A cikk letölthető PDF formátumban is!

A Ptk. újrakodifikálásnak módszere, különös tekintettel a Koncepció I. és II. változatára, valamint a normatív szöveg előkészítésére

A Kodifikációs Főbizottság 2003 elején közzétette az új Polgári Törvénykönyv módosított Koncepcióját, a 2002. novemberi (II) változatot, amely a 2001. évi (I) változatnak a szakmai viták eredményeit hasznosító, átdolgozott formája. Elkezdődött időközben a normaszövegre vonatkozó első javaslatok kidolgozása is, közöttük 2003 májusában elkészült Lábady Tamás indokolással ellátott előtervezete (III) a deliktuális felelősségi jog reformjára.

A Koncepcióban arra a kérdésre kellett válaszolni, hogy melyek azok a “vezérlő elvek”, az a “filozófia”, melyek mentén létre fog jönni az új kódex. A tudományos viták már a kilencvenes évek elején (Jogászegyleti értekezések, Siófok, 1994) méltán mutattak rá arra, hogy új kódexet kell létrehozni. Megmutatkozott ugyanis, hogy a számos módosítás nem tudja áthidalni a korábbi, nem piacgazdálkodási rendszerben meghozott (1959. évi IV. tv.) Ptk.-ban megmaradt “nyomokat”, hiányosságokat, sőt joghézagokat. Új, a piacgazdálkodási rendszernek megfelelő követelményeknek megfelelő törvénykönyvre van szükség. Az újra-kodifikálási határozat meghozatalára végül 1998-ban kerül sor. Addig, a Ptk. számos újabb módosításon, bővítésen “esett át”. Az új rendelkezések közül jelentősek pl. az alapítványokkal, a zálogjoggal kapcsolatos bővítések. Miután 1998-ban a kormányhatározat létrehozza a Kodifikációs Főbizottságot azzal a feladattal, hogy elkészítse az új Ptk. tervezetét, jogos volt az a tudományos körökben (1998, POT, Miskolc, Harmathy) feltett kérdés, miből kell kiindulni, mely “filozófiából.” A válasz (Vékás) a következő kodifikációs elveket helyezte előtérbe: a szociális piacgazdálkodás, a monista elv, könyves szerkezet. A monista elv, melyet a polgári jogászok többsége támogat, terjedelme tekintetében kételyeket ébresztett. Kezdeti értelmezés szerint ugyanis a kereskedelmi jog mind státusjogi (Gt. 1988., 1997.), mind dinamikus részét (egyes “kereskedelmi” szerződések) egyaránt inkorporálni kell. Csupán később, a kodifikációs irodalom mentén alakult ki a jelenleg uralkodó álláspont, mely szerint a monista elv csupán a “kereskedelmi jogi szerződések” és a “kötelmi jogi szerződések”, vagyis a kötelmi jog dinamikus (szerződési jogi) részének inkorporációjára vonatkozik. Marad tehát az önálló, de a Ptk.-val összehangolt Gt. A Gt.-nek, abban az esetben, ha “kívül marad” a Ptk.-ból, mindenképpen összhangban kell állnia a Ptk. jogalanyokra (személyekre) vonatkozó általános rendelkezéseivel.

Ugyanakkor indokoltan szélesebb körben is meghirdetést nyert az inkorporáció elve, vagyis a partikuláris törvények és meglevő részkódexek vagy teljes (mint pl. Csjt.), vagy részleges (mint Mjt., különösen munkaszerződésre és szolgálati szerződésre vonatkozó részének, esetleg a kollektív szerződések alaprendelkezései) szerves beiktatásának irányvétele, mégpedig a könyves szerkezet (a holland Ptk. /1992.) példájának nyomán.

A helyes válaszutat kereső és meghatározó kodifikációs elvek közül, minősítésük szerint, egyesek tisztán jogtechnikai, mások pedig jogalkotási-jogfilozófiai kiinduló pontok. A kiindulásként megszabott kodifikációs irányelvek mögött csak részben adódott válasz a jogügylettan vonzatában felmerülő pozitivizmus és történeti iskola, az akarati és nyilatkozati doktrína, a konszenzualizmus és formalizmus ellentétpárjainak dilemmáira. Ez talán azért van, mert a meghirdetett kodifikációs irányelvek, habár teljesen új kodifikációt jeleznek, mégis, végül is a kontinuitás elvét hirdették meg. Tehát paradox módon azt, hogy mégis a fennálló Ptk.-ból kell kiindulni. Azt kell “új ruhába” öltöztetni. Ilyetén tehát nincs is szükség a kodifikációs technikai elvek mellett, kifejezett “filozófiai elvekre”. Nyilvánvaló, hogy a legtágabban vett gazdasági liberalizmust nem kell követni. Csupán példaszerűen utalva, már a XIX-XX. század fordulóján, tehát régtől kialakult a magántulajdon “szociális” funkciója. Ennek kifejezése azonban nem kimondottan a polgári kódex útján történik, hanem mondjuk az adózási jogszabályok útján. Ugyanakkor nem kell, hogy “a szociális elv” örve alatt, “intervenciós” normákkal átszőtt kodifikációra kerüljön sor, mert éppen az imperatív normákkal átszőtt volt kódexből kell “kilábalni”. A szociális elvet nem a polgári jogi kódexnek kell megoldania. Az a résztörvénykezés dolga lenne. Egyébként is a polgári kódex a maga nemében a mellérendeltséget veszi figyelembe, tehát a jogegyenlőséget és a méltányosságot, továbbá a jóhiszemet és a jószokásokat. Ott, ahol ezek az elvek valamilyen oknál fogva “hiányoznak”, mert a felek eleve nem egyenlőek, a kódex a “gyengébb fél” kiegyenlítését célzó normákat kell, hogy tartalmazzon. Például amennyiben az általános ügyletkötési feltételek megszabása folyamán a feltételeket megszabó fél monopolhelyzetével való visszaélés útján a másik félre nézve kifejezetten előnytelen klauzulákat alkalmaz, lehetővé kell tenni, hogy a másik fél a szerződés megkötése után, csupán rá vonatkozó érvénnyel igényelhesse az előnytelen klauzulák polgári perben történő (részleges) semmissé nyilvánítását. A Treu und Glauben “folytatásaként” érvényre kell juttatni a clausula rebus sic stantibust, azaz a megváltozott körülményeket. A visszterhes szerződéseknél laesio enromist v. felén túli sérelmet (szolgáltatások feltűnő aránytalansága). Kérdés, hogy hogyan, úgy ahogyan erről a jelenlegi Ptk. szól, objektív vagy szubjektív változatában, tehát figyelembe véve azt, hogy az értékaránytalanság a felek tévedése alapján jött létre. Vagy pl. a károkozási kötelemnél a károsult, a gyengébb fél fokozott védelme céljából méltán javasol a Koncepció teljes kártérítési felelősséget. Elvben tehát a polgári jog eleve “szociális”. Kérdés, hogy miként érvényesíthető a jogegyenlőségre irányuló Ptk. tényleges monopóliumok ellenében való “fellépése”. Az ún. antimonopolisztikus törvényhozás alaprendelkezésének szükségéről van szó. Olyan rendelkezésről, mely a faktikus (tényleges) monopólimmal (pl. kartell) szemben érvényesíti a konkurencia elvét. A monopólium ugyanis ágazati szinten piaci erőfölényt jelent, ami a fogyasztó, az állampolgár érdekeit, választási jogát, pontosabban fogyasztói érdekeit szűkítheti le. Ilyen jelenségek a piacgazdálkodásban is előfordulhatnak. (Leegyszerűsítve: gazdasági erőfölényben levő vállalkozás “bekebelezi” konkurensét). Ennek megoldása a versenytörvényben van, adott esetben akár a monopóliumot fokozott adóval terhelő pénzügyi törvénykezésben. A magyar jogban a versenytörvény harmonizáltnak tekinthető, amely, mint más jogrendszerben is, a polgári jogi különleges törvénykezés joganyagába tartozik. Kérdés azonban, hogy a Ptk. elvi, alapelvi szinten ki kell-e mondja a monopolszerződések (a piacon kizárólagos eladói vagy vevői jogosultságok megszerzésének tilalmát) vagy a törvényes monopólummal való visszaélés tilalmát. A klasszikus kellék- és jogszavatosság, valamint modern folyományai, a fogyasztóvédelem, továbbá a deliktuális jogban a méltányosságon alapuló felelősség és más jogintézmények is valamilyen módon a “szociális”, talán helyesebben a jogegyenlőségi és méltányossági elvet követik. A szűkebb értelemben vett “szociális elv” azonban a ma már külön jogágat képező egészség-, nyugdíj- és egyéb társadalombiztosítási jogban juthat érvényre. Talán a Ptk. filozófiájába inkább tartozik, tartozhatna a “morális” elv. Ezek között nyilván a jóhiszeműség és tisztesség elve, mely a hatályos Ptk. bevezető rendelkezéseiben foglal helyet. Ennek az elvnek a megsértését, adott jogsértéstípushoz mért jogkövetkezményeit adott jogintézménynél kellene operacionalizálni. Pl. a megváltozott körülmények esetén igényelt szerződésmódosítás intézményénél semmisnek kellene tekinteni azt a kaluzulát, amely ellentétben a jóhiszeműség követelményével kizárja e klauzula (klauzula rebus sic stantibus) adta felbontási lehetőséget. Kérdés, hogy a szerződéskötési szabadságot csupán mint a szerződési jog alaprendelkezését kellene tekinteni, vagy ezt onnét ki kellene emelni és az egész polgári jogra érvényes alapelvi szintre kellene helyezni. Természetesen itt is a morális elvet is érvényesítő “közrend” és a jószokások, valamint a kényszerítő jogszabályok szokásos korlátozásával. Az alapelvek mentén meg kellene szüntetni a jelenlegi joggal való visszaélés tilalmának (más, többé-kevésbé azonos jelentéstartalmú megnevezéssel: a törvénykerülés, agere in frau-dem legis et agere in fraudem partis) kettős megfogalmazását. Tehát abból az egységes követelményből kellene kiindulni, hogy a polgári jogalanyok alanyai jogaikat rendeltetésükkel összhangban gyakorolják. Az agere in fraudem legis alapelvi szinten más, mint a kényszerítő jogszabályok megkerülésének, vagy a polgári jogviszony joggal védett érdekének megkerülésének, érvényesítésének akadályozásának objektív tilalma. A szankciók általában az egyes jogintézmények mentén találhatók meg, vagy kifejezetten a törvénykerülésre vonatkozóan vagy értelemszerűen. Pl. kerülő szerződés esetén a törvénykerülő szerződés semmisége. Egyazon tárgyra vonatkozó színlelt és palástolt szerkezetű szerződések esetén a színlelt szerződés semmissége és a palástolt szerződés összes jogkövetkezményekkel járó érvényre juttatása, beleértve a megkerült kedvezőtlen normának alkalmazását. Kérdés, hogy legyenek-e csupán “bevezető rendelkezések”, mint a hatályos Ptk.-ban, vagy szükség volna az alapelvekre, amelyek az egész polgári joganyagra általános érvénnyel bírnának.

Kérdés, hogy teljesen mellőzhető-e az általános rész lehetősége. A kodifikációs irodalom nagyobb része mellőzhetőnek tartja az általános részt. Az argumentumok meggyőzőeknek tűnnek. A magyar, (múlt) századfordulótól elkészült teljes kodifikációs tervezetek többsége nem tartalmaz a BGB mintájára általános részt. Az, ami az általános részben van (ott ahol van), egyaránt megoldható a szerződési jog általános normái által. Ahol van általános rész, ott az elsősorban a fogalommeghatározások tekintetében ad “eligazítást”, szabályai kevésbé tekinthetők közvetlenül normatív, szabályozó rendelkezéseknek. Van azonban olyan területe is a BGB mentén klasszikussá vált általános résznek, melyek nehezen iktathatók be a szerződések anyagába. A jogügylettan, az akaratnyilatkozatok, a jogügyleti akaratnyilatkozatok adásának módja, hatálya és érvénye, továbbá a feltétel és az időhatározás, a jogügyletek értelmezésének fejezetei – igen, beiktathatók. De már a határidők kérdése nem iktatható be maradéktalanul a szerződési jog általános részébe, fejezetébe. Gondolunk itt egyrészt az elévülési és jogvesztő határidők közös és különleges szabályaira. A szisztematizáció kérdése ugyan megoldható más módon, pl. a kötelmek megszűnésének fejezeténél. Ám, ha oda helyezzük, szisztematikus szempontból nehezen iktathatók oda a szintén határidőhöz fűződő, határidő számításával kapcsolatos szükséges szabályok, mivel utóbbiak tartalmukban nemcsak a jog megszűnését érintik. Véleményünk szerint a kodifikáció megoldható általános rész nélkül is, de úgy gondoljuk, hogy egy általános résznek lehetnének előnyei is. A feltétel és az időhatározás mint a jogügylet hatályát befolyásoló (pl. meglevő hatályt bontó vagy hatályt halasztó) tényezők a jogügyletek általános és közös intézményeinek tekinthetők, s nem csupán a szerződési jogügyletekre érvényesíthetőek. Most már nyilvánvaló, hogy nem lesz általános rész, de ennek ellensúlyozásául, úgy gondoljuk, helyes lenne a bevezető rendelkezések mellé az alapelvek érvényre juttatása. A kettő egymástól különbözik jellegüknél fogva.

A bevezető rendelkezések általában valóban preambulumoknak tekinthetők, de az alapelvek, annak ellenére, hogy tartalmuk igen tág, szinte nyilatkozati jellegűek, mégsem tagadható meg tőlük a normatív tartalom, mert nem szankció nélküliek, még akkor sem, ha első pillanatban úgy tűnne, hogy nincs közvetlen szankciójuk. Az alapelvek szankciói a szűkebb értelembe vett normatív részben foglalnak helyet, amennyiben az adott jogintézmény tartalmában érinti “attrahálja” az alapelvet. Véleményem szerint a jelenleg érvényben levő Ptk. bevezető rendelkezéseibe foglalt normák (pl. a jóhiszeműség és tisztesség követelménye, a joggal való visszaélés elve, a jogosultságok érvényesítése céljából jogi út biztosítását szavatoló szabály) igazán nem “bevezető rendelkezések”, hanem normatív jellegű, szankcionált normák, melyeknek alapelvi jellegét az egész polgári jogot átfogó diszpozíciótartalma adja meg. Szokásos generálklauzulák ezek, melyeknek igen széles diszpozíciótartalma van, ebben különböznek az egyes jogintézményektől, melyek csupán egyes tipikus, zártkörű tényállásokat ölelnek fel. Más szóval több jogintézmény közös nevezőit tartalmazzák. Semmiképpen sem tekinthetők puszta deklarációknak, perambulumszerű (ünnepélyes) jogalkotói nyilatkozatoknak. Annál inkább, mert az alapelvek gyakorlata a jog-összehasonlításban kimutatta az alapelveknek – igaz kivételes – közvetlen alkalmazási lehetőségét is. Pl. azt, hogy a bíróság semmissé nyilvánította azt a szerződést, amely ugyan nem ütközött konkrét törvényi tilalomba, de ellentétben állt pl. a jó szokásokkal (Gute Sitten, bonne moeur). Az alapelvek tehát normatív tartalmát egyrészt a többi jogintézmény “világító oszlopainak” szerepköre adja meg, másrészt adott, kivételes helyzetben joghézagbetöltő rendeltetésük is lehet, közvetlenül is alkalmazhatók. Ugyanakkor fennáll az a lehetőség is, hogy az alapelvet, melyet a konkrét jogintézmény valamilyen módon közelebbről érint, akár diszpozíciójában, akár szankciójában pontosítsa. Lehetőség van arra is, hogy a konkrét jogintézmény adott típusú jogviszonyra nézve valamilyen modalitással, pontosítással hivatkozzon az alapelvre. Példaként említhető semmisség esetén a még mindig “életben levő”, állam javára való marasztalás, igaz, joggal megkérdőjelezett intézménye. Ennél az eredeti helyzet helyreállítása megtagadható a rosszhiszemű fél számára, és szolgáltatása a közérdek javára marasztalható. Az alapelvek normatív funkcióját és közvetlen alkalmazásának veszélyeit elkerülendő mód az, hogy az alapelvek kivételes közvetlen alkalmazását az adott jogintézmény kifejezett alapelvre utaló hivatkozása, valamint diszpozíciójának és szankciójának pontosítása alapozhatja meg.

A valamely különleges, kizárólagos filozófiamellőzésnek lehet, mindenképpen van indoka, létjogosultsága: a teljesen új kodifikáció, mely nem támaszkodik a már ismertre, meglévőre, nehezen fog igazán életbe lépni. A meglevő kodifikáció mentén alakult ki a jogépítő bírói gyakorlat. Responzaként, észrevételként azonban meg kell jegyezni, hogy ennek a gyakorlatnak rendszerváltás előtti része nem mindenütt használható, mert a korábbi rendszer elveit követő (akkor még nem módosított) Ptk. korlátozásain aligha ment, mehetett túl (pl. nem vagyoni kártérítés). A hatvanas években kifejezetten “kitiltották” a korábbi jogépítő praxist. Ez pedig szerves praxis volt. A századfordulótól egészen a negyvenes évekig ma is értékes, konzultálandó, kodifikációs szemszögből is jelentős állásfoglalások vehetők figyelembe. Nem mind, de egyesek természetesen, értelemszerűen igen. Pédaként említhető a XX. század első felében kialakult Curiális praxis a kártérítési jog területén. Ugyanakkor az 1928. évi Mjt. megoldásai sem mellőzhetők. Mert azok is kodifikációs értelemben szerves fejlődés eredményeként értékelhetők. Onnét sem használható fel minden, de vannak figyelemre méltó megoldások (pl. a deliktuális és szerződési felelősség kapcsolatrendszere tekintetében). Nem közvetlenül inkorporációs lehetőségekről van szó, de olyanokról igen, melyek elvi megoldásaiknál fogva nem mellőzhetőek. Vannak tehát szerves fejlődés mentén fennálló inkorporációs lehetőségek. Ezek nyilván nem lennének “idegenek”, hiszen az Mjt., habár formálisan nem lépett hatályba, a bírói gyakorlatban annak idején alkalmazásban volt. Mádl Ferenc mondotta (Vékás Lajos munkásságának szentelt könyvben), hogy a rendszerváltás után lehetővé vált a saját és európai hagyományokhoz (aquis communautaire) való visszatérés. Közben maga a Koncepció (I, II) arról szól, hogy nincs egy külön, az európai kodifikációk közül favorizálható kodifikációs példakép. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a Koncepció nem veszi figyelembe az európai kodifikációkat, nyilván csupán azt, hogy egyiket sem veszi kizárólagos mintaképül. Ami rendjén is van abból a szempontból, hogy vannak saját kodifikációs eredmények, ezeket figyelembe kell, lehet venni. Ugyanakkor lehetőség van a legújabb európai kodifikációk eredményeinek figyelembevételére (mint a sokat hangoztatott könyves holland ptk.). Végülis kitűnt, hogy ebből csupán a könyves szerkezet az elfogadható, de nem fogadható el a kodifikációs munkálatok eredményével, ütemével összhangban a részenkénti hatálybalépés elve. Nyilván kitűnt, hogy ez veszélyeket hordozhat, mert koherenciahiányosságokat okozhat. Észrevételezhető, hogy az Európa felé fordulás jelei, átfogó elemzések vonatkozásában, még mindig nem elegendőek a kodifikációs irodalomban, vagy legalább is az officiális részben. Igen kevés tanulmány olvasható a Kodifikációban a BGB-ről (mint pl. Menyhárd kitűnő elemzése), a svájci Kt.-ról, a francia Code civil-ről, vagy akár az osztrák ptk.-ról. Pedig ezekkel a kódexekkel meghozataluk óta sok minden történt. Történt továbbfejlesztésük, a doktrínában és a praxisban. De az is megtörtént, hogy pl. számos módosításon és kiegészítésen “estek át”, mint legújabban (2002) a német BGB. Az osztrák ptk.-t, meghozatala óta (1811) több mint hetven módosítás érte. (A magyar irodalom az Optk. normatív elemzését a XIX. század második évtizedében alkalmazott novelláinál “hagyta abba”.) Balog Judit cikkei elsősorban a jogtörténeti és kodifikációs kapcsolatokat elemzi, figyelemere méltó módon, de az újabb tételes jogi doktrína és praxis által való továbbgondolása az Optk.-nak, már nem kísért “rész”.

A felsorolt (klasszikus) törvénykönyvek módosításai azonban nem törtek pálcát a kódexeken, nem okoztak bennük áthidalhatatlan réseket. Ez annál fogva volt lehetséges, mert alapfilozófiájuk mentén időtállóaknak bizonyultak. Ezen túlmenően a klasszikus kodifikációk előkészítésük idején éppen mind a jól megválasztott alapfilozófiájuk, mind az alkalmazott kodifikációs technika mentén, nem minden diskurzus árán, pontos meghatározást nyert mi az, ami a kódexbe építhető, ami tartós, és mi az, aminek a résztörvénykezésben marad helye, mert nem időtálló, mert változásnak jobban kitett jogviszonyanyagot képez. A polgári jogi résztörvénykezés teljes inkorporációjára nem került sor az új EU-s irányelvek és a partikuláris európai parlamenti törvénykezés mentén történő módosítások során sem. Ugyanakkor a résztörvénykezés, azaz a speciális, kódexen kívüli polgári jogi normák nem vesztették el azokat az “iránytűket”, amelyek őket a kódexhez kötik, vagyis amit a jól komponált kódexek mint lex generalis-ok keretekként megszabtak. A résztörvénykezések, a kódex hosszabbított “végtagjaiként”, meghosszabbításaiként szervesen épültek be a polgári jog rendszerébe. Megmutatkozott, hogy a jogtechnikai elvek mellett valamilyen “alapfilozófia” szükséges ahhoz, hogy a “saját” és közösségi joghoz való visszatérés szerves visszatérés legyen. Kérdés azonban, hogy ez megvalósítható-e a “rövid kódex kontinuitása” elvén. Vagyis azon az alapon, hogy az 1959. évi Ptk. legyen a vélelmezett kiinduló pont, s hogy azt kell-e tovább építeni, kiegészíteni, mivel azt már a gyakorló jogászok “megszokták.” Azt is figyelembe kell venni, hogy a teljes pandektarendszerre tervezett új Ptk. méreteiben sokkal bővebb terjedelmű lesz – még akkor is, ha csupán a puszta inkorporációk útján történne a kodifikáció -, mint a meglevő Ptk. Csupán az 1928. évi Javaslat több mint kétezer rendelkezést tartalmaz. A klasszikus ptk.-k is legkevesebb 1500 paragrafust tartalmaznak. Miután elkészül az új Ptk., még a leg-lakonikusabb megfogalmazások esetén is, legalább kétszer annyi rendelkezést fog tartalmazni, mint a jelenlegi Ptk. Számítani kell tehát arra, amire a praxis “megszokása” legérzékenyebb, hogy a numerációk óhatatlanul változni fognak. Erre tehát fel kell készülni, akármilyen módon történjék a kodifikáció, még akkor is, ha a legegyszerűbb inkorporációra kerül sor. Tehát arra, hogy a numeráció változására sor fog kerülni akkor is, ha a meglévő külön törvények és rendelkezéseik “egyszerű beemelésének” útját fogja választani a Bizottság. Feltehető azonban, hogy tartalmukban sem egyszerű inkorporációra fog sor kerülni.

Nem bocsátkozhatunk a két koncepciót (2001, 2002) meghatározó kiindulópontok elemzésébe. Abba például, hogy mit is jelent a “szociális piacgazdálkodás” elve mint a kodifikáció egyik kiindulópontja. Csupán az inkorporáció kérdését szeretnénk ezúttal szemügyre venni. Nyilván a parciális törvényhozás beemelése megkönnyíti a kodifikációs munkát, hiszen a polgári jogi rész- törvénykezés a rendszerváltás után vagy teljesen megújított, vagy teljesen új, tehát vélelmezetten harmonizált a jogállamiság és a piacgazdálkodás követelményeivel, azaz az EU irányelvi és rendeleti jogával.

Véleményünk szerint a résztörvénykezés puszta inkorporációja nem biztos, hogy egymagában könnyít a kodifikátorok munkájában. Különösen akkor, ha a kodifikáció a kiinduló elvek mellett a klasszikus polgári jog összes polgári jogviszonyra kiterjedő alapelveinek (szabad indítványozás – azaz a szerződéskötési szabadság, a közrend és a jószokások elve, a polgári jogviszonyok alanyainak mellérendeltségi elve, a joggal való visszaélés tilalma, a jogellenes károkozás általános tilalma, a jóhiszeműség és tisztesség követelménye) figyelembevételével fog kodifikálni.

A kodifkáció, mely bizonyos elvek mentén, szisztematikusan (rendszerezve) és elvben teljes egészében szabályozza az összes polgári jogi viszonyt, mégpedig a tartósság igényét tartva szem előtt, szemben áll a résztörvénykezés (Sondergesetzgebung) beemelésével. A kodifikáció tartós normákat kell, hogy tartalmazzon. A résztörvénykezésre jellemző, hogy változásnak kitett joganyagot szabályoz. Megmutatkozott, hogy a polgári jogi kódex nem szabályozhat minden jogviszonyt teljességre való törekvése ellenére. Teljességet csupán alapelvei és szisztematikusan kiépített jogintézményrendszere segítségével érhet el. Óhatatlanul kimaradhatnak bizonyos jogterületek fontos részletei, melyeknek szabályozását a Ptk.-nál eredményesebben végzi el a “mélyítő” és a körülményekre, fejlődésre rugalmasabb és nagyobb szabályozási készségű, specializált résztörvénykezés. A BGB legújabb, alapos módosításai, az osztrák ptk. meghozatala óta elvégzett több mint hetven módosítás és kiegészítés után sem szűntek meg a résztörvények. Ez azt jelenti, hogy a klasszikus kódexeknél megmaradt a kettős törvénykezési technika: az alapelveinél, a pandekta rendszeri jogintézményeinél fogva a teljes kódex mellett létjogosultsága van az adott sajátos joganyag Ptk.-val összehangolt, de lex speciális-ként működő résztörvénykezésnek (pl. fogyasztóvédelem, atomkárok, munkaviszonyok, biztosítás stb.). A kodifikációs tapasztalat azt mutatta meg, hogy a kódexnek nem kell felvennie szabályai közé azokat a területeket, amelyeknek szabályai az idők során változnak.

Ezzel szemben a kodifikációs főbizottság ajánlásai (koncepciói), bizonyos területeken teljes egészében ajánlják az inkorporációt, a partikuláris törvénykezés kódexbe való beiktatását. Úgy gondoljuk, hogy ez a Lábady Projektumban (III), mely a deliktuális felelősség normatív szabályozását célozta meg, többé-kevésbé maradéktalanul és következetesen meg is valósult. Pl. az állattartás, vadászati és vadkár vagy az atomkárok területén. Ha így maradna, az idő mutatná meg, hogy szerencsés és tartós módon-e vagy sem.

Elvben azonban vannak komoly okok, melyek arról szólnak, hogy a partikuláris törvénykezés akár a koncepciók mentén való adaptált inkorporációja káros lehet. Nemcsak azért, mert a Ptk. kétharmados, a partikuláris polgári jogi törvények csupán egyszerű többségi törvények. Bár oka van annak, azaz indokolt, hogy a Ptk. miért kétharmados törvény, és miért csupán egyszerű többségi a résztörvénykezés. Nyilván az okok abban vannak, hogy a Ptk. tartós és kiérlelt jogviszonyokat szabályozó törvény, tartósságában biztosítani kell a jogbiztonság érvényesítését, a polgári jogviszonyok kiszámíthatóságát, a szerzett jogosultságok biztosítását stb. A résztörvények pedig az újabb típusú, a törvényhozási tapasztalat szerint időnek kitett, változó jogviszonyok szabályozását hivatottak elvégezni.

Vannak ugyan olyan jogviszonyok, amelyek jelenleg a magyar törvényhozásban a résztörvénykezésben foglalnak helyet, de komoly argumentumok szólnak amellett, hogy azokat vagy azoknak elvi jellegű részeit fel kell venni a Ptk.-ba. Ilyen pl. a munkaszerződés, melyet jelenleg a Munka Törvénykönyve szabályoz. Szerintünk pusztán a munkaszerződésnek és a szolgálati szerződésnek anyaga minden további nélkül, alaprendelkezési szinten inkorporálható a Ptk.-ba. Ezzel szemben a szociális rendelkezéseknek továbbra is a speciális Munka Törvénykönyvében van helye. A kollektív szerződések anyaga fejlődésnek, változásnak van kitéve. Ezért ennek szabályozási helye maradjon továbbra is a Munka Törvénykönyve. Esetleg a Ptk. tartalmazhat annyit, hogy a kollektív szerződések minimumai kötelezőek a munkaszerződésre nézve. Csupán a svájci Kt. vette át újabban a kollektív szerződések nemcsak elvi, de részletes szabályozását is. Egyéb törvényhozások a kollektív szerződések anyagát okkal tartották meg a Munka Törvénykönyvének szabályozási körében. Csak utalunk arra, hogy a rendszerváltó országok, beleértve Magyarországot is, megtartották az ágazati kollektív szerződéseket, a nyugat-európai országokban azonban ezek nem jellemzők. Utóbbiaknál inkább dominálnak a vállalkozások szintjén meghozott kollektív szerződések, nemcsak mint tényszerű jelenségek, hanem mint joggal szabályozott, intézményesített formák is. Ugyanis az ágazati kollektív szerződések mint tényszerű jelenségek az európai jogrendszerek nyugati változatában szembe kerültek az antimonopolisztikus törvényhozással. Az európai országok belső szabályozása, minthogy a tőkére is egyaránt vonatkozik a konkurencia elve (mely elvben kizárja a kartelleket, vagyis egy egész ágazatban domináló monopolt), úgy a munka oldalán is monopolisztikusnak, kartellszerűnek tartja az ágazati kollektív szerződéseket. Kartellkifogással nem illethető, tehát megengedett, ágazati szinten történő kollektív szerződések megkötése lehetséges kivételt képezhet a közszolgálat (vasút, közoktatás stb.) területén. A kollektív szerződések mindössze alig több mint fél évszázados múltra tekintenek vissza, ami a polgári jogban nem nagy idő. Ez alatt ennek szabályozása változott a nyugati országokban is, és lehet, hogy az eddigi rendelkezések szükségképpen (pl. a az említett ágazati kollektív szerződések megszüntetését illetően) változni fognak az EU-ba csatlakozó és az EU-ba igyekvő rendszerváltó országokban. Ezért ezt a jogintézményt, a kollektív szerződések anyagát, talán még korai lenne felvenni a Ptk.-ba, maradjon a Munka Törvénykönyvében.

Az nem vitás, hogy a Csjt.-t fel kell venni a Ptk.-ba. Hogy ezt ugyanúgy kell-e megtenni, ahogyan jelen pillanatban, állapotban van, minthogy már részben reformált, más kérdés. A legjelentősebb módosítás a házassági vagyonjogi szerződés lehetőségének bevezetése, mely a hatályos magyar jogban már néhány éve eredményesen működik. Kizárható vele a törvény erejénél fogva fellépő közös vagyon intézménye, mely továbbra is törvényes vagyoni jogi következménye a házasság megkötésének. Ily módon a korábbi közös vagyonra vonatkozó imperatív jogszabályok diszpozitív jogszabályokká alakultak át. Ám figyelembe kell venni az összes többi klasszikus Ptk.-t (francia Cc, német BGB, osztrák ABGB), melyeknél a házassági vagyonjogi szerződésnek éppen fordított szerepe van: a felek megállapodnak vele arról, hogy házasságuk megkötésétől, vagy bizonyos időponttól kezdve vagyonuk, szerzeményük közös. E klasszikus ptk.-kban ugyanis a házasság megkötésének nincs hatálya a vagyoni viszonyokra, a felek továbbra is különvagyonnal rendelkeznek. Kivételt képez a közös háztartás költségeihez való hozzájárulás kötelezettsége, továbbá a közös gyermekek eltartásának kötelezettsége, melyet törvény ír elő, mint a házasság vagyoni jogi következményeit. A különvagyon rendszerének indoka a társasági jogban is meglelhető. A törvény kötelező erejénél fogva működő közös szerzemény ugyanis egy korlátlan felelősségű társaság esetében indokolatlanul felelőssé teheti a nem tag házastársat is a tag házastárs által létrehozott kötelezettségek tekintetében. Tehát csupán e példából kiindulva nagy kérdés, hogy a Csjt. változatlan vagy módosított inkorporációjára van-e szükség. Annál inkább, mert az eddigi módosítások lehet, hogy nem elegendőek. Mondjuk a házassági vagyoni jogi viszonyok vázolt kérdéseinek tekintetében. Persze tudjuk, hogy az EU messzemenően a nemzeti törvényhozásra bízza a családi jogot, tehát az imént említett irányban, elvben nincs jogharmonizációs kötelezettség. Más kérdés, hogy a jogfejlődés idővel esetleg – legalább is a vagyoni jogi szempont tekintetében – mégis abba az irányba fogja-e vinni a magyar családi jogot, amely kialakult és máig érvényes tendencia a nyugat-európai kódexekben. A Csjt. egyik legfontosabb szegmentuma a polgári törvényhozásnak, olyan jogviszonyokat tartalmaz, amely a társadalom alapjait, a családot, a házasságot, a szülők és gyermekek közötti viszonyokat szabályozza. Dominálnak benne a személyi jellegű viszonyok, melyekbe a törvény egyfelől csak kivételesen avatkozik be (pl. házasság megkötése, érvénye, felbontása), másfelől szükséges a jogi szabályozás, különösen az eltartási kötelezettségek mentén, a kiskorú gyermekek nevelése, oktatása, eltartása stb. tekintetében. Az általában bevett szabályok mellett a kódex e része méltán tartalmazhat olyan sajátosságokat, melyek a családvédelem fokozását jelentik, ahol a morális és szociális elv közvetlenül a kódexben jobban vagy másként juthat kifejezésre, mint a kódex többi jogviszonytípusában.

Talán az öröklési jogi részre mondható el, hogy nagyobb módosítások nélkül inkorporálható az új Ptk.-ba.

A fogyasztóvédelem nyilván még alakuló jogintézményeket tartalmaz, ezt szerintünk hagyni kell a résztörvényre, azaz a jelenleg hatályos fogyasztóvédelmi törvényt (1993) nem kellene beemelni a Ptk.-ba. Mindenütt ez még kívül áll a ptk.-n. Ez rendkívül fontos terület, dinamikus, jobban megoldható a fogyasztóvédelem egy speciális, gyorsan adaptálható külön törvénnyel, mint a jelenleg hatályos törvény inkorporációjával. Ugyanez vonatkozik az atomkárokra, lakásbérleti viszonyokra stb. Szerintünk még a lízing sem érett meg arra, hogy szabályozása a kódexben helyet kapjon. Jobb, ha a kódex marad a klasszikus nevesített szerződéseknél (adásvétel, csere, ajándékozás, bérlet, haszonbérlet, kölcsön, haszonkölcsön, hitel, vállalkozás, letét, építkezés, személy és áruszállítás stb.). Úgy gondoljuk, hogy a kódexnek tartalmaznia kellene mind az ún. polgári jogi szerződéseket, mind az ún. gazdasági szerződéseket. A értékpapírok joga ma külön törvényekkel szabályozott (váltó, csekk, részvények stb.), ezek az erre vonatkozó, nemzetközileg már rég egységesített normákkal összhangban állnak. Úgy gondoljuk, hogy nem kell őket inkorporálni, maradhatnak bizonyos, ezekre vonatkozó alaprendelkezésekkel a kódexen kívüli törvényhozásban. Annak ellenére, hogy ezek a normák jobbára stabilak. A felelősségi jog területén úgy gondoljuk, hogy szükség van a jelenlegi normák alapos átgondolására, bővítésére. Szerintünk az lenne a helyes út, ha nem történne meg a szerződési és deliktuális jog éles elhatárolása. Lehet úgy szabályozni szabályozási módszer alkalmazása tekintetében, hogy a felelősségi fejezet elvben a deliktuális jogra vonatkozzék, és e szabályok értelemszerűen alkalmazhatók legyenek a szerződési jogra is, amennyiben a törvény nem tartalmaz a szerződési felelősségre nézve eltérő szabályokat. Nagy kérdés, hogy rendszerezési szempontból közelebb kellene-e egymáshoz hozni a személyi jogosultságokra vonatkozó fejezetet a kártérítési fejezethez. Annál inkább, mert a kártérítési fejezet kell, hogy tartalmazza a nem vagyoni kártérítés szabályait. Jelenleg ez nem így van, mert a nem vagyoni kártérítés egyes szabályai a személykehez fűződő jogoknál foglalnak helyet. A nem vagyoni kártérítésnél ki kellene iktatni, nézetünk szerint a még mindig érvényes pönális elvet. Vagyis azt, hogy különleges esetben a károkozó nemcsak térít, hanem közérdekű bírságot is fizet. Utóbbit, egyidejű bűncselekmény esetén, hagyjuk a Btk.-ra. Nekünk a polgári jogi kódexben arra kell ügyelnünk, hogy a nem vagyoni kárt szenvedőnek a károsodáshoz mért megfelelő elégtételt nyújtsunk. Jobban ki kellene dolgozni a nem vagyoni kártérítés pénzbeli és nem pénzbeli formáit, térítési vagy kárpótlási mércéit annál, amit a hatályos törvény tartalmaz. Pl. intenzitás, tartam, a sértett nem vagyoni javak jelentősége stb.

Véleményünk szerint helyes, hogy a kodifikációs munkálatok újabb határidőt nyertek, mert ez lehetővé teszi, hogy az előmunkálatok, a koncepciók kialakítása és megvitatása után bizonyos rendező elvek és akár filozófia mentén modern és tartós kodifikáció kialakítására kerüljön sor. Szükség mutatkozna azonban a klasszikus ptk.-k és kódexen kívüli résztörvénykezéseik magyar nyelven való megjelentetésére. A francia ptk., a német BGB, a svájci kötelmi törvénykönyv eddig tudomásunk szerint nem jelent meg magyarul, habár ezek nekünk mérvadóak, annál inkább, mert kodifikációs hagyományaink, jogirodalmunk sokat merített e kódexekből. Ugyanakkor, mint említettük, ezek a kodifikációk az EU-s irányelvek és a belső jogfejlődés, jogfejlesztő bírói gyakorlat alapján s mentén jelentősebb módosításokat tartalmaznak. Ezeket érdemes számba venni. Az Optk.-nak van magyar fordítása (Márkus, 1908, Tetétleni stb.), de ezek ma már sem nyelvükben, sem tartalmukban nem használhatók. Időközben e kódexet számos módosítás érte, a nyolcvanas évektől napjainkig. A korábbi kiadások nehezen hozzáférhetők. Szükség van ezekre a fordításokra azért, hogy a szélesebb jogászközvélemény számára is konzultálhatók legyenek e kódexek, segítenének a gyakorlatnak a már módosított Ptk. konvergens jogintézményeinek értelmezésénél. Nem utolsó sorban a kodifikációs folyamatban is segítenének. Közismert, hogy a ptk.-k fordítása rendkívül összetett feladat, ennek előkészítése kutatói intézmények feladata lenne, ha ezeknek ilyen irányú társadalmi támogatottsága fennállna.