Együttműködés az északi jogkör országai között
I. Az északi jogkör, az Északi Együttműködés és a családjog
II. A házasságon kívüli partnerkapcsolatok szabályozásának rendszere
III. A házasságon kívüli informális élettársi kapcsolat szabályozása
IV. A regisztrált partnerkapcsolat
V. Áttekintés – ideológiai háttér – összevetés
Ha a férfi házában él az élettársa és nyilvánvaló, hogy együtt alszanak, az a asszonynak kulcsa van a szekrényekhez és fiókokhoz, továbbá nyilvánvaló, hogy a férfi és élettársa együtt étkeznek három télen át, akkor őt a feleségének kell tekinteni.”
Jyske Lov 1241. A. D. Jütland-félsziget1
I. Az északi jogkör, az Északi Együttműködés és a családjog
1. Az. északi jogkörről
Az alábbiakban azt tekintjük át, hogy Svédország, Norvégia és Dánia milyen jogi megoldásokat, jogokat, kötelezettségeket kínál azoknak, akik nem óhajtanak házasságban élni, illetve egyéb okból a párkapcsolatnak nem ezt a formáját választják, továbbá azoknak, akik azonos nemi hovatartozásuk miatt nem köthetnek házasságot. Mivel az ezen életviszonyokra nézve meghozott rendelkezések nem tekintenek vissza nagy múltra, ahhoz, hogy az említett szabályozási formákat összevethessük egymással, messzebbre kell tekinteni, figyelemmel kell lenni arra, hogy maguk az érintett jogrendszerek milyen kapcsolatban állnak egymással, illetve, hogy a családjogi szabályozás terén általában milyen egyezéseket, illetve különbözőségeket mutatnak fel.
Svédország, Dánia és Norvégia jogrendszerei az északi – vagy skandináv – jogkörhöz tartoznak, azaz önálló jogcsaládot képeznek. Mind az elnevezésükkel kapcsolatosan – északi, illetve nordikus, avagy skandináv jogkör2 -, mind pontos hovatartozásukat illetően megoszlottak az álláspontok. Finnországot és Izlandot ideértve olyan jogterületről van szó, amellyel kapcsolatosan a “skandináv jog” megjelölés is elhangzott, azt a képzetet keltve, hogy egységes északi jogrendszerről is beszélhetünk. Noha ezt a feltevés egyértelműen cáfolható,3 annyi bizonyos, hogy az északi államok joga – magánjoga, illetve családjoga – sajátos kapcsolatban áll egymással.
Eörsi a skandináv jogok helyzetéről szólva utal arra, hogy a jogrendszerek közötti elhelyezése erősen vitatott.4 A fő kérdés abban áll, hogy az északi jogok a kontinentális európai jogok között, annak egyik alcsoportját képezve helyezkednek el vagy a common law és civil law mellett található a helyük. Alcsoportnak tekinti a skandináv jogot Rheinstein5,
a román és germán jogcsalád mellé sorolja be harmadikként mint a német jogtudomány által erőteljesen befolyásolt jogcsaládot; árnyaltabban, de hasonlóképpen foglal állást Zweigert és Kötz:6 az északi jogok kapcsolódnak a common law rendszeréhez – tekintve különösen azt a tényt, hogy nem rendelkeznek átfogó törvénykönyvekkel, s a magánjog egyes területein különösen nagy a bírói döntések jelentősége -, ugyanakkor erőteljesen kötődnek a kontinentális európai jogokhoz – nagy hatással volt az északi jogcsaládba tartozó jogrendszerek fejlődésére a német jogtudomány. Az északi jogcsalád helyének kijelölése hangsúlybeli eltolódásokon is múlik: az összehasonlító jog egyes művelői melyik momentumot emelik ki a sok közül és milyen jelentőséget tulajdonítanak annak. Azt a tényt nyomatékosítják, hogy történeti összefüggésben valamennyi északi jog a régi germán jogon alapszik,7 vagy ezzel szemben azt, hogy a XX. század elején a német jogi gondolkodás hatással volt ugyan a skandináv polgári jog alakulására, de annak alapvető jellegzetességeit nem változtatta meg;8 s hasonlóképpen: a római jog csekélyebb befolyása, kisebb mértékű átvétele is különböző hangsúlyt kaphat.
Valamennyi álláspont közös azonban annyiban, hogy a skandináv jogrendszerek olyan sajátosságokat mutatnak, amelyek az öt ország vonatkozásában közösek, s egyúttal ezt a jogcsaládot a többitől feltétlenül megkülönböztetik. (Ezeknek a sajátos jellemzőknek az előtérbe állítása enged arra következtetni, hogy az északi jogcsalád nem pusztán alcsoport, hanem a common law és a kontinentális európai jog mellett tüntethető fel.9)
2. Az Északi Együttműködésről – általában
A fenti közös jellemzőknek – többek között – messzire nyúló történelmi gyökerei vannak, amelynek következményeként eredetileg az északi jogkörbe tartozó jogrendszerek között is differenciáltak, aszerint, hogy a nyugati, illetve a keleti jogi hagyományt követik-e. Előbbihez tartozott Izland, Dánia és Norvégia joga, utóbbit képezte a svéd és finn jog. Ennek a felosztásnak a hátterében történelmi tények álltak: Norvégia 1814-ig Dániához tartozott, Izland évszázadokig dán befolyás alatt állt; Finnország pedig a XIX. század elejéig Svédországgal alkotott egy államot.10 (Az egyes jogokban a mai napig fellelhetőek ennek a kettéosztottságnak a maradványai.11) A jogrendszerbeli közeli rokonságnak a földrajzi elhelyezkedés és a közös történelmi tradíciók mellett alapjául szolgáltak a hasonló kulturális hagyományok – ezen belül a jogi kultúra – és társadalmi körülmények, továbbá kiemelkedő – esetleg döntő12 – jelentőséggel a nyelv, tekintve, hogy a svéd, dán és norvég nyelvet használók egymást számottevő nehézség nélkül megértik.
Az érintett országok azonban nem elégedtek meg a közös történelmi sors eredményezte jogintézménybeli hasonlóságokkal, hanem a XIX. század közepétől kezdődően kifejezetten törekedtek is a jogegységesítésre (amelyet a magánjog területén megkönnyített az, hogy az említett nyugati-északi és keleti-északi részeken a tételes jog közös alapokon nyugodott13). A jogegységesítés keretéül az országok közötti kooperáció szolgált, az ún. Északi Együttműködés,14 amelyet Svédország, Dánia és Norvégia hozott létre (elfeledve az egymás közötti háborúkat és ellenségeskedéseket), s amelyhez a másik két északi ország később csatlakozott. Az együttműködés különböző területeket érintett, ehelyütt csak a jogalkotásban megnyilvánuló fejleményeivel foglalkozunk.
A jogalkotási együttműködés vitafórumául és motorjául 1872-től kezdődően az északi jogásznapok szolgáltak, amely már 1880-ban kézzelfogható eredményeket produkált, s amelyeken idővel nem egy jogág – közöttük a magánjog – igen sok lényeges problematikus kérdését megvitatták. A jogásznapok ülésein rendszerint azok vettek részt, akik hazájukban is közreműködtek a jogalkotási folyamatokban, ennek megfelelően az együttműködés alapvetően informális és kevéssé bürokratikus volt. Maga a jogegységesítés ekkor sem jelentette államok feletti szabályok meghozatalát, legtöbbször nem kötelező erejű megállapodások születtek, amelyek a nemzeti jogszabályokon keresztül valósultak meg, többé-kevésbé azonos vagy hasonló tartalmú jogi rendelkezések formájában. Az ötvenes évektől újabb kereteket kapott, meg is erősödött az együttműködés, az 1962-ben született Helsinki Megállapodás a jogi együttműködés alapvető céljai között rögzítette az alábbiak elérését: az északi állampolgárok igazságszolgáltatás terén történő egyenlősége, a magánjog és büntetőjog lehető legteljesebb egységesítése, kölcsönös együttműködés minden olyan terület jogalkotásának előkészítése során, ahol ennek jelentősége lehet, továbbá a nemzeti ítéletek kölcsönös elismerése és végrehajtása.
Az északi harmonizációs jogalkotási folyamat minden egyes esetben – annak a célnak megfelelően, hogy minél korábbi stádiumban és minél hatékonyabban történjen meg a koordináció -, azzal veszi kezdetét, hogy valamennyi országban felállítanak törvényelőkészítő bizottságokat, melyekben mind az érintett szakminisztériumok képviselői, mind a nemzeti jogi szakértők, mind pedig politikusok képviseltetik magukat. A nemzeti bizottságok rendszeresen üléseznek, s ennek során készítik elő a jogszabályokat, s fogadnak el egy közös szöveget. Ez alapján azonban nem születnek az uniós jogalkotáshoz hasonló, kötelező erejű irányelvek, s nem hoznak valamennyi országra kötelező, államok feletti jogszabályt, hanem vagy megállapodást kötnek vagy – tipikusan – elfogadnak egy közös törvénytervezetet, amelynek sorsa már a nemzeti parlamentek képviselőin fog múlni.
Noha ez a regionális jogegységesítés valójában nem jelent egységes jogot, hiszen az elfogadott rendelkezések között lesznek – eltérő mértékű – különbségek, a gyakorlatban a törvényjavaslat tárgyalásának parlamenti szakaszában nagy súlyt helyeznek az Északi Együttműködés eredményességére, s arra, hogy ne kerüljön sor olyan módosításokra, amelyek éppen az egységes jellemzőitől fosztanák meg a javaslatot. Bár nem minden jogterületen kerül erre sor, ez nem von le semmit az elért sikerek jelentőségéből, amely bizonyos tekintetben a világon egyedülállónak tekinthető.
3. Az. Északi Együttműködésről – a családjog terén
Annak ellenére, hogy a közös előkészítő munka nem vezet azonos jogszabályokhoz – esetleg nem is mindegyik résztvevő állam fogadja el a benyújtott törvényjavaslatot -, s a bírósági jogalkalmazás sem egységes, az Északi Együttműködés éppen a magánjog területén eredményezett egymáshoz nagyon közelálló jogszabályokat. Vonatkozik ez mind a tulajdonjog és a szerződési jog szabályozására, mind pedig az öröklési jog és a családi jog rendezésére. Ami a polgári jogot illeti, bár az egységes skandináv polgári törvénykönyv nem készült el, az együttműködés több területen (adásvétel, szerződési jog általános kérdései) a szabályozás magas szintű összhangját vonta maga után.
Más kissé a helyzet a családi jogi intézmények rendezése terén. Hangsúlyt kap, hogy a harmonizációs tevékenység a családi jog egységesítése során is nagy sikereket ért el,15 többek között azért is, mert számos olyan kérdéssel foglalkoztak már a század elején, amelyek Európa egyéb államaiban csak a II. világháború után merültek fel megoldásra váró problémákként: így a férfiak és nők házasságon belüli egyenlőségével, a bontójogi elvek között a vétkességi elv elhagyásával, a házasságból és házasságon kívül született gyermekek egyenlőségével, továbbá a túlélő házastárs öröklési jogi helyzetének javításával.16 Ugyanakkor a családi jogban több különbség maradt fenn az északi államok jogrendszereiben, mint például a kötelmi jogi szabályozásban, az egyes államok több-kevesebb módosítással valósították meg a közös elképzeléseket, annak ellenére, hogy a házassági jogtól kezdődően az örökbefogadásig széles skálán folyt a jogegységesítés.
Az Északi Együttműködés első szakaszának terméke volt az a házassági jogi szabályozás, amely valóban szinte azonos rendezést eredményezett valamennyi érintett államban. Az 1920-as években először Svédországban, majd sorban a többi északi országban is olyan házassági törvény lépett hatályba, amelyet az együttműködés legkitűnőbb példájaként tartanak számon. (Nem ez volt azonban az egyetlen érdeme az új szabályozásnak, hanem elsősorban az, hogy olyan liberális rendszert vezetett be, amely számos európai országban csak 50-60 évvel később valósult meg.17) Ez tekinthető a családi jogi együttműködés első jelentős mérföldkövének, amely valóban egy skandináv jogrendszer létére engedett következtetni, ám egyúttal az egyeden ilyen példája is a jogalkotásnak: Agell szerint az azóta megvalósult családi jogi jogalkotással vitatható leginkább az a tétel, amely szerint az északi országok joga azonos megoldásokat preferál.”
Ami a jogalkotási kooperációt illeti, valóban egyre csekélyebb mértékben maradt meg az egységesség a családi jogi jogszabályokban, ám ez nem jelenti azt, hogy ne maradtak volna fenn egyes – s talán legfontosabb – intézményeknél alapvető közös jellegzetességek. Az ötvenes években újból felmerült a házassági jog revíziójának, továbbá a szülő-gyermek kapcsolatot érintően (örökbefogadás, apaság, házasságon kívül született gyermek) az újraszabályozásnak az igénye, ám ezúttal a tárgyalásokon már szerepet játszott az 1952-ben felállított és parlamenti képviselőkből álló Északi Tanács, s az egységes északi szabályozottság követelménye kissé háttérbe szorult. Az ekkor született jogszabályok közös alapokon nyugodtak ugyan, de már jelentősebb eltérésekkel.
Az északi országok családjoga a korabeli Európa családjogi megoldásaihoz képest már a század első felében is liberális és ma is az. A bontás érdekében nem minden esetben szükséges a házasság helyrehozhatatlan megromlására hivatkozni – az egyik házastárs erre irányuló kérelme megfelelő alapja a házasság felbontásának, ez következik abból a felfogásból, hogy közösen és önkéntesen vállalt szövetségről van szó. A jogalkotó várakozási időtartamot beiktat ugyan az eljárásba, de attól el lehet tekinteni (pl. ha nincs közös kiskorú gyermek); szerepet játszik továbbá a hosszabb időtartamú különélés. Annak ellenére, hogy a nyugati-északi és a keleti-északi országok bontójoga között észlelhetőek eltérések, összességében valamennyi országban relatíve egyszerű a bontás, a bontó ítélethez távolról sem elérhetetlen feltételeket kell teljesíteni. A házassági vagyonjog alapvetően a közszerzeményhez hasonló rendszer elvén épül fel (amely nem zárja ki a közös tulajdon keletkezését), a jogalkotót az vezérelte, hogy a felek vagyoni szabadságának megőrzése mellett az egyenlő részesedés elvét is alkalmazzák annak elismerésére, hogy a vagyonszerzésben mindkét fél – feltehetően – közreműködött. Figyelmet fordítottak továbbá a háztartásban és a gyermeknevelés körében végzett munka közreműködésként történő értékelésére. A gyermek-szülő kapcsolat tekintetében egyre erőteljesebben előtérbe került a gyermek érdekének elsődleges figyelembevétele, a szülői felügyelet közös gyakorlása és nagyon hamar a házasságon kívül született és házasságból származó gyermekek közötti megkülönböztetés eltörlése.
A hatvanas években határozottan érzékelhetővé váltak azok a társadalmi változások, amelyek – egyebek között – felvetették a kérdést: kell-e és ha igen, milyen módon szabályozni a házasságon kívüli partnerkapcsolatokat?
II. A házasságon kívüli partnerkapcsolatok szabályozásának rendszere
Míg valamennyi északi ország ismeri a regisztrált partnerkapcsolat (registered partnership, regiesttierte Partnerschaft) intézményét, addig csupán Svédországban született eddig olyan törvény, amely kifejezetten a házasság nélküli élettársi kapcsolatokra nézve tartalmaz szabályozást. A regisztrált partnerkapcsolat az azonos nemű személyek számára gyakorlatilag a házassággal azonos jogállást biztosít, a partnerkapcsolatban élőkre és a házastársakra néhány kivétellel ugyanazok a szabályok irányadóak. Dánia volt az első, 1989-ban – nemcsak az északi jogkörbe tartozó jogrendszerek között, hanem a világon is -, amely lehetőséget teremtett az azonos nemi hovatartozású személyek számára arra, hogy kapcsolatukat ilyen módon formalizálják (registreret partnerskab). A dán törvényt sorban követte a többi, 1993-ban Norvégiában (registren partnerskap), 1994-ben Svédországban (registrerat partnerskap), 1996-ban Izlandon (stadfesta samvist), majd végül 2001-ben Finnországban (rekisteröidys parisuhteista).
Míg a regisztrált partnerkapcsolatra vonatkozó jogalkotás erőteljesen hasonló eredményeket produkált valamennyi országban, addig a “hagyományos” élettársi kapcsolat rendezésével távolról sem ez a helyzet. Svédországban már 1973-ban született egy törvény a házasságon kívüli élettársi kapcsolatban élők jogainak – szűk körű – rendezésére, ezt 1987-ben váltotta fel egy kiterjedőbb szabályozás, majd 2003-ban került elfogadásra a jelenleg hatályos jogszabály (Élettársi törvény, Sambolagen) amely nem átfogóan változtatta meg a korábbit, de egyértelműbbé, tisztábbá tette alkalmazhatóságát, s amely mind a külön-, mind az azonos neműek élettársi kapcsolatára vonatkozik. Valamennyi ország jogrendszere tartalmaz részletszabályokat az élettársi kapcsolatra nézve, ám nem önálló jogszabály formájában, igen-igen töredékesen. A szabályozás áttekintése és az alapjául szolgáló ideológia elemzése nem hagyható figyelmen kívül, tekintettel arra, hogy a 2001-ben végzett felmérés szerint Európa húsz állama közül éppen Svédországban, Norvégiában, Dániában és Izlandon haladja meg az élettársi kapcsolatok száma a 25 százalékot.19
Az imént jelzett sajátosságokra tekintettel az alábbiakban nem országonként, hanem a két intézménytípus köré csoportosítva tárgyaljuk a regisztrált partnerkapcsolat és az élettársi kapcsolat szabályozásának történetét és jellemzőit. A Ptk. kodifikációja kapcsán, különös tekintettel az élettársi kapcsolat újbóli szabályozásának valószínűségére, nemcsak a jelenleg hatályos rendelkezések megismerése, hanem az utóbbi évtizedek során felmerült javaslatok, indítványok mibenlétének és sorsának megismerése is tanulságos lehet. Ami a szabályozást illeti, mind a magánjogi, mind a közjogi jogkövetkezmények különös jelentőséggel bírnak, ám jelen tanulmányban nem térünk ki – az egyébként rendkívül fontos – szociális jogi, adójogi következményekre.
III. A házasságon kívüli informális élettársi kapcsolat szabályozása
1. Svédország
1.1. Svédországban az elsők között került sor a XX. század második felében a hagyományos családmodell megváltozására. 1985-ben a párkapcsolatban élők 20%-a élettársi kapcsolatban élt, a XXI. század elejére ez az arány megnövekedett: a fennálló partnerkapcsolatok mintegy harmada élettársi viszony (kétharmada házasság, illetve regisztrált partnerkapcsolat – bár ez utóbbiak száma csekély). A gyermekek megközelítőleg fele születik élettársi kapcsolatban élő szülőpárhoz. (A gyermekeket illetően ez az arány növekedésükkel együtt csökken, mivel az élettársak jelentős hányada házasságot köt.)20 1969-ben a svéd kormány egy bizottságot állított fel részint a házassági törvény felülvizsgálása érdekében, részint pedig annak értékelésére, hogy szükséges-e a házasságon kívüli együttélések jogszabályi rendezése. A bizottság 1972-ben előterjesztett jelentésében olyan jogszabály elfogadására tettek javaslatot, amely biztosítaná a rászorult élettársnak, hogy az élettársi kapcsolat megszűnését követően a közös lakást maga használhassa tovább.21
1.2. 1973-ban született meg az első jogszabály, amely a házasságon kívüli élettársi kapcsolatban élők viszonyát anélkül rendezte, hogy bármilyen egyéb szociális követelményt is támasztott volna velük szemben.22 A jogszabály azonban nagyon szűk körre korlátozódott, az élettársak közös lakására nézve tartalmazott csupán néhány rendelkezést. (Alapja lényegében az az 1959-es jogszabály volt, amely a házastársak bontás utáni lakáshasználatát rendezte.) A törvény értelmében az élettársi kapcsolat megszakadását követően az a partner vehette át a közös lakás bérleti jogát, akinek arra nagyobb szüksége volt, még akkor is, ha a másik fél volt a lakás bérlője. Két további irányban is megkötötték a törvény alkalmazhatóságát: nem vonatkozott arra az esetre, amennyiben a másik fél tulajdonosa volt a közösen használt lakásnak és alapvető jelentőséget tulajdonítottak annak a ténynek, hogy van-e a (volt) élettársaknak közös gyermeke vagy sem. Közös gyermek hiányában a jogszabály alkalmazására csak kivételes körülmények fennállása esetén kerülhetett sor, például, ha a nő állapotos volt vagy nagyon hosszú ideig tartott a kapcsolat.
Ahogyan ez a jogszabály, úgy más jogi rendelkezés sem szólt az élettársak egymás közötti kapcsolatának szabályozásáról, amely különösen a vagyon tekintetében és elsőrendűen akkor igényel(het) állami beavatkozást, ha az élettársi kapcsolat megszűnik. Igen bizonytalan volt az, hogy az egyik fél tulajdonában álló vagyonból követelhet-e, s ha igen, milyen alapon részesedést az a másik élettárs, aki anyagilag hozzájárult annak megszerzéséhez, értéke növeléséhez. Noha ebben sokáig nem született legfelsőbb bírósági döntés, több esetben bíróság elé került azoknak a házastársaknak a hasonló jellegű kérelme, akik házasságban éltek, majd – kérelemre – megkapták a különválásról (separation) szóló határozatot. Helyzetük több szempontból is hasonló az élettársak jogállásához vagyoni kérdésekben: a svéd jog alapján – ahogyan arra már utaltunk -, a házasság időtartama alatt a feleknek különvagyona az általuk szerzett vagyon, s az a házasság megszűnésekor válik közössé: amikor az adósságok levonása után fele-fele arányban osztoznak rajta; ám ez nem vonatkozik a különválás és bontás közötti időszakban a házastársak tulajdonába került vagyonra23 – éppúgy, ahogyan az élettársak vagyonára sem alkalmazhatóak a házassági vagyonjog rendelkezései.
A Fellebbviteli Bíróság gyakorlata a következő elvet kristályosította ki: a partner akkor követelheti a másik fél tulajdonában álló – de az ő saját vagyoni hozzájárulásával megszerzett – vagyontárgy közös tulajdonná nyilvánítását, amennyiben (a) azt a közös használat céljával vették; (b) akár pénzbeli hozzájárulással, akár ezzel egyenértékű egyéb módon is hozzájárult a szerzéshez, ilyennek minősül a közös háztartás fenntartásához való hozzájárulás akár munkával szerzett jövedelem, akár a közös háztartásban végzett munka által; (c) nem kötöttek a felek megállapodást arról, hogy a vagyontárgy a másik fél saját tulajdonába kerül. Agell ennek különös jelentőséget tulajdonít, mert a házassági vagyonközösséghez hasonló rendszert valósított meg, ahol egyébként – főszabályként – a házastársak nem szereznek kapcsolatuk fennállása alatt közös tulajdont.24
Ezzel a – megengedő – gyakorlattal némiképpen ellentétes volt annak az ügynek a Legfelsőbb Bíróság által történő megítélése, amely már ténylegesen élettársakat érintett:25 a keresetet benyújtó nő élettársával az annak halálát megelőző tíz évben együtt élt, az utolsó években a beteg partnert közös otthonukban ápolta. Halálát követően nem – a férfi tulajdonában álló – ingatlan közös tulajdonjogának megállapítását kérte, hanem fizetés jogcímén abból részesedést. A bíróság megállapította, hogy bár általános alapelv az, hogy az egyik fél a másik részére teljesített munkavégzés esetén még a fizetésre irányuló megállapodás hiányában is díjazásra tarthat igényt, ez nem alkalmazható egymással szoros rokoni vagy baráti kapcsolatban álló személyek viszonyára. Ilyen kivételes helyzetnek ítélte a kérdéses szituációt is: egymással házasságra hasonlító körülmények között együttélő partnerek fenti munkavégzéséért nem jár ellenszolgáltatás, tekintve, hogy a munkát az élettárs – akár a házasságban – mind a maga, mind partnere érdekében, az élettársi kapcsolat részeként végezte.26
Az élettársakat ekkor sem terhelte az egymás iránti tartási kötelezettség, de azt a tényt, hogy a harmadik személlyel szemben tartásra jogosult vagy harmadik személyt tartani köteles személy élettársi kapcsolatban él, nem tudta a jogalkotó bizonyos idő után figyelmen kívül hagyni. 1978-ig a volt házastárs tartási kötelezettsége megszűnt, ha a tartásra jogosult volt házastárs új házasságot kötött, ezt a rendelkezést akként módosították, hogy a körülmények megváltozása is elegendő legyen a tartási kötelezettség megszűnéséhez. A korábbi szabály – ahogyan ez nálunk is megfigyelhető – éppen arra indította az érintetteket, hogy ne kössenek házasságot, hanem elégedjenek meg az élettársi kapcsolattal, amely mellett továbbra is igényelhető a tartás.27
A szülő-gyermek kapcsolatot illetően az erről szóló törvény már a hetvenes években sem tartalmazott olyan szabályt, amely kifejezetten a házasság nélkül együttélő szülők és a gyermek kapcsolatát rendezte volna, tekintve, hogy erre a helyzetre a nem házasságban élő nő helyzete szolgált kiindulópontként, s annak, hogy a szülők házasságban vagy élettársi kapcsolatban éltek, a gyermekkel való – jogi – kapcsolat vonatkozásában csekély szerepe volt. (Az azonban természetesen gyakorlati jelentőséggel bírt, hogy a szülők együttéltek-e vagy sem.)28 A svéd jog módot adott arra, hogy ne csak a házasságban élő szülők gyakoroljanak a gyermek felett – automatikusan – közös szülői felügyeletet, hanem az élettárs szülők kérelmére a bíróság, hacsak az a gyermek érdekével nem ellentétes, lehetőséget nyújtson erre.
1.3. A nyolcvanas években az élettársak vagyoni viszonyaival kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság tovább alakította a joggyakorlatot.29 A kapcsolat megszűnését követően az élettárs nem jogalap nélküli gazdagodás címén igényelt a vagyonból részesedést, hanem – elsősorban a nő – annak megállapítása érdekében perelt, hogy a bíróság nyilvánítsa közös tulajdonnak a férfi nevén lévő vagyontárgyat, tipikusan azt a lakást, amelyben közös életüket folytatták. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint akkor van lehetőség fele-fele arányú közös tulajdon megállapítására, ha feltételezhető a felek között egy hallgatólagos megállapodás arról, hogy bár csak a férfi nevében történt a szerzés, anyagilag ehhez mindketten hozzájárultak. Abból indultak ki, hogy jelentős vagyoni hozzájárulás teljesítése esetén vélelmezhető, hogy a közös tulajdonszerzés volt a cél, nem pedig ajándékozás vagy kölcsön nyújtása.
Ezzel egyidejűleg az is folyamatosan megerősítést nyert, hogy az élettársak egymás közötti viszonyának rendezése során ne kövessék a házassági jog rendelkezéseit. Ezt alátámasztotta egy, a nyolcvanas évek közepén hozott legfelsőbb bírósági döntés is,30 melyben megállapították, hogy a házasságszerű körülmények között együttélő partnerek nem köthetnek olyan szerződést, amelyben magukra nézve a házassági vagyonjog valamennyi következményét alkalmazandónak tekintik. Ebből egyértelműen levonható a következtetés: csak a házasság vonhatja maga után a házassági vagyonjogi joghatások teljességét.
A nyolcvanas évek elején – az élettársi kapcsolatok számának növekedésével párhuzamosan – újraértékelték a fennálló szabályozást és ennek a munkának eredményeként született meg végül 1987-ben az élettársakra irányadó új – egyúttal a korábbi törvényt hatályon kívül helyező – jogszabály.31 Az élettársi közös otthonról szóló törvény elődjénél szélesebb körben rendezte az élettársi kapcsolat megszűnése esetére a vagyon megosztását: nemcsak a közös lakásra, hanem a közös háztartási felszerelési tárgyakra nézve is. Ami a közös lakást illeti, a törvény hatálya alá tartozott mind a bérlakás, mind a felek – egyikének – tulajdonában álló lakás. A jogalkotó azon szándéka, hogy a ténylegesen közös otthonként szolgáló lakás használatával kapcsolatos jogokat védje, egyértelműen kitűnik abból a rendelkezésből, hogy nem tette lehetővé ennek az igénynek az érvényesítését a hétvégenként, pihenés céljára használt ingatlanra, illetve annak felszerelési tárgyaira. A jogszabály definiálta azt is, hogy mit ért háztartási felszerelés alatt: ide sorolhatóak a bútorok, eszközök és egyéb, a közös otthont szolgáló ingóságok; de nem háztartási felszerelés a gépkocsi, továbbá – kifejezetten – azok az egyik fél tulajdonát képező dolgok sem, amelyek kizárólagosan az egyik fél használatában állnak. Összességében a törvény alkalmazhatósága jelentős mértékben bővült az 1973. évi jogszabályban foglaltakhoz képest, ugyanakkor a fentiekből nem kétséges, hogy az a valóban a közös életvitelt szolgáló ingókra/ingatlanra korlátozódott.
Agell abban látja a törvény előrelépését és nagyon lényeges újítását, hogy annak a kimondásával, hogy az élettársi kapcsolat “felbontását” követően egyes vagyontárgyak értéke felosztásra kerül a felek között, gyakorlatilag a jogalkotó a házassági vagyonjog közszerzeményi rendszerrel rokon megoldását tekintette kiindulópontnak.32 A szabályozás mögött ugyanaz a meggondolás érhető tetten, mint azokban a vagyonjogi rendszerekben, amelyek a vagyonelkülönítés és vagyonegyesítés közötti utat választják: annak ellenére, hogy a partnerek közül formálisan csak egyik tulajdonos, mindketten hozzájárultak az adott vagyontárgy, ingatlan megszerzéséhez, mindketten munkájukkal elősegítették azt. A svéd meggondolás nagyon jellemző az élettársi kapcsolat szabályozására – általában: a házassági jog alapulvételével “szűkebb” körre szorítva enged vagyonmegosztást, hiszen nem bármilyen vagyontárgy, csak a közös használatot szolgálók vonatkozásában terjeszthető elő ez az igény.
A törvény kifejezetten utalt arra, hogy kiket kell alkalmazása szempontjából élettársaknak tekinteni, ám meghatározást nem adott, csupán annyit közölt, hogy olyan férfit és nőt, akik házassághoz hasonló körülmények között élnek együtt. Ennek megállapítása a gyakorlatban nem egyszerű feladat, a törvény előkészítése során felmerült a definíció pontosításának igénye, ám a jogszabály szűkszavú maradt; azt azonban követelménnyé tette, hogy egyik élettárs sem élhet harmadik személlyel sem házasságban.33 Önmagában a nőtlen, illetve férjezetlen állapot megkövetelése is összevethető a bigámia követelményével, de egyéb rendelkezései is voltak a jogszabálynak, amely arra emlékeztet, hogy a “házasságszerűség” nem csak a hatály kérdésében jelenik meg. Ahogyan a házastársak szerződésben szabályozhatják vagyoni viszonyaikat, a törvény az élettársaknak is lehetőséget adott arra, hogy írásban megállapodjanak: nem tekintik a törvényt magukra nézve alkalmazandónak. Egyéb hasonlóság, hogy bár főszabályként a vagyonmegosztás az élettársak között fele-fele arányban történik, ettől eltérően, nem egyenlő arányban is lehetséges, amennyiben az egyenlő részesedés az élettársi kapcsolat időtartamára, illetve az élettársak speciális anyagi körülményeire vagy feltételeire tekintettel méltánytalan lenne.
Hasonlóképpen, a törvény részletszabályai is a házassági vagyonjogi szabályozásra figyelemmel nyertek megfogalmazást. A vagyonmegosztásról bármelyik fél, vagy a felek közös kérelmére a bíróság határoz; amennyiben az élettársi kapcsolat az egyik fél halálával szűnik meg, a túlélő élettárs követelheti azt a partner örököseivel szemben. A vagyonmegosztásnál kiindulópontot az a vagyon jelent, amelyet az élettársak a kapcsolat fennállása alatt ebbe a közösségbe a közös használat céljával bevittek. Ennek megfelelően kifejezetten olyan vagyonról van szó, amelyet azzal a céllal szereztek meg, hogy azt közösen használják, s a vagyonmegosztás attól független, hogy melyik fél anyagi befektetésének eredménye volt és ki formálisan a tulajdonos. Miután a vagyonmegosztás alapjául szolgáló ingatlan, illetve vagyontárgyak értékét – az esetleges adósságok levonását követően – a bíróság megállapította, azt a felek között értékben, majd vagyontárgyakat illetően megosztja. Az a volt élettárs, akinek sürgősen szükséges az ingatlan vagy vagyontárgy – például a kiskorú gyermek szülői felügyeletének ellátása érdekében -, kérheti a bíróságtól annak részére történő megítélését; további feltétel ehelyütt, hogy az az eset valamennyi körülményére tekintettel ne legyen a másik félre nézve méltánytalan. Ha a bíróság ennek a kérelemnek helyt ad, az élettársnak volt partnere számára ezt a többletértéknek megfelelő vagyontárggyal, illetve, ha ez nem lehetséges, pénzben kell kiegyenlítenie.
A törvény rendelkezést tartalmaz arról a közösen használt otthonról is, amely nem eshet vagyonmegosztás alá (például említhetünk olyan lakást, amely az egyik fél tulajdonában állt már az élettársi kapcsolat kezdete előtt és a felek együttesen használták), s érdemben a korábbi törvényhez hasonlóan szól: a nem tulajdonos, illetve nem bérlő volt élettárs kérheti a bíróságtól a lakás átvételének megállapítását, amennyiben arra rászorul. A bíróság – figyelemmel a méltányosság követelményére – közös gyermek hiányában ezt csak különös esetben teszi lehetővé, s az ott maradó élettárs köteles a másik fél számára teljes kompenzációt nyújtani. Új rendelkezés azonban a korábbi jogszabályhoz képest annak biztosítása, hogy az élettársak egyike ne hiúsíthassa meg a vagyonmegosztást, illetve a közös lakás átvételét: az élettársi kapcsolat fennállása alatt egyik élettárs sem rendelkezhet maga a vagyonmegosztás (illetve átvétel) alá eső ingatlanról, illetve vagyontárgyakról, a másik hozzájárulása nélkül nem idegenítheti el, nem terhelheti meg és nem adhatja bérbe.34
1.4. Mind az 1973. évi, mind az 1987. törvény csak heteroszexuális élettársi kapcsolatokra vonatkozott, a ’80-as években azonban felmerült az azonos neműek partnerkapcsolatának kérdése. 1984-ben a kormány által felállított – korábban említett – bizottság megvizsgálta a homoszexuális személyek társadalomban elfoglalt helyzetét és arra a megállapításra jutott, hogy kapcsolatukat olyan jogi védelemben kell részesíteni, mint amelyet az 1973. évi törvény a “hagyományos” élettársak számára biztosít.35 Miután 1987-ben elfogadták az új élettársi jogszabályt, még abban az évben elfogadtak egy másik törvényt is, amely azt célozta, hogy azonos nemű élettársak számára ugyanazt a jogi helyzetet garantálják, mint a házasságon kívül együttélő különnemű partnerek számára. Az azonos nemű élettársakról szóló törvény36 jogtechnikailag pusztán utaló jogszabály volt: kimondta, hogy a homoszexuális kapcsolatokra ugyanazokat a rendelkezéseket kell alkalmazni, mint amelyeket az élettársak közös otthonáról szóló jogszabály a házastársak módjára együttélő férfi-női kapcsolatokra előír. (Míg ez utóbbi kapcsolatnál a törvény “házasság jellegű” együttélést említ, addig ezt a kitételt nem használta az azonos nemű élettársakról szóló törvényben, noha nyilvánvaló, hogy együttélésükre ugyanolyan feltételek esetén lehet a jogszabályt alkalmazni.37)
1.5. 2003. júliusában lépett hatályba az új és jelenleg is hatályos élettársi törvény.38 Mindkét korábbi élettársi jogszabályt, az azonos nemű és a különnemű élettársakra vonatkozó törvényt hatályon kívül helyezte, az új rendelkezések valamennyi élettársi kapcsolatra irányadóak. Mivel címében csak az élettársi kapcsolatra utal és nem jelöl meg közelebbi szabályozási tárgyat, azt a képzetet kelti, hogy átfogóan rendezi a házasságon kívüli informális partnerkapcsolat intézményét, erről azonban nincs szó. Az új törvény sok tekintetben követi elődjét, hatálya azzal azonos módon a közös használat céljából megszerzett ingatlan és háztartási felszerelési tárgyak megosztására,39 illetve az ingatlan átvételére korlátozódik. Mindezzel együtt tartalmaz olyan új rendelkezéseket, amelyek részint módosítják, részint egyértelműbbé, könnyebben alkalmazhatóvá teszik szabályait,40 elsőként ezeket tekintjük át az alábbiakban.
Figyelemreméltó változás, hogy az új törvény definiálja az élettárs fogalmát.41 Minthogy a nemi hovatartozásnak nincs jelentősége, a jogszabály értelmében élettársi kapcsolatnak minősül az, ha két személy tartósan, közös háztartásban, házastársak módjára együtt él. A meghatározás jelentősége igen nagy, különös tekintettel arra, hogy a partnerkapcsolat nem nyilvántartásba vétellel, tehát formálisan veszi kezdetét a jog által is elismert módon. Ami a tartósságot illeti, az Igazságügyi Minisztérium által kiadott tájékoztató anyag nem jelöl meg további konkrétumot: nem tartozik ide a túlságosan rövid ideig tartó kapcsolat.42 A “közös háztartás” megjelölés feltételezi, hogy a felek a mindennapok szintjén együttműködnek, megosztják a háztartással kapcsolatos kiadásokat és házimunkát, továbbá anyagi ügyeik közösek, vagy legalábbis ezen a téren is van közöttük kooperáció.43 Maga a törvényjavaslat ezzel kapcsolatban annyit kívánt meg, hogy a partnerek közösen gazdálkodjanak, azaz bizonyos mértékben együttműködjenek a háztartási kiadásokat illetően.44 Az a tény, hogy a felek közös bejelentett lakcímmel rendelkeznek, mindenképpen elősegíti annak bizonyítottságát, hogy közös otthonuk van, s együttélésük nem csupán átmeneti jellegű, sőt, ezzel kifejezték abbéli szándékukat is, hogy tartósan kívánnak együttélni.45
Harmadik feltétele az élettársi kapcsolat megállapíthatóságának a házastársak módjára történő együttélés, amely alatt az intim, szexuális kapcsolatot is tartalmazó viszonyt kell érteni.46 Ezek a kérdések már az 1987. évi előkészítése során is felmerültek, az akkori törvény előkészítése során is kidolgoztak egy meghatározást – amely nem került a jogszabályba -, s annak értelmében a következő elképzelés született: házasság jellegű a kapcsolat, ha legalább hat hónapig fennáll, ám ha közös gyermek született, az a kiindulópont, hogy a partnerek házasok módjára éltek együtt.47 Közös gyermek esetén ez az álláspont jelenleg is él.
Minthogy a jogszabály az élettársi kapcsolat megszűnése esetére nyújt rendezést, különös fontossága van annak, hogy erre pontosan mikor került sor, s ezen a téren is előrelépett a jogalkotó. Kimondja a törvény, hogy véget ér az élettársi kapcsolat, ha az élettársak – vagy egyikük – házasságot köt vagy regisztrált partnerkapcsolatra lép; ha különválnak (separate); vagy ha egyikük meghal. (Amikor az élettársi kapcsolat megszűnik, bármelyik (volt) élettárs keresetet nyújthat be a vagyonmegosztást kérve, ennek határidejét az új törvény megszabja: legkésőbb a kapcsolat megszűnésétől számított egy éven belül kell megtenni.) Megszűnik továbbá akkor is az élettársi viszony, ha a felek egyike bírósághoz fordul akár a vagyon megosztása, akár a közös otthon további egyedüli használata vagy átvétele érdekében.48
Az élettársi kapcsolat megszűnésének időpontját nem minden esetben egyszerű megállapítani. Önmagában az, hogy a felek egyike elköltözik, illetve más helyre távozik, még nem jelenti feltétlenül a kapcsolat megszűnését, csak akkor, ha a távozás kifejezetten a viszony megszüntetésének szándékával történik. Arra is lehet példa, hogy a felek továbbra is egy lakásban élnek, de viszonyukat megszűntnek tekintik. Ezzel kapcsolatban egy 1989-ben hozott ítéletében a bíróság megállapította, hogy amennyiben a felek házasság jellegű kapcsolatban élnek együtt élettársakként, ezt a státuszukat nem veszítik el pusztán azért, mert a kapcsolat létrejöttének egyik feltételéül szolgáló körülmény már nem áll fenn. A bíróság kifejezetten hangsúlyozta, hogy annak a ténynek, hogy a kapcsolat véget ért, a külvilág számára egyértelműen meg kell jelennie.49 Összességében tehát a megszűnésnek az új jogszabályban megjelölt esetei nem minősülnek taxatív felsorolásnak.
1.6. Az új jogszabály továbbra is lehetővé teszi, hogy az élettársak az abban foglaltaktól eltérően rendelkezzenek, s a megállapodás érvényességéhez nincs szükség annak nyilvántartásba vételére, formailag pedig az egyszerű írásbeliség is elegendő. A 2003. évi törvény egyértelműen kimondja azt is, hogy a felek nem csupán teljes vagyonukra nézve zárhatják ki a vagyonmegosztás fenti útját, hanem csupán egyes vagyontárgyaikra is; továbbá módjukban áll új szerződést kötni, amennyiben a korábbitól eltérően kívánják rendezni vagyoni viszonyaikat. Arról a jogról azonban, hogy kérjék a közös lakás átvételét, szerződésben nem mondhatnak le.50
A vagyonjogi kérdéseknél maradva51, a 2003. évi törvényben újra megjelenik az a jogalkotói gondolat, hogy csak a közös használat célját szolgáló lakás vonatkozásában támasztható vagyonjogi igény, s a törvény előkészítő munkálatai során meg is fogalmazódott, hogy általában egy állandó lakóhelyről lehet beszélni, arról, amelyik az élettársak mindkettejükének állandó bejelentett lakhelye. (Értelemszerűen nem tartozik ide a lakókocsi, sátor, lakóhajó). Hasonlóképpen, a háztartási felszerelési tárgyak vonatkozásában is azokról a tárgyakról van szó, amelyeket az élettársak közösen, a közös otthon körében használnak – mindkét esetben a házassági törvényben adott értelmezéssel azonos módon fogalmaz a törvény. Hogy a kapcsolat megszűnése idején a vagyonmegosztási igény valóban eredményes legyen, a törvény továbbra is korlátozza a tulajdonos élettárs rendelkezési jogát mind a közös lakásra, mind pedig azon felszerelési tárgyakra nézve, amelyek vagyonmegosztás tárgyai lehetnek. Így a másik fél hozzájárulása nélkül a közös lakás nem adható el, nem adható bérbe, nem bocsátható harmadik személynek birtokba és nem is terhelhető meg, s ugyanez értelemszerűen a háztartási felszerelési tárgyalóra is vonatkozik.
A másik fél hozzájáruló nyilatkozatát erre irányuló kérelem esetén a bíróság pótolhatja, amennyiben mérlegelése szerint a rendelkezési jog gyakorlása nem sérti a másik fél érdekeit. Amennyiben azonban az élettárs a közös lakással való rendelkezéshez sem a másik fél beleegyezését, sem a bíróság ezt pótló ítéletét nem szerezte meg, az ügyletet – kérelemre – a bíróság érvénytelennek nyilváníthatja, ha az sérelmet okoz(hat) a kérelmező számára; a háztartási tárgyak feletti ügylet nem nyilvánítható érvénytelennek, ha a megszerző, illetve a jogosult jóhiszeműen járt el.
A (volt) élettársak közötti vagyonmegosztásra – a vagyontárgyak többször említett szűkebb körére vonatkozóan – az adósságok levonása után kerül sor. Maga a megosztás főszabályként egyenlő arányban történik, de kifejezetten kivételes jelleggel egyéb tényezők is figyelembe vehetőek, amennyiben az egyenlő arányú részesedés a felek egyikére nézve méltánytalan lenne. A törvényt előkészítő bizottság szakértői is rámutattak az előkészítés során arra, hogy olyan rendszer kialakítását látják szükségesnek, amelyben a felek vagyonszerzésben való és a közös életvitelhez történő közreműködése közötti különbségeket értékelhetik ugyan, de igen körültekintően. Ennek során figyelemmel kell lenniük az élettársi kapcsolat időtartamára, a felek gazdasági helyzetére és az egyedi eset különös körülményeire, a közreműködés értékelése során pedig a háztartásban végzett munkát a közvetlen jövedelemszerző tevékenységgel azonos módon kell figyelembe venni.
Ahogyan arra Ryrstedt rámutat, az egyenlő arányú vagyonmegosztás elvének az egyedi esetekre történő “átszabása, alakítása” legtöbb esetben azzal jár, hogy mindkét fél megtartja a tulajdonában álló vagyontárgyakat.52 A gyakorlatban a csekélyebb mértékű vagyonnal rendelkező élettárs az eset egyedi körülményeinek figyelembevételét követően sem fog nagyobb arányú részesedéshez jutni, mint ha az egyenlő részesedés főszabályát követnek és – hasonlóképpen – arra sem fogja a bíróság a kivételes szabály alapján kötelezni, hogy a saját vagyonából részeltesse azt, aki amúgy is nagyobb hányad felett rendelkezik. Mindazonáltal a vagyonjogi megállapodások terén sem érvényesül korlátok nélkül a szerződési szabadság: a bíróság a fenti kivételes szabály alkalmazásával a különös körülményekre tekintettel teljes egészében vagy részben eltekinthet a megállapodásban foglaltaktól.
A svéd törvénynek egyik sarkalatos kérdése a közös lakás használatáról való rendelkezés. A törvény különböztet abból a szempontból, hogy a lakás vagyonmegosztás tárgyát képezi-e vagy sem. Még ha azonban a közös lakás kérdésében sor is kerül vagyonmegosztásra, ennek eredményétől – továbbra is – független az, hogy melyik élettárs használhatja tovább azt – és adott esetben a háztartási felszerelési tárgyakat -, mert ennek a megállapítása során a bíróság a rászorultságot és méltányosságot veszi figyelembe, s a törvény rendelkezései teljesen megfelelnek a házassági törvény vonatkozó szakaszainak. Az előkészítés során is újból hangsúlyozást nyert, hogy a különböző érdekek nagyon gondos és alapos mérlegelésére van szükség, számos tényezőnek jelentősége lehet a rászorultság tényén és a méltányosság kívánalmán kívül. Különös jelentősége van annak, ha a feleknek közös gyermekük van, s rendszerint az a fél igényli rászorultság címén a közös lakást, aki a gyermekkel együtt él.53
A méltányosság jegyében azt a volt élettársat, aki nem használhatja tovább a közös lakást, illetve felszerelési tárgyakat, továbbá azt a volt partnert, aki csekélyebb hányadot kap a vagyonból, mint amelynek a megszerzésében részt vett, a törvény kompenzálni rendek. A közös lakás további használatáról való rendelkezés akkor is lehetséges, ha tárgyában nem történik vagyonmegosztás. Ilyenkor is az használhatja tovább a lakást, illetve az a partner veheti át, akinek arra nagyobb szüksége van, s ennek elbírálása ugyanazon elvek szerint történik, mint amikor a közös lakás a megosztásra kerülő vagyonnak is részét képezi.
Ami a partnerkapcsolat egyéb magánjogi következményeit illeti, az élettársak a kapcsolat fennállása alatt önálló tulajdonosai a vagyonnak (ez többé-kevésbé megfelel a házassági vagyonjog rendelkezéseinek). Tartási kötelezettség a kapcsolat megszűnése után nem terheli őket, még abban az esetben sem, ha élettársakként hosszú időt töltöttek együtt. Törvény alapján nem, csak végrendelet útján örökölhetnek. Ugyanakkor a túlélő élettársat megilleti az a jog, hogy a közös használat céljából megszerzett vagyontárgyak vonatkozásában a társadalombiztosítási törvényben meghatározott érték erejéig tulajdoni igényt támasszon.54
1.7. Az élettársak gyermeket közösen nem fogadhatnak örökbe, mesterséges megtermékenyítésre irányuló eljárásban azonban nemcsak házastársak, hanem élettársak is részt vehetnek, amennyiben előtte vállalják az apai jogállás betöltését. Élettársak közös gyermeke esetén az apasági vélelem nem automatikusan keletkezik – ehhez az élettárs elismerése szükséges, ez esetben azonban vizsgálatra kerül sor, hogy az elismerő férfi valóban a gyermek apja-e. A vizsgálat mélysége az eset egyedi körülményeinek függvénye.
Házasságon kívül született gyermek esetén az anya rendelkezik automatikusan szülői felügyeleti joggal, ám az apával – az apasági elismerést követően – az erre hatáskörrel rendelkező hatóság által történő regisztrációt követően közös szülői felügyeleti jogot is gyakorolhatnak.55 A szülők közös kérésére a bíróság is jóváhagyhatja a közös szülői felügyelet gyakorlását, amennyiben az nem áll nyilvánvalóan ellentétben a gyermek érdekével.
2. Dánia
2.1. Az északi jogkör e másik országában nem talált követésre a svéd megoldás, igaz, eltérő az alapul szolgáló ideológia is. Az élettársak helyzetére vonatkozóan nincs önálló törvény, annak ellenére, hogy itt is egyértelmű az élettársi kapcsolatok számának növekedése. Míg 1979-ben a partnerkapcsolatok 13%-a volt élettársi kapcsolat, ez a szám 1994-re 20%-ra nőtt, 2003-ra pedig 22%-ra. 2003-ban majdnem elérte a százezret azoknak az élettársaknak a száma, akiknek kapcsolatából közös gyermek származott.
Egyre több ugyan azoknak a jogszabályoknak a száma, amelyek kifejezetten az élettársakra alkalmazandó rendelkezéseket tartalmaznak, ám ezek elsősorban közjogi vonatkozásúak és nem a magánjogi, különösen nem a vagyonjogi következményeket rendezik. Rendszerint nem azonos módon határozzák meg a jogszabályok azt, hogy milyen személyi kört tekintenek élettársi kapcsolatban élőknek: egyes rendelkezések – különösen régebben – a viszony házasság jellegét emelték ki, számos szabályozás a kapcsolat tartósságára helyezi a hangsúlyt és ennek megfelelően időbeli követelményt tartalmaz (leggyakrabban két évet, illetve a három vagy öt évet jelölnek meg). Vannak végül olyan jogszabályok is, amelyek a közös háztartásban élők viszonyát kívánják rendezni, azaz az élettársakénál szélesebb kört fognak át.
1969-ben felállítottak egy bizottságot a házassági joggal kapcsolatos kérdések áttekintésére, s ha nem is részletekbe menően, de foglalkoztak az élettársi kapcsolattal is, ám jogszabályt ez nem eredményezett. Az 1980-ban előterjesztett bizottsági jelentés szerint nem szükséges az élettársak helyzetének átfogó rendezése, tekintve, hogy nem indokolt egy újabb házasságszerű intézményt létrehozása, azt azonban nem vitatták, hogy bizonyos kérdések mégis rendezést igényelnek, noha elsősorban a szociális jogosultságok körében.56
Nemcsak az élettársak helyzetét általában, hanem vagyoni helyzetüket sem rendezi jogszabály, rájuk nézve a polgári jog általános szabályai irányadóak. Ennek megfelelően az első, házasság nélküli együttélésből származó vagyonjogi problémák megítélésétől kezdve napjainkban is a bíróság ítélkezési gyakorlata a mérvadó, a bíróság pedig egyáltalán nem mutatott és mutat hajlandóságot arra, hogy az élettársak vagyoni viszonyaira analóg módon a házassági vagyonjog szabályait alkalmazza.57
Miután a házastársakra irányadó vagyonjogi szabályokra a bíróság nincs tekintettel, más oldalról közelíti meg a kérdést, méghozzá elsősorban a kereskedelmi jog, illetve polgári jog általános szabályai felől, amelyeket nyilvánvalóan nem erre a szituációra tekintettel fogalmaztak meg. A jogalkalmazási gyakorlat ugyanakkor azt mutatja, hogy nem lehet vakon elmenni amellett a tény mellett, hogy az érintett személyek mintegy házastársakként éltek együtt esetleg éveken keresztül, még ha formális házasságkötés nélkül is. Bár nem gyakori Dániában sem, hogy a házasságon kívüli partnerkapcsolatban élők szerződéssel rendezzék helyzetüket, egy-egy megállapodás megítélése tárgyában hozott bírósági döntés jól példázza a nehézségeket (általában is a partnerek megállapodásai és a szerződési jog ütközési pontjait). Már az ötvenes években felmerült az a kérdés, hogy lehet-e sikerrel hivatkozni az élettársak közötti szerződések érvénytelenségére azoknak a közrenddel való ellentétes volta miatt. Az egyik ilyen, az irodalomban ismertetett ügyben az élettársak megállapodásukban rögzítették, hogy a férfi női partnere számára, aki a háztartást vezette és önálló jövedelemmel rendelkezett, évi járandóságot fizet; a bíróság pedig ezt nem találta érvénytelennek.58
A fentiekhez hasonlóan eltérő hivatkozás esetén is tekintetbe vette a bíróság azt, hogy a szerződést nem két kereskedő, hanem két – családjogi értelemben vett – partner kötötte. Egy ilyen ügy alapjául az szolgált, hogy az élettárs férfi segítséget nyújtott a nőnek vállalkozása folytatásában, a jövedelemből pedig közös életvitelük költségeit fedezték. Megállapodásukban a nő vállalta a segítségnyújtás ellenértékének mint tartozásnak a kifizetését, ám a kapcsolat felbomlása után a fizetést megtagadva a körülmények megváltozására hivatkozott. Az alsóbb fokú bíróság megállapította a fizetési kötelezettséget, ám a Legfelsőbb Bíróság ezzel ellentétes döntésre jutott, miután meghatározó jelentőséget tulajdonított annak, hogy a szerződési felek házastársak módjára éltek együtt egymással.
2.2. Még inkább a bíróságok mérlegelési jogkörére hagyatkozhatnak azok az élettársak, akik nem kötöttek szerződést, s a kapcsolat megszűnésekor azzal a ténnyel találják magukat szemközt, hogy nincs olyan önálló jogi rendelkezés, amely alapján követeléseiket egyértelműen meg lehetne ítélni. (S mindenképpen ők vannak többségben.) A házastársi és élettársi kapcsolatban a vagyoni helyzet kiindulópontját tekintve hasonló. Mindkét élettársnak saját tulajdona az, amelyet az élettársi kapcsolat alatt – is – szerzett, de míg a házastársaknál a házasság megszűnésekor az adósságok levonását követően az addig különvagyont képező összvagyont megosztják, addig az élettársak a jogi rendezés hiányában mintegy teljes vagyonelkülönítésben élnek. Ennek eredményeként a felek egyike – rendszerint a nő – igen méltánytalan helyzetbe kerülhet.
Az ötvenes évekből59 való az egyik legkorábbi alapügynek tekinthető eset, amely egy ideig irányt szabott a jogalkalmazásnak. Az élettársak tíz évet meghaladóan éltek együtt, a nő jövedelmének nagy részét a háztartás fenntartására fordította, míg a férfi az egyéb felmerülő kiadások fedezése mellett jelentős vagyonra tett szert, s a per tárgya a két – férfi nevén lévő – ingatlan berendezésének tulajdonjoga volt. Az eljáró bíróság a fenti tényállás alapján nem látta indokoltnak a közös tulajdon megállapítását, a fellebbviteli fórum azonban az együttélés hosszú tartamára tekintettel elrendelte a bizonyítás felvételét. A későbbi évek folyamán kialakult az a gyakorlat, amely szerint megállapítható az élettársak között a közös tulajdon, amennyiben ebben – kapcsolatukra tekintettel – mintegy hallgatólagosan megállapodtak. A hetvenes évek elején az alábbi feltételek esetén állapította meg a bíróság a közös tulajdon fennállását: a felek közötti kifejezett vagy hallgatólagos megállapodás esetén, ha annak megszerzéséhez mindkét fél anyagilag közvetlenül hozzájárult.
1975-ben egy konkrét ügy kapcsán az ítélkezési gyakorlat ezen is továbblépett. Az élettársi együttélés hat éve alatt a nő fedezte a háztartási kiadásokat, partnere a jövedelme egy részét pedig megtakarította. A bíróság a megszerzett vagyon mértékére és a feleknek az együttélés ideje alatt szerzett jövedelmére tekintettel megállapította a közös tulajdon fennállását,60 amellyel példát statuált arra, hogy nemcsak a közvetlen, hanem a közvetett anyagi hozzájárulás is megalapozhatja a közös tulajdon megállapítását, tekintve, hogy a háztartásnak az egyik élettárs általi fenntartása tette lehetővé a másik fél vagyongyarapítását. A hetvenes években számos hasonló döntés született, az sem volt ritka, hogy a bíróság a felek egyenlő arányú tulajdonosi részesedését állapítsa meg, még akkor is, ha egyikük lényegesen kevesebb jövedelemmel rendelkezett.
A Legfelsőbb Bíróság döntése néhány évvel később gátat vetett annak az alsóbb fokú bíróságok által követett gyakorlatnak, amelynek megfelelően viszonylag gyakran sor került a közös tulajdon megállapítására. Ebben a konkrét – szintén alapvetőnek tekintett – ügyben61 a felek nem egészen öt évig éltek élettársi kapcsolatban, a nőnek már volt egy gyermeke korábbi kapcsolatából. Két év együttélést követően a férfi partner nevére vettek a felek egy házat kifejezetten azzal a céllal, hogy abban folytassák együttélésüket. Annak, hogy a házvételi szerződésben csak a férfi nevét tüntették fel, többek között az volt az oka, hogy így kevesebb adót kellett fizetniük. Az új közös otthon és a háztartás költségeit együttélésük alatt közösen fedezték, majd a kapcsolat megszakadását követően a férfi partner jelentős haszonnal értékesítette a házat. A felperes (nő) közös tulajdon címén a vételár felét követelte, amelyet az elsőfokú bíróság meg is ítélt részére. A Legfelsőbb Bíróság azonban megállapította, hogy nem jött létre közös tulajdon, s a vételár felénél csekélyebb összeg megtérítését rendelte el a felperes javára; az összeg megállapítása során figyelembe vették az élettársi viszony időtartamát, azt a tényt, hogy az ingatlant családi otthonként használták, továbbá a felek jövedelme közötti különbséget.62
A Legfelsőbb Bíróság eljáró tanácsában a többségi álláspont győzött, a kisebbség álláspontját is érdemes azonban idézni, hiszen jól megjeleníti, hogy milyen problémákkal állnak szemben – általában, nemcsak Dániában – a bíróságok egy ilyen speciális kapcsolat megítélésekor. Ezek a bírák azt hangsúlyozták, hogy a nő élettársi kapcsolat alatti jövedelme még arra sem lett volna elegendő, hogy maga és gyermeke megélhetését fedezze, következésképpen jelentős mértékben nem járulhatott hozzá a közös otthon költségeinek fedezéséhez. A többség ezzel szemben elismerte, hogy a felperes anyagi hozzájárulása jelentős mértékű volt és mindenképpen szükséges az ingatlan megszerzéséhez és fenntartásához, ebből következően a haszon egy része is őt illeti, ellenkező esetben a volt partnere jogalap nélkül és a nőre nézve méltánytalanul gazdagodott volna.
A Legfelsőbb Bíróság leszögezte, hogy az élettársi kapcsolat fennállása nem alapozza meg valamiféle speciális, az egyszerű polgári jogi tulajdonközösségen túlmutató vagyonközösség keletkezését, s ahogy nem ismeri a dán jog a házastársak vagyonközösségét, úgy nem ismerheti el azt más partnerkapcsolatok körében sem. Az ítélkezési gyakorlatban ezzel a döntéssel egy új jogi konstrukció jelent meg, amely a tulajdonjogi és a családi jogi megoldást speciálisan elegyítette.63 Az eset megítélése az irodalomban kétarcú: Pedersen bemutatásában ez vetett véget az élettársak közötti közös tulajdon gyakori megállapításának; Nielsen ugyanakkor pozitívnak tekinti, hiszen a bíróság szerzésben való közreműködésként értékelte az egyik élettárs háztartási költségekhez való hozzájárulását, a közös háztartást és gazdálkodást, annak ellenére, hogy a férfi partner jövedelme kétszerese volt a nőének.64 Összességében, bár a bíróság valóban figyelembe vette a másik élettárs szerzésben való közreműködését, annak értékét mégis alacsony mértékűnek tekintette, hiszen a bírósági határozat a vételár felénél lényegesen kevesebbet juttatott részére.
2.3. Az ítélet iránymutatása alapján a gyakorlat a következőképpen alakult: a tulajdonjog megállapítása során a bíróság – amennyiben nincs ezt rendező szerződés, amelyben a felek a közös tulajdonban is megállapodhatnak azt veszi figyelembe, hogy melyik fél működött közvetlenül közre a vagyontárgy megszerzésében, azaz csak a tényleges, direkt, anyagi közreműködés alapozhatja meg a felek bármelyikének tulajdonjogi igényét. Közvetlen közreműködésnek tekinthető a vételár előzetes kifizetésén túl a vételár céljából felvett hitel részleteinek törlesztése is, azaz ebben a vonatkozásban viszonylag széleskörűen mérlegel a bíróság. Az a fél, akinek nem áll fenn tulajdonjoga, jogalap nélküli gazdagodás címén kérheti közreműködésének megtérítését, mint a fenti ügyben is, A közvetett közreműködésnek azonban – ide sorolható a háztartási munka végzése, gyermeknevelés, közös háztartási kiadások önálló fedezése – igen csekély jelentőséget tulajdonít a gyakorlat, erre történő hivatkozással még a kompenzáció iránti igénynek sem adnak helyt. Mindez összhangban áll az 1980-ban kiadott bizottsági jelentéssel – amelyre korábban utaltunk -, s amely szintén nem a közös tulajdon megállapítását, hanem a kompenzációt támogatta.
A bíróság nem alkalmazza a házassági vagyonjog rendelkezéseit, nem ad helyt a szerzésben való közvetett közreműködés alapján benyújtott tulajdonjogi igénynek, ugyanakkor szem előtt tartja, hogy az a fél, aki lehetővé tette azt, hogy a másik félnek megtakarítása legyen, a kapcsolat megszűnésekor ne üres kézzel, elszegényedve távozzon.65 A vagyon nagy hányada felett tulajdonjogot gyakorló volt élettárssal szemben jogalap nélküli gazdagodás visszatérítése érdekében benyújtott kereset biztosíthatja azt, hogy a másik fél ne lehetetlenüljön el anyagilag. Ugyanakkor az indirekt közreműködésnek csak kivételes esetben tulajdonít a bíróság jelentőséget. Lund-Andersen a nemi hovatartozás alapján fennálló nyilvánvalóan egyenlőtlen helyzetként jelöli ezt meg, hiszen általánosan elfogadott nézet, hogy a fenti feladatokat a nők végzik, következésképpen ezek elvégzése természetesnek tekinthető.66
A Legfelsőbb Bíróság 1984-ben hozott ítélete példa a fentiekre: jelentős mértékű kompenzációt ítélt meg annak az önálló jövedelmet nem szerzett nőnek, alti tizenhat évig élt élettársi kapcsolatban egy sikeres, komoly üzleti vagyont szerző férfival és – a partnerével egyetértésben kialakított munkamegosztás alapján – ellátta a háztartási teendőket és nevelte három közös gyermeküket.67 A bírói tanács még erőteljesebben megosztott volt a döntést tekintve, mint az 1980. évi – említett – ügyben. (A kilenc bíróból öten alkották a többséget.) Szemben a kisebbségi állásponttal – amely szerint a felperes (nő) a háztartási munkán kívül nem végzett jövedelemszerző tevékenységet, így nem segíthette elő partnere vagyongyarapodását a többségben lévők úgy vélekedtek, hogy a felperesnek a közös otthon létesítéséhez és fenntartásához való hozzájárulása nagyon jelentős volt, s ennek révén hozzájárult partnere vagyonszerzéséhez is. A nőt egyösszegű kompenzációban részeltették, miután megállapították, hogy a tényállás alapján jogszerű a felperes azon elvárása, hogy a kapcsolat megszűnésekor ne váljon teljesen vagyontalanná.
Az ítélethez fűzött kommentár szerint a döntés azt jelezte, hogy az ítélkezési gyakorlatnak új ösvényen kell haladnia, hiszen annak ellenére, hogy a felek egyike – csak – indirekt módon járult hozzá a másik fél vagyonának növekedéséhez, az eljáró bírák többsége mégis azon a véleményen volt, hogy a volt élettársak között kialakult helyzetet rendezni kell és az alperest megtérítésre kötelezte. Maga az ítélet a “jogszerű elvárásra” helyezett súlyt, ezzel a hivatkozással azonban a későbbi gyakorlat nem igazán élt, amely annak is betudható, hogy a fenti ügyben olyan körülmények alakították a tényállást, amelyeknek ilyen együttes jelentkezése viszonylag ritka. 1985-ben a Legfelsőbb Bíróság egy másik ügy kapcsán a következőképpen mutatott irányt a gyakorlat számára: hosszú ideig fennálló élettársi kapcsolat megszűnését követően az a fél, aki a közös kiadásokhoz való hozzájárulásával, illetve egyéb módon jelentékenyen elősegítette partnere vagyonának megteremtését, illetve fenntartását, megtérítésre jogosult, s ennek mértékét a bíróság állapítja meg, figyelemmel többek között a kapcsolat időtartamára, a felek anyagi körülményeire.68
Az egyösszegű pénzbeli kompenzáció megítélése, illetve mértéke a bíróság mérlegelési jogkörébe tartozik, így összege nem feltétlenül fogja elérni a vagyon felét, s arra nézve sincs rendelkezés, hogy mekkora az a minimális összeg, amelyre a volt élettárs igényt tarthat. Nem egy ilyen igény vezetett és vezet azonban sikerre.69 Amennyiben egyenlő arányban közvetlenül közreműködtek a vagyonszerzésben, de csak egyikük van tulajdonosként feltüntetve, megállapítható a vagyon felének követelésére való jogosultság.70
2.4. A – bérelt – közös otthon használatát illetően a lakásbérletről szóló jogszabály rendelkezik: ha a volt élettársak – amennyiben csak a felek egyike áll bérleti jogviszonyban – nem tudnak megegyezni abban, hogy melyikük használja a kapcsolat megszűnése után a lakást, bírósághoz fordulhatnak, amely a másik felet kivételes körülmények esetén jogosíthatja fel a bérleti jogviszony folytatására, így például akkor, ha a kiskorú gyermeke feletti szülői felügyeleti jog gyakorlása miatt ez indokolt.71 Ugyanerre a jogszabályra hivatkozhat az az élettárs is, aki partnerének halála után óhajtja a bérleti jogviszonyt folytatni: ennek szintén feltétele az, hogy a halált megelőző legalább két évig az adott lakásban közös háztartásban éltek, még akkor is, ha nem azonos volt a felek bejelentett lakcíme. A fenti rendelkezések személyi hatálya nemcsak az élettársakra terjed ki, hanem általában azokra a személyekre, akik közös háztartásban élnek, így a feltételek között nem is szerepel a házastársak módjára történő együttélés.72
2.5. Az élettársakat egymással szemben törvényes tartási kötelezettség nem terheli, sem a kapcsolat fennállása alatt, sem annak megszűnését követően, s egymás után csak végrendelet útján örökölhetnek, élettársak között törvényes öröklésnek nincs helye. Az élettárs végrendeletben örökösként történő megnevezését követően az egész vagyont örökli, amennyiben az örökhagyónak nincs túlélő házastársa, illetve leszármazója. A túlélő élettárs megtérítési igényt támaszthat az örökhagyó örököseivel szemben; ebben az esetben a bíróság ugyanazon tények, körülmények mérlegelésével dönt, mint az élők közötti megtérítési igény esetén, természetesen figyelemmel arra, hogy végrendeleti juttatásban részesült-e.
2001-ben a családi jogállással kapcsolatban új rendelkezések léptek életbe, amelyek azt a célt tűzték ki, hogy az apaság megállapítása kérdésében azonos bánásmódot biztosítanak a házasságban élő és a házasságban nem élő apák számára: Az élettársak a gyermek születésekor regisztráltathatják a partner apaságát, ki kell mindkét szülőnek jelentenie, hogy közösen gondoskodnak a gyermekről és a felelősségvállalásról szóló nyilatkozatot követően közös szülői felügyeleti jogot gyakorolhatnak.
A házasságban nem élő apák gyermekkel kapcsolatos jógainak megerősítése érdekében már 1985-ben lehetővé tették, hogy a házasságban nem élő szülők közös szülői felügyeleti jogot gyakoroljanak gyermekük felett, majd megerősítették a kapcsolattartási jogukat is. A szülői felügyeletről és a kapcsolattartásról rendelkező dán törvény külön rendelkezést tartalmaz az élettársi kapcsolat megszűnése esetére. Ez önmagában nem érinti a közös szülői felügyeleti jogot, amennyiben azonban az apa hosszabb ideig élettársi kapcsolatban élt az anyával és ezalatt a közös gyermeket illetően nem rendelkezett szülői felügyeleti joggal, az élettársi kapcsolat megszűnésekor kérheti annak megállapítását, hogy azt követően ő legyen a szülői felügyeleti jog gyakorlója, s annak megszerzésére ugyanolyan joggal rendelkezik, mint az anya (illetve mint az anyával közös szülői felügyeleti jogot gyakorló apa vagy a házastárs apa).73
Élettársak részt vehetnek mesterséges megtermékenyítésre irányuló eljárásban; közös örökbefogadásra azonban nincs jogi lehetőség, arra azonban igen, hogy az élettársak egyike egyedülállóként örökbefogadjon gyermeket. Az élettársak kérelmezhetik együttesen az örökbefogadást, de az csak akkor vezethet sikerre, hogy ha a kérelem jóváhagyásának idejére házasságot kötnek. A jóváhagyás egyik feltétele, hogy a házastársak legalább két és fél éve együttélnek – s az együttélés történhet, részben, élettársakként is.
3. Norvégia
3.1. Az élettársi együttélés jelenlegi modern formája lényegesen lassabban hódított teret Norvégiában, mint akár Svédországban, akár Dániában, jelenleg azonban ez a kapcsolati forma mindhárom államban egyformán elterjedt. Norvégiában 2002-ben a 17 éven felüli népesség mintegy 17%-a nyilatkozott úgy, hogy élt már élettársi kapcsolatban (50% élt már házasságban). Félmillióra tehető azoknak a száma, akik élettársi kapcsolatban élnek, s mintegy 50 000 élettársi kapcsolatban született közös gyermek; s a 30. év betöltése előtt népszerűbb párkapcsolati forma az élettársi kapcsolat, mint a házasság.74
A büntető törvénykönyv az 1900-as évek elején büntetni rendelte a házasságon kívüli együttélést és ennek a rendelkezésnek a hatályon kívül helyezését csak 1972-ben szavazta meg a parlament.75 Már a hatvanas évek óta több-kevesebb folyamatossággal foglalkoztak az élettársak jogállásával, ám a mai napig nincs olyan önálló jogszabály, amely helyzetüket rendezné; számos törvény egy-egy rendelkezését kell alkalmazni egyes jogkérdésekben.
A kormány által 1971-ben a családjoggal kapcsolatos kérdések felülvizsgálata céljából felállított bizottság egyik feladatául azt jelölték meg, hogy mérjék fel: szükséges-e a házasságon kívüli tartós élettársi kapcsolat jogi szabályozása. A jelentés közzétételére 1980-ban került sor, készítői az abban foglaltak szerint igen korlátozott mértékű szabályozás bevezetését javasolták csupán.76 Ami az esetleges magánjogi joghatásokat illeti, nem indítványozták sem a házassági vagyonjognak az élettársak közötti kapcsolatra való kiterjesztését, sem a kölcsönös tartási kötelezettséget, sem pedig a törvényes öröklés lehetőségét. Egyedül a közös otthon használatát illetően állt elő a bizottság konkrétabb javaslattal. Míg a házasság felbontása, vagy akárcsak különválás esetén a volt házastárs a lakásban maradhat, amennyiben ez indokolt (pl. a gyermek felett gyakorolt szülői felügyeleti jog miatt), addig jogszabály alapján a volt élettársat ez a jog nem illette meg. A bizottság azt indítványozta, hogy annak a volt élettársnak is biztosítsanak jogot a közös lakás átvételére, akinek komoly indoka van erre, figyelembe véve, hogy az élettársi kapcsolat legalább három évig fennállt, illetve a kapcsolatból közös gyermek származott, ideértve a közös gyermekvárás (terhesség) tényét is.
A bizottsági jelentés jogszabályt ugyan nem eredményezett (ahogy arra Strom Bull rámutat, a döntéshozatalra jogosultak még egy ilyen szűkre fogott szabályozásról sem tudtak hosszú évekig megállapodni77), de a bírósági gyakorlat itt sem hunyt szemet az élettársi kapcsolat sajátosságai felett és bizonyos – szűk – körben elismerte a házasságon kívüli partnerkapcsolatban élők egyes vagyoni jogosultságait. A házastársak szintén a közszerzeményi rendszerhez hasonló törvényes házassági vagyonjogi rendszerben élnek, ezzel szemben az élettársak nemcsak a kapcsolat fennállása alatt rendelkeznek önálló külön tulajdonnal, hanem a kapcsolat felbomlásakor is, azaz mindkét fél “kiviszi” a saját tulajdonában lévő vagyontárgyakat. A vagyonmegosztás alapját képező és nem képező vagyon elválasztásakor már a házastársak viszonylatában is felmerült az a probléma, hogy csak az egyik házastárs – rendszerint a férj – tulajdonában áll olyan vagyon, amelynek megvételét a feleség indirekt vagyoni hozzájárulása segítette elő (tipikusan a háztartási munka, gyermeknevelés felvállalásával), s a bírósági gyakorlat nem egy hasonló ügyben a felperes kereseti kérelmére megállapította a közös tulajdon fennállását. Ezt a gyakorlatot nemcsak a házastársak, hanem az élettársak vonatkozásában is követte a bíróság. A közös- és különvagyon elhatárolása során nem az együttélés formáját, hanem azt tartották szem előtt, hogy volt-e a felek között gazdasági együttműködés és vagyoni közösség.78 Hasonló helyzet, alakult ki a tartást illetően is: a jogalkalmazó erre irányuló kérelem esetén méltányolta azt, ha az egyik élettárs – erre irányuló törvényi kötelezettség nélkül – a másik javára komoly mértékű áldozatot hozott, s elrendelte a felek anyagi helyzetére és az eset körülményeire tekintettel az érintett kompenzálását.
3.2. 1991-ben megszületett az a törvény, amely a közös háztartás megszűnése esetére rendezi a közös otthon és háztartás sorsát, ám ez nem csupán a hagyományos élettársi kapcsolatra alkalmazható, hanem mindazon személyek viszonyára, akik közös háztartásban, lakásban élnek;79 (ezt alább részletezzük). 1996-ban ismét létrehoztak egy szakértőkből álló bizottságot, kifejezetten az informális élettársi kapcsolatban élők jogaira és kötelezettségeire vonatkozó javaslat kidolgozása érdekében. Tekintve, hogy a házasságon kívül együttélők sem alkotnak homogén réteget, hiszen az egyes élettársak életük különböző időszakában, különböző okoknál fogva nem kötnek házasságot, következésképpen általánosítani sem lehet, a bizottság azokat a személyeket vette tekintetbe, akik tartósan házasság jellegű kapcsolatban élnek. Kiindulópontként arra a kérdésre kerestek választ, hogy egyenlő jogállást kell-e biztosítani az élettársaknak és a házastársaknak. Nem érintették az azonos nemű partnerek problematikáját, s 1999-ben előterjesztett javaslatukban elsősorban azokat a kapcsolatokat célozták meg, amelyekből közös gyermek származott.80
A bizottság az élettársak fenti csoportjának definiálására törekedett és két szempontot emelt ki azok közül melyeket egyéb jogszabályok elismerésük feltételeiként megjelölnek: a kapcsolat stabilitását és házasság jellegét. Házasság jellegűnek tekinthető a kapcsolat, ha a felek egyike sem áll harmadik személlyel házasságban, ha közös háztartásban együttélnek és kiadásaik is bizonyos mértékig közösek (az időleges különélés, amennyiben azt objektív ok indokolja, nem szakítja meg az élettársi kapcsolatot). A fenti kritériumok mellett – illetve előtt – stabil, házasság jellegű kapcsolatról akkor lehet a bizottság álláspontja szerint beszélni, ha a feleknek közös gyermeke van és/vagy a kapcsolat bizonyos ideig fennáll(t). Javaslatukból az következett, hogy a közös gyermek az időtartam mérlegelése nélkül házasságszerűvé teszi az együttélést, míg egyéb esetekben ez utóbbira is tekintettel kell lenni. Ami az időtartamot illeti, legalább két éves együttélést indítványoztak elismerni.81
A formális és informális partnerkapcsolat egyenlő szintre emelését a bizottság nem támogatta, következésképpen a házassági vagyonjog élettársakra történő alkalmazását sem, s utaltak arra, hogy az élettársakat széles körben megilleti az a jog, hogy szerződéssel rendezzék a köztük felmerülő kérdéseket. Néhány esetleges problémát azonban mégis jogszabályalkotás útján javasoltak rendezni: azt, hogy az élettársak egyike se rendelkezhessen a másik hozzájárulása nélkül a közös otthonról és a szokásos háztartási felszerelési tárgyakról (ezt a szabályt a házassági törvény is tartalmazza, tekintve, hogy a feleket a házasság alatt főszabályként megilleti az önálló rendelkezési jog); továbbá azt, hogy a háztartásban végzett munkát kellőképpen vegyék figyelembe annak megállapításakor, hogy melyek a közösen és melyek az önállóan szerzett vagyontárgyak.82 Lényegében a vagyonmegosztást sem tartották indokoltnak, a bizottság azon a véleményen volt, hogy az ebben a tárgyban kialakult ítélkezési gyakorlat, azaz a kapcsolatból vagyontalanul – vagy legalábbis a másik félhez képest anyagilag rosszabb helyzetben – kikerülő fél jogalap nélküli gazdagodás címén történő kompenzációja elegendő védelmet nyújt számára; annál is inkább, mert a háztartási eszközök használatát rendezi a fent említett 1991. évi törvény.
3.3. Ahogyan az említett Bizottság is csak a különnemű élettársi kapcsolatokkal foglalkozott, úgy a mai napig nem egyértelmű, hogy azonos neműek élhetnek-e élettársi kapcsolatban. Miután a vizsgálódás azokra az élettársakra fókuszált, akiknek közös gyermekük is született, az élettársi kapcsolat a következőképpen rögződött: két különböző nemű személy közötti kapcsolat, akik közös bejelentett lakcímmel rendelkeznek és házasok módjára élnek együtt. Mindazonáltal nem áll vitán felül, hogy kizárólag férfi és nő élhet élettársi kapcsolatban, különösen azért, mert a különböző törvények élettárs-definíciói különbözőképpen fogalmaznak.83
Az élettársak egymás közötti vagyoni viszonyainak rendezésére a jelenleg hatályos jog az alábbi eszközöket nyújtja: az 1991. évi törvény alapján igényelni lehet a kapcsolat megszűnésekor a közös lakás, illetve a háztartási felszerelési tárgyak használatát; a háztartásban végzett munka alapján igényelhető a közös tulajdon megállapítása; kompenzáció iránti igény érvényesíthető; továbbá az élettársak szerződést is köthetnek.84
3.3.1. Az 1991. évi törvény a közös háztartás megszűnésével kapcsolatos vagyoni jogokról szól. Meghatározása szerint háztartási közösség áll fenn azok között a 18. évüket betöltött személyek között, akik házasságkötés nélkül közös háztartásban élnek és mindketten hozzájárulnak a felmerülő közös költségekhez, azaz közösen fedezik a háztartás mindennapos kiadásait, ideértve a lakással, illetve a háztartási felszerelési tárgyakkal kapcsolatos költségeket is. Bár az ilyen módon együttélő személyek többségében kétségtelenül élettársi kapcsolatban élnek, a törvény hatálya alá tartoznak az egyéb közös háztartásban együttélők is: testvérek, szülők felnőtt gyermekeikkel, illetve barátok is, erre nézve a jogszabály nem ad részletes felsorolást. A széleskörű értelmezést – amely egyébként a jogalkotónak szándékában is állt -, elősegíti az alanyi kör fenti meghatározása, amely objektív, többé-kevésbé könnyen megállapítható kritériumot jelöl meg, a költségek megosztását (melynek mértéke ugyanakkor kapcsolatról-kapcsolatra változó lehet). Nem tartoznak a jogszabály hatálya alá a házastársak és a regisztrált partnerkapcsolatban élők.
A törvény a háztartási közösségben élők helyzetét a közös lakás és felszerelési tárgyak használatát illetően rendezi a kapcsolat megszűnése esetére. Rendelkezései meglehetősen szűk körre korlátozódnak, főként azért, mert nem teszi lehetővé a tiszta vagyon megosztását, s jelentőségét tovább gyengíti az, hogy az érintettek szerződésben megállapodhatnak a törvényben foglaltak mellőzéséről. A jogszabály különbséget tesz aközött, hogy a közösség halállal vagy egyéb módon ért véget, s mindkét esetben számos feltétel függvényévé teszi azt, hogy az érdekelt a közös lakásban maradhat-e. Az ingatlan helyzete a legkritikusabb, főleg, ha a kapcsolat halállal szűnik meg, hiszen a túlélő (élet)társ érdekei rendszerint szembekerülnek az örökösök érdekeivel, ráadásul a norvég jog is számtalan korlátozást tartalmaz az ingatlanokkal kapcsolatban, szigorúbb feltételek esetén használható tovább a lakás (a túlélő partner rendszerint haszonélvezetet kap).85
3.3.2. Az élettársaknak – a házassági vagyonjogot követve – a bíróság ítélkezési gyakorlata alapján rendelkezésükre áll a háztartásban végzett munka alapján a szerzett vagyon tulajdoni részesedésének elismerése iránti igény is. A vagyonjog az élettársakat egyedülállóknak tekinti, következésképpen főszabályként az élettársi kapcsolat alatt a felek önálló vagyonszerzők, s saját vagyonukat megtartják a kapcsolat megszűnésekor. Ugyanakkor élettársak is szerezhetnek közös tulajdont, akár megállapodásuk, akár a szerzésben való közös közreműködés esetén, amelyben tulajdoni hányadukat egyenlőnek vélelmezi a jog, de ez a vélelem meg is dönthető, akár azért, mert ezzel ellentétes megállapodást kötöttek, akár azért, mert bizonyítható a szerzésben való eltérő mértékű közreműködés.
A közös tulajdont eredményező szerzésben való közreműködés eltérő jellegű lehet, megnyilvánulhat közvetlen anyagi hozzájárulásban, de abban is, hogy az egyik fél fizeti a közös háztartási kiadásokat. Első alkalommal 1975-ben fogadta el a bíróság azt, hogy a feleség háztartásban végzett munkája az adott vagyontárgy megszerzéséhez való hozzájárulásnak minősül. Azóta meglehetősen széles körben elismeri a gyakorlat a közreműködésnek ezt a módját: a háztartásban végzett munka (melyet egyes álláspontok szerint még akkor is jelentős mértékűnek kell tartanunk, ha egyébként a felek mindketten munkával szerzett jövedelemmel is hozzájárulnak a kiadásokhoz) nem feltétlenül magát a szerzést segíti elő, hanem a kapcsolódó hitel törlesztését. Hangsúlyozottan figyelembe kell venni a szerzés időpontjáig végzett valamennyi munkát. 1991 óta a házassági törvény is kimondja, hogy bármelyik házastársnak a háztartásban végzett munkája jogalapot teremt a közös tulajdon megállapítására, s ezt a rendelkezést alkalmazza megfelelően a gyakorlat az élettársak vonatkozásában is.
A majd harminc éve követett bírói gyakorlat – és a jogszabály – ellenére az azonban nem egyértelmű jelenleg sem, hogy pontosan miként is állapítható meg a hozzájárulás mértéke. Az 1980-as években a házassági törvény módosításának alapjául szolgáló bizottsági jelentés több tényező figyelembevételét is indokoltnak tartotta, de nem kívánta a feltételek és mérlegelendő körülmények katalógusát felállítani, inkább csak iránymutatást adott. Következésképpen jelenleg az egyedi eset speciális körülményeinek a tükrében dönt a bíróság erre irányuló kérelem esetén arról, hogy milyen jelentőséget tulajdonít vagyonjogi szempontból a házastárs, illetve élettárs háztartásban, gyermeknevelésben végzett munkájának. Ryrstedt arra utal, hogy a Legfelsőbb Bíróság hetvenes évek második felében kialakított gyakorlata a mai napig meghatározó, s ennek alapján két alapvető szempontot vesz tekintetbe az eljáró bíróság: részint azt, hogy a felek milyen tevékenységet végeztek otthon, illetve munkájukban, részint pedig, hogy a vagyonszerzés jellegénél fogva tekinthető-e az élettársak közös – ilyen értelemben vett – vállalkozásának.86
Noha a közreműködést a gyakorlat tágan értelmezi, hiszen megvalósultnak látja akkor is, ha az egyik partner háztartásban végzett munkája révén vált lehetségessé a másik fél számára az, hogy több időt fordítson jövedelemszerző tevékenységére, az ilyen helyzeteket részletekbe menően megvizsgálja, amelyet éppen a közvetett közreműködés mértéke megállapításának nehézsége indokol. Nyilvánvalóan alapvetően a szerzésben való közreműködés mértékét igyekszik a bíróság megállapítani, de emellett jelentőséget tulajdonít annak, hogy miképpen kapcsolódnak a felek a megszerzett vagyonhoz, megállapodtak-e előtte vételéről, illetve finanszírozásának, valamint közös használatának módjáról. Hasonlóképpen döntő fontosságú az, hogy a szerzés közös használat céljából történt-e, különös tekintettel a közös otthonra. A közveden hozzájárulás megítélésénél meghatározó a házastársak, illetve élettársak közös elhatározása, a közös használat célja, tekintve, hogy minél inkább a családi közösséghez tartozó vagyontárgyról van szó, annál inkább megszokott, hogy a szerzés anyagi alapját is közösen teremtették meg.87
3.3.3. Amennyiben az élettársak egyike hozzájárult partnere vagyonszerzéséhez, illetve egyéb módon – anyagilag – a kapcsolat fenntartásához, kompenzációra tarthat igényt, akár a jogalap nélküli gazdagodás elvére, akár a vagyoni igények méltányos rendezésére való hivatkozással. Noha elfogadott az az álláspont, mely szerint a házastársak közötti megtérítési szabály nem alkalmazható analóg módon az élettársak igényeire, annak megállapítása szempontjából, hogy alappal tart-e igényt erre az élettársak egyike, mégis tekintettel van a gyakorlat a hasonló házastársi igények elbírálása során kialakult gyakorlatra.
Rendszerint akkor élnek az érintett (volt) élettársak kompenzációs igénnyel, ha partnerük vagyonának növekedéséhez járultak hozzá, akár közvetett, akár közvetlen módon, tipikusan a háztartásban végzett munkával, illetve a közös háztartás költségeinek fedezése útján. Mindazonáltal lehetséges, hogy tényleges vagyoni értéknövekedésre nem került sor, mert az élettárs tevékenysége egyéb haszonhoz, előnyhöz juttatta a volt partnert. A Legfelsőbb Bíróság a gazdagodás megállapíthatóságát viszonylag szűk körre szorítja, de ez nem akadálya a megtérítés szélesebb körben történő megítélésének. Erre például szolgálhat a Legfelsőbb Bíróság 2000-ben hozott döntése, amelyben a bíróság komoly összeg megtérítését rendelte el annak a volt élettársnak a javára, aki partnerét az annak halálát megelőző hosszú években ápolta, tekintve, hogy az ápolás a megszokottnál lényegesen nagyobb terhet jelentett.88
3.3.4. Az élettársak a polgári jog hatálya alá tartozó úgynevezett élettársi szerződéssel már a kapcsolat elején rendezhetik jogviszonyukat, kitérve a kapcsolat fennállása alatti vagyonjogi kérdésekre és arra is, hogy miként osztják meg a vagyont a kapcsolat megszűnésekor. A felek szerződési szabadságát természetesen korlátozzák a szerződési jog szabályai, egyébként azonban nagyobb a felek mozgástere, mint egy házassági vagyonjogi szerződés esetén.
Az élettársak a mai helyzet szerint nem kötelesek partnerük tartásáról gondoskodni,89 amennyiben harmadik személlyel közösen kötnek szerződést, a közös tulajdonra vonatkozó általános polgári jogi szabályok szerint lesznek tulajdonostársak.
3.4. Nem illeti meg törvényes öröklési jog, így – az özvegytől eltérően – nem jogosult a közös otthon megtartására. Bizonyos esetekben megtarthatja a részben vagy teljesen az örökhagyó tulajdonában álló közös lakást és háztartási felszerelési tárgyakat, de ezt nem kifejezetten az élettársakra vonatkozó rendelkezés, hanem az említett 1991. évi törvény szerint.90
Az élettárs apa nem automatikusan kerül apai jogállásba, s a közös szülői felügyelet sem olyan módon keletkezik, mint házastársak esetében. A gyermekekről szóló törvény alapján a szülőknek meg kell állapodniuk ebben és a megállapodást a megfelelő hatóság előtt be kell jegyeztetni; ez teljesen mindennapi gyakorlat. Az élettársi kapcsolat megszűnése nem érinti a közös szülői felügyeletet, de a felek bármelyike – a házastársakhoz hasonlóan – bírósághoz fordulhat, kérve azt, hogy állapítsák meg a gyermek feletti kizárólagos felügyeleti jogot, amely kérdésben a bíróság a gyermek érdekének szem előtt tartásával dönt.91
Közös örökbefogadásra nincs a feleknek módjuk, ám ennek esetleges megengedhetősége folyamatosan vita tárgyát képezi, rendszerint azt az érvet hozva fel az igenlő válasz mellett, hogy szigorú feltételek mellett még az egyedülálló személyek is örökbefogadók lehetnek.92 Mesterséges megtermékenyítésre irányuló eljárásban ugyanakkor az élettársak is részt vehetnek, a jogszabály a hosszabb időtartamú, házasság jellegű kapcsolatot fogadja el élettársi kapcsolatnak.
IV. A regisztrált partnerkapcsolat
Mielőtt annak tárgyalására térnénk át, hogy milyen ideológiai megfontolások alakították a svéd, dán és norvég élettársi szabályozást, illetve annak hiányát, nem nélkülözhető a regisztrált partnerkapcsolat szabályainak áttekintése.
1. A regisztrált partnerkapcsolatig vezető út
1.1. Dániában 1984-ben civil kezdeményezésre létrehoztak egy szakértőkből álló bizottságot, amelynek kettős feladata volt: egyrészt a homoszexualitás jogi, társadalmi, kulturális feltételeinek feltérképezése, másrészt pedig javaslat kidolgozása a homoszexuális személyekkel szembeni diszkrimináció felszámolására, helyzetük javítására, illetve kapcsolatuk formalizálásának lehetőségére. A bizottság többsége – a négy évvel később elkészült javaslatban – nem támogatta a regisztrált partnerkapcsolat jogi kiépítését, nem látták szükségesnek ennek az új formának a bevezetését, s aggályukat fejezték ki amiatt, hogy megvalósulása esetén erőteljesen negatív külföldi kritikával kell számolniuk. Mindennek ellenére 1989-ben elfogadták a törvényjavaslatot és megnyílt az út az azonos nemű párok előtt, hogy összetartozásukat társadalmilag elfogadtassák. Abban ugyanis egyetértenek az elemzők, hogy a regisztrált partnerkapcsolatról szóló törvény megalkotása alapvetően a társadalmi hozzáállás megváltoztatását célozta.93
1.2. Svédországban már 1978-ben felállították a bizottságot annak megállapítása érdekében, hogy megvalósítható-e a svéd jogban a regisztrált partnerkapcsolat intézménye.94 Az elemző munka eredményeként kijelentették, hogy az együttélő homoszexuális párokat olyan védelemben kell részesíteni, mint amelyet az 1973. évi törvény előírt a heteroszexuális párkapcsolatban élők számára (III. 1.2.). A ’80-as évek végén megvalósult a bizottság javaslata, tekintve, hogy külön törvény az élettársak minimális védelmét célzó rendelkezések hatályát kiterjesztette az azonos nemű élettársakra is (III. 1.4.), a kapcsolat nyilvántartásba történő bejegyzéséről azonban még nem volt szó. Miután időközben hatályba lépett a regisztrációt is magában foglaló dán törvény, Svédországban ismét felvetődött a továbblépés kérdése. A regisztrálást a korábbi bizottság egyértelműen ellenezte, arra hivatkozva, hogy ez szükségtelenül teszi ld a nyilvánosságnak a partnereket és megerősíti az előítéleteket. Foglalkozott a bizottság a házasság azonos nemű személyekre való kiterjesztésének gondolatával is, ám kívánatosnak mutatkozott a házasság hagyományos keretek között tartása; ugyanakkor társadalmi szempontból úgy tűnt, hogy a homoszexuális élettársi kapcsolatot mégsem tekintik egyenlőnek a hagyományos élettársi viszonnyal.
Mindezekre tekintettel 1991-ben újabb bizottság foglalkozott a regisztráció bevezetésével és szilárdabb jogállás biztosíthatóságával, két évvel később erre már javaslatot is előterjesztettek. A kormány azonban az álláspontok megoszlása miatt nem tudott egységes törvénytervezetet előkészíteni: voltak az új megoldásnak támogatói, de voltak, akik elegendőnek tartották volna olyan partnerkapcsolat bevezetését (domestic partnership), amely a közös háztartásban, gazdasági együttműködésben élő személyekre anélkül vonatkozott volna, hogy a nemi hovatartozásnak, illetve a házasság módjára történő együttélésnek jelentősége lett volna.95 Végül maga a parlamenti jogi bizottság vette kezébe az ügyet és elkészítette a törvényjavaslatot, amely alapján – kisebb módosításokkal – 1994-ben megszületett a regisztrált partnerkapcsolatról szóló törvény.
2. A törvényi szabályozás
2.1. Dánia
Először – nemcsak északi viszonylatban – Dániában szavazták meg a bejegyzett partnerkapcsolatról szóló törvényt, amely még az év októberében hatályba is lépett. A jogszabály a hatálybaléptető rendelkezésekkel együtt állt hét szakaszból; a rövidség magyarázata az, hogy a törvény túlnyomórészt utaló rendelkezéseket tartalmazott, illetve tartalmaz ma is. Annak megjelölését követően, hogy az azonos nemű személyek partnerkapcsolatukat regisztráltathatják,96 a jogszabály négy címet tartalmaz, a bejegyzésről, a joghatásokról, a megszüntetésről és a hatályba lépésről. A bejegyzés felel meg a házasságkötésnek, a törvény utal a házassági törvény vonatkozó szakaszaira, ennek megfelelően alkalmazni kell a házassági előfeltételekre vonatkozó szabályokat,97 továbbá az alakiságra vonatkozó rendelkezéseket is, lényegében egy kivétellel valamennyit: az egyházi szertartás lehetőségét kizárja a törvény. A regisztrációs eljárás szabályait, továbbá az előfeltételeinek fennállásának vizsgálatára vonatkozó szabályokat az Igazságügyi Minisztériumnak kellett megállapítania.
A joghatásokat illetően a törvény rögzíti, hogy a partnerek regisztrálása főszabályként a házasság jogkövetkezményeit vonja maga után, s mindazokat a jogszabályokat, amelyeket a házasságra vagy a házastársakra vonatkozóan tartalmaznak rendelkezéseket, megfelelően alkalmazni kell a regisztrált partnerkapcsolatra, illetve a partnerekre. Ez nemcsak a magánjogi rendelkezések hatályát terjeszti ki az azonos nemű felekre, hanem a közjogi rendelkezésekét is, amely különösen a szociális juttatások szempontjából jelentős lépés. Az utaló szabály értelmében a regisztrált partnerekre teljes egészében alkalmazni kell a házassági vagyonjog – a tartás, a házassági szerződés, illetve a tartozásokért való felelősség -, illetve a névhasználat szabályait. A jogkövetkezmények körében két jelentős kivételt tesz a jogszabály: nem alkalmazhatóak azok az – akár magánjogi, akár közjogi -következmények, amelyeket bármelyik házastársra nézve nemi hovatartozására tekintettel ír elő törvény – így például az özvegyi nyugdíj szabályai -,98 továbbá a gyermekkel kapcsolatos jogviszony szabályai. Ez utóbbinak megfelelően a dán törvény 1989-ben nem tette lehetővé a regisztrált partnerek számára a közös örökbefogadást, még a másik fél vérszerinti gyermekének örökbefogadását sem. Azt nem zárták ki, hogy a regisztrált partnerek egyike önállóan örökbefogadjon gyermeket, de partnerét nem illette meg a szülői felügyeleti jog. A törvény – ezzel összhangban – egyikük vérszerinti gyermeke felett sem tette lehetővé közös szülői felügyeleti jog keletkezését.
Ami a kapcsolat megszűnését illeti, a törvény kimondja a házasság megszűnése jogkövetkezményeinek beállását, illetve alkalmazását, azaz a regisztrált partnerkapcsolat bontására a házasság felbontásának szabályai vonatkoznak, egyeden kivétellel: értelemszerűen nem alkalmazandóak a gyermek feletti szülői felügyelet bontás utáni szabályai.
Akik a jogszabály megalkotásának célját a dán társadalom azonos nemű kapcsolatokkal szembeni toleranciaszintjének növelésében látják, sikeresnek ítélik mind a produktumot, mind azt, hogy a hatálybalépése óta nem szűntek meg azok a viták, amelyek a házasság és a regisztrált partnerkapcsolat közötti különbségek felszámolásáról folynak. A megalkotáskor értelemszerűnek és természetesnek tűnő eltérések – így az egyházi szertartás hiánya, a közös szülői felügyelet és a közös örökbefogadás kizártsága – az azóta eltelt mintegy tizenöt évben részben meg is változtak. Az azonos neműek részéről igény merült fel arra, hogy partnerkapcsolatukat az egyház áldásban részesítse, így 1995-ben felállítottak egy egyházi bizottságot, amely megvizsgálta a megengedhetőség kérdését és két évvel később közzétette jelentését.99 Az egyházi bizottság álláspontjának kialakítása során figyelembe vette azt, hogy a családformák megváltoztak, egyre többen élnek élettársi kapcsolatban; hogy a házasság és a regisztrált partnerkapcsolat hasonló annyiban, hogy két személy közötti bensőséges és joghatásokkal járó kapcsolatot teremt; hogy az egyház áldásában nem intézményeket, hanem személyeket részesít; továbbá azt is, hogy az áldást kérők száma nem lenne túlságosan nagy. Számolva azzal is, hogy az azonos nemű partnerkapcsolatok áldásban részesítése az egyházi hagyományokkal való szakítás miatt az emberek nagy részét megriasztaná, a bizottság azt a véleményt közölte, hogy miután az azonos neműek regisztrált partnerkapcsolata nem ellentétes a keresztény tanítással és erkölccsel, alapvetően nincs ok arra, hogy a kérés teljesítését ellenezzék. Még abban az évben az egyházi vezetők kompromisszumos megoldásban állapodtak meg: noha nem óhajtották támogatni a homoszexualitást, nem is zárkózhattak el attól, hogy az egyes, nyíltan vállalt kapcsolatokat megáldják, így a lelkészek maguk dönthettek arról, hogy vállalják-e az adott feladatot vagy sem.100
Változás történt az örökbefogadás engedélyezése terén is, 1999-ben módosították a jogszabályt, s jelenleg a partner örökbefogadhatja regisztrált partnerének gyermekét, feltéve, hogy a gyermeket nem külföldről fogadták örökbe; ez együtt jár a közös szülői felügyelet keletkezésével. A mostohagyermek örökbefogadásának ugyanazok a feltételei, mint házastársak esetében, azaz a gyermek érdeke az elsődlegesen meghatározó. Éppen a gyermek érdekére hivatkoztak azonban 1989-ben az eredeti jogszabály megalkotói annak indokolásakor, hogy miért nem fogadhatnak örökbe azonos nemű partnerek. Lund-Andersen a törvénymódosítást pontosan annak tulajdonítja, hogy a korábbitól eltérően értelmezték a gyermek mindenek felett álló érdeke kifejezést.101 Míg 1989-ban az az álláspont győzedelmeskedett, hogy a gyermeknek nem szolgálja érdekét, ha azonos nemű személyek nevelik, tíz évvel később előtérbe került az a vélekedés, hogy a gyermek számára – különösen tartását tekintve – hátrányos, ha csak egyetlen személy gyakorol felette szülői felügyeleti jogot;102 továbbá elsősorban a gyermeknek áll érdekében az, hogy ha a regisztrált partnereknél nevelkedik, akkor jogi státusza is rendezett legyen. A legnyomósabb érv azonban az örökbefogadás ilyen formában történő engedélyezése mellett a leggyakorlatiasabb is volt egyúttal és a következő ellentmondást igyekezett feloldani: a regisztrált partner elveszíti azokat a szociális kedvezményeket, amelyeket mint egyedülálló személy a gyermeknevelés során kap, annak ellenére, hogy partnere nem gyakorolhat szülői felügyeleti jogot a gyermek felett és nincs tartási kötelezettsége sem.
A törvénymódosítás elfogadásakor is hangsúlyozottan nem a regisztrált partnerek, hanem a gyermek érdekét tartották szem előtt, s bár azóta is folyamatos a vita arról, hogy szélesebb körben tegyék lehetővé az azonos nemű személyek általi örökbefogadást, erre mindezidáig nem került sor. Ehhez hasonlóan az is vitatott, hogy női partnerrel regisztrált partnerkapcsolatban élő nő -, illetve az egyedülálló nő – számára engedélyezni kell-e a mesterséges megtermékenyítés igénybevételét. Ennek elutasítását azzal indokolják, hogy a nem házasságban, illetve heteroszexuális élettársi kapcsolatban élő nő gyermektelensége életmódválasztásuk eredménye, következésképpen a mesterséges megtermékenyítés lehetősége nem a gyermek érdekét, hanem kifejezetten az ezt igénylő nő érdekét szolgálná.
2.2. Svédország
A regisztrált partnerkapcsolatról szóló svéd törvény egyértelműen a dán modellt követte. Bár ennek a törvénynek ugyanaz volt a célja, mint a dán jogszabálynak, azaz, hogy a házassággal többé-kevésbé azonos jogállást teremtsen az azonos nemű partnerek számára, ennek ellenére rendelkezései valamennyivel részletesebbek. Felépítését tekintve is erős a hasonlóság: a regisztrációval, a felbontással és a joghatásokkal foglalkozik a svéd törvény, a regisztrálással kapcsolatosan a legkiterjedtebben. A regisztrációs eljárást illetően nem elégszik meg utalásokkal, hanem kifejezetten említi a jogi kötelék akadályait, valamint az alaki követelményeket.103 A formaságok azonosak a házasságkötés alakiságaival, ugyanazon tisztviselő előtt kerül sor a regisztrált partnerkapcsolat megkötésére, mint a házasságéra; s az a jog is megilleti a feleket, hogy választhassanak: egyszerűbb, az akaratnyilvánításra korlátozódó vagy ünnepélyesebb formát óhajtanak.104
A joghatások körében annyiban teljesen megegyezik a dán és a svéd jogszabály, hogy főszabályként a házasság joghatásait kell alkalmazni a regisztrált partnerkapcsolatra. A kivételeket fel is sorolja, s ezek is hasonlóan alakulnak: nem vonatkoznak a regisztrált partnerekre a házastársra nemi hovatartozásánál fogva irányadó szabályok; továbbá – az eredeti szövegezés szerint – a regisztrált partnerek nem fogadhattak sem közösen, sem egyedülállóként örökbe gyermeket, nem gyakorolhattak közös szülői felügyeleti jogot és nem vehettek részt mesterséges megtermékenyítésre irányuló eljárásban. A szülő-gyermek kapcsolatra vonatkozó svéd szabályozás nem hagyott kétséget afelől, hogy a fenti jogosítványokkal nem ruházhatóak fel az azonos nemű partnerek. A jogalkotó határozottan arra az álláspontra helyezkedett, hogy közös szülői felügyeletet csak különnemű személyek láthatnak el, következésképpen vagy házasságban vagy heteroszexuális élettársi kapcsolatban élő személyek. Az a bizottság, amelyet kifejezetten azzal a céllal állítottak fel, hogy vizsgálja meg a gyermekek helyzetét a homoszexuális családokban, 2001-ben jelentést tett közzé, amelyben javaslatot tett: a gyermekkel kapcsolatos valamennyi intézményt illetően azonos szabályozást kell biztosítani a házastársak és a regisztrált partnerek részére.
A jelentés alapján 2002-ben terjesztették elő azt a törvényjavaslatot, amely az örökbefogadás és a közös szülői felügyelet vonatkozásában kívánta a fentieket megvalósítani, s miután ez elfogadásra került, 2003-ban hatályba léptek az új rendelkezések.105 Az örökbefogadást illetően lényegesen többet garantálnak, mint dán megfelelőjük, tekintve, hogy nemcsak a partner gyermeke örökbefogadásának lehetőségét nyitották meg. A regisztrált partnerek ugyanolyan feltételekkel fogadhatnak örökbe, mint a házastársak, következésképpen idegen gyermeket is, akár külföldről (feltéve, hogy a külföldi szabályozás nem szab gátat annak, hogy a gyermek azonos nemű személyekhez kerüljön).
2005-ben újabb változásokra került sor, amelyek tovább csökkentették a házasság és a regisztrált partnerkapcsolat közötti különbségeket, így jelenleg regisztrált partnerkapcsolatban élő nő is kérelmezheti a mesterséges megtermékenyítést. A másik változás ismét túlmutat a dán – egyházi – állásponton: a svéd egyházi vezetők – hosszas latolgatásokat követően – úgy határoztak, hogy önálló szertartást kell megvalósítani, amelynek keretei között áldásban részesítik a regisztrált partnereket. Svédországban is jelentkezett az igény erre, s a döntés megteremtheti az alapot arra, hogy az egyház hivatalos szertartás formájában nyújtson áldást, különösen arra az elhatározásra tekintettel, hogy aktív módon kívánnak fellépni a nemi irányultság miatti hátrányos megkülönböztetéssel szemben és a regisztrált partnerkapcsolat megkötésének tényét nem tartják elégséges indoknak ahhoz, hogy az érintettek kérését megtagadják.106
2.3. Norvégia és Finnország
Norvégia egy évvel svéd szomszédját megelőzve fogadta el a regisztrált partnerkapcsolatról szóló jogszabályt, amely ahhoz hasonlóan a dán mintát követi. A joghatások körében a norvég törvény 2002 óta az örökbefogadást egyetlen módon teszi lehetővé: a partner gyermekének örökbefogadására van mód, egyéb esetekben nem. Ennek megfelelően a törvény a joghatások köréből nem zárja ki a közös szülői felügyelet gyakorlását.
Finnországban az 1990-as évek elején merült fel az azonos neműek kapcsolatának rendezése, de csak 2001-ben fogadta el a parlament a regisztrált partnerkapcsolatról szóló törvényt.107 Nem is ment a jogalkotó olyan messze, mint a szomszédoknál: a finn törvény alapján nincs helye közös örökbefogadásnak, s igen sérelmezik, hogy közös név viselésének sem. (Arra ugyanakkor van jogi lehetőség, hogy a regisztrált partnerek közös szülői felügyeletet gyakoroljanak.) Savolainen a legerőteljesebb diszkriminációt abban látja, hogy a jogszabály nagyon határozott és erőteljes különbséget tesz a házasságkötés és a regisztrált partnerkapcsolat létrehozása között. A finn polgári szertartás nagyon szerény, ünnepélyességnek nincs helye. Bár a jogszabály egyértelműen ezt nem mondja ki, mégis az egyszerűségre enged következtetni a törvényjavaslat: a szertartás során az érintetteknek tartózkodniuk kell(ene) az olyan nyilatkozatoktól és magatartástól, amely a szertartást a házasságkötéshez hasonlatossá tenné.108
V. Áttekintés – ideológiai háttér – összevetés
A fent tárgyalt kérdések, problémák alkalmat adnak arra, hogy kísérletet tegyünk a mozaikkockák összeillesztésére: hogyan is fest északon a partnerkapcsolatok rendszere. Emellett vázoljuk azt is, hogy a partnerkapcsolatok terén jelentkező jogszabályi, ítélkezési gyakorlatbeli változásokat milyen szemlélet alakította. (Ismét utalunk rá, hogy a társadalmi igények megfogalmazása és érvényesülése szempontjából egyaránt rendkívüli jelentősége van annak, hogy milyen álláspontot foglal el – elsősorban az élettársakat illetően – a szociális jog, társadalombiztosítási jog, nevezetesen a házastársakkal vagy az egyedülállókkal helyezi-e őket egy sorba.)
1. Az. élettársakra vonatkozó rendezés
1.1. Svédországban, Dániában és Norvégiában lényegében ugyanazokkal a kérdésekkel szembesült a jogalkotó, mint más európai országban – ideértve hazánkat is -, vagy akár a tengerentúlon. Az élettársi kapcsolatok számának emelkedése – pontosabban az a tény, hogy nem házasságban, de egymással mégis valamilyen módon értékelendő párkapcsolatban élők egyre több alkalommal fordultak bírósághoz vitáik megoldása érdekében – késztette a jogalkotót bizottságok életre hívására, melyeknek feladata – vagy elsősorban, vagy egyebek mellett – annak feltárása volt, hogy szükséges-e az élettársi kapcsolatok jogi rendezése, s ha igen, akkor milyen kérdéseket kell szabályozni és milyen módon.
Azt, hogy a bizottságok az egyes országokban milyen javaslatot tettek le az asztalra, kizárólag ideológiai megfontolás határozta meg, ennek vezérmotívumát pedig a jogalkotónak a házasságról, annak a társadalomban betöltött vagy még inkább betöltetni kívánt helyéről való elgondolása adta. A hetvenes évek elején a svéd bizottság csupán annak megoldását indítványozza, hogy az élettárs, amennyiben ez körülményei alapján indokolt, a kapcsolat megszűnését követően megkapja az “élettársi közös lakás” használatának jogát. Mintegy harminc évvel később – amikor már elismeri a törvény a közös lakás és közös háztartási felszerelési tárgyak megosztásához való jogot -, a bizottság már azzal foglalkozik, hogy a megosztás során mikor lehet eltérni a főszabálytól, azaz a vagyonból történő egyenlő arányú részesedés elvétől. Dániában már a hatvanas évek legvégén felállítják ugyan a bizottságot, de az jóval később teszi közzé javaslatát: alapvetően feleslegesnek tekinti az élettársi kapcsolat jogszabályi rendezését, de mégsem zárkózik el attól, hogy egyes problémákra kitérjenek. A megoldást pedig hangsúlyozottan nem a tulajdoni igényben, hanem a megtérítésben, kompenzációban látja. A norvég bizottság először a szomszéd országokéhoz hasonló időpontban kezdi meg vizsgálódását, s a nyolcvanas évek elején is a dán állásponttal azonos módon vélekedik: indokolatlan lenne a kiterjedt szabályozás, legfeljebb a kapcsolat megszűnése utáni lakáshasználat garantálása jöhet szóba, elsősorban akkor, ha közös gyermek is származott a kapcsolatból. Ha ezt összevetjük a kilencvenes évek végén közölt következő bizottsági indítvánnyal, csekély változást regisztrálhatunk: még mindig szükségtelennek ítélik az élettársi kapcsolat átfogóbb rendezését, határozottan ellenzik a házassági vagyonjog analóg módon történő átvételét, de elismerik, hogy bizonyos problémákat indokolt lenne jogszabályi úton megoldani, különösen – ismét – a közös gyermekre tekintettel.
A megoldásra váró legfontosabb feladatokat azonos módon ítélik meg: a gyengébb felet kell védelemben részesíteni, számára – meghatározott feltételek mellett – biztosítani a lakáshasználatot, a vagyonból való részesedést, továbbá figyelemmel kell lenni a gyermek érdekére is. Az, hogy ennek megoldására milyen eszközöket vesznek igénybe, milyen szintű védelmet nyújtanak, már nagyobb eltérést mutat. Kétségtelenül a svéd jogszabályelőkészítő bizottságok javaslatai nyúltak a legmesszebbre, s Svédország volt az egyeden az északi államok közül, amely önálló törvényt alkotott az élettársak helyzetének rendezésére. Sem Dániában, sem Norvégiában nem született olyan jogszabály, amelynek alanyi körét kifejezetten az élettársak alkotnák. A helyzetük azonban mégsem egyforma: Norvégiában van egy jogszabály, amely ha nem is túlságosan széles körben, de mégis rendezi – igaz nem(csak) az élettársak -, a közös háztartásban élők egyes vagyoni viszonyait.
1.2. Svédországban az élettársakra vonatkozó törvényt két alkalommal módosították, s mind 1987-ben, mind pedig 2003-ban előreléptek az 1973. évi állapothoz képest. (Itt meg kell egyeznünk abban a feltételezésben, hogy az előrelépés azt jelenti: gyarapodtak az élettársak jogosítványai/kötelezettségei, szilárdabbá, jogilag körülhatárolhatóbbá vált helyzetük. A szerző álláspontja az, hogy lényegesen összetettebb problémáról van szó, úgyhogy az “előrelépés” kifejezés használatát itt csak a célszerűség indokolja.) Dániában az előrelépés ebben az értelemben nem töretlen, hiszen a bírói gyakorlatban kialakuló tendenciát, azt, hogy a közvetett jövedelemszerző tevékenységet is vagyonszerzésben való közreműködésnek ismerjék el, a nyolcvanas években a Legfelsőbb Bíróság határozottan megállította, sőt, némileg vissza is fordította. Norvégiában fogadták el a legkésőbb azt a vélekedést, hogy egyes élettársi kérdéseket rendezni lenne szükséges, de ez önálló jogszabályi formát még nem öltött.
A gyengébb pozíciójú (volt) élettárs számára biztosított eszközök felsorakoztathatóak. A svéd jog a közös használat céljából szerzett lakás és felszerelési tárgyak vonatkozásában a vagyonmegosztást rendeli el, illetve rendelkezik a – vagyonmegosztás tárgyát nem képező – közös lakás átvételéről. A dán jog határozottan a megtérítési igényt helyezi előtérbe, míg a norvég rendezés a kompenzáció mellett több lehetőséget ad tulajdoni igény érvényesítésére, továbbá a közös háztartásban élők vagyoni viszonyaira vonatkozó jogszabály által lehetővé teszi a közös használatú lakás és háztartási tárgyak használata iránti igényt, igaz, vagyonmegosztás nélkül. Norvégiában és Svédországban erőteljes szerepe van az ítélkezési gyakorlatnak, a megtérítési igényeket pedig jogalap nélküli gazdagodás címén nyújthatják be az érintettek.
Abban mindhárom jogrendszer egyetért, hogy az élettársi viszonyt mint informális párkapcsolatot szabályozzák, azaz nem követelik meg keletkezéséhez annak regisztrációját. A bejegyzés hiánya azonban értelemszerűen felveti azt a problémát, hogy miként definiálják az élettársi kapcsolatot. A meghatározásnak megjelölhetőek tipikus elemei, s ezek különböző összetételekben jelentkeztek az északi fogalom-meghatározási törekvésekben is: házasság módjára történő együttélés, közös háztartás, gazdasági közösség, tartósság, meghatározott időtartamú együttélés, közös gyermek léte.
Egyeden ország lévén az északiak közül, amely önálló élettársi szabályozást ismer, egyedül Svédországban került meghatározásra az élettársi kapcsolat definíciója, bár ez is egészen új eleme a törvénynek, hiszen a 2003. évi módosítás alkalmával vált a részévé. Élettársak eszerint azok a személyek, akik közös háztartásban – a gazdasági együttműködés bizonyos szintjét produkálva – tartósan, házastársak módjára élnek együtt. A dán ítélkezési gyakorlat szintén tekintetbe veszi azt, hogy meghatározott időtartamú együttélésről legyen szó, amely közös háztartásban történik. Norvégiában a bíróság a kapcsolat tartósságát és az együttélés házasság-jellegét egyaránt értékeli. Mind a svéd, mind a norvég jogszabály-előkészítő bizottságok külön jelentőséget tulajdonítottak annak a ténynek, ha a kapcsolatból gyermek született. Önmagában a közös gyermek léte alapján, tekintet nélkül arra, hogy mennyi ideje áll fenn a kapcsolat, készséget mutattak annak elismerése, hogy a házastársak módjára történő együttélés – mint az élettársi kapcsolat egyik követelménye – megvalósult.
1.3. Az, hogy az élettársi kapcsolat megvalósulása egyes északi – s tágabb körben természetesen nemcsak északi – meghatározásokban házasság-jellegű együttélést kíván, felveti a kérdést, hogy a vizsgált államokban miként viszonyultak a házasság kontra élettársi kapcsolat problémakörhöz. A jogalkotási tevékenység mögött valamiféle jogpolitikai meggondolás húzódik, amely irányítja a jogalkotót. Nagyon leegyszerűsítve a kérdést, azt mondhatjuk, hogy az élettársi kapcsolat szabályozása vagy annak hanyagolása attól függ, hogy az adott helyzetben és időpontban hogy vélekedik a törvényhozó a házasságról, mert csak a házassághoz képest jelölheti ki az élettársi kapcsolat általa megfelelőnek gondolt helyét.
Svédországban egy olyan álláspont fogalmazódott meg, amely korántsem volt teljesen egyértelmű, következésképpen mind vitákat, mind kritikákat kiváltott. Ez a neutrality, azaz a semlegesség ideológiája. A házasságon kívüli kapcsolatban élő partnerek közös lakásáról szóló 1973. évi törvény előkészítése során került megfogalmazásra a neutrality alapgondolata: “Az új jogszabályalkotásnak, … amennyire csak lehet, semlegesnek kell lennie az. együttélés különböző formáival és az. eltérő erkölcsi felfogásokkal szemben. A házasságnak továbbra is központi szerepet kell játszania a családi jogban, de egyúttal arra is kell törekednünk, hogy a családjogi rendelkezések között ne legyen olyan, amely szükségtelen nehézséget vagy hátrányt okoz. azok számára, akiknek gyermekük van és házasságkötés nélkül alapítanak családot.”109 Az elmélet további részében a jogszabályt előterjesztő miniszter kifejtette, hogy az egyéneket megilleti az a jog, mely szerint szabadon, saját igényeiknek megfelelően alakíthatják magánéletüket és választhatják meg életkörülményeiket, valamint a családi életüket meghatározó erkölcsi normákat.
A neutrality elmélete azt a feladatot rótta a családjogi, házassági jogi jogalkotásra, hogy (a) megőrizze a házasság elsődleges szerepét, amely az együttélésnek a többség számára leginkább elfogadható módja; (b) megoldást nyújtson a gyakorlati problémákra és (c) szabályozása mindenki számára elfogadható legyen. Hamarosan – lényegében már a bizottság számára – nyilvánvalóvá vált, hogy a semlegesség követelménye nemcsak értelmezési nehézségeket okoz, hanem ellentmondásos is. A bizottság az 1972-ben közzétett jelentésében kifejtette, hogy a semlegesség elmélete kétféleképpen értelmezhető.110 Jelentheti azt a követelményt, hogy a törvényhozó ne egységesen szabályozza az együttélés formáit, így az érintettek választhatnak, hogy melyiket preferálják, ugyanakkor azt a kívánalmat is megfogalmazza, hogy a párkapcsolatban élők között a szabályok ne tegyenek különbséget. Minthogy a két gondolat együttesen nem valósítható meg, a bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kettő közötti egyensúlyt kell megteremteni. A balanszírozás sajátos eredményre vezetett: a semlegesség abban az értelemben, hogy az együttélés formája szerint ne kerüljön sor megkülönböztetésre, a szociális jog és az adójog terén valósult meg, amely gyakorlatilag egyenlő jogokat biztosít a házastársaknak és az élettársaknak. Ezzel szemben a hagyományos családjogi kérdésekben a neutrality a felek párkapcsolat-választási szabadságának védelmezőjeként jelenik meg és fenntartja a házasság és a házasságon kívüli partnerkapcsolat közötti egyértelmű különbséget.111
Agell álláspontja szerint a semlegesség ideológiájának mindenképpen szerepe volt abban, hogy az élettársi kapcsolat vonatkozásában elismerték azt, hogy a gyengébb fél a legkritikusabb helyzetekben itt is védelemre szorul, s ezt jogszabályba is foglalták, Így, bár az alapvető célkitűzés a házasság központi szerepének fenntartása volt, az elemzett elmélet mindenképpen a házasság jelentőségének csökkentését és a házasságon kívüli partnerkapcsolatok helyzetének erősödését eredményezte.112 Bár ez Sörgjerd szerint előre kiszámítható volt, mégsem tartott a bizottság indokoltnak olyan határozottabb jogi rendezést, amely kifejezetten elősegítette volna a házasságkötések számának emelkedését.
Agell erőteljesebben fogalmaz: a semlegesség álláspontja valójában azt a jelzést küldte a társadalom felé, hogy nem a házasság többé az egyeden kívánatos családi forma. Bár úgy gondolja – ennyiben a neutrality ideológiája eredményezte jogalkotással egyetértve -, hogy a házassági jog rendelkezéseit nyilvánvalóan nem lehet alkalmazni azokra a partnerekre, akik nem kötöttek házasságot, ugyanakkor az nem megengedhető, hogy a közös gyermeket bármilyen hátrány is érje ebből következően,113 Graversen mégis a semlegesség elmélete legelszántabb és legkritikusabb ellenzőjeként aposztrofálja.114 Agell valóban a házasság primátusa mellett tör lándzsát. Állásfoglalásának az a kiindulópontja, hogy a házasság a – már 1973-ban is – igen liberális bontójogi szabályozás eredményeképpen gyakorlatilag felbontható szerződésnek tekinthető.115 Érvelése szerint nem lehetne a házasságot mint kívánatos együttélési formát a társadalom elé állítani, amennyiben az ideológiailag erősen áthatott intézmény lenne. Mivel azonban a házasságnak Svédországban nincs sem vallási, sem ideológiai jelentősége, hanem egy olyan szerződésnek tekinthető, amelynek jogkövetkezményeit (ideértve megkötésének feltételeit is) a jogalkotó gyakorlati okokból rendezi, minden további nélkül előtérbe helyezhető. Következtetése szerint az államnak abban kell érdekeltnek lennie, hogy elsősorban házasságok szülessenek, tekintve, hogy ez segíti elő a család stabilitását is.116
Graversen azt elemzi, hogy milyen lehetőségek között választhatott a hetvenes évek dán jogalkotója, amikor az élettársi kapcsolatok növekvő száma arra késztette, hogy keressen helyet a házassággal összefüggésben az élettársi kapcsolat számára. Dániában a húszas évek házassági jogi jogalkotása, majd a harmincas évek azon rendelkezései, amelyek megteremtették a házasságból származó és a házasságon kívül született gyermekek egyenjogúságát, egy évtizedeken át fennálló egyensúlyi állapotot hoztak létre, amelynek során a házasság intézményének tekintélye nem csökkent, igaz, hogy a gyermekek többsége még házasságban is született.117 Ebben az időszakban az együttélések jellemző formája a házasság, ugyanakkor az egyenlőtlenségeket is felszámolták, következésképpen a hagyományos családjog virágzik.
Az átalakulás – Graversen szavaival az erózió – lassan kezdődik, folyamatában meghatározó lépés 1968, amikor a családpolitikusok is észlelik, hogy a családi minták módosulása (pl. az egyszülős családok nagyobb arányú megjelenése) már az alapvető családjogi elvek áttekintését indokolja. A családjogi jogszabályváltozást előkészítő bizottság három út közül választhat: rendezheti azonos módon a házasság és az élettársi kapcsolat joghatásait; követheti a svéd szomszéd által megfogalmazott semlegességi ideológiát és végül dönthet úgy, hogy megőrzi a házasság primátusát. Dánia az utolsóként említett úton indult el és a házasság minél erőteljesebb támogatását tűzték ki célul. A bizottság a döntést azzal – is – indokolta, hogy valójában nem bizonyítható az, hogy az élettársak olyan szabályozást óhajtanának, amely jelentős mértékben eltér a házassági jog rendelkezéseitől, márpedig a házasságéhoz hasonló szabályrendszer kiépítése gyakorlatilag a házasság másodosztályú formáját teremtené meg.118
Dániában nem véletlenül nem született mindezidáig az élettársakra szabott jogszabály, hiszen a jogpolitikai célkitűzés teljesen világos: a jogalkotás a partnereket arra késztesse, hogy házasságra lépjenek. Amennyiben pedig az élettársi kapcsolat is meghatározott, speciális előnyöket vonna maga után, az könnyen eltántoríthatná a házasságot kötni szándékozókat. Norvégia, amelyben a három ország közül utolsóként vette kezdetét az a felmérés, amelynek végén dönteni kellett az élettársaknak szánt jogi helyzetről, egyetértett a dán állásponttal: nincs szükség önálló szabályozásra. Erőteljesen hangsúlyozták azonban a szerződéskötés lehetőségét, azt, hogy az élettársak széles körben megállapodhatnak az őket érintő kérdések rendezéséről.119 Ez annak a következménye, hogy a norvég álláspont szerint az élettársak maguk döntöttek úgy, hogy nem kötnek házasságot, következésképpen a jogalkotót az élettársak szabad elhatározásának tiszteletben tartása kell, hogy vezérelje.120
1.4. A jogpolitikai ideológia és a hatályos jogszabályok, s még inkább a napjainkban követett ítélkezési gyakorlat összevetése, az északi országokban vallott elmélet és folytatott – jogalkotási, illetve bírósági – gyakorlat tükröztetése sajátos következtetésre ad lehetőséget. Arra, hogy a hangsúlyaikban kétségtelenül eltérő elméleti kiindulópont noha nem is teljesen egységes, de alapgondolatait tekintve mégiscsak hasonló eredményt szült. Svédországban az élettársi törvény érte el a legjelentősebb kérdések rendezését, ugyanezt Dániában és Norvégiában a bírói gyakorlat fejlesztette ki – még ha nem érve olyan messzire, mint a svéd jog. A neutrality elmélete kifejezetten szükségessé tette azt, hogy a magánjog területén is méltányosan rendezzék a vagyonjogi kérdéseket, ám egyes vagyoni jellegű problémák megoldásától a dánok és norvégok házasság elsődlegességét őrző taktikája sem zárkózhatott el. Bradley határozottan az 1991. évi norvég törvényre is figyelemmel fogalmaz úgy, hogy a norvég megoldás a svéd és a dán közé sorolható be.121
Mindhárom jogalkotás szem előtt tartja azt a követelményt, hogy a gyermeket illetően semmiféle hátránnyal ne járjon a szülők élettársi kapcsolata. Ebben a vonatkozásban az egyébként is liberális északi jogok valóban pozitív képet adnak. Nagyobb és nem megoldott probléma a partnerek egymás közötti vagyoni viszonya. Noha közbelép a jog a gyengébb fél érdekében és méltányos eredményre törekszik, ezen a téren még nem valósult meg a partnerek egyenlősége. S itt utalunk vissza arra, hogy az egyes államok ítélkezési gyakorlata, illetve jogszabályai messze nem egyforma erősségű igényeket biztosítanak az érintetteknek – különbséget teremt az, hogy tulajdoni vagy kötelmi igénnyel lehet-e fellépni, s az is, hogy a szerzésben való közreműködés alapjául milyen tevékenységet fogadnak el. Agell eltérő fejlődési irányként értékeli, hogy más északi országok nem követték a svéd törvényi megoldást mint modellt.122
2. A regisztrált partnerkapcsolat rendezése
A regisztrált partnerkapcsolat bevezetését elsősorban nem a társadalmi igénynek tulajdonítják, hanem a politikai akaratnak, amely azt az elvet követte, hogy az azonos nemű partnereket a házastársakéhoz hasonló bánásmódban részesítsék a lehető legtöbb jogterületen. Ami magukat a párkapcsolatban élő azonos nemű személyeket illeti, jelentőségük számarányuknál fogva csekélyebb, mint a heteroszexuális élettársaké, s Agell arra is rámutat, hogy tényleges igényeik felmérésére gyakorlatilag nem került sor.123 (Természetesen voltak ugyanakkor olyan civil szervezetek, amelyek nagy nyilvánosság előtt, határozottan követelték az azonos nemű párkapcsolatok és a házasság egyenlő jogi helyzetének megteremtését.124)
Ami a számukat illeti, nyilván annak csekély mértéke nem von le semmit a kérdés jelentőségéből, ugyanakkor évekkel a regisztrált partnerkapcsolatról szóló törvények hatályba lépését követően elgondolkodtatóan kevés az így megkötött párkapcsolatok száma. Dániában 1990 januárjától 2002 januárjáig összesen 6186 személy élt regisztrált partnerkapcsolatban, ebből 908-an bontották fel kapcsolatukat és 322 személy halála eredményezett megszűnést. Határozott mértékben nőtt azoknak a partnerkapcsolatoknak a száma, amelyben gyermek nevelkedik, ez a szám
1996-ban 81, 2002-ben már 266 volt.125 A regisztrált partnerkapcsolat a politikai ambíciók ellenére Svédországban is mindezidáig szerény gyakorlati jelentőségű intézmény maradt. 1995 és 2003 között összesen 3440-en regisztráltatták párkapcsolatukat.126 Ennek magyarázatát – hiszen új jelenségről van szó – jelenleg elemzik.
Érdemben valamennyi északi ország – ideértve Izlandot és Finnországot is – a dán modellt követi, legalábbis a vezérfonal, a szerkezet ugyanarra a sablonra épül. Mind a norvég, mind a svéd jogalkotásban lényeges szerep jutott annak a ténynek, hogy Dánia már rendelkezik ilyen jellegű jogszabállyal. Svédország már a dán törvény elfogadása előtt elismerte az azonos nemű élettársaknak a heteroszexuális élettársakkal egyenlő jogait és ugyanazokat a rendelkezéseket rendelte rájuk alkalmazni, de ez az álláspont politikailag tarthatatlan volt, miután a dánok és norvégok ezt meghaladó szabályozást léptettek életbe.127 Így azonban Svédország lett az egyetlen, amely a homoszexuális kapcsolatokat több szinten is szabályozza: a házassággal szinte azonos joghatásokat maga után vonó regisztrált partnerkapcsolat mellett az informális élettársi kapcsolatot is elismeri. A másik két országban nem teljesen nyilvánvaló, hogy a különnemű élettársakkal azonos igényeket érvényesíthetnének-e. Különösen a norvég jogalkotás során egyértelműen csak a heteroszexuális élettársakra koncentráltak (hozzátesszük: közülük is elsősorban azokra, akik közös gyermeket nevelnek).
3. A partnerkapcsolatok egymáshoz, való viszonya
Az élettársak viszonyainak (nem)szabályozása azt bizonyítja, hogy eltérő ideológiai megfontolások irányítják az északi államok törvényalkotását. A regisztrált partnerkapcsolat azonban kivételnek tekinthető: a dán megoldás valóban modellként szolgált a többi állam számára. Agell a dán jogalkotási produktumot igen sikeresnek tekinti, olyannak, amely egyrészt képes betölteni feladatát, másrészt pedig jelképes jelentőséget is hordoz. Az, hogy a regisztrált partnerkapcsolat a megfelelő megoldásnak tekinthető-e, nem elsősorban családjogi, nem magánjogi kérdés, hanem olyan tényezőknek a függvénye, amelyek messze e tanulmány határain túlmutatnak. Lund-Andersen ezt a modellt közbülső eszközként értékeli, amelynek különösen erős szimbolikus jellege van, s amely idővel a radikális megoldáshoz, az azonos nemű személyek házasságkötéséhez vezethet.128 Ezzel szemben Agell más álláspontot képvisel: a házasságot továbbra is férfi és nő közötti kapcsolatnak tekinti, amelynek komoly hagyományai vannak, s amelynek ilyen formában történő fenntartását biológiai okok is indokolják. Következésképpen megőrzése is indokolt, a bejegyzett partnerkapcsolat mellett, amely az azonos neműek számára biztosítja a házasságnak megfelelő formát.
A regisztrált partnerkapcsolat északi formái valóban egyre közelebb kerülnek a házassághoz. Nemcsak vagyonjogi hatásukat és felbontásuk módját tekintve, hanem megkötésük körülményeit illetően is, hiszen különös figyelmet fordítanak a szertartás megtartásának mikéntjére. (A házasság és a regisztrált partnerkapcsolat egymástól való távolságának megtartására utal ugyanakkor az, hogy eltérő terminológiát használ a két jogszabály.) Ami pedig a gyermekkel való jogviszonyt illeti, az örökbefogadás, közös szülői felügyelet kérdését, a tendencia ezen a területen is az, hogy a házasságéval azonos szabályozás jöjjön létre. Az élettársi kapcsolat és házasság viszonyáról a fentieken túl csak annyit jegyzünk meg, hogy a jogszabályi beavatkozás szükségessége éppen azokon a pontokon merül fel, ahol ez a házastársak vagyoni viszonyait tekintve is indokolt.
Utolsó gondolatként még annyi marad, hogy megállapítsuk, hogyan viszonyulhat egymáshoz a két vizsgált házasságon kívüli partnerkapcsolat. Bár sem a regisztrált partnerkapcsolat, sem az informális élettársi kapcsolat nem házasság, a közöttük lévő különbség is mindösszesen ennyiben ragadható meg. Annak ellenére, hogy mindkettő kevesebb joghatást nyújt, mint a házasság, a regisztrált partnerkapcsolat még véletlenül sem nevezhető élettársi kapcsolatnak, legalábbis abban az értelemben biztosan nem, amilyen jelentéstartalmat a magyar (jogi) köztudat ennek a megjelölésnek tulajdonít.
JEGYZETEK
* Jelen tanulmány a szerző vonatkozó témában készülő PhD dolgozatának része.
1 Idézi angolul Pedersen, Inger Margrete: Features of Danish Law concerning Property Rights and Obligations of Unmarried Cohabitants. Scan. St. in Law 1 98 1. 1 33. o.
2 Az alábbiakban elsősorban az “északi jogkör” megjelölést használjuk, illetve ezzel szinonim értelemben a “skandináv jogok” kifejezést. Az általunk hivatkozott források eltérően használják a két szófordulatot. Zweigert és Kötz megjegyzi, hogy az általuk követett szinonim használat nem felel meg annak a ténynek, miszerint földrajzi értelemben sem Dánia, sem Izland nem képezi Skandinávia részét (Zweigert, Konrad – Kötz, Hein: An Introduction to Comparative Law. Oxford 1987., 287. o.). Agell ezzel szemben Finnországnak a skandináv országok jogi együttműködéséhez való csatlakozása miatt javasolja a helyesebb “északi” jelző alkalmazását (Agell, Anders: Is There One System of Family Law in the Nordic Countries? European Journal of Law Reform 200 1. 3., 3 16. o. [Agell 2001.]).
3 Ring, Gerhard/Olsen-Ring, Line: Einführung in das skandinavische Recht. München 1999., 1. o.
4 Eörsi Gyula: A skandináv jogról és jogtudományról. Budapest 1974., 107. o.
5 Rheinstein, Max: Einführung in die Rechtsvergleichung. München 1974., 78. o.
6 Zweigert – Kötz: (2. lj.) 287. o.
7 Zweigert – Kötz: (2. lj.) 288. o.
8 Eörsi: (4. lj.) 112-114. o.
9 Carsten, Gebhard: Europäische Integration und Nordische Zusammenarbeit auf dem Gebiet des Zivilrechts. ZEuP 1993. 335. o. (338-339. o.)
10 Ez természetesen a történelmi tények pusztán csekély hányada, tekintve, hogy az északi államok különböző időszakokban különböző egyéb kapcsolatokban – unióban, egymásnak való alávetettségben – is álltak.
11 Ring/Olsen-Ring: (3. lj.) 3. o.
12 Döntő jelentőséget tulajdonít a nyelv fordítás nélküli megértésének Agell (Agell 2001. – 2. lj. T- 313. o.), valamint Zweigert és Kötz is (2. lj. 291. o.).
13 Hamza Gábor: Az európai magánjog fejlődése. Budapest 2002., 201. o.
14 Az Északi Együttműködésről részletesen: Berg, Axel: Nordic Cooperation. In: Bernhardt, Rudolf (szerk.): Encyclopedia of Public International Law. Vol. III. 1997., 634. (634-638. o.); Carsten: (9. lj.) 338-347. o.; Ring/Olsen-Ring: (3. lj.) 4-5. o.
15 Hangsúlyozza különösen Carsten: (9. lj.) 347. o.
16 Zweigert és Kötz: (2. lj.) 294. o.
17 Jantera-Jareborg, Maarit: National Report – Sweden. In: Boele-Woelki, Katharina – Braat, Bente – Sumner, Ian (szerk.): European Family Law in Action Vol. I. Grounds fir Divorce. Antwerpen – Oxford 2003., 52. o. Az azóta eltelt mintegy nyolcvan év során ezeket a törvényeket hatályon kívül helyezték.
18 Agell 2001: (2. lj.) 313-314. o.
19 Noack, Turid: Cohabitation in Norway: An Accepted and Gradually More Regulated Way of Living. IJLPF 2001. 1., 105. o.
20 Ryrstedt, Eva: Legal Status of Cohabitants in Sweden. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma (szerk.): Die Rechtsstellung nichtebelicher Lebensgemeinschaften. Tübingen 2005., 416. o.
21 Sörgjerd, Caroline: Neutrality: The Death or the Revival of the Traditional Family? In: Boele-Woelki, Katharina (szerk.): Common Core and Better Law in European Family Law. Antwerpen – Oxford 2005., 340-341. o.
22 Ezt emeli ki Agell (The Swedish Legislation on Marriage and Cohabitation: A Journey Without a Destination. Scan. St. in Law 1980. 24. o. [Agell 1980]). A törvény (lag om ogifta samboendes gemensamma bostad; Act on the Joint Dwelling of an Unmamed Couple) 1974-ben lépett hatályba.
23 Ez az akkor (hetvenes évek) hatályos vagyonjogi szabályozás alapján -Agell, Anders: Cohabitation Without Marriage in Swedish Law. In: (Eekelaar, John – Katz, Sanford (szerk.): Marriage and Cohabitation in Contemporary Societies. Toronto 1979., 247. o. [Agell 1979], Ugyanitt ismerteti a bírósági gyakorlat korabeli alakulását.
24 Agell 1980: (22. lj.) 26. o.
25 Az 1975. évi ügyet ismerteti és elemzi Agell (Agell 1979 – 23. lj. – 248. o.).
26 Sem az előző, sem ebben az ügyben nem irányult a kereseti kérelem a jogalap nélküli gazdagodás megállapítására.
27 Ugyanebben az évben egy másik módosítás is értékelte az élettársi pozíciót: a kiskorú gyermek számára fizetendő gyermektartásdíj kiszámításánál ettől kezdődően már nem csupán azt lehetett figyelembe venni, hogy a tartásra kötelezett jövedelme teljes egészében nem számítható alapul, amennyiben a vele együttélő házastárs oldalán ezt különleges helyzet indokolja (például a gyermekek gondozása miatt nem tudja magát fenntartani), hanem az is, ha ez a helyzet az élettársnál áll elő. Az élettárs vonatkozásában azonban egy plusz követelményt is megjelölt a jogszabály: akkor lehet a fentiekre hivatkozni, ha a feleknek közös gyermeke van.
28 Ahogyan arra már utaltunk a házasságon kívül és házasságban született gyermekek jogállásának egyenlősítése hamar megtörtént Svédországban: a 10-es évek óta nem használták a törvénytelen/törvényes gyermek megkülönböztetést és 1976-ban a házasságban/házasságon kívül született gyermek megjelöléseket is törölték éppen annak érdekében, hogy a megfogalmazás ne vezethessen a gyermekkel szemben hátrányos erkölcsi értékítélethez. Agell 1980 – 22. lj. – 36. o. (Ugyanakkor csak 1969-ben váltak teljessé a házasságban nem élő szülőktől származó gyermekek öröklési jogi jogosultságai. Sörgjerd: (21. lj.) 340. o.)
29 Agell, Anders: Die schwedische Gesetzgebung über nichteheliche Lebensgemeinschaften. FamRZ 1990. 8 19. o. [Agell 1990]
30 Az 1985-ben hozott határozatot ismerteti Agell (Agell 1990 – 29. lj.-818. o.)
31 Az új törvény (Lag ont sambors gemensamma hem; Cohabitees Joint Homes Act) 1988. januárjában lépett hatályba. Rendelkezéseit ismerteti Spindler, Christoph: Aktueile Neuregelungen des Rechts der nichtehelichen Lebensgfemeinschaft in Schweden. FamRZ 1988. 914-915. o. és Agell (Agell 1990 – 29. lj. – 819-820. o.)
32 Agell 1990: (29. lj.) 819. o.
33 Agell kifogásolja a “házassághoz hasonló együttélés” kívánalmát, tekintve, hogy többen – akikre egyébként a törvény hatálya kiterjed – éppen azért nem kötnek házasságot, mert élettársakként – jogilag egyedülállókként – és hangsúlyozottan nem házastársakként óhajtanak együttélni. (Agell 1990 –
29. lj. – 820. o.)
34 A beleegyezéstől csak szűk körben lehet eltekinteni, például, ha megfelelő időn belül a másik fél nem adja hozzájárulását. A hozzájárulás ítélettel pótolható. Spindler: 31. lj. 915. o.
35 Savolainen, Matti: The Finnish and the Swedish Partnership Acts – Similarities and Divergencies. In: Boele-Woelki, Katharina – Fuchs, Angelika (szerk) : Legal Recognition of Same-Sex Couples in Europe. Antwerpen -Oxford 2003., 24. o.
36 Lag om homosexuella sambor.
37 Említi kiemelten Agell (Agell 1990 – 29. lj. – 821. o.)
38 A törvény címében is eltér a korábbitól: Sambolagen.
39 Az Igazságügyi Minisztérium által kiadott tájékoztató anyag konkrétan megjelöli, hogy továbbra is alapvető feltétel a közös használat céljából történő szerzés, s nem tartozik a háztartási felszerelések közé például sem a gépkocsi, sem a részvény. Cohabitees and their joint home. Fact Sheet. Regeringskansliet. Ministry of Justice, Sweden, August 2003.
40 Jantera-Jareborg, Maarit: Das neue schwedische Gesetz über die nichteheliche Lebensgemeinschaft. FamRZ 2004. 1431-1432. o.
41 Itt utalunk arra, hogy mivel időközben Svédországban bevezették a regisztrált partnerkapcsolat intézményét, csak azok hivatkozhatnak a jogszabályra, akik – harmadik személlyel sem – élnek házasságban vagy regisztrált partnerkapcsolatban.
42 39. lj.
43 39. lj.
44 Közli Sörgjerd: (21. lj.) 337. o.
45 Ryrstedt: (20. lj.) 419. o.
46 Következésképpen a törvény alapján nem támaszthatnak igényt a közös háztartásban élő családtagok (pl. együttélő testvérek, illetve a nagykorú gyermekkel együttélő szülő). A 2003. évi törvény előkészítése Során felmerült az az elképzelés, hogy ezekre a kapcsolatokra is kiterjesszék a jogszabály hatályát, ám végül ezt nem tették, azzal a megokolással, hogy ott nincs szükség az élettársak – legalábbis a gyengébb fél – által igényelt speciális törvényi védelemre. Sörgjerd álláspontja szerint a döntéshozatal során nem mérlegelték megfelelően valamennyi érdeket, tekintve, hogy vidéken nem ritka a felnőtt testvérek együttélése, s éppen ők azok, akik – az élettársakkal ellentétben – sem házasság, sem regisztrált partnerkapcsolat útján nem rendezhetik viszonyukat és szerezhetnek jogokat (21. lj. 337-338. o.).
47 Közli Agell (Agell 1990 – 29. lj. – 820. o.)
48 Jantera-Jareborg: (40. lj.) 1431. o.
49 Ryrstedt: (20. lj.) 420. o.
50 39. lj.; Sörgjerd: (21. lj.) 338. o.
51 A jelenlegi vagyonjogi gyakorlatot közli Ryrstedt: (20. lj.) 420-429. o.
52 Ryrstedt: (20. lj.) 425. o.
53 Ryrstedt arra utal, hogy előszereteti értéke is van a közös lakásnak, s harmadik személyek is érdekeltek lehetnek abban hogy azt használhassák, pl. a felek bármelyikének velük együttélő rokonai (20. lj. 426. o.)
54 Ryrstedt: (20. lj.) 429. o.
55 Swedish Report in European Family Law in Action. III. kötet: Parental Responsibilities. Szerk.: Boele-Woelki, Katharina – Braat, Bente – Curry-Sumner, Ian. Antwerpen – Oxford 2005. 344., 347. o. Született egy olyan javaslat is, amely szerint a házasságban nem élő szülők is automatikusan közös szülői felügyeletet gyakorolnának az apai jogállás betöltésétől számított három hónapot követően, amennyiben egyik szülő sem ellenzi ezt.
56 Lund-Andersen: Legal Status of Cohabitants in Denmark. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma (szerk.): Die Rechtsstellung nicbtehelicher Lebensgemeinschaften. Tübingen 2005., 456. o. [Lund-Andersen 2005].
57 Pedersen: (1. lj.) 137. o. Ismerteti a vonatkozó bírósági gyakorlatot a nyolcvanas évek elejéig, 133. (136-150. o.)
58 Pedersen ismerteti az 1959-ben elbírált esetet (1. lj, 137. o.), s hozzáteszi, hogy a bíróságok még abban az esetben is elismerik a szerződés érvényességét, ha egyik partner még házasságban (tipikusan már külön, de még kötelékben) él.
59 1953-ból.
60 Nem fele-fele, hanem 25-75%-os arányban.
61 1980-ban.
62 A döntéshozatal előtt a később kisebbségben maradtak még azt is kétségbe vonták, hogy az élettárs számára egyáltalán jár bármiféle kompenzáció, különös tekintettel arra, hogy jövedelme arra lehetett elég, hogy maga és gyermeke kiadásait fedezze, azaz közvetetten sem járulhatott hozzá a vételárhoz.
63 Lund-Andersen 2005: (56. lj.) 461. o.
64 Nielsen, Linda: Danish Family Law – matrimonial property and cohabitant’s property. In: Henrich, Dieter – Schwab, Dieter (szerk.): Eheliche Gemeinschaft, Pratnerschaft und Vermögen im europäischen Vergleich. Bielefeld 1999., 42. o.
65 Pedersen: (1. lj) 149. o.
66 Lund-Andersen 2005: (56. lj.) 462. o.
67 Ismerteti Nielsen: (64. lj.) 42. o.
68 Lund-Andersen 2005: (56. lj.) 462-463. o.
69 Dahl, Borge – Melchior, Torben – Tamm, Ditlev (szerk.): Danish Law in a European Perspective. Koppenhága 2002., 194. o.
70 Legalábbis egy 1986. évi döntés alapján.
71 Amennyiben nincs gyermek, ez csak különösen indokolt esetben lehetséges. Lund -Andersen 2005 (56. lj.) 466. o.
72 Lund -Andersen 2005 (56. lj.) 466. o.
73 Danish Report in European Family Law in Action. III. kötet: Parental Responsibilities. Szerk.: Boele-Woelki, Katharina – Braat, Bente – Curry-Sumner, Ian. Antwerpen – Oxford 2005., 339., 351. o., 370. o.
74 Ryrstedt, Eva: Legal Status of Cohabitants in Norway. In: Scherpe, Jens M. – Yassari, Nadjma (szerk.): Die Rechtsstellung nicbtebelicber Lebensgemeinschaften. Tübingen 2005., 440. o.
75 Csekély többséggel született döntés. Nem minden párt képviselői voksoltak “igen”-nel, nem is csupán vallási megfontolásból, hanem a nők és a gyermekek védelmében, annak ellenére, hogy a rendelkezés alkalmazására gyakorlatilag nem került sor. Noack: (19. lj.) 105., 107. o.
76 A bizottsági jelentés részleteit ismerteti Strom Bull, Kirsti: Non-marital Cohabitation in Norway. Scan. St. in Law 1986. 31. (31-40.) o.
77 Strom Bull: (76. lj.) 45. o.
78 Strom Bull: (76. lj.) 32. o.
79 Asland, John: Legislation on Informal Cohabitation in Norway. In: Boele-Woelki, Katharina (szerk.): Common Core and Better Law in European Family Law. Antwerpen – Oxford 2005., 295. o.
80 Asland: (79. lj.) 296-300. o.
81 Asland utal arra, hogy a javaslat megtétele idején a legtöbb hatályos jogszabály két éves együttélést ismert el – egyéb feltételek mellett – élettársi kapcsolatnak, így többek között az 1991. évi említett törvény is. A két éves időtartam helyénvalóságát a statisztikai adatok is alátámasztják: az élettársi viszony igen gyakran felbomlik az első két esztendőben, viszont a kétéves és hosszabb kapcsolatok stabilitása eléri a házasságokét, következésképpen a két éves követelmény egyúttal a tartósság záloga is. (79. lj. 296-297. o.)
82 Ez utóbbi az ún. “housewife co-ownership”, illetve “husmorssameie”.
83 Ryrstedt: (74. lj.) 440-441. o.
84 Ryrstedt részletezi a jelenlegi ítélkezési gyakorlatot (74. lj. 441-447. o.)
85 Ryrstedt: (74. lj.) 443. o.
86 1975-ben, 1976-ban és 1980-ban hozott ítéletek, ismerteti Ryrstedt (74. lj.) 445. o.
87 Ryrstedt: (74. lj.) 446. o.
88 A Sivilsak ügyben 2000-ben hozott ítélet. (Ryrstedt – 74. lj. – 447. o.)
89 Bár Norvégiában a házastársi tartás sem gyakori.
90 Noack: (19. lj.) 110. o.
91 Norvegian Report in European Family Law in Action. III. kötet: Parental Responsibilities. Szerk.: Boele-Woelki, Katharina – Braat, Bente-Curry-Sumner, Ian. Antwerpen – Oxford 2005., 361., 369. o.
92 Asland a “nem” választ támogatók sorát erősíti, érve az, hogy az élettársi kapcsolatok kevésbé stabilak, mint a házasságok, így a gyermeknek nem érdeke élettárs örökbefogadó szülők mellett nevelkedni. Álláspontja szerint ésszerű követelmény annak a partnerektől való elvárása, hogy akik gyermeket óhajtanak örökbefogadni, fejezzék is ki előtte egymás iránti elkötelezettségüket. (79. lj. 303. o.)
93 Lund-Andersen, Ingrid: The Danish Registered Partnership Act. In: Boele-Woelki, Katharina – Fuchs, Angelika (szerk.): Legal Recognition of Same-Sex Couples in Europe. Antwerpen – Oxford 2003., 13-14. o. [Lund-Andersen 2003] A törvényt a parlamenti képviselők 71 igen, 47 nem szavazattal – 5 tartózkodás mellett – fogadták el.
94 A svéd regisztrált partnerkapcsolatról szóló jogszabály megalkotásának előzményeiről szólva Sörgjerd említi, hogy első mérföldkőnek valójában az az 1955-ben hozott legfelsőbb bírósági döntés tekinthető, amely a leszbikus anyát alkalmasnak találta a gyermeke feletti szülői felügyelet ellátására. (2 1. lj. 346. o.) A jogszabályalkotás történetéről Savolainen: (35. lj.) 24-25. o.
95 Ilyen az 1991. évi norvég törvény is (III.3.3.1.)
96 1. §
97 Az életkori követelményt és a házassági akadályokat (vérrokoni kapcsolat, fennálló örökbefogadás, kettős házasság).
98 Ennek a rendelkezésnek családi jogi szempontból szinte nincs gyakorlati jelentősége, tekintve, hogy a családjogi rendelkezések nemi hovatartozás szempontjából semleges megfogalmazásúak. Wacke, Andreas: Die Regiestrierung homosexueller Partnerschaften in Dänemark. FamRZ 1990. 4. 349. o.
99 A jelentés 1997. májusában “Registrated Partnersbip, Cohabitation and Messing” címmel jelent meg.
100 Lund-Andersen 2003: (93. lj.) 22. o.
101 A “child’s best interest” kifejezés nyelvi megfelelőjét használja a dán jogszabály, ezzel egyenértékűen fogalmaz egyébként a New York-i Gyermekjogi Egyezmény is – pontosan a gyermek mindenek felett való érdekét jelenti, de a gyermek érdeke kitétel alatt ugyanezt értjük – így használja egyébként a magyar családjogi törvény is.
102 Amennyiben a másik szülő meghalt, ilierve a szülői felügyeleti jogot különélése vagy egyéb ok miatt nem gyakorolja, illetve arról lemondott és a regisztrált partner nem fogadhatja örökbe.
103 A 3. § említi az életkori követelményt, a rokoni kapcsolatokban álló akadályt, ilierve a kettős házasságnak megfelelő tilalmat; továbbá az alaki feltételek körében az együttes és személyes jelenlét és a nyilatkozattétel szükségességét.
104 Savolainen: (35. lj.) 29. o.
105 A mesterséges megtermékenyítést illetően a kormány úgy vélte, hogy meg kell várni: hogyan alakul a törvényjavaslat sorsa az azonos nemű személyek szülői felügyeletét illetően. Savolainen: (35. lj.) 39. o.
106 “The Church of Sweden General Synod: Yes to Blessing of Registered Partnership” Press Release. Uppsala 2005. október 27. www.svenskakyrkan.se.
107 Először 1993-ban, majd 1996-ban került a kormány törvényjavaslata a parlament elé, de egyik alkalommal sem szavazták meg. 1997-ben felállítottak egy bizottságot, amely jelentésében arra utalt, hogy a szomszédos skandináv államokban bevezetett regisztrált partnerkapcsolat alapján lenne szükséges a finn jogszabályt megalkotni. 2001-ben nagyon csekély többséggel került sor a törvény elfogadására.
108 Savolainen: (35. lj.) 30. o.
109 Angol fordításban többek között Sörgjerd idézi (21. lj.) 342. o.
110 Ismerteti Agell (Agell 1980 – 22. lj. – 22. o.).
111 Sörgjerd: (21. lj.) 342. o.
112 Agell kiemeli a semlegesség ezen következményét, s erre utal közvetetten Sörgjerd is. Utóbbi felhívja a figyelmet arra, hogy az 1969-ben felállított bizottság számára adott kormányzati iránymutatás nyomatékosította: a jogalkotás az egyik legfontosabb társadalmi eszköze annak, hogy a fejlődésnek új irányt szabjanak. Így attól függetlenül, hogy a semlegesség teóriája valóban kívánt-e hatást gyakorolni a társadalom tagjainak párválasztására, a bizottság nem igazán vette figyelembe a kormányzati óhajt. (21. lj. 343. o.)
113 Agell 1980: (22. lj.) 22. o.
114 Graversen, Jorgen: Family Law as a Reflection of Family Ideology. Scan. St. in Law 1990. 79. o.
115 A bontójog már ekkor valóban igen megengedő: a bíróság azonnal felbontotta a házasságot, ha a felek ezt közösen kérték és nem volt szülői felügyelet alatt álló gyermekük. Amennyiben bármelyik feltétel hiányzott, akkor is mindössze hat hónapos kötelező várakozási idővel kellett számolni, amelynek elteltével – különélés nélkül – kérni lehetett a bontást. Agell 1980: (22. lj.) 12-13. o.
116 Agell 1980: (22. lj.) 36. o. Meg kell jegyeznünk, hogy Agell álláspontja, különösen, ami a házasság jellegét, jellemzőit és ezzel kapcsolatban természetesen az élettársi kapcsolat helyét illeti, (s amely angol nyelven is széleskörűen közlésre került), kritikára is talált. Példa erre Thue, Helge J.: Order of Freedom. The Established View and An Existentialistic Family Law Theory. Scan St. in Law 1985. 235-249. o.
117 Graversen az 1938-től 1968-ig tartó időszakot a dán családjog fénykorának nevezi. 1937-ben valósul meg jogszabályi szinten a gyermekek egyenjogúsága függetlenül attól, hogy házasságban születtek-e vagy sem, s majd a hatvan évek legvégén veszi kezdetét az újabb út keresése.
(113. lj. 75. o.)
118 Graversen: (114. lj.) 79. o.
119 Noack: (19. lj.) 113-114. o.
120 Asland: (79. lj.) 298. o. Éppen emiatt nem javasolták sem az önkéntes, sem a kötelező regisztrációt.
121 Bradley, David: Regulation of Unmarried Cohabitation in West-European Jurisdictions – Determinants of Legal Policy. IJLPF 2001. 1., 25. o. A hangsúlyt az északi jogkör országainak eltérő megoldására helyezi.
122 Agell 2001: (2. lj.) 317. o.
123 Agell, Anders: The Legal Status of Same-Sex Couples in Europe -A Critical Analysis. In: Boele-Woelki, Katharina – Fuchs, Angelika (szerk.): Legal Recognition of Same-Sex Couples in Europe. Antwerpen -Oxford 2003., 127. o. és 131. o. [Agell 2003].
124 Különösen nagy szerepet játszottak Dániában, az 1989. évi törvény meghozatalával kapcsolatosan. Wacke: (96. lj.) 350. o.
125 Lund-Andersen 2003: (93. lj.) 16-17. o. 1990-től kezdődően a férfiak párkapcsolatának száma jelentősen meghaladta a női partnerkapcsolatok számát, később ez megváltozott, megnőtt a nők közötti bejegyzett kapcsolatok száma.
126 Sörgjerd ismerteti a statisztikai adatokat (21. lj. 349-350. o.).
127 Agell 2003: (123. lj.) 127. o.
128 Lund-Andersen 2003: (93. lj.) 22. o.