*A Legfelsőbb Bíróság ny. kollégiumvezetője (Budapest)

A polgári jog irodalma az új magánjogi törvény két tervezetével gazdagodott: a Szakértői javaslattal1 és az Országgyűlés által elfogadott, de hatályba nem lépett törvénnyel2.

A magyar polgári törvénykönyvek tervezeteinek az a sorsuk, hogy nem lépnek hatályba. Ennek ellenére meghatározó befolyást gyakorolnak a magánjog fejlődésére. A mi feladatunk is az, hogy számba vegyük a két tervezet erényeit és hibáit, s egy harmadik tervezet vízióját előre vetítsük.

Ennek a feladatnak kíván ez a cikk eleget tenni3.

1. Bevezető rendelkezések

Egyik tervezetnek sem sikerült feloldania azt az ellentmondást, amit a törvényben a jóhiszeműség kétféle értelmezése okoz, nevezetesen, hogy a jóhiszeműség egyfelől a jogalany tudati állapotát jelenti, másfelől elvárható, objektivizált követelményt.

Nem segít ezen a gondon, hogy a jóhiszemű és tisztességes fogalmak közé és kötőszót használ a szöveg, azt fejezve ki, hogy itt egyetlen fogalomról van szó, ami csak együtt értelmezhető. Ez gyengécske megoldás. A bírói gyakorlatban nem ritkán találkozunk olyan ítéletekkel, amelyek a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megsértését amiatt nem tartják megállapíthatónak, mert a kifogásolt magatartás tanúsításakor a fél „jóhiszemű” volt, nem tudott és nem is tudhatott arról, hogy eljárása jogellenes. A fogalom kettős értelmezése elkerülhető lenne, ha némi fantáziával – és az értelmező szótár segítségével – a törvényszerkesztő megtalálná a jóhiszeműség szinonimáját (jóindulattal, becsülettel?). A fogalmat egyébként is a szó értelmezése tölti meg tartalommal.

2. Az ember, mint jogalany

A személyekkel kapcsolatban a kodifikációs előmunkálatok során változtatási igény nem merült fel. A méhmagzatra vonatkozó javaslat hamar elbukott a szerkesztőbizottság bátortalanságán.4 Az igazi vitát azonban nem ez váltotta ki: a Törvénytervezet nem tudott ellenállni az érdekképviseletek nyomásának, amikor kiiktatta a jogrendszerből a cselekvőképtelen nagykorúakra vonatkozó szabályokat. A fogyatékkal élők orvosi gondozása, szociális beilleszkedésük elősegítése indokolhatja ezt a lépést. Magam is ismerek olyan súlyosan skizofrén beteget, akinek viselkedése a mindennapi kommunikáció sok területén teljesen normális. A részleges cselekvőképtelenséget azonban nem lehet a jogba átírni. Nincs olyan orvosszakértő és bíró, aki pontosan meg tudja határozni az ép és a sérült viselkedés határait, s különösen azt nem, hogy a jövőben bizonyos körülmények hatására hogyan változik valaki viselkedése; felsorolhatatlanok azok az ügyek, amelyekben elveszítheti a kontrollt belátási képességének hiánya miatt. A belátási képesség teljes és végleges hiányát nem lehet elleplezni úgy, hogy őket is a korlátozottan cselekvőképes személyek közé soroljuk. A tervezet nem számol azzal, hogy számos esetben az érintett személy tartósan vagy véglegesen képtelen arra, hogy akár gondnoka segítségével is bármilyen jognyilatkozatot tegyen. A két csoportot nem lehet összemosni, az egységes szabályozás a csupán korlátozottakat kizárhatja a döntési autonómiát jelentő esetekből, így a cselekvőképteleneknek feleslegesen ad döntési szabadságot. A 2001. évi XV. törvény által bevezetett részlegesen korlátozott cselekvőképesség – az e téren kialakult bírói gyakorlat bizonytalanságai ellenére – úgy tűnik, megfelelően kezeli ezt a kérdést. Minden más – a nagykorú személy döntéshozatalát elősegítő – intézmény, így a támogatott döntéshozatal, az akadálymentes kommunikáció – legfeljebb a gyámhatóság eljárási szabályai között kaphat helyet – nincs polgári jogi relevanciája.

A Szakértői tervezet mértéktartóan, áttekinthető módon tartalmazza a természetes személyekre vonatkozó rendelkezéseket.

3. Jogi személyek

A jogi személyekre vonatkozó általános rész kidolgozása a kodifikációs munka első szakaszában már felmerült. Erre vonatkozó gondolataimat5 először értetlenség fogadta. Talán nehéz volt megértetni, hogy a természetes személyekre is bőséges „általános rész” vonatkozik, a jogi személyre pedig – amely nem kevésbé bonyolult jogi konstrukció – miért csupán néhány semmitmondó rendelkezés. Ezért az egyes jogi személyekre vonatkozó különös szabályok ötletszerűen, indokolatlanul eltérnek egymástól, még hasonló tevékenységet végző jogi személyek esetében is, illetőleg bizonyos kérdéseket szabályozatlanul hagynak. A javaslattal szembeni kezdeti ellenállás hamar megváltozott, az egyetértésnek azonban nem azonos volt az elvi alapja az általános rész szerepét illetően. A Szakértői tervezet az általános résznek meghatározó jelentőséget tulajdonít, a Törvénytervezet viszont igen szűkmarkú a jogi személyekre kötelező szabályokkal. Ez az eltérő felfogás a kodifikáció utolsó szakaszában vált különösen élessé, majd manifesztálódott a Szakértői tervezetben, illetőleg a Törvénytervezetben. Egyik megoldással sem lehet egyetérteni. A két tervezet tehát nem elsősorban a részletekben (abban is), hanem az általános szabályok hatályát illetően különbözik. A Törvénytervezet a Szakértői tervezetet „jogi prokrusztész ágynak” tekinti, magyarul: nem helyes, ha az általános rész elkötelezi magát egy megoldás mellett.6

A Törvénytervezet – Gadó Gábor szerint7 – nem kívánja az egyes jogi személy típusokra irányadó törvényi szabályokat egységesíteni, hanem csupán „szabályozási minimumot tartalmaz”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy elsőbbséget ad a jogi személyek egyes típusainak szabályozásában a külön törvénynek (2:43. §). Az általános szabályokat mindössze nyolc paragrafus állapítja meg (ez a nyolc szakasz 24 bekezdést tartalmaz), ebből 15 bekezdés eltérést enged a kódex rendelkezésétől.

Jellemző példaként említsük meg, hogy a Törvénytervezet milyen kérdésekben ad szabad kezet a külön törvényeknek:

–  jogi személy jogképességének kezdete és megszűnése [2:41. § (3) bek.],

–  nyilvántartásba vétel kötelessége [2:42. § (4) bek.],

–  a jogi személy neve [2:44. § (1) bek.],

–  a jogi személy típusának feltüntetése [2:44. § (3) bek.],

–  a nyilvántartásba való bejegyzés ex nunc hatálya [2:45. § (1) bek.],

–  a képviseleti jog korlátozásának tilalma harmadik, jóhiszemű személyekkel szemben [2:46. § (1) bek.],

–  a jogi személy tartozásáért való felelősség kizárása [2:46. § (2) bek.],

–  a jogi személy megszűnése után megmaradó vagyon jogosultjai [2:48. § (3) bek.].

Ráadásként – ilyen engedő szabályozás mellett – a Törvénytervezet nem kívánta a szabályozás hatálya alá vonni a helyi önkormányzatot, a köztestületet, az egyesületet, továbbá a költségvetési szervet. Ez a kizárás különösen az egyesület és a köztestület esetében érthetetlen. De költségvetési szerv esetén sem indokolható, hogy nem feltétlenül érvényesülő szabály a létesítő okirat tartalmára, képviselőjére, névviselésére stb. vonatkozó rendelkezés.

A Szakértői tervezet már nem ilyen szűkmarkú az általános rendelkezésekkel. A közel száz paragrafus a jogi személyek működését szinte teljes körűen átfogja. De a Szakértői tervezetben nem is a rendelkezések számával van baj, hanem azzal, hogy kritikátlanul a társasági jognak azokat a rendelkezéseit is általános szabállyá kívánja tenni, amelyek más jogi személyekre (alapítványra, egyesületekre) nem alkalmazhatók.

A társasági jogi szabályok ráerőltetése a többi jogi személyre nem csak az általános rész rendelkezéseiben mutatható ki, hanem az egyesületekre, alapítványokra vonatkozó szabályokban.

Megjegyzem, hogy ilyen nagy terjedelmű általános rész esetében nem is várható el, hogy az itt szabályozott kérdések minden jogi személyre irányadók legyenek.

A Szakértői Javaslat erénye ugyanakkor, hogy – az eredeti koncepciónknak megfelelően – az általános résznek meghatározó szerepet szán a különös szabályok tekintetében. Másfelől azonban mintha maga sem hinne ebben. A Szakértői tervezet indokolásából az tűnik ki, hogy a rendelkezéseket diszpozitív normának tekinti. (Vékás a szerződések általános szabályaival hasonlítja össze, ez is a diszpozitív jellegre utal.) Az általános rész kötőerejében akkor sem bízik a Szakértői tervezet, amikor – a Ptk.-ban szabályozott jogi személyek tekintetében – az általános részben már szabályozott kérdéseket a különös szabályoknál is megismétel, vagy attól feleslegesen eltér. A jogi személy típusainak zártkörűségével – egyáltalán a jogi személy típus fogalmával – a Szakértői tervezet nem tud megbirkózni. „A jogi személyek típusait törvény határozza meg” (2:35. §). Ha a típus fogalmát nem is tudja megadni az általános rész, arra szükség lett volna, hogy a típusokat nevesítve felsorolja, és így tegye félreérthetetlenné, hogy mely típusokat von hatálya alá, illetőleg egy-egy típusba mely jogi személyek tartoznak. A szabályok általánossága mellett csak így lehet utalni a szükségszerű kivételekre.

A szabályozás bizonytalansága leginkább a jogi személy átalakulására vonatkozó rendelkezésekben mutatható ki (2:94. §). Az átalakulás a társasági törvény bevett intézménye, viszont átalakulásra csak e típuson belül van lehetőség (kft.-ből rt.-vé, bt.-ből kft.-vé). A Szakértői Javaslat átalakulásként szabályozza „a jogi személy más típusú jogi személlyé való átalakulását”. Ebből viszont az következik, hogy az alapítvány egyesületté is átalakulhat (ha az egyesület „más típus”), vagy a gazdasági társaság költségvetési szervvé is átlényegülhet.

Az átalakulás a gazdasági társaságok jellemzője, más típusú jogi személyekre nem indokolt alkalmazni.

Mit tartalmazzon tehát a jogi személyekre vonatkozó általános rész? A minden jogi személyre, illetőleg azok többségére irányadó szabályokat. Bizonyára nem ilyen a felügyelőbizottságra, a könyvvizsgálóra vonatkozó szabályozás, illetőleg a vagyon, a döntéshozatal és az ügyvezetés szabályainak a társasági modell szerinti meghatározása.

Általánosan kötelező rendelkezés viszonylag kevés van, következésképp az általános rész 20–25 szakasznál több nem lehet.

4. Jogi személyek a Ptk.-ban

Kezdettől az egyik legjelentősebb vitatéma, hogy a Ptk. mely jogi személyekre vonatkozó részletes szabályokat tartalmazza. A Szakértői tervezet a legbátrabb: az alapítvány és az egyesület mellett magában fogalja a gazdasági társaság szabályait. A Törvénytervezet megelégedett az alapítvány szerepeltetésével. A kérdést főként kodifikációs technikai kérdésnek véltem, amelynek alapja az a megfontolás, hogy a törvény ne válogasson a jogi személyek között, vagy valamennyi jelentősebb jogi személyre vonatkozó részletes rendelkezéseket tartalmazza, vagy egyiket sem (tehát az alapítványt is külön törvény szabályozza).

Az előző megoldás ellen szólt nemcsak a terjedelem, hanem a jelentéktelenebb, gyorsan változó szabályok kódexbe kerülése, az utóbbi ellen tulajdonképpen nincs ellenérv (hiszen az egyes formákkal kapcsolatos vita nem vonja el a figyelmet a fő kérdésekről).

Egyes szerzőknél8 heves ellenállást váltott ki az a megjegyzésem, hogy az absztrakciós szintek számát szükségtelenül megnövelné a társasági jog beépítése a Ptk.-ba. Ellenérvként azt hozták fel, hogy a vállalkozási szerződések, sőt az adásvétel esetében sem ritka a három szabályozási szint (általános szabályok, a konkrét szerződési szabályok, továbbá az adásvétel különös nemei, vállalkozási szerződés altípusai). Valóban, a társasági jog esetében is ez a három szint jöhet szóba, azonban a társasági „altípusok” (részvénytársaság, korlátolt felelősségű társaság) a szerződési altípusoknál jóval erőteljesebben önállóak (nem szólva a további tagozódásról, így a zártkörűen és nyilvánosan működő részvénytársaságról). Ha a társasági jog szabályozásában ez a mélység megengedett, miért hiányoznak az adásvételi szerződés esetében pl. a házaló kereskedés, a vásári árusítás szabályai). S oszlassunk el egy tévhitet: a társaságokra vonatkozó általános szabály valóban általános szabály (tehát külön szint), az adásvételi szerződés „általános szabályai” nem általános szabály, hiszen e rendelkezések szerint bonyolódik az adásvételek többsége, s „altípus” csupán kiegészíti a főszabályt. Csak az az általános szabály – ez alapvető kodifikációs elv –, amely alapján – önmagában – nem jöhet létre egy szerződés, illetőleg nem hozható létre jogi személy. Az általános rész az alap, amely nélkül nem épülhet fel a ház, de önmagában nem lakható.

Egyébként sem a hatályos Ptk.-nak, sem a tervezeteknek nem erőssége az absztrakciós szint megválasztása. A tervezetek más helyein is gyakran találkozunk a teljességre törekvéssel (pl. közvetítői és üzletszerzői szerződés, fogyasztói kölcsönszerződés), illetőleg az általános szabályokhoz képest új tartalmat nem jelentő szerződéstípussal (lízing, faktoring szerződés).

Visszatérve a jogi személyekre: ha a társasági jog teljes terjedelmében helyet kap a törvényben, miért zárnánk ki az egyesületi jogból a köztestületekre vonatkozó rendelkezéseket.

A jogi személy típusok közül sem hiányozhat a költségvetési szervekre és az önkormányzatokra vonatkozó szabályozás. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy a szabályozás típusonként kettőződik: a társaságoknál külön törvény tárgya a cégjog, amelynek rendelkezé­seit ki kell bővíteni az igazgatási jellegű szabályokkal, a költségvetési szervek esetén fennmaradnak a pénzügyi szabályok (az Áht. a költségvetési szervekről szóló törvény), az önkormányzat esetén az önkormányzati törvény, az egyesületeknél pedig az egyesülési jogról szóló törvény.

A társasági jog nem lehet független a polgári jogtól. Ha beépül a kódexbe, ezt nem érzem olyan elvi törésnek, ami az új Ptk. minőségét lerontaná, s nem ez lenne az egyetlen egyenetlenség a szabályozásszintek tekintetében.

Ide tartozó kérdés: a közkereseti társaság és a betéti társaság helyét hol találjuk meg. Egyetértek azzal, hogy a jogi személyek között van a helyük. Értelmetlen lenne a szabályaikat a kötelmi jogba száműzni. A hatályos jog szerint jogképességük semmiben sem különbözik az rt.-től, vagy a kft.-től. Más kérdés, s erre a Szakértői tervezet sem ad elvileg megalapozott választ: hiányzik a magyar jogból a közös név (cég) alatt működő, nem jogi személyre vonatkozó általános szabályozás (bátor kísérlet a társasház esetében a közös név alatt működő társasházközösség).

S végül: a jogi személyek különös szabályainak elhelyezése a törvényben. Ha a Második Könyvbe (Személyek) kerül, mérhetetlenül megnő e könyv terjedelme. Ha külön könyvbe: a Személyek cím és tartalom hiányos, hiszen a személyek körében a jogi személy is bennfoglaltatik. (Nem lenne szerencsés a Második Könyvnek az „Ember” vagy a „Természetes személy” címet adni, hiszen itt kell elhelyezni a „Személyiségi jogok”-ról, valamint a „Szerzői jog és iparjogvédelem”-ről szóló címet.) Legmegnyugtatóbb megoldás lenne a Személyek könyvet a mai tartalommal megtartani, s a Harmadik könyv lenne a „Jogi személyek típusai”. (A jogi személyek általános része nélkül, ami kétségtelen hiányosság, bár gyakorlati nehézséggel nem jár.)

5. Az alapítvány

A Törvénytervezet nem következetes elképzeléséhez: ha a jogi személyek típusai szabályozását külön törvényekre bízza, miért nem tette ezt az alapítvánnyal. Az alapítványnak annyi sajátossága van, hogy elbírt volna egy külön törvényt.

A legfőbb kifogásom mégis az, hogy a tervezetek – elsősorban a Szakértői tervezet – eltér az alapítványra vonatkozó több mint egy évszázados szabályozási elvtől. Az alapítvány eddig jogi személyiséggel felruházott célszervezet, önállósított vagyontömeg, meghatározott cél szolgálatára rendelve.9 Az alapítvány tehát a vagyontömeget biztosító személytől (személyektől) elkülönült jogi személy.10 Ezt a jogi lényeget valósította meg a XX. század magyar polgári jogába 1987-ben visszatért alapítvány szabályozása, s évtizedek óta ennek felel meg a bírói gyakorlat.

A bírói gyakorlat tisztázta az alapítói jogállás tartalmát, megerősítette az alapítványnak az alapítótól elkülönült, sajátos jellegét. Kimondta, hogy az alapító nem kötheti ki az alapítvány visszavonásának jogát, nem jelölheti ki az alapítvány jogutódját (Kpkf. 25.162/1990., BH 1991/1. sz. 40. o.) Az alapító nem lehet az alapítvány kezelője (Kpkf. 25.162/1990., BH 1991/1. 40.), nem lehet egyben az alapítvány képviselője. A kuratórium tagja lehet, azonban a döntéshozatalnál nem kerülhet túlsúlyba, jogosítványokat nem gyakorolhat kizárólagosan (Kpkf. I. 25.101/1991., BH 1991/12.).11

Ezt az alapvető elvet felrúgva, a Szakértői Javaslat egyszemélyes gazdasági társaságra hasonlító jogi személyiséget konstruál, amelyben az alapító megőrzi meghatározó befolyását (ő jogosult a szervek tagjainak és vezetőinek kinevezésére, visszahívására, javadalmazásuk meghatározására; a kuratórium nem döntő, mindössze ügyvezető szerve az alapítványnak stb.).

Az, hogy az alapítónak folyamatos irányító tevékenysége érvényesül, mutatja az is, hogy létrehozható „az alapítók gyűlése”, amelyre a társasági jognak a taggyűlésre, illetőleg az egyesület közgyűlésére vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni, tehát a döntéshozó szerv jogosítványait gyakorolja.

Ez a fajta intézmény kiiktatja az alapítványt a magyar jogrendszerből, és az egyszemélyes gazdasági társaságnak sajátos formáját valósítja meg – feleslegesen.

A Törvénytervezet már visszatér a hagyományokhoz. Erre kellene az új Ptk.-ban is törekedni.

6. Az egyesület

A Törvénytervezet nem tartalmazza az egyesületekre vonatkozó rendelkezéseket. Ez a klasszikus magánjogi hagyományokat őrző jogászok szerint nagy hiba, hiszen a legtöbb külföldi kódexben ez a jogi személy is szerepel. Ebben az ügyben az alapkérdés az, hogy az egyesületet elsősorban a magánjog, vagy a közjog hatálya alá soroljuk be.12 A Szakértői tervezet részletes szabályozást ad az egyesületekről; szerzőinek alapállása az, hogy a törvény a magánjogi egyesület szabályait állapítja meg, s nem érinti a közjogi társadalmi szervezetre vonatkozó rendelkezéseket. Az egyesületi jog ilyen megkettőzése dogmatikailag is alapvetően hibás, a gyakorlatban pedig végrehajthatatlan. A Szakértői tervezet szerzői nem tudnak megszabadulni attól a tárgyi valótlanságtól, hogy ma is két szervezet létezik: a társadalmi szervezet és az egyesület. Ez a tények figyelmen kívül hagyása. Valóban, a magyar jog két fogalmat ismer erre a jogi személyre, de a két fogalom ugyanazt jelenti, a társadalmi szervezet egyesület, s az egyesület társadalmi szervezet.13 Ha valaki az erre vonatkozó irodalmat figyelmen kívül hagyja, azt már nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a Ptk. 64. §-a, és az Etv. 46/A. §-a alapján egyértelmű: szó sincs kettősségről. A bírói gyakorlatban nincs olyan ügy, amely egyesületről szólna; pedig tartalmilag a szervezet egyesület. A bíróság a polgári jog és az egyesülési jog alapján létrehozott jogi személyként csak a társadalmi szervezetet ismeri. S ha ez így van, akkor a kettősség állítói az 1989 előtti jogi helyzetet kívánják visszahozni, amely szerint van társadalmi szervezet, és külön egyesületi forma.

Ennek nem jogi, hanem politikai okai voltak: a privilegizált szervezeteket ki kellett emelni az egyesületek köréből, hiszen ezek nem voltak bejegyzéshez kötöttek, vagyonuk társadalmi tulajdon volt, jelentős állami támogatást kaptak stb.14

Ma viszont az egyesület – társadalmi szervezet kettősség nemcsak amiatt megvalósíthatatlan, mert elavult szemléletet tükröz, hanem mert törvényben meghatározhatatlan, hogy melyik jogi személy társadalmi szervezet és melyik egyesület. A jogirodalomban szemléletes példákkal ez még könnyen kifejthető, törvényben körülírhatatlan. Az 1989 előtti szabályozásra való hivatkozás sem helytálló, az akkori Ptk.-ban ugyanis minden jogalkalmazó fel tudta sorolni azt a néhány szervezetet, ami privilegizált társadalmi szervezetnek minősült, hiszen ezeket maga a törvény nevezte meg.

Az egységes egyesület ellenzőinek gondolatmenete addig helytálló, hogy az egyesületek között vannak, amelyekre sajátos szabályozásnak kell vonatkoznia. Ilyen a párt, a szakszervezet és ilyen a köztestület. Ezeknek a jogi személyeknek markáns jellemzői vannak, az egyesülettől megkülönböztethetők. De ez jelenleg is így van, azzal a kodifikációs technikai megoldással, hogy a pártra, szakszervezetre és a köztestületre az egyesület szabályai vonatkoznak a külön törvényben meghatározott eltérésekkel. Le lehet választani őket az egyesületi jogról, akkor viszont a külön törvényben kell visszautalni arra, hogy rájuk egyebekben az egyesületre vonatkozó rendelkezések alkalmazandók.

Megoldhatatlan zavart okozna, ha a bírónak kellene a szervezetet minősítenie társadalmi szervezetként vagy egyesületként.

A kettősség híveinek egyik nyomós érve, hogy a magánjogi egyesületben a szervezetalapítás önkéntessége, a demokratikus önkormányzati elven alapuló szervezet elve nem alkalmazható, csak a közjogi társadalmi szervezetekben.15

Ez az érvelés az egyesületeket a lényegüktől fosztaná meg. A bírói gyakorlat is egységes abban, hogy nem lehet egyesület az a szervezet, amelyben a legfontosabb döntéseket nem közvetlenül a tagok, vagy a legfelsőbb döntéshozó szerv hozza többségi szavazással; elutasítja az egyesület bejegyzését, ha az egyszemélyi, centrális irányítás mellett kíván működni.

A magánjogi jogviszony jellemzőit egyéb esetben sem lehet ráhúzni az egyesületekre, így kizárt, hogy a tagsági jogokat meghatalmazott útján lehessen gyakorolni, vagy, hogy a tagságot 30 napos határidővel lehessen felmondani.

A magánjog természetesen jelen van az egyesület életében, elsősorban külső kapcsolataiban, vagyonával való gazdálkodás során – más jogi személyekhez hasonlóan.16

Könnyű helyzetben lenne a kodifikáció, ha sikerülne megszabadítani ettől a felesleges dogmatikai vitától. Ma már mindenki elismeri, hogy el kell hagyni a társadalmi szervezet idejét múlt elnevezését, egységesen egyesületről kell a kódexben rendelkezni, utalva arra, hogy a pártra, a szakszervezetre külön törvény vonatkozik. Fenn kell tartani az Etv. – bírói gyakorlat által is megerősített – rendelkezéseit, csatlakoztatva hozzá a Szakértői tervezet – nem magánjogi ihletésű – szabályait. Az egyesülési jogról szóló külön törvény is fenntartandó, hiszen az alkotmányos jog gyakorlása az egyesületen kívül más formákban is történhet.

7. Birtokjog

Újraéled a Szakértői tervezet nyomán egy évszázaddal ezelőtt lezárt vita: része-e a birtok fogalmának a birtokakarat (animus), vagy elegendő a birtokhoz a tényleges hatalomban tartás.

Több tanulmányban utaltam már arra, hogy a dologi ügylet tartalmát ingók esetében a birtokjog, ingatlanok esetében a telekkönyvi jog határozza meg.17 A Szakértői tervezet szerzői ezt a felfogást magukévá téve a dologi ügyletre vonatkozó elképzeléseiket a birtokjog új szabályozásával kívánják megvalósítani. Olyan benyomásunk támadhat, hogy a szerzőket nem is a birtok szabályozása (birtokvédelem) érdekli, inkább az, hogy a tulajdonszerzés szabályai elképzelésük szerint alakuljanak.18 Ahhoz azonban, hogy megértsük, mi a birtokjog lényege, a történeti alapoknál kell kezdenünk.

A birtok lényege –  ami megkülönbözteti a tulajdontól – a következő: a birtok = tény, a tulajdon = jog. Birtokosnak lenni annyit jelent, hogy a dolog valakinél van, akár joggal, akár jogellenesen.

Jhering birtokjogi elméletének egyik fő vonulata, hogy a birtok nem más, mint valószínű tulajdon. Ő volt az, aki a birtok animus eleme ellen emelt szót. A magyar jogtudományban ezt tette Szászy-Schwartz Gusztáv is.19 A XX. század első felének magyar kodifikácója – a német, svájci polgári törvénykönyvekhez hasonlóan – „a birtok tényállás-elemei közül az animus dominit, mint részben felesleges, részben visszás követelményt” egészen elvetette. A Polgári Törvénykönyvet előkészítő szerkesztő bizottság 1898. évi február 18-i (!) ülésén az előadó Imling Konrád a következőket terjesztette elő: a javaslat nevezetes újítása a jelenlegi joggal szemben, hogy a birtokakaratot – mint a birtok kellékét – mellőzi. Úgy vélte: az újabb jogtudomány szerint – főleg Jhering hatására – helytelen az ún. szubjektivitási elmélet; „a birtokakarat szigorú fenntartásával különösen az akaratképtelen személyek (gyermekek, elmebetegek) jogilag védett birtok szerzésére egyáltalán képtelenné válnának.”20 Schwartz Gusztáv helyesnek és megfelelőnek tartja „ezen alapelvet, ezen alaptétel konzekvenciáiban világos és áttekinthető és a birtokvédelem egyszerű és biztos alapját képezi.”21 Hasonlóan nyilatkozik Plósz Sándor. A bizottsági ülést vezető Lányi Bertalan is az állásponttal egyetértve zárta le a vitát.22

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a két elemű birtok méltánytalanul nagy csoportokat zár ki a birtokvédelemből. Pontosan azokat, akik nem valamely jogcímen birtokolnak egy dolgot, s akiknek csak a birtok adna védelmet a dolog elleni támadás elhárítására. Hiszen aki tulajdonjoga vagy más jogcím alapján birtokol, az e jogviszony alapján is védelmet igényelhet. Fokozatosan uralkodóvá válik az a felfogás, hogy szükségtelen a birtokosi akarat ingatag elemét bevinni a jogrend szervezetébe.

Egyértelműen fogalmaz Szladits, aki szerint „a birtokvédelem tekintetében nem a jog megszerzéséhez vezető jogi tényállás az irányadó, hanem a tényleges helyzet.”23

Az 1959. évi Polgári Törvénykönyv – a megelőző bírói gyakorlatnak és tudományos állásfoglalásoknak megfelelően – már egyértelmű a birtok szabályozásában: a birtok lényege, hogy valaki a dolog felett közvetlenül vagy közvetve hatalmat gyakorol, a birtokos személyét elsősorban a tényleges hatalmi helyzet határozza meg.

A Ptk. nyomán a birtokjog körüli viták megszűntek, ellentmondásmentes bírói gyakorlat alakult ki.

Az utóbbi években újraéledt ez a vita, előbb azonban a tulajdonátruházás mozzanataival kapcsolatban. A Ptk. miniszteri indokolása szerint alapvető jelentősége van a szerzés jogcíme és a szerzés módja szerinti megkülönböztetésnek. A tulajdonjog irodalma jól elboldogult ezzel a felfogással, azonban, hogy mi a szerzés módja és az átadás jogi természete, jogügylet-e az átadás, vagy valami más, – nem foglalkoztatta a szerzőt. Nem volt vita abban, hogy mi a jellege a kötelmi jogi szerződésnek, ugyanakkor nehezebben volt felfejthető a tulajdonátszállást eredményező tradíció, az átruházó (rendelkező) ügylet jogi természete.

Szladits Károly nyomán a legelterjedtebb felfogás az, hogy a tradíció jellegét tekintve dologi ügylet. Azok a szerzők is, akik elfogadják a tradíciót, mint dologi ügyletet, arra már kevés figyelmet fordítanak, hogy mi a dologi ügylet tartalma. Szladits még arról írt, hogy a dologi ügylet „személyi és tárgyi tartalma kellékeiben ugyanazoknak a szabályoknak van alávetve, mint a kötelmet alapító szerződés”24, bár egy korábbi munkájában nagyobb jelentőséget tulajdonított a dologi és a kötelmi ügylet közötti különbségnek. Felfogása szerint a kötelmi szerződésen kívül van családjogi szerződés (házasságkötés), örökbefogadó szerződés és van dologi szerződés, amely dologi jogváltozást eredményez, szemben a kötelmi szerződéssel, ami csak a követelési jogot eredményezi.

Eörsi Gyula – aki egyértelműen az ügyletegységet hirdette – tagadta, hogy a dologi ügylet része lenne a tulajdonjog átruházásának, hiszen a dologi ügyletben a „magánakarati elem az eredeti szerződésből fakad.”25 Ha nem is fogadjuk el az ügyletegység gondolatát, azt elhihetjük Eörsinek, hogy a dologi ügyletnek nem domináns eleme az akaratképzés.

Marton Géza szerint: „jogügylet a félnek olyan cselekménye, melyet abból a célból végez, hogy vele a tárgyi jog által meghatározott bizonyos joghatásokat hozzon létre.”26

Aki az ügyletet a kötelmi jog szemüvegén vizsgálja, annak figyelmen kívül kell hagynia a dologi jogban joghatást kiváltó – tulajdonjogot, birtokjogot, használati jogot létrehozó, módosító vagy megváltoztató – jogi tényeket. E jogi tényekből gyakran hiányzik a joghatás elérését célzó akaratnyilatkozat. Ilyen jogi tény – az átruházáson kívül – a találás, a kincslelet, a gyümölcsszedés, a tulajdonos halála, az átruházás egyes eseteiben pedig a dolognak a birtokos hatalmába kerülése stb. A dologi ügylet nem csupán a tulajdon-átruházás eleme, jelen van más tulajdonszerzés, illetőleg a dologi jog keletkezése eseteiben. Úgy tűnik, hogy a Szakértői tervezet szerzői – ezt figyelmen kívül hagyva – a dologi ügylet fogalmát a megállapodáson alapuló birtokátruházásra szűkítették le, s figyelmen kívül maradt, hogy a tradíció a tulajdonátruházáson kívül más dologi jogok keletkezésének is feltétele.

Szavakban a Szakértői tervezet indokolása elkötelezi magát a dologi ügylet mellett, de nyitva hagyja a kérdést: milyen ügylet a dologi ügylet. A zavart fokozza, hogy a tervezet megismétli a hatályos Ptk.-nak azt a hibáját, hogy – bár a 117. § szerint a tulajdonjog megszerzéséhez szerződésre és átadásra van szükség – az adásvételre vonatkozó rendelkezésből az az értelmezés következik: ez a két elem a kötelmi jog hatálya alá tartozik. Az adásvételi szerződés szövege szerint az eladó kötelessége (a tulajdonjog átruházásán kívül) a dolgot birtokba bocsátani, a vevő kötelessége pedig (a vételár megfizetésén kívül) a dolgot átvenni, holott a dolog birtokba bocsátására vonatkozó rendelkezést a dologi jog már tartalmazza. (Az ingatlan adásvételére nincs külön rendelkezés, tehát a tradícióra vonatkozó mozzanat eszerint nem része a kötelmi szerződésnek.)

A Szakértői tervezet szerint a birtok „alanyi jog, tehát a dolog feletti rendelkezéshez, a birtokvédelemből származó jogok gyakorlásához szükséges cselekményeket cselekvőképtelen személyek nem tudják véghezvinni.”27

Az alanyi jog – az általánosan elfogadott álláspont szerint – a jog által megengedett cselekvés, amelyhez jogi hatások fűződnek; az alanyi jog mindig valamely jogi kötelesség másik oldala gyanánt jelentkezik.28 Ha az alanyi jog fogalmát így határozzuk meg, nehezen lehet a birtok alanyi jog minőségét kizárni, hiszen a birtok – mint dologi jog – mindenkit arra kötelez, hogy a birtokost birtoklásában ne zavarják meg, illetőleg birtokától ne fosszák meg. Ha valaki mégis ezt teszi: a birtokos birtokvédelmet igényelhet. Ez a tényleges állapothoz fűződő birtokoltalom (ius possesionis) mindenki ellen jogilag biztosított helyzetet nyújt a birtokos részére. Nincs jelentősége tehát a birtokos animu­sának.

Az alanyi jognak ettől eltérő felfogását csak az indokolhatja, ha valaki a jogtudomány valamely birtokelméletének fogalomrendszeréhez kötődik. Ebben az esetben viszont neki is indokolnia kell az alanyi jog általánosan elfogadott fogalmától való eltérést.

A birtokátruházás szabályozásában a szerzők már kendőzetlenül a birtokátruházás animusát, jogügyleti jellegét vallják, és nem csupán ingók esetében. Szerintük a szerződési szabályok alapján „minősíthető helyesen az ingatlanok tulajdonának átruházásához szükséges telekkönyvi bejegyzéshez megkövetelt bejegyzési engedély is.”29

A Szakértői tervezet indokolása szembekerül a magyar jogtudomány eddig vallott felfogásával is. Grosschmid – akitől a kifejezés is származik – szerint a bekebelezési engedély egyáltalán nem kétoldalú és nem is szerződés,30 ez a kötelmi viszony teljesítése az eladó részéről, saját (egyoldalú) magatartás. Szladits szerint a telekkönyvi előző engedélye nem anyagi jogi, hanem csupán eljárási szabály.31 Világhy a kettős ügyleti tan alapján a bejegyzési engedélyt a telekkönyv anyagi jogi alapelvének minősíti.32

S ha a bejegyzési engedélyt – minden tudományos álláspont ellenére – kötelmi jellegűnek minősítenénk, mit kezdjünk az átruházásnak azzal a szakaszával, amely a tulajdonjog bejegyzéséről szóló jogerős határozat meghozataláig terjed. A tulajdonátszállás ugyanis ezzel az aktussal (bár visszamenőleges hatállyal)  következik be. Nem lenne bölcsebb dolog bevallani, hogy a szerzők célja feladni a tulajdon-átruházás tradíciós rendszerét? A szerzők szavakban ezt nem teszik, sőt indokolásuk szerint „a jogcímes tradíció elvének talajára” helyezkednek. Nem engednek viszont abból a felfogásukból, hogy az átadást a kötelmi jog szabályainak megfelelően kell értékelni. Ez pedig inkább az ügyletegység, mint a kettősség elfogadása.

A Törvénytervezetben már letisztultabbak a birtokjog szabályai, visszatért az animus nélküli birtokos fogalmához, s a birtokvédelem széles körben érvényesülő rendelkezései is – a hatályos joghoz képest –  változatlanok. A birtokátruházás kötelmi jellegét a tervezet – a Szakértői tervezethez hasonlóan – fenntartja, viszont ingók átruházásához már nem minden esetben van szükség a dolog birtokának átruházására. [4:47. § (1) bek.]. Az adásvételi szerződésnek a tervezetben már nem eleme a dolog átadása, ingatlan esetében azonban az eladó kötelességévé teszi az ingatlan birtokának átruházását [5:186. § (1) bek.], nyitva hagyva azt a kérdést, hogy ez a kötelmi vagy a dologi jogviszony része.

A tradicionális elv háttérbe szorulását vélem felfedezni abban is, ahogyan a tervezet szerzői a rendelkező és kötelező ügylet fogalmát használják. Ez önmagában nem kifogásolható, a múlt századok jogtudományi munkáiban és mai bírói ítéletekben, cikkekben is találkozhatunk e fogalompárral. A fogalom tisztázása azonban hiányzik. Ebből pedig az az érzés következhet, hogy az átruházásnak a lényege nem a kötelmi és dologi jelleg, hanem a kétlépcsős átruházás, az meg már közömbös, hogy melyik lépcső kötelmi és melyik dologi jogi.

8. Az ingatlantulajdon terjedelme

A bírói gyakorlatban gyakran okoz gondot a föld alatti és föld feletti építmények tulajdoni viszonyainak rendezése. Ez elkerülhető lenne, ha a dologi jog egyértelműen szabályozná a föld tulajdonjogának terjedelmét.

Erre kísérletet tett a Szakértői tervezet 4:19. §-a, amely szerint: „Az ingatlanon fennálló tulajdonjog a föld felett légi térre és a föld alatti földtestre is kiterjed.” Ez azonban nagyvonalú rendezés lenne, amelyen az sem segít, hogy az ingatlan rendeltetésszerű használatát nem zavaró föld feletti és alatti építkezés ellen a tulajdonos nem léphet fel. A metró építkezését vagy a nagy mélységű más építkezést tehát a földtulajdonos nem kifogásolhatja, bár tulajdonjoga – a javaslat szerint – erre a földtestre is kiterjed. A tulajdonjog jóval erősebb jogosítvány, mint a kifogásolási jog hiánya, tehát nem lehet kiegyenlítő szerepe. Álláspontom szerint a tulajdonjog a föld feletti légtérre és a föld alatti földrészre csak az ingatlan rendeltetésszerű használatához szükséges mértékben terjed ki. A használathoz szükséges mértéket részletesen az építésrendészet közjogi szabályai határozzák meg (milyen magasságú épület emelhető, a föld alatt milyen mélységben történhet építkezés, kútfúrás stb.). Az alkotórész minőség is a funkcionális jellegre figyelemmel határozható meg (tehát mennyiben szolgálja az ingatlan rendeltetésszerű használatát, attól elválasztható-e.).

Szövegjavaslatom: „Az ingatlanon fennálló tulajdonjog a rendeltetésszerű használathoz szükséges – közjogi törvény által meghatározott mértékben – a föld feletti légi térre és föld alatti földtestre terjed ki.” Ez a szöveg feleslegessé teszi a föld mélyének kincseire és a természeti erőforrásokra való – egyébként is túl általános – hivatkozást.

9. Telekkönyv

Helyeselhető, hogy Szakértői tervezet külön részben foglalkozik a telekkönyvvel. Az ingatlanokra vonatkozó dologi jogi rendelkezések nem eljárási jogszabályba valók, azoknak anyagi jogi kódexben kell szerepelniük. Helyeselhető, hogy a telekkönyvre vonatkozó elvek is az új Ptk.-ban kapjanak helyet, ennek sorában különösen kedvezően érintett, hogy a tervezet elfogadja azt az álláspontomat, amely szerint a közhitelesség párdarabja a bizalom elve.

Nem ennyire egyértelmű az egyetértésem azzal az új fogalommal kapcsolatban, amit a Szakértői tervezet a telekkönyv helyesbítésének minősít. A tervezet szerint helyesbítés a telekkönyv tartalmának kiigazítása, a bejegyzés törlése, a kijavítás és a kiegészítés. Ennek hat szakaszba sűrítése lehetetlen vállalkozás, nem is szólva az összevonásra való törekvés miatti tévedésekről.

A Szakértői tervezet a telekkönyv „helyesbítését” rendeli, ha a telekkönyv tartalma „helytelen”.

Nem érthető, hogy a törlési és kiigazítási perekre vonatkozó kialakult, megfelelően alkalmazható élő jog helyett miért kell a „helytelen” fogalmat használni, hacsak nem azon utánérzés miatt, amit a német telekkönyvi irodalomban használt helytelenség (Unrichtigkeit) fogalma váltott ki. (Ennek egyébként ott pontosan kifejtett tartalma van, hasonlóan az osztrák joghoz, amely helytelen, jogsértő vagy tárgy nélküli bejegyzésről rendelkezik). A tervezet szerint a helyesbítés lehet törlés, vagy a tartalom-kiigazítás, az azonban a további rendelkezésekből nem egyértelmű, hogy a kiigazítás – a hatályos jognak megfelelően – törlést jelent, vagy külön kategória és ha az, miért. Végül új tartalommal jelenik meg a bejegyzés kijavítása, amely a hatályos jog szerinti kiigazításnak felel meg. Ismét a kérdés, miért kell a bevált fogalmakat – lényeges tartalmi változtatás nélkül – újrakeresztelni.

A tervezet szerzői – úgy tűnik – már maguk sem tudják követni az eltérő fogalomhasználatot, a telekkönyv jogvédelmi hatásáról szóló rendelkezést már csak a törlési keresetre korlátozzák és az nem vonatkozik az ún. kiigazítási esetekre. Egyébként a tervezet – a jogvédelmi hatással összefüggésben – helyesen – fenntartja – az Alkotmánybíróság által utólag megerősített – három éves határidőt a közvetett szerző elleni törlési per megindítására. Nem tudott azonban kitérni a lakásmaffiákkal kapcsolatos közvélemény nyomása elől: ha a bejegyzés bűncselekmény közvetlen következményeként eredményezte a bejegyzett jogosult jogának elvesztését, a törlési pert az általános szabály szerint (semmisség esetén korlátlan ideig) meg lehet indítani. Ez a javaslat szem elől téveszti, hogy a jóhiszemű szerző esetén nincs jelentősége annak, hogy mi volt az eredeti érvénytelenségi ok, nem tudta és nem is tudhatta az érvénytelenség okát, hiszen jóhiszemű szerző volt. Olyan körülményekért kellene joghátrányt elviselnie, amelyeket nem ismerhetett fel, amelyek érdekkörén kívül, az elvárható gondosságon túlmenően következtek be.

Hiányossága viszont a tervezetnek, hogy meg sem kísérel foglalkozni a törlési perekkel kapcsolatos szabályozásbeli problémákkal, az érvénytelenség és törlési per összefüggéseivel.

Az érdemi kifogásokon túl, a Szakértői tervezet e részének szövegezése túlbonyolított, nehezen érthető. Nem indokolt eltérni a hatályos szabályozás szövegétől, ahol az eltérésnek indoka nincs.

10. A közjogi személyek tulajdona

A magyar polgári jogban – más jogrendszerekhez hasonlóan – a magántulajdonhoz képest eltérő rendelkezések vonatkoznak a közjogi személyek tulajdo­nára.

Az új Polgári Törvénykönyv eddigi két tervezete a köztulajdonról egy (illetőleg kettő) szakaszban rendelkezett. Az új Polgári Törvénykönyv azonban nem engedheti át a közjogi személyek tulajdonjogának szabályozását teljes mértékben a közigazgatási, pénzügyi szabályoknak, hiszen a több ezermilliárd értékű vagyontárgy jelentős hányada vesz részt a polgári jogi forgalomban.

Az új törvénynek külön fejezetben – nem a tulajdonjog tárgya körében – kellene foglalkoznia a közjogi személyek tulajdonára vonatkozó – az általánostól eltérő – szabályokkal. A szabályozás terjedjen ki az állami, az önkormányzati és a köztestületi szervek tulajdoni viszonyaira.

A hatályos szabályozás szerint a tulajdonosi jogok gyakorlása megosztott a gazdaságirányító szervek és az állami jogi személyek (vagyonkezelő szervek) között. (Ptk. 175. §) Az ingatlan-nyilvántartási jogszabály szerint is állami tulajdon esetén be kell jegyezni az állam tulajdonosi jogait gyakorló szervezetet (az elsődleges vagyonkezelőt), továbbá a polgári jogi kapcsolatokban a tulajdonost megillető jogokat gyakorló és kötelességeket teljesítő vagyonkezelőt. (1997. évi CXLI. tv. 16. §) Elsőként tehát a tulajdon szerkezete kérdésében kellene állást foglalni és dönteni.

Az állami tulajdonra vonatkozó jogosítványkoncentráció az utóbbi években felerősödött. Főszabályként egyetlen szerv gyakorolja a tulajdonjoggal kapcsolatos összes jogosítványt. Ebből a tulajdonjogi pozícióból ágaznak ki a tulajdont használó (működtető) költségvetési szervek, más jogi személyek és természetes személyek irányában jogosultságok, ezek azonban legfeljebb korlátolt dologi jognak (haszonélvezetnek, használati jognak), de többnyire kötelmi jogviszonynak (bérlet, haszonbérlet) minősíthetők.

Az új szabályozáshoz néhány gondolatot megfontolásra javasolok:

a) A hatályos törvényben használt „köztulajdon” fogalom az állami, önkormányzati, köztestületi tulajdon összefoglaló kifejezésére nem alkalmas, ugyanis egyneműnek tekinti ezt a három eltérő tartalmú tulajdonviszonyt. Helyesebb lenne a közjogi személyek tulajdonáról rendelkezni, amely átfogja az állam és az állami (központi) költségvetési szervek, az önkormányzatok és az önkormányzati költségvetési szervek, végül a köztestület és a köztestületi költségvetési szervek tulajdonára vonatkozó rendelkezéseket.

b) Mind az állami, mind az önkormányzati tulajdon közös jellemzője a forgalomképtelenség alkalmazása egyes vagyontárgyakra. Önkormányzati tulajdon esetén ez a törzsvagyon, állami tulajdon esetén a kizárólagos tulajdonban lévő vagyontárgy. Véleményem szerint nem szükséges fenntartani az állam kizárólagos tulajdonában lévő vagyontárgyak kategóriáját. (Ez legfeljebb az Alkotmányban foglalhat helyet.) Az igazgatási jogszabály feladata, hogy a szabályozási körébe tartozó vagyontárgyak közül egyeseket forgalomképtelennek nyilvánítson. A polgári jogra a forgalomképtelenség tartalmának szabályozása tartozik.

A forgalomképtelenség egyrészt azt jelenti, hogy az ilyen dolgokra nézve tulajdonosváltozás még eredeti szerzésmóddal sem jöhet létre, másrészt magában foglalja a tulajdonos rendelkezési jogának jelentős szűkítését. Kérdés, hogy a forgalomképtelenség az elidegenítés mellett kizárja-e a dolog megterhelését. Van olyan legfelsőbb bírósági döntés, amely szerint ez kizárt. (Legf. Bír. Pfv. I. 21.446/2008., BH 2009/175.) A Ptk. eddigi tervezetei is kizárják a dolog megterhelését. Ezzel ellentétes nézet szerint a tulajdon rendeltetésszerű működését (használatát) nem akadályozó használati jog átengedése forgalomképtelen dolgok esetében is lehetséges.

A forgalomképtelen dolognak olyan megterhelése tilos, amely következtében az állami (önkormányzati) tulajdon köréből a dolog kikerülhet (pl. jelzálog).

c) Tisztázni kell, hogy az állami tulajdon egységes-e, azonos szabályozás vonatkozhat-e erre a tulajdonformára. Álláspontom szerint a vagyontárgy jellege, rendeltetése szerint az állami tulajdonnak legalább három csoportja van:

ca) A köztulajdon. Az állami tulajdonban álló vagyontárgyaknak van egy csoportja, amelyre vonatkozó szabályozás nem felel meg a tulajdon lényegének. Ezek a közjogi személyek tulajdonában álló, meghatározott rendeltetésű vagyontárgyak, a mindenki használatára szolgáló közutak, közfolyók, középületek.

A köztulajdon jogosítottja ezek tekintetében nem valóságos tulajdonos. A köztulajdon lényege az, hogy azt bárki használhatja, bár közhatalmi úton használata korlátozható, díjazáshoz vagy engedélyhez köthető, ezek azonban nem a tulajdonos jogosítványaiból fakadnak, s ehhez képest nem tulajdonra vonatkozó polgári jogi kapcsolatok.33

cb) A költségvetési szervek tulajdonát sem lehet egységesen szabályozni, különbséget kell tenni a közhatalmi költségvetési szerv, valamint a közszolgáltató költségvetési szerv (közintézmény, közintézet, vállalkozó közintézet, közüzem) vagyona között. A közintézetek, közüzemek esetében szűkíteni kell a tulajdonirányító szerv beavatkozását, s növelni kell a tulajdonosi jogokat. A törvény tegye lehetővé ingóságok szabad átruházását. Közintézet (iskola, egyetem, kórház), valamint közüzem esetében – törvényben meghatározott célra – meg kell engedni ingatlan tulajdonjogának megszerzését. Elképzelhető, hogy bizonyos tulajdonosi jogok tekintetében ezek a költségvetési szervek is az állami gazdálkodó szerv jogait gyakorolhassák.

cc) Az állami vagyon és a magántulajdon egyenlő elbánását elsősorban az állami vállalkozói vagyoncsoport tekintetében kell megvalósítani. A polgári jogi forgalomban nem lehet különbség magántulajdon és az állami vállalkozói tulajdona között. Az állami vagy többségében állami gazdasági társaságok vagyonára a dologi jog általános szabályai vonatkoznak.

d) Rendezendő az önkormányzat tulajdonosi jogosítványaira vonatkozó – a hatályos jog szerinti – ellentmondásos szabályozás. Az önkormányzati törvény (Ötv.) szerint az önkormányzat jogi személy. A tulajdonosi jogok gyakorlásáról a képviselő-testület rendelkezik, a képviselő-testület azonban nem jogi személy [Ötv. 80. § (1) bek.].

Helyes lenne, ha az új törvény szerint az önkormányzat jogi személy, s a képviselő-testület – polgári jogi értelemben – a jogi személy döntéshozó szerve, a polgármester pedig az önkormányzat képviselője (volna).

e) A köztestület tulajdonára a helyi önkormányzatra, a köztestületi költségvetési szerv tulajdonára az önkormányzati költségvetési szervre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni.

11. Kötelmi szerződés vagy dologi ügylet

A két tervezet közös hibája a dologi ügylet és a kötelmi szerződés jellemzői tisztázásának elmulasztása, következményeinek figyelmen kívül hagyása. A megkülönböztetésnek nem elhanyagolható a hatása. A bírói gyakorlat az esetek jelentős részében utasítja el a keresetet, mert az érvényesíteni kívánt igényt kötelmi jellegűnek és nem dologi igénynek minősíti.

Kevesebb esetben ennek a fordítottja fordul elő. Az ügyekben a kérdés nem csak úgy merül fel, hogy a követelés elévült-e, számos más joghatást válthat ki az ügylet minősítése.

A dologi ügylet és a kötelmi szerződés megkülönböztetése elsősorban a tulajdonátruházás tekintetében okoz gondot. A bírói gyakorlat egyik dilemmája: az ingatlan-nyilvántartási törlési per dologi per, mégis lehet-e a kötelmi szabályok alkalmazásával az eredeti ingatlan-nyilvántartási állapotot helyreállítani.

Dologi jogi szabály, hogy átruházással csak a dolog tulajdonosától lehet tulajdonjogot szerezni, az újabb bírói gyakorlat viszont ettől a szabálytól elválasztotta a kötelmi jogviszonyt, s adott esetben a nem tulajdonos átruházó jogszavatosságát állapította meg.34

Ilyen kérdés az is, hogy a tulajdonjog bejegyeztetésére vonatkozó igény [Ptk. 116. § (1) bek.] vajon kötelmi jellegű, vagy dologi per?

A bírói gyakorlat és a jogirodalom gyakori tévedése, hogy a meghatározott személyek közötti kapcsolat kötelmi jellegű, s dolog csak abszolút jogviszony tárgya lehet. Ezt a veszélyt már Szladits is felismerte, amikor azt írta: amiként „nem minden abszolút jog dologi jogviszony, úgy másfelől nem minden relatív jogviszony kötelem. Jelesül az abszolút jogok megsértéséből is másodlagos kétszemélyes jogviszonyok fakadnak a sértett és a sértő között, az okozott sérelem jóvátételére, ezek az ún. egyszemélyes, abszolút alapú igények (tulajdoni, jelzálogi, szerzői jogi igény), nagyon hasonlítanak a kötelmekhez, de több tekintetben eltérő szabályoknak vannak alávetve.”35

A magánjog klasszikus tanítása szerint a tiltott cselekmény valóban kötelemkeletkeztető tény. Abból azonban, hogy a magánjogi tiltott cselekmény kötelemkeletkeztető tény, nem vonható le az a következtetés, hogy minden a „személyhez fűződő vagy dologi jog megsértéséből” kötelem keletkezhet (Szakértői tervezet 5:2. §). Nem segít ezen a rendelkezésnek az a szövegezése, hogy ezekből a tényekből kötelem keletkezhet (tehát nem minden esetben keletkezik kötelem). A szöveg viszont nem igazít el, hogy ezek a jogsértések mely esetben minősülnek kötelemkeletkeztetőnek. Normatív tartalma tehát a rendelkezésnek nincs, a jogértelmezést megzavaró hatása viszont van.

A tervezetek szerzői – úgy tűnik – bizonytalanok a személyiségi jogból és a dologi jogból fakadó igények minősítésében. A tervezetek szerint a személyiségi jogok tekintetében a jogsértés felróhatóságtól független szankcióinak alkalmazására vonatkozó igény nem évül el. Ezt a rendelkezést ugyan a Törvénytervezet nem tartalmazza, ellentétben a Szakértői tervezettel, amely erről kifejezetten rendelkezik. [2:119. § (2) bek.] Az elévülés kizártsága a személyiségi jog természetéből következik, ebből tehát az következik, hogy a személyiségi jogi igény nem kötelmi jellegű. A sérelemdíj iránti igény tekintetében viszont az elévülés szabályait kell alkalmazni, erre kifejezett rendelkezést tartalmaz az 5:527. § (1) bekezdés, amelyet a 2:121. § (2) bekezdés alapján a sérelemdíjra is alkalmazni kell. A jelenleg sem egyértelmű elvi alapokon álló bírói gyakorlatot mindkét tervezet új utakra térítheti, új megválaszolandó kérdéseket vet fel, – s az eddiginél is jobban megnehezíti a jogviszony minősítését. (Ez egyébként egy kodifikációs törvényszerűségre is ráirányítja a figyelmet: a tudományos tételek jogba való átírása különös figyelmet érdemel, ami a tudomány közegében, tudományos tételek közötti összefüggésekben igazolható, az mint törvényi rendelkezés – a szabályok összefüggéseire figyelemmel – helytelennek bizonyulhat; a tudomány rendszere, a tudományos tétel megfelelőségének igazolása az alrendszer szabályszerűségeit követik. Ettől eltérőek a törvény-előkészítés szabályai.)

A kötelemkeletkeztető tények törvénybeli felsorolása talán megfelel a polgári jog oktatásában található felsorolásnak. A törvényben történő meghatározásnak azonban figyelemmel kellene lennie arra, hogy a meghatározás törvénybeli elhelyezéséhez számos jogkövetkezmény párosul, amelyek között a bírónak kell választania.

Elképzelhető, hogy a személyi vagy dologi jog megsértése kötelmet (kártérítést) keletkeztet, a jogellenesség más eseteiben viszont kötelmi jogkövetkezményt nem lehet alkalmazni. Határesetben – ha a dologi vagy kötelmi igény között kell választani – a döntést a kötelmi minősítés felé ösztönzi ez a szabály. A kötelmi szerződés és a dologi ügylet tartalmának tisztázatlansága mégis a tulajdonátruházás tekintetében okozza a legtöbb fejtörést: erről már szóltunk.

12. Az érvénytelenség jogkövetkezményei

Az érvénytelenség valamely törvényben meghatározott ok folytán a szerződéssel elérni kívánt jogi hatás elmaradása. Az érvénytelen szerződés nem váltja ki azt a jogi hatást, amit a törvény egyébként a szerződéshez fűz.36

Ez az érvénytelenség alaptétele, s ehhez képest kell rendelkezni a további jogkövetkezményekről. Az 1959. évi Ptk. – a korábbi gyakorlattól eltérően – egyértelműen elválasztotta orvoslási rendszerét az alaptalan gazdagodás megtérítésétől, s a szerződés érvénytelensége esetére az eredeti állapot helyreállításáról rendelkezett. A bírói gyakorlat azonban sokat hozzátett e rendelkezéshez, főleg a nem orvosolható érvénytelenség esetei­ben.37

A tervezetek most mind az eredeti, mind az utólagos irreverzibilitás esetére az alaptalan gazdagodás elvének megfelelő rendezést javasolják.

Elhagyandónak tartják a tervezetek azt a rendelkezést, amely szerint „ha a szerződés előtti helyzetet nem lehet visszaállítani, a bíróság a szerződést a határozathozatalig terjedő időre hatályossá nyilvánítja:” Ez az eset arra szolgált, hogy ha a pénzben történt restitúcióval elvarratlan szálak maradtak vagy restituálisra – fizikai, gazdaságossági stb. – okokból nem került sor, és így kialakult egy rendezést igénylő helyzet: a felek szerződéskori szándékának megfelelő rendezés történjék.

Nem tudom felmérni ma még, hogy az alaptalan gazdagodás pénzbeli megtérítése [5:85. §, ill. 5:87. § (2) bek.] mennyiben teszi egyszerűbbé, méltányossá az új rendszert, milyen új kérdések megoldását veti fel. Szeretném azonban a hatályos rendelkezést megvédeni, elsősorban attól az érvtől, hogy „csak az érvényes jogügylet lehet hatályos”. Vékás szerint egyenesen „az érvénytelen szerződés hatályossá nyilvánítása fából vaskarika.”38 Ezt a dogmát a gyakorlat számtalanszor megcáfolja. A jogalkotás tekintetében – az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint – az alkotmányellenessé (tehát érvénytelenné) nyilvánított jogszabály csak az Alkotmánybíróság döntésében meghatározott időponttól érvénytelen. Tehát az érvénytelenség is „hatályba lép”. Az érvénytelen is lehet hatályos. Miért kellene ehhez a dogmához a polgári jogi felelősség esetében mereven ragaszkodni?

13. Jogok és követelések átruházása

A két tervezet egyrészt igyekszik kiszabadulni egy maga választotta dogmatikai tétel szorításából, másrészt viszont meg akar felelni annak.

A dogmatikai alap: a tulajdonjog tárgya vajon nemcsak dolog, hanem jog és követelés is lehet; továbbá a jog és követelés adásvétel módjára átruházható-e.

A Szakértői tervezet könyvben közzétett változata nem kívánja a dologfogalom enyhítését, a tulajdonjog tárgyait a dolgokra korlátozza,39 s így tesz a Törvénytervezet is (azzal, hogy kiterjeszti a dologfogalmat a pénzpiaci eszközre, társasági részesedésre stb.). Nem ilyen következetesek a tervezetek a jogok átruházásában.

Úgy tűnik, hogy – az adásvételi szerződés szabályain keresztül – az engedményezésre vonatkozó rendelkezések a dologi jogi gyökerekre vezetik vissza a jogok átruházását.

A Szakértői tervezet indokolása szerint az engedményezést a tervezet kauzális tradíciós rendszerben szabályozza („a Javaslat az engedményezés szabályait a birtokátruházás szabályának mintájára határozza meg”). Ez pedig a tulajdonátruházásnak – a tervezet által elképzelt – rendszere. A kauzális tradíció lényegét itt is – mint a dologi jogban – abban látják, hogy az átruházás két szakaszban történik, szükség van egy kötelező ügyletre, és külön a rendelkező ügyletre. A dologi jogban ez a kettősség még érthető is lehet (a jogcím+átadás új tartalommal való megjelenítése), az engedményezés esetében már teljesen értelmetlen.

A tervezetek szerint az adásvételi szerződés tárgya lehet minden forgalomképes dolog, jog és követelés. Ezt enyhítendő a tervezet úgy rendelkezik, hogy a jogot és követelést az eladó a vevőre engedményezi.

Nehéz megérteni, hogy – néhány szakértői vélemény szerint –  a jogok átruházására miért kell az adásvétel szabályait ráerőszakolni. Az adásvétel lényege, hogy egy abszolút jogviszony egyik alanya – az új tulajdonos – lép be az abszolút szerkezetű jogviszonyba. Tulajdonjogon kívüli más jog átruházásából tulajdonjogi jogosítvány bizonyára nem keletkezik, de más abszolút szerkezetű jogviszony sem. (Az abszolút szerkezetű jogviszonyok többsége nem átruházható, így kizárt a haszonélvezeti jog és a használat jogának átruházása.) A jogok átruházása nem keletkeztet birtokvédelmet, nem terhelik a szomszédjogok stb.

Nem vitatható, hogy a jogok átruházására vonatkozó szerződést a kötelmi jogban szabályozni kell, de ennek nem az adásvétel a megfelelő formája. Bizonyára ez sui generis szerződéstípus. A kötelmi ügylet-dologi ügylet párdarabja az adásvételnél alkalmazható, kötelmi jogokra, vagy követelésekre alkalmazni – tévedés. Súlytalan érv a tervezett megoldás mellett, hogy bizonyos vagyoni értékű jogok tekintetében a szabályozás lehetővé teszi az átruházást, elzálogosítást, felettük haszonélvezet alapítását. Ez viszont nem lehet több, mint kodifikációs technika; a dologi jog intézményeit hívja a törvényszerkesztő segítségül. Ettől azonban a bérleti jog átruházásával az átvevő nem válik tulajdonossá, sőt bérleti jogából sem lesz dologi jogviszony. A kétlépcsős szerkezetet esetleg indokolhatja, ha az engedményezéskor még nem létezik az alapjogviszony, emiatt csak kötelező szerződés köthető. Ilyen kivételes esetek miatt nem indokolt egy merőben más rendszerre áttérni – különösen, ha más kötelmi formációkkal (pl. előszerződéssel) egy ilyen ügylet megoldható.

A Törvénytervezet nem kíván túllépni a szakértői ötleteken, azokkal megegyező rendelkezéseket tartalmaz: az adásvételi szerződés tárgya lehet minden forgalomképes jog és követelés. Innen már csak egy lépés a tulajdonjog tárgyai közé besorolni a jogokat és követeléseket.

14. Szerződésátruházás és bizalmi vagyonkezelés

A tervezetek szerzői az utolsó pillanatban beerőltettek a kötelmi jogba két rendelkezést, a szerződésátruházást és a bizalmi vagyonkezelésről szóló szerződést. A szerződésátruházással – mint a jogok és követelések adásvételének előfutárával – láthatóan a szerzők sem tudnak mit kezdeni, hiszen a fogalmak tartalmának meghatározását követően egyetlen érdemi rendelkezést tartalmaz: a szerződésátruházásra az engedményezés vagy a tartozásátvállalás szabályait kell alkalmazni. Néhány fogalmazásbeli különbség marad a szerződés­átruházás és az engedményezés (tartozásátvállalás) között (pl. jogok és kötelezettségek összessége), ami azonban – a diszpozitivitásra figyelemmel – mint törvényi rendelkezés súlytalan. S ma még nem lehet felmérni, hogy a szerződésátruházás a különböző kötelmi jogi kapcsolatokban (vállalkozás, megbízás, társaság) milyen ellentmondásokat keletkeztet, különösen, ha az adott szerződés nem zárja ki kifejezetten a teljesítés másra történő átruházását. A bizalmi vagyonkezelés sem elégít ki valamilyen valóságos igényt. (Ahol erre igény lenne az állami és önkormányzati tulajdon esetén, arra ez a szerződési forma nem alkalmazható.) A Törvénytervezet szerzőit bizonyára inspirálta az összehasonlító irodalom. A common-law országokban a trust intézményének történelmi és jogrendszeri indokai vannak, de nem a mi tulajdoni berendezkedésünkre szabott. Hasonló forma – a trusttól eltérő tartalommal – más országban is felfedezhető, mindenütt sajátos közigazgatási, pénzügyi körülmények által indokoltan. (Ha valakinek megtetszik az angolszász jogban egy bevált jogintézmény, s azt a magyar jogba átülteti, gyakran ahhoz a keresztény hívőhöz hasonlít, aki a templomi harangszókor imaszőnyegen érinti homlokát a földhöz.) A bizalmi vagyonkezelés helyett indokolt lett volna a vagyonkezelés dologi jogi szabályait megállapítani.

15. Végül…

A néhány évtizede divatos költséghaszon-elemzés követelményét sokan a törvényelőkészítés követelményei közé sorolták. Pedig ez az elv már évszázados: mindig a létező jogból kell kiindulni, s azon változtatni csak feltétlenül szükséges esetben lehet; kétség esetén a döntés mindig a létező jog mellett szól.40 Ma is szükség lenne erre a kodifikációs követelményre: valamely rendelkezést módosítani, vagy új szabályt csak akkor szabad alkotni, ha a változtatás előnyei meghaladják a jogalkalmazásban keletkező hátrányokat.

Jegyzetek

1 Szakértői javaslat az új Polgári törvénykönyv tervezetéhez, Complex (szerk.: Vékás Lajos) (továbbiakban: Szakértői tervezet)

2 Továbbiakban: Törvénytervezet

3 Ez a cikk nem tér ki a tervezetnek a személyiségi joggal foglalkozó részére. Ez külön tanulmány tárgya.

4 A koncepció – a viták elkerülése végett – azt javasolta, hogy a méhmagzat részére személyiségi jogai veszélyeztetése esetén is kirendelhető legyen a gondnok. (Néhány bírói ítélet csak a vagyoni jogok sérelmének védelmére látott lehetőséget.)

5 Az Igazságügyi Minisztérium részére 1999 júniusában „A jogi személyre vonatkozó szabályozás” c. tanulmányomban szerepelt először a gondolat, majd cikkben. Jogalanyok és jogi személyek az új Polgári Törvénykönyvben, Magyar Jog 2001/10.

6 Gadó Gábor: Eltérő és egyező álláspontok az új Ptk. előkészítése során, Magyar Jog 2008/6. 286. o.

7 Gadó: 386. o.

8 Így Kisfaludi Andrásnál, a Szakértői tervezet indokolásában

9 Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata, Grill, 74. o.

10 Petrik, in Polgári jog, Kommentár a gyakorlat számára 300/2–3. o. 22. pótlás

11 Az Alkotmánybíróság a pártalapítványokkal kapcsolatban fejtette ki: nem alkotmányos, ha az alapítvány kezelő szervének tagjait a párt képviselőcsoportjának vezetője jelöli ki [63/2008. (IV. 30.) AB hat.]. Bihari Mihály különvéleményében írta: az alapítvány nem az alapító párt szerve, hanem az alapítótól szervezetileg és jogilag elkülönülő, önálló jogi személy.

12 Ezzel kapcsolatos álláspontom az Egyesület közjogi vagy polgári jogi szervezet, Közigazgatási Szemle 2008/2. 26–42. o. cikkben kifejtettem, itt csak utalok az ott felhozott érvekre.

13 Több cikkben bemutattam, hogy ez a furcsa helyzet miként alakult ki: az 1988–89. év politikai ellentmondásainak következménye a névhasználat. Legelőször még az 1989. évi II. törvény megalkotás előtt: Petrik: Egyesületalakítási vagy egyesületi jog? Magyar Jog, 1988/2.

14 Ilyen szabályozás mellett helytálló lehetett az az irodalmi vélemény, hogy a társadalmi szervezet fogalmának van szűkebb és tágabb értelme. Sárközy Tamás, in: Polgári Törvénykönyv magyarázata, KJK. 1981. 317., 324.o.

15 Szakértői tervezet indokolása 178. o.

16 Petrik; in: Polgári jog, Kommentár a gyakorlat számára 136/4.o.

17 Petrik Ferenc; in: Polgári Törvénykönyv magyarázata, KJK 403. és köv. o.

18 Polgári jogi kodifikáció, 2002/5–6. 18. o.

19 Szászy-Schwartz: Az animus domini bírálata, Magyar igazságügy XXIX. 153. o.

20 Magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezetét előkészítő bizottság jegyzőkönyvei, Franklin Társulat, 1897. (a továbbiakban: Jegyzőkönyv 1897.)

21 Jegyzőkönyv 363. o.

22 Uo. 389. o.

23 Szladits Károly: Dologi jog 1930. 26. o.

24 Szladits (1932.) 26. o.

25 Eörsi Gyula: a tulajdon átszállás kérdéseiről, in: Eörsi Gyula Emlékkönyv, HVG. 407. o.

26 Marton Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve, 1957. 134–140. o.

27 Tervezet indokolás 568. o.

28 Moór Gyula: Jogfilozófia, Püski 1994. 190–191.

29 Szakértői tervezet 589.

30 Grosschmid Béni: Fejezetek kötelmi jogunk köréből I. Grill 1932. 223. o.

31 Szladits: (1932.) 130. o.

32 Eörsi–Világhy: Magyar polgári jog, Tankönyvkiadó 1965. 293–294.

33 Petrik Ferenc: Az elvarázsolt tulajdon, HVG-Orac, 1989. 82. o.

34 Kazay László: Az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdonjog törléséről, Magyar Jog 2010. 475. o.

35 Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata II. Grill 1933. 2. o.

36 Petrik, in: Polgári jog, Kommentár a gyakorlat számára 779. old. 8. pótlás

37 Előbb a PK 32. áf., az 1/2005. PJE, majd a 4/2010. PJE jogegységi döntés

38 Vékás: Érvénytelen szerződés és jogalap nélküli gazdagodás, in: Liben amicorum Studic E. Weis dedicata, 299. o.

39 Ismeretes olyan közzétett szakértői Javaslat, amely szerint a vagyoni értékű jogok dolognak minősülnek.

40 Az Általános Polgári Törvénykönyv tervezetét előkészítő bizottság állásfoglalása, Jegyzőkönyv 1897.