Alkotmányunk szerint az egyes ember személyisége születésétől haláláig tart. Ezen idő alatt jogalany, alkotmányos szabadságok, alapjogok, köz- és magánjogok alanya, védettje, jogosítottja és kötelezettje. Személyi jellegénél fogva sohasem lehet a jog tárgya. Szubjektum, nem objektum.
Ám az ember nem csak egyes ember, hanem része a társadalomnak is. Egy genus – a homo sapiens – speciese, mégpedig ismételhetetlen, nevesített, egyszeri speciese. Nem kívánok e szemlélet gyökereivel most foglalkozni, de a mai jog- és társadalomelmélet oldaláról rögzítem, mint uralkodó tant. Egyelőre hiába feszegeti korlátjait a tudomány, sorozat-reprodukció, klónozás, más hasonló kísérletek lehető távolban való csillogtatásával. A szép új világ epszilon-sorozatai egyelőre váratnak magukra, s a lehetőség felvetésének mind erkölcsi, mind jogi gátjait észleli az ötletekre válaszoló józan közvélemény.
Az ember tehát egyedi jelensége fajtájának, egyszer létre jön – e lét előfeltételeinek biztosítására jogos elvárásokkal – s egyszer befejezi e létét, hátrahagyva értékeit, és igényelve jó híre fennmaradását.
Ez a jó hír, lecsengő életünk távoli jövőben halkuló visszhangja, úgy tűnik, minden anyagelvű józan szemlélet ellenére nem közömbös számunkra. “Az jó hírért, névért, / Az szép tisztességért / Ők mindent hátra hagynak” – mondja a vitézekről, koruk példáiról, Balassa. “A rossz, mit ember tesz, túléli őt, a jó gyakorta sírba száll vele” – így ügyes szónoki fogással Antonius, aki temetni jött Cézárt, és nem dicsérni, mert csak erre kapott engedélyt. Ezt viszi magával az élet peremére szorult lángész, a nagyorrú Cyrano – a makulátlan becsületet!
Nem tisztem, nem is lehetőségem idézni mind a művészi megfogalmazásait az ember után maradó jó hírnévnek, az őt halála után is megillető kegyeletnek. A jog világa szürke, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, cicoma nélküli, hogy biztonsággal olvasható legyen. Mégis, van ennek a világnak is művészete, ami nem a költőiség, de az értékek világába vezet: igazság, egyenlőség, méltányosság, a személy egyszeri, egyedi volta előtti tiszteletadása a többi személyeknek. Róma polgára, egyenlő az egyenlők közt, kandallója párkányán őrizte ősei szobrait, tisztelettel övezte hamvaikat. Már ők hittek abban, hogy “nem hal meg az, ki milliókra költé dús élte kincsét, ámbár napja múl, hanem lerázván, ami benne földi, egy éltető eszmévé finomul, mely fennragyog, s nőttön nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik, melyhez tekint fel az utód erénye: óhajt, remél, hisz és imádkozik…”
Erre a visszhangra, az egyre növekvő kegyeletre kevesen tarthatnak igényt. Halandók vagyunk mindnyájan – mondatja Felix Dahn, a nagy költő, jogász és történész Narses-szel – s halhatatlanok csak kevesek közülünk, a haláluk után. Ám minden embernek kijár az egyedi távozás lehetősége, az őt szeretők, tisztelők gyásza előtti meghajlás, a visszfény csendes elhomályosulásának kivárása, a kegyelet, és a becsület.
Ennek a kegyeletnek, amellyel az eltávozott társ után tekint a társadalom egyelőre vissza maradó része, van közjogi vonatkozása. A tisztelet a közért áldozott élet, a sokak számára értéket termő élet, a példát mutató értékmegvalósítás előtt közösségi, helyi, testületi, népi vagy nemzeti kegyeletet ébreszt. Az anyagelvű társadalom tévútjain fenn kívánjuk tartani, meg kívánjuk őrizni a szellemi és erkölcsi érték becsületét példaként, buzdításul, ösztönzésül. Hogy törvényi alapja van az ilyen közkegyeletnek, szükségszerű, egyszerre sajnálatos és örvendetes. Sajnálatos, hogy meghasonlott korunkban törvény kell arra, aminek természetes jó érzésből kellene fakadnia. És örvendetes, hogy ha kell ehhez törvény, hát van rá törvényünk, csak élnünk kell vele.
Ám a társadalom kegyeletes emlékezetén túl minden eltávozott személy kegyelete magán szférájának is lényeges része. A jó hírhez való joga nem hal meg vele együtt. A becsülete védett jogtárgy lesz, az azt hordozó személy hagyatékának személyi jogi részeként. Magánjog, törvény védi szellemi hagyatékát, szerzői, alkotói jogait, és törvény biztosítja emlékének védelmét azok számára, akiknek ez az emlék kedves – hozzátartozói, illetve jogutódai, örökösei és hagyományosai számára. Nem tárgyiasodik ez a kegyelet, noha per tárgya lehet, hanem a személyiség visszfényeként jelenik meg a jog szürke világában. Amint a magatehetetlen gyermek, a magáról gondoskodni már nem képes öreg vagy beteg személy marad, noha mások gondozására szorul. S e gondozás egyik alapvető szempontja, hogy személyes méltóságát a magatehetetlen is már-még megtartsa, így a kegyeleti személyi jogi védelem is a személynek szól, aki már nincs, de volt, és aki (nem amely!) továbbra is, személytelenül is, igényt tarthat nevesített tisztessége megőrzésére, védelmére.
E jog nem abszolút. A tudományos és történeti kutatás, mint a tudomány szabadsága, ugyancsak védett alkotmányosan. A valóság megismerésére általában mindenkinek személyes joga van, feltéve, hogy e valóság nem más személyes szférájának belső kérdése. Ezért a bírói gyakorlat esetről-esetre döntheti el, hogy melyik jogot részesíti elsőbbségben. Másrészt egyelőre a Ptk. nem nevesíti a halál utáni jó hírnévhez való jogot, e negatív vetületében. A Ptk. 78. § nem tér ki arra, hogy a jog túléli a jogosult személyt. Nem lehet valaki szerzőségét letagadni, bitorolni, elvonni, – de lehet-e róla tudva hamisat állítani, jó hírét ferde beállításban feltüntetni, esetleg annak rontására tudva vagy gondatlanul hamis okiratot, adatot felhasználni, közölni. Véleményem szerint az új Ptk. személyi jogi részében indokolt lenne e jog anyagi jogi nevesítése, tovább élő jellegnek hangsúlyozása, nem csak a vele kapcsolatos védelem rendezése, még pedig határidő nélkül: amíg valakinek fennmarad a híre, igénye van arra, hogy az valósan, torzítás nélkül maradjon fenn. A róla szóló értékítélet, mint a véleményszabadság része, lehet szabad, de a róla szóló tényállítás halála után sem lehet hamis.
Az elhunyt személy személyiségi jogai védelmét a Ptk. 84. § (3) a hozzátartozóra, valamint arra bízza, aki az elhunyt végrendeletében juttatást kapott (a megfogalmazás tágabb, mint az örökös fogalma). Közérdekű védelem esetén az ügyész is jogosult fellépni. Egyelőre sem jogszabály, sem bírói gyakorlat nem tisztázza, mi a követendő két képviseleti jog kollíziója esetén (több hozzátartozó, pl. egy filmesítéssel kapcsolatban, iratok halál utáni publikálásával kapcsolatban, közkegyeletre igényt tartó személy történeti jelentőségű szerepének nyilvánosság-igénye és ugyanerre családi védettség igénye ütközése esetén. Ezek adott esetben érdekes személyi jogi konfliktus helyzeteket vethetnek fel.
Régebben meghalt személy személyiségi jogai érdekében gyakorlatilag a leszármazók lesznek a jog képviseletének jogosultjai. Az egyenes ági rokon ugyanis, a távolságra tekintet nélkül, közeli hozzátartozónak, a házastárs egyenes ágbeli rokona hozzátartozónak minősül. (Hogy e kegyeleti vagy jóhírnévhez kapcsolódó védelem szempontjából – a névazonosság okán – a testvér le-származóját nem volna-e indokolt jogosítani, inkább, mint a házastárs leszármazóját, de lege ferenda megfontolást érdemelne.) Hogy aztán több, esetleg ellentétes álláspontot képviselő leszármazó között a közelség rangsort szab-e, avagy a képviseleti jogosultság együttes-e, egyetemes-e vagy esetleges, ugyancsak jogilag rendezetlen kérdés, noha esetleg családi iratok felhasználása, kutatása, képmás használata, életrajz irodalmi vagy történelmi feldolgozása vethetnek fel tisztán személyi jog vonatkozásában is vitákat. Bizonyos jogszabályi irányvonalaknak az új polgári törvénykönyvben történő megadása esetleg elvi szinten későbbi, kegyelethez nem illő vitáknak vehetnék elejét. Élő példaként idézhetem a nemrég tragikusan elhunyt Wass Albert írónk műveinek kiadási joga körüli, még le nem zárt méltatlan vitákat a közeli hozzátartozók között.
A képviseleti-rendelkezési jogosultság/kötelezettség mindjárt a halált követő intézkedésekkel kapcsolatban felmerül(het). Az elhunyt tisztes eltemettetése, végakaratának érvényesítése, a kapcsolódó költségek fedezése részben még a hagyatéki eljárás részei, ugyancsak hátrahagyott tartozásainak rendezése is. A polgári jog állapít meg a hagyatékot terhelő költségek között rangsort, amelyben az elhunyt élete végéig történő gyógyíttatása és tisztes eltemettetése elsőséget élveznek más hitelezői igényekkel szemben [Ptk. 677. § (1) bek.].
Az eltemettetéssel kapcsolatos rendelkezési jog (és kötelezettség) általában az együtt élő családtago(ka)t illeti (terheli), így a házastársat, felnőtt gyermekeket, ezek hiányában vagy fellépésük elmaradása esetén a közelebbi rokonokat, (egyelőre nem szabályozott, hogy) az öröklésre meghatározott rend szerint (végrendeleti, illetve törvényes örökösök). A hatóságok előtti eljárásban a közintézmények általában el szokták fogadni az intézkedő hozzátartozó felléptét. Ritkán adódik abból jogvita, hogy ki jogosult intézkedni, s ha többféle elképzelés merül fel az örökhagyó tisztes eltemettetésével kapcsolatban, melyik érvényesüljön. Ebben irányadó lehet az elhunyt kinyilvánított akarata, de ez lex imperfecta: a hozzátartozók attól el is térhetnek, pl. temetési mód, hely megválasztásában, egyházi szertartás igénybe vételében vagy mellőzésében stb. (A római jog adott esettel kapcsolatban kifejezetten felmentette a felelősség alól azt az örököst, aki az örökhagyó végintézkedési akaratát megszegve, tisztességgel temettette el azt és nem egyszerűn elszórta hamvait (D. 28.7.27. – általánosabban D. 28. 7. 18.)
Az eltemetés jog által előírt “tisztes” módjának nincs kialakult bírói – hatósági gyakorlata. Tisztesként elfogadható minden olyan szokásos mód, amelynek során az elhunyt emléke nem kifejezetten sérül, szándéka nem indokolatlanul és kirívón kerül elvetésre.
Köz- és magánkegyelet ütközése esetén a magánkegyeletnek, a család akaratának (kivált, ha az elhunyt kinyilvánított akaratára támaszkodik) elsőbbsége van (pl. csendes, zártkörű gyászszertartás, egyházi végtisztesség megadása terén), de általában elvárható, hogy valamilyen formában a köz részéről (település, munkahely, hivatás stb.) megnyilvánuló részvét megnyilatkozásának szervezetten teret adjanak.
Sérti a személy kegyelethez való jogát minden olyan eljárás, amely a tisztes eltemettetés lehetőségétől megfosztja. Önkényuralmi rendszerek ilyen jellegű eljárását a történelem már sokszor kifogásolta, iparkodott lehetőség szerint utóbb jóvá tenni. Az államhatalom részéről a meg nem felelő életvitel, jogrend elleni cselekvőség miatti rosszallás véget ér a halállal. A minimális tisztességgel történő eltemettetés a köz ellenségének is kijár. Más kérdés, hogy közületek részéről a tisztesség megadása szabad, diszkréciós jog, tehát az egyházával nyíltan, konokul és haláláig szembe fordult egyén részére az egyházi végtisztesség az egyház belső szabályzata szerint megadható, de meg is tagadható. Minthogy e kérdés a vallásszabadság védelme alatt áll, az állásfoglalással szemben jogorvoslati lehetőség nem létezik.
Ugyancsak akadálya lehet átmenetileg a végtisztesség bizonyos módjának a közérdek: bűncselekmények áldozatainál, járványban elhunytak vonatkozásában, előírhatók vagy éppen meg-tilthatók olyan temetési módok, amelyek későbbi nyomozás akadályai lehetnek, vagy újabb betegség forrásait képezhetik (a halott égetése vagy éppen annak megtiltása). Ez esetben a közérdek elsőbbségének szabálya érvényesül, és annyiban korlátozhatja a kegyelethez való jogot, amennyire az szükséges és arányos.
Hatóság ilyen sürgős esetben a jogorvoslati fórumok döntésének bevárása nélkül is, közérdekből azonnal végrehajtható intézkedéseket hozhat, sőt hozni köteles is lehet, a kegyeletre jogosult család ellenére is.
A továbbélő jó hír és a végtisztesség során megadott utolsó nyugvóhely lesznek, lehetnek a továbbiakban a kegyelet tárgyai. Míg a jó hír a személyi jogvédelem körében vethet fel kérdéseket, a sírral, nyughellyel kapcsolatos jogok és kötelezettségek felvetnek közrendi, fenntartási, használati jogokat és kötelezettségeket, vagyoni vonatkozásokkal is. Ezek jogi rendezésében egyelőre számos hézag létezik, noha a Nemzeti Kegyeleti Bizottság gyakorlata, a hozzánk érkező kérelmek mutatják, hogy a temetők és sírkertek fenntartásával, kezelésével, megszüntetésével kapcsolatban távolról sincs minden rendben. Piacgazdaságban piacra kerülhet a kegyelet is: egyeseknek nagy üzlet, másoknak a veszteséget még súlyosbító komoly teher, de családon belül előjogok, előnyök és hátrányok miatti súrlódások forrása is lehet egy-egy kedves hozzátartozó utolsó nyughelye. (Ismét utalnék a római jogra, amely a sírhelyül szolgáló ingatlant, a sírhoz vezető utat kivette a res commercii, a forgalom tárgyát képezhető jogok közül, s e jogok sérelme esetére közjogi, deliktuális, mégpedig populáris keresettel érvényesíthető eszközöket adott a hatóságnak
A Nemzeti Kegyeleti Bizottság nemrég végig kísérhette a nemzeti kegyelet tárgyát több tagja vonatkozásában kiérdemelt gr. Ráday család péceli sírboltjával kapcsolatos jogvitát a temetőt fenntartó helyi református gyülekezet és a sírboltban nyugvók egyik közeli hozzátartozója, leszármazója között. E per során a Gödöllői Városi és a Pestmegyei Bíróság több bátor és alapos döntést hozott, példáját adva annak, hogy a rendkívül hiányos jogszabályi háttér mellett is lehet olyan kérdéseket eldönteni, mint hogy meddig kell kegyelet tárgyaként egy sírlétesítményt fenntartani, milyen előfeltételek esetén dönthet a temető tulajdonosa annak a létesítménynek megszüntetése, az abban elhelyezettek más fajta elhelyezése mellett, mennyiben szólhat bele a kegyeleti helyzet fenntartásába vagy megsértésébe közeli hozzátartozó, s meddig terjed joga a jogorvoslathoz, bírói úthoz, illetőleg a létesítménnyel kapcsolatos közvetlen rendelkezéshez.1
A Ráday család péceli sírboltja, az abban nyugvó személyek okán, kiemelten igényt tarthat arra, hogy nemzeti sírkert részévé nyilvánítsák, megóvják az enyészettől. A Nemzeti Kegyeleti Bizottság erre a szükséges határozatot meghozta, nincs azonban arra sem kerete, sem feladatköre, hogy a fenntartás – felújítás megfelelő módjáról maga gondoskodjék, vagy ahhoz anyagi eszközöket rendelkezésre bocsásson. A sírkápolna maga kétszintű kripta, alsó részében a koporsókkal, felső részében emléktáblákkal. Sírkápolna, amilyet hazánkban, de másutt is sok család létesített családi közös nyughelyül, s amelybe aztán nemzedékek sora temetkezhetett családi döntéssel történt befogadás vagy éppen kizárás alapján. Sokszor oldalági rokonok is kerülhettek ilyen sírba, vagy a család egyes hűséges barátai, emberei. (A szóban forgó Ráday kriptában 15 Ráday családbeli személy, illetve azok házastársa, három leányági leszármazott, és öt további nem nevesített személy nyugszik.) Ez a temetkezési helyzet általában nem változtat azon a tényen, hogy a nemzeti kegyelet fennmaradását megérdemlő családtag árnyékában a többiek nyughelye is mentes marad a temetők temetési rendjének forgójától, amely első létesítéstől 25-30 év, sírkápolna esetén 60-100 év fennmaradási időt biztosít, meghosszabbítva az ezen időn belüli újabb rávagy betemetések időpontjától. Maga a 25 éves terminus orvosi szempontok szerint került annak idején megállapításra, az ún. porladási időt figyelme véve, és ezért logikusan hosszabbodik meg minden koporsós betemetéssel. Ilyen szempontból nem számítanak meghosszabbító tényezőnek az urnabehelyezések, azok esetleges hosszabbító hatása, ezzel járó anyagi vonzata tehát külön, jogi, diszkréciós megállapítás tárgyát képezheti a temető fenntartó-tulajdonosa és a kegyeleti hely használati jogát határozott időre megszerző kegyeleti jogosult(ak) között.
Rendezetlen jogilag és vita tárgya lehet, hogy a még nem telített sírba az üres helyekre ki temetkezhessék – kit lehessen behelyezni. Ennek a lehetőségnek egyre komolyabb anyagi és esetleg akár kényelmi értéke is van. A már említett Ráday sírkápolna példáján indulva, ott a még meglévő üres helyekre a Ráday család mindkét ágbeli leszármazottai temetkezési jogát, valamint a síremlékkel való rendelkezési jogát elvben mind a temetőt fenntartó egyház, mind a bíróság adottnak, vitán felül állónak tekintette. (Valószínűleg nem tekintették volna természetesnek és adottnak a család alkalmazottai, barátai ott történt eltemetése okán ezek le-származottainak korlátlan későbbi temetkezési igényét, ha ilyen felmerül. Jogi érvként valószínűleg a családi létesítésre, és ennek alapján a családi körben maradó rendelkezési jogra lehetne adott vitában hivatkozni, a temetettek elvben a személyes kegyeletre mindnyájan egyenlő mértékben jogosultak lévén.)
A második világháború után, 1947-ben, a Ráday család a kriptában eltemetett tagjainak egyik leányági leszármazottja adott a temetőt fenntartó egyháznak arra engedélyt, hogy a sírkápolna felső részét, a létesítmény állagának felújítása – fenntartása fejében, átmenetileg ravatalozóként használja, míg ilyennek építése a temetőben közcélra meg nem valósul. Ezen engedéllyel kapcsolatban a család más tagjai kifogást nem emeltek. A ravatalozónkénti használat – a felső részben – megvalósult a gyakorlatban. Az azt engedélyező hölgy a használatot nyilván ellenőrizte, és nem kifogásolta, mert utóbb, 1961-ben, úgy rendelkezett, hogy a sírkápolnát zárják le, oda – bár volt még hely – többé ne temessenek (valószínűleg illetéktelenek odatemetését kívánta megakadályozni), s halála után meglévő vagyonában a sírt fenntartó egyházi közösséget örökösévé is tette. (Ezzel is eszközöket biztosított a sírkápolna megfelelő fenntartására.)
Kérdés, hogy a lezárásra az utasítás vajon a kripta jogának lejártakor, vagy az előtt történt-e. Utóbbi esetben véleményem szerint egy jogosult hasonló intézkedése nem zárhatta el véglegesen az egyébként vérségi-családi jogon oda temetkezni kívánókat igényük érvényesítésétől, azaz a temetőhely igénybe vételétől, ha a fenntartás költségét a meghosszabbítás folytán a tulajdonosnak megtérítik. Ha a jog már amúgy is lejárt, és/mert azt hozzátartozó határidőben meghosszabbítani nem kívánta, úgy a leszármazott rendelkezése csak arra szólt, hogy a kegyelettel ellenkezőnek tartaná a családi sírboltnak köztemető helyként való esetleges hasznosítását annak további fennállta során.
Ezt az óhajt a temető fenntartója tiszteletben tartotta, a kriptába tovább nem temettek. Viszont az ideiglenes ravatalozóként történő hasznosítást 1974. után jelentősen és tartósan kiterjesztették: bizonyos hozzá- és beépítések történtek, a felső kápolnarészbe halott-hűtőkamra létesült, lambéria burkolattal letakarták az ott nyugvó Rádayak emléktábláit, lezárták az immár berendezéseket is őrző teret, és ezzel a kegyeleti megemlékezni akarókat a sírkápolnából ténylegesen kirekesztették.
A család egy másik tagja, ugyancsak az ott nyugvók közül többnek is leszármazója, aki az eredeti ideiglenes használatba vételkor hazánkban élt, és az ellen nem tiltakozott, 1994-ben (két évtizedes távollét után), észlelve a közben történt használat-kiterjesztést, a sírkápolna lezárását, és a belső berendezéssel a kegyeleti emlékek teljes eltakarását, tiltakozott a létrejött állapot ellen: előbb – sorozatosan – a temető tulajdonos egyháznál, majd az üzemeltető vállalkozó bérlőnél.2 Mikor pedig ez eredménytelen maradt, maga részéről is lakattal zárta le a helyiséget, megakadályozandó az abban folyó további tevékenységet. A Nemzeti Kegyeleti Bizottságot is megkereste a sírkápolna nemzeti sírkertként történő védését kérve, valamint a Bizottság beavatkozását a célellenes és kegyeletsértő üzem megszüntetésére.
A lelakatolás miatt az üzemeltető birtokháborítási panaszt nyújtott be a Gödöllői jegyzőhöz, amely eljárásban a leszármazót – akivel kapcsolatban rögzítették, hogy birtokban soha nem volt – eltiltották a kápolna lezárásától, és az ott folyó tevékenység akadályozásától. Felvetődik elvi kérdésként, hogy vajon birtoklást jelent-e a sírhely használatának jogosultja részére maga ez a használati jog, vagy függetlenül a jogcímes használattól, a sírhely birtokosa továbbra is a temető tulajdonosa, esetleg az ő jogán annak üzemeltetője, avagy egyáltalán nem célszerű a birtok fogalmának alkalmazása a temetői viszonyokra. Talán helyesebb a kölcsönösen korlátozott használati jogcímek egymással szembeni tiszteletben tartásának kötelezettségéről beszélni. Analógiaként a közcélra szolgáló közterületek használati rendjét lehetne alkalmazni, ahol is éppen a kizárólagos birtoklás minden formája ellen tiltakozhat joggal minden potenciális használati jogosult, és kizárólagos birtoklásra, a közösség használatának akadályozására nem jogosult a közhatóság sem. (Analógiaként a res publico usui destinatae jogi megítélését érdemes mérlegelni.)
A leszármazott Ráday-utód ezután indított pert a kegyeleti jogok sérelmének megállapítására a Gödöllői Városi Bíróság előtt, ami aztán megjárta a Pest Megyei Bíróságot is.
E perek során a felperest annak alapján, hogy igazolt felmenői nyugosznak a sírkápolnában, a Ptk. 84. § (3) bek. alapján minden korlátozás nélkül jogosultnak ismerték el a perindításra, függetlenül attól, hogy a sírkápolna eredeti fennmaradási ideje lejárt-e már vagy nem, hogy azt felperes a maga költségén meghosszabbította-e vagy nem. A Bíróság álláspontja szerint a sírhely használati idejének lejárta önmagában nem szünteti meg a sírhelyhez fűződő kegyeleti jogokat, hanem csak megnyitja a tulajdonos/fenntartó részére a lehetőséget, hogy a temető addig lekötött részével az előírások, így többek között a kegyeleti szabályok, figyelembevételével rendelkezzék. Ehhez azonban előzetesen az addigi használati jogosultak felhívása szükséges a joguk gyakorlására, s amíg ez meg nem történt, a jogvesztés nem következik be. Ha a meghosszabbításra szóló felhívás megtörtént, és arra jogosult nem jelentkezett, úgy újabb felszólításnak kell a sírhely megszüntetése, halottak áthelyezésének kilátásba helyezése tárgyában történnie, s amíg ennek határideje le nem járt és annak értelmében tényleges felszámolása a sírhelynek meg nem történt, a kegyeleti jogokat a sírhelyen a lejárattól függetlenül tiszteletben kell tartani.
Elvi éllel mondja ki a Bíróság “Amíg a Ráday család tagjai ebben a sírboltban nyugosznak, hozzátartozóik jogosan tartanak igényt emlékük megőrzésére” mivel ez a síremlék az ott eltemetettek emlékének a megőrzését szolgálja. Minden ezzel ellentétes tevékenység sértheti a hozzátartozók (felperesek) kegyeleti jogait.
A Megyei Bíróság ehhez hozzáfűzve ítéletében megállapította, hogy az alperes ténylegesen megsértette a felperes kegyeleti jogát a megvalósult üzemeltetéssel.
Az Egyháznak a Bíróság álláspontja szerint a régebbi jogszabály 10/1970. ÉVM sz. r., illetve az újabb 145/1999. Korm. sz. r. rendelkezései szerint kötelessége lett volna a létesítőt vagy jogutód jogosultat a síremlék rendbetételére felhívni. (A Bíróság álláspontja szerint egyébként a fenntartás kötelességét, ideiglenes ravatalozó jelleggel történő használat fejében, a temető tulajdonos egyház átvállalta, tehát ezt a családon nem kérhette számon.)
Lejárt sírhely esetén az áthelyezésre a megfelelő eljárással az érdekeltek figyelmét ugyancsak fel kellett volna hívni. Utóbbi felszólítás megtörténtét az Egyház alperes nem tudta igazolni, így a felperest a sírhely kegyeleti jellegének megőrzése megillette, mint személyi jogosultság, – függetlenül attól, hogy a sírkápolna mint potenciális temetési hely feletti rendelkezés, a használat lejárta és a meghosszabbítás elmaradása miatt viszont már nem illette meg. (Ez ügyben legfeljebb újabb egyességet köthetett volna novációként a tulajdonossal.) Ez a kérdés egyébként, minthogy a kápolna időközben a nemzeti sírkert része lett, annak fennmaradása szempontjából másodlagos kérdéssé vált.
A Bíróságok megállapították továbbá, hogy az eredeti, ideiglenes ravatalozóként történő használatra szóló engedély nyilván rég lejárt, amellett a használat módja jelentősen kiterjedt. Ma már nem csak ravatalozó kápolnaként, hanem halottasházként, kellékraktárként is használjál a síremléket, ami annak kegyeleti jellegét teljesen elvonja, az ott nyugvók emléktáblái olvashatatlanok, a sírkápolna egyébként nyitott részébe is a bejárás lehetetlen. Ezért a Városi Bíróság kötelezte a tulajdonost az eredeti állapot helyreállítására. A Megyei Bíróság ezzel kapcsolatban elvi éllel megállapította, hogy az átalakítással a leszármazó kegyeleti joga mint személyi jog sérült. Nem látta azonban bizonyítottnak “nem vagyoni kár” keletkezését ezzel kapcsolatban.
Kérdés, hogy ha a Ptk. új tervezetében előirányzott személyi jogok sérelme miatti elégtétel – bírság bevezetésre kerül, és így a személyi jogok sérelmének ellentételezését ma szolgáló, hamis asszociációkat ébresztő, “nem vagyoni kár” fogalma kikerül a törvény szövegéből, hasonló adott esetben nem másképp fog-e mérlegelni a Bíróság. A jogalkotó szándéka mindenesetre arra irányul, hogy a személyi jogok sérelmének pönalizálását függetlenítse a sérelem szubjektív hatásától és ezzel hatékonyabb eszközét teremtse meg – többek között – a kegyeleti jogok védelmének is.
A Bíróság megfontolás tárgyává tette a jogosult hozzátartozók kötelezettségét a sírhely megfelelő állapotú fenntartására. Úgy ítélte azonban adott esetben, hogy az ideiglenes ravatalozó célú felhasználás engedélyezése éppen azért történt, mert ennek fejében a temető tulajdonosa vállalta a síremlék rendbe hozatalát és fenntartását. Így annak a kötelezettségnek elmulasztására, hogy a sírboltot a család nem tartotta rendben, a temető tulajdonosa nem hivatkozhatott. Annál kevésbé, mert a használatot ideiglenesen engedélyező családtag örökösévé is tette a péceli református egyházat, nyilván ezzel is eszközöket biztosítva a sírbolt fenntartására.
A sírhely birtoklásának jogi kérdését a Bíróság, úgy tűnik, elvi éllel, helyesen, megoldotta. Nem oldotta meg, mert nem is volt vitatott, a leszármazottak esetleges egymással ütköző, vagy egymást akár ki is záró, rendelkezési jogainak találkozása esetére követendő eljárást. Nincs egyelőre arra joggyakorlat, hogy a sírhely tényleges gondozása a jogosultak valamelyike részéről keletkeztet-e többletjogot az esetleges sírhely-meghosszabbítás vonatkozásában. Semmiféle norma vagy szabály nem rendezi, hogy valamely sírhely gondozása, esetleges meghosszabbítása keletkeztet-e a sírhasználathoz jogot olyanok számára, aki(k) a Ptk. 84. § szerint eleve nem esnek a személyi jogok érvényesítésére jogosítottak közé (nem le-származók, nem juttatottak stb.) Ilyen élethelyzetek pedig adódnak. Ugyancsak nem rendezi ma semmiféle szabály azt a kérdést, hogy olyan rátemetés esetén, amikor az elporlási idő egészségügyi előírásának figyelembe vétele nem indokolt (urnaelhelyezés), legalább az urna lejárati idejével hosszabbodik-e a sírhely használati ideje. Ebben a vonatkozásban a teljesen szabad elhelyezés és minden jogi következmény nélküli elhelyezés különböző válfajai találhatók a gyakorlatban, tetézve olyan gondokkal, hogy pl. a fizető urnaelhelyező megszerzi-e az adott sírhelyre még lehetséges koporsós temetés jogát is, vagy az urna elhelyezése a további koporsós rátemetést eleve kizárja, netán a két kérdés egymástól teljesen független, esetleg szabad megállapodás tárgya.
Rendezetlen az a kérdés, mennyiben várhatja el a temetőkert kezelője a sírhely jogosultjától magának a sírhelynek a fenntartását és karbantartását – ha nem építészeti veszélyeztetettség forog fenn. Az egyszeri használati megváltás minden további rendben tartás alól mentesít, vagy az ilyen megkötéseket előre, szerződésben, kell a feleknek rendezniök. A jogalkotó rendeleteiből kiérezhető szándéka mintha erről, a magánautonómia körébe való utalásról, tanúskodnék. Kérdés ismét, hogy ha települési, közterületképi okok a gondozás szigorítását indokolják, mennyire lehet annak visszaható hatálya azokra, akik más körülmények közt, más elvárások ismeretében szerezték meg a sírhelyhasználat jogát.
Úgy érzem, az ismertetettek és a felvetett gondolatok is mutathatják, mennyire szükséges lenne az új, magánautonómiát elismerő, és nemzeti kegyeletet ébreszteni kívánó világunkban a temetéssel, sírhellyel, személyi és vagyoni vonatkozásaikkal kapcsolatos átfogó, átgondolt, elvi rendezés. A Nemzeti Kegyeleti Bizottság legalábbis a gondolatok ébresztését, a problémák felvetését kötelességének tartja. Jó lenne, ha különböző jogalkotó szervek az ezzel kapcsolatos tapasztalatainkat, nemkülönben vonatkozó törvényes illetékességünket figyelembe vennék. Ennek időnként sajnálatos ellenpéldáit tapasztaljuk. Azok részletezése e helyütt talán ünneprontó magatartás lenne. Ez azonban távolról sem azt jelenti, hogy felvetésük nem lehetne indokolt. Azonban mindenesetre már kívül esnék választott tárgykörömön.
JEGYZETEK
1 V. ö. Gödöllői Városi B. 12.P.20534/2001., Pest Megyei B. 4. Pf. 21. 254/2002, valamint Gödöllői Városi B. 9. P. 21. 886/2003, Pest Megyei B. 5. Pf. 20. 975/2004. ügyekkel.
2 Tudott-e róla egyáltalán, nem képezte bizonyítás tárgyát, de mindeneset-re a két évtized során tudomást szerezhetett arról.