Hanák András: Fluctuat nec mergitur – az új polgári törvénykönyv esélyei II.

Névjegy

Hanák András ügyvéd, jelenleg saját ügyvédi irodáját vezeti. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán szerzett jogi diplomáját követően két amerikai egyetemen szerzett jogi diplomát (Columbia University Law School, LL.M. fokozat (1981) és University of Pennsylvania Law School, Doctor Juris (J.D.) fokozat (1987). 1981 és 1991 között az Egyesült Államokban élt, itt kezdte el ügyvédi munkáját. 1987-ben Pennsylvania állam ügyvédi kamarájába nyert felvételt. 1987 és 2002 között jó nevű amerikai ügyvédi irodákban dolgozott, elsősorban akvizíciók, cégértékesítések és kereskedelmi tranzakciók jogi aspektusain. Szakterülete a társasági jog, a vállalatfelvásárlás tranzakciós világa.

Egy ideig rendszeresen tanított ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, elsősorban társasági jogot. Az ELTE tiszteletbeli tanára. Az Európai Bizottság számára több projekt során dolgozott, a 2010 decemberében létrejött Reflection Group munkájában vett részt, és lett társszerzője az uniós társasági jog jövőjét elemző jelentésnek (Report of the Reflection Group on the Future of EU Company Law).

1. Déjà lu

Vékás Lajos professzornak déjà vu érzése támadt a polgári törvénykönyv tervezetének célegyenesében, amikor a társutas kormánypárt egyes képviselőinek szabad ötletelésére újabb és újabb megoldásokkal varrják át és foltozgatják a szakmai többség megnyugvására kialakított tervezetet (Tervezet).[1] A Tervezet nyilván nem tökéletes, lehetne csiszolni, és nyilván több szempontból is lehet bírálni. Ez utóbbinak hamarosan – a törvénykönyv elfogadását követően – részemről is eljön az ideje. Úgy tűnik, hogy az időzítés, az átszabásra, foltozgatásra kiválasztott témák és az a hittérítői buzgalom, amellyel a KDNP parlamenti képviselői és a mögöttük álló „professzori” gárda igyekezett last minute változásokat elérni, Vékás professzort déjà vu érzéssel tölti el. Ismétli-e magát a történelem? – kérdezi, és válaszol oly módon, hogy „sajnos igen”, de nem egyazon módon, hiszen a szocialista kormány szárnyai alatt elkészített törvénykönyv sorsa több szempontból másként alakult.[2] Egyetértünk.

És mint olyan kibic, aki a szocialista kormányzati időszak végén készített tervezetet elfogadhatónak[3], mi több, a várható fejlemények mérlegelése alapján akkor a kisebbik rossznak tartottam, most, a 2012-es évzáró ötletek és az Országgyűlés által elfogadott módosító indítványok ismeretében, valamint Vékás professzor bírálatának és jobbító észrevételeinek olvastán, magam is egyfajta heurisztikus élményben részesültem. Erről azt mondhatnám, amit Leporello jegyzett meg a Don Giovanni fináléjának felvezető részében, amikor Mozart korábbi dallamai közül a zenekar Figaro Non più andrai (Vége már, vége a szép időknek) áriájának motívumát szólaltatja meg, amire Leporello ily módon felel: „Questa poi la conosco pur troppo” (már hallottam, nagyon is jól ismerem ezt a dalt). Amikor a kor egyik nagy dalnoka, Ponziani Leporellóként lépett fel Bécsben, a nagyérdemű jól tudta, hogy korábban Prágában Ponziani éppen Figaro szerepében énekelte a Vége már, vége a szép időknek áriát. A kor nézője jól értette a zeneszerző és a dalnok öniróniáját. Hát egy kicsit én is ily módon volnék a helyzettel, mintha már hallottam volna ezt a dallamot, olvastam volna ezt a cikket. Déjà lu – mondhatnám. Mert kétségtelen, hogy a történelem nem egyazon módon ismétli magát, amely azt is jelenti, hogy nem ismétli magát. Új történetnek vagyunk tanúi, és meglátásom szerint Vékás professzor ebben az új konstellációban tiszteletet érdemlően és elismerésre méltó módon szólalt meg a Tervezet védelmében. Jómagam mégis azon címet választottam rövid írásomnak, amellyel 2009 februárjában a Magyar Jog hasábjain válaszoltam Vékás professzor akkori aggodalmaira.[4] A tradíció kötelez. A fluctuat nec mergitur jelmondat egyébként Párizs címerének tanulsága és egyben jövendölése: a hajó hánykolódik, de nem süllyed el. Ezt gondoltam 2009-ben az akkor bírált Ptk. tervezetéről, és ezt gondolom ma is a 2013 elején várhatóan elfogadásra kerülő kódexről.

2. Témáim

Ebben az írásban három témával foglalkozom. Elsőként azzal, hogy miért éppen ebben a szakaszban és miért a választott módon áll elő a kereszténydemokraták egy csoportja régi-új ötleteivel. Egyáltalán mit művelnek? És milyen következtetések adódnak a perc-emberkék[5] fellépését követő hosszabb időszak távlatában? Másodsorban a módosító indítványokban felfedezhető megoldásokról és a módosítókig el nem jutott javaslatokról szólnék. Kitérek arra, hogy a szocialista többségű Országgyűlés által elfogadott – és az Alkotmánybíróság által 2010 tavaszán meglehetősen hitvány intellektuális döntéssel és pehelysúlyú indoklással pályán kívül helyezett törvény[6] – ezen kérdésekben mennyiben volt más, nem egy esetben különb. Végül pedig azt pendítem meg, hogy feltevéseim szerint miért vállalja a mai kétharmados parlamenti többség, hogy markáns ügyekben szembemegy a közvélekedéssel, miért vállalják nem egy esetben a prognosztizálható alkotmánybírósági kudarc kockázatát.

2.1. Miért most került a csizma az asztalra?

Emlékeim szerint a 2007–2008-ban formálódó Ptk.-tervezet esetében a kereszténydemokrata jogászgárda igen sajátosan viszonyult a dolgokhoz. A Vékás Lajos vezetése alatt működő bizottság által kidolgozott tervezetet olyan kiemelkedő alkotásnak, akkora orákulumnak tartották, amelyet ők – szemben a szakértői-professzori előkészítőkkel – nem képesek áttekinteni, bírálni vagy észrevételezni. Ezt – legalábbis retorikailag – olyan bölcs és sokat látott képviselők is hangoztatták, mint Salamon László. Most ne kanyarodjunk el arra, hogy miért alakulhatott ki a Ptk. mint a közönséges halandók által áttekinthetetlen orákulum nimbusza. Mások azért jól látták, hogy a hatalmas, akkor hét, most nyolc könyvből álló alkotás természetesen áttekinthető, megérthető és észrevételezhető, és hadd éljek egy kissé vulgáris amerikai kifejezéssel: az semmiképpen sem rakétatudomány (rocket science). Amikor viszont a szocialista igazságügyi kormányzat által átdolgozott tervezetről kellett beszélniük, akkor Salamon képviselő és Zlinszky János professzor lényegében azt jelezte, hogy „kár a gőzért”. Mert úgy vélték, úgyis „mi nyerünk” 2010-ben, és akkor mindazt eltöröljük, amit a szocialista szárnyak alatt megalkotni készül a törvényhozás.

Mindezek alapján első látásra nehéz megérteni, hogy a kereszténydemokrata tótum faktumok az elmúlt két bő esztendőben miért nem a megfelelő bizottság előtt álltak elő javaslataikkal. Bőséges idő és kellő figyelem lett volna korrekt módon megvitatni javaslataikat. Még abban az esetben is, ha Jobbágyi Gábor professzort – nem alap nélkül – néhány lépés távolságban tartották a bizottsági munkálkodástól. A kisebbik kormánypárt képviselői azonban inkább a fegyverszünet és a békeszerződés közti időszakban indított Blitzkrieg taktikával igyekeztek sikerre vinni javaslataikat. Előbb egy végül is be nem nyújtott (és így korlátozott nyilvánosságot látott) alkotmányügyi bizottsági módosító javaslatot állítottak össze[7], amely a családi jogi és öröklési jogi javaslataik mellett odáig ment el, hogy nemes egyszerűséggel kivette volna a társasági jogi matériát a Tervezetből. Természetesen az elmúlt két év során többen megpróbálták – igen eltérő indoklással – az alakuló kódexen kívül tartani a társasági jogot. Ezen írás szerzőjét sem sikerült meggyőzni eddig arról, hogy a társasági jognak a polgári törvénykönyvbe való inkorporálása összességében jó dolog lenne, bár a társasági jog 2012 végére kidolgozott anyagát több szempontból megfelelőbbnek tartja, mint a hatályos Gt-ét. De egy idő után a legvehemensebb bírálóknak is be kellett látniuk, hogy ez a vita lezárult, nem ildomos mindent elölről kezdeni, mert akkor sohasem érünk a folyamat végéhez. A bizottsági módosító ebben a formában elmaradt, de a Blitzkrieg utolsó ütközetében benyújtott és Vékás professzor cikkében elemzett, végül is elfogadott módosító indítványok[8] azon túl is komoly aggodalomra adnak okot, hogy a javasolt megoldások kritikus tömege megy szembe a magyar világ jól érzékelhető többségének szokásaival, felfogásával, és némelyikük vélhetően aligha állja majd ki az alkotmánybírósági megmérettetés próbáját. Az élettársi kapcsolat kezelése, annak a kötelmi jogba történő száműzése felháborító. Gyanítom, hogy ez a kereszténydemokrata párt, annak jogász korifeusai több brosúrával (enciklikával) vannak elmaradva a modern katolikus tanoktól.

Nem gondolom ugyanakkor, hogy a kereszténydemokrata politikusi gárda monolit egység lenne. A sors diszkrét bája, hogy az Amerikai Kereskedelmi Kamara Magyarországon név alatt működő szervezettel való stratégiai együttműködést a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Rétvári Bence államtitkár támogatásával úgy kívánta előmozdítani, hogy felmerült annak a lehetősége, hogy a kamara szakértői által készített fajsúlyos társasági jogi és kereskedelmi jogi észrevételeket az egyes kereszténydemokrata képviselők egyéni módosító indítványok formájában nyújtsák be az Országgyűlés számára. A lehetőség nem vált valósággá, a javaslatokból nem lettek módosító indítványok.

Az Országgyűlés által elfogadott módosítók következményeként végül a Tervezetről nem lehetett végszavazást tartani 2012. december végén. És egyáltalán nem biztos, hogy 2013 februárjában sor kerülhet erre. Ez nem csupán a kódex hatálybalépésnek napjaként kitűzött 2014. január elsejének betarthatóságát kérdőjelezi meg, ha a terv továbbra is az, hogy egy teljes év szükséges a felkészüléshez. Egyúttal azt is jól jelzi, hogy a kereszténydemokraták zsarolási követeléseik teljesítése érdekében eredményesen tudták a Ptk. nem vitatott részét túszként fogva tartani. És még ha nem vezet is teljes sikerre túszejtő gyakorlatuk, a részleges siker azt jelzi, hogy – ha nem is olyan látványosan, mint a kódex elfogadásakor – a jövőben sem lesz egyszerű a nyolc könyvből álló joganyag módosítása, mert más politikai-szakmai csoport által is könnyen követhető lesz a kereszténydemokraták túszejtő taktikája. Ha történetesen a kötelmi jog egy „ártatlan” szabályát, ha a társasági jog egyik fontos rendelkezését kellene indokolt módon, relatíve tempósan módosítani, más is előállhat majd azzal, hogy addig ne kerüljön sor arra, amíg a túszejtő egyéb természetű követelését nem teljesítik. Lehet, hogy kissé túlzó, drámai szavakkal fogalmazom meg a helyzetet, de annak enyhébb formája, a kedves zsarolás, a nyájas alkudozás sem minden esetben mozdítja majd elő a kódex módosításainak kezelhetőségét. Egy különválasztott törvényekből álló joganyag, amely a családi jogot, a társasági jogot és horribile dictu a kereskedelmi jogot külön törvényekben szabályozná, jóval kevésbé hordozná magában ezt a veszélyt.[9]

2.2. A last minute módosító indítványok

Három eltérő tárgykörben születtek meg a kereszténydemokraták elfogadásra talált módosító indítványai. Vékás professzor cikke arról tanúskodik, hogy a módosítók zömét kérdés és érdemi vita nélkül fogadta el az Országgyűlés. Valóban nehéz megérteni, hogy mi magyarázza a többség hallgatását. Adyra felelve igazán nem ildomos Babits Mihályt idézni, de felvállaljuk a stílustörést: „mert vétkesek közt cinkos aki néma”.

2.2.1. Az élettársi viszony

Elsőként röviden említem meg az élettársi viszony kezelését. Ennél álnokabb és szemforgatóbb javaslatot keveset láthattunk a kódex előkészítése során. A bejegyzett élettársi kapcsolat elvetésével és az élettársi kapcsolat kötelmi jogba történő (vissza)száműzésével meglátásom szerint az értelmi szerzők két legyet kívántak ütni egy csapásra. A különnemű és az azonos nemű élettársak életét egyaránt meg kívánják keseríteni. Ilyen értelemben szexuális irányultságukra tekintet nélkül kirekesztően kezelnék minden embertársunkat, akik számára más szónoklataikban méltóságuk tiszteletben tartását, emberi mivoltuknak szeretetét hirdetik. A magasztos szavak és a tettek nincsenek összhangban. Az Alkotmánybíróság Janus arcú 2008. decemberi határozatához sem tartják magukat.[10] Ami ugyan nem meglepő, de illene azért tudniuk, hogy ami az azonos nemű polgártársaink együttélését illeti, 2008 vége óta a vén Európa nem egy katolikus többségű országának törvényhozásában már az azonos neműek házassága is fokozatosan elfogadásra talál. A magyar módosító indítvány valóban a középkorra kacsint vissza. Ülj törvényt, Werbőczy! Nem világos számomra, hogy végül is miként fogja elfogadni a kódexet az Országgyűlés. Akárhonnan is nézem a dolgot, az elfogadott módosítókban vázolt megoldás szembemegy az Alkotmánybíróság 2012. december 12-én elfogadott határozatában foglaltakkal.[11]

2.2.2. Személyiségvédelem – szólásszabadság

Második módosító tárgykörként a személyiségi jog néhány szakaszában végzett felforgató tevékenységet említem meg. Ebben a körben konkrétan három módosító is borzolja a kedélyeket. Megemlítendő, hogy a 2012. december 12-én érkeztetett alkotmányügyi bizottsági módosító javaslatot Papcsák Ferenc bizottsági alelnök jegyezte. Indoklása különösen lebilincselő: a közelmúlt – közelebbről nem azonosított – „közéleti történéseire” és „Strasbourg” – meg nem nevezett – „gyakorlatára” hivatkozva indokolják az emberi méltóság védelmének erősítését.

Egyrészt a közéleti szereplők személyiségi jogainak alacsonyabb védettségi szintjét, más szóval a korlátozhatóság tekintetében a „magasabb” mérce alkalmazását, egy újabb feltétel, a „méltányolható közérdek” fennállástól függően kívánják biztosítani a módosító indítvány szerzői. Ez a mérce igencsak aggályos a sajtószabadság és a közügyek szabad megvitatása szempontjából. Vékás professzor akkurátusan mutatja be azon alkotmánybírósági döntéseket, amelyekkel ez a mérce és a mögötte megbúvó szemlélet szembemegy. Teljes mértékben osztom álláspontját. Mindezek mellett mégis e helyütt jegyezném meg, hogy a Tervezet személyiségi jogi része egyébként sem nevezhető kifejezetten a sajtó- és a szólásszabadság pártján álló szabályozásnak. Ha megelőlegezhetem bírálatom egyik vonulatát, akkor úgy látom, hogy a hatályba nem lépett 2009. évi CXX. törvény ebben a vonatkozásban mindenképpen különb volt, mint a Tervezet. A Tervezet személyiségi jogi része több tekintetben is szűkmarkúbb az elkaszált törvénynél. A kódex akkori Második Könyvének 2:93. szakasza szerint sem helyreigazítási kötelezettség, sem pedig egyéb „objektív szankciónak” tekintett helytállás és „szubjektív” felelősség nem terhelte volna a sajtót, ha nyilvános rendezvényen elhangzottakról, a nyilatkozó személyének pontos megjelölésével, az elhangzottaknak megfelelően, szöveghűen tudósít, vagy a sajtó számára adott nyilatkozatot teszi közzé. Régóta esedékes tartozást kívánt törleszteni ezzel a jogalkotó, mivel a a hatályos Ptk. szerinti és a bírói gyakorlatban kialakított híresztelés-felfogás mindképpen jogalkotói megszólalásra várt. Ezt ma is így gondolom, mivel a híresztelés doktrína magyar rendje ismereteim szerint ebben a merev formában nem létezik másutt a civilizált Európában. Ehhez az érzékeny témához nem nyúlt a Tervezet.

Továbbá, a Második Könyv 2:94. paragrafusa azt mondta volna ki, hogy ha közhatalmat gyakorló vagy közfeladatot ellátó személy jó hírnevét és becsületét a közhatalom gyakorlásával, illetve a közfeladat ellátásával összefüggésben sértették meg, a helyreigazítási kötelezettség akkor áll be, és a személyiségi jog megsértése esetén igénybe vehető szankciók akkor alkalmazhatók, ha a jogsértő szándékos vagy súlyosan gondatlan módon jár el. A jogsértőre hárulna a bizonyítási teher annak vonatkozásában, hogy a valós tények feltárása, megismerése tekintetében a közlést megelőzően nem járt-e el szándékos módon vagy súlyos gondatlansággal. Az elbukott törvény ezen – nem mértéktelenül nagyvonalú – keretek között meg kívánta adni a sajtó számára a jóhiszemű tévedés lehetőségét. Ezt a javaslatot a Tervezet készítői, Vékás professzor munkatársai, igen gyorsan elfelejtették.

És ha ma kellene jósolnom, akkor úgy vélem, ezt vagy ehhez hasonló megoldást jó ideig nem is fogadnak el. A Tervezet alkotói egyébként is jó ideje ódzkodnak attól, hogy a Ptk. ezen személyiségi jogi részét terhelje a médiára is kiható szabályozás. A helyreigazítás sánta lovát 2010-ben a Médiatörvény (többnyire rejtezkedő) alkotóival közös erőfeszítéssel sikeresen áttolták a médiaalkotmánynak csúfolt törvénybe, a megmaradó személyiségi jog terén pedig egyáltalán nem kívántak újító megoldásokkal foglalkozni.

Másodsorban, a sérelemdíjhoz fűzött módosító indítvány formájában varrtak a kereszténydemokrata honatyák egy csúnya foltot az egyébként sem egyértelműen szilárd szövetre. Értjük Vékás professzor aggodalmát, hogy a jogsértés „ismétlődő jellegére” is tekintettel levő sérelemdíj megállapítás veszélyeket hordozhat magában. De mindez csupán – igen keserű – csepp a sérelemdíj tengerében. És lássuk világosan: a meglévő Tervezet konstrukciója sem minden aggálytól mentes. Nem világos, hogy mennyiben lesz automatikus jellegű ez a jogkövetkezmény, amennyiben a puszta jogértés igazolást nyer. A Tervezet 2:52. §-a szerint a jogsértés bekövetkezésén túlmenően további hátrány bekövetkeztét nem kell bizonyítani. A bíróság az eset körülményeire tekintettel, a jogsértés súlyát, a vétkesség mértékét és a sértettre, valamint a környezetére gyakorolt hatást figyelembe véve határozza meg a sérelemdíj mértékét. Több körülmény együttes bírói mérlegelésén alapul majd a sérelemdíj megállapítása,[12] és ezek egyikét kívánja a módosító indítvány szigorítani, de a bírói gyakorlatot ismerni vélők közül nem kevesen aggódnak a tekintetben, hogy a Tervezet meglévő mércéje szerint miképpen alakul majd a joggyakorlat. Több veszély is leselkedik a nem-vagyoni kárból sérelemdíjjá avanzsáló régi-új intézményre, így az sem igazán világos, hogy a Tervezet szövege és szelleme mennyiben tenné lehetővé egyfelől a – nézetem szerint nagyon is kívánatos – szimbolikus sérelemdíj (mondjuk 1 forint vagy 1000 forint) megállapítását, másfelől egyfajta indokolható büntető kártérítés (punitive damages) megítélését.

Harmadsorban egy új gyűlöletbeszéd-tényállást javasoltak a módosító szerzői. Egy igen lazán meghatározott körű közösséget ért jogsérelem esetében megengednék, hogy a közösség tagja saját személyiségi jogát érvényesíthesse, ha a kifogásolt kijelentés és a helyzet alkalmas arra, hogy a közösség tagjában megalapozottan a fenyegetettség érzését keltse. Nos, aki ismeri e civiljogi gyűlöletbeszéd alakulásának hosszú történetét, az alkotmánybírósági állásfoglalásokat, az joggal veti fel, hogy a módosítóban javasolt megoldás sem lesz elfogadható az Alkotmánybíróság számára.[13] Többen megpróbálkoztak a közvetlen és nem spekulatív „átsugárzás” elve alapján alkotmányjogilag is elfogadható megoldást találni. Eddig kevés sikerrel. Ugyan nem kizárt, hogy volna ilyen megoldás, de az bizonyosnak tűnik számomra, hogy a módosító szerzői által megfogalmazott megoldás messze nem ilyen. Vékás professzor összefoglalója e téren is meggyőző: alkotmánybírósági döntések sora zárja el az utat az ilyen megoldások előtt.

2.2.3. A kötelesrész

Valóban nehéz elhinni, hogy ehhez a vitára alig inspiráló intézményhez is érkezett módosító indítvány. A módosító a kötelesrészt a törvényes örökrész egyharmadára csökkentené, ezzel együtt nem egy esetben indokolatlan szigorral, más esetben csak egyszerű sarlatánsággal módosítaná a kitagadási okokat. Vékás professzor az indítványt tevő képviselő nevét nem kívánta a közvélemény elé tárni, kívánsága az volt, hogy nevét őrizze a parlamenti jegyzőkönyv. Az nyilván meg is őrizte a nevet, és az Index aligha fáradságos kutatás eredményeképpen derítette fel, hogy a szerző Lázár János képviselő – államtitkár (számomra tiszteletbeli magyar kereszténydemokrata honatya). Aki valamelyest ismeri Lázár képviselő sodort dohánytermékeket érintő korábbi – kijáró – tevékenységét, már szinte azt is gondolhatná, hogy ezúttal is hozzá közelállóktól érkezett a módosító javaslat impulzusa. Mintha ismét lobbizna a képviselő úr. Nem tudjuk. Javaslatai aligha meggyőzőek. Ami a kötelesrészt illeti, eddigi ritka, de markáns ügyvédi találkozásom az intézménnyel és azt kiegészítő kitagadási környezettel éppen azt erősíti meg, hogy a hatályos jog és a Tervezet által elfogadott szabályozás megfelelő és szilárd talajon áll. Az öröklés tárgyát képező vagyon számos, mondhatnánk a legtöbb esetben szerényebb nagyságrendje éppen azt jelzi, hogy a törvényes örökrész felének mértéke éppen hogy jól van eltalálva. Nincs meggyőző indok a módosításra.

3. Miért vállalják fel az alkotmánybírósági megsemmisítés kockázatát?

Ígéretem szerint megkísérlem a választ. Megengedem magamnak a spekulációt: elbizakodottság, nagyképűség, arrogancia – ezek állhatnak a mögött, hogy a parlamenti többség a módosítókat annak ellenére elfogadta, hogy Vékás professzor egyértelműen jelezte: a javaslatok némelyike várhatóan elbukna az Alkotmánybíróság előtt.

Természetesen érthető a sokat megélt és tapasztalt professzor aggodalma; több mint „nem rózsás” kilátás volna a megszülető kódex számára, ha nem egy markáns rendelkezése még hatálybalépése előtt bukna el az Alkotmánybíróság előtt. Ilyen szégyen még a szocialista többség időszakában született törvénnyel sem esett meg. Mégis miért nem érzékeny ezen veszélyekre a mai kétharmados többség, és miért nem érzékelik a mai magyar valóság talaján járó kormánypárti képviselők, hogy több esetben a széles közvéleménnyel szemben fogalmaznak meg módosító indítványokat – erre talán illetlenség e hozzászólás rövid befejező részében igen tömör gyanúnkat megfogalmazni. Mégis megteszem. Ami az alkotmányellenességet illeti, az az egyszerűbb kérdés. Úgy vélem, már „leírták” az Alkotmánybíróságot, amely ebben az évben amúgy is olyan többségű lesz, amely miatt nem kell aggódniuk. A módosítók egyik szellemi vezére, Salamon László máris megkapta évtizedes szolgálatainak nagyvonalú elismerését, hamarosan csatlakozik az alkotmánybírákhoz. A rákövetkező alkotmánybíró kiválasztásakor, még ez év áprilisában fokozottabban fognak ügyelni arra, hogy ne szuverén szellemet, az alkotmányossághoz többnyire ragaszkodó bírát válasszanak meg. Ilyen konstellációban pedig joggal gondolhatja úgy a kétharmados politikai többség, hogy a Vékás professzor által megjelölt kritikus kérdésekben majd az alkotmányjogi doktrína, az eddigi precedens fog módosulni. Mivel Mohamed nem kíván a hegyhez menni, akkor majd – úgy vélik – a hegy megy Mohamedhez. Elsősorban ezért nem tartanak attól, hogy kudarcba fulladhat ragaszkodásuk az alkotmányosan nehezen védhető megoldásokhoz. Ennél egy fokkal kevésbé vélem érteni, miért mennek szembe a közvéleménnyel olyan fontos és kevésbé fontos, de szimbolikus társadalmi kérdések tekintetében, amelyek ugyan nem járnak egyértelmű alkotmánysértéssel, de az égvilágon semmit sem hoznak a konyhára. Talán erről nem készítettek közvélemény-kutatást, kérdőíves népszavazást. Vagy ha igen, nem érzékelik kellő súllyal, hogy ugyan csak egy kódex részleteiről döntenek, mégsem pehelysúlyú ügyekben mennek szembe a közfelfogással. Lelkük rajta!

Zárszóként: igazán nem kívánnám francia tudásom szinte teljes tárházával terhelni az olvasót, és a „megmondtam előre” – déjà dit – fordulatot elővenni, hogy már 2010 elején jeleztem, milyen veszélyek leselkednek a Ptk. újraépítésre váró hajójára. De nehéz elhallgatnom, hogy mindaz, amit ezekben a módosító indítványokban láthatunk, és a már eddig bevállalt kompromisszumok alapján tudhatunk, nos, ezek voltak azok az indokok, amelyek alapján akkor úgy láttam, hogy a 2009 decemberében elfogadott kódex minden sutasága, vélt vagy valós inkoherenciája és mellényúlása ellenére a kisebbik rossznak volt megjósolható. Ettől függetlenül, a 2013-ban elfogadásra kerülő nagyobb méretű kódex nézetem szerint nem egy esetben fog viharban, zavaros honi vizeinken hánykolódni, de reméljük, sőt, bízvást állíthatjuk, az nem süllyed el. Mert fejezzük be közhelyek felé hajló szentenciáink tárházat azzal, amit 1998-ban, az új polgári törvénykönyv megalkotásának induló pillanataiban is pontosan tudtunk: hajózni kell.

Az írás eredetileg az Élet és Irodalom 2013/4. számában jelent meg:

http://www.es.hu/hanak_andras;fluctuat_nec_mergitur;2013-01-23.html