Menyhárd Attila: Észrevételek és javaslatok az új Polgári Törvénykönyv dologi jogi koncepciójának kiegészítéséhez (PJK, 2002/5-6., 7-30. o.) | Új Ptk.

A cikk letölthető PDF formátumban is.

I. Alapkérdések

1. Általános megjegyzések

A dologi jogi szabályozás koncepciójának kialakítása során érdemes az alapkérdésekből kiindulni. Ezt részben az teszi indokolttá, hogy az 1959. évi IV. tv. megalkotásának idején a maitól gyökeresen eltérő társadalmi és gazdasági feltételek voltak adottak, ami alapvetően befolyásolta a kódex dologi jogi szabályait is, részben pedig az, hogy a XX. század második felének gazdasági és társadalmi változásai olyan kihívások elé állítják a dologi jogi szabályozást, amely a tulajdonjog szerepének és határainak átgondolását teszik szükségessé. Ezek az alapvető kérdések a dologi jogon belül is elsősorban a tulajdonjogot érintették, amely amellett, hogy a Koncepció szerint az új Ptk. dologi jogi könyvet kell, hogy tartalmazzon, kiemelt szerepét továbbra is megőrzi.

A tulajdonjog maga emberek közötti, dolgokra vonatkozó viszony, amelynek szükségessége elsősorban azon alapszik, hogy az ember rendelkezésére álló erőforrások nem férhetők hozzá korlátlanul. Ha az erőforrások végtelen mennyiségben hozzáférhető módon állnának rendelkezésünkre, tulajdonjogi szabályozásra sem lenne szükség. Ahol és amennyiben ez a végesség nem valósul meg, nem kell az erőforrások elosztását és hasznosítását külön normákban szabályozni. A szabályozás tárgya tehát elsősorban az, hogy a polgári jogi jogalanyok milyen módon, mely normák szerint tudják ezeket az erőforrásokat megszerezni, a maguk számára hasznossá tenni, hogyan rendelkezhetnek velük, és hogyan veszthetik el azokat, továbbá hogy ezektől harmadik személyeket milyen módon zárhatnak el.

A tulajdonjog abszolút jogviszony, ami azt jelenti, hogy másokkal szemben is kikényszeríthető, nem csak azzal szemben, aki azt a megszerzője számára átengedi. A tulajdonjog tehát úgy biztosít a jogosultja számára a közvetett tárgya felett monopóliumot, hogy másokat elzár az ahhoz való hozzáféréstől.¹ A szabályozás középpontjában ennek megfelelően két kérdés áll: egyrészt ennek a különleges védelmi pozíciónak a biztosítása és határainak megvonása, másrészt pedig e pozíció átruházhatóságának biztosítása és szabályozása.

A célkitűzés természeténél fogva jelen tanulmányban elsősorban a dologi jog, illetőleg tulajdonjog jogi paradigmáiban gondolkozunk. A tulajdon azonban szélesebb kontextusba is helyezhető. Az uralkodó társadalom-antropológiai felfogás például a tulajdont nem dolog és ember viszonyaként határozza meg, hanem jogok olyan csomagjaként, amelyek a maguk szociális és politikai összefüggéseiben léteznek, ezért abszolút magántulajdonról valójában valószínűleg nem is beszélhetünk. A tulajdonjogi viszonyok ennek megfelelően legjobban szociális és politikai viszonyok rendszereként képzelhetők el.² Jóllehet a szabályozás ezt a szempontot sem hagyhatja figyelmen kívül, e szemlélet teljes körű érvényesítése meghaladja a magánjog szabályozási lehetőségeit.³

A szabályozás szélesebb körű összefüggéseinek vizsgálatánál figyelembe kell venni azt is, hogy a tulajdon kapcsán jelentősen átformálódott a gondolkodásmód. A tradicionális felfogás szerint az alapprobléma személy és tulajdon viszonyában jelentkezik, ahol is a személyiség a tulajdonjog érvényesülésének határait is jelenti, mert a személy (és az emberi személyhez tartozó testiség) lényege éppen elidegeníthetetlensége. Személy és tulajdon viszonya ma is olyan probléma, amelyre a magánjognak is választ kell adnia, mindenekelőtt annak meghatározásával, hogy mi az, ami elidegeníthető, és hol vonhatók meg a személyiséghez kapcsolódó javak (például emberi szövetek, szervek), vagy akár maga a személy (béranyaság) elidegeníthetősége. Tekintettel azonban arra, hogy ezek a problémák elsősorban e javak elidegeníthetőségével kapcsolatosak, és a kérdés akként merül fel, hogy e javak elosztása során helyes-e a piaci viszonyok érvényesülésének teret engedni, a magánjog e helyzeteket a szerződési jog körében (jó erkölcsbe illetőleg közérdekbe ütköző szerződések) kezeli, tulajdonjogi problémaként ezek inkább társadalomfilozófiai összefüggésekben jelentkeznek.⁴

A tradicionális gondolkodásmód változásának egyik iránya például a tulajdon “eldologiatlanodása,” absztrakttá válása. Mai viszonyok között a gazdasági hatalomnak a tulajdonon túlmenően egyéb kifejeződési formái is vannak, s ezekhez képest a tulajdon is háttérbe szorult. Ugyanez mondható el a tulajdon által nyújtott potenciális létbiztonságról is: a szociális biztonságot és az autonóm társadalmi cselekvés lehetőségét modern piacgazdaságban a tradicionális tulajdon helyébe lépő “várakozások” vagy “várományok” is biztosítják, és ezek szerepe egyre erősödik. A tulajdonnak egy kifejeződési formájává váltak például a társadalom- és nyugdíjbiztosítási igények, mint meghatározott jövőbeni jövedelem biztosításának eszközei,⁵ és ugyanez elmondható a befektetésekről vagy általában a személyek jövőbeni egzisztenciális helyzetét meghatározó várakozásokról is. Ez a változás erőteljesen mutatkozik a tulajdon alkotmányos vagy emberi jogi szemléletében, kérdés azonban, hogy a magánjog dologi jogi (tulajdonjogi) szintjén ennek szükséges-e és milyen módon jelentkeznie.

A “váromány” más szempontból is közel került a tulajdonjoghoz: a tulajdon tárgyára vonatkozó, meghatározott jogok (vételi és visszavásárlási jog) jogosultjaik számára a tulajdonhoz hasonló, azzal sok szempontból helyettesíthető helyzetet biztosítanak. Így például a tőzsdei termékre vonatkozó vételi jog a tőzsdei forgalom önálló tárgyává vált, az opció átruházása a tőzsdei kereskedelem önálló egysége, amely megfelelő szerződések megkötésével jogosultját olyan helyzetbe hozza, mintha magával a vételi jog tárgyával rendelkezne. A vételi joghoz képest a tőzsdei forgalom szempontjából az értékpapír vagy áru tulajdonjogának tényleges megszerzése sok esetben lényegtelenné válik, miközben maga a jog (vételi vagy eladási opció) a kereskedelmi forgalom keretében kötött szerződések (átruházások) tárgya. A vételi jog és a tulajdonjog által biztosított helyzet tényleges közelisége más összefüggésben, a vételi jog és a kisajátítás közötti elmosódott határok kapcsán az Alkotmánybíróság gyakorlatában is felmerült.⁶

A tulajdon szerepének átalakulása a modern gazdasági viszonyokban is jelentkezik, mégpedig sajátos módon. Az ingók tulajdonjogának a szerepe a termelés és a szolgáltatás nyújtás szintjén csökkent: a technológiai fejlődés eredményeként a termelőeszközök már jóval használhatatlanná válásuk előtt elavulnak, használójuk versenyképtelenné válik. A gazdaságban elérhető hitel ezzel egyidejűleg ezeket az eszközöket a vállalkozók számára viszonylag könnyen hozzáférhetővé teszik. Ennek eredményeként a vállalkozásoknak nem elsődleges érdeke, hogy az általuk használt eszközök a tulajdonukba kerüljenek: azok termelőképességére, és e termelőképesség kiaknázására van szükség, amihez viszont nincs szükség a tulajdonra, elegendő a hasznosítás joga és lehetősége. Erre számtalan konstrukció adódik (lízing, bérlet, haszonbérlet, nem nevesített vagy vegyes jogviszonyok), melyek szerepe ezzel együtt erősödött. A tulajdon biztosítéki szerepe ugyanakkor megnőtt, háttérbe szorítva egyéb dologi és személyi biztosítékokat. Ez a biztosítéki szerep például a tulajdonjog fenntartásában, vételi jog feltételhez kötött gyakorlásában vagy a tulajdon biztosítéki célú átruházásában is előtérbe kerül.

A dologi jogi, illetőleg tulajdonjogi szabályozás további sajátossága az erős komplexitás, ami részben abban mutatkozik meg, hogy a magánjogi kódexeken kívüli jogszabályok mind közjogi, mind magánjogi vonatkozásban nagyon sok tulajdonjogi szabályt tartalmaznak. A kodifikáció egyik feladata annak meghatározása, hogy ezek közül melyeket emeljünk be a kódexbe (és amelyeket beemelünk, azokat az általánosság mely szintjén fogalmazzuk meg), és melyek azok, amelyeket a kódexen kívüli egyéb jogszabályokra kell hagyni. A komplexitás ezen túlmenően jelentkezik a kódexen belül is. Az általános, valamennyi jogviszonyra alkalmazandó szabályok a dologi jogi jogviszonyok körében is érvényesülnek, így például a joggal való visszaélés tilalmának legjelentősebb alkalmazási területe éppen a dologi jogi jogviszonyok köre. Valójában a tulajdonjogi szabályozás részét képezik a házassági vagyonjog különös szabályai is, és bizonyos kérdéseket a dologi forgalom során a szerződési jog szabályainak segítségével lehet megoldani (különösen tilos szerződések).

A jelenleg hatályos Ptk.-nk a mai viszonyoktól jelentősen eltérő társadalmi és gazdasági körülmények között született, amely a szabályozás alapvető koncepciójára is kihatott. A szocialista tulajdonjog szerkezete szerint a főbb termelőeszközök állami tulajdonban voltak, azt a polgári jogi jogalanyok használatba kaphatták, vagy kezelői jogot gyakorolhattak felettük, annak tulajdonjogát azonban nem szerezhették meg. A tulajdonjog védelme ezért elsősorban az állami tulajdon védelmét jelentette, és maga a tulajdonjog – annak ellenére, hogy a Polgári Törvénykönyv dologi jogi szabályai kiemelten kezelték – mint a polgári jogi jogalanyok joga háttérbe szorult. A termelésben, szolgáltatásnyújtásban és elosztásban a gazdálkodó szervezetek és más személyek nem a tulajdonukkal, hanem a tulajdonjogból származtatott részjogosítványokkal léptek fel. A lakások és más helyiségek, ingatlanok használata is elsősorban bérleti jogviszonyon alapult, nem tulajdonjogon. A mai gazdasági és társadalmi viszonyok között azonban – tekintettel a demokratikus piacgazdasági viszonyokra – a tulajdonjog szerepe megváltozott, a javak hasznosítása nem központosított tulajdoni struktúrán, hanem polarizált szerkezeten alapszik, amelyben a javak termelését és elosztását a elsősorban a piaci viszonyok határozzák meg.⁷ Ezért az új Polgári Törvénykönyvben a (magán)tulajdon védelmének elvéből kell kiindulni, és a tulajdon által hordozott értékeket kell a szabályozás középpontjába helyezni. Ez közvetlenül kihat például a hitelezők adóssal és egymással szembeni viszonyának szabályozására, a végrehajtási és felszámolási szabályokra, a tulajdonszerzés szabályaira, a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés eseteire, a tulajdonjog korlátozására és a tulajdonjog elvesztésére is.

Ezek a tendenciák mind a jogalkotást, mind a jogalkalmazást kihívások elé állítják, és megkérdőjelezik a dologi jogi szabályozás tárgyi terjedelmének a dolog fogalmával megvont jelenlegi határait. A dolog fogalma a dologi jog alapvető kérdése: ez határozza meg azt, hogy a dologi jog által biztosított védelem és átruházhatóság mire terjedjen ki, mi az, amire a dologi jog magánjogi normarendszere alkalmazandó.

2. A dolog fogalma

Jelenlegi szabályozásunk a tulajdonjogi szabályozás tárgyainak meghatározása során abból indul ki, hogy tulajdonjog tárgya csak birtokba vehető testi tárgy lehet, továbbá olyan javak, amelyekre – ha nem is felelnek meg teljes egészében ennek a kritériumnak – a Ptk. maga kiterjeszti a dolog fogalmát. A dologi jogi szabályozás tárgyát tehát a fizikai dolgok képezik, továbbá a pénz, az értékpapír és a dolog módjára hasznosítható természeti erők. A hatályos Ptk. a jogokra a tulajdonjogi szabályozást nem terjesztette ki, elsősorban abból kiindulva, hogy a jogok vagy a tulajdonjog részjogosítványát képezik, vagy pedig követelések.

A magánjogi szabályozás a dolgoknak ezt a meghatározását elvileg tetszőleges keretek között bővítheti. A dologfogalom (a tulajdonjog tárgya) kiterjesztése, fellazítása mellett szólhat az, hogy bizonyos jogokat, fizikailag meg nem testesülő javakat a jogalkotás, illetőleg a jogalkalmazás dolog módjára kezel. Így például a jogok jelenleg nem tulajdonjog tárgyai, de nagy részük elzálogosítható, átruházható, haszonélvezetet lehet rajtuk alapítani. A bérleti jog például önálló vagyoni forgalom tárgya, átruházható,⁸ apportálható. A hajólajstromba az úszó létesítményen alapított bérleti jog (dologi jogokkal és terhekkel együtt) bejegyezhető,⁹ és ugyanez mondható el a légi járművek kapcsán is.¹⁰ Haszonbérbe adható például a halászati jog¹¹ és a vadászati jog.¹² Vannak olyan javak, amelyek igazából sem puszta jognak, sem fizikai dolognak nem tekinthetők, mégis dologként viselkednek, ilyen például a korlátolt felelősségű társaságban tagsági jogot megtestesítő üzletrész. Más javak bizonyos szempontból viselkednek így: a goodwill például egy vállalkozás vagyonának meghatározott, értékkel bíró része. Nem igazán tisztázott például az sem, hogy az internetes domain-nevek lehetnek-e tulajdon tárgyai. Az is megállapítható ugyanakkor, hogy ezek a javak nem viselkednek minden szempontból sem a vagyoni forgalomban, sem a szabályozás és gyakorlat szintjén dologként. A bérleti jog például létrejöhet határozott időre, és szünetelhet is.¹³ A tulajdonjogban való gondolkodással ugyanakkor sem a határozott időtartam, sem a szünetelés lehetősége nem fér össze. A goodwill például lehet a vagyon önálló része, de tulajdon tárgya már csak azért sem, mert tiszteletben tartására – azon kívül, aki átruházta – senki sem köteles,¹⁴ így abszolút jogként nem ismerhető el. Kérdés az is, hogy a goodwill “átruházása” tartalmát tekintve valójában nem használat átengedésére hasonlít-e sokkal inkább, mint a tulajdon átruházására. Mindezeken túlmenően vannak a dologi jogon belül is olyan normarendszerek, amelyek jogokra nagyon nehezen értelmezhetők, ilyen például a birtokvédelem vagy a közös tulajdonra vonatkozó szabályok.

Kétségtelenül vannak olyan javak is, amelyeket – a Ptk. 94. §-án túlmenően – jogszabály kezel dologként annak ellenére, hogy a Ptk. 94. §-ában meghatározott fogalom kritériumainak közvetlenül nem felelnek meg. Ilyen például a távközlésre felhasználható frekvencia, a folyóvíz vagy az ország feletti légtér, továbbá hírközlési szolgáltatások nyújtásához, illetőleg hírközlő hálózatok és szolgáltatások együttműködéséhez szükséges azonosítók és ezek tartományai¹⁵ vagy például a barlang.¹⁶

A tulajdonjog által biztosított védelem határainak megvonása során arra is figyelemmel kell lenni, hogy azok a különböző jogágakba tartozó normák – mindenekelőtt a büntetőjogi rendelkezések -, amelyek a tulajdon védelmét biztosítani hivatottak, összhangban legyenek egymással. A vagyon elleni bűncselekmények egyes törvényi tényállási elemei sok esetben tartalmazzák a tulajdon megszerzését vagy magát a dolog fogalmát (különösen pl. lopás, rablás, kifosztás, sikkasztás, jogtalan elsajátítás, rongálás) és ezen túlmenően a polgári jogi tulajdonfogalom kihatással lehet olyan kényszerintézkedésekre is, mint az elkobzás. Ezen a területen az egyes jogágak egymásra hatása nem lehet egyoldalú. A büntetőjogi jogalkalmazásban felmerülő igények polgári jogra gyakorolt hatása éppen a dolog fogalmának a változásával kapcsolatban érhető tetten: a dolog módjára hasznosítható természeti erők, elsősorban az elektromos áram dologgá minősítése legkorábban az áramlopások kapcsán merült fel.¹⁷

A magánjogi kodifikációkban a tulajdonjog tárgyának mind a szélesebb, mind a szűkebb értelemben vett meghatározására találunk példát. Az osztrák ABGB 285. §-a szerint például jogi értelemben dolognak kell tekinteni mindazt, ami a személytől különbözik, és az ember hasznát szolgálja. Ennek megfelelően tesz különbséget testi és testetlen dolgok között (ABGB 292. §). Az ABGB 353. §-ának értelmében pedig minden testi vagy testetlen dolog, ami valamely személyhez tartozik, e személy tulajdonát képezi. A tulajdon tárgyainak ilyen széles felfogása érvényesül a francia magánjogban is, amely a tulajdon tárgyainak körét a jogokra is kiterjeszti, azokra is alkalmazva az ingó és ingatlan szerinti kategorizálást. Ennek következtében a francia magánjogban is “elmosódott a különbség a vagyon fizikai dolog és nem fizikai dolog elemei között, a tulajdonjog tárgyaként nem fizikai dolgokat is elfogadtak.”¹⁸

Nem vették át ugyanakkor ezt a szélesebb tulajdonfogalmat olyan jogszabályok, mint a svájci ZGB, a német BGB és nem vette át az újabb kodifikációk közül a holland NBW sem. Ez nem feltétlenül jelenti azonban ez utóbbi rendszerek merevségét. A svájci ZGB dologi jogi szabályai csak az emberi uralom alá hajtható, személytelen, önálló testi tárgyakat kezelik dolognak, azonban e meghatározásban nem a fizikai “testiség”-en van a hangsúly, hanem a gazdasági funkción, amit elsősorban a közfelfogás és a forgalom szemlélete határoz meg. Ezen túlmenően analógia útján dologi jogi szabályok más javakra is kiterjeszthetők, és ebben a törvényi szabályozás is támpontokat nyújt.¹⁹ A német BGB pandektista alapra épülő szabályai a dologi jog tárgyának csak a birtokba vehető testi tárgyakat tekinti. Ennek megfelelően nem terjednek ki a dologi jogi szabályok a jogokra, a szellemi alkotásokra, az emberi személyiségre vagy az állatokra, és nem lehet pl. egy számítógépes program sem dologi jog tárgya.²⁰ A holland NBW sajátossága, hogy a dologi jogi könyv mellett külön vagyonjogi könyv öleli fel azoknak a szabályoknak egy részét, amelyeket más kódexek (például a német BGB) a dologi jog körében tartalmaznak. Így a vagyonjogi könyvben (NBW Boek 3) foglalkozik az NBW többek között a vagyoni javak megszerzésével és elvesztésével, a birtokkal, a haszonélvezettel és a dolgokból való kielégítéssel és azokra vonatkozó igényekkel. A vagyonjogi könyv szabályainak alkalmazásában javaknak kell tekinteni a dolgok mellett a vagyoni jogokat is, az általános vagyonjogi szabályok tehát ezekre is kiterjednek. A dologi jogi könyv (NBW Boek 5) szabályai tartalmazzák ehhez képest a tulajdonra, a lakásjogra, az építményi jogra és a szomszédjogra vonatkozó szabályokat azzal, hogy ezek csak a szűk értelemben vett dologra vonatkoznak.²¹

A fentiekből is látszik, hogy jelenleg hatályos Ptk.-nk az utóbb tárgyalt, a dologi jogi szabályozásának tárgyának a szűk értelemben vett dolgokat tekintette, és csak kivételesen terjeszti ki a dologi jog alkalmazási körét nem birtokba vehető vagy nem testi javakra. Ilyen kiterjesztésre egyébként a II. Világháború előtti magánjogunk sem hajlott²² annak ellenére, hogy a dologi jogi szabályokra alapvető befolyást az említett jogrendszerek közül éppen a szélesebb dologfogalomból kiinduló ABGB volt. Ezt részben már az a felismerés is táplálhatta, hogy “az Optk. a testetlen dolgoknak a dolog fogalma alá vonásával azt a célt akarta elérni, hogy az összes vagyontárgyakat egységes szabályozás alá vonja. Ez azonban teljesen keresztül nem vihető, amennyiben a testi dolgokra vonatkozó rendelkezések sokszor nem alkalmazhatók a testetlen dolgokra.”²³

Az új Polgári Törvénykönyv megalkotása során a tulajdonjog lehetséges tárgyainak, illetőleg a dolog fogalmának szélesítésével, a dologi jogi szabályok alkalmazási körének kiterjesztésével olyan javakat is a dologi jogi szabályozás körébe vonnánk, amelyekre a dologi jogi szabályok teljes körben nem alkalmazhatók, ezért számtalan kivételt kellene meghatározni a dologi jogi szabályozás körében, s ennek során a leggondosabb eljárás mellett is nagy esélye van annak, hogy – különösen az életviszonyok gyors változása mellett – olyan helyzetekben merül majd fel a dologi jogi jogintézmények alkalmazásának problémája, amelyekben a dologi jogi szabályok alkalmazása nem igazolható, vagy nem vezetne a gyakorlatban kezelhető eredményre. Ezért egyértelművé kell tenni, hogy a dologfogalom, illetőleg a tulajdoni tárgyak lehetséges körének lazítására a jelenleg hatályos Polgári Törvénykönyvünkhöz képest nincs szükség. Ha bizonyos javak tekintetében dologi jogi jogintézmények alkalmazandók, akkor azt külön szabályozással (például jogok haszonélvezete és elzálogosítása, a tulajdon tárgyainak kiterjesztése dolog módjára hasznosítható természeti erőkre) vagy jogalkalmazási analógiával (például a közös tulajdon szabályainak alkalmazása közös haszonélvezetre, a korlátolt felelősségű társaság üzletrészének dologként való kezelése) kell megoldani. Így szabályozható követelésnek nem minősülő jogok átruházása is. A gazdasági és társadalmi viszonyok által támasztott igényeknek megfelelve kell ezeket a kivételeket a kódexben meghatározni és szabályozni.

Szemben a Koncepcióban jelenleg elfoglalt állásponttal, nem szükséges és nem is indokolt a dologfogalom részleges, az átruházhatóság szempontjából való kiterjesztése sem a vállalatra, mint önálló egységre, sem pedig a goodwill-re. A vállalat önálló egységként (vagyontárgyakkal, jogokkal és kötelezettségekkel együtt) való átruházása valójában olyan egyetemes átszállást (jogutódlást) jelent, mégpedig olyan körülmények között, amelyek nem biztosítják a hitelezői érdekek és a vevő érdekeinek kiegyensúlyozott védelmét. Az ilyen átruházás megengedettsége a hitelezővédelem olyan részletes szabályozását igényelné, amelyet a társasági jog ír elő a társaságok átalakulására. A hitelezők, a szállítók és vevők, ügyfelek, fogyasztók stb. a vállalat önálló jogi egységként való átruházása esetén részletesen szabályozott, teljes körű publicitás hiányában nem is szereznének tudomást a kötelezett személyében bekövetkezett változásról.²⁴ A vállalat ilyen vagyonösszességként való átruházása egyébként is kívül kerülne a tartozásátvállalás és engedményezés szabályain, bonyolult jogi helyzeteket eredményezve olyan körülmények között, amikor a vállalat vagyonának átruházása gondosan megfogalmazott és előkészített szerződéssel a mai szabályok mellett is problémamentesen megoldható. Az ilyen ügyleteket pedig jellemzően nem laikus személyek, hanem az üzleti élet résztvevői kötik jogászi közreműködéssel. Dologösszességnek önálló tulajdoni tárgyként való kezelése egyébként azzal járna, hogy az abba tartozó egyes dolgok veszítenék el önállóságukat, s volnának nehezen kezelhetők a forgalom számára a vagyonösszesség mellett.

Meg kell tehát a dologi jogban tartani az egyediség elvét, és el kell várni átruházás esetén is minden esetben az átruházás tárgyának meghatározását. Ez természetesen adott esetben lehet szerződésértelmezés kérdése.

A goodwill átruházása kapcsán alapvető problémát az jelent, hogy a goodwill egy vállalathoz kapcsolódik, vagyoni értéken tartják nyilván, és más is “részeltethető” belőle – mindenekelőtt védjegyhasználati és névhasználati jog átengedésével -, de a vagyon önálló részeként nem definiálható, önmagában az átruházása sem jellemző.

Az átruházhatóság szabályozása szükséges ugyanakkor olyan jogok esetén is, amelyek nem tartoznak az engedményezés körébe. Ez megfelelően megoldható az átruházására irányuló szerződések szabályainak körében megfogalmazott egyértelmű utaló szabállyal.

Annak érdekében, hogy a terminológiai és dogmatikai egység megőrizhető legyen, a korábban említett, jogszabályban meghatározott, a Ptk. 94. §-ában foglalt meghatározás kritériumainak meg nem felelő, tulajdoni tárgynak minősített javak csak abban az esetben maradjanak tulajdon tárgyai, ha azok jogpolitikailag indokolt védelme más módon nem, csak tulajdoni tárgyként valósítható meg, vagy az összességében így a legelőnyösebb (pl. frekvenciák, barlangok, hírközlési azonosítók).

A köztulajdonra vonatkozó különös szabályok megfogalmazása során meg kell határozni, hogy miként válhatnak dolgok köztulajdon tárgyává, például hogy közjogi célt szolgáló dolog lehet-e köztulajdon tárgya külön törvényi rendelkezés nélkül is. Nyilvánvaló, hogy vannak olyan tulajdoni tárgyak, amelyek magántulajdonba nem kerülhetnek (államigazgatási iratok, a Parlament épülete, katonai repülőgépek stb.), vannak azonban olyanok, amelyek bár közjogi célt szolgálnak, mégis a magánjogi forgalom tárgyává válhatnak. A közjogi személyek tulajdona tehát egyrészt lehet olyan, amely válhat magánforgalom tárgyává és olyan, ami nem. Ez magával vonja a tulajdonjog szabályainak differenciált szabályozását, különbséget téve közjogi és magánjogi elidegenítés, s ezen túlmenően is a tulajdonjogi jogosítványok gyakorlása között. Ez valószínűleg dogmatikai ellentmondás nélkül nem oldható meg, mert a közjogi elidegenítés lehetősége nehezen egyeztethető össze a közjogi személyek magánjogi jogalanyiságával. A közjogi tulajdonra vonatkozó speciális szabályozás ugyanakkor jogpolitikai szempontból mindenképpen szükségszerű és indokolt. Ennek során figyelemmel kell lenni az Alkotmánynak a tulajdoni formák egyenlőségét kimondó rendelkezésére is.

Mindez még mindig nem ad választ arra, hogy a közjogi személyek olyan tulajdona, amely magánforgalom tárgya lehet (például egy közcélú épület berendezése, az abban lévő ingóságok, festmények és más műtárgyak stb.), de közjogi célhoz kötött, milyen szabályok szerint idegeníthető el, és a vagyoni forgalomba bekerülve azon milyen szabályok szerint lehessen tulajdont szerezni. A közjogi személy ugyanis ezeknek a dolgoknak a tekintetében magánjogi tulajdonossá válik, és ezeknek a szabályoknak a meghatározása mindenképpen a magánjog hatókörébe tartozik, és a kódexben való szabályozása indokolt.

Az elhatárolás már eleve nehézségekbe ütközik, és részben szerződési jogi szabályokkal oldható meg. A közdolgok célhoz kötöttsége megoldható taxatív felsorolással vagy generálklauzulával is, esetleg különbséget lehet tenni rendszerint magáncélra szolgáló és nem ilyen célt szolgáló dolgok között. Ez magával kell, hogy vonja azoknak a helyzeteknek a szabályozását is, amelyekben jóhiszemű személy szerez ellenérték fejében olyan, eredetileg közcélt szolgáló dolgon tulajdont, amelyen ez a cél nem nyilvánvaló (például egy műtárgy vagy más muzeális érték, bútorzat, műszaki berendezés stb).²⁵

Mindez összefügg azokkal a sajátosságokkal is, amelyek az önkormányzati tulajdon minősítésének kapcsán merülnek fel. Az önkormányzati tulajdon természetével kapcsolatban az alapvető kérdés az, hogy az önkormányzatok
tulajdona az állami tulajdonhoz hasonló tulajdonforma-e, vagy pedig csak az alanyát tekintve különbözik a többi tulajdontól.²⁶ A hazai szabályozás kiindulópontja ez utóbbihoz áll közel, amely az önkormányzatok tulajdonát alanyára tekintettel különbözteti meg a többi tulajdontól. Erre tekintettel viszont szükséges volt különbséget tenni az önkormányzat vagyonán belül azon vagyontárgyak között, amelyek közvetlenül kötelező önkormányzati feladat- és hatáskör ellátását vagy a közhatalom gyakorlását szolgálják (törzsvagyon), és amelyek nem ebbe a körbe tartoznak. A törzsvagyon védelmének elsődleges magánjogi eszköze a forgalomképesség kizárása, illetőleg korlátozása. A nem törzsvagyonba tartozó vagyon elidegenítésének forgalomképességi korlátja általában nincs (külön jogszabályok ezt egyes vagyontárgyak tekintetében miniszteri jóváhagyáshoz kötik, és az államháztartáshoz való kapcsolódás folytán az Áht. rendelkezései is kiterjednek az elidegenítésre). E vagyon tekintetében tehát nagy szerep juthat a magánjogi tulajdonszerzési és szerződési korlátoknak.

A speciális, önkormányzati és intézményi tulajdoni formák szabályozása során nem hagyható figyelmen kívül, hogy a tulajdon egyrészt biztosítja az önkormányzat és az intézmény önállóságát, az állammal szembeni védelmét, és a szabályozásnak – elsősorban nem feltétlenül magánjogi eszközökkel – védelmet kell biztosítania a felelőtlen gazdálkodással szemben is.²⁷

3. Nemzetközi kötelezettségeink hatása a dologi jogi szabályozásra

3.1. Az Európai Unió közösségi szintű jogának való megfelelés

Az 1994. évi I. törvénnyel kihirdetett, az Európai Közösségek tagállamaival kötött társulási megállapodás alapján Magyarország köteles jogszabályait a közösségi szintű normákkal harmonizálni és felkészülni – többek között – a tőke és az áru közösségi szintű belső piaci szabad mozgásának biztosítására.

A dologi jog anyagi jogi normáit – szemben például a szerződési vagy kártérítési joggal – a közösségi szintű jogalkotás és jogharmonizáció még nem érintette igazán mélyen. A jelek szerint az Európai Közösségek Bírósága nem kezeli a dologi jogi szabályokat az áruk szabad mozgását biztosító elv alkalmazási területeként.²⁸ Az ingatlanok időben osztott használatáról szóló 94/47/EEC Irányelv is átengedi a tulajdon átruházásának és az azokkal összefüggő kérdéseknek a szabályozását a nemzeti jogalkotás részére.

Eddig valójában egyedül a valamely tagállam területéről jogtalanul elvitt kulturális javak visszaadásáról szóló 93/7/EGK Irányelv tartalmaz a dologi jogi szabályozást érintő kérdéseket, azonban közvetlenül ez sem ír elő a dologi jogi normákkal kapcsolatos elvárást. Ennek alapján a tagállamnak biztosítania kell az elmozdított kulturális javak másik tagállam részére való visszaadásának a lehetőségét. Implicite ez a kötelezettség magában foglalja, hogy az független a szóban forgó vagyontárgyat szerző személy jó- vagy rosszhiszeműségétől vagy a szerzés visszterhességétől. E követelmény mellett erre nézve írja elő ez az Irányelv egy megfelelő szervezeti és eljárási rend kialakítását. Ezt az Irányelvet a magyar jogalkotó már – hatályba lépését Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásáról szóló nemzetközi szerződés kihirdetéséhez kötve – a jogellenesen kivitt kulturális javak visszaszolgáltatásáról szóló 2001. évi LXXX. törvénnyel a hazai jogba átültette. E törvénynek legalábbis a visszaszolgáltatásra vonatkozó anyagi jogi szabályait²⁹ – a hatályba lépés jelenlegi, csatlakozáshoz kötött meghatározásával – a Ptk.-ba kellene felvenni, mégpedig a tulajdonszerzésre, illetőleg a tulajdoni igényre vonatkozó szabályok körében.

Magyarország aláírta és a 2001. évi XXVIII. törvénnyel kihirdette az UNIDROIT égisze alatt született, a lopott vagy jogellenesen külföldre vitt kulturális javak visszaadásáról szóló 1995-ös Római Egyezményt is. A Ptk.-nak
az e nemzetközi egyezményben Magyarország által vállalt kötelezettségeket érintő dologi jogi szabályait úgy kell meghatározni, hogy azok e nemzetközi kötelezettségvállalással is összhangban legyenek.

A magánjog közösségi szintű harmonizálására, illetőleg egységesítésére irányuló igény a dologi jog terén különösen az ingókat terhelő biztosítékokra vonatkozó szabályok körében jelentkezett. Ez mindenekelőtt a tulajdonfenntartás szabályait érinti, általában nem tartják ugyanis a belső piaccal összeegyeztethetőnek azt, hogy a határ átlépése az alkalmazandó jog folytán a dologra kikötött tulajdonfenntartás érvényesíthetetlenségét eredményezze.³⁰ A Bizottság a kereskedelmi forgalomban megnyilvánuló fizetési késedelmek visszaszorítása tárgyában írt második, 1997-es jelentésében ennek lehetséges irányelvi szabályozását kilátásba is helyezte. Ennek eredményeként a tulajdonfenntartás bekerült a fizetési késedelem elleni küzdelem érdekében meghozott 2000/35/EGK Irányelvbe, azonban – és ez a dologi jogi téren a jogharmonizálás nehézségeit is jól mutatja – az Irányelv 4. cikke valójában csak azt követeli meg, hogy a szerződésben kikötött tulajdonfenntartás a tagállamok között zajló forgalomban is érvényesüljön, ennél részletesebb szabályozást azonban – az eredeti javaslattól eltérően – nem tartalmaz.³¹ A tulajdonjog-fenntartás Ptk.-ban való szabályozása esetén az Irányelv e rendelkezésének átültetése tehát lényeges változást a jelenlegi szabályozáshoz képest nem hoz, maga az Irányelv számottevő elvárást ezzel kapcsolatban nem fogalmaz meg.

Ezen túlmenően még 1987-ben készített a Bizottság egy tervezetet a zálogfedezettel nyújtott hitelek szabályozásáról. Ez azonban nem elsősorban az ingatlanfedezettel nyújtott záloghitelek szabályozásának egységesítését tűzte célul, a jogegységesítési törekvés e téren csupán az eltérő tagállamokban honos felek közötti záloghitel-szerződések kötésének lehetőségét kívánta megteremteni. Ez a tervezet elfogadásra még nem került.³² Ezeket a törekvéseket a Ptk. kodifikációja során figyelemmel kell kísérni, és tartós, a Ptk. dologi jogi szabályait érintő eredményeit a dologi jogi könyvbe megfelelő módon be kell építeni.

3.2. A tulajdon mint emberi jog

A tulajdonjog védelmének a nemzeti jog szintjén való biztosítása során Magyarország legjelentősebb, a normák kialakítására és a gyakorlatra is ható kötelezettsége az Európai Emberi Jogi Egyezmény³³ 1. sz. Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. cikkéből fakad. A cikk első bekezdésében foglalt rendelkezés szerint minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához, és senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek mellett, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik. A cikkely második bekezdése szerint az első bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történő használatát szabályozhassák, illetőleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) gyakorlatában az Egyezmény e rendelkezése kapcsán a tulajdonjog védelmének széles értelemben vett felfogása bontakozott ki. Ez a megközelítés magában foglalja mind a tulajdon, mind a tulajdon elvonásának és korlátozásának tágan értelmezett fogalmát. Már magából a szövegből is nyilvánvaló, hogy a tulajdon emberi jogként sem korlátozhatatlan, és a korlátozást elsősorban a közérdek védelme alapozhatja meg.

Az Egyezmény e rendelkezésének első bekezdése lényegében a tulajdonhoz való jogot garantálja, amelynek egyik alapvető és általánosan elfogadott eleme a tulajdonnal való szabad rendelkezés joga. A rendelkezés második bekezdése ugyanakkor felhatalmazza az Egyezmény Szerződő Államait arra, hogy olyan jogszabályokat alkossanak, amelyeket szükségesnek tartanak a tulajdon használatának a közérdekkel összhangban lévő korlátozására. E korlátozás lehetősége mind az élők közötti, mind a halál esetére szóló rendelkezésre kiterjed.³⁴ A korlátozás megengedettségét ugyanakkor az első bekezdésben foglalt garancia szempontjainak fényében kell megítélni.³⁵ A rendelkezés tehát tulajdonképpen három szabályt fogalmaz meg: az első a tulajdon zavartalanságát biztosító általános garanciális szabály, a második a tulajdontól való megfosztás feltételeit határozza meg, a harmadik pedig az államnak a tulajdon közérdekből való általános korlátozásának jogát ismeri el, ennek feltételeit határozza meg.³⁶

A tulajdon védelme a Bíróság gyakorlatában nemcsak a fizikai tárgyakra terjed ki. Az Egyezmény e rendelkezése alapján védelmet élveznek szerződésből fakadó jogok (pozíciók) – mint például haszonélvezeti jog vagy bérbeadóként a bérleti díj követeléséhez való jog -, a társadalombiztosítási igények, a tulajdonhoz hasonló védelmet élvez az Egyezmény alkalmazása során a vállalkozás folytatásának engedélyezettsége, amelynek visszavonása a tulajdonjog korlátozásának minősülhet.³⁷ Így a Bíróság a tulajdonjog korlátozásaként bírálta el azt a helyzetet, amikor a svéd hatóság visszavonta egy svéd éttermet üzemeltető vállalkozás engedélyét, mert az – a vállalkozás részére korábban alkoholárusítást korlátozó megszorítással kiadott – üzemeltetési engedélyben foglalt alkoholárusítási tilalmat megszegte. A Bíróság megállapította, hogy az étterem üzemeltetéséhez fűződő gazdasági érdek az Első Jegyzőkönyv 1. cikkének alkalmazási körébe tartozik, és az engedély visszavonása a tulajdon zavartalan használatának követelményébe ütközik. Azt is megállapította ugyanakkor a Bíróság, hogy az alkoholfogyasztás visszaszorítása olyan állami törekvés, amely a közérdeket szolgálja, ezért a svéd hatóságok eljárása jogszerű volt.³⁸ A Bíróság álláspontja szerint a tulajdonhoz való jog sérelme lehet a saját munkával szerzett és kiépített állandó ügyfélkör elvesztése, mivel a Bíróság álláspontja szerint ez a saját ügyfélkör sok tekintetben a vagyon elemének tekinthető.³⁹ Tágabb értelemben a Bíróság ezzel a goodwill-t fogadta el valamely személy vagyonának integráns részeként.

A tulajdonhoz való jog megsértése megállapítható szomszédjogi tényállások esetén is. Így az Emberi Jogok Bizottságának és Bíróságának korai gyakorlatában is szép számmal fordultak elő olyan esetek, amelyekben a szomszéd ingatlanon végzett tevékenység zavaró hatása volt az eset alaptényállása.⁴⁰ Ide tartoztak különböző szennyezések, zajártalom, építkezés által a szomszéd ingatlanában okozott használati értékcsökkenés, de ide tartozott az a gyakran hivatkozott görög eset is, amelyben a X-XII. sz.-ban alapított kolostorok elbirtoklásra alapított tulajdoni igényét nem akarta az állam elismerni, amikor a kolostorok vagyonának állami tulajdonba adását írták elő törvényben arra az esetre, ha a kolostor nem tudta ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel igazolni tulajdonjogát.⁴¹

A tulajdon elvonását az Első Jegyzőkönyv 1. cikke nem tiltja, azonban csak kártalanítás ellenében tartja jogszerűnek. Ez mind az államosításra, mind a kisajátításra vonatkozik. A kisajátítás akkor jogszerű, ha megfelelő és ésszerű időn belül nyújtott kártalanítás ellenében történik, és ezzel együtt is a Szerződő Államoknak “arányosságot kell fenntartaniuk a mégoly vitathatatlanul fennálló közérdekből alkalmazott eszközök és a méltányolandó magánérdekek között.”⁴²A kártalanításnak egyedileg kalkuláltnak és megfelelőnek kell lennie. Nem lehet annak elmaradását például azzal indokolni, hogy az épülő autópálya olyan előnyökkel is jár az ott lakók számára, ami az őket a tulajdonuk elvonása folytán ért hátrány kompenzálására összességében alkalmas, miközben az érintettek csak egy részének származik az útépítésből valóságos haszna is.⁴³ A kisajátításhoz hasonló teszt alapján ítéli meg a Bíróság a földrendezési eljárások során bekövetkező tula-jdonvesztést⁴⁴ vagy azt, ha hatóság elővásárlási jog gyakorlásával szerzi meg ingatlan tulajdonjogát, mert az illeték kiszabására bejelentett szerződéses értéket túl alacsonynak tartja.⁴⁵ A kisajátítás feltételei szerint ítélte meg a Bíróság azt az esetet is, amikor az állam kisajátítás nélkül épített mások földjére, ezzel fosztva meg a tulajdonosokat tulajdonosi jogosítványaik gyakorlásától.⁴⁶ Elvonásnak minősülhet az építési tilalom elrendelése is, ha a korlátozásra közérdekből került sor, de “annak időtartama meghaladja azt a mértéket, ami az egyéni érdekek szempontjából még tolerálható.” Ilyen helyzetben az államnak az elmarasztalás lehetőségével kell számolnia.⁴⁷

Az Európai Emberi Jogi Egyezmény 1. sz. Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. cikke alkalmazása során a tulajdont a polgári jogi tulajdonfogalomhoz képest jóval szélesebb értelemben kell érteni. A tulajdon mint emberi jog nem azonos a polgári jogi tulajdonnal. A tulajdon mint emberi jog elsődleges fogalmi kiindulópontja az, hogy ha valamely jog a jogosultjának egzisztenciális helyzetét biztosítja, akkor az vagyona részének, következésképp az Egyezmény értelmében tulajdonának tekinthető. Ebbe jogok, fizikai tárgyak, testetlen javak és társadalombiztosítási igények egyaránt beletartoznak. A tulajdonnak ebben a felfogásában a tulajdon elválaszthatatlan a gazdasági tevékenység végzésének szabadságától és a szerződési szabadságtól.

Amint az a hivatkozott jogesetek tényállásaiból kiderül, a kisajátítás szabályai során mindenképpen figyelembe kell venni a Bíróság gyakorlatát és az annak során kifejtett elveket, különös tekintettel a 1. sz. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének tárgyi alkalmazási körére, továbbá a kisajátítás (tulajdonelvonás) széles értelemben vett fogalmára. A szabályozás szintjén a Ptk. jelenlegi szabályainak lényeges változtatása a Bíróság e körben elemzett gyakorlatára tekintettel nem látszik indokoltnak. Egyéb jogszabályaink felülvizsgálata ugyanakkor szükséges lehet.⁴⁸

4. A tulajdon alkotmányos védelme és korlátai

Az Alkotmány 13. § (1) és (2) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot, és rögzíti, hogy tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet. Az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján megalapozottan lehet kijelenteni, hogy – az Emberi Jogi Egyezmény tulajdonvédelmi rendelkezéseinek alkalmazása kapcsán kibontakozó gyakorlat által tükrözött szempontokhoz némiképp hasonló módon – a tulajdonhoz való jognak ez a védelme egyrészt általában jelenti a tulajdonosi jogállás védelmét (a tulajdon garantálását), a tulajdon elvonása elleni védelmet és a tulajdon korlátozása elleni védelmet.⁴⁹ Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a tulajdonhoz való jog alkotmányos alapjog, amely azonban nem korlátozhatatlan. Az alkotmányos alapjogként való védelem azt is jelenti – és ezt az Alkotmánybíróság gyakorlatában 1993-ban⁵⁰ bekövetkezett szemléletváltás utáni gyakorlat egyértelműen alá is támasztja -, hogy ez a védelem általános jellegű, és nem korlátozódik a polgári jogi tulajdonjog biztosítására és védelmére.

Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően jóval szélesebb tulajdon-fogalomból indul ki, mint amelyet a polgári jog alkalmaz. Az Alkotmánybíróság a jelenlegi gyakorlatban is következetes kiindulópontot jelentő tulajdoni koncepciójának megfelelően “az Alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre tehát nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével; azaz sem a birtoklás, használat, rendelkezés részjogosítványaival, sem pedig negatív és abszolút jogként való meghatározásával. Az alapjogként védett tulajdon tartalmát a mindenkori (alkotmányos) közjogi és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól függően az adott fajta közhatalmi beavatkozás alkotmányos lehetősége a tulajdonjogba más és más. Az Alkotmány a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben. Az alkotmányos védelemnek úgy kell követnie a tulajdon társadalmi szerepének változását, hogy közben ugyanezt a védelmi feladatot elláthassa. Amikor tehát az egyéni autonómia védelméről van szó, az alapjogi tulajdonvédelem kiterjed a tulajdon egykori ilyen szerepét átvevő vagyoni jogokra, illetve közjogi alapú jogosítványokra is (például társadalombiztosítási igényekre). A másik oldalról viszont, a tulajdon szociális kötöttségei a tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását alkotmányosan lehetővé teszik. Az alkotmányos védelem módját meghatározza a tulajdonnak az a – más alapjogoknál fel nem lelhető – sajátossága, hogy alkotmányosan védett szerepét tekintve általában helyettesíthető. Az alkotmányos védelem tárgya elsősorban a tulajdoni tárgy, azaz a tulajdon állaga. Maga az Alkotmány teszi azonban lehetővé közérdekből a kisajátítást, jelezve ezzel, hogy a tulajdon alkotmányos garanciájának határa a tulajdon értékének biztosítása.” Az Alkotmánybíróság kifejezetten utal arra, hogy “tulajdonvédelmi felfogása összhangban van az Emberi Jogok Európai Egyezményével és az Emberi Jogi Bíróság ítélkezésével.”⁵¹

A tulajdon alkotmányos fogalma tehát jóval szélesebb körű, mint a polgári jog hazánkban tradicionálisnak tekinthető koncepciója, amely a tulajdon lehetséges tárgyait és ezzel együtt a tulajdonjogi szabályozás hatókörét a birtokba vehető testi tárgyakra, továbbá a Ptk. 94. §-ának külön rendelkezésével kifejezetten dolognak minősülő javakra korlátozza. Ez a tulajdoni koncepció kiindulópontnak a tulajdon személyes autonómiát biztosító funkcióját tekinti.⁵² Ez a széles értelemben vett tulajdoni koncepció leginkább azokban a határozatokban bontakozik ki, amelyek egyes társadalombiztosítási jogosultságok jogalkotói korlátozhatóságával illetőleg megszüntetésével kapcsolatosak. Ezekben az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy a “társadalombiztosítási jogosultságok általában a polgárok egzisztenciális biztonságát szolgálják, és ezért ugyanaz a funkciójuk, mint a tulajdonjognak.”⁵³ A tulajdonvédelem a társadalombiztosítási jogosultságok terén addig terjedhet, amíg a szolgáltatás ugyanazt a funkciót látja el, amire egyébként a polgári jogi értelemben vett vagyon is szolgálna.⁵⁴

A tulajdonhoz való jog alkotmányos védelmének része azoknak a kritériumoknak a meghatározása, amelyek szerint a tulajdon korlátozható. Ahogy arra a jogirodalomban már rámutattak, az Alkotmánybíróság mára már meghaladta azt a kezdeti gyakorlatát, amely szerint a tulajdonjog a többi alapjoghoz hasonlóan csak a szükségesség és arányosság tesztje szerint korlátozható. A közérdekű korlátozást e felfogás szerint maga az Alkotmány 13. §-a teszi lehetővé,⁵⁵ és ennek körében az Alkotmánybíróság csak a közérdekre való hivatkozás megalapozottságát és azt vizsgálja, hogy a korlátozás a közérdekű céllal arányos-e, azt pedig nem, hogy egyébként a közérdek ténylegesen fennáll-e. Ebbe a felfogásba belefér az is, hogy adott esetben a tulajdonosnak tulajdonjoga korlátozását közérdekből ellentételezés nélkül is el kell tűrnie. Ahogy azt az Alkotmánybíróság az alkotmányos tulajdonvédelmi koncepciót a mai napig legteljesebb mértékben tükröző döntésében kifejtette, “a tulajdonhoz való alapvető jog védelmében a minőségi határvonal ma már nem a tulajdon »korlátozása« és polgári jogi értelemben vett »elvonása« között húzódik. Az alkotmányossági kérdés az lett, hogy milyen esetekben kell a tulajdonosnak a közhatalmi korlátozást minden ellenszolgáltatás nélkül eltűrnie, illetve mikor tarthat igényt kártalanításra tulajdonosi jogai korlátozásáért.”⁵⁶

Az alkotmányos tulajdonvédelem során két, egymással paralel tendencia érvényesül. Az egyik ilyen fejlődési irány szerint egyre több tulajdonkorlátozás jár a kisajátításhoz hasonló védelemmel, a másik szerint pedig egyre több korlátozást kell a tulajdonosnak ellentételezés nélkül elviselnie. A közérdek pedig adott esetben megalapozhat olyan korlátozást is, amely közvetlenül más személyek javára szól.⁵⁷ A tulajdon súlyos megterhelése is megkövetelheti tehát az Alkotmány alapján a kisajátításhoz hasonló védelmet, és a közérdekből szükséges korlátozás esetében is szólhat valamely más alkotmányosan figyelembe veendő szempont amellett, hogy a tulajdonos veszteségét mégis ki kell egyenlíteni, vagy legalábbis mérsékelni. A tulajdon egyik leglényegesebb alkotmányos korlátja az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján a tulajdon szociális kötöttségéből fakad.

Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a tulajdonjog korlátozásával kapcsolatban megfogalmazott elvek elsősorban olyan esetekben kerültek kifejtésre, amelyek a tulajdon szociális kötöttségéből fakadó, közérdeken alapuló korlátozásához kapcsolódtak. Másként merül fel azonban a kérdés azokban az esetekben, amikor két tulajdonos egymást kizáró érdekei között kell az ellentmondást feloldani. Ilyenek adódnak például a polgári jogban a szomszédjogi szabályozás, a szolgalom, vagy a közös tulajdon, illetőleg általában a tulajdon magánjogi korlátainak szabályozása körében.

Azokban a helyzetekben, amelyekben a tulajdonos a saját tulajdonjogát vagy annak valamely részjogosítványát mások zavarása nélkül nem tudja gyakorolni, szükségképpen keletkezik kollízió a két tulajdonjog között. Ez a kollízió a szabályozás és a gyakorlat szintjén feloldható (joggal való visszaélés, szolgalom, a más dolgának igénybe vételére való jog, közös tulajdonnal kapcsolatos jogok stb.), de csak az egyik fél tulajdonjogának sérelmével.
Ezekben a helyzetekben e szabályokra, amelyeket egy polgári törvénykönyvnek nyilvánvalóan tartalmaznia kell, nem – vagy csak nagyon áttételes módon – alkalmazható az Alkotmánybíróság közérdek/szükségesség/arányosság tesztje, különösen, mivel az érdekmérlegelés is csak a konkrét eseti tényállásokban lehetséges, a szabály szintjén nem. Elvi szinten nem jelent igazából támpontot az sem, hogy az Alkotmánybíróság többször megerősített felfogása szerint “a tulajdonhoz való jog nem korlátlan, a tulajdonosnak joga gyakorlása során tekintettel kell lennie mások jogaira, jogos érdekeire. A tulajdonhoz való jog mint alapjog korlátozása alkotmányos, ha másik jog védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos cél más módon nem érhető el, és a korlátozás arányban áll az elérni kívánt cél fontosságával.”⁵⁸

Az Alkotmánybíróság a Ptk. közös tulajdonra vonatkozó egyes szabályai, valamint a szolgalom kapcsán foglalkozott ilyen helyzetekkel, mindkét esetben elutasítva az alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt. A közös tulajdon kapcsán a közös tulajdon megszüntetésére irányuló korlátozhatatlan jogot, továbbá a tulajdonostársak sérelmes határozatának megtámadására irányuló jogot tekintette az Alkotmánybíróság garanciának arra, hogy a jogközösség a tulajdonjog alkotmányos biztosításának elvei szerint áll fenn és működik, a Ptk. közös tulajdonra vonatkozó rendelkezései tehát éppen “garanciális jelentőségűek és jogvédelmi funkciót töltenek be.”⁵⁹ A telki szolgalommal kapcsolatban hozott határozatban az Alkotmánybíróság kifejtett álláspontja szerint “a Ptk. 166. § (1) bekezdésében, továbbá a 167. §-ában foglalt szabályok az Alkotmány 13. §-ának rendelkezéseivel nem állnak az alkotmányos tulajdonvédelem szempontjából értékelhető összefüggésben.” Ezt az Alkotmánybíróság ezen túlmenően egyrészt azzal támasztotta alá, hogy a szolgalmi jog gyakorlásának terjedelmét a Ptk. maga általános elvekkel és tételes szabállyal is korlátozza, másrészt pedig azzal, hogy a vitás ügyek bírói úton történő rendezésének eszköze ezzel együtt elegendő garancia a szembenálló tulajdonosi érdekek egyensúlyának a jogbiztonság követelményei mellett való érvényesülésére.⁶⁰

Elvi, az Alkotmánybíróság gyakorlatában kifejtett tulajdonvédelmi elvekkel összhangban lévő, a tulajdon korlátozásával kapcsolatban alkalmazott kritériumrendszerbe ágyazott szempontok alapján való indokolás azonban ezekhez a döntésekhez nem kapcsolódott. Ami ezekből a döntésekből kiolvasható, az talán egy olyan érvelés lehetősége, mely szerint a magánjogi tulajdonjogok kollíziójának esetén a közérdeket szolgálja ezeknek a magánjogi szabályozás és jogalkalmazás szintjén való rendezése. Ha ez megfelelő érdekkiegyenlítést valósít meg, akkor az alkotmányos tulajdonkorlátozási teszt követelményeit eleve kielégíti, ráadásul ez nem feltétlenül kötött ellenértékkel való ellentételezéshez sem. Az egyéni jogsérelmeket pedig a rendes bíróságok tudják orvosolni, e körben alkotmányos követelmény e bírói út biztosítása lehet. Ilyen értelemben tehát ezek a konfliktusrendező normák nem vizsgálhatók felül az alkotmányos tulajdonvédelem kialakult tesztje alapján. Ezek a magánjogi normák tehát abba a körbe tartozhatnak, amelyek esetében a tulajdon szociális kötöttségeiből is adódóan a tulajdonosnak bizonyos helyzetekben ellentételezés nélkül is el kell viselnie tulajdonának korlátozását. Ezt az érvelést támasztja alá az is, hogy az Alkotmánybíróság álláspontja szerint “az alapjogként védett tulajdon tartalmát a mindenkori (alkotmányos) közjogi és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól függően az adott fajta közhatalmi beavatkozás alkotmányos lehetősége a tulajdonjogba más és más.”

Vannak ugyanakkor a magánjogi normák – nem feltétlenül csak a Ptk. szabályai – között olyanok, amelyek a tulajdon elvonásának egyoldalú jogosultságát biztosítják az egyik személy számára. Ilyenek azok, amelyek vételi jogot, visszavásárlási jogot biztosítanak, vagy egyoldalúan jogosítják az egyik felet arra, hogy a másik a dolgát vegye meg vagy neki adja el, vagy pedig használati jog alapításával hosszabb ideig terhelik valakinek a tulajdonát. Az ilyen szabályok a tulajdon olyan korlátozásának, illetőleg olyan súlyos megterhelésének minősülhetnek, amelyek – összhangban az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatával is – a kisajátításhoz hasonló védelmet követelnek meg.⁶¹

Az új Ptk. dologi jogi szabályainak kialakítása során ennek megfelelően a szabályozás alkotmányossága érdekében a tulajdonjogok ütközéséből – ideértve azok gyakorlásának egymástól való függését is – adódó érdekkonfliktusok feloldására vonatkozó szabályoknak távlatilag a közérdekkel alátámasztottnak kell lenniük, és az érdekkiegyenlítést az egyedi esetekben biztosító szabályokat és jogorvoslati lehetőséget kell kialakítani. Az olyan szabályok esetében pedig, amelyek a magánjogi tulajdon tényleges elvonását teszik lehetővé, vagy az ingatlant a tulajdon elvonásához közeli helyzetben terhelik, a kisajátítás feltételeire és tesztjére kell figyelemmel lenni, és az erre a helyzetre előírt követelményeknek kell eleget tenni. Ez nemcsak a készülő kódexre, hanem a dologi jogi viszonyokat rendező egyéb jogszabályokra is irányadó, melyek a kodifikáció keretében a kódex normáival, szerkezetével és terminológiájával való összhang megteremtése érdekében nyilván felülvizsgálandók.

II. A dologi jogi szabályozást meghatározó elvek

A dologi jogi szabályozás alapvető struktúráját határozzák meg azok az általánosan elfogadott elvek, amelyek az új kódex dologi jogi szabályainak felépítése során is irányadók lehetnek, és amelyek elsősorban a dologi jognak a jogrendszerben és a gazdasági forgalom bonyolódásában betöltött szerepéből fakadnak. Ezek közül az alábbiakat emeljük ki.

1. A nyilvánosság elve

A nyilvánosság szerepe a dologi jogban elsősorban abból fakad, hogy a dologi jogi jogviszonyok abszolút szerkezetűek, ezért funkciójuk betöltésére elsősorban akkor alkalmasak, ha harmadik személyek felé felismerhetőek. A bizonytalan helyzetek a dologi jogok fennállásával kapcsolatban negatív hatással vannak e jogok érvényesülésére. A nyilvánosság elvéhez szorosan kötődik a legitimáló hatás: bizonyos jogok keletkezéséhez vagy védettségéhez az szükséges, hogy az kifelé is nyilvánvalóvá váljon. Ezért szükséges az ingatlanok tulajdonjogának megszerzéséhez nyilvántartási bejegyzést feltételként előírni, a dolgokon fennálló terheket (ingók esetén is) nyilvántartásban rögzíteni, a tulajdon átruházásához is részben ezért kell megkövetelni az átadást.

2. A közhitelesség elve

A közhitelesség elve szerint a jog védelemben részesíti azt, aki ingatlan tulajdonát az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésben bízva szerzi meg. Ez nem feltétlenül kell, hogy érvényesüljön ingóknál és ingatlanoknál, és nem feltétlenül minden nyilvántartás esetén, ennek eldöntése jogpolitikai kérdés. Ingatlanok esetén azonban az ingatlan-nyilvántartáshoz szükségesnek tűnik ilyen hatást fűzni. Ingatlanoknál a nyilvánosság elve abban is jelentkezik, hogy a jogok keletkezése során a bejegyzés konstitutív hatályú.

3. Az egyediség elve

Továbbra is szükségesnek tűnik az egyediség elvének fenntartása a dologi jogban. Ez azt jelenti, hogy a dologi jogok mindig csak egyes, individualizált dolgon állnak fenn, dologösszességeken általában nem. Így például egy vállalkozás vagyona vagy egy raktár tartalma lehet adásvétel tárgya, a tulajdon azonban az összesség egyes elemeire, az egyes dolgokra nézve száll át, ezek a tulajdonjog közvetett tárgyai.

4. Dologi jogi típuskényszer (nume rus clausus)

A dologi jogok köre zárt. A feleknek főszabályként nem áll jogában – szemben a szerződéses szabadság elvével -, hogy újabb, a törvényben nem ismert dologi jogokat alapítsanak. Erre csak a törvény felhatalmazása esetén van lehetőségük. Ez együtt jár a dologi jogok tartalmi korlátozottságával is. Főszabály a kogencia: a felek a kódex rendelkezéseitől csak akkor térhetnek el, ha ezt a törvény lehetővé teszi. Ez valójában garanciális szabály, ami azt szolgálja, hogy a forgalomban részt vevő felek tisztában legyenek azzal, hogy egy dolog kapcsán milyen természetű jogokkal, illetőleg terhekkel számolhatnak. A dologi jogok numerus claususa nem magától értetődő szükségszerűség, elméletileg más rendszer is elképzelhető (például a francia ilyen), mindazonáltal jelenleg nem merültek fel Magyarországon olyan jogpolitikai indokok, amelyek e magyar magánjogban is tradicionális, és egyébként a forgalombiztonság érdekeivel viszonylag jól alátámasztható elv feladását támasztanák alá.

A dologi jogi szabályok kogenciájából adódik az a sajátos viszony, amely a dologi jogot alapító szerződés és a dologi jog között fennáll. A szerződés tartalma csak külön törvényi felhatalmazás esetén hat ki az alapított dologi jog tartalmára.⁶² Ettől függetlenül azonban a felek a dologi jog alapításával párhuzamosan alapíthatnak jogokat és kötelezettségeket, amelyekben egyébként a jogutódlás a szerződési jogi szabályok szerint nem kizárt. Ezek a jogok azonban nem élveznek a dologi jogi abszolút hatályhoz hasonló védelmet, csak a szerződő felekkel és azok különös vagy egyetemes jogutódjaival szemben érvényesíthetők. A szerződés és a szerződéssel alapított dologi jog közötti határvonalat húzza meg éles kontúrokkal a bírói gyakorlat akkor, amikor az alapító szerződés bírói úton való módosítását a dologi jog tartalmára kiható módon abból kiindulva zárja ki, hogy a szerződés egyszeri szolgáltatásra – például haszonélvezet alapítására – irányul.⁶³ A határozatlan időre létesített haszonélvezeti időtartama nem változtatható meg, a jog nem szüntethető meg és annak tartalma sem módosítható a szerződés módosításával, ugyanakkor a feleknek a haszonélvezet kódexben rögzített tartalmát nem érintő rendelkezése a Ptk. 241. §-ban foglalt szabályok szerint módosítható.

Nem hagyható ugyanakkor figyelmen kívül az a tendencia, amely a dologi és kötelmi jogi határok elmosódását mutatja.⁶⁴ Ez nemzetközi tendenciaként egyes szerzők szerint nemcsak abban jelentkezik, hogy például a német jogban a bizalmi vagyonkezelés egyébként dologi jogiként a BGB-ben nem szereplő jogintézménye valójában a célhoz kötött tulajdon elismerését jelenti, hanem abban is, hogy az autonóm dologi jogi szabályokat egyre gyakrabban szorítják vagy egészítik ki kötelmi jogi rendelkezések.⁶⁵

Az új Polgári Törvénykönyvben érdemes lehet a dologi jogi könyvben szabályozni olyan jogintézményeket, amelyeket például a kötelmi jog fejlesztett dologi hitelbiztosítékká, és ténylegesen így működnek, ilyen például a visszavásárlási és vételi jog (mint dologi terhek). Ide tartozik továbbá a tulajdonfenntartás szabályozása is. Csak olyan jogintézmény kapcsán merülhet azonban fel a dologi jog rendszerében való szabályozás, amelynek létjogosultsága egyértelmű, a jogintézmény iránti igény világos és jól körvonalazható, továbbá annak szükséges szabályozási pontjai is a gyakorlatban már nyilvánvalóvá váltak. Részben e kritériumok hiánya miatt nem javasoljuk a Ptk.-ba például dologi jogi jogintézményként felvenni a bizalmi vagyonkezelést (trust).

III. A tulajdonjog tárgya, tartalma és védelme

Tekintettel arra, hogy a tulajdonjog az a legteljesebb dologi jog, amely alapvetően határozza meg a dologi jogi szabályokat és azok alkalmazási körét, a tulajdonjog tárgyának és tartalmának meghatározása az egyéb dologi jogok tartalma szempontjából is alapvető jelentőségű.

1. A tulajdonjog tárgya és tartalma

A fenti I.2. pontban a dologi jog tárgyának meghatározása során abból indultunk ki, hogy semmilyen szempontból sem kívánatos a dolog-fogalom lazítása. A tulajdonjog tárgyaként ennek megfelelően a birtokba vehető testi tárgyat kell meghatároznunk. Ugyanakkor elképzelhetőek olyan javak, amelyek jellegüknél fogva a dologi jogi szabályozás alá vonhatók: ilyen például az eddigi szabályozásban a dolog módjára hasznosítható természeti erők köre. Maga a Ptk., illetőleg egyéb jogszabályok is tulajdonjogi tárgyként kezelnek ugyanakkor olyan javakat, amelyek ebbe a dolog-fogalomba sem férnek bele, de indokolt lehet őket tulajdon (állami tulajdon) tárgyává tenni. Ezeket a fenti I.2. pontban foglalt kategóriákat felül kell vizsgálni, és a magánjogi szabályozás egysége érdekében vagy más módon, és nem tulajdonjog biztosításával kell a védelmet biztosítani, vagy pedig egy keretjellegű utaló szabállyal nyitva kell hagyni a lehetőséget arra, hogy törvény dolognak minősítsen nem dolognak minősülő javakat is, és/vagy a bírói gyakorlat analógia útján a tulajdonjogi szabályokat ki tudja terjeszteni.

A dolgok felosztásával kapcsolatban továbbra is szükséges az ingó és ingatlan közötti különbségtétel, és egyéb, elsősorban a kötelmek (de nem feltétlenül csak a szerződések) kapcsán betöltött szerep folytán a törvényben szükséges meghatározni, hogy mely dolgok tekinthetők elhasználható-nak, illetőleg elhasználhatatlannak, helyettesíthetőnek, illetőleg helyettesíthetetlennek. Szükséges lehet törvényben meghatározni az ingatlan fogalmát is. Az ingatlan fogalmának törvényi meghatározását az teheti szükségessé, hogy egyrészt az ingók és ingatlanok közötti különbségtétel részben eltérő szabályozást eredményez, másrészt pedig azért, mert ha a tulajdonjog tárgyait egyedi minősítésekkel birtokba nem vehető testi tárgyakra is kiterjesztjük,⁶⁶ akkor ezek minősítése e szempontból is elkerülhetetlennek látszik.

A dologkapcsolatok szerepe mind ingók, mind ingatlanok kapcsán, a tulajdonjog biztosítéki szerepének erősödésével és általában a dologi hitelbiztosítékok növekvő szerepével megnő. Nagyon lényeges ugyanis, hogy valamely dologhoz kapcsolódó dologra érvényesülhet-e tulajdon-fenntartás, beletartozik-e a csődvagyonba, átruházható-e a dologtól függetlenül. Kérdés az is, hogy az ingatlan alkotórésze maga ingatlannak minősülhet-e vagy sem. Az alkotórészi kapcsolat megítélése során jelenlegi bírói gyakorlatunk – a Ptk. miniszteri indokolása által is alátámasztottan – funkcionális szempontokat alkalmaz. A tartós kapcsolat nem pusztán a fizikai rögzítettségtől és annak módjától függ, a gazdasági érdekek is döntő szerepet játszanak a minősítésnél. Ha ezt a funkcionális szemléletet következetesen alkalmazzuk, akkor arra az eredményre kell jutnunk, hogy egy dolog egy másiknak fizikai egyesítés nélkül is lehet alkotórésze, és fordítva, tartós egyesítettség esetén sem feltétlenül az.⁶⁷ Kérdés például, hogyha egyébként alkotórésznek minősülő dolgot ad kölcsön valaki, akkor az adós felszámolása esetén a kölcsönadott dolog az alkotórészi kapcsolat miatt a dolog visszaadására kötelezett csődvagyonának része lesz-e, vagy arra tulajdoni igény érvényesíthető-e. Jogpolitikai szempontból valószínűleg ez utóbbi megoldás az, ami mindenképpen indokolt. Ez a következetes funkcionális szemlélet megoldhatóvá tesz olyan, hatályos jogunkban a szabályozás folytán már előállt helyzeteket is, amelyek egyébként a Ptk. dologkapcsolatokra vonatkozó szabályaival nem egyeztethetők össze. Az új Ptk. dologkapcsolatokra vonatkozó szabályainak kialakítása során ezt a funkcionális, a fizikai kapcsolatot háttérbe szorító és a gazdasági – funkcionális szempontokat előtérbe helyező szemléletet kell tudatosítani. Ez a bírói gyakorlat számára is támpont lehet az egyre gyakrabban felmerülő vitás kérdések megoldásához. Ezáltal az alkotórészi kapcsolat döntő motívuma lenne, hogy a szoros kapcsolat létrehozása végleges vagy időleges céllal történt-e.

A tulajdonjog terjedelmének meghatározásával a jogszabály valójában korlátozhatja a tulajdonjog tartalmát. Ezt teszi például akkor, amikor a jelenleg hatályos Ptk. 96. § -a a föld tulajdonjogát a föld méhének kincseire és a természeti erőforrásokra nem terjeszti ki, továbbá amikor a kizárólagos állami tulajdon tárgyaként határoz meg a Ptk. 172. §-ában olyan javakat, amelyek a korlátozás nélkül más dolgok (elsősorban: ingatlan) tulajdonosát illetnék. Ilyenek a föld méhének kincsei, a folyóvíz elhagyott medre, a felszín alatti vizek, folyóvizek és természetes tavak, továbbá ezek medre, vagy az ország feletti légtér.

E kategóriák meghatározása során az 1959. évi IV. tv. megalkotása időszakában a maitól jelentősen eltérő feltételekből indult ki. A föld méhének kincsei például a II. világháború előtti magánjogunkban attól függően illették az ingatlan tulajdonosát vagy minősültek állami tulajdonnak, hogy milyen természetű ásványi kincsekről volt szó. A földtulajdon általában a föld mélyére is kiterjedt, de bizonyos javakat a föld méhének kincsei közül ún. fenntartott ásványoknak minősítettek.⁶⁹ Ennek indoka elsősorban az volt, hogy a tulajdonos ne tilthassa meg a telke alatt lévő ásványok felkutatását, ez pedig a közérdekből feltétlenül szükséges bányászat megakadályozásával járhatott volna. Ezért az állam a legfontosabb ásványokra vonatkozó tulajdonjogot elvonta a földtulajdonostól. Ezt azonban minden esetben a közérdek támasztotta alá. Ilyen fenntartott – a tulajdonostól elvont -ásványnak minősült valamennyi fém, a kén, a timsó, a gálic, a grafit és a szilárd földszurkok, az ásványolajok, a földgázok, kősó és kálisó vagy a szén. A föld méhének kincsei azonban az ilyen, külön nem “kivett” javak tekintetében az ingatlan tulajdonosának tulajdonát képezték (fenn nem tartott ásványok). A fenn nem tartott ásványok közé tartozott például a márvány vagy a drágakövek. Az 1959. évi IV. tv. megalkotása során a föld méhének kincsei azért kerültek a korábbi magánjogunktól eltérő, egységes (fenntartott) szabályozás alá, mert az Indokolás szerint “a kérdés eldöntésénél a népi demokratikus állam fejlődő gazdasági és társadalmi viszonyaira kell figyelemmel lenni. Az ún. ,fenn nem tartott ásványok’ régi fogalmát tehát többé nem lehet felhasználni. Ez azt jelenti, hogy míg korábbi jogunk szerint pl. a márvány és a drágakövek ,fenn nem tartott ásványok’ voltak, addig ezek – a föld méhének kincseiként – ma már az állami szocialista tulajdon kizárólagos tárgyai közé tartoznak.” A föld méhének kincsei tehát a termelőeszközök állami tulajdonba vételére irányuló szocialista tulajdonjogi koncepció részeként egységesen kerültek állami tulajdonba. Ez az indokolás ma már aligha tartható, és az is kérdéses, hogy az alkotmányos tulajdonvédelem fent vázolt elveivel, illetőleg a piacgazdaság koncepciójával összhangban lévő megoldás-e. A jelenlegi, piacgazdaságon alapuló gazdasági és társadalmi renddel, az állam szerepének mai szemléletével az a megoldás lenne összhangban, amely a föld méhének kincsei közül csak azokat veszi állami tulajdonba, amelyek kiaknázása, továbbá állami tulajdonlása és elosztása közérdek. Ennek a szemléletnek nem feltétlenül kell érvényesülnie föld és épület kapcsolatának megítélése során, amely az ingatlanok sajátos és kiemelt szerepe és természete folytán önálló szempontok szerinti elbírálást igényel.

Az a tradicionális szabály, hogy a telken épült ingatlan tulajdona minden esetben a telektulajdonost illeti, már a II. világháború előtti magánjogi gyakorlatban sem volt tartható. Ha az épület tulajdona nem a föld tulajdonosát illeti, gyakorlatilag kétféle megoldás adódik. Az egyik megoldás – amit a II. világháború előtti magánjogunk is alkalmazott, és ami a német vagy holland jogban is alkalmazott megoldás – a telken biztosított építményi jog, amely ugyan tulajdonjognak nem volt tekinthető, de sok szempontból hasonlóan viselkedett: átruházható, megterhelhető és örökölhető volt, és a telekkönyvben is önálló telekként tartották nyilván. A jogosultság nem szólt örök időkre, meghatározott feltételek esetén (például meghatározott idő eltelte esetén felmondható volt, nem gyakorlás esetén megszűnt) megszűnhetett. A felmondás eredményeként az épület a telek tulajdonosáé lett. A másik megoldás a telek és az épület tulajdonjogának elválása, amit az építményi jog jogi konstrukciójának elvetésével az 1959-es Ptk. megalkotása során választottak. Ezzel párhuzamosan szükségszerűen szabályozni kellett az épület és a föld tulajdonosának jogviszonyát alapvetően érintő földhasználat jogát. Annak érdekében ugyanakkor, hogy az örökbérlet jogintézményét elkerüljék, a Ptk. csak szűk körben tette lehetővé azt, hogy az épület és a föld tulajdonjoga a felek megállapodása alapján szétváljon. A Ptk. 1977-es novellája szélesebb körben tette lehetővé a föld és az épület tulajdonjogának szétválását. Ezt erősítette meg a PK 7. sz. kollégiumi állásfoglalás a tulajdonos rendelkezési jogából kiindulva annak egyértelművé tételével, hogy a ráépítés jogkövetkezményeit nem lehet alkalmazni, ha a felek a ráépítéssel kapcsolatban a tulajdon rendezése kérdésében eltérően állapodtak meg.

Az épület és föld tulajdonjogának szétválása valóban nem támogatandó jelenség, ugyanakkor kétségtelenül számolni kell azzal, hogy bizonyos helyzetekben szükségszerű – és jogpolitikai szempontból is indokolt – megoldás lehet. A földhasználat egyébként a joggyakorlatból leszűrhető tapasztalatok szerint egyre nagyobb jelentőséghez jut. A II. világháború előtti magánjogunkban ismert építményi jog visszaállítása jogpolitikai szempontból nem indokolt: egyrészt az épület tulajdonosának érdekeit a tulajdonjogi pozíció jobban védi, másrészt, ha idegen földön kerül sor épület emelésére, az ezzel kapcsolatos problémákat nem oldja meg jobban az építményi jog sem. Az építményi jog visszaállítása az elvált tulajdonjog mellett ezért feleslegesen bolygatná meg a fennálló viszonyokat, hosszabb távon pedig nehezen követhetővé tenné azokat, a két azonos helyzetre előírt, és egyező funkciót betöltő jogintézmény párhuzamosan élne egymás mellett. Mindezen túlmenően a telek és az épület elváló tulajdonjoga és a földhasználat együttesen nagyon hasonló viszonyokhoz vezet, mint az építményi jog. Mivel a bírói gyakorlatból leszűrt tapasztalatok alapján nem kerülhető el a földhasználat jelenleginél részletesebb szabályozása, indokoltnak tűnik a Ptk.-ba jelenlegi viszonyokhoz adaptáltan átvenni a II. világháború előtti magánjogunk Mtj.-ben megfogalmazott építményi jogi szabályainak a jelenlegi földhasználati joggal összeegyeztethető rendelkezéseit. Ilyen például annak a meghatározása, hogy mekkora telekrész használata jár az épület tulajdonjogával, vagy a felek megállapodásának harmadik személyekkel szembeni hatályossága, az elővásárlási jog mellett előbérleti, előhaszonbérleti jog törvényes alapítása.

A kódexben meg kell határozni, hogy az ingatlan feletti légi tér mennyiben tartozik hozzá az ingatlan tulajdonához, és honnan kezdődik a jelenlegi szabályok szerint is az államot illető “ország feletti légtér”. E határ megvonásához megfelelő támpontként szolgálhat a II. világháború előtti magánjogi felfogás, amely az ingatlan feletti légi teret addig tekintette az ingatlan tulajdonához tartozónak, amilyen magasságig a tulajdonosnak a légi tér használata érdekében áll.

2. A tulajdonjog korlátai

A tulajdonjog korlátainak körében hagyományosan különbséget teszünk a tulajdon magánjogi és közjogi korlátai között, és a korlátozások elsősorban a dolog használatára való jogot, illetőleg a tulajdonos rendelkezési jogát érintik.

2.1. A használati jog korlátozása

A tulajdon használatának magánjogi korlátaira vonatkozó szabályok közül a Ptk. szomszédjogi szabályai lényeges módosítást nem igényelnek. A Ptk. 100. §-ában foglalt generálklauzula alkalmazásával a bírói gyakorlat jól tudja kezelni azokat a helyzeteket, amelyek a tulajdonjog gyakorlásával mások számára sérelmesek. Ezen a ponton a gyakorlati problémát sok esetben nem is annyira az érdekmérlegelés és a helyes bírói döntés meghozatala okozza (még akkor sem, ha ez valóban nehéz feladat), hanem a megfelelő jogkövetkezmény alkalmazása és ezeknek a döntéseknek a végrehajthatósága. Ezek a problémák azonban többnyire nem a kódex szintjén meghatározott normákkal oldhatók meg, hanem általában a bírói döntések érvényesülésének általános problémáival függnek össze és megoldásuk is ott keresendő. A generálklauzula e magánjogi korlátok központi normája, és e szerepe továbbra is fenntartandó. E magánjogi korlátok szerepe változatlanul a közvetett és közvetlen behatások elleni védelem, azzal, hogy e szabályok megsértése esetén az abbahagyási kereset és a kártérítés a jogaiban sértett jogosult választása szerint elérhető igények legyenek.

A jogi szabályozás a tulajdonos használati jogát többféle szempontból és módon is korlátozza. A használati jog korlátozásainak egy része a közérdeken alapszik, és sok vonatkozásban nem a magánjog, hanem a közjog szabályozási területére tartozik, ideértve az adójogi és büntetőjogi korlátozásokat is. Elképzelhetőek olyan korlátozások, amelyek társulási kényszert írnak elő. Ezen – többnyire ingatlan használatával kapcsolatos – közjogi korlátokat elsősorban a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. tv., a gázszolgáltatásról szóló 1994. évi XLI. tv., a villamos energia termeléséről, szállításáról és szolgáltatásáról szóló 1994. évi XLVIII. tv., a hírközlésről szóló 2001. évi XL. tv., a postáról szóló 1992. évi XLV. tv., a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. tv., a vasútról szóló 1993. évi XCV. tv., a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. tv., az atomenergiáról szóló 1996. évi CXVI. tv., a földmérési és térképészeti tevékenységről szóló 1996. évi LXXVI. tv. vagy a távhőszolgáltatásról szóló 1998. évi XVIII. tv. tartalmazza. A tulajdonosi részjogosítványokat ezen túlmenően korlátozzák egyéb, nem közérdekű használati jogot alapító jogszabályok is, mint például a környezetvédelmi, a műemlékvédelmi, természetvédelmi, építésügyi, egészségügyi stb. jogszabályok is. Ezek általában nem más személyek vagy hatóságok számára biztosítják a dolog (ingatlan) igénybevételének jogát, hanem a tulajdonos használati jogát egyéb kötöttségekkel korlátozzák. A hatályos Ptk. a közérdekű használati jogokra nézve utaló (keret) szabályt tartalmaz (Ptk. 108. §). Ennek a nagy tömegű szabálynak a kódexbe való beemelése a szabályozás részletessége és állandó bővülése, változékonysága miatt nem indokolt, és nem is szükséges. Az, hogy ezek mennyiben felelnek meg az alkotmányos követelményeknek, e jogszabályok külön vizsgálatát igényli, s szintén nem a kódex normarendszerével kapcsolatos kérdés, azonban a szabályozás egységét erősíti, ha e használati jogok magvát a Ptk.-ba a jelenleginél részletesebb körben építhetnénk be. Az e jogszabályok által előírt vagy lehetővé tett használati korlátok felülvizsgálata a kodifikációval párhuzamosan mindenképpen indokolt egyrészt abból a szempontból, hogy a használat milyen jog (használat, szolgalom) engedésével biztosítható megfelelően, és biztosítani kell a terminológiai összhangot is a Ptk. rendelkezéseivel.

A használati jog korlátozásával kapcsolatban azonban mindenképpen eldöntendő, hogy a tulajdon használati vagy más jog alapításával milyen szintű jogszabályban legyen korlátozható. Ebből a szempontból kiemelt jelentősége van annak, hogy önkormányzat a rendeletében akár közérdekű megalapozottság esetén milyen korlátokat szabhat. Az erre vonatkozó felhatalmazást a kódexben kell megadni. A kérdés – a társasházak gyors elterjedése miatt – a gyakorlatban szorosan összefügg azzal is, hogy a társasház alapító okirata, illetőleg szervezete milyen döntési szabadsággal rendelkezik a társasházhoz tartozó lakások és helyiségek használata és az azokkal kapcsolatos rendelkezési jog kapcsán. Ez utóbbi megoldás – a jelenlegi rendszerhez hasonlóan – célravezetőbb, nem szükséges az önkormányzatok szabályozási jogkörének szélesítése.⁷⁰

2.2. A rendelkezési jog korlátozása

A rendelkezési jog korlátozása a dologra vonatkozó elidegenítési és terhelési tilalomban, vételi-, visszavásárlási, vagy elővásárlási jogban, kisajátítási jogban vagy a dolog forgalomképtelenné minősítésében nyilvánulhat meg.⁷¹ A forgalomképesség korlátozása, a vételi- vissza- és elővásárlási jog, továbbá a kisajátítás a tulajdonjog olyan korlátozásai, amelyek a korábban már említett alkotmányossági teszt feltételei szerint írhatók elő jogszabályban. A szerződéssel alapított elidegenítési és terhelési tilalom hatályos szabályozása részben a II. világháborút megelőző magánjogi bírói gyakorlat fejlődésének eredménye, részben pedig a Ptk. eredeti koncepcióját tükrözi, amely ilyen kikötés alkalmazását eleve csak szűk körben tartotta elképzelhetőnek. A II. világháború előtti joggyakorlat hitelezővédelmi okokból kivételesnek tekintette a szerződéses elidegenítési és terhelési tilalmat, és dologi hatállyal a lehetőségét abból vezette le, hogy átruházás esetén az átruházó eleve ezzel a korlátozással szerezheti a dolgot, és a dologi hatály még ebben az esetben sem érvényesült jóhiszemű, ellenérték fejében szerző személlyel szemben.

A Ptk. lényegében a II. világháború előtti gyakorlatot átvéve, ahhoz hasonló megfontolásból vette át és tartotta meg továbbra is az elidegenítési és terhelési tilalom szabályait. A javaslat miniszteri indokolása általában nem tartja indokoltnak a szerződéses dologi hatályú elidegenítési és terhelési tilalom lehetőségének biztosítását, de elsősorban a tartási szerződésekből eredő tartási igény, másrészt pedig a szerződéses haszonélvezeti jognak a dologra vezetett végrehajtás esetén való védelmére tekintettel felvették a Ptk.-ba. A végrehajtás esetén érintett személyek jogait a végrehajtási szabályok körében indokolt rendezni, amit a Vht. 137. § (1) bekezdése meg is tesz, rendelkezve azokról a jogokról, amelyek végrehajtás esetén is megmaradnak az ingatlan terheként. Mivel a szerződésben kikötött elidegenítési és terhelési tilalom nyilvánvalóan nem akadálya az árverésnek, a jogosultak érdekeinek védelmére nem a kódexnek a tulajdonjogi rendelkezéseinél kell gondolni, hanem a megfelelő szabályok körében kell jogpolitikai mérlegeléssel a védelemre érdemes érdekeket érvényre juttatni (jelen esetben a végrehajtásnál, függetlenül attól, hogy a Vht.-nak az anyagi jogi szabályokat is érintő normái a Ptk.-ba kerülnek-e vagy sem). Erre tekintettel a szerződéses elidegenítési és terhelési tilalom lehetőségének fenntartása a II. világháború előtti magánjogban és a Ptk. megalkotása során figyelembe vett szempontok alapján nem tűnne indokoltnak.

A jelenlegi gazdasági és társadalmi viszonyok között azonban – tekintettel arra, hogy a zálogjogosult a másik hitelező kérelmére indult végrehajtási eljárásban a végrehajtás során nem feltétlenül tudja érvényesíteni zálogjogát – a szerződéssel alapított elidegenítési és terhelési tilalom még akkor is jelentősen javítaná a hitelezők pozícióját, ha az jóhiszemű és ellenérték fejében szerző harmadik személyek jogszerzését a jelenlegi szabályokhoz hasonlóan nem érintené. A hitelezők pozíciójának javítása a jelenleginél szélesebb körben lehetővé tett elidegenítési és terhelési tilalommal egyrészt könnyíthetné a hitelhez jutást, másrészt elkerülhetővé tenne olyan, az adósra még terhesebb biztosíték kikötését is, mint például a biztosítéki tulajdon-átruházás. Ez utóbbinak a Koncepció szerződési jogi részében is kifejtett elismertsége mellett valójában nincs indoka annak, hogy az elidegenítési és terhelési tilalom szerződéses alapíthatóságának körét az átruházás alkalmához kössük. A végrehajtási szabályok alapján a szerződéses elidegenítési és terhelési tilalom nem gyengíti a hitelezők pozícióját, ezért a korlátozásnak a ll. világháború előtti magánjogban kialakult szempontjai mai viszonyok között nem döntőek. A hitelezőknek nyomós érdeke fűződhet ahhoz, hogy a biztosíték tárgyát az adós el ne idegeníthesse, mert például fizetésképtelen személy részére való értékesítés esetén a dolog biztosítására kikötött jogot a hitelező a végrehajtás során “elvesztheti.” Mindeközben a kötelezettség vállalása önmagában nem lehetetleníti el az adós helyzetét. Ez felel meg egyébként a Ptk. szerződési jogi szabályozását átható szerződéses szabadság elvének is.

Erre tekintettel a szerződéses elidegenítési tilalom lehetőségét a Ptk.-ban továbbra is fenn kell tartani azzal, hogy az szélesebb körben, ne csak az átruházás alkalmával legyen lehetséges. Továbbra is indokoltnak tűnik ugyanakkor, hogy az elidegenítési és terhelési tilalom önálló biztosítékká ne váljon, hanem továbbra is csak meghatározott jogok biztosítására szolgáljon, és az elidegenítési és terhelési tilalmat – ingatlan esetén – az ingatlan-nyilvántartásba a biztosított joggal (zálogjoggal, ajándék visszakövetelése iránti joggal, vételi joggal stb.) együtt lehessen bejegyezni. Indokolt továbbá változatlanul fenntartani a Ptk. 114. § (3) bekezdésében foglaltakhoz hasonló forgalomvédelmi szabályt, amelynek megfelelően a jóhiszeműen és ellenérték fejében szerző személyek jogszerzését a szerződéses elidegenítési és terhelési tilalom nem gátolja.

Abban az esetben, ha az elidegenítési és terhelési tilalom szerződéses alapítása a kötelezett vagy a többi hitelező érdekét a jogrend számára elfogadhatatlan mértékben sérti, a szerződés semmissége a szerződési jogi szabályok alapján, mint jó erkölcsbe ütköző, megállapítható.

3. A tulajdonjog védelme

A tulajdonjog magánjogi védelmének eszközei elsősorban a dologi igények (rei vindicatio), a gazdagodási és kártérítési igények, az abbahagyásra való kötelezés és a tűrési kötelezettség. A tulajdonjog védelmére vonatkozó, elsősorban a Ptk. 115. § és 116. §-ában foglalt szabályok, a Ptk. 193-195. §-aiban szabályozott, a tulajdoni igénynek is részét képező jogalap nélküli birtoklással együtt lényegében megfelelő védelmet biztosítanak, a kódex e rendelkezései körében alapvető módosítás nem indokolt. A tulajdoni igények helyzete csőd vagy végrehajtás esetén a felszámolási, illetőleg végrehajtási szabályok körébe tartozik. A tulajdoni igény elvülését változatlanul ki kell zárni.

IV. A tulajdonjog megszerzése

A tulajdonjogi szabályozás egyik központi kérdése a tulajdon megszerzése. Ennek során továbbra is – a jelenlegi koncepcióval egyezően – haladhat a szabályozás az eredeti és származékos szerzésmód, továbbá az ingó és ingatlan dolgok tulajdonának megszerzése közötti azonosságok és különbségek mentén. Az eredeti és származékos szerzésmódok közötti distinkciónak nem azért van elsősorban jelentősége, mert a szabályozás elvi alapját képezik. Ez az osztályozás nem szükségszerű, azonban az egyes tulajdonszerzési módok kapcsán minden esetben meg kell határozni, hogy a jogoknak (terheknek) mely köre száll át az új tulajdonosra. Ezekre a kérdésekre kínálja az egyszerűsített válasz lehetőségét az eredeti és származékos szerzésmódok közötti különbségtétel.

A tulajdonszerzés szabályainak szerkezeti felépítésén lényeges változtatás ennek megfelelően nem szükséges, a jelenlegi szabályozás azonban több ponton kiegészítendő, illetőleg korrigálandó.

1. Eredeti és származékos szerzésmódok

Az eredeti és származékos szerzésmód közötti különbségtételnek a Ptk.-ban való tükrözése során figyelemmel kell lenni arra, hogy az egyes szerzésmódok – különösen az elbirtoklás, a találás, az egyesítés, a vegyítés és az átalakítás, a nem tulajdonostól átutalás útján való tulajdonszerzés, a hatósági árverés – kapcsán nem egyértelmű, hogy a szerzésmód eredeti természetéből mi következik a dolgon fennmaradó terhekre nézve. Ezért a Ptk.-ban – akár az eredeti és származékos szerzésmódok törvényi meghatározásával, ennek körében, akár külön szabályokkal, az egyes szerzésmódok körében – szabályozni kell, hogy a tulajdon megszerzője mennyiben szerez tehertől mentes tulajdont. A dolgot terhelő jogoknak a sorsa a dolog tulajdonának változása esetén valójában minden tulajdonszerzés kapcsán felmerül és szabályozandó.

2. Az átadás szerepe a tulajdon átruházása és más jogok alapítása során

Az átadás jogi természetének tisztázása nem olyan kérdés, amely a kötelmi jogi szabályok körében kielégítően megoldható. Az átadás ugyanis nemcsak a szerződéssel való tulajdon átszálláshoz kapcsolódik, hanem jogalap nélküli gazdagodás, természetben nyújtott kártérítés és árverési vétel esetén is a tulajdon átszállását – különösen a tulajdon átszállásának a veszélyviselésre gyakorolt hatása miatt – az átadáshoz kell kötni. Meg kell határozni a tulajdon átszállásának módját abban az esetben is, ha az bírósági vagy más hatósági határozattal történik, mint például a közös tulajdon megszüntetése. Tekintettel azonban arra, hogy az átadás a tulajdon átszállásának ezen eseteinél jut szerephez, az átadás jogi természetét meghatározó és az arra vonatkozó szabályokat az átruházás szabályainak körében kell elhelyezni.

A Ptk. koncepciója a hatályos Ptk.-val összhangban a tulajdon átszállásánál kauzális tradicionális rendszeren alapszik, amely a tulajdon átszállásához a jogcímen felül a dolog átadását, ingatlan esetén pedig az ingatlan-nyilvántartási bejegyzést követeli meg. Mivel azonban a hatályos Ptk. szabályai nem teszik egyértelművé az átadás jogi természetét, kérdéses maradt, hogy az átadás ügyleti természetű-e, vagy ezzel ellentétben az ügyletegység elvét kell-e elfogadnunk. Ezért feltétlenül szükséges, hogy a Ptk. egyértelműen foglaljon állást ebben a kérdésben, éspedig a dologi jogi szabályok körében, az átruházás kapcsán.

A jogirodalomban az ügyletegység,⁷³ és ezzel szemben az átadás jogügyleti természete mellett⁷⁴ elhangzott érvek⁷⁵ csakúgy, mint a tulajdon átszállásához kapcsolódó gyakorlati problémák (kárveszély átszállása, tulajdonosi jogosítványok gyakorlásának időpontja, stb.) megoldhatósága alapján az új Ptk.-nak az átadás jogügyleti jellege mellett kell állást foglalnia, az átadást a dologi jogi szabályok körében kauzális dologi ügyletként szabályozva.

Az átadás jogügyleti természete mellett kezelhetők csak megfelelően az átadás olyan módjai, amelyek a dolog tényleges fizikai átadása nélkül történnek, és az ingatlanok tulajdonának átruházásához szükséges ingatlan-nyilvántartási bejegyzés (illetőleg az ehhez megkövetelt bekebelezési engedély).

Az átadás jogügyleti természetének a kódexben való szabályozása megköveteli azoknak a szabályoknak a tisztázását, amelyek az ügylet létezéséhez és érvényességéhez kötődnek. Tekintettel arra, hogy külön jogügyleti szabályokat a Ptk. koncepciója nem kíván kialakítani, a dologi ügyletre vonatkozó szabályokat a kötelmi jogi szabályokra való megfelelő utalással lehet megadni.

A kódexben kell meghatározni azokat a módokat is, ahogyan az átadás végbemehet (a dolog fizikai átadása, a tulajdoni igény átruházása, constitutum possessorium, longa manu traditio stb.).⁷⁶ Ezt vagy az átruházására vonatkozó szabályok körében, az átadás kapcsán kell megtenni, vagy a birtok átszállásával kapcsolatban kell a birtokra vonatkozó szabályok körében szabályozni, és az átruházás kapcsán erre kell utalni.

Az átadás jogügyleti jellegének kimondása kihat büntetőjogi jogkövetkezményekre is, amennyiben például, ha a jogosult a kötelezettől nem érvényes jogügylettel szerzi meg a dolgot, hanem például megtévesztéssel, vagy a dolgot a kötelezett tudta nélkül elvéve, ez a csalás, illetőleg a lopás tényállását valósítja meg, ha pedig a nem jogügylettel megszerzett dolgot sajátjának kezeli vagy rendelkezik vele, egyéb feltételek fennállása (rábízás) esetén sikkasztást valósít meg.

Az átadás nemcsak a tulajdon átruházása, hanem más jogok alapítása során is szerepet játszik. Így a Ptk. 156. § (1) bekezdése a szerződéssel alapított haszonélvezeti jog keletkezését köti a dolog átadásához, és ez szükséges ingó kézizálog alapításához is. Ezekre az esetekre is alkalmazni kell az átadás jogi természetére és módjaira vonatkozó szabályokat.

Az ügyleti kettősség és az átadás jogügyleti jellege mellett foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság is a nyomdai úton előállított névre szóló részvények átruházása kapcsán meghozott 1/2000. sz. jogegységi határozatában is.⁷⁷

3. Az elbirtoklás

Az elbirtoklás szabályainak korrekciója elsősorban a bírói gyakorlatban felmerülő problémák és a joggyakorlat fejlődésének a törvényben való rögzítése miatt szükséges a következők szerint.

A bírói gyakorlatban a birtoklás sajátként való birtoklásként való megkövetelése azt a követelményt jelenti, hogy az elbirtokló okkal vélhesse a dolgot a sajátjának, illetőleg okkal tekinthesse a maga birtoklását véglegesnek. Ez ténylegesen, tartalma szerint a jóhiszeműség követelményével azonos szintű elvárást jelent.⁷⁸ Erre tekintettel az elbirtoklás feltételei között a jóhiszeműség előírása indokolt, és a jelenlegihez képest “őszintébb” (egyenesebb) megoldást is jelent. Ezáltal szükségtelenné válhat a kivételek (csalárd módon való szerzés, bűncselekmény stb.) meghatározása is.

Az elbirtoklással a dolgon megszűnő és fennmaradó jogok és terhek rendezéséről (a szerzésmód eredeti jellegének következményeiről) e kérdés általános szabályozási szükségességét rögzítve fentebb szóltunk, ezt a Ptk.-ban egyértelművé kell tenni. A szerzésmód eredeti természetéből a tehermentes szerzés következik.

Az elbirtoklási idő nyugvásának és megszakadásának szabályai módosítást nem igényelnek.⁷⁹ Az elbirtoklási időre a birtokos személyében való változások hatásának a szabályozása sem igényel változást, ennek kapcsán fenntartandó mind a birtokos elődje elbirtoklási idejének és a birtokos el-birtoklási idejének összeszámítása (Ptk. 122. §), mind pedig a PK 6. sz. kollégiumi állásfoglalásban megfogalmazott elvek. Ez utóbbiaknak a Ptk.-ba való megfelelő beültetése is indokolt.⁸⁰

Az elbirtoklási időt a hatályos Ptk. megalkotása során arra tekintettel csökkentették a korábbi főszabályként 32 éves elbirtokláshoz képest, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődés nem indokolja ilyen hosszú elbirtoklási idő előírását. Ez a megállapítás ma is érvényes, erre tekintettel az elbirtoklási idő meghosszabbítása a jelenleg hatályos helyzethez képest nem indokolt, mint ahogy jogpolitikai szempontból nem volt az az ingatlanokra előírt elbirtoklási idő 15 évre való meghosszabbítása sem.⁸¹ Ezért a kódexben az ingatlanokra is vissza kellene állítani a 10 éves elbirtoklási időt. Ezzel kapcsolatban azonban nehézséget okozhatnak majd a visszaállított 10 éves elbirtoklási idő hatályba lépése kapcsán keletkező problémák, amik egyes esetekben az elbirtoklási időket hosszabb idő elteltével nehezen követhetővé teszik. Ezért ez az újabb változtatás jogpolitikai döntést igényel.

Külön szabályként az elbirtoklás időtartamát rövidített, hároméves időtartamban célszerű lehet meghatározni arra az esetre, ha a birtokos az ingatlan birtokát a tulajdonostól vagy jogutódától olyan szerződéssel szerezte, amelynek alapján a tulajdon feltétlen átruházását követelheti vagy legalábbis követelhetné, ha a szerződés az érvényességéhez megkívánt alakszerűségi követelményeknek megfelelne, és a birtokos a maga részéről az ellenszolgáltatást teljesíti.

Az ingatlanok elbirtoklása kapcsán továbbra is fenntartandó az a feltétel, hogy nem lehet megszerezni ingatlan tulajdonjogát akkor, ha az elbirtoklás feltételei a földnek csak egy részére állnak fenn, és a föld nem osztható meg. Egyértelművé kell tenni ugyanakkor, hogy ingatlan tulajdoni hányadát is el lehet birtokolni, akkor is, ha az elbirtokló nem tulajdonostárs. Közös tulajdon esetén ugyanis a bírói gyakorlat elfogadja a tulajdonostárs tulajdoni hányadának elbirtokolhatóságát, azonban a jelek szerint nem ismeri el egyértelműen ennek lehetőségét akkor, ha az elbirtokló nem tulajdonostárs.⁸² Mivel ez a különbségtétel nem megalapozott, ugyanakkor az elbirtoklás jogintézményét alátámasztó jogpolitikai indokok fennállnak a tulajdoni hányad kapcsán is, a tulajdoni hányadnak nem tulajdonostárs birtokos számára is elbirtokolhatónak kell lennie. A bírói gyakorlat ellentmondásossága miatt ezt a kódexben ki kell mondani.

4. Ráépítés, túlépítés, feldolgozás

A túlépítés jelenlegi, a Ptk. 109-111. §-aiban foglalt szabályozásának kiindulópontja az volt, hogy erős nemzetgazdasági érdek szól a már felépített ingatlanok megtartása mellett, azokat ne kelljen “néhány négyszögöles” túlépítés esetén lebontani. Ráépítés esetén ugyanez volt a meghatározó jogpolitikai szempont: “a lebontáshoz való igény … a ráépítés körében minden esetben az épület teljes elpusztítását jelentené, ez pedig népgazdasági szempontból semmi esetre sem kívánatos.”⁸³ A Ptk. kiinduló feltételezése a ráépítés és a túlépítés kapcsán mennyiségi különbség volt: a jogalkotó a túlépítést jellemzően a telek kisebb részét igénybevevő, ezért a tulajdonos érdekeire kevésbé sérelmes magatartásként kezelte, míg a ráépítést a telek jellemzően nagyobb mértékű igénybe vétele miatt súlyosabbnak. Ez a kiindulópont esetleges, és elvi különbségtételt a túlépítés és a ráépítés következményei között nem alapoz meg. Azok a szabályok, amelyek a túl-építés és ráépítés kapcsán a következmények körében az egyik felet egyoldalúan jogosítják a másik tulajdonának megvásárlására vagy annak követelésére, hogy a másik fél vásárolja meg az ő dolgát, tartalmilag a vételi joghoz hasonló pozíciót biztosítanak, ami voltaképpen a tulajdon korlátozását jelentik, ráadásul úgy, hogy nem feltétlenül követel meg a szabályozás megfelelő ellenértéket sem.⁸⁴ Ezért ezek a szabályok alkotmányos aggályokat is felvetnek.⁸⁵ A nemzetgazdasági érdeknek a tulajdonosi pozícióval szemben a Ptk. megalkotása óta megváltozott gazdasági és társadalmi körülmények között nem kell minden körülmények között prioritást kapnia, különösen nem ott, ahol két fél jogviszonyának rendezéséről van szó.

Továbbra is indokolt lehet ugyanakkor különbséget tenni mind a túlépítés, mind a ráépítés következményeinek meghatározása körében a jóhiszemű és a rosszhiszemű túl- illetőleg ráépítés között. Nem tűnik célszerűnek például olyan esetben, amikor a telekhatár vonalában mindkét fél téved, a kockázatot egyoldalúan a túlépítőre vagy például érvénytelen szerződéssel való vétel esetén egyoldalúan a ráépítőre telepíteni. A kódexnek a tulajdonjogot a szabályozás központi értékeként kezelő szemléletének érvényesülnie kell a ráépítés, túlépítés és a feldolgozás szabályainak körében is. Ennek megfelelően a következmények körében nem maradhatnak meg azok a felhatalmazások, amelyek az egyik felet egyoldalúan jogosítják tulajdonba adás vagy megvásárlás követelésére.

Egységesen szabályozhatók a ráépítés és beépítés következményei, és előfordulhat az az eset is, hogy valaki idegen anyaggal épít idegen földre. Ezekre a helyzetekre egységes szabályozás alkotható.

Az továbbra is kerülendő, hogy ezekben az esetekben közös tulajdon jöjjön létre, egyrészt azért, mert a közös tulajdon későbbi megosztásától függnének a túlépítés, ráépítés, feldolgozás stb. távlati következményei, másrészt pedig azért, mert a közös tulajdon körében nem értékelhető megfelelően a túlépítő, ráépítő stb. jó- vagy rosszhiszemű magatartása és az ehhez kötött kockázatmegosztás.

A tulajdon védelmének a Ptk. dologi jogi szabályait átható szempontjának és a kockázatok hatékony telepítésének az a szabály felelne meg leginkább, amely szerint ráépítés, beépítés és idegen anyaggal idegen telekre való építés esetén a beépített anyag alkotórésszé válik. Ezzel az anyag a telek tulajdonosáé lesz, és azon a volt tulajdonos tulajdona, valamint az anyagot terhelő jogok megszűnnek.

Ráépítés esetén akkor, ha a ráépítő jóhiszemű volt, jogalap nélküli gazdagodás címén érvényesíthet igényt a föld tulajdonosával szemben. Ha a ráépítő rosszhiszemű volt, a föld tulajdonosa választhat az épület jogalap nélküli gazdagodás megtérítése fejében való megtartása vagy az épület lebontásának követelése között.

Túlépítés esetén abban az esetben, ha a túlépítő jóhiszemű volt, nem köteles az ingatlant (a túlépített részt) lebontani, de az elfoglalt föl használata, illetőleg a túlépítés folytán a telek tulajdonosa számára használhatatlanná vált föld igénybevétele fejében használati díjat köteles a túlépítő fizetni. Ha a túlépítő rosszhiszemű volt, a telek tulajdonosa választhat az építmény túlépített részének földhasználati díj fizetése melletti tűrése vagy az építmény lebontásának követelése között.

Beépítés és idegen anyaggal idegen földre való építés esetén ezek a szabályok ezzel összhangban megfelelően fogalmazandók meg.⁸⁶

Jóhiszeműnek kell tekinteni azt a túl- be- és ráépítőt, aki nem tudta, és adott helyzetben általában elvárható módon nem is kellett tudnia, hogy idegen földre és/vagy idegen anyaggal épít. Ha a tulajdonos az építés megkezdése előtt, vagy ésszerű időn belül⁸⁷ tiltakozik, és az építő az építést folytatja, jóhiszeműnek nem minősülhet.

A ráépítés szabályai megfelelően alkalmazandók abban az esetben is, ha nem építmény, hanem növény, ingó vagy más válik az ingatlan alkotórészévé.

Valamennyi esetben szabadon állapodhatnak meg a felek a túl- be- és ráépítés következményeiben, és a törvényi következmények csak eltérő megállapodás hiányában érvényesülnének. A felek megállapodása a preferált megoldás, és ez nyilván kiterjed arra is, hogy a felek megállapodhassanak abban, hogy a föld és az épület külön tulajdonba kerül. Ilyen értelemben a következmények törvényi meghatározása diszpozitív.

A ráépítéssel kapcsolatos PK 7. sz. kollégiumi állásfoglalás tartalmát a ráépítés jelen tanulmányban vázolt új szabályai nagyrészt tárgytalanná teszik.

5. Találás

Indokolt lehet a találás szabályainak kibővítése azokkal a rendelkezésekkel, amelyek a dolog visszaadása esetén a találó költségeinek megtérítésével, ehhez kapcsolódó visszatartási jogával, és a találó tehermentes (eredeti) szerzésével foglalkoznak.

6. A nem tulajdonostól való tulajdonszerzés átruházás esetén

A tulajdonjogi szabályozás központi eleme a tulajdon védelme, és nemcsak magánjogi eszközökkel, hanem más jogágak (alkotmányjog, büntetőjog) eszközeivel is. A dolog jóhiszemű megszerzése esetén nyilvánvalóan kerül szembe a volt tulajdonosnak a tulajdon védelméhez fűződő érdeke az ellenérték fejében jóhiszeműen szerző személynek a tulajdon megszerzéséhez fűződő érdekével. Ennek az érdekkonfliktusnak a kezelésére a jogrendszerek különböző megoldásokat alakítottak ki.

Modellként alapvetően két rendszert különböztethetünk meg. Az egyik a római jogi, amely a nemo plus iuris elvét szigorúan követve nem tett kivételt: dolog tulajdonjogát kizárólag annak tulajdonosától lehetett megszerezni. Ezt a szigorú, a tulajdonos érdekeinek védelmére “hangolt” rendszert kompenzálta azonban egy mai szemmel is rövid, egyéves elbirtoklási idő (ez csak lopott dolgokra nem vonatkozott), amelynek elteltével a dolog megszerzője tulajdonossá vált. A másik modell a germánjogi absztrakt tulajdon-átruházási rendszer, amely szerint, ha valaki a dolog birtokát önként átengedte, a dolgot megszerző harmadik személlyel szemben kiadási igénye akkor sem volt, ha ez rosszhiszeműen járt el. Kártérítési alapú kiadás iránti igénye az eredeti tulajdonosnak csak akkor volt, ha a dolog birtokát nem önként engedte át. Ez a rendszer elsősorban a forgalom védelmére helyezte a hangsúlyt, a tulajdonost elsősorban az a feltétel védte, hogy a tulajdont harmadik személy csak akkor szerezhette meg, ha a dolog első birtokbaadása szabad akarat-elhatározás eredménye volt. Az egyes jogrendszerekben kialakult megoldások általában e két modell érdekkiegyenlítő (kompromisszumos) szabályokkal finomított változatát jelentik.⁸⁸

A hatályos Ptk. az osztrák ABGB-hez hasonlóan⁸⁹ szabályozza a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés eseteit. A Ptk. 118. § és 119. § szakaszaiban az átruházás származékos természetére vonatokozó alaptételt töri át a forgalom védelme érdekében azzal, hogy a kereskedelmi forgalomban szerző jóhiszemű vevő, továbbá az olyan személytől való jóhiszemű és ellenérték fejében való szerzés esetén akkor is megszerzi a vevő tulajdonjogot, ha az eladó nem volt tulajdonos. Ezeknek a szabályoknak a felülvizsgálata az alábbiak miatt indokolt.

A Ptk. jelenlegi szabályai nem korlátozzák a nem tulajdonostól átruházással való szerzés szabályait az ingókra. Mivel a tulajdonszerzés szabályai ingatlanok esetén az ingatlan-nyilvántartás közhitelessége miatt sajátos szabályozást igényelnek, e kivételek ingókra való korlátozása szükséges. Emellett a gyakorlatban problémák merültek fel a kereskedelmi forgalom értelmezése kapcsán, és ezeket a bírói gyakorlat a kereskedelmi forgalom szűk értelmezésével oldotta meg, különbséget téve a kereskedő más, illetőleg saját nevében való szerződéskötése között.⁹⁰ A kereskedő általi saját vagy más nevében való szerződéskötés közötti különbségtétel következményeinek átlátása a vevőtől aligha várható el. A 118. § (2) bekezdése szerinti kivétel azért okozhat problémát, mert az eladó és a tulajdonos viszonyának tisztázása biztosan meghaladja a vevő lehetőségeit. Mindazonáltal elképzelhető olyan szabályozás, amely ezen értelmezési problémákat okozó feltételek mellőzésével, a tulajdonos érdekeinek messzemenő figyelembevételével határozza meg az átruházással való nem tulajdonostól való tulajdonszerzés eseteit. Figyelemmel kell lenni azonban arra, hogy bár kiindulópontunk itt is lehet (és kell, hogy az legyen) a tulajdonosi érdekek védelme, a kockázatok hatékony megosztása azt követeli meg, hogy a dolog tulajdonjogának elvesztésével vagy meg nem szerzésével kapcsolatos kockázatot a tulajdonosra célszerű telepíteni. Ennek oka, hogy ő tud a legtöbbet tenni azért, hogy a dolog akarata ellenére ne kerüljön forgalomba, vagy ha ez meg is történik, ő tudja a tulajdon elvesztésével járó kockázatot a legkisebb veszteséggel, a legolcsóbban⁹¹ – például biztosítás kötésével -, az általa a dolog őrzésével megbízott személy és eszközök kiválasztásával mérsékelni. Védeni kell ugyanakkor a tulajdonosi érdekeket is.

Mindennek alapján a nem tulajdonostól átruházással való tulajdonszerzés szabályainak felülvizsgálata eredményeként a következő szabály tűnik leginkább megfelelőnek.

A tulajdonjog érvényes szerződés alapján, az átadással száll át. Az egyszer már érvényesen létrejött ügylet utólagos megszűnése nem hat ki a tulajdon megszerzésére. Az érvénytelenség igen. Aki nem tulajdonostól jóhiszeműen szerez tulajdont, az köteles azt az eredeti tulajdonosnak a megszerzés ellenértékének és költségeinek megtérítése fejében kiszolgáltatni. A kiadási igény nem évül el, az elbirtoklás ideje jóhiszemű szerzés esetén tíz év, ennek elteltével a kiadási igény sem érvényesülhet. Ezért a kiszolgáltatási igény elévültetése önmagában felesleges.⁹²

Egyértelműen meg kell határozni azt is, hogy a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés esetén mi történik harmadik személyek jogaival, és mi a helyzet ezekkel, ha a dolgot a tulajdonos visszaváltja. Javasolt megoldás az, hogy a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés e kivételes eseteit eredeti szerzésmódnak kezeljük, azaz az ily módon tulajdont szerző tehermentes tulajdont szerez. Valójában következetes megoldás lenne annak kimondása, hogy ha a tulajdonos a dolgot visszaváltja, akkor a dolgon fennálló terhek felélednek, és egy ilyen szabály az esetleges visszaélésekre is visszatartó hatást gyakorolna.⁹³

Speciális szabályokra van szükség a kulturális javak esetén (ld. fent). Tisztázni kell, hogy a jóhiszeműség alapján itt mit várunk el⁹⁴ a vevőtől, a jóhiszeműség ugyanis ebben az esetben is a kockázatok jogalkotói szinten választott megosztásának központi eleme.

E szabályozást kiegészítő alternatívaként meg lehet fontolni a bűncselekménnyel szerzett dolgok esetében a jóhiszemű szerzés teljes kizárását. Ez visszatartó hatást gyakorolna a lopás, rablás és hasonló bűncselekményekkel szemben, mert nem teszi vonzóvá a piac számára az esetleg ilyenből eredő dolgok megvásárlását (pozitív hatás). Ugyanakkor a forgalomba kerülés megnehezítésével gátolná a bűncselekményből származó dolgoknak a forgalomban való felbukkanását (negatív hatás).⁹⁵ A jóhiszeműség kritériumrendszerének megfelelő kialakításával ugyanakkor feltehetőleg hasonló pozitív hatás érhető el negatív ellenhatás nélkül.

A Ptk. 119. §-ában pénzre és bemutatóra szóló értékpapírra megfogalmazott kivétel változatlanul fenntartandó.

A nem tulajdonostól való tulajdonszerzésnek e szabályai kizárólag ingókra vonatkoznak, az ingatlanok tulajdonának a megszerzésére vonatkozó szabályok az ingatlan-nyilvántartás miatt más szempontok szerint alakulnak.

V. A dolog egyes terheivel kapcsolatos kérdések (haszonélvezet, használat, szolgalom, zálogjog, tulajdonfenntartás, vételi-, visszavásárlási és elővásárlási jog)

Az alábbiakban a dolgot terhelő jogokkal kapcsolatban emelnénk ki néhány, a gyakorlat által felvetett és szabályozást igénylő problémát.

1. A haszonélvezet

A bírói gyakorlat nem egységes abban, hogy a haszonélvezet megszűnése esetén megszűnnek-e a haszonélvező által e jogából származtatottan kötött szerződések (a probléma különösen bérleti szerződések kapcsán merült fel). Vannak olyan eseti döntések, amelyekben a bíróság a haszonélvezet megszűnésével megszűntnek tekinti a haszonélvező által e jogát gyakorolva kötött szerződéseket, és van olyan is, amely szerint a haszonélvezet megszűnésével a tulajdonos a haszonélvező pozíciójába kerül.⁹⁶E kérdés tisztázása érdekében szükséges a kódex egyértelmű állásfoglalása, éspedig akként, hogy a haszonélvezeti jog megszűnéséhez kössük a haszonelvező által e jogából fakadóan szerződések, elsősorban a bérleti és haszonbérleti szerződések megszűnését is. Ellenkező megoldás eredménye ugyanis az lehet, hogy a haszonélvező e szerződések alapján olyan jogot biztosít e szerződések jogosultjainak, amellyel egyébként ő maga már nem rendelkezne. Ez megfelel egyébként az Mtj. 677. §-ában foglalt megoldásnak is.

A bírói gyakorlatban felmerült a haszonélvezeti jog elbirtoklással való megszerzésének lehetősége is. Ezt a bírói gyakorlat – az ennek lehetőségét biztosító törvényi rendelkezés hiánya miatt – eddig következetesen kizárta.⁹⁷ Ezzel kapcsolatban megfontolandó a haszonélvezet elbirtoklással való megszerzésének lehetősége is,⁹⁸ ami elsősorban a haszonélvezeti jogot “öröklő” álörököst védhetné. Az eseti döntések azt mutatják, hogy ilyen helyzetek valóban előadódhatnak. A haszonélvezeti jog elbirtoklással való megszerzésének lehetősége elvileg nem kizárt, és úgy tűnik, hogy jogpolitikai szempontok nem indokolják annak kizártságát, hogy a telki szolgalom és a tulajdonjog elbirtoklással való megszerzéséhez hasonlóan a haszonélvezet elbirtoklással való megszerzését a kódex lehetővé tegye.

A Ptk. 157. § (2) bekezdése, a tulajdonos jogainak védelme érdekében kimondja, hogy ellenérték fejében a haszonélvezeti jog gyakorlását csak akkor lehet átengedni, ha a tulajdonos a dolog használatára nem tart igényt. A bírói gyakorlat alapján leszűrhető tapasztalatok szerint ez a szabályozás nem biztosít nagyobb jogvédelmet a tulajdonos számára, mint a tulajdonos számára biztosított elővásárlási, előbérleti és előhaszonbérleti jog. Mivel utóbbi jogosultságok gyakorlásának és megsértésének következményei egyértelműek és hatékonyak,⁹⁹ indokolt a jelenlegi szabály helyett a tulajdonos számára elővásárlási, előbér-leti és előhaszonbérleti jog biztosítása.

A haszonélvezeti jog a gyakorlati tapasztalatok szerint problémát okoz olyan helyzetekben, amikor a keletkező haszonélvezeti jog tárgya különleges, komplex jogosultságot biztosít, amelyek esetében a tulajdonos és a haszonélvező által gyakorolható jogok nem választhatók el egyértelműen egymástól. Ennek megfelelően nehezen kezelhető helyzetet eredményez a pénzen, követelésen vagy tagsági jogokon (üzletrészen, részvényen) keletkező haszonélvezeti jog. Ezek a helyzetek a haszonélvezet szabályainak következetes alkalmazása esetén a haszonélvezet tárgyán fennálló jogok olyan megosztását eredményezik, aminek következményei bizonytalanok. Például a korlátolt felelősségű társaság üzletrészén fennálló haszonélvezet esetén a haszonélvező a tagsági jogok gyakorlására nyilván nem jogosult (taggá nem válhat), ugyanakkor az üzletrész hasznaként jelentkező hozadék (a fizetett osztalék vagy a társaság megszűnése esetén felosztott vagyon) mértéke a tag döntésétől is függ. Ezeknek a javaknak az átruházása esetén is gondot jelent a haszonélvezeti joggal való terheltség. Az üzletrészek esetén például a cégnyilvántartás adatainak és a társaság iratainak megtekintése alapján sem állapítható meg minden esetben egyértelműen az üzletrészt terhelő haszonélvezet fennállása. Ilyen javakon haszonélvezet jellemzően törvényen alapszik.

A haszonélvező és a tulajdonos közötti érdekellentét miatt általában olyan helyzetekben kerülni kell a haszonélvezet keletkezésének lehetőségét, amelyekben a haszonélvezőt illető haszon mértéke a tulajdonos döntésétől függ, illetőleg amelyekben a birtokba vehető testi tárgyakra és elsősorban ingatlannal kapcsolatos jogokra “modellezett” használat valójában nem értelmezhető.

Az ilyen helyzeteket bizonytalan és a forgalmat, illetőleg a javak hatékony használatát sok esetben akadályozó következményei miatt kerülni kell. Erre alapvetően két lehetőség kínálkozik. Az egyik a haszonélvezeti jog lehetséges tárgyának korlátozása. Ennek alapján például ki kellene zárni, hogy tagsági jogon, illetőleg tagsági jogot megtestesítő javakon (korlátolt felelősségű társaságban tagsági jogot megtestesítő üzletrészen, részvényen, közös vállalatban fennálló tagsági jogon, szövetkezeti üzletrészen), követelésen, pénzen, és hasonló javakon haszonélvezet keletkezhessen. A másik lehetőség a haszonélvezet keletkezési módjaihoz kötődő korlátozás. Ezekre a javakra ugyanis jellemzően szerződéssel a felek – éppen az így előálló helyzetből fakadó bizonytalanságok miatt és azért, mert ez jellemzően egyik fél számára sem előnyös – nem alapítanak haszonélvezetet: a haszonélvezet ezekre a javakra gyakorlatilag özvegyi jogként keletkezik. Erre tekintettel megfelelő megoldás lehet az özvegyi jog keletkezésénél beépített korlátozás, amely ezekre a javakra az özvegyi jog keletkezését eleve kizárná, vagy ezekre kötelező megváltást írna elő (ez utóbbi megoldás igazságosabbnak és következetesebbnek tűnik). A Koncepció az öröklési jog körében ezt a kérdést jelenleg nyitva hagyja.

Szemben a Koncepció dologi jogi könyvében jelenleg elfoglalt állásponttal,¹⁰⁰ indokolatlannak tűnik a jogi személyek haszonélvezeti jogának kizártsága, hiszen a haszonélvezeti jog általában nem olyan természetű, amely csak természetes személyt illethetne meg. A jogi személyek jogképességének ilyen irányú korlátozására a bírói gyakorlat sem törekszik.

2. Használat

A használat kapcsán is felvetődik az a probléma, hogy a használat joga jogi személyeket is megillethet-e vagy sem. Úgy tűnik, hogy ezzel szemben jogpolitikai indokok nem szólnak, a Ptk. jelenlegi szabályai sem zárják ki, és a szabályozás is ismeri a társadalmi szervezet illető¹⁰¹ használati jogot. A jövőbeni bizonytalanság elkerülése érdekében a kódexben egyértelművé kell tenni, hogy használati jog (és haszonélvezeti jog is) keletkezhet és alapítható jogi személy javára is. Ennek megfelelően kell megfogalmazni a használat jogának korlátait is.

3. A szolgalom

A telki szolgalom kapcsán a Ptk. hatályos szabályai elsősorban a joggyakorlat által felvetett problémák miatt szorulnak korrekcióra. Mivel a bírói gyakorlat e téren bizonytalannak tűnik,¹⁰² a kódexben kell kimondani azt, hogy a telki szolgalmat nem szünteti meg önmagában az, ha az uralkodó telek és a szolgáló telek egy kézbe kerül. Mivel a bírói gyakorlatban ez is gondot okoz,¹⁰³ a jelenleginél is világosabban kell a kódexben a Ptk. 167. §-ban foglalt átjárási jogot törvényes szolgalomként meghatározni.

4. A dologi hitelbiztosítékok

A zálogjogi szabályozás a Ptk.-ban az utóbbi időben két ízben is átfogó módosításra került. Nem véletlenül, hiszen a dologi hitelbiztosítékok, köztük a zálogjog töltik be a hitelezési forgalomban a legfontosabb szerepet. A zálogjogi rendelkezéseket a jelenlegi szabályok alkalmazása során leszűrt gyakorlati tapasztalatok alapján érdemes újra módosítani. Az új Ptk. kodifikációja során azonban mindenképpen el kell dönteni a zálogjogi szabályozás rendszerbeli elhelyezését. Ennek kapcsán a legnagyobb problémát az okozza, hogy a zálogjog dologi hitelbiztosítékként önálló, dologi jogi természetű normákat is tartalmaz, ugyanakkor szerződést biztosító mellékkötelezettségként logikus az elhelyezése a szerződést biztosító mellékkötelezettségek körében, a kötelmi jog részeként is. A zálogjogi szabályok e kettőssége miatt rendszertanilag nem lehet tökéletes megoldás az egyik vagy a másik könyvben való elhelyezés. Erre tekintettel érdemes megfontolni a zálogjogi szabályok megbontását, és a dologi vonatkozású szabályoknak a dologi jog körében való elhelyezését, a szerződési jogi részeknek pedig a szerződési jogban való szabályozását. A szabályoknak ez a megbontott elhelyezése a gyakorlatban zavart nem okozna, és hívebben tükrözné e hitelbiztosíték jellemző vonásait.

A zálogjogi szabályozás egyik központi problémája a hitelezői és adósi érdekeknek a szabályozás szintjén való megfelelő kiegyenlítése. Ha ez nem sikerül jól, és nem felel meg a szabályozás annak a modellnek, amely a felek standardizált akaratát tükrözi, a zálogjog nem lesz alkalmas funkciójának a betöltésére, és vagy más, esetleg a felek érdekeit kevésbé kiegyenlített módon kezelő hitelbiztosítékoknak adja át a helyét, vagy a pozíciójukat gyengének érző hitelezők fogják az adósokat túlterhelni. Hasonló folyamat eredményeként terjedt el az utóbbi tíz évben a vételi és a visszavásárlási jog biztosítéki célú alkalmazása, amely – a jogirodalomban megfogalmazott kételyek ellenére¹⁰⁴ – a bírói gyakorlatban is elfogadottá vált. Ezzel a folyamattal és a vételi, valamint a visszavásárlási jog szerepével a Koncepció a szerződési jogi részben foglalkozik. Ami e helyütt megfontolást érdemel, az egyrészt e biztosítéki konstrukciók következményeinek a magyar jogban való tisztázatlansága, másrészt pedig rendszerbeli elhelyezésük egy alternatívájának felvetése.

Ez részben egyes, adóst védő garanciális szabályokra¹⁰⁵, részben pedig a szabályozás hiányosságaira¹⁰⁶ vezethető vissza. Ezért a hitelezési gyakorlatban elterjedt, hogy a nyújtott kölcsön dologi biztosítékaként nem zálogjogot alapítanak, hanem a biztosítékul adott vagyontárgyra a hitelező javára a hitellel és kamataival, valamint esetleges egyéb járulékaival megegyező áron az adóseladó vételi jogot enged, vagy pedig az adós az ingatlant a hitelezőnek eladja az adós-eladó visszavásárlási jogának kikötése mellett. Az adós-eladó a kölcsön törlesztésével voltaképpen visszavásárolja az ingatlant. Ha a hitelt nem tudja visszafizetni, a biztosítékul adott dolog (többnyire ingatlan) a hitelező tulajdona marad. Ez utóbbi megoldással a hitelező a lehető legerősebb dologi biztosítékhoz: tulajdonhoz jut. A megoldás a Ptk. által az adásvétel különös nemeként szabályozott konstrukció, amelynek alkalmazása kétségtelenül a zálog helyettesítése egy, a hitelező számára kedvezőbb biztosítékkal. Ugyanez a megoldás egyébként az üzleti életben, más formában régebb óta elfogadott, hiszen a visszlízingnél ( sale and lease back) valójában ugyanerről van szó.¹⁰⁷

Felmerült annak lehetősége, hogy a visszavásárlási joggal kombinált adásvételi szerződés mint biztosítéki célú tulajdon-átruházás valójában színlelt szerződés, amely tényleges kölcsönt leplez. A bírói gyakorlat a jelek szerint nem tekinti ezeket a szerződéseket színleltnek. A Legfelsőbb Bíróság több eseti dön-tésével¹⁰⁸ valójában legitimálta ezt a hitelbiztosítéki konstrukciót.¹⁰⁹ A szabályozottság hiányában a biztosítéki célú tulajdonátruházás számtalan problémát vet fel,¹¹⁰ és fokozottan felmerülhet az adós kiszolgáltatott helyzetével való visszaélés lehetősége.

A biztosítéki célú tulajdon-átruházás (visszavásárlási joggal kombinált adásvételi szerződés) célja a hitelezőnek a lehető legerősebb dologi biztosíték, tulajdonjog biztosítása követelésének biztonsága érdekében. Elterjedéséhez nyilvánvalóan a zálogjog érvényesítésével kapcsolatos bizonytalanságok vezettek, amik egyrészt abból fakadnak, hogy a végrehajtási eljárásban vagy felszámolás során a zálogjog több okból sem biztosít a hitelező számára biztos kielégítési lehetőséget, a végrehajtási értékesítés során a zálogjog megszűnik, és az érvényesítés is nehézkes, mert a legtöbb esetben bírósági eljárás kell hozzá. A biztosítéki célú tulajdon-átruházás ugyanakkor a szabályozottság alacsony szintje miatt egyrészt kiszolgáltatott helyzetbe hozza az adóst, másrészt hiányoznak azok a normák, amik a felek e sajátos viszonyát rendeznék. Mindez elmondható a biztosítéki célú engedményezésről is.

A dologi hitelbiztosítékok további, “alulszabályozott” formája a szintén tulajdonjogot biztosítékként a hitelező számára biztosító jog, a tulajdon-fenntartás.¹¹¹ A tulajdon-fenntartás sajátossága, hogy nemcsak magánjogi, hanem büntetőjogi “eszközként” is szolgálja a hitelezői érdek biztosítását, tekintettel arra, hogy hatályos büntetőjogunk szerint sikkasztásnak minősül a más tulajdonát képező dolog eltulajdonítása vagy az azzal való sajátjakénti rendelkezés. Magánjogi biztosítékként a hitelezői érdek szempontjából az ereje attól függ, hogy harmadik személyekre is kihat-e vagy sem, azaz ha ellenérték fejében szerző jóhiszemű személy vásárolja meg azt a dolgot, amelyen valaki a tulajdonát fenntartotta, akkor a szerző tulajdonossá válik-e vagy sem. A másik sarkalatos pontja a tulajdonfenntartásnak, hogy milyen következményei vannak a jogosult, illetőleg a kötelezett csődjének, illetőleg a vagyonukra vezetett végrehajtásnak. Ugyanez a probléma egyébként felmerül a visszavásárlási jog kapcsán is.

A fentiekből a jelenlegi szabályozás és a Koncepció által tükrözött eddigi megoldáshoz képest a következő alternatíva adódik. A zálogjog dologi jogi szabályait, a tulajdonfenntartást, továbbá a vételi és visszavásárlási jogot¹¹² a dologi jogi könyvben, dologi hitelbiztosítékként egységesen lehet szabályozni. Ennek során a következő szempontokat kellene a szabályozás szintjén érvényesíteni.

1. Ezek a biztosítékok legyenek dologi hatályúak, azaz a dolgon utóbb jogot szerző harmadik személyekkel szemben is érvényesíteni lehessen őket.

2. Ez ne érintse a dolgon jóhiszeműen¹¹³ és ellenérték fejében szerző harmadik személyek jogait. Ez jelenti azt is, hogy a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés szabályai itt is érvényesülnének a tehertől mentesen való szerzéssel együtt, továbbá, hogy ez nemcsak a tulajdon megszerzésére, hanem a dolog megterhelésére, a dologra vonatkozó más jog alapítására is vonatkozik. Így például a tulajdonfenntartással eladott ingón a jóhiszemű jogosult hitelező javára a még nem tulajdonos vevő által engedett zálogjog a jogosultat megilleti attól függetlenül, hogy azt nem erre jogosult engedte.

3. A tulajdonjog-fenntartásnál és a biztosítéki célú tulajdonátruházásánál szabályozni kell a veszélyviselést, a költségek viselését, és az elszámolási kötelezettséget.

4. Ezek a biztosítékok érvényesüljenek a kötelezettel szemben vezetett végrehajtás, illetőleg a kötelezett felszámolása esetén, és ne sérüljön a kötelezett érdeke a jogosulttal szemben vezetett végrehajtás vagy a jogosult felszámolása esetén. Ezzel elkerülhető lenne, hogy a piac hitelezői oldalon álló szereplői jogpolitikai szempontból nem támogatott kerülő megoldásokat keressenek.

5. Ha a szerződési jogi könyvben a lízing önálló szerződéstípusként fog szerepelni, akkor a visszlízingre ott a visszlízing-szerződést kötő felek jellemző körére az üzleti igényekhez adott esetben jobban igazodó, eltérő szabályok írhatók elő. Különös szabályok írhatók elő a tárgyából eredő sajátosságainál fogva indokolt módon – nem feltétlenül magánjogi normában és valószínűleg nem a kódexben – az értékpapírra vagy más pénzügyi eszközre kötött penziós és repo¹¹⁴ ügyletekre is.

6. A tulajdonjog-fenntartás “erős” megoldása, amely egyáltalán nem engedi az adós számára a dolog elidegenítését vagy feldolgozását, az adós cselekvési szabadságát indokolatlanul korlátozza, és komoly hátrányokkal is jár. Ezért preferált lehet a Koncepció jelenlegi kötelmi jogi könyvében (Negyedik könyv VII. 5.) felvetett megoldás.

7. A tulajdonjog-fenntartás és a biztosítéki célú vételi, illetőleg visszavásárlási jog kapcsán a Koncepció szerződési jogi szabályai körében felvetett szempontok és megoldási lehetőségek e helyütt is irányadók.

VI. A vagyonkezelés (bizalmi tulajdon-átruházás) kérdése

Az igény a gazdaságban jelen van olyan jogi konstrukció iránt, amely lehetővé tesz olyan különleges jogállást, amelyben egyes személyek, mások érdekében kezelnek vagyontárgyakat, általánosabb és szélesebb jogkörrel eljárva, mint amit a jelenlegi szabályok körében a megbízás, a képviselet vagy a bizomány lehetővé tesz. Ezt az igényt az új kódex sem hagyhatja figyelmen kívül. Az alapvető kérdés ennek kapcsán az, hogy dologi vagy kötelmi hatállyal teremthetők-e meg ennek a szabályozási keretei. Ennek a konstrukciónak két jellemző típusa az angol trust és a német Treuhand.

A trust speciális angolszász jogintézmény, amelynek kialakulása erőteljesen kötődött a common law és equity kettősségéhez, és amely eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a vagyon bizonyos terhektől mentesíthető, elvonható és a család, illetőleg a leszármazók javára megőrizhető legyen. A trust jellemzően három személyes jogviszony, amelynek alapján a trust alapítójának (settlor) a felhatalmazása alapján a trustee a vagyont a tulajdonosi jogosítványok teljes birtokában egy harmadik személy (kedvezményezett, beneficiary, cestui que trust) érdekében kezeli. A trustee és a kedvezményezett közötti jogviszony relatív (in personam), jellemzője továbbá, hogy a trustee hitelezői a trust körében kezelt vagyonra végrehajtást nem vezethetnek, a kedvezményezett hitelezői azonban igen.¹¹¹⁵ A trust meghatározásának középpontjában ennek megfelelően egy bizalmi kötelezettség áll, aminek a trustee a kötelezettje, és ami egy bizonyos tulajdon (vagyon) vonatkozásában a Court of Equity előtt kikényszeríthető. A trust megszűnése esetén a trustee-t elszámolási kötelezettség terheli, és a trust megszüntetésére a kedvezményezett is (cselekvőképessége esetén) jogosult.¹¹⁶ Modern viszonyok között a jellemző alkalmazási területei: vagyonkezelési struktúrát kínál a nyugdíjalapok és más befektetési alapok számára, illetőleg közérdekű célra rendelt cél-vagyonok működtetésére. Lehetőséget biztosít továbbá vagyonuk megfelelő működtetésére azok számára, akik erre valamely oknál fogva nem képesek. Alkalmas arra (eredeti funkciójának megfelelően), hogy vagyont juttassanak ezzel olyan személyek számára, akik cselekvőképességük vagy szerzőképességük hiánya folytán azt kezelni nem tudnák.¹¹⁷

A trust kapcsán már önmagában annak a meghatározása is nehézséget okoz, hogy dologi vagy kötelmi jogintézmény-e. A trustee a rábízott vagyon jog szerinti tulajdonosa, de a trustee magánhitelezői a trust-vagyonra végrehajtást nem kérhetnek, a trust-vagyon teljes egészére nézve a kedvezményezettnek van prioritása. Dologi természetű vonása a trust-nak, hogy a kedvezményezett joga jóhiszeműen szerző harmadik személyekkel szemben nem érvényesíthető. Kötelmi vonása a trust-nak ugyanakkor az, hogy nem jóhiszeműen szerző harmadik személyekkel szemben a trustee általi elidegenítés nem hatályos, a nem jóhiszemű harmadik személyekkel szemben a following the trust fund” alapján a kedvezményezett tulajdoni joga érvényesíthető. A trustee-tól nem jóhiszeműen szerző személyek csődvagyonának ez a vagyon nem lesz része. A trust lényege egyébként nem a kedvezményezett és a trustee viszonyában fogható meg, hanem a trust jogviszonynak a harmadik személyek felé gyakorolt hatásában. A döntő ugyanis nem az, hogy a kedvezményezett a trustee-tól milyen alapon követelheti a trust vagyont, hanem az, hogy a trustee csődje esetén, a trustee hitelezőivel szemben vagy a trustba tartozó vagyon elidegenítése esetén az azt megszerző harmadik személyek csődje esetén e személyekkel szemben a kedvezményezett felléphet dologi jogi (és nem hitelezői) igényt támasztva.¹¹⁸ A trust-ot más kontinentális jogintézményektől elsősorban három vonás határolja el: az egyik a jogi és az equity tulajdon (a formai és a materiális tulajdonjog) kettőssége, a másik az ellenérték fejében szerző jóhiszemű személyek védelme, a harmadik pedig a following the trust fund imént említett sajátossága. A trust szükségképpeni eleme a különálló, elhatárolt, meghatározott célra rendelt vagyon.¹¹⁹

A német Treuhand a bizalmi vagyonkezelésnek sajátos formája, amely leginkább a gazdasági és a jogi értelemben vett tulajdon elválásaként fogható meg azzal, hogy a tulajdon átruházásával az ezt megszerző személy “vagyonkezelődként (Treuhänder) jogi értelemben tulajdonossá válik, de a tulajdon átruházójával (Treugeber) szemben fennálló kötelmi jogviszony alapján köteles tulajdonjogát e megállapodásnak megfelelően gyakorolni. Ez a tulajdont bizonyos értelemben relativizálja.¹²⁰ A tulajdonjogi kiindulópont azonban változatlanul az, hogy a polgári jogi tulajdon mint a legteljesebb dologi jog, nem célhoz kötött, erre tekintettel a tulajdonos célhoz kötött korlátozása csak kötelmi hatállyal lehetséges, a Treuhänder dologi jogi szempontból teljes jogú tulajdonossá válik.¹²¹ A gyakorlat ugyanakkor szokásjogi alapon hajlik arra, hogy a Treuhänder felszámolása vagy az ő vagyonára vezetett végrehajtás során elismerje az átruházó (Treugeber) dologi vagy kvázi dologi alapú igényét. A vagyonkezelővel szemben indított végrehajtás esetén az átruházó végrehajtási igénypert indíthat. Fordított helyzetben az átruházó felszámolása a Treuhand-ügyletet felbontja, és a felszámoló dologi igényként követelheti vissza a Treuhand keretében átruházott dolgot.¹²² A Treuhand harmadik személyek felé való hatása szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy e harmadik személy erről tudomást szerezzen, és azt vagy a Treuhänder és a harmadik személy közötti, harmadik személy javára szóló szerződésként lehessen kezelni, vagy megállapítható legyen az, hogy a Treuhänder-rel szemben a Treuhand keretében ráruházott vagyonra vonatkozó fedezeti igényéről a harmadik személy legalább ráutaló magatartással lemondott.¹²³ Feltehetőleg ez a fent említett esetekben is a Treuhand harmadik személyek felé való hatályának dogmatikai alapja.

Hatályos polgári jogunk a bizalmi vagyonkezelést sem dologi jogi konstrukcióként, sem nevesített szerződéses konstrukcióként nem ismeri. A német jogban a bizalmi vagyonátruházás biztosítéki tulajdon-átruházásként ismert formája lényegében a visszavásárlással kombinált adásvételi szerződésnek feleltethető meg, míg kötelmi jogunkban a bizomány az, amelynek esetében a bizományos hitelezői számára nem érhetők el a megbízót illető javak. A bizományos hitelezői a bizományossal szembeni igényük kielégítése érdekében nem vehetik igénybe a bizományossal szerződő féllel szemben fennálló, és a megbízót illető követeléseket, a bizományos által vételi bizomány keretében megvett dolgokat, továbbá a bizományoshoz befolyt és elkülönítve tartott vagy kezelt olyan pénzösszegeket, amelyek a megbízót illetik [Ptk. 509. § (3) bek.]. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a bizomány szabályai elsősorban közvetítő tevékenységre, azon belül is áruforgalomra (adásvételre) modellezett rendelkezések, nem pedig átfogó vagyonkezelésre.¹²⁴

Szükségesnek látszik ugyanakkor hazai magánjogunkban is megteremteni egy szélesebb körű, általánosabb vagyonkezelésre irányuló jogviszony kereteit. Ennek kialakítása során – hasonlóan például a dologi jogi biztosítékokhoz – valószínűleg le kell mondanunk arról, hogy egyértelműen, tisztán dologi jogi vagy kötelmi jogi jogintézményként határozzuk meg és szabályozzuk ezt, függetlenül attól, hogy a dologi vagy a kötelmi jogban kap helyet. Az angol trust hazai meghonosítása több okból sem látszik ésszerű lépésnek. Az elméleti megalapozottság szempontjából azért, mert ez a jogintézmény a formális és a materiális tulajdonjog common law/equity kettősségén alapuló párhuzamos futása a mi tulajdoni rendszerünktől alapvetően idegen, márpedig a trust alapja ez a megosztottság. Másrészt a trust bevezetése olyan széles körben érintené a magánjogi és gazdasági viszonyokat, amely nagyfokú speciális szabályozást és kontrollt igényelne, erre pedig a hazai jogalkotás nincs felkészülve, ráadásul kérdéses, hogy nyernénk-e ezzel annyit, mint amekkora teherrel e szabályozottság megteremtése járna. Harmadrészt eleve kérdéses, hogy a trust elsősorban dologi jogi konstrukciójának átvételére valóban van-e igény. A trust pozitív vonásai feltehetőleg e nélkül is beépíthetők a szabályozásba egy sajátos vagyonkezelői jogviszony keretében. A német Treuhand, dogmatikai tisztázatlansága és a szabályozatlanság miatt is bizonytalan dologi és kötelmi hatásaival modellként nem szolgálhat, tanulságosak lehetnek azonban az ennek a kapcsán a német joggyakorlatból leszűrhető tapasztalatok.

A hazai viszonyaink között is a gyakorlatban jelen lévő szabályozási igényt a Ptk. kodifikációja során ki kell elégíteni. Ennek során – a fentiekre is tekintettel – azonban nem az a döntő, hogy dologi vagy kötelmi jogintézmény legyen-e ez a vagyonkezelés. Kiindulópontként rögzíthetők ugyanakkor a következők.

1. Olyan jogintézményre van szükség, amelynek alapján lehetséges olyan különleges jogállás biztosítása, amelynek keretében valaki más érdekében kezel vagyontárgyakat. E vagyonkezelőnek a tulajdonosi jogálláshoz nagyon közeli pozíciót kell biztosítani, amely kiterjed a vagyontárggyal való rendelkezés jogára is. E konstrukció alapján a vagyonkezelő rendelkezik a dolog (jog) feletti jogokkal, beleértve a rendelkezési jogot is; a rendelkezési jogtól megfosztott, korábban az állami tulajdonon alapuló szocialista tulajdoni struktúra miatt szükséges volt kezelői jog ezért erre igazából nem alkalmas. E nélkül a jelenleg alkalmazható megoldásokhoz – mint például megbízás, képviselet, haszonélvezet, szerződési szabadságon alapuló kötelmi konstrukciók – képest lényeges előrelépést e jogintézmény nem jelentene.

2. E jogintézmény együtt kell, hogy járjon azokkal a garanciális szabályokkal, amelyek azt biztosítják, hogy a vagyonkezelő hitelezői se végrehajtás, se felszámolás esetén ne támaszthassanak igényt a rábízott vagyonra. Ehhez a hitelezői érdekek védelmében olyan feltételek határozhatók meg, amelyek alapján megállapítható, hogy a vagyonkezelő vagyonából mekkora és mely rész az, ami ilyen kezelt idegen vagyont képez. Ez biztosítható például azzal, hogy a kezelt vagyont a mérlegben idegen tőkeként (kötelezettségként) kell nyilvántartani, elkülönített számlákat kell vezetni, és a kezelt vagyon jellegétől függően kell azokat elkülönítetten kezelni. A hitelezői érdekek védelmét szolgálhatják ebben a körben büntető törvényi tényállások is, így büntetendő cselekménynek minősülhet a hatályos Btk. rendelkezései szerint is az, ha a vagyonkezelő megtéveszti hitelezőit a tekintetben, hogy mekkora a saját vagyona és mekkora az, amely a hitelezők kielégítési alapjául szolgálhat.

3. Mindezeket a jogokat és kötelezettségeket úgy kell biztosítani, hogy a vagyont kezelő személy a kezelésre részére átadott javakon tulajdonjogot nem szerez. Ami a vagyon kezelése keretében az ő tulajdonába kerül, az szintén védett a hitelezők elől, de csak a tulajdonjog átszállására alkalmazandó szabályokkal (átadás) kerül a jogosult tulajdonába. A vagyont kezelő ugyanakkor a birtokába került dolgokkal továbbra is a jogviszonyra irányadó szabályok szerint rendelkezhet, ezzel kapcsolatban elszámolásra köteles.

4. A tulajdon átszállására javasolt szabályok miatt különös rendelkezésekkel szabályozni kell a kárveszély viselését.

5. Annak érdekében, hogy jogok és követelések is ily módon a kezelhető vagyon részévé váljanak, felül kell vizsgálni e vonatkozásban azoknak a perjogi szabályoknak a jogpolitikai indokoltságát, amelyek a perbizományt tiltják. Szükség esetén e vagyonkezelési konstrukcióhoz külön rendelkezések beépítésével kell a jogok és követelések érvényesítésére vonatkozó eljárásjogi szabályokat is módosítani.

6. A konstrukció harmadik személyek javára is szólhat, azonban ettől nem válik a vagyonkezelőre bízott vagyon a jogosult tulajdonává. Mindez valójában harmadik személy javára szóló szerződésként működne.

7. A jogviszony megszűnik az átruházó halálával vagy jogutód nélküli megszűnésével.

8. Elszámolási szabályok segítségével kell biztosítani azt, hogy az átruházó (jogosult) számára a vagyonkezelő tevékenysége áttekinthető és ellenőrizhető legyen.

9. A polgári jogi felelősségi szabályokat úgy lenne helyes megállapítani, hogy azok differenciáltan tükrözzék ennek a jogviszonynak a komplexitását. Így eltérően alakulhat a felelősség a vagyonkezelés körében kötött szerződések megkötésénél való eljárásra, az átvett dolgok megőrzésére, és a döntések meghozatalánál elvárt gondosságra.

10. A vagyonkezelői viszony keretében kezelt vagyontárgyak köréből az ingatlant nem volna indokolt kizárni, és vannak más olyan vagyontárgyak is, amelyekre vonatkozóan a tulajdon mellett a dologra vonatkozó terheket is nyilvántartják. A rendelkezési jogot biztosítani kell ezeknek az esetében is. Mivel a tulajdonjog nem száll át a vagyonkezelésre irányuló jogviszony alapján való átadással, a vagyonkezelő rendelkezési jogát a nyilvántartásokba való bejegyzéssel lehet biztosítani.

11. A vagyonkezelési konstrukcióra vonatkozó szabályokat tartós jogviszonyra és a vagyonkezelő önálló döntéseire építő konstrukcióra kell modellezni. Ehhez képest kell szabályozni az átruházó utasítási jogát, az elszámolási kötelezettséget és a jogviszony megszüntetésére vonatkozó szabályokat.

12. Amikor a vagyont kezelő a vagyonkezelésből fakadó rendelkezési jogával élve a vagyon részét képező dolgot vagy jogot átruházza, vagy azok hasznosítására szerződést köt, ez e harmadik személyeket attól függetlenül illeti meg, hogy ők jó- vagy rosszhiszeműek voltak-e. A vagyonkezelő által átruházott dolgon a vagyonkezelői viszony megbízóját (jogosultját) harmadik személyekkel szemben dologi igény nem illeti meg.

13. A vagyon nem kellően gondos, vagy rosszhiszemű kezelése esetén a kártérítés mellett büntetőjogi szankciókkal is elő kell segíteni az e pozícióval való visszaélések kiküszöbölését.

14. E vagyonkezelési jogviszony elsősorban kötelmi jellegű jogviszony, ennek megfelelően a jogviszony keletkezésére és megszűnésére, a felek jogviszonyára, egymással szembeni jogaira és kötelezettségeire, valamint a polgári jogi felelősségre vonatkozó szabályokat a szerződési jogban kell szabályozni. Azokat a vonásokat azonban, amely a rendelkezési jogra, a harmadik személyek számára való elidegenítés vagy megterhelés hatására, a hitelezői igények előli védelemre vonatkoznak, és általában a tulajdonjogra vonatkozó szabályokat azonban a dologi jogban lenne indokolt elhelyezni. A két helyen való szabályozás disz-funkcionális eredménnyel feltehetően nem járna.

VII. Közös tulajdon és társasház

1. Közös tulajdon

A közös tulajdon szabályainak körében a jelenlegi rendelkezések lényeges korrekciót nem igényelnek. A tulajdonostársak jogait, illetőleg a közös tulajdon megszüntetését érintő Polgári Kollégiumi állásfoglalások tartalmilag nagyrészt beemelhetők és be is emelendők a kódexbe. Ezeknek az állásfoglalásoknak a felülvizsgálata a rendszerváltást követően bírósági kereteken belül megtörtént. E “revízió” eredményei az új Polgári Törvénykönyv közös tulajdonra vonatkozó rendelkezéseinek végiggondolása körében is hasznosíthatók.¹²⁵

A PK 8. sz. kollégiumi állásfoglalás az ahhoz fűzött indoklással együtt ma is helytálló, és a Koncepció alapján az új kódexben sem válna tárgytalanná. Az állásfoglalás a kódexbe beépítendő.

A PK 9. sz. állásfoglalás tartalmi pontosításokkal szintén beépíthető a kódexbe azzal, hogy az állásfoglalás III. pontjában foglalt rendelkezést a Csjt. házassági vagyonjogi rendelkezéseivel összhangba kell hozni. Ezen túlmenően az ingatlannyilvántartás tulajdonjog bejegyzésére vonatkozó szabályaival összhangban és egyértelműen kell meghatározni azt, hogy mikor nem kell a jogosultakat értesíteni, s ehhez képest ilyen esetben mi az, amit a tulajdonjog bejegyzése iránti kérelemhez csatolni kell e mentesítő körülmények igazolása érdekében. Nem indokolt továbbá fenntartani a VI. pontban foglalt korlátozást, amely végrehajtási árverés esetén az elővásárlási jog gyakorlását kizárja. Az elővásárlási jog természetét tekintve ez az állásfoglalás dogmatikailag helyes, ugyanakkor a közös tulajdon esetében az elővásárlási jog biztosítását megalapozó jogpolitikai indokok végrehajtás esetén is változatlanul fennállnak. Erre tekintettel külön szabályban kellene biztosítani a tulajdonostársak elővásárlási jogát végrehajtási árverés esetén is.

Jórészt fenntarthatók és a kódexbe is beépíthetők a PK 10. sz. kollégiumi állásfoglalásban kifejtett anyagi jogi iránymutatások is. Felül kell azonban vizsgálni az állásfoglalás egyes pontjait. Az 1959-es Ptk. megalkotása során azt, a korábbi magánjogban a közös tulajdon megszüntetéséhez kapcsolódó korlátot, hogy azt nem lehet megszüntetni, ha a megosztás alkalmatlan időre esik, nem tartották fenn.¹²⁶ Az olyan helyzeteket, amelyben az egyik tulajdonostárs méltányos érdekeit a közös tulajdon megosztása sértette volna, a PK 10. sz. kollégiumi állásfoglalás III. pontjának a generálklauzulaszerű szabályával helyettesítették. Indokolt azonban, hogy a közös tulajdon megszüntetésének a korlátai a kódexben legyenek meghatározva akár az alkalmatlan idő generálklauzulájával, akár részletesebb szabályokkal.¹²⁷

Tekintettel arra, hogy nagyon sokféle olyan körülmény lehet, amely indokolhatja a közös tulajdon megszüntetésére irányuló kereset elutasítását (a közös tulajdon tárgyának értékcsökkenése, árhullámzás, lakásszerzés nehézsége, ha olyan időben kérik a megszüntetést, amikor az ingatlant valamely jog terheli, az egyik fél gazdasági helyzete jelentősen romlana, miközben a másiké kedvező, az ellenérdekű tulajdonostárs számára a méltánytalan károsodást eredményez a megszüntetés stb.), egy általános, a bírói gyakorlat által tartalommal megtöltendő szabály, így az alkalmatlan idő kifogása célszerűbb megoldásnak tűnik. Ezzel az eddigi bírói gyakorlatban kialakult kritériumok, a PK 10. sz. állásfoglalás III. pontjának indoklásában és az eseti döntésekben szereplő szempontok is változatlanul megőrizhetők. Ez a PK 10. sz. kollégiumi állásfoglalás III. pontjában megfogalmazott elv átfogalmazását is szükségessé teszi. Ezzel a megoldással tehermentesíthető lenne például az e körben is alkalmazott joggal való visszaélés tilalma.

Meg kell oldani azt, a bírói gyakorlatban felmerült, és pillanatnyilag a 3/1979 GKT. Sz. tanácselnöki állásfoglalással – tehát nem megfelelő szinten, és nem feltétlenül kielégítően – rendezett problémát, hogy ha a bíróság a közös tulajdon megszüntetését rendeli el, mi lehet a biztosítéka a megváltási ár tényleges megfizetésének. A problémát az okozza, hogy a közös tulajdon megszüntetése esetén a tulajdon átszállása nem az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel történik meg, hanem az ítélet jogerőre emelkedésével. Ehhez képest a jelenlegi szabályokkal nincs összhangban az a megoldás, ami a tulajdonjog ingatlan-nyilvántartásban való átvezetését a vételár kifizetésétől teszi függővé. Ezt a helyzetet a Ptk. szintjén, a tulajdon megszerzésére vonatkozó szabályoktól függően kell a kódexben rendezni.

E rendezés megfelelő helye a tulajdon megszerzéséről szóló rendelkezések körében lenne, a hatósági határozattal történő tulajdonszerzés szabályai között.

Felülvizsgálandó továbbá a PK 10. sz. kollégiumi állásfoglalás II. pontja, amely a közös tulajdon megszüntetését szabályozza abban az esetben, ha az ingatlanban lévő lakásban az egyik tulajdonostárs benn lakik. Ez a közös tulajdon megszüntetésének a lehetséges módjai kapcsán felmerülő problémákon túlmenően az érték meghatározása során is visszás helyzetet teremthet.¹²⁸ Az ezzel kapcsolatos iránymutatások időszerűsége erősen megkérdőjelezhető. Amennyiben az ingatlanban bennlakó tulajdonostárs méltányos érdekeit olyan súlyosan sérti a közös tulajdon megszüntetése, hogy a közös tulajdon megszüntetése elfogadhatatlan eredményre vezetne, a keresetet el kell utasítani. Ha ilyen helyzet nem áll fenn, nehezen támasztható alá a bennlakó tulajdonostárs érdekeinek a kiemelt védelme. Emiatt a PK 10. sz. kollégiumi állásfoglalás II. pontjának fenntartása nem indokolt.

A PK 11. sz. kollégiumi állásfoglalás tartalmilag a kódexbe beépíthető.

2. Társasház

A társasház olyan sajátos jogi konstrukció, amely egyre nagyobb mértékben válik uralkodóvá különösen nagyvárosi környezetben. Ez ennek a tulajdoni formának a növekvő jelentőségét is jelzi, ami a szabályozás során nem szabad figyelmen kívül hagyni. A társasházra vonatkozó szabályok meghatározása során figyelemmel kell lenni arra is, hogy a társasházak mérete rendkívül széles spektrumon mozog. Ezért a szabályozás során olyan modellt kell alapul venni, ami alkalmas a néhány lakásostól az olyan társasházak alapításához és működéséhez is kereteket adni, amik sok (akár ötven) lakásból állnak.

A társasház mint jogi konstrukció sajátosságát alapvetően három elem határozza meg: egyrészt mindenképpen vannak olyan részei, amelyek egyéni tulajdonban vannak, másrészt vannak olyanok, amelyek közös tulajdonban vannak, harmadrészt pedig lakói nemcsak tulajdonosok, de ezáltal tagjai egy sajátos jogalanyisággal részben rendelkező, részben nem rendelkező társulásnak is. Mesterséges konstrukció, amely nem illeszthető be a tradicionális dogmatikai keretekbe.¹²⁹ Ezek a sajátosságok egyformán határozzák meg a társasház jellegzetes vonásait.

A társasházra vonatkozó szabályokat hazai jogunkban jelenleg külön törvény tartalmazza.¹³⁰ E törvény szerkezetileg tulajdonképpen két részből áll: az egyik része a törvénynek az alapítással és a tulajdoni viszonyokkal foglalkozik, a másik része pedig a szervezeti rendelkezéseket tartalmazza. Ezek teljes egészükben beilleszthetők a kódexbe, és ez több szempontból indokolt is. A társasház a Ptk. jelenlegi szerkezeti felépítésében is kapcsolódik a közös tulajdonhoz, és a külön jogszabály nem tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek technikai jellegüknél fogva feleslegesen terhelnék egy kódex normarendszerét. A kódexben való szabályozás a társasházi tulajdoni viszonyoknak a közös tulajdonnal való egységes szabályozását tenné lehetővé, ami a társasház közös tulajdoni elemeinek szabályozását és bírói gyakorlatban való kezelését könnyítené meg. Ez kiterjedne a használaton és hasznosításon felül a megszüntetés kérdéseire is.

A kódexben való szabályozás lehetővé tenné, hogy az alapító okiratnak a szerződésekkel való viszonya egyértelműen meghatározható legyen. Ennek körében meghatározható, hogy az alapító okirat érvénytelensége mely okok alapján és milyen korlátokkal állapítható meg. Ennek kapcsán indokolt lenne egy, a társasági joghoz hasonló korlátozás az alapító okirat érvénytelenségére való hivatkozásra az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés után.

VIII. Társadalmilag különösen “érzékeny” javak kiemelt szabályozása: termőföld és lakás

1. Termőföld

A termőföldtulajdon külön szabályozása gazdasági és társadalmi jelentőségénél és jogi értelemben elhasználhatatlan természeténél fogva érthető és elfogadható jogpolitikai cél. A termőföld különleges szabályozása alkotmányossági szempontból is megalapozott, amit elsősorban a föld véges jószág volta, nélkülözhetetlensége, megújulásra való képessége, különleges kockázatérzékenysége és alacsony nyereséghozama támaszt alá. Ez utóbbiak egyúttal megtestesítik a földtulajdon különös szociális kötöttségét is. Mindezek megalapozzák a földtulajdon más tulajdoni tárgyaktól eltérő jogi kezelését és a tulajdonosi jogok közérdeken alapuló korlátozását.¹³¹ A gazdaságpolitikai szempontból kívánatosnak minősített birtokszerkezet kialakítása – például a földbirtok koncentrációjának megakadályozása – érdekében a szabályozás által beiktatott korlátok (tulajdoni maximum, külföldiek kizárása) tehát lehetnek közérdek által megalapozottak, ezért alkotmányosak. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint pedig a gazdaságpolitika meghatározása olyan állami feladat, aminek körében “az alapjogsértés esetén kívül az Alkotmánybíróság csak akkor léphet közbe, ha ez a földbirtok politika »fogalmilag és nyilvánvalóan kizárná a piacgazdaság létét«, vagy ha tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indok nélkül korlátoz egyéb jogot.”¹³²Az Alkotmánybíróság ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a termőföld tulajdonjogának megszerzésével kapcsolatos korlátok csak a gazdasági helyzet átmeneti jellege miatt lehetnek indokoltak, a piaci viszonyokra való áttérés időszakához kötötten.¹³³Ezeknek a szempontoknak a tükröztetésére a kódex általában nem alkalmas,¹³⁴ viszont e gazdaságpolitikai célok elérését szolgáló magánjogi eszközök annál inkább tartoznak a magánjog körébe. Vannak például a szabályozásnak olyan részei, amelyek a magánjogi jogok és kötelezettségek körében előírt különleges rendelkezésekkel távlati társadalompolitikai célok megvalósításának eszközeit képezik. Ebben kiemelt szerep jut különböző használati korlátozások mellett például a mezőgazdasági haszonbérletnek, azon belül is különösen a felmondási jog szabályozásának. Ilyen, a földbirtok koncentrációját elősegítő eszköz lehet különböző elővásárlási jogok biztosítása, amelyet a Ftv. 2002. szeptember 2-án hatályba lépett rendelkezései is bevezettek. Ez a módosítás is jó példa egyúttal arra, hogy konkrét gazdaságpolitikai célok megvalósítására magánjogi eszközök nem feltétlenül alkalmasak. Az Ftv. 10. §-a bonyolult sorrendben gyakorolható, személyek rendkívül széles¹³⁵ jogosulti körére kiterjedő elővásárlási jogot iktatott be, feltehetően a földbirtokok elaprózódásának megakadályozása céljával. Az elővásárlási jogoknak ez a rendszere, amely tömegesen tesz jogosulttá sokszor nehezen meghatározható személyeket, nincs összhangban a Ptk. elővásárlási jogra vonatkozó szabályaival, részben azért is, mert nem lehet a Ptk. alapján megnyugtatóan meghatározni az azonos jogosulti szinten lévő személyek esetén azt, hogy milyen arányban vagy sorrendben élhetnek elővásárlási joggal, és egyáltalán nem határozzák meg azt, hogy az elővásárlási jogból fakadó kötelezettségeit az eladó mikor teljesítette. Ezzel hosszabb ideig bizonytalan helyzet adódhat elő a vevők számára is. A földbirtok-koncentráció elősegítése tehát lehet helyes gazdaságpolitikai célkitűzés, de annak elérésére nem alkalmas eszköz az elővásárlási jogok ilyen, a Ptk.-ban szabályozott elővásárlási jog szabályaival és a felekkel szemben támasztott elvárásaival nehezen összeegyeztethető rendszere.

Mindez e helyütt elsősorban azért érdekes, mert a földjogi szabályozásnak a magánjogi jogokat és kötelezettségeket érintő normáit kívánatos volna az egységes és áttekinthető szabályozás érdekében a Ptk.-ba beépíteni. Itt elsősorban az Ftv. II. és III. fejezetében, a tulajdonjog megszerzésére (azon belül is elsősorban az elővásárlási jogra) és a termőföldek használatára vonatkozó rendelkezésekről van szó. Ezek csak részben tartoznak a dologi jogi szabályozás körébe, nagy részük a szerződési jog tárgya (haszonbérlet). Ezeket a rendelkezéseket lehet távlati agrárgazdaság-politikai célokra tekintettel kialakítani, a közvetlen beavatkozásnak azonban a kódex nem megfelelő elsődleges eszköze.

A termőföld tulajdonjogának megszerzésére vonatkozó korlátozások (külföldiek szerzésének tilalma, mennyiségi korlát, esetlegesen engedélyezési eljárás) olyan jogpolitikai kérdések, amelyek kívül esnek a kódex szabályozási körén.

2. Lakás

A magánjogi szabályozás szociálpolitikai szempontból különösen érzékeny területe a lakások hasznosításának szabályozása. A lakbérek hatósági maximálása például piacgazdaságokban is – különösen válságos időszakokban – az állami beavatkozás elfogadott eszköze. A bérlők birtokláshoz való jogát az alkotmányjogi és emberi jogi tulajdonfogalom is felölelheti, csakúgy, mint a bérbeadó pozícióját.¹³⁶ A lakásbérlet szabályozásának társadalompolitikai szempontból három kritikus pontja van.¹³⁷ Az első a felmondási jog szabályozása, a második a béremelés, a harmadik pedig a bérleti díjak hatósági meghatározása. Ezek közül a kódexet elsősorban a felmondási joggal, továbbá a béremelés módjával kapcsolatos rendelkezések érintik, a harmadik, a bérleti díjak meghatározása nem olyan szabályozás, ami kódexbe foglalható.¹³⁸ Ezeken túlmenően szociálpolitikai szempontok érvényesíthetők a lakásbérlet folytatásának, örökölhetőségének szabályozásában, és figyelemmel kell lenni arra is, hogy kik a tulajdonosok: köztulajdonban vagy magántulajdonban lévő lakások bérletére eltérő szabályozási szempontokat kell alkalmazni.¹³⁹A lakásbérlettel kapcsolatos szociálpolitikai szempontok mindennek tükrében a kódex szintjén csak kisebb részben érvényesülhetnek, és azok sem elsősorban a dologi jogi szabályozást érintik, hanem a bérleti szerződésre vonatkozó szabályokat.

A termőföldre és a lakásra vonatkozó szabályok körében elképzelhető megoldás a haszonbérleti és a bérleti jognak dologi jogként való meghatározása és szabályozása. Kérdés, hogy egy ilyen erős pozíció biztosítása gazdaság- és társadalompolitikai szempontból valóban indokolt-e. A haszonbérlők és bérlők érdekei a közjogi korlátokkal és szerződési jogi eszközökkel (például a szerződés felmondására vonatkozó kötöttségek meghatározása, a bérlet időtartamához igazodó felmondási idő stb.) megfelelően biztosíthatók, ráadásul ez módot ad arra is, hogy a bérbeadói alanyi körökre differenciált szabályozást építsünk fel.

IX. Ingatlan-nyilvántartás

1. Az ingatlan-nyilvántartás közhitelessége

Az új Polgári Törvénykönyv megalkotásával párhuzamosan kell újragondolni az ingatlan-nyilvántartás szerepét az ingatlanok tulajdonjogának átruházása, illetőleg az ingatlanra vonatkozó jogok keletkezése és érvényesülése kapcsán. Alapvető kérdés, hogy az ingatlan-nyilvántartás anyagi jogi szabályai a kódexben szerepeljenek-e, és ezzel egyidejűleg kapja-e vissza a telekkönyv a közvetlen bírói kontrollt. Esetleg felmerül a közvetlen bírói kontroll biztosítása is a rendszer egyébként változatlanul hagyása mellett. Az ingatlan-nyilvántartás korszerűsítésének szükségességét, és az ingatlan-nyilvántartás közhitelességének erősítésére irányuló törekvést a Koncepció jelenleg is megfogalmazza.¹⁴⁰ Ezzel kapcsolatban az alábbiakban a következőket érdemes kiemelni.

Az ingatlan-nyilvántartás közhitelessége azt kell jelentse, hogy mindenki bízhat abban, hogy azok a jogok, amelyeket a telekkönyv feltüntet, csakugyan megilletik a jogosultként bejegyzett személyt, és az ingatlanon csak azok a korlátozások állnak fenn, amelyek be vannak jegyezve. Ennek nem kell feltétlen, kivétel nélküli elvként érvényesülnie. Indokolt kivételek lehetnek a következők: ha az ingatlan-nyilvántartásban a szerzés idején törlési vagy más per van feljegyezve, ha a telekkönyv tartalma a bejegyzés eredeti érvénytelensége miatt helytelen, és még nem telt le az a határidő, amely alatt a bejegyzés eredeti érvénytelensége miatt a törlési keresetet jóhiszemű harmadik szerző ellen is meg lehet indítani, vagy ha a szerzés ingyenes. Indokolt lehet kivételt tenni azokra az esetekre is, amikor a szerzés nem átruházáson, hanem más szerzésmódon alapszik.¹⁴¹

A közhitelesség szorosan kapcsolódik a védelmi hatály beálltának idődimenziójához, ami valójában nem válaszható el az eredeti tulajdonos érdekeinek védelme és az ingatlan-nyilvántartásban bízó jóhiszemű személy érdekeinek védelme közötti konfliktustól. A jóhiszemű szerző abszolút védelmét jelentené a bejegyzéshez fűződő azonnali védelmi hatály. Úgy tűnik, hogy ennél igazságosabb megoldást jelent az, ha ez a védelmi hatály csak a bejegyzést követő meghatározott idő után áll be. A védelmi hatály beálltának ez az időbeli elcsúsztatása a jóhiszemű szerző érdekeinek védelme (forgalombiztonság) és az eredeti tulajdonos érdekeinek védelme közötti érdekkiegyenlítést hivatott biztosítani.

Tekintettel arra, hogy az ingatlan-nyilvántartás a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés érvényességének vizsgálatára csak korlátozottan lehet alkalmas¹⁴² – vizsgálható a bejegyzésre irányuló eljárásban például a szerződés jogszabályba ütközése, de még bírósági hatáskörben működve sem alkalmas az ingatlan-nyilvántartási eljárás a szerződés akarathibákra, jó erkölcsbe ütközésre, a szerződés tartalmából nem nyilvánvaló más okokra alapított érvénytelenségének vizsgálatára – a védelmi hatály azonnali beállta továbbra sem indokolt. A bejegyzéshez fűződő védelmi hatály jelenlegi három éves időtartama megfelelőnek tűnik.

Meg kell határozni ugyanakkor azt is, hogy a közhitelesség mely bejegyzésekre terjed ki: csak a szöveges bejegyzésekre, vagy a telekkönyv tartalmává tett térképi határvonalra is.

Az ingatlanok tulajdonjogának megszerzése kapcsán a telekkönyvi bejegyzés hatása, illetőleg közhitelessége összefügg a tulajdonszerzés szabályaival is, nevezetesen elsősorban azzal, hogy a tulajdonjog megszerzéséhez az átadást önálló rendelkező ügyletnek tekintjük-e vagy sem. A jelenlegi Ptk. úgy tűnik, hogy ügyletegységen alapuló koncepciót tükröz, s ez egyúttal ront az ingatlan-nyilvántartás közhitelességén is. Ha a bejegyzést reálaktusnak tekintjük, akkor ahhoz jog-keletkeztető hatály csak akkor kapcsolódik, ha ezt külön szabályokkal megteremtjük. Ha viszont a bejegyzés csak deklarál, kérdés, hogy mit jelent a közhitelesség. Ha az ügyleti kettősség elvét fogadjuk el, akkor abból logikusan következhet a bejegyzés konstitutív hatálya, mert az a jogátszállás önálló mozzanata lesz. Emellett is megoldandó az a probléma, hogy a jog mikor keletkezik: a bejegyzés időpontjában vagy visszamenőleges hatállyal. Bírósági hatáskörre a telekkönyvi nyilvántartás kapcsán elsősorban a közhitelesség idődimenziója miatt van szükség, a közhitelesség anyagi jogi tartalom. Ennek kapcsán meg kellene fontolni azt is, hogy a telekkönyv anyagi jogi szabályait a Ptk.-ban helyezzük el. Ha az átadás ügyleti természetét fogadjuk el, párhuzam vonható az átadás és az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés szerepe és hatása között, ezen keresztül pedig következetesen levezethető a telekkönyvi bejegyzés konstitutív hatása is. E konstitutív hatás pedig dologi jogalapító vonatkozásban a közhitelesség tartalmával ruházható fel.

A tulajdon átruházása kapcsán az átadás jogügyleti jellegével a Koncepció az ügyleti kettősség elvét fogadja el. Ennek megfelelően kell meghatározni az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés szerepét is. Az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésnek az átadással azonos, jogot keletkeztető szerepével párhuzamosan kell végiggondolni azt, hogy mely szerzésmódokhoz követeljük meg a jogot keletkeztető hatályú ingatlan-nyilvántartási bejegyzést. Az átruházásnál a tulajdon átszállása az átadáshoz mint dologi rendelkező ügylethez kötött, az ingatlanok tulajdonának megszerzése esetén a dologi rendelkező ügylet annak a bejegyzési engedélynek a kiadása, amelynek alapján az ingatlan-nyilvántartásba a tulajdonjogot bejegyzik. Ezért ingatlanok tulajdonának megszerzése esetén az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés konstitutív hatálya nem feltétlenül egyezik meg azokkal az esetekkel, amelyekben az ingók esetén a tulajdon átszállását az átadáshoz kötjük. Az ingatlanok tulajdonának megszerzése során az ingatlannak a birtokba adás a tulajdon megszerzése szempontjából irreleváns: sem nem szükséges, sem nem elegendő.

Az eredeti szerzésmódok esetén is a kódexben kell meghatározni, hogy a szerzésmód eredeti volta (itt elsősorban az elbirtoklás és a hatósági árveréssel való szerzés jön szóba) együtt jár-e – az egyes esetekben az ingók eredeti szerzésmódjához hasonlóan – a dolgon lévő terhek megszűnésével. Ezt a szerzésmódok egyes eseteinél kell meghatározni, akár az egyes terhek kapcsán eltérő módon.

Az ingatlan-nyilvántartás közhitelességének erősítését szolgálná a jelenlegi Ptk.-ban az elbirtoklásnál, a Ptk. 121. § (5) bekezdésében megfogalmazott rendelkezés általános, valamennyi ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonszerzési módra való kiterjesztése. Ennek megfelelően általános szabályként kellene megfogalmazni, hogy ha az ingatlan-nyilvántartáson kívül tulajdonjogot szerző személy tulajdonjogát az ingatlannyilvántartásba nem jegyezteti be, a tulajdonszerzésre nem hivatkozhat azzal szemben, aki az ingatlanon az ingatlan-nyilvántartásban bízva ellenérték fejében szerez jogot.¹⁴³

Az ingatlan-nyilvántartás anyagi jogi szabályait a dolgokon keletkező jogok egységes szabályozása érdekében indokolt a kódexbe beemelni.

2. Az ingatlan-nyilvántartás bírói kontrollja

Az ingatlan-nyilvántartási eljárás, ahogy arról korábban már szó volt, csak korlátozottan lehet alkalmas a bejegyzés alapjául szolgáló okirat érvényességének vizsgálatára. Általános elvárás ugyanakkor az ingatlan-nyilvántartás fokozott szerepvállalása az érdekelt felek jogainak és a közérdeknek a védelmében.¹⁴⁴ Ez a szerepvállalás egyébként hozzájárulhatna a közhitelesség erősítéséhez is, mert csökkenthetné a sikeres törlési perek arányát. Az ingatlan-nyilvántartás e fokozott szerepvállalása a bírói kontroll helyreállítását igényelné. A bírói kontroll helyreállítása szervezeti változások nélkül nem lehetséges. Lehetséges megoldásként a következő alternatívák adódnak.

Az egyik lehetőség az, hogy a telekkönyvi jogok és tények (ideértve a jogi jelleg megjelölését, és az ingatlant terhelő jogokat is) bejegyzése és módosítása a helyi bíróság hatáskörébe kerülne, míg a tulajdoni lap I. részén lévő adatok (területnagyság, földminőség, AK érték, beépítettség ténye, művelés alól kivett terület megnevezése stb.) bejegyzése és megváltoztatása a földügyi szakigazgatás hatáskörében maradna. A jelenlegi számítógépes nyilvántartás informatikai egységét ez a hatásköri megosztás nem érintené, viszont együtt járna a telekkönyvi helyi bírósági bíróknak (bírósági titkároknak) a körzeti földhivataloktól való fizikai elkülönülésével.¹⁴⁵

A számítógépes adatbázis egyben tartása mellett a gépi adatfeldolgozás szükségszerűvé teszi, hogy a bejegyzési kérelem érdemi elbírálása és annak a nyilvántartásban való átvezetése ugyanazon személy által történjen. Ennek a folyamatnak a megbontása a számítógépesítés előnyeinek elvesztésével járna. Emellett kényszerű lépés a bírósági ügyintézőnek (bírósági titkárnak) a földhivatalhoz való “beültetése.” Ehhez képest ez a fizikai elkülönülés épületen belül valósulna meg. A felelősség megőrzése érdekében a bírósági telekkönyvi titkár feladata lenne az okirattár kezelése is.¹⁴⁶

Az ingatlan-nyilvántartásnak ez az átalakítása átmeneti időszakokkal képzelhető csak el, ahol egy ideig párhuzamosan működne együtt a telekkönyvi titkár a földhivatali ügyintézővel, és a bírósági hatáskör kiterjesztését településenként lehet csak végrehajtani.

Egy másik lehetséges alternatíva, hogy a telekkönyvi nyilvántartás földhivataltól leválasztott részlegei országos hálózatot alkotó közigazgatási szervek maradnának azzal, hogy e közigazgatás eljárási szabályok szerint eljáró szervek határozatai ellen bírósági jogorvoslattal lehetne élni, amit a bíróság különös nemperes eljárásban bírálna el. Ezek a közigazgatási szervek közvetlenül kapcsolódnának a szakmai felügyeletüket ellátó központi igazságügyi szervhez, ami lehet az IM vagy az OIT.¹⁴⁷

X. A dologi jogi szabályozás korlátai

A magánjogi szabályok egy piacgazdaságon alapuló gazdasági rendszerben a piaci mozgásokat tükrözik, és szabályai autonóm, egyenrangú felek közötti viszonyokra vannak modellezve. Általában nem alkalmasak sem a javak társadalmi elosztásának korrekciójára, sem morális értékrend tükrözésére. Túlzott lenne tehát ilyen követelmények támasztása. Így a Ptk. dologi jogi szabályai meghatározhatják a javak használatának, elidegenítésének, megterhelésének és magánjogi védelmének szabályait, de nem határozhatják meg azok elosztásának módját. Általában a magánjog, így a dologi jog sem hatékony eszköz gazdasági és szociális szabályozásra. Ilyen elvárást a Ptk.-val szemben az alkotmányossági követelmények sem támasztanak.¹⁴⁸ Ehhez képest a dologi jogi normák csak egy aspektusát szabályozzák a személyeket megillető javak védelmének és társadalompolitikai célok érvényre juttatásának. Nem oldható meg a dologi jogi szabályok keretében a javak igazságos vagy hatékony elosztása, és nem értékelhetők a tulajdonjogi szabályok attól a – részben közjogi, részben magánjogi – szabályozási környezettől függetlenül, amelynek célja ilyen célok érvényre juttatása.

JEGYZETEK

1 Bár a miénktől eltérő jogrendszer elemzése kapcsán született, kiindulópontként mégis elfogadhatónak tartjuk ezeket a szempontokat. Vö.: William Swadling: Property: General Principles [in: English Private Law, ed. by Peter Birks (Oxford University Press, 2000)] 4.01. és 4.05.

2 Chris Hann: Die Bauern und das Land. Eigentumsrechte in sozalistischen und postsozialistischen Statsystemen im Vergleich [in: Eigentum im internationalen Vergleich (hrsg. Hannes Siegrist/David Sugarman, Van-denhoek & Ruprecht, Göttingen, 1999) 161-184. o.] 161. o.

3 Erőteljesen jelentkezik ugyanakkor ez a paradigma a tulajdonjog alkotmányos védelme és a tulajdon mint emberi jog védelme kapcsán.

4 A személyiség és a tulajdon határainak megvonása szélesebb értelemben elválaszthatatlan a személyiség lényegének meghatározásával kapcsolatos problémáktól és ennek társadalmi és filozófiai összefüggéseitől. Ezzel kapcsolatban ld. pl. Margaret Jane Radin: Property and Personhood [34 Stanford Law Review 957 (1982)]

5 Morton J. Horwitz: Eigentum und Person [in: Eigentum im internationalen Vergleich (hrsg. Hannes Siegrist/David, Vandenhoek & Ruprecht, Göttingen, 1999) 33-44. o.] 38. o.

6 Ld. Vörös Imre párhuzamos véleményét a 64/1993 (XII. 22.) AB határozathoz. Az AB határozatban megfogalmazott elvekről az alábbiakban még bővebben lesz szó.

7 Ennek kapcsán érdekes párhuzam vonható az angolszász földtulajdonlási rendszer és a szocialista állami tulajdonra épült szerkezet között. A tradicionális angol tulajdonjogi felfogás szerint – ami a földtulajdont illeti – a tulajdon a királyé, és a királyságban a földek elosztása a jogosultaknak biztosított használati jogokkal (tenure) valósul meg. Akik az angol földterületeket elfoglalták és használatba vették, nagyrészt nem váltak e földek tulajdonosaivá, hanem a király vagy a király által jogosított birtokosoktól származtatott jog alapján használhatták és hasznosíthatták a földeket. Ezért az angol tulajdonjog középpontjába nem maga a tulajdon és az ahhoz kapcsolódó jogok és kötelezettségek, hanem a föld használatára és hasznainak szedésére vonatkozó jogok és az ezzel járó kötelezettségek álltak. Ezt erősítette a trust jogintézménye, továbbá a jogi és equity érdekek elválasztása a földhöz kapcsolódó biztosítéki és kedvezményezetti érdekek közötti különbségtétellel. E párhuzam természetesen semmilyen tartalmi hasonlóságot nem jelent az angolszász és a szocialista tulajdonjogi rendszer között, de a szabályozás struktúrájában érdekes hasonlóság fedezhető fel. Ezzel kapcsolatban ld. John Henry Merryman: Ownership and Estate (Tulane Law Review 48 1974 916-945. o.) 928. o. Az angolszász tulajdoni felfogásnak e sajátossága nem jelenti azt, hogy a civiljogi értelemben vett tulajdonosi jogosítványok a magánjogi jogalanyok kezében hiányoznának. Praktikus különbség a jogosultságok tekintetében nincsen, azonban a gondolkodásmód jelentősen eltér: az angolszász tulajdon jogosítványok csomagját (bundle of rights) jelenti, hiányzik a kontinentális értelemben vett absztrakt tulajdonfogalom. Praktikus különbség a jogalanyok jogainak és kötelezettségeinek terjedelmét tekintve ebből a tradicionális felfogásból és elméletből nem fakad.

8 Pl. Ltv. (1993:CXXVIII. tv.) 42. § (1).

9 2000. évi XLII. tv. a víziközlekedésről 11. § (3).

10 Ld. a légiközlekedésről szóló 1995. évi XCVII. törvény végrehajtásáról szóló 141/1995. (XI. 30.) Korm. sz. r. 5. § (1) bekezdését.

11 Hhtv. (1997:XLI. tv.) 3. § (4).

12 Vtv. (1996:LV. tv.) 10. § (2) és 11. § (1).

13 Ltv. 37. § (2).

14 A goodwill tulajdonjogi védelme azt kellene jelentse, hogy harmadik személyek nem jogosultak a piaci forgalomban úgy tevékenykedni, hogy annak értékét csökkentik. Ez nyilvánvalóan abszurd eredményre vezet. Erre mutat rá például Lawson és Rudden is. F. H. Lawson/Bernard Rudden: The Law of Property (2nd ed., Clarendon Press, Oxford, 1993) 33. o.

15 Ptk. 172. § d) és e) pont.

16 Ld. a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény 68. § (1) bekezdését.

17 Szladits Károly a következőket írta ezzel kapcsolatban 1921-ben: “Az utóbbi időben sokat vitatott kérdés, hogy a villamos áram és általában az emberi uralom alá hajtható természeti erő (energia) jogi értelemben dolog-e vagy sem? A ,Hazai ipar fejlesztéséről’ szóló 1907:III. tc. 2. §-a a büntető jog szempontjából a villamos áramot és egyéb energiákat az ingó dolgok analógiájára ítéli meg. Kimondja, hogy ,Az előállított villamos áram és technikai célokra értékesíthető minden egyéb erő (energia) ugyanazon büntetőjogi védelem alá helyeztetik, mely az ingó dolgokra nézve fennáll. Ennek megfelelőleg az említett erők bármely módon való eltulajdonítása,
úgyszintén szándékos és jogtalan megrongálása, vagy megsemmisítése Magyarországon az 1878: V. tc.-nek az idegen ingó vagyon megrongálására, illetőleg a lopásra vonatkozó rendelkezésének szerint büntetendő.’ (Előfordult ugyanis, hogy egy iparos ember a szomszéd villamosvezetékre alkalmazott dróttal a villamos áramot magához levezette és a gépét azzal hajtatta. A bíróság nem tudta, hogy a lopás vagy csalás szakaszát alkalmazza, mivel a lopás szakaszának alkalmazásával a bíróság az áramot ingó dolognak minősítené).” Szladts Károly: Magyar telekkönyvi anyagi jog (Dr. Szladits Károly egyetemi tanár előadásainak jegyzete; szerkesztette: dr. Führer Imre, III. bővített és átdolgozott kiadás, Budapest, 1921) 47-48. o.

18 Harmathy Attila: A tulajdonjog alkotmányos védelme (Jogtudományi Közlöny 1989/5. 217-228. o.) 221. o.

19 Így terjedhet ki a dologi jogi szabályok alkalmazása például természeti erőkre, vagy jogok haszonélvezetére és elzálogosítására. A dologi jogi szabályok alkalmazásának analógia útján való kiterjesztése azonban nagyrészt a bírói gyakorlaton múlik. Ezzel kapcsolatban: Arthur Meier-Hayoz/Berner Kommentar (1959) Das Sachenrecht B.IV.Abt.1. Das Eigentum Nr. 62.

20 Fritz Baur/Jürgen Baur/Rolf Stürner: Sachenrecht (17. neub. Aufl. Becksche Verlagsbuchhandlung, München, 1999) A I § 3 Nr. 2-4.

21 Ld. NBW Art. 1., Boek 3., Art. 2., Boek 3. és Art. 1., Boek 5.

22 Az 1928-as Mtj. 433. §-a szerint “Tulajdon tárgyai a dolgok. Dolog minden testi tárgy. Dolgoknak kell tekinteni a joguralomnak alávethető természeti erőket is, amennyiben a dolgokra vonatkozó jogszabályok reájuk illenek.”

23 Bizonyos, pontosan meghatározott jogokra a magyar magánjog is kiterjesztette például a birtoklás lehetőségét, azonban ez minden jogra soha nem vonatkozott Szladits K.: i. m. 47. o.

24 A hitelezők, vevők, fogyasztók, partnerek stb. érdekeinek erős védelme a vevő helyzetét tenné túlzottan kockázatossá. Ld. még ezzel kapcsolatban szintén Franz Wieacker: Sachbegriff, Sacheinheit und Sachordnung [AcP 148 (1943) 57-104. o.] 64. o.

25 Egy sajátos jogi helyzet, Hamburgnak a XIV. sz. elejétől használatos, 1810-ben használaton kívül helyezett, a II. Világháború előtt állami archívumba került, a II. Világháború időszakában eltűnt, majd a magánforgalomban felbukkant városi pecsétjével kapcsolatos problémák kapcsán ld.: Frauke Wernecke: Die öffentliche Sache im Widerstreit privater und allgemeiner Belange [AcP 195 (1995) 445-467. o.] A probléma nem egyedi: ugyanitt idézi a Szerző azt az esetet, amelyről 1995-ben tudósítottak, s amelynek tényállása szerint a Vatikán könyvtárából kölcsönzött és vissza nem adott XIV. sz.-i kéziratot kívántak magánjogi forgalomba bocsátani. Uo. 447. o.

26 Vö. Bálint Tibor: Az önkormányzatok tulajdona II. (Magyar Közigazgatás 1991., 865-872. o.) 865. o. A Szerző szerint az Ötv.-ben kifejezésre jutó koncepció szerint “az önkormányzatok tulajdona ugyanolyan, mint bármely jogi vagy magánszemélyé. Különbség a tulajdonjog alanyában van, másrészt abban, hogy az Öt. és a vagyontörvény a tulajdon meghatározott körére sajátos szabályokat állapít meg.” Uo.

27 Ezzel kapcsolatban ld. nemzetközi kitekintéssel pl. Kökényesi József Az önkormányzati tulajdon tárgyai és szabályozási problémái (Közigazgatási Szemle 1990., 491-509. o.).

28 Irene Klauer: Die Europäisierung des Privatrechts (Nomos, Baden-Baden, 1998) 162. sk. o.

29 Ezeket jelenleg elsősorban a 2001. évi LXXX. tv. 3. és 4.§§-ai tartalmazzák, nemzetközi magánjogi vonatkozású szabályokkal együtt.

30 Irene Klauer: i. m. 162. o.

31 Így nem került az Irányelvbe a Bizottság 2000. március 8-i állásfoglalása és tervezete által még tartalmazott szabály, amely kifejezetten rendelkezett volna az áru visszakövetelésének jogáról és arról, hogy a tulajdonjog fenntartása harmadik személyekre is kihasson, és érvényesüljön a kötelezett felszámolása esetén, illetőleg ahhoz hasonló helyzetekben is. Ez a tervezet kivételt engedett volna az átültetés során ez utóbbi szabály alól – a tagállamok belátása szerint – jóhiszemű harmadik személyek szerzése esetén, illetőleg a dolog más dolgokkal való egyesülése vagy keveredése esetére. Ld. 1998/0099. (COD) 08. 03. 2000.

32 Irene Klauer: i. m. 163. o.

33 Ld. az 1993. évi XXXI. törvényt az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről.

34 Bíróság a Marche v. Belgium [6833/74, 13/06/1979, A31] ügyben (Ítélet Nr. 63. és 64.).

35 Bíróság a Mellacher and others v. Austria ügyben [10522/83; 11011/84, 19/12/1989, A169] (Ítélet Nr. 42.).

36 Bíróság Sporrong and Lönroth v. Sweden ügyben [7151/75, 7152/75, 23/09/1982, A52] (Ítélet Nr. 61).

37 Ezekkel az esetekkel kapcsolatban ld. pl.: Bán Tamás: A tulajdon védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében [in: Család, tulajdon és emberi jogok (Budapest 1999, Indok) 125-141. o.

38 Bíróság a Tre Traktörer Aktiebolag v. Sweden ügyben [10873/84, 07/07/1989, A159] (Ítélet Nr. 52. és 53.) Hasonlóképp az Első Jegyzőkönyv 1. cikkének közérdek-tesztje szerint elbírálandó tulajdonelvonásnak ítélték meg a tulajdonos kavicsbányászati jogának megvonását környezetvédelmi érdekből. Bíróság a Fredin v. Sweden (No.1.) ügyben [12033/86, 18/02/1991, A192) Ítélet Nr. 40-56.

39 Bíróság a Van Adarle and others v. The Netherlands ügyben [8543/79; 8674/79, 16/06/1986 A101] Nr. 41. Ld. még az ítélethez fűzött különvéleményt, amely szerint a Bíróság túlmegy az 1. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének alkalmazási körén, amikor az egyébként üzleti értékkel bíró goodwillt is a cikkely értelmezése alapján a vagyon részeként kezeli (Sir Vincent Evan és Gersing bírók különvéleménye Nr. 4.).

40 Tóth Anikó: A tulajdonhoz való jog az európai Emberi Jogi Egyezményben (Acta Humana 1996. No. 22-23. 124-142. o.) 130. o.

41 Uo. és ld. a Bíróság ítéletét a The Holy Monasteries v. Greece-ügyben [13092/87; 13984/88, 09/12/1994 A301-A].

42 Grád András: Kézikönyv a strasbourgi emberi jogi ítélkezésről (HVG-ORAC, Budapest, 1998) 359. o.

43 Bán Tamás: i. m. 134. o.

44 Bíróság a Wiesinger v. Austria ügyben [11796/85, 30/10/1991 A213] (Ítélet Nr. 69-79).

45 A Bíróság a beavatkozást – amelynek célja az volt, hogy alacsony vételár fejében gazdát cserélt ingatlanok esetén az illetékfizetés kikerülését vélelmezve hatóság represszív célzatú elővásárlási jogot gyakorolt a generális prevenció érdekében – aránytalanul terhesnek ítélte. Bíróság a Hentrich v. France [11796/85, 30/10/1991, A213] ügyben (Ítélet Nr. 49.).

46 Bíróság a Papamichaloßoulos and others v. Greece-ügyben [14556/89, 24/06/1993 A260-B] (Ítélet Nr. 39.).

47 Grád András: i. m. 368. o.

48 Grád András hívja fel a figyelmet például az 1996. évi LV. tv. által ingatlanokra előírt kényszerhasznosítással kapcsolatos aggályokra. Grád András: i. m. 373. o.

49 Vörös lmre: A tulajdonhoz való jog az alkotmányban (Acta Humana 1995 No. 17-19., 154 – 169. o.) 165. o.

50 Ld. 64/1993. (XII. 22.) AB határozatot az Lt. egyes rendelkezéseinek alkotmányellenességéről. Az Alkotmánybíróság e határozatot megelőző gyakorlatában sem azonosította az alkotmányos tulajdon-fogalmat a polgári jogi tulajdonfogalommal. A 17/1992. (III. 30.) AB határozatban például az Alkotmánybíróság “elvi éllel mutat rá arra, hogy az Alkotmány 13. §-ának (1) bekezdése nemcsak a tulajdonjog, hanem az azzal összefüggő minden vagyoni jog biztosítására vonatkozik. Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése ezért a tulajdonvédelem körében az egyéb vagyoni jogok védelmét is biztosítja. A jogösszehasonlítás is azt mutatja, hogy több külföldi alkotmánybíróság gyakorlata a vagyoni jogosultságokat az alkotmányos tulajdonvédelem körébe vonja. Az Alkotmánybíróság ezzel is összhangban az Alkotmány tulajdonvédelemmel kapcsolatos rendelkezéseit olyan alapjognak tekinti, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok az egyéb dologi jellegű vagyoni jogok védelmére is alkalmazhatnak” [17/1992. (III. 30.) AB hat. II. 6.] Az Alkotmánybíróság a máig irányadónak tekintett tulajdoni koncepcióját azonban a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatban fejtette ki.

51 64/1993. (XII. 22.) AB hat. IV. 1. A tulajdon alkotmányos védelme kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a német alkotmánybírósági gyakorlat a tulajdon alkotmányos védelmének kettős funkciója van: egyrészt a tulajdont a magánjogi rend egyik alapjává nyilvánítja, másrészt pedig az egyéni tulajdonost védi az állami beavatkozással szemben. Ludwig Raiser: Das Eigentum als Menschenrecht (FS Baur, Mohr, Tübingen, 1981, 105-118. o.) 116. o.

52 Hasonlóan a német Bundesverfassungsgericht gyakorlatához. Szintén a német alkotmánybírósági gyakorlathoz hasonlóan a magyar Alkotmánybíróság is ebből a funkcionális fogalomból és e szemlélet segítségével vezette le az Alkotmány tulajdonvédelmi rendelkezéseiből az egyes társadalombiztosítási igények alkotmányos védelmét. Sonnevend Pál: A társadalombiztosítási jogosultságok tulajdoni védelme a Német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában (Magyar Jog 1997/4., 208-227. o.) 221. o.

53 Lábady Tamás: A tulajdonvédelem változása az Alkotmánybíróság gyakorlatában (in:Tíz éves az Alkotmánybíróság, Budapest, 2000, Alkotmánybíróság, 145-165. o.) 161. o.

54 Uo. 162. o.

55 Uo. 162. o.

56 64/1993. (XII. 22.) AB hat. IV.2.

57 Az egyes személyek javára szóló korlátozás is közérdek, ha társadalmi problémák megoldását szolgálja: ilyen például a városrendezés, a földrendezés vagy a bérlők védelme. 64/1993. (XII. 22.) AB hat. IV. 2.

58 58/1994. (XII. 14.) AB. hat. III. A,

59 374/B/1996. AB. hat II.

60 785/B/1997. AB. hat. II.

61 Ld. pl. a 3/2000. (II. 25.) AB hat. III. és 64/1993. (XII. 22.) AB hat. IV. 3.

62 Ilyen felhatalmazás például a Ptk. 166.§ (2) bekezdésének a szolgalom céljának a nyitottságára vonatkozó rendelkezése.

63 BH 1987/162. sz.

64 A hazai jogirodalomban ezzel kapcsolatban ld. Harmathy Attila: Dologi jog – kötelmi jog (in: Liber Amicorum – Studia L. Vékás dedicata, Budapest, 1999, ELTE ÁJK, Polgári Jogi Tanszék, 119-138. o.).

65 Wolfgang Wiegand: Die Entwicklung des Sachenrechts im Verhältnis zum Schuldrecht [AcP 190 (1990) 113-138. o.] 136. o.

66 Pl. frekvenciák, távközlési azonosítók, folyóvizek, légtér, barlang, és ilyen minősítések nyilván a jövőben is várhatóak.

67 Az Optk. befolyása alatt alakuló II. világháború előtti magánjogban például nem feltétlenül osztotta az ingatlan jogi sorsát az ültetvény: bérelt földön termesztett növény még elválasztás előtt is a bérlő tulajdonát képezték. Még számtalan érdekes példát hoz ezekre a helyzetekre Szladits. Ld. Szladits K.: Magyar telekkönyvi anyagi jog 51. skk. o.

68 Így például a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. tv. 68. § (2) bekezdése szerint a védett állat- és növényfaj egyede, továbbá a védett természeti képződmény kizárólagos állami tulajdonban van. Ez a szabály szükségszerűen bontja meg az alkotórész és a fődolog között a Ptk. szerint fennálló egységes kapcsolatot.

69 Szladits Károly: Dologi jog (Budapest, 1930, Grill Kiadó) 77 skk. o.

70 A problémával kapcsolatban ld. pl. a 23/2000. (VI. 28.), a 772/B/1997, és a 35/2000. (X. 27.) AB határozatokat.

71 A Polgári Törvénykönyv Magyarázata (Szerk. Gellért György, KJK, Budapest, 2001) 114. § 3.

72 Jelenleg a Vht. szabályozza.

73 Eörsi Gyula, Sárközy Tamás, Petrik Ferenc.

74 Vékás Lajos, Kisfaludi András, Wellmann György.

75 Ld. Vékás Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései 209 skk. o.

76 Hasonlóan az Mtj. 449. skk. §§-aiban foglaltakhoz.

77 Ld. a Jogegységi Határozat Indokolásának IV. pontját, mely szerint “Az átruházás a tulajdonjogban szerzésmódot jelent, ami minden esetben jogcímet tételez fel. A tulajdonátruházás tehát kétféle jogügyletből áll: a tulajdonjog átruházására vonatkozó kötelezettségvállalásból, mint jogcímet teremtő kötelező ügyletből (szerződés) és a tulajdonátszállást eredményező átruházó (rendelkező) ügyletből. Ez a kettősség áll a részvényátruházásra is, vagyis részvényátruházásnál is különbséget kell tenni a jogcímes ügylet (legtöbbször szerződés) érvényes létrejötte és a tulajdonátszállást eredményező forgatmány között.”

78 Szőke Irén: Az elbirtoklás, a használati jogok és a birtokvédelem bírói gyakorlatának elemzése és annak tanulságai (Polgári jogi kodifikáció, 2002/3. 3-18. o.) 4. o.

79 Uo. 9. o.

80 Uo. 4. o.

81 Ld. 2001. évi XIX. tv. A törvény javaslatához fűzött miniszteri indokolás alapján is az e módosítás mögött meghúzódó indok az állami tulajdon elbirtoklásának megakadályozása volt.

82 Szőke Irén: i. m. 8. o.

83 A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyve: miniszteri indokolás a 138. §-hoz.

84 A Ptk. 110. § (1) bekezdésének a) pontja rosszhiszemű túlépítés esetén a saját föld és épület gazdagodás ellenében való tulajdonba adás követelését teszi lehetővé.

85 Ld. 64/1993. (XII. 22.) AB határozatot, a vételi jog kapcsán különösen Dr. Vörös Imre alkotmánybíró különvéleményét.

86 Ha az idegen anyaggal való építés szándékos, az vagyon elleni bűncselekmény büntetőjogi tényállását is megvalósíthatja.

87 Az ésszerű idő megfelelően tükrözi azt az elvárást, hogy a tulajdonos is járjon úgy el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, és ez a megoldás szolgálná a kockázatok megfelelő telepítését is: ha a tulajdonos tudja, hogy a másik épít, a tiltakozással rosszhiszeművé “teheti” és ezzel olyan helyzetbe hozza, hogy az építő az építés tiltakozás ellenére való folytatása esetén köteles lehessen a bontásra. Ha a tulajdonos maga nem tiltakozik, viselje ő is az építés illetőleg az ingatlan tűrésének kockázatát. Alternatívaként elképzelhető a jelenleg használatos fordulat, amely a tiltakozás hatását ahhoz köti, hogy az épület aránytalan károsodás nélkül lebontható-e még.

88 Ld. Markus Müller-ChenfIngeborg Schwenzer: Rechtsvergleichung [Fälle und Materialien] (Mohr, Tübingen, 1996) 304. skk. o. A német joggyakorlat nem követi következetesen az absztrakciós elvet. A kötelező ügylet érvénytelensége bizonyos esetekben ugyanis (például a jó erkölcsbe ütközés közérdek sérelmével járó esetköreinél, jogszabályba ütközésnél, jogellenes fenyegetés és kényszer esetén) a dologi rendelkező ügylet érvénytelenségére vezet. Ld. Astrid Stadler: Gestaltungsfreiheit und Verkehrsschutz durch Abstraktion (Mohr, Tübingen, 1996)

89 Müller-Chen/Schwenzer: i. m. 314. skk. o.

90 BH 1997/119. sz. jogeset

91 Hans-Bernd Schäfer/Claus Ott: Lehrbuch der ökonomischen Analyse des Zivilrechts (3. Aufl., Springer, 2000) 535. o.

92 Vö. pl. Kurt Siehr: Die Mobiliarübereignung in rechtsvergleichender Sicht (kézirat).

93 Ez egyezik egyébként az Mtj. által alkalmazott megoldással is.

94 Úgy tűnik, hogy a bírói gyakorlat ennek kapcsán lazább feltételeket támaszt, ami nem indokolt. Ld. BH 1998/224. sz.

95 Schäfer/ Ott: i. m. 338. o.

96 Szőke Irén: i. m. 13. o.

97 BH 1974/201. sz. és Főv. Bír. 44 Pf. 23 856/1998/4. sz. és uo. 13. o.

98 Szőke Irén: i. m. 14. o. 199 Uo. 14. o.

100 Koncepció Harmadik Könyv II. 6. (idegen dologbeli jogok)

101 Az 1997. évi CXLII. tv. 16. §-a a társadalmi szervezet használati jog kapcsán kifejezetten a Ptk. szabályaira utal vissza.

102 Szőke lrén: i. m. 14. o.

103 Uo. 15. sk. o.

104 Ezekkel kapcsolatban ld. például Szabó Gábor Zoltán és Gártios István vitáját a Gazdaság és Jog hasábjain alább hivatkozva, továbbá a biztosítéki célú engedményezéssel kapcsolatos aggályokra és a dologi hitelbiztosítékokkal kapcsolatos további problémákra is: Bacher Gusztáv: A dologi hitelbiztosítékok (Jogi Tanulmányok 1998, ELTE ÁJK, Budapest, 1998, 9-44. o.

105 Pl. A Ptk. 263. § (1) bekezdése szerint a kielégítési jog megnyílta előtt létrejött az a megállapodás, amely szerint a jogosult a kötelezettség teljesítésének elmulasztása esetén megszerzi a zálogtárgy tulajdonjogát, semmis. A zálogjog érvényesítéséhez általában peres eljárás során hozott jogerős bírósági határozat kell, ennek megszerzése pedig elég hosszú ideig tart.

106 Elképzelhető, hogy a záloggal terhelt vagyontárgyra nem zálogjogosult végrehajtást kérő vezet végrehajtást. A végrehajtó jó esetben értesíti ugyan a zálogjogosultat, azonban az aligha tud az árverésig végrehajtható okiratot produkálni [ehhez lejárttá kell tennie követelését (várhatóan fel kell mondania a szerződést az adóssal), pert kell indítania, és ennek eredményeként bocsáttathat ki végrehajtható okiratot]. Ennek hiányában pedig a záloggal terhelt vagyontárgyat árverés útján érétkesítik, a végrehajtást kérőt a vételárból kielégítik, az árverési vevő pedig tehermentes tulajdont szerez. Ezzel elveszett a fedezet. Az előző és ezen jegyzetben említettek csak egy-egy példát jelentenek, ezeken kívül még több olyan probléma merülhet fel, ami akadályozza azt, hogy zálogjogával élő hitelező gyorsan, hatékonyan érvényesíthesse igényét.

107 A visszlízingnél a lízingtárgy eredeti tulajdonosa a lízingtárgyat eladja, majd a vevőtől lízingbe veszi. A lízing valójában a hitelezés egy formája a tulajdon biztosítékként való fenntartása és a veszélyviselés átruházása mellett. Alkalmazását általában az teszi szükségessé, hogy a berendezés eredeti tulajdonosa (későbbi lízingbe vevő) így tőkehiányát a termelőeszköz további használata mellett tudja finanszírozni. A visszlízing érvényességét sem az elmélet, sem a gyakorlat nem kérdőjelezi meg.

108 BH 1999/452. sz., BH 2001/584. sz. és ld. ezekkel kapcsolatban a Koncepció szerződési jogi rendelkezései körében a vételi és visszavásárlási jog kapcsán írtakat.

109 Szabó Gábor Zoltán: A visszavásárlási joggal kombinált adásvételi szerződésről (in: Gazdaság és Jog 3/1998. szám, 13-14. o.) és A visszavásárlási joggal kombinált adásvételi szerződésről (in: Gazdaság és Jog 10/1998. szám, 14-17. o.).

110 Veszélyviselés, ráfordítások és értékesítési költségek viselése, az elszámolási kötelezettség hiánya. Ezekre és egyéb problémákra is indokoltan hívja fel a figyelmet Gárdos István. Gárddos István: A biztosítéki célú tulajdon-átruházásról (in: Gazdaság és Jog 6/1998. szám, 18-21. o.).

111 A tulajdon-fenntartásról részletesebben ld. Szeibert Orsolya: A tulajdonfenntartás mint hitelbiztosíték (Polgári Jogi Kodifikáció 2000/4. 10-21. o.) és Bacher Gusztáv: i. m.

112 Nem kifejezetten biztosítéki jellegű, de a dologi jogi szabályok körében itt lehetne szabályozni az elővásárlási jogot is.

113 Azaz olyan személlyel szemben, aki a dolog szerzésekor nem tud, és adott helyzetben általában elvárható módon nem is kellett tudnia a teherről.

114 Ezek legteljesebb fogalmait ma a számvitelről szóló 2000. évi C. tv. (3. § 11. pont), illetőleg a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. tv. [5. § (1) 88.] adja meg.

115 Ld. Lawson/Rudden: i. m. 55. o.

116 David Hayton: The Irreducible Core Content of Trusteeship [in: Trends in Contemporary Trust Law (Oxford, Clarendon Press, 1996) 47-62. o.] 47. sk. o.

117 Birks/Swadling: i. m. 4.235.

118 Ifj. Szladits Károly: Az angol jogi trust-intézmény (TÉBE, Budapest, 1939) 166. o.

119 Uo. 167. o.

120 Baur/Baur/Stürner 3.34.

121 Wolfgang Brehm/Christian Berger: Sachernrecht (Mohr, Tübingen 2000) 76. o.

122 Martin Henssler: Treuhandgeschäft – Dogmatik und Wirklichkeit [AcP 196 (1996) 37-87. o.] 50. sk.o.

123 Uo. 86. o.

124 A bizomány további sajátossága, hogy kiemelt szerephez jut a befektetési szolgáltatások körében, ahol az ügyfél és a befektetési illetőleg az árutőzsdei szolgáltató főszabályként csak bizományi szerződést köthet (Tpt. 121. §). A befektetési szolgáltató által az ügyféllel kötött szerződések (bizomány, letét, megbízás) és meghatalmazások eredményeként a befektetési szolgáltató az ügyfél utasítási által kötötten, elszámolási kötelezettség mellett, saját nevében rendelkezik az ügyfél által rábízott tőzsdei termékekről.

125 Az alábbiakban ezekre az eredményekre és az ezekkel kapcsolatos kritikákból leszűrhető következtetésekre is jelentős mértékben alapozunk. A Ptk. közös tulajdonra vonatkozó szabályaival kapcsolatos kollégiumi állásfoglalásoknak e felülvizsgálatával kapcsolatosan ld. Murányi Katalin/Szőke Irén: Gondolatok a tulajdonjoggal kapcsolatos egyes kollégiumi állásfoglalások időszerűségéről (Bírósági Határozatok 1992, 714-716. o., Urhelyi Rita/Végh László/Ionczai Zsolt: Vélemény a Legfelsőbb Bíróság PK 10. sz. állásfoglalásának I. és II. pontjáról (Bírósági Határozatok 1992, 791-792. o.), továbbá Rakvács József: A közös tulajdon bírói gyakorlatának elemzése és annak tanulságai (Polgári jogi ko-difikáció 2002/2. 3-7. o.).

126 A miniszteri indokolás szerint tekintettel arra, hogy “a tilalom egyrészt a kapitalista gazdaságra jellemző anarchikus árhullámzások és válságok hatásainak kiküszöbölésére irányult: ebben a vonatkozásban e tilalomnak ma már nincs létalapja. Azt pedig, hogy a megosztás termelési vagy egyéb (pl. városrendezési) érdeket ne zavarjon, egyéb – főleg államigazgatási – előírások biztosítják.”

127 Ptk. Komm./Petrik 504. o.

128 Bódis Judit: Az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetésének néhány kérdése (Magyar Jog 1992, 333-334. o.).

129 C. G. Van der Merwe: Apartment Ownership [International Encyclopedia of Comparative Law, Vol VI. (Property and Trust) Ch. 5., Mohr, Tübingen] 23. o.

130 1997. évi CLVII. tv. a társasházról.

131 35/1994. (VI. 24.) AB. hat. III.2.

132 Uo. III. 3.

133 “Az Ftv.-ben előírt átmeneti birtokmaximálást ezért az Alkotmánybíróság alkotmányossági szempontból nem kifogásolta. Mivel azonban a jelzett átmeneti birtokmaximálás csakis addig alkotmányos, amíg ésszerű indokai fennállanak, az Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részében elvi éllel nyilvánította ki a korlátozás átmeneti jellegét, vagyis az észszerű indokok fennállásához kötöttségét.” Uo. III. 3.

134 Ezeknek a céloknak a megalapozottsága egyébként általában is kétséges. Van olyan álláspont, amely hangsúlyozza a nagygazdaságok kialakulásának a minden – köztük magánjogi – eszközzel való támogatandóságát (ezt a célt szolgálják például az Ftv.-ben jelenleg meghatározott törvényes elővásárlási jogok), és van olyan is, amely szerint ez nem feltétlenül növeli a termelés hatékonyságát. Ez utóbbira ld. Andrássy Adél tanulmányát, aki empirikus vizsgálatok eredményeként jutott arra a következtetésre, hogy “A gazdaságok területnagyságával jelentősen csökken az egy hektárra jutó termelési érték, bruttó jövedelem és nyereség is. A nagyobb vállalatméret növeli a termelőegység kibocsátását, de a termelés fajlagos mutatói csökkennek a termelés méretei növekedésével párhuzamosan. Az állóeszközök és az összes eszközök hatékonysága is a gazdaságok területének növekedésével csökken, a nagyobb vállalatméret tehát nem eredményezte az eszközhatékonyság automatikus javulását. Egyedül az eleven munka termelékenysége emelkedett a gazdaságok területének növekedésévelpárhuzamosan.”Andrássy Adél: A föld tulajdoni és használati viszonyai Magyarországon (Szeged, 1994, Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae) 14. o.

135 Meghatározatlan számú, akár több ezres nagyságrendű.

136 A német alkotmánybírósági gyakorlatra ld. Martin Ibler: Die Eige-tumsdogmatik und die Inhalts- und Schrankenbestimmungen i.S.v. Art. 14 Abs. 1 S. 2 GG im Mietrecht [AcP 197 (1997) 565-588. o.] 568. o., az emberi jogi tulajdonfogalomra pedig az Európai Emberi Jogi Bíróság döntését a fent is említett Mellacher and others v. Austria ügyben.

137 Martin Ibler: i. m. 574. o.

138 A bérleti díj megállapítása nemcsak időben változó, hanem területileg is, ezért talán legcélszerűbb önkormányzati szinten meghatározni, bár kereteket (minimum-maximum) magasabb szintű jogszabály is előírhat.

139 Fritz Baur: Möglichkeiten und Grenzen des Zivilrechts bei der Gewährleistung öffentlicher und sozialer Erfordernisse im Bodenrecht [AcP 176 (1976) 97-144. o.] 116. o.

140 Koncepció Harmadik Könyv 4. Ingatlanjog.

141 Vö. Szladits Károly: Dologi jog 122. o.

142 Jójárt László: Az ingatlan-nyilvántartás bírósági garanciáinak megerősítéséről (Kézirat, Budapest, 2002) 27. sk. o. A német telekkönyvi rendszernek a védelmi hatály beálltát azonnal biztosító megoldása nyilván összefügg azzal is, hogy a német jog szerint a tulajdon átruházása során az átadás absztrakt dologi ügylet, azaz annak érvénytelensége főszabályként nem állapítható meg a kötelező ügylet (kötelmi szerződés) érvénytelensége alapján. Hazai tulajdonjogunk azonban változatlanul a rendelkező ügylet kauzális természetét tartja fenn.

143 Vö. Vékás Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései (Budapest, HVGORAC, 2001) 221. o.

144 Jójárt László: i. m. 25. o.

145 Uo. 49. sk. o.

146 Uo. 50. o.

147 Uo. 52. sk. o.

148 Az Alkotmánybíróság több határozatában kinyilvánította, hogy az Alkotmány gazdaságpolitikai szempontból semleges. Az Alkotmányból az állami beavatkozás nagysága, ereje, még kevésbé annak tilalma közvetlenül nem vezethető le. Az Alkotmánybíróság a törvényhozó és a végrehajtó hatalom gazdaságpolitikai törekvéseit, a piacgazdaság tartalmára és színvonalára vonatkozó felfogását alkotmányossági szempontból nem értékelheti, és ezért azokat sajátjával nem helyettesítheti. A piacgazdaságnak és a versenyszabadságnak nincs saját alkotmányossági mércéje. A piacgazdaság fenntartásának és védelmének állami feladatát mindenekelőtt az egyes alapjogok érvényesítésével és védelmével lehet, illetve kell az államnak megvalósítania. Az Alkotmánybíróság a piacgazdaság, a versenyszabadság és más hasonló államcélok alkotmányellenes megsértését csak szélsőséges esetben állapítja meg, ha az állami beavatkozás “fogalmilag és nyilvánvalóan” ellentétes az államcéllal. 33/1993. (V. 28.) AB határozat, 21/1994. (IV. 16.) AB határozat, 35/1994. (VI. 24.) AB hat.