A cikk letölthető PDF formátumban is.

I. Bevezetés

Az újabb magyar irodalomban lassan – az elméleti és terminológiai félhomályban1 való sok évtizedes bolyongás után – újra uralkodóvá váló álláspont szerint a tulajdonátruházás esetén két, egymástól – legalábbis elméleti szinten – különböző jogügyletről van szó.2 A tulajdonátruházás jogcíméül szolgáló kötelmi – tipikus esetben adásvételi – szerződés csupán kötelmet keletkeztet a tulajdon átruházására. Az ilyen szerződéseket a régi magyar magánjogi terminológia – nyilvánvalóan német hatásra – “elkötelező” szerződéseknek nevezte. A dologi jogviszonyokban ezzel még semmilyen változás nem történik. A dologi jogváltozást, azaz a tulajdonátszállást a dologi ügylet avagy “véghezvivő” szerződés idézi elő. A dologi ügylet e nézet szerint az átadásban (tradíció), ingatlanok esetében pedig a bejegyzési engedély kiadásában, a jogszerző részéről történő elfogadásában, illetve az ingatlan-nyilvántartásba történő benyújtásában jelenik meg.3

Utalni kell arra, hogy a német4 és – ami kevésbé köztudott, de a magyarhoz igencsak hasonló törvényi alapok miatt nagyon fontos – az osztrák jog is a kötelmi és dologi jogügylet elválasztásából indul ki. Az ABGB a dolog feletti tulajdon átruházásához – éppúgy, mint a Ptk. – az alapul szolgáló szerződésen kívül (titulus) a dolog átadását, illetve ingatlanoknál a nyilvántartásba történő bejegyzést (modus) is megköveteli (ABGB 380, 424, 425, 426, 431 §§). Szemben az ABGB megalkotásakori nézettel5, mely szerint az átadás puszta reálaktus volna, a ma uralkodó álláspont szerint az osztrák jog is a Trennungsprinzip-re, azaz a kötelező és a rendelkező ügyletek elválasztásának elvére épül.6 Az, hogy a rendelkező ügylet az átadásban jelenik-e meg vagy attól elválasztva, az alapul szolgáló jogügylettel együtt, esetleg annak “dologi részeként”, vitatott.7

A tulajdonjog átruházás útján történő megszerzésének ez a kétfázisúsága érdekes kérdéseket vet fel a tulajdonjog-fenntartás vonatkozásában is.

Nem lehet állítani, hogy az elmúlt évtizedek jogirodalma kiemelt helyen foglalkozott volna a tulajdonjog-fenntartással történő adásvétellel. Ez valószínűleg összefügg azzal, hogy a vagyoni forgalom a szocializmus évtizedei alatt erősen korlátozott volt, kevésbé igényelte azt a biztosítéki szerepet, amelyet a tulajdonjog fenntartása az eladó számára garantál.8 Ebből és a magánjogi dogmatika “elszíntelenedéséből”9 is fakad, hogy a tulajdonjog-fenntartással történő eladás jogi struktúrája, dogmatikai háttere a jogirodalomban még említés szintjén is alig jelenik meg.

E rövid tanulmányban egyetlen kérdést igyekszem végiggondolni: hogyan kapcsolódik a tulajdonjog-fenntartás a tulajdonátruházás fent említett kétfázisúságához és milyen következtetés adódik ebből?

II. Tulajdonjog-fenntartás mint feltételes tulajdonátruházás

A Ptk. 368. §-a igen szűkszavúan szól a tulajdonjog-fenntartásról: előír három konjunktív feltételt, amely mellett lehetőség van a kikötésére, szabályozza a rendelkezési jogot és a kárveszélyviselést.

Arra nézve, hogy a tulajdonjog-fenntartást a jogalkotó hogyan képzeli el, mire alapozza, kevés támpontot találunk a törvényben. Jól szemlélteti a dogmatikai bizonytalanságot Kisfaludi András és Bíró György felvetése, miszerint a Ptk. az említett szakasz (2) bekezdésével tulajdonképpen egy evidenciát szabályoz:10 hogyan rendelkezhetne a vevő a tulajdonjog-fenntartással megvásárolt dolog felett, ha az – éppen mert az eladó fenntartotta tulajdonjogát – nem az övé? Annyi azonban a törvényi szabályozás alapján bizonyos, hogy a tulajdonjog-fenntartással eladott dolog az átadás ellenére nem kerül a vevő tulajdonába: erre csupán a vételár megfizetésével kerül sor.

De hogyan oldható meg az, hogy az átadott dolog feletti tulajdon – a Ptk. 117. § (2) bekezdése ellenére – ne menjen át az (érvényes adásvételi szerződés alapján történő) átadással a vevőre? Álláspontom szerint az, hogy hatályos jogunk ismeri a tulajdonjog-fenntartás intézményét, az egyik döntő bizonyíték arra nézve, hogy a magyar jog az adásvételi szerződés mellett egy dologi ügyletet vagy legalábbis egy elméletileg elkülöníthető dologi megegyezést is megkövetel az átruházással történő tulajdonszerzéshez. Az elmúlt évtizedekben – inkább hallgatólagosan – képviselt nézet mellett ugyanis, amely szerint a tulajdonátszállás csupán a kötelmi szerződés és az átadás mint reálaktus alapján megtörténik11, nehezen fogható meg a tulajdonjog-fenntartás jogi konstrukciója. Az egyértelmű, hogy tulajdonjog-fenntartás esetén az eladott és átadott dolgon a tulajdon csak a vételárfizetés feltételével [Ptk. 228. § (1) bek.] megy át. A kérdés csupán az, hogy mire vonatkozik ez a felfüggesztő feltétel. Ha ugyanis a tulajdont az átadás mint reálaktus viszi át, akkor – tekintve, hogy dogmatikailag elképzelhetetlen, hogy egy reálaktus feltételes legyen – az alapul szolgáló adásvételi szerződés hatályának kellene feltétel alatt állnia. Ez azonban azért nem járható út, mert hiszen az alapul szolgáló adásvételi szerződés igenis hatályos kell, hogy legyen: az eladó ennek alapján követelheti a vételár megfizetését, a vevő pedig ennek alapján követelheti a dolog birtokba bocsátását, valamint a tulajdon átruházását. Természetesen, az adásvétel alapesetéhez képest, mikor a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás egyidejűleg esedékes, a tulajdonjog-fenntartással történő eladás nem azonnal teszi kötelezővé a vételárfizetést és a tulajdonátruházást, hanem csak egy későbbi időpontban. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a szerződés mint egész felfüggesztő feltétel alatt állna: a szerződés hatályos, csak bizonyos mértékig módosult a tulajdonjog-fenntartás mint jogi cél elérése érdekében.

Az a megoldás tehát, hogy a tulajdonjog-fenntartás jogintézményét úgy fogjuk fel, hogy a tulajdon a vételárfizetés feltételével száll át, a hagyományos titulus és modus acquirendi elve alapján igen nehezen képzelhető el. Márpedig álláspontom szerint a tulajdonjog-fenntartás semmi mást nem jelent, mint hogy az eladott és átadott dolgon a vevő – igaz csak később: a vételár megfizetésével – ipso iure tulajdont szerez. Más szóval a feltétel teljesítése kizárólag rajta múlik, az eladó ezt már saját egyoldalú cselekményével nem befolyásolhatja. Ezt nevezzük várományi jognak)2 Amennyiben mégis ragaszkodunk az ügyletegység elvéhez, úgy azt kell mondanunk, hogy ennek alapján a tulajdonjog fenntartás – ha ennek ismérveiként elfogadjuk a vételárfizetés feltételéhez kötött tulajdonátszállást és legfőképpen a vevő váro-mányi jogát – nem konstruálható meg.

A bevezetőben említettük, hogy a magyar magánjogtudomány az utóbbi években – meggyőződésem szerint alapvetően helyesen – visszatérni látszik a dologi jogügylet elvéhez. Amennyiben ez így van, akkor az ebből fakadó konzekvenciákat a tulajdonjogfenntartás konstrukciójával kapcsolatban is le kell vonni.

Amint láttuk, a tulajdonjog-fenntartással történő adásvétel elméleti következetességgel nem igazán illeszthető bele az ügyletegység elvébe. Amennyiben azonban a dologi jogügylet tanát elfogadjuk, akkor igen elegánsan megoldhatók a tulajdonjogfenntartás megkonstruálásával kapcsolatban felvetődött kérdések.

A tulajdonjog-fenntartás lényege ugyanis abban áll, hogy a vételárfizetés feltétele nem az adásvételi szerződésre (az elkötelező ügyletre), hanem a dologi (véghezvivő) ügyletre vonatkozik. Más szóval nem az adásvételi szerződés mint egész, hanem csak a tulajdonátruházás hatályosulása függ attól, hogy a vevő a vételárat megfizeti-e.

Ez a megállapítás a legkevésbé sem új. Ez volt a háború előtti magyar magánjog nem vitatott álláspontja,13 valamint a német14 és az osztrák15 irodalom egybehangzó véleménye.

Ha ezt a nézetet elfogadjuk, könnyen kezelhetővé válik a tulajdonjog-fenntartás legfőbb sajátossága, a vevőt megillető várományi jog. Az adásvételi szerződés kezdettől fogva hatályos: belőle jogok fakadnak a birtokbaadás követelésére a vevő részéről és a vételár – jóllehet későbbi időpontban való – megfizetésére az eladó részéről. E jogok nem függenek a később esedékes vételárfizetéstől mint feltételtől. A dolog feletti tulajdon átruházására irányuló jogügyletet szintén megkötik a felek, ám ez a dologi megegyezés még nem hatályos. Jogi hatását csak a vételár megfizetésének pillanatában fogja kifejteni: a vevő ekkor szerzi meg a dolog feletti tulajdont – mégpedig anélkül, hogy ehhez az eladó bármilyen külön cselekménye vagy jognyilatkozata szükséges volna. A tulajdonjog-fenntartás csak ilyen konstrukcióval tudja betölteni rendeltetését. Ez egyfelől az eladó szempontjából vételár-követelésének biztosítását jelenti:16 A vevő addig nem szerez tulajdont az általa megvett és birtokba is vett dolgon, ameddig a vételárat az eladónak meg nem fizette, ami az eladó szemszögéből nézve annyit jelent, hogy az adásvételtől való elállása esetén – amire tipikus esetben vételár-nemfizetés miatt kerül sor – a dolgot rei vindikációval követelheti vissza nem csupán a vevőtől, hanem bárki mástól is (utóbbi esetnek persze adott esetben gátat szabnak a jóhiszemű tulajdonszerzés szabályai). Másfelől viszont – és ez adott esetben ugyanolyan fontos lehet – a vevő számára egy olyan, dologi jellegű várományi jogot biztosít, amelynek alapján számolhat azzal, hogy jogszerzésében az eladó egyoldalúan már nem gátolhatja meg. Nem elsősorban azért, mert a Ptk. 229. § (1) bekezdése értelmében egyik fél sem tehet semmit, ami a feltétel bekövetkezése esetére a másik fél jogát meghiúsítja vagy csorbítja, hiszen ez harmadik jóhiszemű személy jogszerzését nem gátolná, hanem azért, mert a vevő már a dolog birtokában van, így az eladó nincs abban a helyzetben, hogy a dolgot még egyszer eladja.17 Pontosabban: a tradíciós tulajdonátruházási rendszerből fakadóan nem fogja tudni esetlegesen vállalt ezirányú kötelezettségét teljesíteni, azaz a dolgot az újabb vevőnek átadni, tehát a harmadik személy Ptk. 369. § szerinti jogszavatossági igényének teszi ki magát.

III. Következtetés

Eddigi fejtegetéseinknek az ingó dolgok átruházása szolgált alapul. Lényegében két megállapítást tettünk: 1) a magyar tulajdonátruházási rendszer az alapul szolgáló kötelmi szerződés mellett vagy azt követően egy elkülönült dologi megegyezést is megkövetel, és 2) a tulajdonjog-fenntartás konstrukciója arra épül, hogy nem az alapul szolgáló kötelmi szerződés, hanem a dologi megegyezés áll felfüggesztő feltétel alatt.

Mi a helyzet ingatlanok vonatkozásában?

Ami az első állítást illeti, nehezen tűnik vitathatónak, hogy az ingatlan feletti tulajdon átruházásához is szükség van a feleknek a tulajdonátszállást célzó, dologi megegyezésére is. A Ptk. 117. § (3) bekezdése értelmében az ingatlan feletti tulajdon átruházásához az erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a tulajdonosváltozásnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése is szükséges. Ezzel összhangban az Inytv18 3. § (2) bekezdése kimondja, hogy az okiraton alapuló bejegyzés keletkezteti az átruházáson alapuló tulajdonjogot. Az okirati kellékek között a törvény kifejezetten megköveteli az ingatlan-nyilvántartásban jogosultként bejegyzett (azaz a tulajdonos eladó) által kiadott bejegyzési engedélyt (29. §). Itt tehát a felek közötti, az alapul szolgáló adásvételi szerződésbe foglalt vagy külön okiratban megkötött, a dolog feletti tulajdon átszállását célzó dologi ügyletről van szó.19

Második megállapításunk ellenben – tehát, hogy tulajdonjogfenntartás esetén nem az alapul szolgáló kötelmi szerződés, hanem az ettől legalábbis elméletileg elkülönült dologi megegyezés áll felfüggesztő feltétel alatt – nem tartható ingatlanok vonatkozásában.

Jogszabály nem szól erről ugyan kifejezetten, mégis nyilvánvaló, hogy olyan okirat alapján, amely a feleknek feltételtől, egészen pontosan egy még nem bekövetkezett feltételtől függő, azaz még nem hatályos megegyezését tartalmazza, nem lehet helye egy közhiteles nyilvántartásba történő konstitutív hatályú bejegyzésnek. Az egyes jogoknak, így az átruházáson alapuló tulajdonjognak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése ugyanis egy konstitutív hatályú államigazgatási aktus és mint ilyen – és ez fontos eltérés az ingók átadásához képest, ahol, mint ezt éppen a tulajdonjogfenntartás mutatja, a felek akár a törvényi főszabályhoz képest [Ptk. 117. § (2) bekezdés] eltérően is rendelkezhetnek a tulajdonátszállást illetően – alapvetően végleges, lezárt helyzetet igyekszik teremteni. Más szóval kizárt a feltételhez kötött megállapodást tartalmazó okiraton alapuló bejegyzés, amely így szintén feltételes volna.

A tulajdonjog-fenntartás jogi konstrukciója tehát ingatlanok esetében jelentősen el kell, hogy térjen az ingók kapcsán felvázolttól.

Az Inytv. 17. § (1) bekezdésének r) pontja és ennek alapján a Vhr.20 32. §-a tartalmaz kifejezett rendelkezéseket az ingatlanok tulajdonjog-fenntartással történő eladásával kapcsolatban. Utóbbi kimondja, hogy a tulajdonjog-fenntartással történő eladás tényének az ingatlan-nyilvántartásba való feljegyzése azonos hatályú az elidegenítési és terhelési tilalomra vonatkozó feljegyzéssel. Ez a konstrukció – amint azt a “tulajdonjog-fenntartással” kötött ingatlan-adásvételi szerződések elterjedtsége is bizonyítja – megfelelő biztosítékot nyújt az eladó számára vételár-követelésének megtérülésére, hiszen addig csakugyan ő marad a tulajdonos, és egyben elégséges garanciát nyújt a vevő és nem utolsósorban a neki hitelező bank számára, ők is viszonylagos nyugalomban érezhetik magukat: azzal, hogy, ha nem is a jogszerzés, de az eladás ténye feljegyzésre került a közhiteles nyilvántartásba, gyakorlatilag elhárul az a veszély, hogy az eladó az ingatlant eladja egy az ingatlan-nyilvántartásban “bízó” vevőnek. Pontosabban, ha el is adja, ennek a “tulajdonjog-fenntartással” vásárló felé semmiféle (dologi) hatálya nem lesz. További fontos biztosíték a vevő számára, hogy a rangsor tekintetében a feljegyzés időpontja a döntő [Vhr. 32. § (3) bekezdés].

Azt azonban látni kell, hogy ez a jogi konstrukció nem azonos azzal, amit ingók esetében tulajdonjog-fenntartás alatt értünk. Nem állítható ugyanis, hogy a vevő jogszerzését az eladó egyoldalúan már ne akadályozhatná, azaz, hogy a tulajdonátszállás egyedül a vevőn múló feltétel teljesítésével, a vételárfizetéssel történne meg. Az eladó ugyanis, ha jogszerűen nem is, de ténylegesen megtagadhatja a bejegyzési engedély kiadását. A tulajdonjogfenntartással eladott ingatlan vevőjének tehát nincsen várományi joga. A dologi jogügylet – szemben az ingókkal, ahol már az adásvételi szerződéssel együtt, de attól eltérően, feltételesen megkötötték – ingatlanoknál az adásvételi szerződés megkötésekor, azaz a “tulajdonjog-fenntartással” történő eladáskor és e ténynek az ingatlan-nyilvántartásba való feljegyzésekor még egyáltalán nem köttetett meg. Az eladó csupán kötelezte magát, hogy a vételárfizetés kötelezettségének a vevő (vagy a bank) részéről történő teljesítése esetén kiadja a bejegyzési engedélyt. Ezt – nemteljesítés esetén – a vevő természetesen bíróság útján adott esetben ki is kényszerítheti. Ez azonban jogi természetét tekintve, de praktikus következményeiben is merőben más, mint a vételárfizetés feltételének teljesítésével történő, az eladó bármilyen közreműködését nélkülözhető jogszerzés. Elég, ha csak a jogérvényesítéssel járó időveszteségre vagy arra utalunk, milyen nehézségek elé néz a vevő az átruházó társaság időközben esetlegesen bekövetkező felszámolása esetén. Utóbbi esetben a vevőnek alighanem meg kell elégednie a felszámolási eljárásban a nem biztosított követelést érvényesíteni kívánó hitelező hálátlan szerepével.

Ha egy pillantást vetünk a magyar magánjogra a dologi ügylet és a tulajdonjog-fenntartás kérdésében legnagyobb hatást kifejtő német és osztrák jogra, csak megerősítve látjuk következtetésünket. A tulajdonátszállás kötelmi és dologi vonatkozásait, azaz az elkötelező (Verpflichtunsgeschäft) és a véghezvivő (Verfügungsgeschäft) ügyleteket világosan elkülönítő német és osztrák tulajdonátruházási szisztémára a fent ingók vonatkozásában vázolt módon épül rá a tulajdonjog-fenntartás konstrukciója: nem az adásvételi szerződés (a Verpflichtungsgeschäft), hanem a dologi ügylet (Verfügungsgeschäft) feltételes.21 Tekintettel arra, hogy a BGB 925. § (2) bekezdése értelmében a feltételes vagy időhatározáshoz kötött, ingatlan átruházására irányuló dologi megegyezés (Auflassung) érvénytelen, a BGB 449. §-a logikusan korlátozza a tulajdonjog-fenntartással történő eladás lehetőségét kizárólag ingó dolgokra.22 Az osztrák ABGB ugyan kifejezetten nem szabályozza a tulajdonjog-fenntartást, de a szerződési szabadság elvéből fakadóan a felek itt is megállapodhatnak abban, hogy a tulajdonátszállást a vételárfizetés feltételéhez kötik. A jogirodalom itt is egységes abban, hogy a tulajdonjogfenntartás kikötése alapvetően csak ingó dolgok vonatkozásában szokásos.23 Ennek magyarázata, hogy az osztrák telekkönyvről szóló jogszabály nem enged kétséget afelől, hogy a telekkönyvbe feltételhez kötött ingatlan-jogszerzések nem kerülhetnek be-jegyzésre.24 Az osztrák jog egyébként nem tekinti jogellenesnek a tulajdonjog-fenntartás kikötését ingatlanok eladása esetén, csak – a feltételes jogszerzés bejegyezhetetlensége folytán – a dologi jellegű védelmet, azaz a várományi jogot tagadja meg a vevőtől.25 Ettől még a kikötés nem válik értelmetlenné, a kötelmi hatások érvényesülnek: ennek alapján jogosult a vevő a vételárnak későbbi időpontban való megfizetésére, az eladó pedig arra, hogy ne előbb, csak a vételár megfizetésekor adja ki a bejegyzési engedélyt. Ez ugyanaz a konstrukció, amit a magyar jog ismer ingatlanok tulajdonjog-fenntartással történő átruházása esetén. Figyelemreméltó azonban, hogy nem csak a német jogban – amely érvénytelennek tekinti az ingatlanok eladása esetén kikötött tulajdonjog-fenntartást – hanem az osztrák jogban is, amely pedig ugyanabban a korlátozott értelemben, mint a magyar, elismeri azt, elsősorban egyéb konstrukciókkal igyekeznek elérni az eladó és a vevő biztosítékainak egyensúlyát: a német jogban a vevő jogának bejegyzésével egyidejűleg a telekkönyvbe feljegyzésre kerülő, az eladót megillető feltételes “vételi joggal” (Rückübereignungsanspruch)26, az osztrák jogban szintén a vevő tulajdonának bejegyzésével egyidejűleg bejegyzésre kerülő, a vételárhátralékot biztosító, az eladót megillető jelzálogjoggal.27 összefoglalva tehát az elmondottakat:

1. A magyar jog a kötelmi és dologi ügylet – legalábbis elméleti – elválasztásából indul ki ingó és ingatlan dolgok tulajdonának átruházásánál.

2. A tulajdonjog-fenntartás csak a kötelmi és dologi ügylet következetes – elméleti – elkülönítésével konstruálható meg.

3. A tulajdonjog-fenntartás konstrukciója ingó dolgok esetében azon alapul, hogy nem az alapul szolgáló kötelmi ügylet, hanem az ezt kísérő dologi megegyezés hatályosulása – azaz a tulajdonátszállás – van a vételárfizetés feltételéhez kötve. A vevőnek várományi joga van: a tulajdon a vételár megfizetésésével ipso iure átszáll, anélkül, hogy az eladó bármilyen további cselekménye szükséges volna.

4. Ingatlanok tulajdonjog-fenntartással történő eladása esetében a dologi megegyezés – szemben az ingókkal – elválik az adásvételi szerződéstől. Itt nem a dologi ügylet hatályosulása, hanem megkötése függ a vételár megfizetésétől. A vevőnek ebben az esetben tehát nincsen várományi joga a megvett dolog tulajdonára.

5. Az ingó és ingatlan dolog tulajdonjog-fenntartásának konstrukciója közötti eltérés abból adódik, hogy a feltételes dologi jogszerzés nem egyeztethető össze az ingatlannyilvántartási bejegyzés konstitutivitásával és a nyilvántartás közhitelességével.

JEGYZET

1 Vékás Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései, Budapest, 2001, 206. o.

2 Vékás: 1. lj.-ben i. m. 206 skk. o., Kisfaludi András: Az adásvételi szerződés (2. kiad.), Budapest, 2003, 133 skk. és 193 sk., Kisfaludi András: A részvényátruházási szerződés jogi természetéről. Gazdaság és Jog 4/1996, 5. o., Wellmann György: Jogegységi döntés a részvényátruházásról. Gazdaság és Jog 9-10/2000, 18. o., Szeibert Orsolya: A tulajdonjogfenntartás mint hitelbiztosíték. Polgári Jogi Kodifikáció 4/2000, 10. o. A háború előtti magyar magánjogban uralkodó volt a kötelmi és dologi jogügylet megkülönböztetése ld. Kolosváry Bálint: A tulajdonjog, in: Magyar Magánjog V. (szerk. Szladits Károly), Budapest, 1942, 245 sk., 271. o.

3 Kolosváry: 2. lj.-ben i. m. 245 skk., ill. 271., Vékás: 1. lj.-ben i. m., 208 skk. Almási Antal: A dologi forgalom, Budapest, 1910, 198 skk. elgondolkodtató felvetése szerint mesterkélt az a konstrukció, amely a tulajdonjog bejegyzésére a vevő részéről adott egyoldalú engedélyező nyilatkozat kiadásában és annak a másik fél részéről a telekkönyvbe való benyújtásában egy dologi ügyletet lát.

4 A Trennungsprinzipről bővebben ld. különösen: Baur, Fritz: Sachenrecht, fortgef von Jürgen F. Baur und Rolf Stürner (17. Aufl.), München 1999, 35 skk.

5 Bydlinski, Franz: Die rechtsgeschäftlichen Voraussetzungen der Eigentumsübertragung nach österreichischem Recht. In: Festschrift für Karl Larenz zum 70. Geburtstag (Hrsg. Gotthard Paulus, Uwe Diederichsen, Claus-Wilhelm Canaris), München, 1973, 1028 sk., Koziol, Helmut-Welser, Rudolf Grundriss des bürgerlichen Rechts I., bearbeitet von Helmut Koziol (12. Aufl.), 2002, 276 sk., Spelbüchler, Karl: Der Dritte im Schuldverhältnis. Wien, 1973, 101. o.

6 Klang in Klang § 425 I. In: Kommentar zum ABGB (Hrsg. Heinrich Klang) zweite, neub. Aufl., Band II., Wien, 1950, Koziol-Welser: 5. lj.-ben i. m., 107 sk.

7 Újabban az utóbbi nézet kezd uralkodóvá válni. Ld. Spielbüchler, Karl: Übereignung durch mittelbare Leistung. Juristische Blätter 23-24/1971, 589 skk., Bydlinkski: 5. lj.-ben i. m., Spielbüchler in Rummel § 425 Rn. 2.

8 A tulajdonjog-fenntartás hitelbiztosítéki szerepéről ld. Szeibert: 2. lj.-ben i. m. 10 skk.

19 Vékás: 1. lj.-ben i. m. 199. o.

10 Kisfaludi: 2. lj.-ben i. m. 184 sk., Bíró György: Átruházó szerződések. Polgári Jogi Kodifikáció 2/2003, 23. o. Bíró György egyenesen kodifikációs hibára gyanakszik.

11 Ld. Petrik Ferenc: A tulajdonjog. In: A Polgári Törvénykönyv Magyarázata (szerk. Gellért György). Budapest 2001, 405., Sárközy Tamás: A tulajdonjog. In: Polgári Jog – Kommentár a gyakorlat számára (szerk. Petrik Ferenc), Budapest, 1998, 264 sk. Elméletileg megalapozottan Eörsi Gyula: A tulajdonátszállás kérdéséről. Budapest, 1947, 113 sk.

12 Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata II. rész. (4. kiad.) Budapest, 1935, 109. o., Vihághy Miklós-Eörsi Gyula: Magyar polgári jog I. (2. kiad.) Budapest, 1965, 209. o., Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Budapest-Pécs, 1997, 265 sk. A tulajdonjog-fenntartással eladott dolog vevőjének várományi jogáról Szeibert: 2. lj.-ben i. m. 11. o.

13 Kolosváry Bálint: A magyar magánjog tankönyve II. (3. kiad.) Budapest, 1911, 222. o., Antalffy Mihály: Vétel, csere. In: Magyar Magánjog IV. (szerk. Szladits Károly) Budapest, 1942, 332. o.

14 Larenz, Karl: Schuldrecht (13. Aufl.) München 1986, 107. o., Baur: 4. lj.-ben i. m., 742. o., MüKo/Westermann § 455, Rn. 5-6. In: Münchener Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch (Red. Harm Peter Westermann), 3. Auflage, Band 3., München, 1995., Staudinger/Honsell § 455 Rn. 8. In: J. von Staudingers Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch mit Einführunsgesetz und Nebengesetzen (Red. Heinrich Honsell), zweites Buch, 13. Bearb., 1995.

15 Iro, Gert: Bürgerliches Recht IV. Sachenrecht (2. Aufl.) Wien, 2002, 93. o., Koziol-Welser: 5. lj.-ben i. m., 371. o., Aicher in Rummel § 1063 Rn. 25. In: Kommentar zum Allgemeinen bürgerlichen Gesetzbuch (Hrsg. Peter Rummel) 3. neubearb. und erw. Aufl., Band I., Wien, 2000.

16 Larenz: 14. lj.-ben i. m., 106. o., Koziol-Welser: 5. lj.-ben i. m., 371. o., Kisfaludi: 2. lj.-ben i. m. (2003), 183. o.

17 Maga az a tény természetesen, hogy a dolgot egyszer már eladta, arról már – ha csak feltételesen is, de – rendelkezett, nem teszi érvénytelenné az újbóli eladást, ahogy az idegen dolog eladása sem érvénytelen, még ha e kérdésben ingadozó is a bírói gyakorlat. Ld. Vékás: 1. lj.-ben i. m., 219 sk., Kisfaludi: 2. lj.-ben i. m. (2003), 139 sk.

18 1997. évi CXLI. törvény az ingatlan-nyilvántartásról

19 A jelenlegi törvényt megelőző jogszabály, az 1972. évi 31. tvr. ugyan kifejezetten nem írta elő a bejegyzési engedélyt mint a bejegyzés feltételét, de a földhivatali gyakorlat akkor is megkövetelte. Ld. Vékás: 1. lj.-ben i. m., 210. o. Az ezt megelőzően hatályban volt 54/1960. (XI. 27.) Korm. sz. rendelet a telekkönyvről 23. §-a szintén kifejezetten rendelkezik a bejegyzési engedélyről. Világhy-Eörsi: 12. lj.-ben i. m., 335 sk. ezzel kapcsolatban kifejezetten a dologi megegyezés elvéről beszél.

20 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet

21 Ld. 14. és 15. lábjegyzeteket.

22 MüKo/Westermann: 14. lj.-ben i. m. § 455 Rn. 7.: “Seine Unzulässigkeit beim Verkauf von Grundstücken folgt aus der Bedingungsfeindlichkeit der Auflassung, § 925 Abs. 2.” Hasonlóképpen Staudinger/Honsell: 14. lj.-ben i. m., § 455 Rn. 4. A dologösszesség tulajdonjog-fenntartással történő eladásának a dologi jogi specialitás elve állja útját, ld. MüKo/Westermann: 14. lj.-ben i. m. § 455 Rn. 8.

23 Aicher in Rummel: 15. lj.-ben i. m. § 1063, Rn. 32-34., Iro: 15. lj.-ben i. m., 117. o.

24 Bundesgesetz vom 2. Feber 1955 über die Grundbücher, 8. §.

25 Bydlinski in Klang § 1063 IV. A 4. d) In: Kommentar zum ABGB (Hrsg. Heinrich Klang und Franz Gschnitzer), zweite, neub. Aufl., Band IV., zweiter Halbband, Wien, 1978.

26 MüKo/Westermann: 14. lj.-ben i. m. § 455 Rn. 7., Staudinger/Honsell: 14. lj.-ben i. m. § 455 Rn. 4.

27 Bydlinski in Klang: 25. lj.-ben i. m. § 1063 IV. A 4. d), Aicher in Rummel: 15. lj-ben i. m. § 1063 Rn. 33., Binder in Schwimann § 1063 Rn. 14. In: Praxiskommentar zum Allgemeinen Bürgerlichen Gesetzbuch samt Nebengesetzen (Hrsg. Michael Schwimann) Band 4. Halbband 1., Wien 1988.