A cikk letölthető PDF formátumban is.

Az új Polgári Törvénykönyv Koncepciójának és Tematikájának (a továbbiakban: Koncepció)* egyes kérdéseit megvitató “Hungarian-British Joint Academic and Research Programme”** 2003. november 22-én, az oxfordi Pembroke College-ban tartott legutóbbi tanácskozásának témáját a kártérítési jog egyes alapvető kérdései képezték. A tanácskozáson angol részről Prof. Hugh Beale (University of Warwick, a kodifikációs előmunkálatokat végző Law Commission tagja), Prof. John Cartwright (Christ Church College Oxford), Prof. Dan Prentice (Pembroke College Oxford) és Prof. Geoffrey Woodroffe (Brunel University), magyar részről Dr. Harmathy Attila egyetemi tanár (ELTE ÁJK) alkotmánybíró, Dr. Vékás Lajos egyetemi tanár (ELTE ÁJK), a Kodifikációs Főbizottság elnöke, Dr. Kisfaludi András egyetemi docens (ELTE ÁJK), Dr. Bánhegyi Ilona (a MOL Rt. vezető jogtanácsosa) és Dr. Menyhárd Attila egyetemi adjunktus (ELTE ÁJK) vettek részt. A vitaindító referátumokat Dr. Harmathy Attila (a kártérítési jog egyes általános kérdéseiről), Dr. Kisfaludi András (a kártérítési felelősség objektív vagy szubjektív alapjának kérdéséről) és Dr. Menyhárd Attila (a munkavállaló által okozott károkért való felelősségről) tartották. Az alábbiakban e tanácskozás eredményeit igyekszünk összefoglalni.

A kártérítési jog a magyar polgári jog egyik gyakran vitatott területe, amely a kodifikációnak is fontos része. A magyar kártérítési jogi szabályozás egységes felelősségi rendszeren nyugszik, a szerződésszegéssel és a szerződésen kívül okozott károkért való felelősségre ugyanazok az általános szabályok alkalmazandók. A jogalkotó célja a jelenleg hatályos kódex szerinti felelősségi rendszerrel az volt, hogy a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősségre a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai vonatkozzanak, és amennyire lehetséges, a szabályozás ugyanazt az elvet kövesse minden felelősségi alakzat során. Ezt úgy tűnik, következetesen nem lehet végigvinni, és néhány kivételt mindenképpen tenni kell. Az egyik ilyen fontos kivételnek a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősséget tartják, bár kérdés, hogy ez valóban kivétel-e vagy pedig egy teljesen más felelősségi rendszernek kell-e tekintenünk. A gyakorlatban további kivételnek bizonyulnak a más személyek által okozott károkért való felelősségre vonatkozó szabályok – különösen az állami szervek által okozott károkért való felelősség szabályai -, amelyek részben nem magánjogi jelleget is hordoznak.

A hatályos szabályozás olyan gazdasági és társadalmi viszonyok között született, amelyek azóta jelentős mértékben megváltoztak. Ezt mind a hatályos szabályozás értékelése, mind a kodifikáció során figyelembe kell venni. Az 1959-es gazdasági rendszert az állami irányítás jellemezte, a magángazdaság szerepe gyakorlatilag elhanyagolható volt. A gazdasági tevékenység központilag irányított volt, és nem feltételezett szabad gazdasági cselekvést. A biztosítás jelentéktelen szerepet játszott, a kockázatok fedezete az állami költségvetés terhe volt. A gépjárművekkel okozott balesetek száma csekély volt. A magántulajdon csak elenyésző mértékben létezett, és az állampolgárok között – bár léteztek egyeseket megillető előnyök – a mai értelemben vett, a piacgazdaság működése által előidézett vagyoni különbségek nem voltak. A II. világháború eseményei és az azt követő változások komoly következményekkel jártak a morális értékekre nézve, amennyiben társadalmi moralitás egyáltalán létezett. Az addigi keresztény értékrend háttérbe szorult, a vagyon és az élet értékelése megváltozott és gyökeresen más lett, mint a II. világháború előtt volt. Mindez a szabályozás szintjén nem jelent meg, a szabályozás társadalmi hátteréhez azonban hozzátartozik.

A kártérítési jog hatályos szabályozása tág teret enged a bírói mérlegelésnek és bírói gyakorlatnak, alapvetően olyan normákra épül, amelyek erre nyitottak. Nincsenek meghatározott típusú peresíthető kártérítési tényállások, mint az angol kártérítési jogban, azonban az angol joghoz hasonlóan a bíró gyakorlat a döntő.

A társadalmi és gazdasági körülmények változása – bár ez nem volt gyors folyamat – viszonylag korán elkezdődött. A hatvanas években a külföldi kölcsönök hatására az életszínvonal javult, a vagyoni különbségek elkezdtek nőni. A magánvállalkozási jellegű tevékenységek lehetségessé váltak, ezzel el kezdtek nőni a vagyoni különbségek és az állam gazdasági szerepe is veszített elsődleges jelentőségéből. Be kellett vezetni a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítást és általában is nőtt a biztosítás szerepe. Ezeknek a gazdasági változásoknak a hatása a szabályozás jellegéből fakadóan is elsősorban a bírói gyakorlatban jelentkezett, és abban nyilvánult meg, hogy a bírói gyakorlat ugyanazokat a szabályokat másként kezdte értelmezni.

A hatályos szabályozás kiindulópontja az, hogy aki jogellenesen kárt okoz, az felel az okozott kár megtérítéséért. A jogellenesség a felelősség fontos eleme. Jogszerűen okozott károk esetén nincs kártérítésért való felelősség, de a jogszerűen okozott károknak vannak esetei, amelyek kártalanítási kötelezettséggel járnak. A szabályozás kifejezetten nem mondja ki, de a gyakorlatban általánosan elfogadott elv, hogy a károkozás mindig jogellenes, kivéve, ha azt jogszerűnek kell tekinteni. A társadalmi viszonyok sajátosan tükröződnek a kártérítés mértékének megállapítása során. Különösen személyi sérüléses kártérítési ügyekben merült fel az a probléma, hogy mekkora legyen a kártérítés mértéke. Így kérdés volt az, hogy a pincér elmaradt borravalóját és az orvos elmaradt hálapénzét a kártérítés mértékébe bele kell e venni, vagy sem. A bírói gyakorlat szerint a pincér elmaradt borravalóját meg kell fizetni, az orvos elmaradt hálapénzét azonban nem. A különbség a tevékenységek eltérő társadalmi megítélését mutatja, amely egyúttal jelzi a közvélemény szerepének fontosságát is.

Az állam szerepe a politikai változások ideje alatt jelentősen megváltozott, egyre erősödő mértékben csökkent. Egyre kevésbé volt tartható az állam által finanszírozott társadalombiztosítási rendszer, végül át kellett térni a költségvetési alapú társadalombiztosításról a magánfinanszírozású rendszerre. A cél az állami társadalombiztosítás megszüntetése és az egész társadalombiztosítási rendszer magánúton való finanszírozása. Az öregségi nyugdíj korhatárát megemelték, aminek következménye a személyi sérüléses károk mértékében is jelentkezik. Az elmaradt jövedelem meghatározása szempontjából ugyanis releváns lehet a nyugdíjba menetel lehetséges időpontja is. Érvelhet-e például azzal a károkozó, hogy a károsult hatvan éves korában nyugdíjba mehet, ezen a korhatáron túl tehát elmaradt munkabér kárként nem állapítható meg?

A szabad gazdasági mozgástér határai is jelentős mértékben változtak, és kérdésessé vált, hogy az egyes jogviszonyok (építési szerződések, orvosi jogviszonyok, más szakmai tevékenységek) és az azokhoz kapcsolódó kártérítési tényállások – például a foglalkozás vagy ipari tevékenység folytatásához kapcsolódó és az ezeken kívül eső felelősségi esetek – megítélhetőek-e ugyanazzal a mércével. A társadalomban demográfiai problémák is jelentkeznek. A hatvanas évek óta csökken a születések száma, tendencia a társadalom elöregedése, miközben a társadalom tagjai közötti különbségek nagyok lettek.

A szerződésszegéssel és a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség viszonyának sajátos problémáit vetették fel a bírói gyakorlatban a szerződéses láncolatok, amelyek különösen jellemzőek az építési szerződésekre. Az építési vállalkozó jellemzően nincs jogviszonyban a tervezővel. A bíróság olyan esetekben, amikor az építési vállalkozó teljesítése a terv hibájára visszavezethetően lett hibás, a tervezővel jogviszonyban nem álló építési vállalkozót azon az alapon marasztalta, hogy az építési vállalkozó azért teljesített hibásan, mert a terv hibáját észre kellett volna vennie. A vállalkozó a helytállását követően érvényesíthetett visszkereseti igényt a tervezővel szemben, szerződésen kívüli felelősségi alapon. A bírói gyakorlatban észlelhető tendencia az is, hogy a bíróságok nem feltétlenül egy személyre telepítik a károkozással kapcsolatos teljes kockázatot, hanem hajlamosak a kár, és ezzel a kockázat megosztására. Az angol kártérítési jog kiindulópontja ilyen szerződéses láncolat eredményeként kialakuló helyzetek megoldásánál alapvetően eltérő lehet a különböző károk kategorizálásán alapuló rendszer miatt.

A szerződéses és a szerződésen kívüli felelősség közötti különbségtétel – hasonlóan a vállalt és a vélelmezett kötelesség megkülönböztetéséhez – további lényeges következménye a kártérítés mértéke közötti különbség. A szerződésszegéssel okozott kár megtérítése esetén olyan helyzetbe kell hozni a károsultat, mintha a szerződés teljesült volna (pozitív interesse), míg a szerződésen kívül okozott károk megtérítéséért való felelősség esetén olyanba, mintha a károkozó magatartás nem következett volna be (negatív interesse). A veszteségbe (elmaradt haszonba) ugyanakkor, ahogy azt a francia bírói gyakorlat mutatja, a bíróság a pozitív interesse-t is be tudja vonni, szerződésen kívüli felelősség körében is. Ez elsősorban azon múlik, hogy a bíróság milyen tényeket mérlegel a kártérítés összegének meghatározásánál.

A hatályos szabályozás szerint a kártérítési felelősség négy alapfeltétele a kár, a károkozó magatartás és a kár közötti okozati összefüggés, továbbá a jogellenesség és a felróhatóság. A jogellenesség és a felróhatóság két különböző feltételt és fogalmat jelent, ugyanakkor sok esetben merül fel elhatárolási nehézség, és például a német jogirodalomban komoly vita tárgyát képezi, hogy ezek valóban elhatárolhatók-e egymástól, vagy egységes feltételként kellene megfogalmazni őket. Ez azért is lényeges kérdés, mert a kártérítési jogi szabályozás elméleti kiindulópontját alapvetően határozza meg, hogy a felelősségi rendszert objektív vagy szubjektív alapokra helyezzük-e. Az, hogy a hatályos szabályozás és gyakorlat abból indul ki, hogy minden károkozás jogellenes, ha kivételesen nem kell jogszerűnek tekinteni, felveti azt a kérdést is, hogy ha általános elvként minden károkozó magatartás jogellenes, akkor mit jelent a felróhatóság? A felróhatóság a jelenlegi rendszerben az általános és az egyedi közötti kategória, alapvetően bírói mérlegelés kérdése, hogy adott esetben a feltételei megvalósulnak-e. A jogellenesség és a felróhatóság egymástól elhatárolt feltételként való kezeléséből következik annak a lehetősége, hogy egy személy károkozó magatartását jogellenesnek kell tekinteni, ugyanakkor a felróhatóság hiánya miatt felelősség mégsem terheli. Az ennek kapcsán a magyar jogirodalomban és jogéletben kialakult vitában megfogalmazódott olyan álláspont is, hogy ez az eredmény elfogadhatatlan, és megfelelő megoldás az lenne, ha a hangsúlyt a jogellenességre helyeznénk. Ezzel elkerülhető volna az a paradox helyzet, hogy jogellenesnek tekintünk olyan magatartást, amely felelősségi következményt nem von maga után.

Ha a szubjektív és objektív alapú felelősségi rendszer közötti választás során figyelembe venni szükséges szempontokat keressük, az egyik alapvető szempont lehet a kártérítési felelősség funkciójának meghatározása, ami több különböző szerep eredőjeként határozható meg, amelyek közé tartozik például a büntetés, az elrettentés, a megelőzés, és a kompenzáció biztosítása. Lényeges támpont lehet, hogy pusztán objektív alapon működő felelősségi szabályozás az európai jogrendszerekben nincsen. A jogrendszerek általában nem hagyják figyelmen kívül a vétkességi elemet, még akkor sem, ha mindegyik rendszer ismer emellett szigorú, objektív felelősségi rezsimet is. Lehetséges szempont, hogy olyan szabályozást érdemes választani, amelyik preventív célokat szolgálni képes. Preventív célokat jól szolgálhat a vétkességi alapon nyugvó rendszer. Az objektív felelősségen alapuló olyan rendszer, amely nem alkalmas arra, hogy a személyt befolyásolja, nem tűnik ésszerűnek. Az objektív rendszer középpontjában nem az egyéni magatartás befolyásolásának lehetősége áll, hanem a kompenzáció. Ha a jogellenes károkozó magatartást minden esetben kártérítési kötelezettséggel szankcionáljuk, a kompenzáció mindig megtörténik, ez kerül előtérbe. A társadalmi és gazdasági változások által előtérbe került új szempontok kihathatnak a szabályozás meghatározására is. A jelenlegi szabályok megalkotásának időpontjában nem voltak magánvagyonok, ezek védelme nem volt szabályozási szempont. A vagyon védelme ma fontos szempont, amit pedig elsősorban a megelőzési elv szolgálhat, mert ha jövőbeni károkozásokat akarunk megakadályozni, akkor ahhoz a károkozók magatartásának hatékony befolyásolása vezethet. Lehet mondani azt is, hogy általános üzleti körülményeket alapul véve mindennek van ára, a piacon mindent meg kell fizetni, és a szubjektív elemek ennek során nem mérvadóak.

A jelenlegi megoldás az új Polgári Törvénykönyv kodifkációjának folyamatában ellentmondásos. A kodifikációs bizottságban kialakult az a meggyőződés, hogy a bevezetendő objektív rendszer egy fejlődés eredménye, előrelépés, és a bevezetése haladást jelent. Ezt a bírói gyakorlat áttekintése is alátámasztani látszott, amelyből az az elv tűnt leszűrhetőnek, hogy ha valaki kárt okozott, csak akkor tekinthető úgy, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, ha az adott esetben a kár elháríthatatlan volt. Ennek alapján úgy látszott, hogy a felelősség objektív alapra helyezése csak őszintébb megoldást jelentene, amely a bírói gyakorlat eredményeit elfogadva módosítja a szabályozást. A Legfelsőbb Bíróság bíráival lefolytatott vita során azonban a bírák ezt a megoldást nem fogadták el, elsősorban azért, mert a bírói gyakorlat nem publikált döntéseivel nem volna összhangban, amelyekben a szubjektív elemet a bíróságok ma is alkalmazzák. Erre tekintettel nem felel meg a valóságnak, hogy a mentesülés lehetőségét a bírói gyakorlat az elháríthatatlanságra korlátozza.

Úgy tűnik, hogy az angol joggyakorlatban a felróhatósággal szemben a jogellenesség eleme a felelősség meghatározó eleme. Számtalan olyan helyzet van, amelyekben a károkozás általános jogellenességéből kiinduló tétel a felróhatóság tesztjével kiegészítve sem hoz kielégítő eredményt. Ilyen sajátos terület például a piaci versenyhelyzetek megítélése. Nem biztos, hogy a tisztességes piaci versennyel természetszerűleg okozott hátrányok jogellenes, de kimenthető károkozásnak való minősítése jó megoldás, és ugyanez vonatkozik tulajdonjogi károkozási tényállásokra is. Ilyen elv mellett jogellenesnek kellene minősíteni, például az út építésével előidézett értékcsökkentést, mint a környező ingatlanokban bekövetkezett kárt, és vitatható eredményre vezet a károkozás általános jogellenességének tétele a bűncselekményt elkövetők elítélésével szükségszerűen okozott károk megítélésénél is.

Lényeges szempont lehet az is, hogy a szubjektív és objektív rendszer közötti választás során kisebb jelentősége van a választásnak magának, sokkal lényegesebb a rendszer kiszámíthatósága, ha a bíróságnak megadjuk a mentesítés lehetőségét. Figyelembe kell venni azt is, hogy a biztosítás nagyon komoly szerepet játszhat a kockázatok telepítésében, de kérdés, hogy az adott kockázatra létezik-e elérhető biztosítási konstrukció. Ilyen szempontból más a személyi sérülés, a vagyoni kár, és az elmaradt haszon kockázatának kezelése, mert például az elmaradt haszon kockázatát – éppen kalkulálhatatlansága miatt – sokkal nehezebb biztosítással fedezni.

Az alkalmazottakért való felelősség a mai formájában a kártérítési jog viszonylag modern fejlődésének eredménye, amelynek vannak történeti előképei, a modern jogrendszerek inherens elveiből azonban nem szükségszerűen vezethető le. Éppen ez lehet az egyik oka annak, hogy az alkalmazottakért való felelősség szabályozásában az alapvető jogrendszerek között komoly eltérések vannak. Azok a kérdések azonban, amelyeket az egyes jogrendszerek kártérítési jogi szabályozásának és bírói gyakorlatának ennek kapcsán meg kell válaszolniuk, általános jelleggel is megfogalmazhatók. Így el kell dönteni, hogy a munkáltatót objektív felelősség terheli-e, vagy kimentheti-e magát – kimentési lehetőségként elsősorban az adódik, hogy az alkalmazott kiválasztása, ellenőrzése és utasításokkal való ellátása érdekében megfelelően járt el. Meg kell határozni azt is, hogy a munkáltató a munkavállalóval egyetemlegesen feleljen-e vagy a munkáltató felelőssége egyúttal védőernyőt is jelentsen – mint a hatályos magyar szabályozásban – a munkavállaló számára és csak a munkáltatót tegye felelőssé az alkalmazott károkozásáért, amelyért az alkalmazott egyébként felelne. Ehhez részben kapcsolódik annak meghatározása is, hogy ha az alkalmazott által harmadik személyeknek okozott károkért a munkáltató felel, akkor milyen mértékben biztosít a jog visszkereseti igényt a munkáltatónak az alkalmazottal szemben. A kodifikált jogrendszerben a norma szintjén megoldhatatlannak látszó problémát jelent az alkalmazott fogalmának meghatározása úgy, hogy a bíróságok számára elegendő tér maradjon az eset összes körülményeinek vizsgálatára. Az a megoldás, amely a jogviszony minősítése alapján határozza ezt meg, nem tűnik kielégítőnek. Szintén ehhez kapcsolódó további kérdés, hogy a munkakörben való okozás mint a munkáltatói felelősség előfeltétele miként definiálható kodifikált norma szintjén és hogy az annak megítéléséhez szükséges szempontokat szükséges és lehetséges-e kódexben meghatározni. Kérdés az is, hogy ugyanazokat a szabályokat alkalmazzuk-e a gazdasági társaságok szerveinek – vezető tisztségviselőinek, felügyelőbizottsági tagjainak, könyvvizsgálóinak – magatartásáért és az alkalmazottért való felelősségre, illetőleg hogy alkalmi és tartós jogviszonyok között tehetünk-e és miként különbséget.

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása a megfelelő szabályozás kialakításához szükségesnek tűnik. A válaszok részben lehetnek jogtechnikai megoldások, nagyobb részben azonban meg kell határozni először a szabályozás alapjául veendő jogpolitikai célokat. Ennek során több szempontot is figyelembe kell venni. Az egyik ilyen szempont lehet, hogy a munkáltató az, aki az alkalmazott tevékenységének hasznából elsősorban részesül, ezért racionális döntés az alkalmazott tevékenységének kockázatát is a munkáltatóra terhelni. Általában jellemző szempont, hogy a munkáltató az, aki többnyire fizetőképes és a kár megtérítéséből eredő terheket könnyebben viseli. A munkáltató az, aki például biztosítással jól tudja fedezni és kezelni az alkalmazottak munkaköri tevékenysége során harmadik személyeknek okozott károkért való felelősség kockázatát. A munkáltatóra telepített kockázat mellett szól, hogy a munkáltató az, aki az alkalmazottait megfelelően ki tudja választani és ellenőrizni tudja őket. A felelősség terhe feltehetően gondosabb eljárásra ösztönzi a munkáltatót, és ez jól szolgál megelőzési funkciókat. További kérdés, hogy a munkáltatói felelősségnek tulajdonítunk-e szociális kártelepítési szerepet. Ettől függ, hogy a munkáltató helytállása mennyiben mentesíti (védi) a munkavállalót a kártérítési igénnyel és a munkáltató visszkereseti igényével szemben.

* A program keretében tartott korábbi ülésekről szóló beszámolókat ld. a Polgári Jogi Kodifikáció 2000. évi 2. (A szerződési jog szabályozásának egyes kérdéseiről), 2001. évi 1. (A szerződés érvénytelenségének egyes kérdéseiről), 2001. évi 3. (Felelősség szerződésszegésért) és 2002. évi 2. (Az új Polgári Törvénykönyv bevezető rendelkezései) számaiban.

** Megjelent a Magyar Közlöny 2002. évi 15. számának II. kötetében.

Hozzászólások

hozzászólás