1. Bevezetés
Az új magyar Ptk. koncepcióját a Kodifikációs Főbizottság a 2001. november 8-i ülésén fogadta el és határozta el annak szakmai vitára bocsátását.1 A Koncepcióhoz (továbbiakban: K.) elsősorban gazdasági jogi vonatkozásokban és a kötelmi jogi oldalt érintve abból a nézőpontból kívánok hozzászólni, hogy a gazdasági globalizáció mai, részben előnyös, részben pedig hátrányos irányvonala mellett egyre élesedő gazdasági és egzisztenciális verseny közepette az anyagi javakhoz, a megfelelő egzisztenciához jutás terén az esélyegyenlőség a polgári jogi viszonyokban azok számára is biztosítva legyen, akik az üzleti forgalomban, a gazdasági életben és a munka világában a másik partnertől gazdasági-szakmai, valamint objektív szociális helyzetüknél fogva olyan függőségbe kerülhetnek, amelyet a másik fél a maga előnyére tisztességtelenül felhasználhat. Az e viszonyhelyzetekhez tartozó intézmények koncepcionális kérdéseivel kívánok foglalkozni e cikk keretében, elsősorban az itt említett szempontokra koncentrálva, ugyanakkor azonban más felmerülő problémák megvitatását sem mellőzve. Mindez azt jelenti, hogy írásom a K. negyedik könyvének egyes kérdéseit érinti, amelynek szerzői Vékás Lajos és Lábady Tamás.
2. A kiszolgáltatott helyzetű fél védelme a szerződéses kötelem általános szabályainál – a munkajognak a polgári joghoz való tartozására is figyelemmel
A K. kidolgozása során uralkodó állásponttá vált, hogy a munkajogot a polgári jog részének kell tekinteni, és így a Munka Törvénykönyvének (Mt.) mögöttes jogterülete a Ptk. és értelemszerűen a Kötelmi jog Általános része. Ezzel még az az irányzat is egyetértett, amely nem tartja szükségesnek, hogy a munkaszerződés bekerüljön a Ptk. negyedik könyvének a Kötelmi jog Különös részének az egyes szerződéseket tartalmazó fejezetei közé. (Radnay).2 A munkajog témakörét érintő másik két kodifikációs előtanulmány viszont a munkaszerződésnek a Ptk.-ba történő beemelése mellett foglalt állást azzal, hogy a munkaszerződés és a munkaviszony részleteit (individuális munkajog), csakúgy, mint a munkaügyi kapcsolatok jogát (kollektív munkajog) a maga teljes egészében az Mt. rendezze (Kiss, Prugberger).3 E másik két tanulmány közül az egyik csak a munkaszerződésnek a Ptk.-ba történő beemelését javasolta (Kiss), míg a másik – utalva az új holland Bjurgerliches Weetbook kodifikátorai egyikének (Prof. Hartkamp) a felvetésére4 és a svájci OR. hasonló meg-oldására,5 hogy a munkaszerződés mellett alcímként a kollektív (munka) szerződésről, sőt az üzemi megállapodásról sem ártana, ha a főbb vonásokat érintően az új Ptk. Kötelmi jogi Különös része is szólna azzal, hogy a részletes szabályozás továbbra is az Mt.-nek a munkaügyi kapcsolatokat rendező részéhez tartozik (Prugberger).6 A K. jelenlegi kidolgozott változatából ez a megoldási lehetőség kimaradt, és csak a munkaszerződést látja szükségesnek felvenni az új Ptk. Kötelmi jogának Különös részébe.7 E megoldás sem okoz jogdogmatikai törést, mivel a kollektív munkajog e két kontraktuális intézményénél is azokon a nem kifejezetten munkajogi kérdéseken túl, amelyekben a Polgári jogi-Kötelmi jogi szempontoknak szerepe lehet, és amelyekre nem utal az Mt., az új Ptk., azaz a Kötelmi jog Általános részének rendelkezései mögöttes jogterületként direkt módon alkalmazásra kerülhetnek, miként ezt Radnay József a már hivatkozott kodifikációs előtanulmányában a munkajog egészére nézve kifejtette.8 Ezt a nézetet e sorok írója Kiss Györggyel együtt szintén vallja azzal a különbséggel, hogy Kiss a munkaszerződés Ptk.-ba beemelését, én pedig ezen kívül a két munkaügyi kapcsolati szerződés beemelését is javaslom. Bár, ha ez utóbbira nem kerülne sor, az előbb kifejtettek alapján ebből nem fog előállni kodifikációs hiba vagy hiányosság. Esetleg abból a szempontból azonban mégis megfontolás tárgyává volna tehető a kollektív szerződésnek és az üzemi megállapodásnak az új Ptk.-ba elvi szintű rendezésre irányuló beemelése, hogy a munkaszerződésben és a munkaviszonyban szereplő felek nem állnak egyenrangú pozícióban, mivelhogy a munkáltató az erősebb, a munkavállaló pedig a gyengébb fél. A munkavállalók szociális érdekeit a munkáltatói “túlerővel” szemben “in abstracto” az Mt.-ben elhelyezett “minimálstandardok” védik. Eme “ex lege” és “in abstracto” fennálló minimálstandardok azonban a kollektív szerződésekben és az üzemi megállapodásokban konkretizálódnak úgy, hogy azok tartalma a munkaszerződésekbe be is kerüljenek mintegy “alakító jogokként”.
Ezzel pedig a munkajog is “betagolódik” abba az általános polgári jogi dogmatikai elvbe, hogy a kötelmi jogi kapcsolatokban, ha a jogokat a kötelmi jogviszony tárgyát képező iparszerű tevékenységet folytató szakmailag jártas fél az ilyen jártassággal nem rendelkező vevő, megrendelő vagy megbízó “fogyasztói” közönség, vagy azok érdekképviselőinek a bevonása, közreműködése nélkül alakítja, a polgári jog a fogyasztói közönségnek érdekvédelmet biztosít. Ez a rendszerváltást követően is többszörösen módosított, ma hatályos Ptk. több előírásában egységes elvi vonalvezetésre felfűzve kifejezésre jut.
Ahogy a német dogmatika általánossá válása folytán a munkaviszonynak alapvonása, hogy a munkavállaló hűséggel tartozik a munkáltatójának, és annak utasításai szerint látja el munkáját, gazdasági érdekeinek megsértésétől pedig tartózkodik, a munkáltató pedig ennek ellentételezéseképpen a munkavállalóról való gondoskodási kötelezettséggel (Fürsorge) tartozik, ugyanígy a Ptk. 205. § (3) bekezdése kimondja, hogy a szerződéskötő felek minden szerződésnél együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás érdekeire. E szabály a szakmai bennfentes szolgáltatóval szemben az “outsider” igénylő érdekeinek védelmét általánosságban biztosítja. A szakmai bennfentes szolgáltatóval szemben pedig a laikus igénylő érdekeit -, hogy az tapasztalatlansága folytán kiszolgáltatott helyzetbe ne kerülhessen, a Ptk. 209. és 209/B. §-ának az általános szerződési feltételeket meghatározó, az a mai viszonyokra aktualizálandó előírása biztosítja, hogy az az “iparszerű szolgáltatásokkal foglalkozó” (a jelenlegi “gazdálkodó szervezet” kifejezés helyett), ha egyoldalúan meghatározott olyan általános szerződési feltételeket használ, amelyek a fogyasztók hátrányára indokolatlan egyoldalú előnyt biztosítanak, az ilyen sérelmes kikötést az arra illetékes állami felügyelet, az érdekvédelmi szerv, valamint a sérelmet szenvedő fél a bíróság előtt megtámadhatja, amelyet a bíróság a megtámadás alapossága esetén mindenkire kiterjedő hatállyal érvénytelenné nyilvánít. Ez egyértelműen az ún. “blanketta” szerződésekre vonatkozik, amely szabály összhangban a K. Második része. A. I. 3. pontjának a “gazdálkodó szervezet” kategória kiiktatására irányuló javaslatával,9 olyan megreformálással tartandó fenn, hogy a szerződésblankettát elkészítő és használó “gazdálkodó szervezet” helyett az iparszerű kereskedelmi tevékenységet folytató szerződő fél szerepeljen, mivel piacgazdasági viszonyok között nemcsak szervezet, hanem bármely jogalany, azaz egyéni és társas cég – utóbbi függetlenül attól, hogy jogi személyiséggel rendelkezik vagy sem – iparszerű gazdasági tevékenységet folytathat a hozzá szükséges szakmai előfeltételekkel való rendelkezés esetén.
A “professzionális” vállalkozó által elkészítésre kerülő és annak felhasználásával történő szerződéskötés speciális eseteként szabályozza a hatályos Ptk. 209/C. §-a azoknak a blanketta szerződéseknek a megtámadását, amelyeknél megrendelői/vevői, azaz igénylői oldalon ún. “fogyasztó”, nem pedig szintén professzionális módon iparszerű vállalkozói tevékenységet folytató jogalany áll. A K. álláspontja ezzel kapcsolatosan az, hogy a blanketta szerződésekkel szembeni, Ptk. 209. és 209/B. §-ában szabályozott védelmet csak akkor indokolt biztosítani, ha az igénylői oldalon fogyasztó áll. Általános jelleggel azért szükségtelen a K. szerint a blanketta szerződésekkel szemben a megrendelői/vevői oldalnak a Ptk.-ban szabályozott módon védelmet biztosítani, amely olyan “vagyoni forgalom, amely szervezetek között rendszeresen és üzletszerűen nyereségszerzés, nem pedig szükséglet-kielégítés érdekében folytatott tevékenység, és amely döntően szabványszerződések keretei között tömegméretű árukapcsolatokat von magával, aminek zavartalan bonyolítása hatékony mozgási sebességű tőkemobilitást igényel, mert túlnyomóan átlépve a nemzeti határokat, nemzetközi kereskedelmi keretek között zajlik.10 Ez mind igaz. Ugyanakkor azonban a másik oldalon az a probléma merül fel, hogy éppen a kontroll minimalizálására törekvő nyerészkedési célzat következtében a gazdaságilag erősebb szupranacionális vállalatok a fogyasztókhoz közelebb álló gyengébb ugyancsak professzionális tovább eladó vállalatokra blanketta szerződéseken keresztül is nyomást gyakorolnak, és sok esetben arra kényszerítik őket, hogy gyenge minőségű, sőt a fogyasztókat anyagilag vagy egészségileg is megkárosító termékeiket adják el a piacon.
Tapasztalat, hogy a szupranacionális vállalatok a globalizált piacon olyan kíméletlen áruterítésre kényszerítik mind a saját üzletkötőiket, mind pedig szerződéses partnereiket, amely egyfelől globális gazdasági diktatúrához, másfelől olyan globális gazdasági katasztrófákhoz vezethet el, mint amilyent a legutóbbi időszakban az élelmiszerfeldolgozó-iparban és az élelmiszerkereskedelemben a kergemarhakór (BSC), valamint a száj-, és körömfájás járvány váltott ki.11 Még ennél is nagyobb a veszélyhelyzet a napjainkban Lichtensteinen keresztül Kínából egész Európa-szerte terített olcsó fagyasztott baromfi, a vörösvérsejt-képződést gátló tartósítószerek miatt.12 Mindez arra utal, hogy a globalizáció előnyei mellett a kontroll nélküli globalizáció iszonyatos károkat tud előidézni éppen a határtalan nyereségre való törekvés miatt. Éppen ezt a nyereségre törekvést szükséges féken tartani és a tisztességes kereskedelem keretei közé szorítani. Ellenkező esetben ugyanis egy olyan nyomás nehezedik éppen a fogyasztói alsó szinttel kapcsolatban álló kereskedelemre, amelynek a kiegyenlítésére sem a fogyasztóvédelmi érdekvédelmi szervezetek, sem a gazdaságfelügyeleti szervek nem válnak képessé. Ugyanis az egész kereskedelmi hierarchiát felülről vezérlik és szorítják. Éppen ezért a legfelső szinteken már szükséges elejét venni a tisztességtelen és végső soron a fogyasztót károsító kereskedelmi törekvéseknek. Ezt figyelembe véve azzal az állásponttal értek egyet – amelyre megjegyzésképpen a K. is utal -, miszerint “a tisztességtelen szerződési kikötéseket a kereskedelmi (üzleti) forgalom körében is semmisségi szankcióval” volna helyes illetni.13
Mindehhez szervesen kapcsolódik a munkajogi minimál standardokra vonatkozó általános igény, amelyre történő utalást szintén indokolt lenne az új Ptk. Kötelmi jogának Általános részében elhelyezni. A legtöbb esetben ugyanis a munkáltatók a munkavállalókkal szintén olyan blankettaszerződéseket kötnek, amelyekbe gyakran elrejtésre kerülnek olyan kikötések, amelyek a munkavállalókra méltánytalanul hátrányosak, és amelyekre a szerződés megkötésekor vagy nem figyel fel, vagy nem mer kifogásolni. A legtöbb ilyen blanketta alkalmazási szerződés vállalkozási jogviszonyba bújtat olyan szolgálati kapcsolatokat, amelyek egyértelműen munkaviszony tartalmúak. E körülményre is tekintettel, a jelenlegi Ptk. 209. és 209/A. és C. §-ai helyébe vagy a C. § kibővítésével egy olyan átfogó szabályt volna helyes megalkotni, amely az új Ptk.-ba felvételre kerülő valamennyi típusszerződésre, valamint az ezek kombinálásával megkötésre kerülő atipikus szerződésre nézve kimondaná, hogy az ilyenekre egyoldalúan elkészített és forgalmazott általános szerződési feltételek bírósági keresettel a gazdasági és a jogi szakfelügyeletet végző szervek (szakigazgatási szerv, versenyhivatal, és az ügyészség), valamint a megfelelő szakmai és fogyasztói érdekvédelmi szervek által mintegy “popularis actió”-ként megtámadhatók, a konkrétan megkötött blanketta szerződés pedig az azt megkötő másik fél által a Pp. előírásai szerinti keresettel a semmisség és a megtámadhatóság szabályai szerint, amit és aminek joghatásait jelenleg a Ptk. XXI. fejezete szabályoz.
Ezen az alapon vitathatónak tartom a K.-nak azt az álláspontját, hogy a “popularis actiot”, azaz a közérdekű keresetet csak a fogyasztói szerződések általános feltételeinél kívánja lehetővé tenni, az egyéb szerződésblanketták esetében azonban nem.14 A K. e korlátozó álláspontja összefügg a már előbb vázolt felfogással, hogy a professzionális vállalkozók egymás közötti gazdasági szerződései körében a tisztességtelen kikötés fogalmát ki kívánja iktatni és ezen az alapon ilyen szerződési blanketta sem közérdekű keresettel, sem pedig az olyan szerződéskötés hiányos szerződési akarat okán ne legyen megtámadható. Ha a “tisztességtelen kikötés” fogalma oly módon kerülne átértékelésre, miként ezt a K. javasolja,15 sok termékelőállító és forgalmazó a minél nagyobb haszonszerzés érdekében termékminőség rontás és erőszakos termékterítés útján gátlástalanul meg tudja károsítani üzleti partnerei egész sorát, ami egy központosított globalizált gazdaság hierarchikus láncolatának minden szintjén lefelé, egészen a végső fogyasztóig ugyanezt a hatást válthatja ki. Ennek eredményeként nemcsak a közbülső áruközvetítők, hanem többnyire a lakossági szolgáltatásokat ellátó, nyersanyagot és más eszközöket is vételező kisvállalkozók is károsodnának, akik között sok a kényszervállalkozó vagy az olyan, akit munkaszerződés helyett – ugyancsak tisztességtelenül eljárva – vállalkozási szerződéssel dolgoztatnak csak azért, hogy a társadalombiztosítási járulékok teljes összegét ő viselje, és a munka elvégzéséhez szükséges anyagokat vele és az ő költségei terhére szereztesse be, valamint, hogy rendkívüli munkavégzés esetén ne kössék meg a munkáltató kezét az Mt.-nek a munkaidőt korlátozó előírásai, továbbá a munkáltató mentesülhessen a pótlékfizetés és a fizetett szabadságra küldés kötelezettségei alól. A holland Ptk. bizonyos vonatkozásokban kiterjeszti a fogyasztóvédelmet a vállalkozóknak eme kategóriájára is.
A K.-nak az az elképzelése, hogy “az új Ptk. szerződési szabályait a kereskedelmi (üzleti) forgalom követelményeire kell méretezni”, egyértelműen helyes.16 Azzal az állítással viszont nem tudok egyetérteni, hogy az “(összetett) szervezetek között” üzletszerűen és rendszeresen bonyolódó vagyoni forgalom “nem a szükségletkielégítés, hanem a nyereségszerzés érdekében történik.”17 Lehet, hogy ez a gyakorlatban ma így van és vannak erre utaló szakirodalmi feldolgozások közgazdasági és szociológiai síkon egyaránt.18 Ez azonban az üzleti forgalom eldeformálódása, céltévesztése, mivel az üzleti forgalomnak a szükségletkielégítés érdekében kell történnie, amelynek következménye, velejárója csak a nyereségszerzés. Önmagában a nyereségszerzés a mások becsapásának az intézményesítésével, általános elismerésével járna. A Szerződési Jog Európai Alapelvének a 4-109. cikke alapján és az UNIDROIT alapelveinek a 3-10. cikke tisztességtelen előny vagy súlyos értékaránytalanság esetén a szerződés érvénytelenítését,19 a K.-val ellentétben indokoltnak tartom. Ilyennek a fennforgása esetén helyes lenne, hogy ne csak a fogyasztói szerződések általános feltételei, hanem bármely szerződési általános feltétel a semmisség jogkövetkezményét maga után vonva közérdekű keresettel határidő nélkül megtámadható legyen. Konkrét szerződésnél pedig a tisztességtelen előny vagy a súlyos értékaránytalanság, ha az fogyasztói szerződésben áll fenn, akkor azzal szemben a határidőhöz nem kötött semmisség jogkövetkezményét, egyéb szerződéseknél pedig a határidőhöz kötött megtámadást indokolt alkalmazni. Egy ilyen megoldás mellett el tudnám fogadni a K.-nak azt az álláspontját, hogy a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás közötti feltűnő aránytalanság esetén elmozdulás történjen a korábbi 30-40%-os arányból a “laesio enormis” irányába,20 annak túllépését viszont szigorúan tiltani kellene, esetleg az uzsoraszerződés semmisséget maga után vonó tilalmával.
Ezzel összefüggésben említem meg azt, hogy a ma hatályos Mt.-ben a semmisségre és a megtámadhatóságra vonatkozó előírások az ott szereplő rövidebb megtámadási határidők kivételével teljesen megegyeznek a Ptk. ide vonatkozó szabályaival. Ezt figyelembe véve az Mt.-ből teljesen ki lehetne iktatni az ide vonatkozó külön előírásokat, már csak azért is, mert semmi sem indokolja, hogy a munkajogban a megtámadásra nyitva álló határidő a polgári joginál (1 év) rövidebb (6 hónap) legyen. Ami a megtámadási határidő kezdő időpontját illeti, az a jelenlegi szabályozás szerint a tévedés vagy a megtévesztés felismerése, jogellenes fenyegetés esetében pedig a kényszerhelyzet megszűnése. Ez a jogi rendezés a gyengébb fél számára kellő védelmet nem biztosít. Igen gyakori ugyanis az, hogy valakit a szerződéskötés során rosszhiszeműen megtévesztenek, vagy fenyegetés nélkül, pusztán az erőpozíció alapján reá nézve megtámadásra lehetőséget adó előnytelen szerződéskötésre késztetik – aminek tipikus esete a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás feltűnő aránytalansága -, a sérelmet szenvedő fél nem mer fellépni, mivelhogy a másik fél részéről okkal gazdasági vagy egzisztenciális ellehetetlenítéstől tart. A gyakorlatból merítve: ilyen élethelyzet már sok esetben előállt, amikor is a megrendelő kiskereskedő vonakodott a nagykereskedőnek a számára előnytelen feltételeit teljesíteni, mire ő megtagadta a további szállításokat. Ilyen az is, amikor a munkáltató a munkavállalót azzal a feltétellel veszi fel, hogy munkaviszonya megszűnését követően 3 évig nem folytatja azt a tevékenységet, amelyet a munkáltatónál ellátott, és ezért a munkáltató az Mt. 3. § (4) bekezdésével ellentétesen térítést nem biztosít. Ha a munkavállaló a munkaviszony fennállásának ideje alatt ezt kifogásolni merészeli, kockáztatja a munkáltató részéről történő felmondást. Ezért több EU tagállam tételes joga külön kimondja, hogy az ilyen helyzetekben a megtámadási határidő a kiszolgáltatott helyzetet előidéző jogi kapcsolat megszűnésével veszi kezdetét. Egy ilyen jellegű szabályt a fenyegetettség, illetve a kényszerhelyzet tágabb értelmezésével helyes lenne az új magyar Ptk.-ban is megfogalmazni, vagy pedig a fenyegetés és a kényszerhelyzet mellé a bizonyítható kiszolgáltatott helyzet fennállását is felvenni.
3. A kötelmi jogi szabályok rendszerbeli elhelyezésének kérdése a fogyasztóvédelem és a munkavállaló-védelem aspektusából
Nemcsak jogdogmatikailag, hanem az alcímben megjelölt aspektusból is egyértelműen helyesnek látszik, hogy a K. a fogyasztóvédelem általános szabályait – mint amilyen a fogyasztó szerződéseknél jelentkező és az előbbi pontban tárgyalt általános szerződési feltétel, valamint a konkrét szerződés érvénytelenítés, továbbá a szavatosság, jótállás, és a szerződés egyoldalú visszamondásának a lehetősége – a K. az új Ptk. Kötelmi jogának az Általános részébe, pontosabban “a szerződések általános normái közé” kívánja beilleszteni, míg az egyes fogyasztói szerződéseket azokhoz a szerződéstípusokhoz, szerződési altípusként, amelyeknek a jegyeit viselik túlnyomóan magukon.21 Még maradva a Kötelmi jog Általános részénél, az is helyes, hogy a K. a fogyasztó fogalmát a szerződés általános szabályainál konkrétan úgy kívánja meghatározni, hogy abba a holland Ptk.-hoz hasonlóan ne csak a szűken vett fogyasztó természetes személyek, hanem olyan jogalanyok is beleférjenek, akiknek a szerződéskötései egyfelől vállalkozói és fogyasztási szükséglet-kielégítést egyaránt szolgálnak, másfelől olyan nonprofit intézmények, amelyek működése társadalmi célokat szolgál (egyéni vállalkozók, alapítványok, nonprofit szervezetek).22 A fogyasztó fogalmának e szociális aspektusú felfogásából következik az is, hogy ugyancsak számunkra színpatikus módon kívánja a K. az új Ptk.-ban meghatározni a fogyasztói szerződés fogalmát, amely alatt olyan szerződés értendő, amelyet az előbbi értelemben felfogott fogyasztó olyan jogalannyal köt meg, aki/amely a szerződést foglalkozása vagy üzletszerű gazdasági tevékenysége körébe tartozó céllal köti.
Azt, hogy valamely szerződéstípus tartalmaz-e altípusként meghatározható fogyasztói jelleget, az itt említett két fogalom, az elsőnek az alanyi, a másiknak pedig tárgyi ismérvei határozzák meg. Ezt figyelembe véve álláspontom szerint indokolt lenne, ha a kodifikátor nemcsak a K. Második Része “A” főpontjának 2. a) pontjában közzétett táblázatban szereplő nevesített fogyasztói szerződéseket23 sorolná be a megfelelő szerződési típusokba, hanem megvizsgálná valamennyi szerződéstípusnál, hogy annak nincs-e altipizálható fogyasztói formája. Egyértelműen ilyen altípusok megtalálhatók a fuvarozási, a szállítmányozási, és még több más szerződés esetében is, amelyek az itt említett táblázatban nem szerepelnek. Ezek közül azonban a K. helyesen eljárva emeli ki a biztosítási szerződést, ahol kimondja, hogy az e szerződéstípusnál ma érvényesülő egyoldalú kogencia főszabálykénti kiiktatása mellett a szerződéskötési kötelezettség körén kívül a fogyasztói biztosítások területén meg kell tartani a fogyasztói érdekeket védő kogenciát, amelynek előírásait a biztosítási szerződésfajtákat felölelő fejezet általános részében kíván elhelyezni a kodifikátor.24 Nem eléggé körültekintőnek érzem azonban azt a nézetet, hogy a biztosítási szerződések esetében “az érett fogyasztót indokolt figyelembe venni, nem pedig a támogatásra szorulót.25 A biztosítási szerződés ugyanis az a szerződés, ahol egyértelmű a fogyasztónak minősülő biztosított kiszolgáltatott helyzete a bonyolult és terjedelmes kötvényektől, amelyekbe sokszor kedvezőtlen kikötéseket is elrejtenek, amelyeket az üzletkötő szemérmesen elhallgat. Ezt is figyelembe véve lenne helyes, ha az új Ptk.-ban megfordulna a jelenlegi Ptk. 537. §-ában elhelyezett az a szabály, mely szerint az ügyfél adja az ajánlatot, amelyet a biztosító szinte minden esetben saját kötvényét hozva fogad el. A legtöbbször ugyanis éppen fordított a helyzet, pont az üzletkötő keresi meg a fogyasztónak minősülő ügyfeleket a biztosító ajánlatával és nem fordítva. Ezért a szerződéskötésnek két módozatát volna indokolt az új Ptk.-ban szabályozni.
A fogyasztóvédelmi szerződések általános szabályaihoz hasonlóan indokolt lenne azon is gondolkodni, hogy minként lehetne a munkatevékenységgel összefüggő tartós, olyan kétoldalú együttműködési kapcsolatoknak azokat a normáit elhelyezni, amelyek az egyik fél kiszolgáltatott helyzetbe csúszásának akadályát képeznék. Itt olyan kapcsolatokra gondolunk, amelyekben az egyik fél alárendeltjévé, sőt szolgálójává válhat a másiknak anélkül, hogy szolgálati, illetve munkaszerződést kötne a felettesi pozícióban lévővel, kiiktatva a felettesi helyzetben lévőnek az alárendelt helyzetben állóval szembeni leglényegesebb kötelezettségét, a fürsorge-t. Ilyennek látja a 75/117. sz. ILO egyezmény és annak nyomán több EU-tagállam a munkabérvédelmi (a pénzbeli és a természetbeni díjazás arányát meghatározó) előírásokat kijátszó és ezért tiltott feles bérletet és a részes művelést,26 a német jog pedig az ún. “Arbeitsvertragsehnliche” vállalkozási és megbízási szerződéses kapcsolatokat, ahol a munkavállalóhoz hasonló pozícióban álló vállalkozónak vagy megbízottnak “ex lege” biztosítja a német jog azokat a jogosultságokat, amelyek a munkavállalókat megilletik, ideértve a munkavállalók érdekeit védő minimál standardokat is.27
Ebből a szempontból is jónak tartom a szerződéseknek azt a csoportosítását, amely a K.-ban szerepel. A rendszer globálisan nem sokat változik a hatályos Ptk. rendszeréhez képest. Ami ebből az általam vizsgált szűkebb témát illeti az, hogy ha az új Ptk.-ba integrálódna a munkaszerződésre vonatkozó fejezet, az a vállalkozási szerződés és a megbízási jogviszony közé kerülne elhelyezésre.28 Ez a megoldás jogdogmatikailag és a gyakorlat szempontjából is teljesen helytálló, mivel a munkaszerződés egyfelől éppen olyan “facere” jellegű, azaz éppen úgy valamilyen tevékenység kifejtésére, elvégzésére orientált kötelem, mint a vállalkozás vagy a megbízás. A vállalkozás és a megbízás között az alapvető különbség csupán az, hogy míg a vállalkozásnál a díj a munka elvégzése, vagy a mű elkészítése után jár, addig a megbízásnál a megbízási díj az ügyintézés eredményétől független. Feltétele a gondos és lelkiismeretes eljárás csupán. Lényegében kettő között helyezkedik el a szolgálati, illetve a munkaszerződés, aminek a nyugat-európai jogokban két fajtája van. Az egyik az ún. “szabad szolgálati szerződés”, míg a másik az ún. “függő munka”. A német BGB a szolgálati szerződésnek e két típusát tételesjogilag is megkülönbözteti, bizonyos fokig egymástól eltérően szabályozva a tartalmi és a joghatásbeli kérdéseket.29 A munkaszerződés e Janus-arcúsága folytán a “szabad” szolgálat tekintetében a vállalkozási és a megbízási szerződéshez közelit, míg a kötött szolgálat tekintetében egyértelműen – miként ezt a római jog is megfogalmazta – a munka(erő)bérleti szerződéshez.
A szolgálati szerződés e kettős irányultsága azonban szociális problémákat is felvet. Annálfogva ugyanis, hogy a szolgálati szerződés mindkét formájának közös eleme a “munkáltató” részéről a szolgáló, illetve a munkavállaló irányában fennálló “Fürsorge” kötelezettség, azért, hogy ezt a munkáltatóknak ne kelljen teljesíteniük s ennek költségeit viselniük, inkább tartós vállalkozási vagy megbízási szerződést kényszerítenek rá a vállalkozónak/megbízottnak elnevezett “munkavállalóra”, munkáját teljes napi és heti törvényes vagy még annál is hosszabb munkaidőre igénybe véve, igen gyakran kikötve azt is, hogy más számára hasonló tevékenységet nem végezhetnek. Ez a jogviszonykonstrukció azon túlmenően, hogy teljes szolgálati függőséget teremt a szolgáló részére, nemcsak a munkáltatót e jogviszony alapján terhelő költségeket kénytelen átvállalni, hanem még a szolgálati viszony megszüntetésénél is a megrendelőnek/megbízónak álcázott munkáltatónak kedvez a vállalkozási-megbízási szerződésnél fennálló rövidebb felmondási idő miatt. A “szolgálati jellegű” szerződések megkötésének a munkaszerződést felváltó ez a módja a globalizmus hatására az USA-ból indult el, és több nyugat-európai államban is elterjedt. Németországban azonban a jogdogmatika és a joggyakorlat megtalálta az ilyen kényszervállalkozók és kényszermegbízottak védelmének a módját az “Arbeitsvertragsähnliche Rechtsverhältniss” fogalmának a megkonstruálásával. E jogi konstrukció felhasználásával a bírói gyakorlat a munkaviszonyra jellemző tartós vállalkozási és megbízási viszonyok esetében kiterjesztő értelmezéssel a munkajogi szabályokat alkalmazza. Nálunk ezzel szemben a külföldi befektető, mindenek előtt a biztosító társaságok kívánságára a 2000:CXVI. tv. megalkotta az önálló kereskedelmi ügynöki szerződést a vállalkozási szerződés egyik altípusaként. Amennyiben a kodifikátor ezt a speciális szerződéstípust továbbra is fenn kívánja tartani, indokolt lenne a munkaszerződést követően a már említett német megoldás figyelembevételével munkaviszonyhoz hasonló szerződésként szabályozni. Azt pedig elérni, hogy a gyakorlatban ne lehessen színlelt vállalkozás-megbízási szerződésekkel munkaviszonyt palástolni, polgári jogi jogkövetkezményének a bírói gyakorlatban való következetes levonásán kívül a szociális partnerek érdekegyeztetésének és a kollektív szerződésnek erre is irányuló kiterjesztésével is lehet. Ez is amellett szól, hogy a kollektív szerződés és szakszervezet hiányában az azt helyettesítő üzemi megállapodás az új Ptk.-ban – mint a munkaszerződés speciális altípusa – megemlítésre kerüljön.
Végezetül még a szerződések csoportosításával kifejezetten jogdogmatikai vonatkozásban csak annyit, hogy a díjkitűzést is helyesebb lenne a munkaszerződés után, szintén annak fejezetén belül elhelyezni, hasonlóan ahhoz, ahogy ezt az 1928. évi Mtj. tette,30 tekintettel arra, hogy – legalább is az én számomra megalapozottabb 1945 előtti többségi felfogás bár egyoldalú, de visszterhes jogügyletként kezelte.31 Bár témaköröm kereteit túllépve, megkockáztatom azt is felvetni, hogy az ingyenes szerződéseket, így az ajándékozást, a közérdekű kötelezettségvállalást és a haszonkölcsönt is a megfelelő visszterhes szerződések mellett lehetne elhelyezni. Az “adási” szerződés visszterhes formája ugyanis az adásvétel és a csere, a közérdekű kötelezettségvállalás visszterhes formája a díjkitűzés, míg a haszonkölcsöné a bérlet és a haszonbérlet, mely utóbbinál fennállhat az a már jelzett probléma, hogy a feles bérlet és a részes művelés szintén kizsákmányoló jellegű munkaszerződést leplezhet, amelynek célja a munkabérnél jelentkező természetbeni díjazási aránykorlátozás kikerülése.
4. A munkaviszonyból és más függő viszonyból származó deliktuális felelősség szabályozásának a problémája
A K. részben átvéve Marton Géza egységes objektív felelősségi elméletét, az általános deliktuális felelősséget a Ptk. 339. §-ában meghatározott jelenlegi “objektivizáltan szubjektív” (általában elvárható) vétkességi alapjáról – álláspontom szerint – meggyőző indokok mellett32 kívánja oly módon objektív alapokra helyezni, hogy a károkozó csak az esetben mentesülhessen a felelősség alól, ha bizonyítani tudja, hogy az adott esetben nem csak tőle, hanem általában nem volt elhárítható.33 Ezáltal az exculpatio kétségtelenül erőteljesen megnehezedik, a “casus minor” pedig jelentősen leszűkül. Ennek viszont komoly kihatása lenne a szolgálati viszonyra, annak is a kötött módjára, vagyis a függő munkára és a munkaviszony jellegű vállalkozási – megbízási jogviszonyra, mégpedig a munkavállaló és a munkavállalóhoz hasonló vállalkozó/megbízotti szolgálati viszonyban álló károkozók esetében.
A polgári jogi és a munkajogi szakírók túlnyomó többségének általam is vallott álláspontja szerint a hosszan tartó, folyamatos, monoton munkatevékenység indokolja azt, hogy a munkavállaló felelősége a munkavégzés során okozott károkért az általános kártérítési kötelezettségnél enyhébb legyen.34 Figyelembe véve azt, hogy a kodifikátor általam is vallott álláspontja szerint, ha a munkaszerződés bekerül az új Ptk.-ba, az egységes kódexkoncepció értelmében a munkaviszonyból származó kárfelelősséget is a Ptk.-ban indokolt elhelyezni.35 Ebben az esetben viszont, ellentétben a K.-val, a Ptk. 339. §-ának (2) bekezdését nem volna helyes kiiktatni, hanem átalakítva indokolt lenne egy olyan tartalommal megtartani, mely szerint a függő jogviszonyokból, mások irányítása és ellenőrzése alatt végzett szolgálati jellegű tevékenységből eredő károk esetében a kártérítés mértékét a bíróság e törvény (azaz az új Ptk.) által adott felelősségkorlátozás adta keretek figyelembevételével méltányossági alapon mérsékelheti.
Ugyanakkor azonban azt is meg kell mondani, hogy a ma hatályos Mt.-ben szabályozott munkavállalói kártérítési felelősség büntetőjogias alapon álló (szándékosság és gondatlanság) felelősségi rendszere, továbbá a bizonyítási tehernek az exculpatio mellőzésével a károsult munkáltatóra történő áthárítása, valamint a kártérítési összegnek a gondatlan károkozás esetében “ex lege” előre történő mérséklése már indokolatlan és túlzott kedvezményt jelent a munkavállalók számára. A munkavállalói kártérítési felelősségnek ez a rendszere nemcsak a magyar polgári jog rendszerével ellentétes, hanem a nyugat-európai munkavállalói kárfelelősségi rendszerrel is, amely a polgári jog általános felelősségi rendszeréhez hasonlóan exculpatios alapon áll, a “culpa”-t pedig a Ptk. 339. § (1) bekezdésében meghatározott “helyzetben általában elvárhatóság” kritériuma szerint határozza meg. A kártérítési kötelezettség “ex lege” előre történő mérséklése a nyugat-európai munkajogban ugyancsak ismeretlen. A kialakult bírói gyakorlat viszont teljes kártérítést csak a “culpa lata”, illetve a “culpa gravis” esetében állapít meg. Már a “culpa gravior” esetében is mérsékelt kb. olyan mértékben, mint amellyel nálunk az ágazati kollektív szerződéssel emelni lehet (6 havi átlagkereset), míg a culpa levis esetében a mi fél havi átlagkeresetünk összegéig, sőt annál lejjebb is mérséklik a kártérítés összegét, “culpa levissime” esetében pedig legtöbbször mentesítik a munkavállalót a kártérítési összeg megfizetése alól.36
A munkavállalót és a munkavállalói státuszhoz hasonló függő helyzetben dolgozók kártérítési felelősségét ilyen módon volna helyes az új magyar Ptk.-ban rendezni annak a kimondásával, hogy itt – a deliktuális felelősség általános formájával ellentétben – a vétkesség kritériuma nem az adott helyzetben elháríthatatlanság, hanem az általában elvárhatóság lenne. Abból kiindulva, hogy többek károkozása esetén a K. általánosságban is lehetővé tenné a közrehatási arány megállapíthatósága esetében az egyetemleges felelősség mellőzésével az osztott együttes felelősség megállapíthatóságát, a munkavállalót terhelő culpa enyhébb eseteiben ezt az új Ptk.-ban megfogalmazandó általános szabályok szerint lehetne alkalmazni. Egy ilyen megoldással oly módon közelíthető volna az általános kárfelelősség és a munkavállalói kárfelelősség egymáshoz, hogy a német joghoz és a magyar megbízotti felelősséghez hasonlóan (Ptk. 475. §)37 a “culpa in contrahendo” esetében a munkavállaló közvetlen felelőssége is megállapítható lenne, aki a vele szemben direkten igényelt “többletfelelősséget” regressz igényt támasztva érvényesíthetné munkáltatójával szemben. Ezt a megoldást a munkáltató csőd miatti megszűnésének a veszélye indokolja, akivel szemben nem tudná megrendelője (a fogyasztó) érvényesíteni a kárigényét.
Ami a munkáltatónak, valamint a hasonlónak minősítendő foglalkoztatónak a munkavállalóval szembeni felelősségét illeti, jog-dogmatikailag ugyancsak két részre, egy a Ptk. 345. §-ában szereplő veszélyes üzemihez hasonló, vétkességtől független felelősségre, és a Ptk. 467. § -ban szabályozott letéti felelősség különös formáját képező szállodai felelősséghez hasonló őrzési felelősségre tagolódik. A munkáltató e két felelősségi formája – egyetértve a K.-val38 – ugyancsak kiemelhető az Mt.-ből, és szerintem az új Ptk.-ban részben a letéti felelősség speciális formájaként a szállodai felelősséget követően, részben pedig a veszélyes üzemi felelősség egyik altípusaként volna helyes szabályozni azon az alapon, hogy a munkáltatói tevékenység az alkalmazottak irányában veszélyes jellegű. E normáknak az Mt.-ből az új Ptk.-ba történő átvitelével kapcsolatban azonban két dologra fel kell hívni a figyelmet. Az egyik, hogy nem szabadna megengedni azt, hogy a munkáltató kizárhassa bizonyos értékeknek a munkahelyre bevitelét, ha arra indok van. Ilyen indok lehet, pl., ha a munkáltató azért viszi be a munkahelyére, mert munka után pénzösszeget a takarékpénztárba akar elhelyezni, vagy ékszereit és estélyi ruháját, mivel munka után az operába készül, és nincs ideje hazamenni átöltözködni. Ilyen és hasonló esetekben a munkáltató megőrzési kötelezettsége alól a szállodai felelősséghez hasonlóan nem szabad, hogy mentesüljön. A másik észrevétel a munkáltatónak a munkavégzés során történő kárelszenvedésével kapcsolatosan az, hogy a jelenlegi Mt. 175. §-a a 10 munkavállalói létszámot meg nem haladó üzemekben a munkáltató csak a Ptk. 339. §-ához hasonló vétkességi konstrukció alapján, nem pedig a veszélyes üzemi felelősség mintájára felel. Ezt a kedvezményt nemcsak azért szükséges eltörölni, mivel ilyen a nyugat-európai államokban ismeretlen, hanem azért is, mert – mint Kiss György kimutatta – a legtöbb baleset éppen az ilyen kis üzemekben fordul elő.39
A felelősség egyes eseteit továbbvizsgálva, először is meg lehet állapítani, hogy a K. továbbra is fenntartja a veszélyes üzemi felelősséget, amelyhez bár közeledik az általános kártérítési felelősség, mégis fennmarad a különbség a kettő között, mivel az előbbinél a “casus minor” továbbra is szűkebb marad az utóbbihoz viszonyítva. Annak ellenére ugyanis, hogy az általános deliktuális felelősség esetében a felelősség kritériumává az adott helyzetben elháríthatatlanság válna, a veszélyes üzemi felelősség esetében továbbra is a minden helyzetben elháríthatatlanság marad. Ez is megalapozza, hogy a munkavállalót terhelő általános kárfelelősség és a munkavállalót a munkavállaló irányában terhelő objektív felelősség fennmaradjon az előbbinél nagyobb “casus minor” különbséggel.
A deliktuális felelősség további formái köréből érdemes végezetül kiemelni az abszolút felelősségi körbe kívánkozó felelősségek körét. A K. ugyancsak helyesen kívánja ezeket a jelenleg különálló jogforrásokban elhelyezett felelősségi formákat is megnevesítve az új Ptk.-ba bevinni. A hatályos magyar jog az abszolút felelősség körébe csak az atomenergia alkalmazásával összefüggő felelősséget helyezi el, s úgy tűnik, hogy a K. is ezt az álláspontot képviseli.40 Ezzel szemben Mádl Ferenc a deliktuális felelősségről írt művében már 1964-ben a bányakárt is az abszolút felelősség körében helyezi el.41 A magam részéről ezt a kört tovább bővíteném és a feltétlen felelősség körében helyezném el a környezeti és a természeti, valamint a termékfelelősséget. Mindhárom érdekkör a mai globalizált gazdaság szűklátókörű nyereség-centrikussága következtében főleg az élelmiszeripar és az élelmiszerkereskedelem területén interkontinentális terjedelmű fertőzésekhez (takarmány; és élelmiszer egészségügyi problémák), az ipari célú erdőirtások, lég-, és vízszennyezés fokozódása pedig az emberi létfeltételeket veszélyeztető ökológiai egyensúly felbomláshoz vezethet.
JEGYZET
* A tanulmány a T035263 sz. OTKA pályázat, és az MTA-ME Rudolf von Jhering Kutatócsoport támogatásával készült.
**egyetemi tanár (Miskolc, Debrecen)
1 Az új Polgári Törvénykönyv Koncepciója. Igazságügyi Minisztérium által sokszorosított anyag (továbbiakban: K.)
2 Radnay József: A Ptk és a munkajog kapcsolata, különös tekintettel a magyar jogra, In: Polgári Jogi Kodifikáció 1999/1. sz.
3 Kiss György: Az új Ptk. és a munkajogi szabályozás, különös tekintettel az egyéni munkaszerződésekre. In: Polgári Jogi Kodifikáció 2000/1. sz.
4 Kisfaludi András: Külföldi jogtudósok a Ptk. kodifikációról. In: Polgári Jogi Kodifikáció, 1999/2. sz. 20. o.
5 OR. 356-358. §§
6 Prugberger: Az új Ptk. és a munkajogi szabályozás, különös tekintettel az egyéni és a kollektív munkaszerződésre. In: Polgári Jogi Kodifikáció 2000/2. sz.
7 K. IV. Könyv, III. rész, 7. pont 147-148. o.
8 Radnay, 10-14. o.
19 K. IV. Könyv II. Rész, A. I. 3. pont, 95. o.
10 K. IV. Könyv II. rész A. I. 1. pont, 93. o. és IV. 1-3. pontok 113-115. o. (a tartalmi meghatározás Kemenes I.-tól való, a gazdasági szerződések követelményei és az új Ptk. Polgári Jogi Kodifikáció, 2001/1. sz. 9-31. o. Hivatkozza Vékás Lajos, K. 93. o.)
11 Illényi B.: Az antrax históriája. HVG. 2000/32. sz. 77-79. o., BSE-válság Európában. HVG 2001/51-52. sz., 78-79. o.; Mit ad a KAP? HVG, 2002/6. sz., 8. o.; Földvári Zsuzsannna: Húsbotrány Ausztriában. A marhák hallgatnak. HVG, 2002/2. sz. 32-34. o.
12 Vitéz F. Ibolya-Weyler Béla: Nyomozás baromficsempészek után. Csirkekrimi. (keretes írás: Kínai kacsatánc, Bajor BSE botrány.) HVG, 2002/7. sz. 91-94. o.
13 K. IV. könyv, II. rész. B. IV. 2. pont, 415. o. (Ez az álláspont Kemenestől való, hivatkozza Vékás, lásd: 9. jegyzet)
14 K. IV. könyv. II. rész. B. IV. 5. pont, 117. o.
15 K. IV. könyv II. rész. B. IV. 3. pont, 115. o.
16 K. IV. könyv II. rész, A. I. 1. pont, 93. o.
17 U. ott
18 Korten, H. C.: Nemzetközi társaságok világuralma, Kapu Kiadó, Bp. é.n.; Martin, H. P./Schumann, H.: A globalizáció csapdája. Perfekt Kiadó, Bp. 1998.
19 K. IV. Könyv II. rész. B. III. 1. d) pont, 107.
20 U. ott.
21 K. IV. Könyv, II. rész A. II. 2. a) pont, 97. o.
22 K. IV. Könyv, II. rész A. II. 2. b) pont, 98. o.
23 K. 96. o.
24 K. IV. Könyv III. rész 3. c) és f) pontok, 141-142. o.
25 K. IV. Könyv III. rész 3. b) pont bb) alpontja, 141. o.
26 Iura Europai (Droit du travail-Arbeitsrecht) Edition technique iuris classeurs, Paris. H. C. Beck Verlag, I-III. 10-90. 10
27 Schaub, Günter, Arbeitsrechtshandbuch, H. C. Beck Verlag, München I. Buch 9. §.
28 K. IV. Könyv, III. rész, 7. pont 147. o.
29 BGB. §§ 611-630.
30 Mtj. XI. cím I-II. és IV. fejezet.
31 Vinczenti G.: A munka szerződései. In: Magyar Magánjog (szerk.: Szladits K.) IV. kötet, 659. o.
32 K. IV. Könyv, IV. rész, II. 2. pont, 151-154. o.
33 K. IV. Könyv, IV. rész, II. 2. pont, 153. o.
34 Eörsi Gyula: Elhatárolási problémák az anyagi felelősség körében. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1962.; Nagy László: A kártérítés csökkentése a dolgozók anyagi felelőssége esetén. Jogtudományi Közlöny. 1964. 527. o.
35 K. IV. Könyv, IV. rész, V. 1. pont, 167. o.
36 Vö.: Prugberger: A magyar munkajogi és kártérítési felelősség átalakításának problematikája külföldi megoldások tükrében. Állam- és Jogtudomány, XL/3-4. (1999) 299-233. o. (eredeti források feltüntetésével).
37 Zöllner Loriz: Arbeitsrecht, H. C. Beck Verlag, München, 1992. 4 Aufl. 134-135. o. (§ 11. I. 5.) és 160-161. o. (§ 15. VII. 1.)
38 K. IV. Könyv, IV. rész, V. 1-2. pont, 167. o.
39 Kiss, Munkajog, Osiris K. Budapest, 2000. 241-243. o.
40 K. IV. Könyv, IV. rész, V. 5. pont, 169. o.
41 Mádl, A deliktuális felelősség, Akadémiai K., Budapest, 1964.