Korábban is közöltünk már döntvénytárakban megjelent, az új Ptk.-val kapcsolatos bírósági határozatokat. Ezúttal a 2017. januári Kúria Döntések két családjogi határozatát, valamint a Fővárosi Ítélőtáblának az Ítélőtáblai Határozatokban megjelent, a szerződések semmisségével kapcsolatos egy határozatát tesszük közzé.
BH 2017.1.18.
I. Az Alaptörvény XVI. cikkének (4) bekezdése nem biztosít alanyi jogot a szülőtartásra. Annak részletes szabályait, feltételeit a Ptk. rokontartásra vonatkozó XX. Fejezete tartalmazza.
II. A szülőtartás nem szolgálhatja azt a célt, hogy ezáltal a felperes a másik nagykorú gyermekét támogassa.
[2011. évi CDXXV. tv. (Alaptörvény) XVI. cikk (4) bek., 2013. évi V. tv. (Ptk.) 4:194. § (1) bek., 4:196. § (2) bek., 1952. évi III. tv. (Pp.) 163. § (1), (3) bek., 206. § (1) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A felperes fia az alperes, aki jelenleg külföldön, Ausztriában dolgozik. A felperes nyugdíjas, házastársával él közös háztartásban, leánya, az alperes féltestvére tulajdonában álló ingatlanban. A felperesnek betegsége, fogyatékossága nincs, nyugdíjából és nyugdíjpénztári járadékából havonta összesen nettó 368 490 forint jövedelemmel rendelkezik. A felperes tulajdonában áll a P. Kft., a cég törzstőkéje 500 000 forint és 2000 forintos óradíjért esetenként oktatási tevékenységet is végez, amely éves szinten 50 000 forint jövedelmet jelent számára. A felperesnek vagyona nincs, adóstársként svájci frank alapú devizahitel terheli, amelynek havi törlesztőrészlete 190 926 forint és havi 3000 forintos részletekben személyi hitelét is törleszti. Leányát – a külföldön folytatott tanulmányaira tekintettel – havi 77 550 forinttal támogatja.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[2] Az felperes keresetében kérte az alperes kötelezését a jövőre nézve minden hónap 5. napjáig havi 500 euró rokontartás megfizetésére azzal, hogy a bíróság a tartás összegét évi 5%-os mértékben valorizálja. Keresete ténybeli alapjaként arra hivatkozott, hogy kiadásai jelentősen meghaladják bevételeit, korábban viselte az alperes külföldi tanulmányainak költségét, ezért fiának morális kötelezettsége a szorult helyzetben lévő felperes támogatása.
[3] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Indokai szerint a felperes tartásra való jogosultságának törvényi feltételei nem állnak fenn. Nem állapítható meg, hogy önhibáján kívül nem képes önmaga eltartására.
Az első- és másodfokú ítélet
[4] Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Határozatának indokai szerint a felperes esetében a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 4:194. § (1) bekezdésében foglalt törvényi feltételek nem állnak fenn.
[5] A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
[6] Ítélete indokolásában hangsúlyozta, hogy a felperes 300 000 forintot meghaladó saját jogú nyugdíjjal rendelkezik, emellett magánnyugdíj-járuléka havi 52 434 forint. A járadékszolgáltatás tekintetében nem releváns, hogy a járadék adóköteles bevételnek minősül-e vagy sem. A perben annak van jelentősége, hogy a magánnyugdíj-járadék és az állami nyugdíj együttes összege jelenti a felperes rendelkezésre álló havi bevételt.
[7] A fellebbezéshez csatolt és a nyugdíjpénztár által 2015. február 19-én kiállított egyenlegértesítő adatai szerint a felperes aktuális portfóliója: járadékos. A csatolt igazolás tehát nem támasztja alá a felperes állítását, miszerint járadéka megszűnt. A felperes előadta, hogy az 1991-ben született lánya az Egyesült Államokban él, ahol teniszezett és edzőként, valamint a vendéglátásban dolgozik. A Ptk. 4:220. § (3) bekezdés c) pontja szerint a szülő nem köteles a nagykorú továbbtanuló gyermekét eltartani, ha ezáltal saját szükséges tartását veszélyeztetné. A felperes tehát eredményesen nem hivatkozhat arra, hogy egyik gyermekének nyújtott, a minimálbérnek megfelelő támogatása miatt saját tartása veszélyeztetett, ezért másik gyermeke, az alperes köteles őt eltartani, illetve tartásához hozzájárulni. A Ptk. 4:194. § (1) bekezdése és a 4:196. § (2) bekezdése szerint a gyermekkel szembeni elvárás az önhibáján kívül rászoruló szülőjének eltartása. Ennek hiánya pedig az elsőfokú ítélet szerinti helyes döntés meghozatalát, a kereset elutasítását eredményezi.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[8] A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és a keresete szerinti döntés meghozatalát kérte. Arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet sérti az Alaptörvény XVI. cikk (4) bekezdését, a Ptk. 4:190. § (1) bekezdését, 4:196. § (2) bekezdését, továbbá sérti a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 123. §-át, a 163. §-át, a 164. §-át, a 166. §-át, 206. §-át, valamint a 213. §-át.
A Kúria döntése és jogi indokai
[9] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
[10] A Pp. 270. § (1) bekezdése és a 275. § (4) bekezdése értelmében a jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelem anyagi jogi és az ügy érdemi elbírálására lényegesen kiható eljárási szabálysértés esetén lehet eredményes.
[11] A felperes a felülvizsgálati kérelmében alapvetően tévesen hivatkozott arra, hogy az eljárt bíróságok az Alaptörvény XVI. cikk (4) bekezdésében foglaltakat nem vették figyelembe. A hivatkozott alaptörvényi rendelkezés kimondja, hogy a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni, amely önmagában nem ad alapot a felperes keresetének teljesítésére. Az Alaptörvényben meghatározott kötelezettség a társadalomnak azt a régi időkre visszanyúló morális igényét juttatja alkotmányos szinten kifejezésre, hogy az idősekről való gondoskodás elsődlegesen felnőtt gyermekeik kötelezettsége. Ez azonban konkrét jogi normaként a Ptk.-nak a rokontartásra vonatkozó családjogi szabályozásában jelenik meg, ezért az Alaptörvény idézett rendelkezésével összhangban álló rokontartásra, ezen belül a szülőtartásra jogosultság és kötelezettség a Ptk. XX. fejezetében foglalt feltételrendszer alapján bírálható el.
[12] A Ptk. 4:194. § (1) bekezdése értelmében a rokontartásra jogosultság feltétele, hogy a jogosult a tartásra rászorul, a rászorultság tekintetében önhiba nem terheli és adott esetben házastársa a tartására nem kötelezhető. A törvényi feltételek közül a rászorultság fennállása a tartásra jogosultság objektív feltétele, amely a következetes bírói gyakorlat szerint akkor állapítható meg, ha a tartást igénylő jogosult nem rendelkezik olyan jövedelemmel vagy vagyontárggyal, amelyből saját megélhetését – a mindennapi indokolt szükségleteit, lakhatása, élelmezése, a ruházkodása költségeit, betegsége esetén a gyógykezelésére fordított kiadásait – teljesen vagy részben biztosítani képes. Az önhiba mint szubjektív elem a jogosult magatartásának értékelését jelenti.
[13] A felülvizsgálat mint rendkívüli perorvoslat szabályainak egységes értelmezése szerint a bizonyítékok felülmérlegelésének nincs helye, kivéve, ha a támadott határozat iratellenes vagy logikai ellentmondást tartalmaz, avagy a bíróság okszerűtlen következtetésén alapszik. A felülvizsgálati kérelemmel támadott ítélet amiatt nem minősül nyilvánvalóan okszerűtlennek, hogy az egyes bizonyítékokból eltérő jogkövetkeztetés is levonható lett volna. Csak az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, ha a bizonyítékokból csak egyfajta, mégpedig a támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni (BH 2013.119.) Ez utóbbi feltétel pedig a jelen perben nem állt fenn.
[14] A rászorultság az anyagi jogon alapuló, a per eldöntése szempontjából jelentős, azaz releváns joghatást kiváltó tény. A bizonyítás célja a releváns tények tekintetében a bíróság meggyőződésének kialakítása, ezért a bíróság a Pp. 163. § (1) bekezdése szerint csak a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása végett rendeli el a bizonyítást. A bíróságnak ügyelnie kell arra, hogy a nem releváns tényekre a bizonyítás ne terjedjen ki. Vannak azonban olyan általánosan ismert, köztudomású tapasztalati tények, amelyek tekintetében bizonyításra nincs szükség. A bíróság ezeket a tényeket a Pp. 163. § (3) bekezdés alapján hivatalból figyelembe veszi, köteles azonban erről a feleket tájékoztatni.
[15] Az eljárt bíróságok a felperes részére folyósított havi 300 000 forint öregségi nyugdíj és az 52 434 forint járadék együttes összege alapján, a Pp. 206. § (1) bekezdése szerint okszerűen jutottak arra a meggyőződére, hogy a felperes havi 352 434 forint bevétele kellő fedezetet nyújt indokolt szükségleteinek kielégítésére, ezért a tartásra jogosultság egyik törvényi feltételével kapcsolatban további bizonyítására nincs szükség. Az első- és a másodfokú bíróság helyes megállapításának megdöntésére a felperesnek a fellebbezési eljárásban hivatkozott, de nem bizonyított előadásának – nyugdíjpénztári járadékban az elsőfokú ítélet meghozatala után már nem részesült – esetleges valós volta sem alkalmas. A felperes indokolt szükségletei az átlagos nyugdíj mértéket jelentősen meghaladó nyugellátásából is megfelelő színvonalon biztosíthatók.
[16] A felperes a felülvizsgálati kérelmében alaptalanul kifogásolta azt is, hogy az első- és a másodfokú bíróság bevételeit és a kiadásait nem vetette össze, a szükséges számadást nem végezte el. A felperes havi bevételéből fedezett kiadásainak két jelentős tétele a leánya tulajdonában álló ingatlanra felvett hitel havi 190 926 forint törlesztőrészlete és leánya külföldön folytatott tanulmányaira tekintettel folyósított havi 77 550 forint támogatás, melyek együttes összege a felperes nyugdíjának közel 2/3 részét felemészti. A perben eljárt bíróságok a Pp. 206. § (1) bekezdésének mindenben megfelelő, a perben feltárt adatok és okirati bizonyítékok okszerű és logikus mérlegelése alapján vonták le azt a következtetést, hogy a felperes keresetével – a rászorultságára hivatkozással – a leánya javára önként vállalt fizetési kötelezettségeit kívánta áthárítani másik gyermekére, az alperesre.
[17] Kétségtelen, hogy a felperes megélhetése a havi rendszeres kiadásainak teljesítése után nem biztosított, a felperes helyzete azonban annak következménye, hogy a havi rendszeres bevételének túlnyomó részét nem a szükséges és indokolt megélhetési költségeire fordítja. A rokontartásra jogosultság törvényi feltételei – a jogosult tartásra rászorultsága és rászorultság tekintetében az önhiba hiánya – tehát nem teljesültek, ezért nincs szükség a rokontartás további törvényi feltételeinek, a házastárs tartási kötelezettségének és az alperes teljesítőképességének vizsgálatára.
[18] A Kúria a kifejtettekre tekintettel megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt eljárási és anyagi jogi szabályokat nem sérti, ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Pfv. II. 20.405/2016.)
BH 2017.1.19.
Nincsen helye a lakáshasználat családjogi jogcímen történő újraszabályozásának, ha az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetését követően a volt házastárs quasi bérlőként marad a lakásban, majd a bérleti díj nemfizetése miatt kiköltöztetésére kerül sor. Ebben az esetben a lakáshasználati jog ellenértékére sem tarthat igényt [1952. évi IV. tv. (Csjt.) 31/A–31/E. §, 2013. évi V. tv. (Ptk.) 4:84. §, 4:85. §, 1993. évi LXXVIII. tv. (Ltv.) 20. § (1) bek., 24. § (1) bek. a) pont, 1952. évi III. tv. (Pp.) 221. § (1) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A peres felek házastársak voltak, házasságukat a 2007. június 6-án jogerős ítélet felbontotta. A felek közös tulajdonában állt az Sz.-i ingatlan. A felperes az ingatlanból kiköltözni nem kívánt, ezért a bíróság 2007. december 6-án jogerős ítéletével az ingatlan közös tulajdonát úgy szüntette meg, hogy a felperes 1/2 tulajdoni hányadát a felperes bentlakása mellett a lakott értéknek megfelelő ellenérték fejében adta az alperes kizárólagos tulajdonába.
[2] A felperes az ingatlant változatlanul használta. 2011. május 5-én jogerős ítélet kötelezte a felperest 2011. február 1. napjától kezdődően havi 30 000 forint lakáshasználati díj megfizetésére az alperes részére, a lakások és helyiségek bérletére, valamint elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Ltv.) 20. § (1) bekezdése alapján.
[3] A felperes a lakáshasználatidíj-fizetési kötelezettségének nem tett eleget, ezért a bíróság újabb perben hozott és 2013. január 22-én jogerős ítélettel kötelezte a felperest az ingatlan kiürítésére az Ltv. 24. § (1) bekezdés a) pontja alapján. Ítélete indokolásában megállapította, hogy a felek közötti lakáshasználati jogviszony – felmondás útján – 2012. március 31-én megszűnt.
[4] A felperes kiürítési kötelezettségének önként nem tett eleget, ezért bírósági végrehajtás következtében, 2014 júniusában költözött el az ingatlanból.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[5] A felperes keresetében elsődlegesen a lakáshasználat újraszabályozását, az Sz.-i ingatlan használatának biztosítását, másodlagosan az alperes kötelezését kérte 3 000 000 forint lakáshasználati jog ellenértékének megfizetésére. Állította, hogy a korábbi jogerős ítéletek nem értékelték a felek közötti jogviszony családjogi jellegét, és körülményeiben lényeges változások következtek be. Hivatkozott a PK 279. számú és a PK 299. számú állásfoglalásokban kifejtett szempontokra.
[6] Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Védekezése szerint a felek lakáshasználattal kapcsolatos jogviszonyát a jogerős bírói határozatok rendezték, megszűnt a felek közötti quasi lakásbérleti jogviszony, és a felperes körülményeiben változás sem következett be.
[7] Az elsőfokú bíróság ítéletében a keresetet elutasította. Ítélete indokolásában hangsúlyozta, hogy a közös tulajdon megszüntetésekor a felek lakáshasználati jogviszonya az akkor hatályos PK 10. számú állásfoglaláson alapuló ítélkezési gyakorlaton alapult. Eszerint az ingatlanból kiköltözésre nem kötelezhető volt tulajdonos házastárs és a magához váltást követően az ingatlan kizárólagos tulajdonosává vált volt házastárs közötti lakáshasználati jogviszonyra, a speciális családjogi jogszabályi rendelkezésre figyelemmel, a lakásbérletre vonatkozó polgári jogi és a bérleti jogviszonyra irányadó speciális jogszabályi rendelkezéseket kellett alkalmazni. A quasi bérleti jogviszonyban az Ltv. 20. § (1) bekezdése alapján a felperest lakáshasználatidíj-fizetési kötelezettség terhelte.
[8] A lakáshasználat újrarendezésére a tartós jogviszonyban bekövetkezett változás esetében van lehetőség, amely a korábban hatályos, a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) alapján a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 241. § alkalmazásán alapult, ami a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben (a továbbiakban: új Ptk.) a 4:85. §-ban nyert szabályozást. A felek jogviszonyát, a quasi bérletet azonban a házastársi közös lakás használatának szabályozása nem rendezi, arra az Ltv. rendelkezései az irányadók, figyelembe véve a jogviszony családjogi jellegét is. A felperes bérleti jogviszonyát jogerős bírói határozat megszüntette, a kereset benyújtásakor a felek között tartós lakáshasználati jogviszony nem volt, ezért a keresettel érvényesített jog a felperest nem illeti meg.
[9] A korábban hatályos Csjt. 31/C. § (1) bekezdése és az új Ptk. 4:84. §-a szerinti lakáshasználati jog ellenértéke a házastársi közös lakás használatához kapcsolódó jogintézmény. A felperesnek az ingatlan kiürítésére kötelezése nem a házastársi közös lakás használatának rendezése körében az egyik házastárs részére használati jogot keletkező döntésen, hanem a quasi bérleti jogviszonyon alapuló kötelezettségszegés jogkövetkezményeként a jogviszonyt megszüntető rendelkezésen alapul. Az Ltv.-nek pedig nincs olyan rendelkezése, amely a nem önkormányzati tulajdonú lakásra létrejött bérleti jogviszonyban pénzbeli térítést biztosítana a szerződésszegésre alapított felmondás esetében.
[10] A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
[11] A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő, a keresete szerinti döntés meghozatalát kérte. Állította, hogy a jogerős ítélet sérti a Pp. 221. § (1) bekezdését, az eljárt bíróságok iratellenesen utaltak arra, hogy a közös tulajdon megszüntetése, továbbá a használati díj megfizetése iránt folyamatban volt perekben a családjogi kapcsolat már értékelést nyert.
[12] A felülvizsgálati kérelem részletes indokai szerint a korábbi perekben a családjogi szempontok értékelése nem történt meg. A PK 10., a PK 279., a PK 299. számú állásfoglalásokra hivatkozásával, továbbá az Ltv. 20. § (1) bekezdésével, a Csjt. 31/B. § (6) bekezdésével és a 31/C. §-ával, illetve az új Ptk. 4:85. § (1) és (2) bekezdésével kapcsolatos érveivel a másodfokú bíróság nem foglalkozott. Nem tért ki az alperes fellebbezési ellenkérelmében foglalt hivatkozására sem, miszerint nincs lehetőség arra, hogy a lakás kiürítésére kötelezett nem tulajdonos házastárs a lakáshasználat újrarendezését kérje.
[13] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte az ügy érdemére kiható eljárási szabálysértés hiányában.
A Kúria döntése és jogi indokai
[14] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
[15] A Kúria hangsúlyozza, hogy Pp. 270. § (1) bekezdése, továbbá a Pp. 275. § (4) bekezdése értelmében a felülvizsgálati kérelem anyagi jogi és az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatással járó eljárásjogi szabálysértés esetén lehet eredményes.
[16] Az elsőfokú bíróság ítéletében az ügyszámok megjelölésével rögzítette, hogy mely ügyek iratain alapul a megállapított tényállás (az elsőfokú ítélet indokolásának első mondata). Csak utalt a felek között folyamatban volt, az sz.-i ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetése iránti perben a jogerős ítélet meghozatalkor az ilyen tárgyú perekre irányadó bírói gyakorlatra. Ezt meghaladóan a családi jellegre a quasi bérleti jogviszony jogi természetére vonatkozó megállapításai körében hivatkozott. Mindebből a felperes tévesen jutott arra a következtetésre, hogy az elsőfokú bíróság megállapította, illetve döntésének indokolása azt sugallja, hogy a közös tulajdon megszüntetése, továbbá a használati díj megfizetése, vagy akár az ingatlan kiürítése iránt folyamatban volt perekben a családjogi kapcsolat már értékelést nyert. Ennek megállapítása pedig alapvetően téves elvárás a felperes részéről, mert a jelen perben a felek között korábban folyamatban volt, és jogerős ítélettel zárult perek anyaga nem vitatható. A felperes ezen hivatkozásai alapján a jogerős ítélet nem iratellenes, tehát nem jogszabálysértő.
[17] A felperes felülvizsgálati kérelmében alappal kifogásolta, hogy a másodfokú bíróság fellebbezésének indokaira nem reagált. A másodfokú bíróság ítélete indokolásában kifejtette a fellebbezés lényegét jelentő jogszabály értelmezésével kapcsolatos helyes álláspontját, de nem adott számot arról, hogy a fellebbezés indokait miért tartotta alkalmatlannak az elsőfokú ítélet megváltoztatására. A jogerős ítélet ezért lényeges eljárási szabályt, a Pp. 239. §-a szerint a másodfokú eljárásban is alkalmazandó Pp. 221. § (1) bekezdését sérti, de ez az ügy elbírálására lényeges kihatással nem járt, így nem ad alapot a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére.
[18] A Kúria a jogvita érdemét illetően leszögezi, hogy a Csjt. csak a házasfelek egyikének vagy mindkét házastársnak tulajdonjoga vagy bérleti joga alapján használt házastársi közös lakás használatára tartalmazott rendelkezéseket (Csjt. 31/A–E. §). A korábban hatályban volt PK 10. számú állásfoglalás II. pontjában foglaltaknak megfelelően egységes volt a bírói gyakorlat abban, hogy a közös tulajdon tárgyát képező ingatlanban bennlakó tulajdonostársat csak vállalása esetén lehet a kiköltözésre kötelezni. Ebben az esetben, illetve az ingatlan önkéntes elhagyása esetén tarthatott volna igényt a lakáshasználati jog ellenértékére. Ha a bennlakó a kiköltözést nem vállalta, a tulajdoni hányadának a másik tulajdonostárs általi megváltása is csak lakottan történhetett. A közös tulajdon megszüntetése eredményeként a volt tulajdonostárs – az adott esetben a felperes – tulajdonosi pozíciója megszűnik, tehát használati jogviszonyt keletkeztető jogi tény hiányában nincs jogcíme az ingatlan további használatára. A házastársi közös lakáson fennálló közös tulajdon megszüntetése esetén ennek további következménye, hogy a Csjt.-nek a házastársi közös lakásra vonatkozó rendelkezései nem alkalmazhatók. Az ingatlanban visszamaradt volt tulajdonos jogi helyzetét jogszabály, illetve a visszamaradt volt tulajdonos házastárs jogi helyzetét a Csjt. sem rendezi. A bírói gyakorlat ezért alakította ki a visszamaradt tulajdonostársra az ún. quasi bérlői jogállást. Eszerint a lakásban maradt volt tulajdonost a bérlővel azonos jogállás illeti meg, ha tulajdoni hányadát a másik tulajdonostárs váltja magához, és a megváltási ellenérték megállapítása a bennlakás értékcsökkentő hatásának figyelembevételével történt. Ebből a quasi bérleti jogviszonyból következik többek között, hogy a visszamaradt tulajdonos az általa lakott ingatlan, illetve ingatlanrész után használati díj fizetésére köteles [Ltv. 20. § (1) bekezdés], melynek a piaci értékkel egyező mértékéről vita esetén a bíróság dönt. Ennek nem teljesítése felmondási ok, amelyre alapítva az ingatlan tulajdonosa felmondás jogával élhet és kérheti a bennlakó volt tulajdonos kötelezését az ingatlan kiürítésére.
[19] Mindezt a felek helyzetére vetítve megállapítható, hogy a felperes az sz.-i ingatlanból való kiköltözést nem vállalta, ezért a bíróság a közös tulajdon megszüntetésével a felperes 1/2 tulajdoni hányadát a lakott értéknek megfelelő ellenértéken adta az alperes tulajdonába. Ennek eredményeként a felperes tulajdonjoga és az ezen alapuló használati jogviszony megszűnt. A bíróság a felperest, mint quasi bérlőt kötelezte használati díj fizetésére, amelynek nem teljesítése vezetett a felperesnek az ingatlan kiürítésére kötelezéséhez.
[20] A felperes számára ez a nyilvánvalóan sérelmes helyzet azonban nem orvosolható az általa kért módon. A használati jogviszony megszűnése ugyanis fogalmilag kizárja a használat újrarendezése iránti elsődleges kereseti kérelem teljesítését, továbbá a házastársi közös lakás használatának rendezésére vonatkozó Csjt.-szabályok és az ezekkel kapcsolatos iránymutatásokat tartalmazó PK 279. számú és a PK 299. számú állásfoglalások alkalmazását.
[21] Az eljárt bíróságok helyesen fejtették ki, hogy a felperes kiürítésre kötelezése a quasi bérleti jogviszonyban kötelezettségszegése jogkövetkezményeként a jogviszony megszüntetését jelentette, ezért az alperes a házastársi közös lakás használatának rendezéséhez tapadó lakáshasználati jog ellenérték megfizetésére sem kötelezhető.
[22] A Kúria a kifejtettekre tekintettel a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Pfv. II. 20.471/2016.)
ÍH 2016. 158.
hitelezői igény – tartozáselvállalás – beszámítás
Nem minősíthető jogszerűnek az az eljárás, amellyel a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet (adós) hitelezője, az adóssal szembeni tartozás elvállalásával szerzett tartozásba kívánja követelését beszámítani, s ezzel, megkerülve a Csődtörvény hitelezői igények kielégítésére vonatkozó, feltétlen érvényesülést kívánó szabályait, az előnyösebben rangsorolt hitelezők kielégítési alapját csökkenti. Semmis a tartozáselvállalásra irányuló szerződés, ha tartalmából a felek jogszabály megkerülésére irányuló szándéka kétséget kizáróan megállapítható (új Ptk. 6:95., 96. §, Cstv. 36. §, 57. §).
Az ügyben releváns tényállás alapján az adós 2015. március 5-ei kezdő időponttal került felszámolás hatálya alá. G. J. hitelező 5 747 568 forint összegű bejelentett követelését a felszámoló elismerte, nyilvántartásba vette és visszaigazolta.
A H. Korlátolt Felelősségű Társaság és az adós a felszámolási eljárást megelőzően 9 000 000 forint összegre hitelkeret szerződést kötött, amelyből eredően a H. Kft. társaság 7 792 397 forint tőkeösszeggel tartozik az adósnak.
G. J. hitelező – a felszámolás kezdő időpontját követően – 2015. május 21. napján a Polgári Törvénykönyvről szóló 2003. évi V. törvény (új Ptk.) 6:206. §-ában szabályozott „tartozás elvállalási szerződést” kötött a H. Kft.-vel, amelyben elvállalt a H. Kft.-nek az adóssal szemben fennálló tartozásból 5 750 000 forint tőketartozást, amelyet – a szerződés 3. pontja szerint – kizárólag a D. Bank Zrt. „f. a.” társasággal szemben fennálló pénzköveteléséből vállalt megfizetni. A felek a szerződés 4. pontjában rögzítették, hogy G. J. hitelező kizárólag 5 750 000 forint erejéig, és a 6. pontban rögzített feltételek teljesülése esetén vállal fizetési kötelezettséget. A 6. pont szerint G. J. hitelező a tartozás elvállalási szerződésből keletkező fizetési kötelezettségének úgy kíván eleget tenni, hogy az elvállalt kötelezettségbe beszámítani kéri a D. Bank Zrt. „f. a.” terhére fennálló elismert követelését, ezenkívül semmilyen más vagyonával nem vállal felelősséget az elvállalt tartozásért. A felek rögzítették, hogy a beszámításhoz szükséges a D. Bank Zrt. „f. a.” társaságot képviselő felszámoló visszaigazolása arról a tényről, hogy a beszámítási igényt „nyilvántartásba vette”, és a beszámítás teljesülését írásban visszaigazolta. Amennyiben a beszámítás bármely okból meghiúsul, a megállapodást a felek felbontottnak tekintik.
G. J. hitelező 2015. május 26-án „beszámítás iránti nyilatkozatot” küldött az adós felszámolójának, amelyben kiemelte, hogy 5 750 000 forint bejelentett hitelezői követelése áll fenn az adóssal szemben; a H. Kft.-től elvállalt 5 750 000 forint tőke összegű fizetési kötelezettséget, ebbe a kötelezettségébe be kívánja számítani a hitelezői igényként elismert, azonos összegű pénzkövetelését.
A felszámoló a 2015. szeptember 10. napján kelt levelében a hitelező kérelmét elutasította, mert álláspontja szerint a felek elvállalási szerződése a felszámolási kielégítési szabályok megkerülését célozza, ezáltal jóerkölcsbe ütköző.
G. J. hitelező kifogást terjesztett elő a felszámolóval szemben, kifogásában kérte megsemmisíteni a felszámoló 2015. szeptember 10-ei intézkedését, és kérte kötelezni a felszámolót a beszámítási nyilatkozat elfogadására. Kifejtette: a tartozáselvállalás olyan jogügylet, amelyet anyagi jogszabály (új Ptk.) kifejezetten megenged és szabályoz, annak alkalmazását sem a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény (Hpt.), sem a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) nem tiltja, nem korlátozza, ezért nem ütközhet a jóerkölcsbe.
A felszámoló a hitelező kifogásának elutasítását kérte. Hangsúlyozta, hogy a felek által kötött hitelszerződés nem szűnt meg a kölcsön esedékessé válásával, ezért a jogviszony a régi Ptk. hatálya alá tartozik, amely nem ismeri a tartozáselvállalás intézményét. Megismételt álláspontja szerint a hitelező tartozáselvállalása a Cstv.-ben és Hpt.-ben rögzített kielégítési szabályok megkerülésére irányul, a jóerkölcsbe ütközik, ezért az érvénytelen.
Az elsőfokú bíróság a kifogásnak helyt adva kötelezte a felszámolót, hogy „a hitelező 5 750 000 forint igényét a beszámítás iránti nyilatkozatban foglaltaknak megfelelően tartsa nyilván”. Határozatát azzal indokolta, hogy a felek az új Ptk. hatályba lépését követően kötötték meg a tartozáselvállalási szerződést, így arra az új Ptk. rendelkezései az irányadók. Az új Ptk. 6:206. §-ában szabályozott tartozáselvállalás következtében a régi adós szabadulása nélkül új adós jelenik meg a kötelemben. A tartozáselvállalás jogintézményének szabályozásával egyidejűleg a Cstv.-t és a Hpt.-t nem módosította a jogalkotó, ebből az a következtetés vonható le, hogy a jogalkotó célja a tartozáselvállalás általános szabályai korlátozás nélkül alkalmazhatóságának biztosítása volt a pénzügyi intézmények felszámolási eljárásaiban. A tartozáselvállalás új jogviszonyt hozott létre, amely csupán egy pénzügyi teljesítés elvállalásában testesült meg.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint fogalmilag kizárt egy megállapodás jóerkölcsbe ütközése akkor, ha maga a jogszabály teszi lehetővé a jogi konstrukció alkalmazhatóságát.
A végzést a felszámoló támadta fellebbezéssel, amelyben az elsőfokú határozat megváltoztatásával a kifogás elutasítását kérte.
Előadta: a H. Kft. 2015. február 10-i esedékességgel 8 415 146 forint kölcsönt vett fel az adós társaságtól, 2015. augusztus 13. napján a lejárt tartozása 7 125 647 forint volt.
G. J. hitelező az adós felszámolási eljárásában 5 747 564 forint összegben nyilvántartásba vett és a Hpt. 57. § (1) bekezdés b) pontja alapján visszaigazolt hitelező.
Álláspontja szerint a hitelező beszámítás iránti kérelme nem teljesíthető, mert az jogszabályba ütközne, ugyanis az alapjául szolgáló tartozáselvállalási szerződés jogszabály megkerülésére irányul, ugyanakkor a jóerkölcsbe is ütközik. Állította: a Kúria gyakorlata nem fogadja el azt a felfogást, amely szerint mindazt szabadon meg lehet tenni, amit jogszabály kifejezetten nem tilt, vagyis nem lehet valamely magatartás „etikátlan, de jogszerű”. Amennyiben a tartozáselvállalás megengedett lenne az adós hitelezője és az adós kötelezettje között, az a hitelezői kötelezettségeknek a Csődtörvényben rögzített kielégítési sorrendje megkerülésére vezetne. Véleménye szerint a szerződés 6. pontja megerősíti, hogy a tartozáselvállalás kizárólag a hitelezői sorrend megkerülésére, kijátszására irányul.
A tartozáselvállalás a jóerkölcsbe is ütközik, mert a jogalkotó szándéka a tartozáselvállalás jogintézményének létrehozásakor nem arra irányult, hogy annak alkalmazásával visszaélve, törvényi rendelkezéseket megkerülve jusson az elvállaló és a kötelezett vagyoni előnyhöz.
A hitelező a fellebbezésre tett észrevételében az elsőfokú határozat helybenhagyását kérte, az elsőfokú eljárásban előadott érvelése alapján.
Az ítélőtábla a fellebbezést alaposnak találta.
Végzésével az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatva a kifogást elutasította; a kifogásoló hitelezőt kötelezte, hogy fizessen meg 15 napon belül a felszámoló részére első- és másodfokú eljárási költséget.
A másodfokú bíróság kiemelte, hogy a kifogás elbírálása során abban a kérdésben kellett döntenie, hogy a felszámolás során az a hitelező, aki a felszámolás kezdő időpontját követően tartozáselvállalás útján az adós kötelezettjévé is vált, megszüntetheti-e az elvállalt tartozásból eredő fizetési kötelezettséget a visszaigazolt hitelezői igényének beszámításával.
A Fővárosi Ítélőtábla álláspontja szerint a jelen ügyben annak nincs jelentősége, hogy a régi vagy az új Ptk. hatálya alá tartozik-e a tartozáselvállalás, mivel a régi Ptk. diszpozitív szabályaira tekintettel az új Polgári Törvénykönyv hatályba lépése előtt is lehetősége volt a feleknek ilyen tartalmú, atipikus szerződést kötni.
A beszámítás, az engedményezés és a tartozáselvállalás a polgári jog intézménye. A beszámítás a teljesítés egyik formája. Beszámításra címzett jognyilatkozattal kerülhet sor, egynemű és lejárt követelések esetén. Az engedményezéssel a jogosult személye megváltozik, tartozáselvállalással az elvállaló a korábbi kötelezett mellé lép; mindkét esetben előfordulhat, hogy ugyanazon személyhez kerül egy olyan követelés és egy olyan tartozás, amelyeknek jogosultja és kötelezettje szintén egy személy lesz, ennek folytán az egymással szemben álló követelések beszámíthatók lesznek. A beszámítás eredményeként a szembeállított követelések kioltják egymást, megszűnnek.
A Cstv. 57. § (1) bekezdése kötelező erejű (cogens) rendelkezést tartalmaz az adóssal szemben fennálló hitelezői követelések kielégítési sorrendjéről. E sorrendtől csak a Cstv. kifejezett rendelkezése alapján lehet eltérni, ilyen eltérést biztosíthat például a beszámítás jogi lehetősége. Azzal, hogy a jogalkotó a felszámolásba bejelentkezett hitelező számára biztosította a beszámítás lehetőségét, gyakorlatilag kivételt engedett a Cstv. 57. § (1) bekezdésében meghatározott kielégítési rangsor betartása alól, hiszen a beszámítással valójában megtörténik a bejelentett hitelezői igény kielégítése, esetleg rangsorban előbb álló hitelezői igényt megelőzve.
[A csődtörvény 1997. augusztus 6. napja előtt hatályban volt, beszámításra vonatkozó szabálya – amely csupán azt követelte meg, hogy a követelés a felszámolás kezdő időpontjában lejárt legyen – számos visszaélésre adott lehetőséget, mert a kielégítési sorrend végén álló hitelezők követeléseik – adósnak tartozó személyek részére történő – átruházásával az eredeti sorrend szerinti várható mértéket meghaladó kielégítést tudtak realizálni, és az adósnak tartozó szervezetek is 100%-on tudták tartozásaikat beszámítani. Az adós többi hitelezőjének ez az ügylet komoly károkat okozott, mert követelésük kielégítésének alapja jelentősen csökkent. A visszaélések kiküszöbölése érdekében az 1997. évi XXVII. törvény úgy módosította a Cstv. 36. § szabályát, hogy csak a felszámolás kezdő időpontját megelőzően engedményezett követelés beszámítását engedélyezte.]
A jelen ügyben hatályos Cstv. 36. §-a a polgári jog által szabályozott beszámítási jogot a felszámolás céljának figyelembevételével az összes hitelező érdekében korlátozza. A korlátozó rendelkezés indoka, hogy az adósnak tartozó személyek engedményezéssel megszerzett követeléseik (hitelezői igényeik) beszámításával ne szabadulhassanak tartozásuktól, s ezáltal az adós vagyonából az összes hitelező minél magasabb kielégítéshez jusson, hiszen ha az adós a követelését a neki tartozó személytől be tudja hajtani, a hitelezők kielégítési alapja nő. Ily módon a felszámolásban a Ptk. beszámításra vonatkozó szabályai (Ptk. 6:49–6:52. §) a Cstv. speciális rendelkezéseire tekintettel csak részben érvényesülhetnek. A hitelező követelése beszámíthatóságának hármas feltétele van: azt a felszámoló elismertként nyilvántartásba vegye; a követelésre vonatkozóan a felszámolás kezdő időpontját követően ne kerüljön sor engedményezésre; a hitelező ne álljon a törvényben meghatározott [36. § (1) bekezdés] kapcsolatban az adóssal. E korlátozások nem érintik azonban a beszámítás lényegét: ha sor kerül beszámításra, annak erejéig az egymással szemben álló kötelezettségek megszűnnek.
Az ítélőtábla álláspontja szerint a hitelezőnek az adós javára fennálló, tartozáselvállalással „szerzett” fizetési kötelezettségébe az adóssal szembeni hitelezői igénynek (mint követelésnek) beszámíthatósága elbírálásánál a Csődtörvény fent részletezett, hitelezővédelmi szabályát nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Az adott ügyben G. J. hitelező – a kifejezett jogszabályi tiltásra tekintettel – nem engedményezhette követelését az adós társaságnak tartozó H. Kft. részére beszámítás végett, ezért a hitelező a két követelés kioltása végett – saját követelése erejéig – az adós társaságnak tartozó H. Kft. mellé lépett kötelezettként és így, kötelezetti pozícióból jelentett be beszámítást. A beszámítás korlátozott volta szempontjából azonban nem értékelhető eltérően, hogy jogosulti oldalon engedményezés útján következik-e be az alanyváltozás, vagy kötelezetti oldalon tartozáselvállalás eredményeként. Az ügylet jogszerűségének megítélése körében annak van jelentősége, hogy az 5 750 000 forint összegű hitelezői igény és az azonos összegű adóssal szembeni kötelezettség a felszámolás kezdő időpontját követően, a 2015. május 21. napján megkötött szerződés eredményeként ugyanazon személyhez, G. J.-hez került, aki a Ptk. szerinti beszámítás lehetőségét kívánta gyakorolni.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben szabályozott tartozáselvállalás jogintézményének korlátozás nélküli alkalmazása a felszámolási eljárásban ugyanolyan helyzetet teremtene, mint az 1997. évi XXVII. törvény hatálybalépését megelőzően az engedményezés korlátlan megengedése teremtett, ha lehetőség nyílna arra, hogy az adósnak tartozó személyektől elvállalt tartozás 100%-ban kielégítse a – bárhova – sorolt hitelezői igényeket, olyanokat is, akik esetleg a Cstv. 57. §-ának betartása során kielégítésben nem is reménykedhetnek. A tartozáselvállalással érintett személyek (korábbi és új kötelezett) egyértelműen nyernének az ügyleten, azonban a többi hitelező kielégítésére szolgáló vagyon jelentősen csökkenne, alapvetően sérülne a felszámolás kógens rendelkezése, a Cstv. 57. §-ában rögzített kielégítési sorrend. Erre tekintettel a jelen ügyben előadott jogvitát az ítélőtábla úgy ítélte meg, hogy a Cstv. 36. §-ában rögzített – engedményezésre vonatkozó – korlátozó szabály analógia útján történő alkalmazása alapján a felszámolás kezdő időpontját követően elvállalt tartozásba nem számítható be a hitelezői követelés.
A felszámolási nemperes eljárásnak a csődtörvény preambulumában deklarált szándéka az adós összes hitelezőjének védelme, a Cstv. 1. § (3) bekezdése pedig rögzíti, hogy ez az eljárás a hitelezők követeléseinek – a törvény által meghatározott kötelező sorrend szerinti – kielégítését célozza.
A kifejezett tiltó rendelkezés hiányában a tartozáselvállalás korlátozás nélküli figyelembevétele a felszámolásban visszaélésre adna alkalmat, a Cstv. 57. §-ában meghatározott kielégítési sorrend megkerüléséhez vezetne. A régi Ptk. 200. § (2) bekezdése, az új Ptk. 6:95. § és 6:96. §-a szerint semmis az a szerződés, amelynek célzott joghatása tiltott. A jelen ügyben vizsgált tartozáselvállalási szerződés egyértelműen tartalmazza, hogy a felek a szerződést a beszámítás érdekében kötötték, ezt erősítik meg a további részletek is, amelyek szerint a tartozásból éppen csak olyan mértékű fizetési kötelezettséget vállalt el a hitelező az eredeti kötelezett mellett, amennyi hitelezői igénye, és csak a hitelezői igényének beszámításával vállalt teljesítést, a beszámítás létre nem jötte esetére pedig a felek már előre kikötötték, hogy a megállapodást felbontottnak tekintik. E körülmények helytálló értékelése alapján helyesen és alappal hivatkozott a felszámoló arra, hogy ezt a szerződést a felek a jogszabály megkerülése céljából kötötték.
A tartozáselvállalás semmissége további bizonyítás szükségessége nélkül, a szerződés tartalmának értékelésével megállapítható volt, ezért azt a bíróság nem hagyhatta figyelmen kívül a felszámoló intézkedésének minősítése, illetve a döntése meghozatala során. [Ptk. 6:88. § (1) bekezdés].
A Fővárosi Ítélőtábla a felszámoló intézkedését nem találta jogszabálysértőnek, ezért az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 259. § alapján alkalmazandó 253. § (2) bekezdése alapján megváltoztatva a kifogását a Cstv. 51. § (3) bekezdése értelmében elutasította.
Az ítélőtábla rámutat arra is, hogy a kifogási eljárásban meghozott marasztaló határozatnak is végrehajthatónak kell lennie. Ennek érdekében a végzés rendelkező részét világosan, könnyen érthetően és minden kétséget kizáróan kell megszövegezni. Külön ügyelni kell arra, hogy a rendelkező rész tartalma egyértelmű legyen, az a rendelkezés végrehajtása során ne okozzon nehézségeket; nem elegendő úgy rendelkezni, hogy „a kérelmező beadványa szerint járjon el a felszámoló”, pontosan meg kell szövegezni a felszámoló kötelezettségét. Az adott ügyben az az elsőfokú rendelkezése, hogy „a felszámoló a hitelező 5 750 000 forint igényét a beszámítás iránti nyilatkozatban foglaltaknak megfelelően tartsa nyilván”, nem egyértelmű, valójában értelmezhetetlen megfogalmazás, mivel az nem is volt vitás, hogy a kifogásoló hitelezői igényét ebben az összegben a felszámoló már nyilvántartja.
(Fővárosi Ítélőtábla 11.Fpkf.44.164/2016/2.)