A cikk letölthető PDF formátumban is.

Konferencia-referátum

A Ptk. koncepciójának kialakítása során szükségszerűen merültek – és merülnek – fel olyan kérdések, amelyek arra keresik a választ, hogy egyes jogintézmények szabályozása megfelel-e a társadalmi igényeknek, lépést tart-e a társadalmi változásokkal. Nincs ez másként a családjog területén sem, amelynek mind alkotói, mind alkalmazói az utóbbi néhány évtizedben nem egy földrész államaiban kényszerültek rendszeresen azzal szembesülni, hogy az a családmodell, amelyre a családjogi rendszer épül, egyre kevesebbeknek szolgál valóban követendő például. Azt a célt, amelyet hosszú-hosszú ideig elsősorban – a hagyományos alapcsalád bázisaként szolgáló – házasságkötés útján valósították meg, jelenleg egyre többen más úton vélik elérhetőnek. Az élettársi kapcsolatok számának folyamatos növekedése – amely minden bizonnyal több tényezővel is magyarázható – tény, amelyet aligha lehet figyelmen kívül hagyni.

A jogalkotó előtt, amikor dönt arról, hogy egy-egy társadalmi jelenséget miként szabályoz, mindig két út áll. Ami az élettársi együttélést illeti, mondhatja Napóleon szavaival azt, hogy minekután az élettársak figyelmen kívül hagyják a törvényt, így a törvény is figyelmen kívül hagyja őket; de fontolóra veheti azt is, hogy ha a társadalom tagjainak jelentős hányada házasság helyett élettársi kapcsolatot létesít, akkor ez nem szorul-e rendezésre. Ez a megfontolás messze nem – lenne – indokolatlan, melyet megerősít az, hogy az élettársi kapcsolatok a házassághoz hasonlóan igen gyakran még a partnerek életében megszűnnek, s a gyengébb fél nem számíthat arra, hogy a jog számára védelmet nyújt. Sok gyermek születik élettársi kapcsolatból, s bár a magyar jog nem tesz különbséget a gyermek jogállása, jogai, illetve a szülőgyermek kapcsolat tekintetében a házasságban élő, illetőleg az élettárs szülők között, még Európa sok országában is számolni kell ezzel a problémával.

Az élettársak jogállásának szabályozása aktuális téma, nemcsak Magyarországon. A jogalkotó – ha fontolgatja az élettársak helyzetének jogi keretek közé foglalását – olyan kérdésekkel találja magát szemben, amelyek nehezen megválaszolhatóak: Miként lenne indokolt szabályozni az élettársak kapcsolatát – polgári jogi intézményként vagy a családjog körében? Ha a családjog rendezi, akkor hogyan tegye – a házasság mintájára vagy éppen ellenkezőleg, attól jól elhatárolhatóan? Mi indokolja azt, hogy túlságosan erősen differenciáljunk e két együttélési forma között, hiszen a felek célja jórészt azonos, ráadásul megszűnésükkor igen hasonló nehézségekkel lehet számolni? Ha azonban nem különböztetünk erősen, akkor valójában az élettársi kapcsolatot nem tekinti-e a jog valamiféle “kis házasság”-nak? Miként lehet védeni a gyengébb felet – rendszerint a nőket? Milyen jogállást biztosíthatunk az azonos neműek számára – különös tekintettel arra, hogy rendszerint mindkét partner rendelkezik házasodási hajlandósággal, csak ezt nem feltétlenül teszi lehetővé az adott jogrendszer?

Egyebek között ezek a kérdések kerültek megfogalmazásra és megvitatásra április 2-3-án Hamburgban, a Max Planck Intézet által “Rechtsstellung nichtehelicher Lebensgemeinschaften” címmel megrendezett konferencián. A német jogi szabályozás jelenleg nem tartalmaz rendelkezéseket a különböző nemű személyek együttélésére, a házasság mellett az azonos neműek bejegyzett partnerkapcsolatát ismeri. A konferencia célja ennek megfelelően egyrészt annak áttekintése volt, hogy más jogrendszerek miként rendezik az élettársak kapcsolatát, másrészt pedig a legmarkánsabban jelentkező nehézségek megfogalmazása. Ez utóbbi során néhány olyan felvetés is hangsúlyt kapott, amelyek tekintetében a magyar jogalkotó, illetve adott esetben jogalkalmazó vélhetően szintén nem könnyedén határozhat: Az élettársi kapcsolat elismerése nem jár-e a házasság privilegizált szerepének csorbulásával? (S az erre adott igenlő válasz önmagában akadálya-e annak, hogy az élettárs jogi helyzete kedvezőbb szabályozást nyerjen?) Végül pedig: miként definiálható az élettársi kapcsolat?

Franciaországban, amellett, hogy a családi alapmodell szerepét betöltő házasság megkötésének lehetőségét továbbra is fenntartották a különnemű párok részére, 1999 novemberében a törvényhozó elfogadta a Code Civil azon módosítását, amelynek eredményeként mind a különneműek, mind az azonos neműek az állam által elismert, élettársi kapcsolatukat szabályozó szerződést köthetnek. A Code Civil első könyvének új XII. címe a “Pacte civil de solidarité” (“PACS”) elnevezést viseli. Ezt a szerződést két nagykorú természetes személy kötheti meg, akik nem élnek sem egymással, sem mással házasságban és akik között nem áll fenn rokoni kapcsolat.

A francia megoldás az élettársi kapcsolat létrejöttét, joghatásait tekintve lavírozás: bizonyos tekintetben a házasságot mintázza, ugyanakkor a jogalkotó nagyon vigyázott arra, hogy elkerülje a házassághoz való túlzott hasonlóságot. A partnerek egyidejűleg csak egy szerződésnek lehetnek alanyai, mely létrehozásában eltér a házasságtól: a feleknek együttesen írásbeli nyilatkozatot kell tenniük az illetékes elsőfokú bíróság előtt (a tartózkodási hely szerinti bíróság előtt tett nyilatkozattal fel is bontható a szerződés – akár, bizonyos feltételekkel, egyikük nyilatkozata alapján). Szerződésükben meghatározhatják ennek vagyonjogi következményeit, amennyiben erről nem rendelkeznek, a törvény a vagyonközösségi rendszert rendeli alkalmazni. Bár a felek gyermeket közösen nem fogadhatnak örökbe, ennek a bíróságon bejegyzésre is kerülő szerződéses élettársi kapcsolatnak igen sok jogkövetkezménye van, az adójog, társadalombiztosítási jog, munkajog területén.

Frédérique Ferrand (Lyon-i Egyetem) hangsúlyozta, hogy e forma mellett továbbra is fennáll az informális élettársi kapcsolat (concubinage) lehetősége, amely a felek tényleges együttélésén alapszik, jogkövetkezményeik azonban eltérőek. Utalt arra is, hogy mivel a különneműek és az azonos neműek élettársi kapcsolatai más-más megfontoláson alapulnak, helyzetük is eltérő szabályozást követelne meg. Álláspontja szerint az egységes szabályozás nem szerencsés megoldás, a különböző partnerkapcsolatokat különbözően, más-más úton kellett volna rendezni.

Spanyolországban a fentiekhez hasonlóan továbbra is a házasság az együttélés alappéldája, ám emellett a legtöbb autonóm tartomány külön jogszabályt fogadott el, melyek az élettársi kapcsolatot rendezik. 1999 és 2003 között azokban a tartományokban is születtek ilyen tárgyú törvények, amelyek egyébként nem rendelkeznek hatáskörrel polgári jogi kérdések rendezésére. Cristina González Beilfuss (Barcelona-i Egyetem) utalt arra, hogy a tartományi szintű szabályozás a jogkövetkezmények rendezése terén nem lehet teljeskörű, mivel számos – pl. adójogi – kérdés rendezése kizárólag állami feladat.

A tartományi törvények hatálya kiterjed mind a különnemű, mind az azonos nemű élettársakra, s többségében a szabályozás mikéntje is azonos. Bár az élettársi kapcsolatok lényege éppen formátlanságukban rejlik, állami elismerésük megfogalmazása mindig azt a igényt veti fel, hogy fennállásuk konkrét aktushoz kapcsolódjék. A tartományi jogszabályok ebben a tekintetben vegyes megoldást követnek: a legtöbb tartományban a felek kifejezett és formához kötött nyilatkozata keletkezteti az élettársi kapcsolatot, míg máshol elegendő bizonyos időtartamú – egy éves, illetve három éves – együttélés (függően néhol a közös gyermek lététől is). Katalóniában a különnemű élettársi kapcsolathoz, akár a felek nyilatkozatán, akár az együttélés ténylegességén alapszik, ugyanazok a jogkövetkezmények kapcsolódnak, ugyanakkor azonos neműek számára az élettársi joghatások csak az előbbi feltétellel állnak be.

Ami az élettársi kapcsolat vagyonjogi joghatásait illeti, a tartományi szabályozások egy része egyáltalán nem tartalmaz ezzel kapcsolatos rendelkezéseket, másik részük igen, azonban messze nem mennek el addig a határig, amíg a francia PACS: az élettársak közötti vagyonjogi rendszert még diszpozitív jelleggel sem szabályozzák, a kapcsolat felbontását követő tartást, illetve megtérítési igények érvényesítését ugyanakkor lehetővé teszik. Az élettársi kapcsolat megszűnéséhez valamennyi tartományban elegendő a felek bármelyikének erre irányuló nyilatkozata.

Belgiumban a házassági-élettársi rendszer annyiban hasonlít a francia-spanyol megoldásra, hogy az együttélések formái között megfigyelhető az a hierarchia, amelynek csúcsán a házasság áll. Abból a szempontból azonban már eltérés jelentkezik, hogy míg mind Franciaországban, mind Spanyolországban igen sok kritika érte és éri az élettársi kapcsolatok szabályozását, addig Belgiumban az 1998 óta törvényben szabályozott élettársi viszonyt nem tekintik a házasság intézménye elleni fenyegetésnek (amelyet egyébként Belgium – Hollandia után másodikként Európában – 2003-ban megnyitott az azonos nemű párok előtt is).

Walter Pintens (Leuven-i Egyetem) felvázolta a jelenleg hatályos belga szabályozás háromlépcsős rendszerét: alsó szintjén helyezkedik el a tényleges együttélésen alapuló élettársi kapcsolat. A jogalkotó az együttélésnek ezt a formáját nem szabályozza, sem létrejötte, sem megszűnése nem kapcsolódik formális aktushoz. Joghatások még abban az esetben sem fűződnek hozzá, ha élnek a rendelkezésükre álló regisztrálási lehetőséggel. A tényleges együttélés és a házasság között, a hierarchia középső tagjaként jelenik meg a jogilag szabályozott élettársi kapcsolat. Mind különnemű, mind azonos nemű partnerek számára – függetlenül attól, hogy rokonok-e – fennáll ez a lehetőség: írásbeli nyilatkozatuk alapján személyállapoti nyilvántartásban regisztrálják kapcsolatukat. Noha bizonyos körben a bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásai hasonlóak a házasságéhoz, összességében jogkövetkezményei mégis korlátozottak, tekintve, hogy az élettársak nem kerülnek családjogi kapcsolatba partnerük rokonságával, közös gyermekük fölött nem keletkezik közös szülői felügyeleti jog, s nem illeti meg őket az a jog sem, hogy közösen örökbefogadjanak gyermeket. Ami a vagyonjogi joghatásokat illeti, rájuk nézve a törvény a vagyonelkülönítő rendszert rendeli alkalmazni, a kapcsolat megszűnését követően pedig nem terheli őket tartási kötelezettség.

Az együttélési formák Hollandiában szintén többlépcsős rendszert alkotnak, de ez alapjaiban különbözik a belga megoldástól. A Holland Polgári Törvénykönyv első könyve tartalmazza a házasságra vonatkozó rendelkezéseket, melyet nemcsak különneműek, hanem azonos nemű személyek is megköthetnek. 1998-ban intézményesítették Hollandiában az élettársi kapcsolatokat, s a bejegyzett partnerkapcsolat (eingetragene Partnerschaft) szabályai közvetlenül a házasság mellett nyertek elhelyezést. A hátrányos megkülönböztetés tilalmának jegyében elfogadott intézmény teremtette meg Hollandiában a lehetőséget arra, hogy azonos nemű párok államilag elismert kapcsolatra lépjenek. Természetesen az élettársak Hollandiában sem kötelezhetőek arra, hogy a köztük fennálló viszonyt hatósági úton elismertessék, következésképpen ismeretes a házasság nélküli, tényleges élettársi kapcsolat (nichteheliche Lebensgemeinschaft) is, melynek a különneműség szintén nem feltétele.

Ami a három együttélési forma családjogi joghatásait illeti, a határozott választóvonal nem a házasság és az élettársi kapcsolatok között húzódik, hanem sokkal inkább a bejegyzett partnerkapcsolat és a tényleges, formátlan élettársi kapcsolat között, mely utóbbinak a száma fokozatosan nő és amelyet kifejezetten sem a családjog, sem a polgári jog nem szabályoz. Ezzel szemben a bejegyzett élettársi kapcsolat jogkövetkezményei nagyon hasonlóak a házasságéhoz: a jogalkotó széles körben határozza meg az e kapcsolatban élők jogait és kötelezettségeit, valamint létrejöttének és megszűnésének szabályait (mivel a bejegyzett élettársi kapcsolat felbontása nem bírói úton történik, egyre többen házasságuk bontása helyett “átlépnek” bejegyzett partnerkapcsolatba, s ezt szüntetik meg). Ami ugyanakkor az egyéb – adójogi, társadalombiztosítási jogi – jogkövetkezményeket illeti, a tényleges együttélés egyre több területen a másik két együttélési formához hasonló joghatásokat vált ki.

Katharina Boele-Woelki (Molengraaff Intézet, Utrecht-i Egyetem) kiemelte, hogy jelenleg hiányzik a tényleges élettársi együttélések egységes jogi megítélése, annak ellenére, hogy bizonyos, a polgári jog által szabályozott jogkövetkezmények kapcsolhatóak hozzá. Nagyon sok vagyonjogi vita kerül a bíróságok elé, amelyek nem a családjogi megközelítést alkalmazzák, hanem polgári jogi szempontok figyelembevételével hozzák meg döntésüket.

Szlovéniában a házasságról és a családról szóló törvény szabályozza az élettársi kapcsolatot mint férfi és nő közötti életközösséget. Feltétele, hogy a felek ne legyenek házasok, a kapcsolat tartós legyen és amennyiben nem állnak fenn azok az okok, amelyek esetén a házasság érvénytelenségét lehetne megállapítani, ugyanazok a jogkövetkezmények fűződnek hozzá, mint a házassághoz. A családjogi joghatásokat illetően az élettársi kapcsolat vagyonjogi következményeket von maga után, ugyanakkor közös gyermek születése esetén az apai jogállást nem alapítja meg az élettársi kapcsolat, az apai státusz betöltése a gyermek kifejezett elismerésének eredménye. Suzana Kraljic (Maribor-i Egyetem) utalt arra, hogy az élettársakat egyéb jogágak is elismerik, így számos jogszabály tartalmaz rájuk nézve rendelkezéseket, ugyanakkor problémaként nevezte meg azt, hogy komoly nehézséget okoz az élettársi kapcsolat fennállásának megítélése is, tekintettel arra, hogy sem létrejötte, sem megszűnése nem formához kötött. A fenti szabályok csak a különneműek együttélésére irányadóak, jelenleg a szlovén jog nem ismeri el az azonos neműek élettársi kapcsolatát, de az erről szóló törvényjavaslat már megszületett.

Horvátországban a házasság mellett az állam elismeri az élettársi kapcsolatot, de eltérő szabályok vonatkoznak a külön-neműek, illetve az azonos neműek kapcsolataira. Ami az utóbbit illeti, 2003-ban fogadták el az élettársi viszonyukat szabályozó törvényt, amely szerint az azonos nemű partnerek mindennemű formakényszer nélkül élettársi kapcsolatra léphetnek, amely családjogi joghatásokat ugyan nem vált ki, de bizonyos vagyonjogi jogkövetkezmények fűződnek hozzá – részint a megszűnését követő tartás, részint a vagyon megosztása terén -, feltéve, hogy a felek legalább három éve együttélnek.

A különneműek élettársi kapcsolatát családjogi jogviszonyként a családjogi törvény szabályozza 1993 óta. Dubravka Hra-bar (Zágráb-i Egyetem) ismertette a horvát álláspontot, amely szerint az élettársi kapcsolat létrejötte, illetve megszűnése jelenleg nincs hatósági aktushoz, illetve bejegyzéshez kötve, s ennek bevezetését a későbbiekben sem tervezik, hiszen az élettársi viszony lényege éppen annak formátlansága, s attól kezdve, hogy az állam elismerése kell létrejöttéhez, nincs különbség a házasságkötés és a regisztráció között. Annak ellenére, hogy családjogi kapcsolatról van szó, az élettársak akkor alapíthatnak erre igényt, ha az legalább három éve fennáll, s akkor is csak a tartás és a vagyonjog területén. A munkajogi, adójogi joghatásai ugyanakkor gyakorlatilag megegyeznek a házasságban élőkével.

Svédországban 2003-ban lépett hatályba az élettársi kapcsolatot szabályozó új törvény, amely megkülönböztetés nélkül vonatkozik az azonos neműek és a különneműek kapcsolatára. Ez az együttélés nem minősül családjogi kapcsolatnak, noha tartalmát tekintve hasonlít a házasságéra. Létrejötte – amely nem kötődik sem bejegyzéshez, sem más formális aktushoz -, megállapítható, amennyiben két ember tartósan együttél, közös háztartást tartanak fenn és közösen gazdálkodnak.

Bár sok tekintetben az élettársi kapcsolathoz olyan joghatások fűződnek, mint a házassághoz – értve ezalatt az adójogi, illetve társadalombiztosítási következményeket, illetve az élettársak és közös gyermekük jogi kapcsolatát -, éppen az élettársak egymás közötti viszonyának jogi rendezése tér el jelentősen a házasságban élőkétől: egyiküket sem terheli az együttélés megszűntével tartási kötelezettség és törvény alapján nem örökölnek egymás után. A gyengébb fél védelme messze nem valósul meg olyan mértékben, mint házasság esetén, amelynek oka az is, hogy az élettársakról szóló törvény lényegében két kérdést rendez: a közös lakás és a közös háztartás körébe eső vagyon sorsát. Eva Ryrstedt (Lund-i Egyetem) részletesen ismertette a törvény szabályait, illetve az ítélkezési gyakorlatot a közös lakás használata kérdésében.

Dániában – ahogyan a konferencián képviselt országok közül szinte mindenhol -, folyamatosan nő azoknak a száma, akik az élettársi kapcsolatot választják, s a statisztikai adatok egyértelműen jelzik azt is, hogy mind több és több gyermek születik ezekből a kapcsolatokból, ahogyan arra Ingrid Lund-Andersen (Arhus-i Egyetem) is rámutatott. A dán társadalom, illetve jog az élettársi viszonyt nem másodosztályú házasságnak tekinti, hanem külön törvényben szabályozott olyan együttélési formának, amelyet a felek éppen azért választanak, mert nem kívánják az állam beavatkozását, azt, hogy számukra állami szabályozás jogokat, illetve kötelezettségeket határozzon meg. Ennélfogva nem is célkitűzés az, hogy az élettársak helyzetét a házasokéhoz közelítsék, noha szem előtt kell tartani a gyengébb fél védelmét.

Az élettársi törvény értelmében a felek között nem keletkezik közös tulajdon, ennélfogva a bíróság – az élettársi kapcsolat megszűnését követően előterjesztett kérelemre – a jogalap nélküli gazdagodás elvét alkalmazva rendezi a felek vagyoni viszonyát (külön problémát jelent a közös háztartásban végzett munka megítélése). Az élettársak családjogi helyzete a fentieknek megfelelően alakul: bár a törvény tartalmaz a gyermek feletti közös szülői felügyeletre vonatkozó, illetve az apai jogállással kapcsolatos rendelkezéseket, a feleket nem illeti meg egymással szemben sem tartási, sem öröklési jogosultság.

Kanadában a családjogi kérdések egy része szövetségi hatáskörbe tartozik, míg más kérdésekben az egyes tartományok rendelkeznek hatáskörrel. Az élettársi kapcsolatok alakulásában – különösen, ami az azonos neműek kapcsolatát illeti -, nagy szerepet játszott a Jogok és Szabadságok Kanadai Kartája, valamint a bírói gyakorlat, amely a Kartában rögzített egyenlőség elvének értelmezése útján folyamatosan alakította és alakítja a joggyakorlatot: ez két kérdésben kiemelkedő, egyrészt a házasságban élők státuszát tekintve, másrészt pedig a nemi orientációt illetően.

Ahogyan azt Winifred H. Holland (Ontario-i Egyetem) kifejtette, jelenleg a házasság és az élettársi kapcsolat egyre közeledik egymáshoz, bár bizonyos különbségek továbbra is fennmaradnak és nehézségekkel továbbra is számolni kell. Ez utóbbiak sorában kiemelkedik az, hogy az élettársi kapcsolatra nézve nem alakult ki egységes definíció. Az eljáró bíróságoknak ennélfogva minden egyes esetben vizsgálniuk kell, hogy az évek során kialakult szempontok, definíció-elemek érvényesülnek-e, kezdve attól, hogy közös háztartást folytattak-e, egészen odáig, hogy miként ítélhették meg kapcsolatukat harmadik személyek.

A legutóbbi év által hozott változás nem az élettársakat, hanem az azonos neműek házasságát érinti: 2003-ban több bírósági döntés is született, amelyek a Karta rendelkezéseibe, különösen a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközőnek tekintik az azonos neműek közötti házasság megtagadását.

Ausztráliában mind a nyolc állam rendelkezik a tényleges, házasság nélküli élettársi kapcsolatokra vonatkozó szabályozással, ám valamennyi állam eltérően rendezi jogállásukat – szemben a házassággal, amely egységes szövetségi szabályozás tárgya. Míg egyes államok elismerik az azonos neműek élettársi viszonyát, addig más tagállamok csak különneműek számára tartják fenn ezt az együttélési formát. Egyik állam szabályozása sem ismeri a bejegyzett partnerkapcsolat Európában több helyen is létező típusát, ezzel szemben az együttélés ténylegességére fektetnek hangsúlyt. New South Wales állam két feltétel esetén ismeri el az élettársi kapcsolat fennállását: párként élnek együtt és sem házasság, sem más családi kapcsolat nem köti őket össze. Ugyan az állami szabályozások a családjogi joghatások biztosítása terén is eltérnek egymástól – egyes államokban érvényesíthető a kapcsolat megszűnését követően tartási igény, másutt nem, illetve eltérő kritériumok alapján történik a vagyon megosztása -, összességében az élettársak jogi helyzete egyre közelebb kerül a házasokéhoz, tekintve, hogy a házasságban élők privilegizált státuszát alátámasztó érvek veszítenek erejükből.

Owen Jessep (Sydney-i Egyetem) kiemelte és előrelépésként értékelte, hogy ebben az államban a szabályozást kiterjesztették azokra a “gondoskodásban megnyilvánuló” kapcsolatokra, amelyek keretei között a nagykorú partnerek közeli viszonyban vannak egymással, kapcsolatuk nélkülözi a szexuális jelleget, de kölcsönösen gondoskodnak egymásról, ellátják egymást.

A nemzeti jelentések – különösen azért, mert az előadók is más-más aspektusát emelték ki az élettársi kapcsolat jelenségének, illetve szabályozásának -, egyértelművé tették, hogy számottevő szempontot kell figyelembe venni, amennyiben a német jogalkotó a reform jegyében olyan szabályozást óhajt alkotni, amely modellként szolgálhat Európa számára. A német előadók, (Dieter Martiny (Frankfurt am Oder-i Egyetem), Marina Wellenhofer-Klein (Hamburg-i Egyetem) és Nina Dethloff (Bonn-i Egyetem) három kérdés köré csoportosították a megoldásra váró problémákat: az élettársi kapcsolat során felmerülő jogi kérdések, a kapcsolat megszűnésekor felvetődő jogi problémák, illetve az élettársi kapcsolatban élő szülők és a gyermek kapcsolata.

Németországban 2001-ben fogadták el az azonos neműek élettársi kapcsolatát szabályozó törvényt (Lebenspartnerschaftsgesetz), ugyanakkor a különneműek élettársi együttélése jogszabályilag nem rendezett helyzet, annak ellenére, hogy mintegy két millióra tehető ezen élettársi kapcsolatok száma – az esetek bizonyos hányadában a tényleges együttélést házasság követi, más esetekben azonban a partnerek házasság helyett választják alternatív megoldásként.

Bár akad néhány szabály, amely a tényleges élettársi kapcsolatokra vonatkozik, az élettársak helyzete meglehetősen rendezetlen, amely a jogbiztonság hiányával jár. Egységes és egyértelmű jogforrás hiányában jelenleg a bíróságok ítélkezési gyakorlatából vonhatóak le következtetések státuszuk megállapítása érdekében. Noha érzékelhető az a törekvés, hogy az élettársak és a házasságban élők pozícióját hasonlóvá tegyék és alkalmaznak is – sokak által vitatott módon – analógia útján az élettársi viszonyokra egyes házassági jogi rendelkezéseket, ez korántsem történik egységesen. Általában inkább az állapítható meg, hogy Németországban az élettársak nem rendelkeznek a házasságban élőkkel azonos jogokkal – egymással szemben nem terheli őket tartási kötelezettség, vagyoni viszonyaikra pedig többnyire a polgári jogi szabályokat alkalmazzák. Ez utóbbi eredményként a gyakorlat rendszerint csak akkor ismeri el közös tulajdon keletkezését, ha a felek ebben külön szerződésben megállapodtak, ennek hiányában megtérítési igénnyel lehet fellépni, illetve a jogalap nélküli gazdagodásra lehet hivatkozni.

Ami a konkrét vagyonjogi problémákat illeti: az élettársi együttélés során vett háztartási felszerelési tárgyak feletti közös tulajdon elvileg nem vélelmezhető. A bíróság minden esetben megvizsgálja a konkrét körülményeket, ám megfelelő bizonyítékok hiányában azt a felet tekintik tulajdonosnak, aki a szerződés szerint a vételárat kifizette. A Legfelsőbb Bíróság főszabályként azt tartja szem előtt, hogy az élettársak által teljesített szolgáltatok, illetve kifizetések miatt a kapcsolat megszűnését követően nem érvényesíthetőek megtérítési igények. Ez a megközelítés azonban több esetben erősen bírálható. Más álláspont szerint az élettársak vagyoni viszonyait a kapcsolat megszűnését követően a polgári jogi társaság mintájára kell megoldani, ám ez ugyanúgy nem vezet méltányos eredményre, mint a jogalap nélküli gazdagodás alapján való elbírálás. A fentiek alapján megállapítható, hogy az eljáró bíróságok által folytatott gyakorlat tovább aligha tartható fenn.

Ami az élettárs szülők és a közös gyermek, illetve egyikük gyermeke közötti kapcsolatot illeti, ez szintén nem kielégítően rendezett, különösen arra tekintettel, hogy nemcsak az élettársi együttélésből származó gyermekek száma nő, hanem azoké az ún. újralkotott (reconstructed) családoké is, ahol a szülő új élettársi kapcsolatban neveli gyermekét. A jelenlegi szabályok azonban nem szolgálják megfelelően a gyermek érdekét. Az élettársakat a közös gyermek feletti szülői felügyeleti jog az együttélés időtartama alatt csak akkor illeti meg közösen, ha ebben megállapodtak, egyébként csak az anya rendelkezik szülői felügyelettel. Amíg a hatályos szabályozás értelmében a házastárs a házastárs gyermeke, azaz a mostohagyermek felett rendelkezik korlátozott szülői felügyeleti joggal, addig ez a jog nem illeti meg a mostohaszülőt az élettársi kapcsolatban, még akkor sem, ha hosszú évek óta fennálló kapcsolatról van szó. Ezekben az esetekben a gyermek nemzetközi egyezményben foglalt érdeke azt kívánná meg, hogy ne kerüljön sor a szülők közötti megkülönböztetésre azon az alapon, hogy házastársakként vagy élettársakként élnek együtt. A ténylegességet figyelembe kellene venni az azonos nemű szülők javára is, különösen, amennyiben hosszú időtartamú együttélésről van szó.

A német jogalkotónak feltehetően először a következő – a konferencián is megfogalmazott – kérdésekben kell állást foglalnia: Milyen rendszerben kívánja szabályozni a különböző együttélési formákat? Miként helyezhető el a jogrendszerben a jelenleg hatályos szabályozásra tekintettel a különneműek közötti élettársi kapcsolat? Milyen kapcsolatban álljon egymással a különneműek és az azonos neműek élettársi együttélése? Az ezekben a kérdésekben elfoglalt álláspont meghatározó lesz az élettársi kapcsolatok részletes szabályozása során, akárcsak az a jogalkotónak azokról a ténylegesen együttélő partnerekről alkotott véleménye, akik mindenfajta állami beavatkozástól mentesen kívánják élni mindennapjaikat – legalábbis a kapcsolat megszűnéséig.

* egyetemi adjunktus

Hozzászólások

hozzászólás