Benke József: Bevezetés a magyar magánjog általános elveibe (könyvrészlet)

Ebben a bejegyzésben egy részletet találnak Benke József: Bevezetés a magyar magánjog általános elveibe c. könyvéből. A részlet a könyv ötödik tartalmi részéből származik, amelynek címe: A magánjog vezéreszméi.

 

5.2. A mellérendeltség és egyenjogúság elve szerinti szabályozás

1. Jóllehet az 1959. évi Ptk. az 1989–1990. évi rendszerváltást követően még mintegy negyedszázadig hatályban volt, ez idő alatt sem fejezte ki azonban azt a tényt, hogy a polgári jog mint jogág, illetőleg a Ptk. mint e jogág „alaptörvénye” az általa szabályozott személyi és vagyoni viszonyokat a mellérendeltség és egyenjogúság elve szerint szabályozza. A hatályos Ptk. azonban a hatályát megállapító 1:1. §-ban rögzíti: „E törvény a mellérendeltség és egyenjogúság elve szerint szabályozza a személyek alapvető vagyoni és személyi viszonyait.”

A vezéreszme ilyen kései kodifikációja (és ugyancsak kései jogtudományi felismerése; vö. autonóm mozgástér védelmének elve[1]) – ti. az csak a 2008. évi Szakértői Javaslatban jelent meg – annál is inkább különös, mert a magánjog e sajátos jellegének alapja a közjog (ius publicum) és a magánjog (ius privatum) helyes elhatárolása, amely már a Kr. u. II–III. században élt Ulpianus institúcióinak első könyvében (vö. D. 1,1,1,2) megjelent. Eszerint: „közjog az, ami a római állam helyzetével foglalkozik, magánjog, ami az egyes emberre vonatkozik” („publicum ius est quod ad statum rei Romanae spectat, privatum quod ad singulorum utilitatem”). Georg Jellinek (1851–1911), osztrák pozitivista jogfilozófus modern államtana szerint, amelyben maga is Ulpianus-ra és egyes természetjogászokra hivatkozik elsődlegesen, a közjog olyan jogviszonyokat szabályoz, melynek alanyai egymásnak alá-fölérendelt viszonyban állnak („Herrschaftssubjekten und Unterworfenen”), míg a magánjogi viszonyokban egymás mellé rendelt alanyok („Nebengeordneten”) vesznek részt.[2]

A magánjogi viszonyok alanyainak mellérendelt jogi helyzete természetesen átsugárzik a közjog legfőbb alanyára, az államra is, amennyiben az „a polgári jogi jogviszonyokban jogi személyként vesz részt” [3:405. § (1) bek.]. Ekként az állam státusa e jogviszonyban, annak többi alanyához képest – nyilvánvalóan – mellérendelt.

2. Mellérendeltség elve és egyenjogúság elve egymáshoz való viszonya egy sajátos interdependencia, vagyis kölcsönös függés. Egyrészt a magánjogi jogviszonyok alanyainak mellérendelt pozíciójából önként következik, hogy a magánjog a jogalanyok személyi és vagyoni viszonyait az egyenjogúság elveszerint szabályozza. Másrészt az egyenjogúság mint kiindulási alap hiánya önként és azonnal hierarchizálná a jogviszony alanyainak egymáshoz viszonyított pozícióját. Harmadrészt azokban az esetekben, amikor a felek a tényleges (pl. piaci) erőviszonyaik alapján valójában hierarchizált viszonyban állnak egymással, az egyenjogúság éppen nem a mellérendeltséget erősíti meg, hanem a jogi hierarchiát.[3] Ezért a jogi értelemben vett mellérendeltséget mesterségesen, szabályozás (ún. egyenlőségi jog[4]), az ún. helyes megkülönböztetés útján kell kialakítani,[5] amely számos módszertani problémát is felvet (pl. a diszkrimináció tilalma csoportszinten értelmezhető csupán, így a kollektív megközelítés az individualista magánjogban probléma). Zlinszky János szerint: „[…] a diszkrimináció tilalma közjogi kérdés, közjogi viszonyokra vonatkozik, és ott az egész jogrendet át kell hatnia. Nem ütközhet azonban a magánjog területén az emberi méltóságból levezetetten érvényesülő magánautonómiával, a szabad ember választási és döntési szabadságaival […]”.[6]

3. Az egyenjogúság elve mint vezéreszme a szabályozás módszerét meghatározó eszme, amely nem szinonímája a polgári jogegyenlőség mint alapintézmény fogalmának. A polgári jogegyenlőség nem szabályozási módszer, hanem a magánjogi szabadságok legalapvetőbb kifejeződése, ill. a magánautonómia legfőbb garanciája. A polgári jogegyenlőség az egyenjogúság elve szerinti szabályozás módszerének eszmei alapja, forrása.

4. Az új Ptk. társadalmi modellje a szociális piacgazdaság. Az egyenjogúság szabályozási módszere az egyoldalú előnyök, ill. egyoldalú hátrányok kiküszöbölését célozza mindazokban a jogi helyzetekben, amelyekben az előny vagy a hátrány jogilag védendő érdek jelenlétével nem támasztható alá. Az előny vagy a hátrány jogilag védendő érdekké akkor válhat, ha az a ténylegesen gyengébb fél védelmét célozza (ld. pl. fogyasztóvédelem), ahol az egyenjogú szabályozás igazságtalansághoz vezetne, hiszen mintegy „bebetonozná” a tényleges (pl. piaci) erőfölényt vagy gyengeséget. Ebben az esetben tehát nem egyenjogúsításra van szükség, hanem a mellérendeltség biztosítására, amelyet ezúttal éppen az ún. helyes előnyös vagy hátrányos megkülönböztetés garantál.

A szociális egyenlőtlenségek kiigazítására és a szociális igazságosságra azonban a magánjog még a legméltányosabb helyzetekben sem különösebben alkalmas. Így pl. a genetikai ártalom miatt fogyatékossággal született gyermek a saját jogán nem igényelhet kártérítést a polgári jog szabályai szerint az egészségügyi szolgáltatótól amiatt, hogy a terhesgondozás során elmaradt vagy hibás orvosi tájékoztatás következtében anyja nem élhetett a terhesség-megszakítás jogszabály által biztosított jogával (1/2008. PJE határozat), ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa kiemelte, hogy a fogyatékos ember rászorul a társadalom támogatására, amelyet az állam a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósít meg.

5. Az egyenjogúság szabályozási elvének jelenléte tehát a kódexben kettős. Az egyfelől valamennyi jogszabályban közvetetten jelen van [lásd pl. szerződésszegés esetén a jogosult saját, esedékes szolgáltatása teljesítését a kötelezett teljesítéséig visszatarthatja [6:139. § (1) bek.]; a házastársak lakóhelyválasztása (4:26. §)]. Másfelől egyes rendelkezésekben kifejezetten is megtalálható. Így pl. a házastársak a házasélet és a család ügyeiben egyenjogúak; jogaik és kötelezettségeik egyenlők (4:3. §). E családjogi alapelv részletszabálya pl., hogy a házastársi közös vagyon a házastársakat osztatlanul, egyenlő arányban illeti meg [4:37. § (3) bek.]; ill. hogy a szülői felügyelet közös gyakorlása során a szülők jogai és kötelezettségei egyenlők” [4:147. § (2) bek.]. Kifejezetten megtalálható továbbá az egyenlő jogosultságok (megdönthető) vélelme esetén, azaz pl. a találótársak jogai [5:54. § (2) bek.]; a jogi személy tagjának jogai, kötelezettségei (pl. 3:65. §; 3:370. §); a tulajdonostársak [5:73. § (2) bek.]; az osztott vagy egyetemleges jogosultak és kötelezettek [6:28skk. §§]; a szerződés érvénytelenségét közösen okozó felek kártérítési kötelezettsége [6:115. § (3) bek.]; az élettársak törvényes vagyonjogi rendszere [6:516. § (3) bek.]; a közös károkozók kárviselése (6:524. §); a több nevezett örökös örökrésze (7:26. §); vagy pl. a törvényes öröklés esetén a több gyermek, a szülők, a nagyszülők stb. öröklése (pl. 7:55. § és az erre visszautaló szabályok) körében.

6. A szakirodalomban legújabban Leszkoven az elvet a bírói gyakorlatból vett példákra (pl. a szerződési feltétel tisztességtelensége,[7] a diszpozitivitással való visszaélés tilalma,[8] a felek alkufolyamatban megvalósítandó egyenlősége,[9] az egyoldalú szerződésmódosító hatalmasság[10]) is támaszkodva jogalkotáson túlmenően a jogértelmezésre és a jogalkalmazásra nézve is irányadónak tekinti.[11] Ez a tetszetős megállapítás azonban csak annak hangsúlyozásával lehet aggálytalanul helyes, hogy a mellérendeltség és egyenjogúság elve szerinti jogalkalmazás nem önálló elvi jelenség, ekként nem magában álló követelményként nehezedik a jogalkalmazóra, hanem egyszerűen az ugyanezen az elven alapuló szabályozási vezéreszmét megvalósító egyes tételesjogi szabályok alkalmazásából önként fakad. A mellérendeltség és egyenjogúság elve szerinti szabályozás eszméje tehát a jogalkotóra vonatkozó vezéreszme, nem pedig egy jogalkalmazási alapelv, jóllehet a vezéreszméből a jogalkalmazóra és a jogalanyra nézve is következmények erednek, amelyek valóban eminenter revelálnak a felhozott példákban.

5.3. Az objektív észszerűség követelménye

1. Jog és észszerűség kapcsolata a korai görög eposzokban uralkodó mítikus gondolkodást követően már jogalkotási és filozófiai alapkérdéssé vált.[12] „Az ember cselekedetét az teszi jóvá, hogy követi az ész szabályát (attingit regulam rationis) […]” – vallja arisztoteliánus alapon Aquinói Szent Tamás.[13] Az általános követelmény kodifikációjának szükségtelenségével kapcsolatban elég utalni a francia Code civilre. Az eredetileg tervezett bevezető rendelkezéseket tartalmazó, Portalis-hoz köthető könyvben (Livre préliminaire) utóbb megbukott 1. cikk szerint: „A természetes észszerűség [raison naturelle], amely minden embert kormányoz, az az egyetemes és megváltoztathatatlan jog, amely minden jogszabály forrása.”[14] Az észszerűség objektív, elvi követelményéről Szladits így vallott: „[…] minden jogszabályról fel kell tenni, hogy ésszerű eredményre akar vezetni. […] A jog nem furcsaságok múzeuma, nem csodabogarak gyűjteménye. Ha Goethe azt veti a jog szemére, hogy benne az észszerűség oktalanságra fordul át (Vernunft wird Unsinn), ezzel szemben a jogász legnemesebb hivatása: tenni róla, hogy ne úgy legyen.”[15]

2. Az észszerűség vezéreszméje objektív fokmérő,[16] ebben valamennyi szerző egyetért. Az objektív észszerűség követelményének funkciója, illetőleg a követelmény címzettje tekintetében ugyancsak egyetértés mutatkozik. Eszerint a vezéreszme kizárólag a jogalkalmazóra vonatkozik. Kétségtelen, hogy ennek még a később keletkezett Alaptörvény tekintetében is komoly alapja van, ugyanis az az alábbi jogértelmezési kötelezettséget kifejezetten a bíróságra vonatkoztatja: „Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.” (vö. 28. cikk II. mondat).

Érdemes azonban megfontolni: nincs-e az objektív észszerűség követelményének a jogalkalmazón kívül a jogalkotóra, ill. az egyes jogalanyokra vonatkozó szegmentuma, aspektusa. Az észszerűség követelménye ugyanis annyira magától értetődően jelen van a világban, hogy fel kell tételeznünk, ill. a priori nem szabad kizárnunk, hogy e követelmény „személyi” hatóköre tágabb. Elképzelhető ugyanis egy olyan értelmezés is, mely szerint az objektív észszerűség követelményének címzettje lehet akár a jogalkotó, akár a jogalkalmazó, akár a jogalany (az ellenkező állítás aligha támasztható alá).

a) Ha az objektív észszerűség követelményének címzettje a polgári jogi norma alkotója, akkor e követelmény a jogbiztonság garanciája. Sajátosan észszerűtlen jogalkotás eredménye pl. annak megengedése, hogy a tulajdonos a saját vagyonát magamaga vagyonkezelésébe adja [vö. 6:329. §]. A Ptk.-javaslat általános indokolása maga is leszögezi, hogy „a visszaélés lehetőségét valószínűleg csökkenthetné” a kodifikáció mellőzése, azonban a javaslat „ezt a lehetőséget … gyakorlati okokból mégsem zárja ki”. Ezeknek a meg nem nevezett gyakorlati indokoknak (számolási alvagyonképzés[17]) való megfelelés alighanem kevésbé áll a társadalom érdekében, mint a prognosztizálható visszaélésekre lehetőséget adó jogintézmény kodifikálásának mellőzése (ez nem kizárás!). A kisebb érdek preferálása a nagyobbal szemben nyilvánvalóan objektíve észszerűtlen.

b) Ha az objektív észszerűség követelményének címzettje a polgári jogi norma alkalmazója, akkor az egyfelől a jogalkalmazót általában kötelező elv,[18] másfelől a nyitott jogi normák (generálklauzulák) tényállásában vagy rendelkezésében megjelenő releváns körülményként adott, vagy a magánjog egyes területein uralkodó diszpozi-tivitásból következő mérlegelési felhatalmazás. A választható jogként funkcionáló UNIDROIT Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei (2016) a jóhiszeműség és tisztesség elve mellett az észszerűség követelményét nevezik meg pl. a hallgatólagos kötelezettségek forrásául (!) [lásd 5.1.2. cikk[19]] és a kimaradt feltétel „megfelelő” feltétellel történő pótlásának (4.8. cikk) szempontjaként.

c) Az objektív észszerűség követelménye egyszerű magatartási követelményként lehet a jogalany jogi helyzetét meghatározó körülmény is pl. az alábbi esetekben:

  • a célszerűség követelménye körében: a tervdokumentáció műszaki megoldásaival szemben (6:251. §), a szerződő fél utasítási joga során [ld. 6:177. § (2) bek. c) pont; továbbá a megrendelő (6:240. §), a megbízó (6:273. §) a szállító (6:374. §) és a jogbérletbe adó esetén (6:380. §)]; illetve ide tartozik az ági vagyon természetben való öröklése célszerűtlenségének esete (7:71. §);
  • az okszerű gazdálkodás követelménye esetén (közös tulajdon; 5:79. §);
  • a kereskedelmi észszerűség követelményével összefüggésben: a zálogtárgy értékesítése során (5:133. §), a zálogtárgy értékesítés előtti feldolgozása, átalakítása során (5:134. §); a fuvarozó küldemény-értékesítő joggyakorlása (6:264. §), ill. a vagyonkezelő vagyonmegóvó magatartásai (6:317. §) körében;
  • az észszerű időn belüliség keretében: lásd pl. a kezes sortartási kifogását a behajthatatlanságkor (6:419. §);
  • végül ugyancsak magatartási követelményt fogalmaz meg az észszerű használat hibás termék esetén (termékfelelősség; 6:554. §).
  • A bírói gyakorlatban ide tartozik továbbá az életszerűségi kritérium tipikusan pl. a házassági vagyonjogban, valamint a gazdasági észszerűség kívánalma (pl. behajthatatlan követelés engedményezése jelképes áron[20]).

Felvetendő, hogy az objektív észszerűség vezéreszméje az elvárható magatartás alapelvével összefüggésben is háttérül szolgálhat, ugyanis az adott helyzetben általában elvárható magatartás mércéjének meghatározásakor nem tételezhető fel, hogy a személy az objektív észszerűség követelményén túli teherviseléssel, kockázatvállalással stb. tartozik a magatartása tanúsítása során. Ha e tételt elfogadjuk, akkor az objektív észszerűség vezéreszméje valamennyi olyan jogszabálynak is mögöttes elvi tényezője, amelyben a fél felróható magatartása, ill. jó- vagy rosszhiszeműsége a kérdés (pl. a „tudnia kellett” követelmény korlátja éppen az elvárhatóság mércéje, így közvetve az objektív észszerűség követelménye).

3. Alapvető probléma, hogy van-e a magyar magánjogban olyan elvont emberi eszménykép, avagy ideáltípus, amely az észszerűség követelménye terén objektív mércét, avagy mintaképet jelenthet. Az észszerűség ilyen objektív példaképe, eszménye, ideálja ugyanis pl. a francia jogban a „l’homme prudent, sage et prévoyant”, az angol jogban a „reasonable man”, az ENSZ és az EU jogegységesítési törekvéseinek egyes produktumaiban a „reasonableness”,[21] vagy a holland Ptk. harmadik, dologi jogi könyvében a „redelijkheid” fogalma (Art. 12), ill. a római jogban a „bonus et diligens paterfamilias” absztrakt eszménye. A magyar polgári jogban a magatartása alapján egyetlen általános emberi ideáltípus mutatható ki: az, aki a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően és úgy jár el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható (vö. 1:3–4. §§); ez az eszménykép azonban inkább magatartásra vonatkozik, és abban az észszerűség, okszerűség csak mögöttesen van jelen (a magánjog „emberképe” fogalmat részl. ld. az alapelveknél). Magánjogunkban tehát az általános észszerűség fogalmát kielégíti a következő definíció: észszerű az, ami az adott helyzetben általában, az okszerűen gondolkodó átlagember által belátható. Létezik emellett speciális észszerűségi mérce is, ilyen pl. a kereskedelmi észszerűség követelménye, amelyet a jogalkotó fogalmilag körülír: a kereskedelmi forgalom során általában alkalmazott, az adott piacon szokásos értékesítés.

5.4. A jogbiztonság és garanciái: az igazságosság és korrekciója, a méltányosság

1. E tanulmány rövid válaszokat kíván adni jelentős és bonyolult megítélésű kérdésekre. Ez persze szükségképpen felveti a hézagosság, felületesség gyanúját különös tekintettel arra, hogy a jogbiztonság, az igazságosság és a méltányosság fogalmával évezredek óta az emberiség legnagyobb gondolkodói foglalkoztak, és e tevékenységük eredményeképpen komplex nézetrendszerek sokasága alakult ki, amelyek szellemtörténeti, összehasonlító és kritikai vizsgálata azonban – olykor – még említés szintjén sem része e munkának. A válogatás ugyanakkor nyilvánvalóan egyfajta rangsor felállítását feltételezi, melynek kialakítása hosszadalmas, itt nem revelálódó előmunkálatokat kívánt. A megállapítások megfogalmazása és egymásra épülő sorozatuk összeállítása tudatosan minimalista, azonban az eredmény objektív értéket talán éppen emiatt képviselhet.

A jogbiztonság–igazságosság–méltányosság gondolkodó ember általi komplex vizsgálatára vonatkozó igény kialakulása előfeltételezi az államilag szervezett társadalmak és az ezzel szükségképpen együtt járó jogi normarendszerek létrejöttét. Míg azonban igazságosság és méltányosság „ősi”, már az ókori filozófia, ill. politikai és jogi gondolkodás homlokterében álló fogalom, addig a jogbiztonság kategóriája eszmetörténetileg az ún. modern kor terméke.

2. A három vezéreszme összefüggésének rövid sémája álláspontom szerint a következő: az igazságosság a homogenitásban, a méltányosság a heterogenitásban érvényesülő jogbiztonság. Ennek megfelelően a jogbiztonság, az igazságosság és a méltányosság között rangsor tételeződik, mely úgy értelmezendő, hogy a jogbiztonság garanciája az igazságosság, s ennek korrekciója a méltányosság, mely maga is igazságosságra vezet, így ugyancsak a jogbiztonságot szolgálja.

A jogállamban tehát a három érték közül a legfőbb a jogbiztonság, amely egyfelől a jogalkotóval szembeni elvi követelmény, amely szerint a jogi normarendszer megszabott rendben keletkezik, ill. a jogalanyok által megismerhető és észszerűen kiszámítható, másfelől a jogalkotó által megszabott rendben a jogalkalmazó által gyakorolt mechanizmus, amely arra irányul, hogy a normarendszer kiszámíthatósága minden helyzetben érvényesülhessen. E követelmény garanciája az igazságosság eszméje, amely megköveteli mind a jogalkotótól, mind a jogalkalmazótól, hogy az adott jogi norma minden jogalanyra nézve megkülönböztetés nélkül, egyformán érvényesüljön. Garanciája továbbá a jogalkalmazói igazságosság korrekciója, vagyis a méltányosság eszméje, amely a jogbiztonságot éppen azon keresztül érvényesíti, hogy a jogalkotó által megszabott keretben a jogalkalmazónak eltérést enged a „mindenkire egyformán” elve, vagyis az igazságosság eszméje alól „az egyformákra egyformán, de a különbözőkre különbözőképpen” elve, azaz a méltányosság eszméje szerint.

E séma helyességét alátámasztja pl. az Alkotmánybíróság 9/1992. (I. 30.) AB határozatának (előadó alkotmánybíró: Sólyom László) indokolása (V.4. pont), amely szerint: „…a jogállamiság más elvek érvényesülését is megköveteli, s ezek a jogbiztonság követelményével ütközhetnek. Például az igazságosság egyedi esetekben való megvalósulását elősegítő méltányosság intézménye a jogbiztonsággal elvileg ellentétes. A jogbiztonság azonban mégsem szenved csorbát, mert a konkrét kivételek érvényesülési körét és feltételeit a jog előre tisztázza.” A 11/1992. (III. 5.) AB határozatának (előadó alkotmánybíró: Sólyom László) indokolása (III.5. pont) szerint továbbá: „Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani. A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való.”

Lábady Tamás szerint: „[…] az igazságosságot nem lehet feltétlenül a jogbiztonság elé helyezni. […] az igazságosság a jog adaptálásának egyik eszköze, illetőleg a méltányosság alkalmazásának az útja. […] a méltányosság az igazságosságnak egy konkrét megnyilvánulása. […] a méltányosság nemcsak jogalkalmazói, de egyúttal jogalkotói kategória is”.[22]

Bessenyő András álláspontja szerint: „Igazságosság és méltányosság […] korrelatív kategóriák […] Mivel a jogszabály egyenlő alkalmazása nem egyenlőkre igazságtalan lenne, a méltányosság voltaképpen az igazságosság érvényesítése nem egyenlők esetében. S mivel a jogszabályok nem egyenlő alkalmazása egyenlők esetében méltánytalan lenne a hátrányt szenvedőkkel szemben, az igazságosság voltaképpen méltányosság egyenlők esetében. A méltányosságot számos jogrendszer beépíti magába, azaz tételesen előírja, ill. megengedi alkalmazását. Ha ez nem történne meg, akkor a méltányosság alkalmazása a pozitivista jogfelfogás szerint jogsértő lenne…”[23]

Érdemes ugyanakkor mintegy történelmi ellenpéldaként Gustav Radbruch „Törvényes jogtalanság és törvény feletti jog” című, a XX. századi német történelem legsötétebb korszakát követő évben megjelent cikkének híres tézisére (Radbruchsche Formel) is utalni. Eszerint „[…] a pozitív, írott szabályban rögzített, a hatalom által biztosított jog akkor is elsőbbséget élvez, ha tartalmilag igazságtalan és célszerűtlen. Akkor azonban, ha a tételes jognak az igazságossággal való ellentéte már elviselhetetlen mértékűvé válik, azt jogtalannak kell tekinteni, s ilyenkor a törvénynek mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hajolnia. Nem lehetséges pontos határvonalat húzni a törvényes jogtalanság és a jogtalan tartalom ellenére még hatályos törvény közé, […] azonban ott, ahol nincs törekvés az igazságosság magvát alkotó egyenlőség biztosítására, ott a törvény nemcsak helytelen jog, hanem egyáltalán jog mivolta is hiányzik. […]” Mindezek alapján állítja Radbruch, hogy a tételes jog értelme nem más, mint „az igazságosság szolgálata”.[24]

 


[1]  Az elvet, jóllehet nem vezéreszmeként, hanem a polgári jog alapelveként valószínűleg elsőként a Bíró–Lenkovics-féle tankönyv, majd Leszkoven ismerte el. Lásd Bíró/Lenkovics, 2013 és Leszkoven, Alapelvek, 24sk. Kecskés helyes meglátása szerint szerint az 1:1. §-a a maga egészében nem alapelv, hanem a törvény tárgyi hatályát meghatározó norma. Lásd Kecskés László: Első könyv. Bevezető rendelkezések. In: Wellmann György (szerk.), Polgári jog I/VI. I. kötet (Budapest 2013) 39–73; 49.

[2]  Georg Jellinek: Allgemeine Staatslehre. 3. Aufl. (Berlin 1914) 383sk.

[3]  A „gyengébb fél védelme” mellérendeltség és egyenjogúság kontextusában érvényesülő koncepciójához lásd Vékás, Új irányok, 1563sk; Vékás Lajos: Fogyasztóvédelem a fejlett tőkés országokban. In: GJT 15/1–2 (1981) 57–84.

[4]  Győrfi Tamás szerint: „az egyenlőségi jog mindig hárompólusú jogviszonyt keletkeztet: csak valakivel összehasonlítva, valaki máshoz képest lehet egy adott személyt egyenlően vagy egyenlőtlenül kezelni.” Idézet Győrfi Tamás: Az alkotmánybíráskodás politikai karaktere (Budapest 2001) 133. Ennek nyomán véli Menyhárd, Diszkrimináció, 10: „Így az egyenlőségi jog nem egy intézkedés ’abszolút intenzitását’ értékeli, hanem az intézkedésnek ’egy másik személlyel szembeni intézkedéstől való relatív eltérését’.”

[5]  Lásd pl. Vékás Lajos: Egyenlő bánásmód polgári jogi viszonyokban? In: JK 60 (2006) 1355–1364; Menyhárd Attila: Diszkrimináció-tilalom és polgári jog. In: PJK 8/3 (2006) 8–15.

[6]  Zlinszky János: Gondolatok és aggályok egy koncepció kapcsán. In: Fundamentum 7/2 (2003) 131–136; idézet: 132.

[7]  BDT 2007.1550.

[8]  BDT 2015.3298.

[9]  BDT 2008.1775.

[10]  Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.21.122/2013/10.

[11]  Leszkoven, Alapelvek, 24sk.

[12]  Lásd Tobias Reichardt: Recht und Rationalität im frühen Griechenland (Würzburg 2003).

[13]  Lásd Summa Theologiae (röv. ST) Pars II-II quaestio 58 articulus 3. Az ST hivatkozási módja a későbbiekben: ST II-II q 58 a 3.

[14]  Projet de livre préliminaire; Art. 1er: „Il existe un droit universel et immuable, source de toutes les lois positives: il n’est que la raison naturelle, en tant qu’elle gouverne tous les hommes.” Lásd Jean-Étienne-Marie Portalis: Discours préliminaire prononcé lors de la présentation du projet de la commission du gouvernement, le 1er pluviôse an IX. In: Pierre-Antoine Fenet, Recueil complet des travaux préparatoires du Code civil. Tome Ier (Paris 1827, réimp. Otto Zeller 1968) 468. Részl. lásd Sylvain Soleil: Le Code civil de 1804 a-t-il été conçu comme un modèle juridique pour les nations? In: FHI 2005 https://forhistiur.de/2005-03-soleil/#sdfootnote20sym

[15]  Vö. Szladits, Magyar magánjog, 41.

[16]  Vö. DCFR I.–1:104. cikk; UNIDROIT Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei (2016) 4.8. és 5.1.2. cikk (részl. lásd később).

[17]  Így pl. az ági vagyonok, a vállalkozói vagyonok, a várt örökségek stb. tekintetében célszerű lehet a vagyonelkülönítés [vö. 6:312. §] alkalmazása a vagyon értékállóságának növelése, nagyobb védelme, a jövőre nézve történő biztosítása végett.

[18]  Ld. pl. BH 2012.100: Ha a megbízó az eredményhez kötött díjazáson alapuló megbízási szerződés hatálya alatt a dolgot másnak értékesíti, a megbízás tárgytalanná válik. Ilyen esetben a szerződés megszűnése a megbízó elhatározásán múlik. Kártérítési felelőssége csak akkor állapítható meg, ha az elhatározása önkényes és észszerű indokot nélkülöz.

[19]  Az 5.2.1. cikk a)–d) pontjai szerint: „Hallgatólagos kötelezettségek a szerződés természetéből és céljából; a felek között kialakított gyakorlatából és kereskedelmi szokásokból; a jóhiszeműség és tisztesség követelményéből; az ésszerűségből származhatnak.”

[20]  Pl. KGD 2010.114: Behajthatatlan követelés engedményezése jelképes ellenérték fejében nem színlelt szerződés, ha azt a gazdasági észszerűség indokolja.

[21]  Lásd pl. PECL Art. 1:302; CISG Art. 7(1).

[22]  Lábady, 1998, 130–133.

[23]  Bessenyő András: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében. (Budapest/Pécs 2003) 30sk.

[24]  „Der Konflikt zwischen der Gerechtigkeit und der Rechtssicherheit dürfte dahin zu lösen sein, daß das positive, durch Satzung und Macht gesicherte Recht auch dann den Vorrang hat, wenn es inhaltlich ungerecht und unzweckmäßig ist, es sei denn, daß der Widerspruch des positiven Gesetzes zur Gerechtigkeit ein so unerträgliches Maß erreicht, daß das Gesetz als ‚unrichtiges Recht‘ der Gerechtigkeit zu weichen hat. Es ist unmöglich, eine schärfere Linie zu ziehen zwischen den Fällen des gesetzlichen Unrechts und den trotz unrichtigen Inhalts dennoch geltenden Gesetzen; eine andere Grenzziehung aber kann mit aller Schärfe vorgenommen werden: wo Gerechtigkeit nicht einmal erstrebt wird, wo die Gleichheit, die den Kern der Gerechtigkeit ausmacht, bei der Setzung positiven Rechts bewußt verleugnet wurde, da ist das Gesetz nicht etwa nur ‚unrichtiges‘ Recht, vielmehr entbehrt es überhaupt der Rechtsnatur. Denn man kann Recht, auch positives Recht, gar nicht anders definieren als eine Ordnung und Satzung, die ihrem Sinne nach bestimmt ist, der Gerechtigkeit zu dienen.” (Kiemelések: a szerző.) Lásd Gustav Radbruch: Gesetzliches Unrecht und übergesetzliches Recht. In: SdJZ 1/5 (1946) 105–108, idézet: 107.