Dzsula Mariann: Miért kógens a diszpozitív? I. (CH, 2014/2., 3-5. o.)

A cikk a Kúria, a Fővárosi Ítélőtábla, a Győri Ítélőtábla, a Debreceni Ítélőtábla, a Debreceni Törvényszék, az Egri Törvényszék, a Nyíregyházi Törvényszék, a Szolnoki Törvényszék, a Balassagyarmati Törvényszék bírái és a jogászi szakma más jogterületén dolgozók részvételével a Debreceni Ítélőtáblán 2014. február 4-én tartott szakmai tanácskozás anyagát ismerteti.

A Ptk. Harmadik könyve a jogi személyek általános szabályai körében főszabályként a diszpozitivitást rögzíti a tagok egymás közötti és a jogi személyhez fűződő viszonyuk, valamint a jogi személy szervezetének és működésének szabályozása során, az eltérés korlátait a 3:4. § (3) bekezdés a)–b) pontja határozza meg.

A Ptk.-ban a jogi személyekre alkalmazandó jogi normák „egyértelmű minősítéséhez” érdemes korábbi jogirodalmi véleményeket is figyelembe venni. Szladits Jogszabálytanában kifejti, hogy a diszpozivitás alapvetően a magánautonómia kérdéskörébe tartozik, amely – mint jogügyleti, különösen mint szerződési szabadság jelentkezik a magánjog egyes intézményeiben.[1]

A nemzetközi magánjog a jogszabályokat négy kategóriába sorolja – közrendi, imperatív (feltétlen érvényesülést kívánó szabály), kógens, és diszpozitív – azon az alapon, hogy azok milyen mértékben és módon képezik korlátját a felek jogválasztási szabadságának. Palásti Gábor szerint a magánjog terén a négyes felosztásnak a szerződésre – (és ez alatt most már valamennyi jogi személy létesítő okiratát is érteni kell a Ptk.-ban) – alkalmazandó jogon belül is, mint a felek akarati autonómiája korlátjának van jelentősége.[2] Az új Ptk. egyes rendelkezéseinek „kategorizálásakor” figyelembe kell majd venni, hogy hasonlóképp a közrendi szabályokhoz, az imperatív szabályok is lehetnek magánjogi és közjogi szabályok, a különbség az, hogy az imperatív szabály mindig normatív tartalmat jelöl, nem pedig általános elveket.

A Ptk. Harmadik Könyvében található rendelkezések alkalmazásakor annak eldöntése fogja a legtöbb problémát okozni, hogy diszpozitívak-e azok a szabályok, ahol a Ptk. a törvénytől való eltérés esetére nem mondja ki a létesítő okirat semmisségét, ennek ellenére az adott jogszabály mégsem diszpozitív. Már most is eltérő jogirodalmi álláspontok olvashatóak egyes rendelkezések diszpozitív, vagy imperatív minősítése körében.

Az egyes tételes jogi rendelkezések minősítését az is nehezíti majd, hogy a Harmadik Könyvet kidolgozó munkacsoport által javasolt normaszöveg 3:3. § (2) bekezdésében főszabályként még a kógenciát rögzítette, az egyes rendelkezések ennek megfelelően kerültek megfogalmazásra.[3]

A jogalkalmazás számára a 3:4. § (3) bekezdésének b) pontjában említett három személyi kör – a jogi személy hitelezői, munkavállalói, vagy a tagok kisebbsége – mint védendő személyek sem adnak minden esetben megfelelő eligazítást, mivel a létesítés időszakában a cégek döntő többsége még nem rendelkezik hitelezőkkel, sőt munkavállalókkal sem. A kisebbség fogalmát a jogi személyek általános szabályai között a Ptk. nem definiálja, ennek hiányában pedig nem mindig értelmezhető a tagok kisebbsége jogainak megsértése mint az eltérés egyik korlátja.

Van aki a fenti személyi körből a kisebbségi tagok csoportját emeli ki. Nem azért, mert nem minden jogi személynél értelmezhető ez a fogalom, hanem sokkal inkább azért, mert a kisebbség résztvevője annak a megállapodásnak, amellyel a jogszabálytól való eltérés történik és így akár azt is mondhatnánk, hogy a kisebbség mint szerződő fél képes lehet a saját érdekeinek védelmére, törvényi védelemre tehát nem szorul.”[4] Van aki szerint ez a szabályozási módszer már a jogbiztonságot is veszélyezteti.[5]

A törvény miniszteri indokolása annyit tartalmaz, hogy „természetes ugyanakkor, hogy a jogi normáktól való eltérés lehetősége nem lehet korlátlan. Van a szabályozásnak olyan rétege, amely kívül esik az alapítók, illetve a tagok autonómiáján, nem tartozik rendelkezési jogkörükbe. Nyilvánvaló, hogy ilyen kérdésekre az eltérő szabályozás lehetősége nem terjed ki. Ilyen például az egyes jogi személy típusok meghatározása, vagy a jogi személyekkel kapcsolatos állami feladatok rögzítése. E szabályoktól a felek nyilván nem térhetnek el….” Az indokolás az érdeksérelmet, a Ptk. a jogsérelmet említi, a kettő pedig nem ugyanazt jelenti. Ha a Ptk.-ból indulunk ki, mivel a jogok kifejezést használja, arra is következtethetünk, hogy a hármas személyi kör sérelme önmagában nem alapozza meg a törvénytől való eltérés „tilalmát”.

A Debreceni Ítélőtáblán 2014. február 4-én tartott szakmai tanácskozás célja az volt, hogy a Ptk. Harmadik Könyvében szereplő olyan rendelkezéseket, amelyek tárgyában a kógencia nem került kimondásra, egy „objektív teszt” alapján ebből a szempontból megvizsgáljon. A „vizsgálat” során azt kellett eldönteni, hogy a 3:4. § (2) bekezdésében meghatározott szabályozási körbe tartozik-e a rendelkezés, amennyiben igen, eltérhetnek-e ettől a felek, figyelemmel a 3:4. § (3) bekezdés b) pontjában meghatározott személyi körre, illetve ha ezt a személyi kört nem is érinti, az eltérés akadályozza-e a nyilvántartó bíróság számára a törvényes működés feletti felügyelet érvényesülését.

A tanácskozás sok kérdésben alakított ki egyhangú (vagy többségi) véleményt, amelyeket ismertetek, azzal a megjegyzéssel, hogy a résztvevők elsődleges szempontnak az egységes joggyakorlat és jogértelmezés kialakítását tartották, a jogbiztonság szem előtt tartása mellett. Közismert, hogy valamennyi, a Ptk.-hoz kapcsolódóan még szükségszerűen módosításra szoruló jogszabály nem került elfogadásra (például a Ctv. mellékletét képező szerződésminták új Ptk.-nak megfelelő tartalmú kialakítására sem került még sor, illetve a Cvhr. módosítására sem), ezért előfordulhat, hogy a tanácskozás véleménye e külön jogszabályok megalkotása után a tartalmuk miatt utóbb módosításra, vagy változtatásra szorul.

Az új Ptk. jogi személyekre vonatkozó szabályai és az „egyéb” jogszabályok egymáshoz való viszonyát az jellemzi, hogy az eltérő szabályozás lehetősége csak a Ptk.-ban meghatározott polgári jogi szabályokra vonatkozik, és külön rendelkezés nélkül nyilván nem adhat felhatalmazást arra, hogy a Ptk. hatókörén kívül eső szabályoktól is eltérjenek a felek.

Az első – megtárgyalásra került – kérdés az volt, hogy eltérhetnek-e a tagok (alapítók) a létesítő okiratban a Ptk.-ban meghatározott jogvesztő törvényi határidőktől. Meghatározhatják-e azokat hosszabb, vagy rövidebb időtartamban?

A tanácskozáson – egy ellenszavazat mellett – kialakított többségi vélemény szerint a jogvesztő határidőktől a jogi személy tagjai nem térhetnek el. A Ptk.-ban meghatározott jogvesztő törvényi határidők kívül esnek a 3:4. § (2) bekezdésének a szabályozási hatókörén figyelemmel a 6:21. §-ra is. Ezek a jogvesztő határidők a jogi személyek működésével kapcsolatosak, ezért nem tartoznak az alapítók és a tagok magánautonómiájába, és így a rendelkezési jogkörükbe sem, így ezeket sem rövidebb, sem hosszabb időtartamban nem határozhatják meg.[6]

A többségi vélemény elfogadta azt az érvelést, hogy a jogvesztő határidő bármilyen módon való megváltoztatására a tagoknak azért sincs lehetősége, mert azzal a jogi személyek törvényes működése feletti felügyelet érvényesülését akadályoznák, illetve az eltérés bizonyos esetekben jogbizonytalanságot is okozna, mivel a létesítő okirat tartalmát a hitelezők általában nem ismerik, és az eltérés számukra is okozhat jogsérelmet, ha ilyen cégekkel szemben érvényesítenek igényt.

Honnan tudhatná például a hitelező, hogy az adott kéttagú betéti társaság a beltag halálát követően nem a 6 hónapos jogvesztő határidő után fog megszűnni, hanem a létesítő okiratában szereplő kéthónapos határidő elteltével?

Érvként hangzott el az is, hogy maga a jogalkotó is egyediesített, amikor egy határidőt jogvesztő határidőként határozott meg, ezért is tiltott az ettől való eltérés, illetve hogy a nyilvántartó bíróság által a jogi személyek feletti törvényességi felügyelet csak abban az esetben folytatható le pártatlanul, ha ebből a szempontból minden vállalkozásra egyforma szabályok vonatkoznak.

Volt olyan kisebbségi vélemény is, hogy abból, hogy egy határidő jogvesztőként került szabályozásra, még nem következik automatikusan, hogy tiltott lenne az attól való eltérés, a jogvesztő határidőt „minden esetben alá kell vetni” az objektív tesztnek. Ennek kapcsán felvetődött az is, hogy átalakulás esetén például a 3:43. § (2) bekezdése 30 napos jogvesztő határidőt határoz meg a megfelelő biztosíték követelésére és miért ne határozhatnának meg ennél hosszabb határidőt, ez nem sérti egyik személyi kör jogait sem. Azon túlmenően, hogy ez nem a felek egymás közötti viszonyába tartozó kérdés, az eltérést az is kizárja, hogy „Az egyes jogi személyek átalakulásáról, egyesüléséről, szétválásáról” rendelkező 2013. évi CLXXVI. törvény 10. § (2) bekezdése a megfelelő biztosíték követelésére szintén 30 napos jogvesztő határidőt tartalmaz.

Megvitatásra került az is, hogy diszpozitív-e a 3:19. § (2) bekezdés a)–f) pontjában foglalt szabály, azaz rendelkezhetnek-e úgy a tagok a létesítő okiratban, hogy a döntéshozó szerv határozathozatala során ezeket a rendelkezéseket (vagy egyes rendelkezéseket) nem alkalmazzák, és ezt a személyi kört nem tekintik olyannak, mint aki kizárt a szavazásból.

A Ptk. 3:19. §-ának (2) bekezdés a)–f) pontja részletesen felsorolja azokat az eseteket, amikor a tagok az adott határozat meghozatalakor nem szavazhatnak.

A 3:19. § (3) bekezdésének utolsó két mondata (ez a törvényjavaslat országgyűlési tárgyalása során került be a normaszövegbe) csak a határozathozatalhoz szükséges mérték, illetve az egyhangúságot igénylő kérdésekben való eltérés esetére írja elő a semmisséget, a 19. § (2) bekezdésétől való eltérésre nem.

A Ptk. e szakaszban a Gt. 20. § (5) bekezdésében foglaltakhoz hasonló szabályt fogalmaz meg, korábban az 1997-es Gt. tárgyában kialakult bírói gyakorlat nem értelmezte ilyen szigorúan a szavazásból kizárt személyek körét, a tag szavazati jogát nem korlátozta. (BH 2006.22., EBH 2005.1330., BDT 2006.1307.).

Abban egyhangú vélemény alakult ki, hogy további – a 3:19. § (2) bek. a)–f) pontban nem szereplő – szavazásból kizáró okokat is meghatározhatnak a tagok a létesítő okiratban. Az „okok kizárásának” kérdésében a többség álláspontja az volt, hogy mivel ez a szabályozási kör a tagok egymás közti viszonyára tartozó kérdés, illetve nem kevesebb, hanem többletjogot biztosít, a létesítő okiratban eltérhetnek ettől a szabálytól. Ha a konkrét határozat tartalma más ok miatt jogszabálysértő (pl. nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközik), perben lehet arra hivatkozni. Bár a Ptk. nem tartalmazza pl. a Gt. 20. § (7) szerinti, a tagokkal szembeni felelősségi szabályt a határozathozatal során tanúsított magatartásért, a Ptk. 3:2. § (2) bekezdése általános jelleggel megteremti a korlátolt felelősségével visszaélő tag helytállási kötelezettségét, amely megfelelő eszköz az esetleges visszaélések ellen.

Az írás a Céghírnök 2014. évi 2. lapszámában (3-5. o.) jelent meg.

Tovább a II. részhez>>

[1] Szladits Károly: Jogszabálytan Magyar Magánjog I., Grill, Budapest, 1938., 138–139. oldal.

Szladits rámutat arra is, hogy a diszpozitív szabályok területén is napi jelenség, hogy közérdekből vagy az egyik fél érdekében e jelleg korlátozást szenved. Ezeket nem lehet nem figyelembe venni, vagyis „ezek az úgynevezett félre nem tehető, kényszerítő kógens” szabályok.

Utal arra is, hogy a kógens szabályokat a római jogi elmélet közjoginak tekintette, de felhívja a figyelmet arra, hogy a magánjog területén attól, hogy egy szabály kógens, az még nem válik közjogivá, hiszen a magánjogi igény érvényesítése továbbra is a jogosulton múlik.

[2] Dr. Palásti Gábor: Közrendi, imperatív, kógens és diszpozitív szabályok, Magyar jog 2006. 2. szám 66–76. oldal.

[3] A teljes normaszöveg megtalálható a Gazdaság és Jog 2011. július–augusztus számában a 30–66. oldalon. A Ptk.-ban a 3:4. § (2) bekezdésében rögzített diszpozitivitás, mint főszabály kimondása után e szabályokat nem fogalmazták át, sok helyen szerepel a „kell, kötelező” kifejezés diszpozitívnak tűnő szabálynál is, amely nehezíti a jogalkalmazók munkáját.

[4] Kisfaludi: A jogi személyek szabályozása az új Polgári Törvénykönyvben (Jogtudományi Közlöny 2013. július–augusztus 341. oldal 5. pont.) „Ezzel szemben azonban éppen a kisebbségi mivolta miatt nincs abban a helyzetben, hogy érdemben befolyásolja az egyszer már megkötött megállapodást, éppen ezért szükséges az érdekében beavatkozni és tiltani az érdekeit sértő szabályozást”. A cikk utal arra is, hogy „a normatív módon megfogalmazott tilalom alkalmazása hordoz magában némi bizonytalanságot, hiszen annak megállapítása, hogy a jogi személy létesítő okiratában szereplő és a törvényi szabályozástól eltérő rendelkezés sérti-e valamely megnevezett csoport érdekeit, jogalkalmazási, jogértelmezési tevékenységet igényel és a jogértelmezés mindig hordoz magában némi bizonytalanságot.

[5] Gadó Gábor véleménye szerint, ha a jogalkotó a hitelezők, a társaságban kisebbségi helyzetben lévő tagok védelmében vagy például nyrt. esetén a tőkepiac biztonságos működése érdekében eltérést nem engedő rendelkezéseket kíván érvényesíteni, akkor ezt a törvény tegye egyértelművé, a jogalkalmazót ugyanis nem szabad a jogalkotói szándékot illetően kétségek között hagyni. Az új Ptk. – legalábbis a jogi személyek diszpozitív szabályozása kapcsán – sajnos nem tesz eleget a jogbiztonság eme követelményének: „A Kódex előírásai alapján a jogalkalmazó cégek és bíróságok nem mindig tudják majd, hogy miről rendelkezik kötelező erővel a törvény és mely előírástól térhetnek el szabadon a társaság tagjai”. (Kógens-e a diszpozitív?, Gadó Gábor, Céghírnök 2013. szeptember 3. oldal.)

[6] Ide tartozik a 3:104. § (1) bekezdés – egyedi könyvvizsgálat kezdeményezése, 3:105. §, (a 106. § ellenére ezért nem lehet hosszabb sem); 3:108. § (2) bekezdés – a tag kizárása esetén a perindítás kezdeményezése. (A Ctv. 71/A. §-a is ezt a jogvesztő határidőt tartalmazza, ezért a külön jogszabály miatt sem térhetnek el ettől a határidőtől a felek.)

3:147. § (3) bekezdés – kkt. tagjának a tagsági jogviszonya felmondása érvénytelensége megállapítása iránti perindítási határidő, 3:152. § (1) bekezdés, 3:158. § (1) bekezdés – kkt., bt. jogutód nélküli megszűnése esetén a 6 hónapos jogvesztő határidő, amelytől azért nem térhetnek el, mert ezen társaságoknak fogalmi eleme az, hogy nem működhetnek egyszemélyes társaságként, ezért a 6 hónapos határidő kifejezetten emiatt nem tágítható. Az ennél rövidebb határidő meghatározására pedig részben hitelezővédelmi, részben a törvényességi felügyeleti eljárás akadályozása miatt nem kerülhet sor.

Hozzászólások

hozzászólás