Minden jogalkotás útján történő szabályozással szemben alapvető elvárás az, hogy az Alkotmány által támasztott követelményeknek eleget tegyen. Az alkotmányos kritériumoknak a dologi jogi (tulajdonjogi) szabályozás is meg kell, hogy feleljen. E konformitás érdekében meg kell fogalmazni ezeket az elvárásokat, mert a norma csak világosan meghatározott elvárások tükrében vethető alá az alkotmányossági tesztnek. Az Alkotmány által a dologi jogi szabályozással szemben támasztott követelmények középpontjában a tulajdon alkotmányos védelme áll. A jelen tanulmány a tulajdon alkotmányos védelmével foglalkozik, és elsődleges célja azoknak a kritériumoknak a meghatározása, amelyek támpontul szolgálnak a szabályozás alkotmányosságának vizsgálatához. Az elemzést a jelen tanulmány törekszik a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatának áttekintésénél szélesebb kontextusba helyezni. E szélesebb kontextust külföldi gyakorlat és eredmények figyelembevétele adják. Ez elsősorban a német alkotmánybírósági gyakorlat elemzése során született eredmények vizsgálatát jelenti, mindenekelőtt azért, mert a német alkotmánybírósági gyakorlat és az ahhoz kapcsolódó irodalom az egyes alkotmányossági kérdések elbírálása során sok esetben szolgál támpontként a magyar Alkotmánybíróság számára is.
A tulajdon védelmének alkotmányos szintre emelése
A tulajdon védelmének alkotmányos szintre emelése szorosan összefügg azzal, hogy a XVIII. és XIX. századi alkotmányozási törekvések motorja a feltörekvő polgárság volt. Ez a polgárság a magántulajdon védelmét saját társadalmi és politikai pozícióira alapozta, a tulajdonhoz való jogot az élethez és a szabadsághoz való jog mellé felvéve az alapjogok katalógusába. A tulajdon mai alkotmányos védelmének kialakulása részben a szabadság és tulajdon között fennálló, szoros, kölcsönös függőségi kapcsolatban kifejeződő összefüggés felismerésére, részben pedig a tulajdonjog absztrakt felfogásának kialakulására vezethető vissza. A tulajdonjog absztrakt felfogása a földtulajdonnak a feudális kötöttségektől való felszabadításával, a feudális társadalmi és gazdasági rendszerből fakadó, és e kötöttségeket a jog magyarázatának erejével megalapozó osztott tulajdoni koncepcióval szemben nyert teret és vált uralkodóvá a feudális rendszer megszűnésével, a piacgazdaság és a polgári társadalom kialakulásával.
A gazdasági liberalizmus, a felvilágosodás filozófiája és a tulajdonnak a polgári alkotmányfejlődés által életre hívott alkotmányos garanciája egyúttal a tulajdonnak a politikai hatalom eszközeként való szerepével szemben való szembehelyezkedést is jelentett. A tulajdonjog absztrakt felfogásával háttérbe szorított, majd teljesen leépített osztott tulajdonjogi felfogás a feudális rendszerhez kötődött, a hűbérúr és a hűbéres viszonyának jogi dogmatikai leképezése volt. Hűbérúr és hűbéres viszonya azonban nem pusztán tulajdonjogi viszony volt, hanem egyúttal gazdasági és társadalmi alá és fölérendeltséget is biztosított. Ezáltal a földtulajdon nem a tulajdon szabadságát hordozta, hanem politikai uralmat közvetített. A tulajdon szabadságának alkotmányos szintre emelt biztosítása az absztrakt tulajdonjogi felfogással együtt számolta fel az uralkodó (dominium directus) és alávetett tulajdon (dominium utile) kettősségén alapuló és politikai közvetítő szerepet játszó, a feudális társadalomban a politikai uralmat biztosító osztott tulajdont.
Már az 1789 augusztus 28-án kiadott, az Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozata 17. cikkelye kimondta, hogy a tulajdon az ember sérthetetlen és szent joga, amelytől senki sem fosztható meg, kivéve, ha a közjó alapján a törvény az elvonást kifejezetten lehetővé teszi, és ha az elvonás fejében megfelelő kárpótlást biztosítanak.1 Ennek nyomán került be a tulajdonhoz való jog a XIX. századi német alkotmánytervezetekbe, majd a Weimari Alkotmányba.2
A Weimari Alkotmány rendelkezéseinek középpontjában a kisajátítás állt, a tulajdon védelmét a kisajátítás szabályozása közvetítette. A bíróságok a Weimari Alkotmány 153. cikkelyének alapján nem fogadták el annak a lehetőségét, hogy a jogszabályok alkotmányosságát a tulajdon alkotmányban biztosított védelme alapján felülvizsgálják. Ha a törvény útján vagy a törvény alapján a tulajdonba való beavatkozást a kisajátítás fogalmi körébe bevonni nem tudták, a tulajdonosnak azt el kellett tűrnie.3 A bírói gyakorlat ugyanakkor a Weimari Alkotmány 153. cikkének alkalmazása során az értelmezési lehetőségek határait kihasználva kiterjesztette a védelem körét a földtulajdonról és az annak körébe vonható dologi jogokról a polgárok egyéb vagyoni értékű jogaira, többek között a követelésekre is. A gyakorlat ezzel már a Weimari Alkotmány alkalmazása során is az alkotmányos védelem szempontjából egyenértékűnek kezelte a dologi és kötelmi jogokat, és a kötelmi jogi pozíciókra is kiterjesztette a kisajátításra vonatkozó rendelkezések által biztosított védelmet.4 A fejlődés másik vonala a gyakorlatban a kisajátítás fogalmának értelmezése volt: a Reichsgericht a kisajátítás fogalmának kiterjesztő értelmezésével az alkotmányos tulajdonvédelem körébe vonta a tulajdoni korlátozásokat, és nem feltétlenül követelte meg, hogy a tulajdon elvonásának legyen kedvezményezett alanya.5
A német Grundgesetz 14. cikkelyének a tulajdon védelmét biztosító rendelkezése valójában a Weimari Alkotmány 153. cikkelyének alkalmazása során a gyakorlatban végbement fejlődés betetőzését és az absztrakció magasabb szintjére való emelését jelenti. A Grundgesetz 14. cikkelyében biztosított, a kisajátítástól elszakadó általános alkotmányos tulajdonvédelem – ha a gyakorlatban kevésbé is – dogmatikai szempontból alapvető fordulatot hozott a Weimari Alkotmány 153. cikkelyének rendelkezéséhez képest, és megváltoztatta a tulajdon alkotmányos védelmének szerkezetét is,6 mert annak középpontjában többé nem a kisajátításra vonatkozó szabályok állnak.7
A Magyar Köztársaság Alkotmányának 13. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot, (2) bekezdése pedig rögzíti, hogy tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet. Ez a rendelkezés a tulajdonhoz való jog alkotmányos biztosításának a kiindulópontja és alapja. A magyar Alkotmánynak ez a rendelkezése nem vezethető vissza szerves alkotmányos fejlődésre. A rendelkezést a rendszerváltást követően az 1990. évi XL. tv. 7. §-ának (2) bekezdése iktatta az Alkotmányba, és ahhoz a törvény javaslatának miniszteri indokolása sem fűzött részletes indokolást.8 Az Alkotmány rendelkezései a tulajdon védelmének szabályait a norma szövegének szintjén nem fogalmazzák meg, és nem szabályozzák egységes módon, kimerítően.9 Az Alkotmánybíróság gyakorlatából leszűrhető felfogás szerint az Alkotmány a tulajdonjogot, mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben.10 Szabadság és tulajdon tehát szorosan összekapcsolódik egymással: a szabadság a tulajdont feltételezi, ugyanakkor a tulajdon akkor lehet alapja önálló, szabad magatartásnak, ha a tulajdon maga kötöttségektől mentes.
Szabadság és tulajdon
Szabadság és tulajdon egymást feltételező, szoros kapcsolata már a felvilágosodás polgári szemléletében is jelentkezett, és már az alkotmányozási törekvések kezdeti időszakában is nyilvánvaló ennek az összefüggésnek a felismerése. Így válhatott a tulajdon emberi joggá, a szabad tulajdon ezért játszhatott döntő szerepet a feudális társadalmi és gazdasági rendszer leépítésében, és ekként válhatott az élethez és szabadsághoz való jog mellett a tulajdonhoz való jog, a tulajdon védelme is az alkotmányos jogok katalógusába felvett alapvető joggá. A tulajdon valójában egyúttal a polgári szabadság alapvető tartalmát adja meg. Ahogy Leisner kifejezően jellemzi a polgári jogok és a tulajdon kapcsolatát: “A küzdelem a jogért az elmélet, a küzdelem a tulajdonért a gyakorlat. A tulajdon garantálása nélkül a polgár számára csupán ,haszontalan szabadságok’ maradnak, Diogenész szuverenitása.”11
A tulajdonnak az alkotmány által biztosított védelme a német jogirodalomban uralkodó álláspont szerint kétirányú: egyrészt védelemben részesíti az egyes tulajdonosok konkrét jogait, másrészt biztosítja a magántulajdon mint jogintézmény fennállását. Az alkotmány a tulajdont elsősorban mint az egyéni lét és önkifejező-dés materiális alapjainak a jog eszközével való elosztását a piacgazdaság keretei között megvalósító jogintézményt védi. A tulajdon az, ami az egyéni teljesítmény és egyéni kezdeményezés alapján biztosítja és lehetővé teszi azt, hogy a javak termeléséről, forgalmazásáról és felhasználásáról való döntések a piacgazdaság elvei szerint, a magánautonómia adta szabadsággal élve szülessenek meg. Az alkotmányos tulajdonvédelem biztosítja vagyonjogi téren a jogosultak egyéni mozgásterét.12
A tulajdonhoz való jog alkotmányban rögzített garanciája mögött meghúzódó elsődleges jogpolitikai cél a magántulajdon védelme a tulajdonba való jogellenes állami beavatkozással szemben. Azt az igényt fejezi ki, hogy a jogszerűen megszerzett tulajdont az állam is tartsa tiszteletben.13 A tulajdon alkotmányos értelemben is kizárólagosságot hordoz, de ezt a kizárólagosságot a jogosult számára az államhatalommal szemben biztosítja. A tulajdon alkotmányos értelemben sem más, mint egy olyan jogintézmény, ami feltétlen védelmet élvez nemcsak harmadik személyek behatásával, hanem az állammal szemben is.14
Az alkotmányos tulajdonvédelem közvetlen alkalmazhatósága
Felmerül ugyanakkor a kérdés – csakúgy, mint a magánjog egyéb területein is -, hogy tulajdonjogi jogvitákat lehet-e közvetlenül az alkotmányra hivatkozva elbírálni vagy sem. Úgy tűnik, hogy a német irodalom és újabb bírói gyakorlat a Grundgesetz 14. cikkelyének közvetlen alkalmazása kapcsán nem alakított ki még végleges és egységes álláspontot, a tendencia azonban a közvetlen alkalmazhatóság háttérbe szorítása és kizárása felé mutat. A legfelsőbb német közigazgatási bírósági fórum, a Bundesverwaltungsgericht gyakorlata folyamatos változást mutat ebben a kérdésben. A hatvanas években a Bundesverwaltungsgericht nem zárkózott el Grundgesetz tulajdont garantáló 14. cikkelye 1. bekezdés első mondatának közvetlen alkalmazásától. A tipikus élethelyzet, amelyben a probléma felmerült, építési engedélyek megadásával kapcsolatos volt: abban az esetben, ha az építési hatóság által kiadott építési engedély folytán egy – többnyire a szomszédos – ingatlan helyzete lényegesen romlott, és az ingatlan helyzetének romlása erős és fenntarthatatlan volt, az alkotmányi rendelkezésre hivatkozva a bíróság a jogsértést közvetlenül az alkotmányra alapozva megállapíthatónak tartotta.15
A Bundesverwaltungsgericht gyakorlatában az alkotmányos tulajdonvédelem alkotmányban foglalt rendelkezéseinek közvetlen alkalmazhatósága kérdése kapcsán a kilencvenes évek elejére jelentős változás következett be. Az alkotmány közvetlen alkalmazhatóságát a bíróság elvileg továbbra sem zárta ki (ez a korábbi döntésekkel való nyílt szembefordulás lett volna), azonban annak lehetőségét jelentősen és döntő mértékben megszorította. E megszorítás eredménye a következők szerint összegezhető. A Grundgesetz 14. cikkelye 1. bekezdése első mondatának közvetlen alkalmazása nem kizárt, de nem kerülhet rá sor, ha és amennyiben az adott védendő érdeket (a sérelmet szenvedett személy érdekeit) külön jogi szabályozás részesíti védelemben. Ha van ilyen külön jogi szabályozás, amellett további védelemre igényt közvetlenül a Grundgesetz 14 cikkelye 1. bekezdés első mondatának rendelkezésére alapítani nem lehet. Ha a Grundgesetz 14 cikkelye 1. bekezdés második mondatának követelményeit kielégítő szabályozás határozza meg a tulajdonjog tartalmát és korlátait, további, közvetlenül az alkotmányra alapított igénynek az alkotmányos jogi szabályozás által rendezett kérdéskörben nem lehet helye a Grundgesetz 14 cikkelye 1. bekezdés első mondata alapján. Ami az építkezésekkel kapcsolatos szomszédjogi igényeket illeti, azokat az építésügyi szabályozás rendezi, ideértve azoknak a hátrányoknak a meghatározását is, amelyeket a szomszédnak el kell viselnie, és azokat is, amikor jogorvoslattal élhet a hatósági döntéssel szemben. Emellett további, a Grundgesetz 14 cikkelye 1. bekezdés első mondatára alapított igénynek nincs helye.16 Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az alkotmányra való hivatkozás célja nem lehet a jogsérelmet szenvedett fél helyzetének anyagi jogi többletjogosítványokkal való javítása a rá nézve sérelmes, adott esetben jogellenes építési engedéllyel szembeni fellépés során.17
Az alkotmányos tulajdonvédelem jogi természetét vizsgálva nyilvánvalónak látszik, hogy az alkotmánynak a tulajdont védő rendelkezései nem magánjogi jogot alapítanak, hanem a személyeknek az állammal szembeni szabadságát biztosítják. Az alkotmány tehát nem magánjogi alanyi jogon, hanem közjogi alanyi jogon alapuló igényt biztosít a jogalanyok számára, másként fogalmazva “a tulajdonos polgárnak közjogi alanyi joga van ahhoz, hogy magánjogi alanyi joga legyen” (Leisner).18 Az alkotmányos tulajdonvédelem az államra ró kötelezettséget, nem a polgárokra. Az állam ezt a kötelezettségét egyrészt a tulajdont védő jogalkotás útján, másrészt pedig a tulajdon állami elvonásával szemben felállított korlátok tiszteletben tartásával teljesíti. Az alkotmány tulajdont (tulajdonhoz való jogot) biztosító rendelkezéseiből a személyek javára vagy terhére jogok és kötelezettségek nem vezethetők le. Az állam azokat a helyzeteket, amelyekben az egyes jogalanyok érdekeinek mérlegelésére, az eset körülményeinek komplex vizsgálatára és a körülmények egyedi értékelésére van szükség, a jogalkotás szintjén az ennek az egyedi értékelésnek és mérlegelésnek a jogalkalmazásban való lehetőségét biztosító generálklauzulákkal19 oldhatja meg. A generálklauzulák ezért a dologi jogi szabályozásnak is nagyon fontos elemei.
Az alkotmányos tulajdonvédelem dogmatikai szerkezete
Az alkotmányos tulajdonvédelem dogmatikai struktúrájának sajátosságai elsősorban arra vezethetők vissza, hogy az alkotmány úgy védi a tulajdont, ahogy az a magánjogban kifejlődött,20 miközben a fejlődési tendencia önálló, a magánjogtól dogmatikailag is függetlenedő védelem igényét tükrözi. Hasonló, a polgári jogtól távolodó és az alkotmányos tulajdonvédelem önálló dogmatikai alapjainak megteremtésére irányuló törekvést tükröz a magyar Alkotmánybíróság gyakorlata is.21 A tulajdon tartalma alkotmányos szinten is – hasonlóan a magánjogi tulajdonjoghoz – elsősorban kizárólagossággal, azaz a külső behatásokkal (az alkotmányos összefüggésben az állam behatásával) szembeni védettség biztosításával és a tulajdon tárgyával való rendelkezés szabadságával határozható meg.
Az alkotmányos tulajdonvédelemnek alapvetően három sarokpontja van: az egyik, hogy az alkotmány védi a magántulajdont mint intézményt,22 egy másik, hogy védi a magántulajdont mint alanyi jogot,23 a harmadik pedig, hogy a tulajdonosnak bizonyos helyzetekben, meghatározott feltételek fennállása esetén tűrnie kell a tulajdonjogába való beavatkozást, akár a tulajdon elvonása, akár korlátozása formájában. Ha az alkotmányos tulajdonvédelem kritériumait akarjuk meghatározni, három lényeges kérdést mindenképpen tisztáznunk kell: egyrészt meg kell határoznunk, hogy mi minősül alkotmányos értelemben tulajdonnak, azaz mire terjed ki a védelem, másrészt meg kell határoznunk, hogy mit tekintünk az alkotmányos tulajdonvédelem szempontjából releváns beavatkozásnak, és végül meg kell mondanunk, hogy mikor jár a beavatkozás kártalanítási kötelezettséggel, és mely helyzetekben kell azt a tulajdonosnak ellentételezés nélkül tűrnie.
Az alkotmányos tulajdon-fogalom
Ha a tulajdont jogalanyokat megillető jogként, személyeknek egymás közötti, jogilag rendezett viszonyaként tételezzük – jogállamban ez másként aligha képzelhető el -, akkor a tulajdont csak jogalkotói döntésként határozhatjuk meg. Nincs tehát apriorisztikus, törvény felett álló, természet adta tulajdon-fogalom, mert tulajdon az, amit a jogalkotó annak minősít. A tulajdon alkotmányos fogalma viszont elvileg csak az alkotmányból vezethető le. Ez következik abból is, hogy ha nem létezne önálló, az alkotmányból levezethető tulajdon-fogalom, akkor a tulajdont védő alkotmányos norma tartalmatlanná válna, mert nem lehetne meghatározni, hogy a jogalkotót milyen kötelezettségek terhelik a tulajdonhoz való jog biztosításának követelménye alapján. Ebben az esetben a jogalkotót valójában nem kötné semmi.24 Az alkotmány tulajdon-fogalma ezért nem lehet azonos a polgári jogi tulajdon fogalmával.
Ennek az alkotmányos értelemben vett tulajdonnak kell alárendelni a magánjogi tulajdonjog fogalmát, mert ha ezt nem tesszük, akkor nem lesz alapja az alkotmányos kontrollnak. Magánjogi értelemben ugyanis tulajdon az, amit a jogalkotó ekként határoz meg: a magánjogi értelemben vett tulajdonjog annyiban és olyan keretek között létezik, amennyiben és ahogyan azt a jogalkotó biztosítja. Magánjogi értelemben tulajdon csak a jogalkotó (a közjog) által meghatározott mértékben létezik, önálló jogalkotói döntés következménye.
A német Bundesverfassungsgericht gyakorlata és a német jogirodalom is egységes abban, hogy a tulajdon alkotmányos fogalma nem azonos a tulajdonjog magánjogi fogalmával, és tárgyuk sem lehet azonos: az alkotmányos tulajdonfogalom nem korlátozódik a magánjogi tulajdonjog tárgyaira, a dolgokra. Ugyanakkor tartalmilag az alkotmányos tulajdonfogalom középpontjában is – a magánjogi tulajdonjoghoz hasonlóan – a kizárólagosság áll. Az alkotmányos értelemben vett tulajdon a jogosult számára az állammal szemben biztosít kizárólagosságot, és a tulajdon ennek megfelelően alkotmányos értelemben sem más, mint feltétlen védelem biztosítása, de nemcsak harmadik személyek behatásával, hanem az állam beavatkozásával szemben is.25 Az alkotmányosan védett tulajdon három kategóriába sorolható. Az első kategóriába sorolhatók az ingó (magánjogi értelemben vett ingó) dolgok, mint amelyeket természetüknél fogva felölel az alkotmányos tulajdonfogalom is. A másodikba sorolhatók azok a javak, amelyek lényegükben körülhatárolhatóak, ide tartoznak az ingatlanok. Ennek a két kategóriának a sajátossága, hogy az ezekbe tartozó javak esetében a jogalkotó által való korlátozás ténye elég ahhoz, hogy a szabályozást alkotmányossági tesztnek vessék alá. Ez a tulajdon tehát eleve, természeténél fogva tartozik bele a tulajdon alkotmányos fogalmába és kap alkotmányos szintű védelmet.
A harmadik kategóriába azok a javak tartoznak, amelyeket először meg kell határoznia a jognak ahhoz, hogy az alkotmányos tulajdonfogalomba vonhatók legyenek. Ezek – mint például a szellemi alkotások vagy a követelések – csak akkor részesülnek alkotmányos védelemben, ha őket a jogalkotó tartalmilag meghatározza. Az alkotmány számára ezek mindaddig nem ragadhatók meg, amíg ez nem történik meg.26
A Magyar Köztársaság Alkotmányának 13. § (1) és (2) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot. Az Alkotmány rögzíti továbbá, hogy tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet. A magyar Alkotmánybíróság gyakorlata alapján megalapozottan lehet kijelenteni, hogy – az Emberi Jogi Egyezmény tulajdonvédelmi rendelkezéseinek alkalmazása kapcsán kibontakozó gyakorlat által tükrözött szempontokhoz némiképp hasonló módon – a tulajdonhoz való jognak ez a védelme egyrészt általában, absztrakt módon jelenti a tulajdonosi jogállás védelmét (a tulajdon garantálását), másrészt pedig a tulajdon elvonása elleni védelmet és a tulajdon korlátozása elleni védelmet biztosítja.27 Az alkotmányos alapjogként való védelem azt is jelenti – és ezt az Alkotmánybíróságnak az 1993-ban28 bekövetkezett szemléletváltás utáni gyakorlata egyértelműen alá is támasztja -, hogy ez a védelem általános jellegű, és nem korlátozódik a polgári jogi tulajdonjog biztosítására és védelmére.
Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően jóval szélesebb tulajdon-fogalomból indul ki, mint amelyet a polgári jog alkalmaz. Az Alkotmánybíróság a jelenlegi gyakorlatban is következetes kiindulópontot jelentő tulajdoni koncepciója szerint “az Alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre tehát nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével; azaz sem a birtoklás, használat, rendelkezés részjogosítványaival, sem pedig negatív és abszolút jogként való meghatározásával. Az alapjogként védett tulajdon tartalmát a mindenkori (alkotmányos) közjogi és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól függően az adott fajta közhatalmi beavatkozás alkotmányos lehetősége a tulajdonjogba más és más. Az Alkotmány a tulajdonjogot, mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben. Az alkotmányos védelemnek úgy kell követnie a tulajdon társadalmi szerepének változását, hogy közben ugyanezt a védelmi feladatot elláthassa. Amikor tehát az egyéni autonómia védelméről van szó, az alapjogi tulajdonvédelem kiterjed a tulajdon egykori ilyen szerepét átvevő vagyoni jogokra, illetve közjogi alapú jogosítványokra is (például társadalombiztosítási igényekre). A másik oldalról viszont, a tulajdon szociális kötöttségei a tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását alkotmányosan lehetővé teszik. Az alkotmányos védelem módját meghatározza a tulajdonnak az a – más alapjogoknál fel nem lelhető – sajátossága, hogy alkotmányosan védett szerepét tekintve általában helyettesíthető. Az alkotmányos védelem tárgya elsősorban a tulajdoni tárgy, azaz a tulajdon állaga. Maga az Alkotmány teszi azonban lehetővé közérdekből a kisajátítást, jelezve ezzel, hogy a tulajdon alkotmányos garanciájának határa a tulajdon értékének biztosítása.” Az Alkotmánybíróság kifejezetten utal arra, hogy “tulajdonvédelmi felfogása összhangban van az Emberi Jogok Európai Egyezményével és az Emberi Jogi Bíróság ítélkezésével.”29
A tulajdon alkotmányos fogalma tehát jóval szélesebb körű, mint a magyar polgári jogi szabályozásban tükröződő azon tulajdonjogi koncepció, amely a tulajdon lehetséges tárgyait és ezzel együtt a tulajdonjogi szabályozás hatókörét a birtokba vehető testi tárgyakra, továbbá a Ptk. 94. § -ának külön rendelkezésével kifejezetten dolognak minősülő javakra korlátozza. Ez a tulajdoni koncepció kiindulópontnak a tulajdon személyes autonómiát biztosító funkcióját tekinti.30 Ez a széles értelemben vett tulajdoni koncepció leginkább azokban a határozatokban bontakozik ki, amelyek egyes társadalombiztosítási jogosultságok jogalkotói korlátozhatóságával illetőleg megszüntetésével kapcsolatosak. Ezekben az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy a “társadalombiztosítási jogosultságok általában a polgárok egzisztenciális biztonságát szolgálják, és ezért ugyanaz a funkciójuk, mint a tulajdonjognak”.31 A tulajdonvédelem a társadalombiztosítási jogosultságok terén addig terjedhet, amíg a szolgáltatás ugyanazt a funkciót látja el, amire egyébként a polgári jogi értelemben vett vagyon is szolgálna.32
A tulajdon alkotmányos fogalma kapcsán talán általánosan is elmondható, hogy alkotmányos szintű védelemben részesül minden vagyoni értékű jog, amelyet a jogrend úgy rendel a jog jogosultjához, hogy az a joghoz tartozó rendelkezési jogosultságot saját belátása szerint gyakorolhatja.33 A tulajdon alkotmányos fogalma nem képezhető le a magánjogi tulajdonfogalomra. Az alkotmányos és a magánjogi tulajdonfogalomban való gondolkodás strukturális különbségeire jól rávilágít az a példa, amely szerint a bérlőt a bérbeadóval szemben a magánjog szabályozás szintjén megilletheti birtokvédelem, de tulajdonosi jogok nem illetik meg. Az alkotmányos tulajdonvédelem körében ugyanakkor a bérlőt tulajdoni védelem illeti meg, így ha a bérbeadó a tulajdonos, akkor a bérlőt az alkotmányos tulajdonvédelem is megilleti, amit a bérbeadónak tűrnie kell.34
Amikor a tulajdon alkotmányos védelmének körét a védett jogtárgyakkal vonjuk meg, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tulajdonhoz való jognak a történeti gyökereit és a gazdasági-társadalmi változásokat sem. A francia forradalom óta a tulajdon alkotmányos védelmének célja egy szabad gazdasági rend alapjainak megteremtése a tulajdonnal való szabad rendelkezés biztosítása és a tulajdonba való állami beavatkozás lehetőségének korlátozása útján. A gazdasági és társadalmi körülmények változásával azonban, bár a gazdasági rend továbbra is a magántulajdonon nyugodott, komplex vagyontömegek alakultak ki, amelyekben a szabad gazdasági mozgásteret már nem a dolgok feletti uralom, hanem társasági részesedések, tagsági jogok, társasági irányítási jogosítványok, befektetések jelentik, és amelyben az emberek létbiztonsága és társadalmi szabadsága egyre növekvő mértékben nem vagyonukhoz, hanem munkabérükhöz, és az állami gondosodással szembeni elvárásukhoz kötődik.35 Az alkotmányos tulajdon-fogalom valójában a tulajdon alkotmányos garanciájának célját adaptálja a gazdasági és társadalmi fejlődéshez. Ezért szükséges alkotmányos szinten a tulajdonnak a magánjogi tulajdonjognál elvontabb szemlélete, amely az egyénnek a gazdasági és társadalmi relációban biztosított szabad mozgásteréből, a társadalmi és gazdasági cselekvési szabadság biztosításának eszközeiből indul ki.
A tulajdon társadalmi kötöttsége
Az, hogy a tulajdon nem teljes szabadságot, hanem sokrétű kötöttséget is hordoz, nem az alkotmányos szintű jogértelmezés felismerése. Már a BGB megalkotása során nyilvánvaló volt, hogy a tulajdon teljes szabadságként nem definiálható, a kötöttségeket a tulajdon meghatározásának elemeként kezelték.36 Ezt a szemléletet tükrözik a Ptk. illetőleg II. világháború előtti Ptk. tervezetek és az Mtj. is. A kötöttségek oly szorosan tartoznak hozzá a tulajdonhoz, hogy jogosnak tűnik az a megállapítás, mely szerint ezek a kötöttségek szinte paradoxonná teszik a tulajdon szabadságként való meghatározását. A tradicionálisan a szabad rendelkezéssel és használattal körülírt tulajdon tartalmát ugyanis valójában a kötöttségekkel, azaz a szabadság főszabálya alóli kivételekkel lehet csak megadni.37
A tulajdon nem írható le pusztán azzal, hogy olyan abszolút jogviszonynak tekintjük, amely a jogosítottal szemben mindenkit kötelezetté tesz, és hogy a tulajdon megsértése ezt az abszolút jogviszonyt egy relatív jogviszonyban realizálja és konkretizálja. Ez a séma ugyanis két szereplőt tételez fel: a tulajdonost és a jogsértőt. Észre kell venni azonban, hogy a tulajdon ezzel az egyszerű sémával – az “enyém-tied” modellel – nem határozható meg teljes körűen. A tulajdon nem képzelhető el és nem modellezhető a társadalmi közeg nélkül, amelyben érvényesülést kíván. A tulajdon társadalmi kötöttségének alkotmányos doktrínája éppen ennek a ténynek a következményeit vonja le: azon a belátáson alapszik, hogy a tulajdon a társadalomban, a személyek jogközösségében érvényesül, pontosan tehát csak az “enyém -tied-mi” hármasságával írható le. Ez a három elem alkotja a tulajdont, és ezek határozzák meg a tulajdon tartalmát és korlátait. A tulajdon társadalmi kötöttsége valójában annak a ténynek az elfogadását és következményeinek levonását jelenti, hogy az ember társadalomban él.38
A tulajdon társadalmi kötöttsége, amelyet a német Grundgesetz 14. cikkelyének második bekezdése kifejezetten ki is mond, a jogalkotóra hárít kötelezettséget. A jogalkotó feladata, hogy az alkotmány által elismert magántulajdonhoz való jogot és a tulajdon társadalmi kötöttségét összehangolja, és hogy a tulajdonjogi szabályozás a szereplők érdekeit arányosan mérlegelve, kiegyenlítetten határozza meg. Ez azonban egyúttal korlátot is jelent a jogalkotó számára: ha túllépi a társadalmi kötöttség megengedett határait, mert a tulajdonjog korlátozása már az alkotmányos követelményekkel nem támasztható alá, a szabályozás alkotmányellenes lesz.39 A tulajdon társadalmi kötöttsége közvetlenül nem a jogalanyokra, hanem a jogalkotóra hárít kötelezettséget: a jogalkotónak kell a tulajdonból fakadó jogok tartalmi meghatározásának és e jogok gyakorlása biztosításának követelményét a nem tulajdonosok cselekvési szabadságával és a cselekvési szabadságukból eredő társadalmi és gazdasági tényezőkkel összhangba hoznia.40
A tulajdon társadalmi kötöttsége a jogalkotó számára biztosít olyan mozgásteret, amelyen belül nem szükséges a tulajdonba való minden egyes beavatkozás különleges megalapozása, hanem elegendő a korlátozás általános elveit (elsősorban a szükségesség és arányosság követelményét) alkalmazni. A tulajdon társadalmi kötöttsége nem definiálható és úgy tűnik, hogy nem adhatóak meg kimerítően azok a kritériumok sem, amelyek alapján a tulajdon társadalmi kötöttségéből fakadó korlátozások minden esetben egységesen mérhetők volnának.41 A tulajdon társadalmi kötöttsége nem jelent kisajátítást, és nem jár érte kártalanítás: a társadalmi kötöttség a tulajdonos és a nem tulajdonosok közötti érdekkiegyenlítés követelményét fogalmazza meg. Nem jelenti a tulajdon elvonását, mert a tulajdon korlátait, és ezzel magát a tulajdont határozza meg.
Mindennek alapján felvázolhatónak tűnik egy olyan séma, amelynek segítségével az egyes tulajdoni korlátozások minősítése elvégezhető. Az első lépésben meg kell határozni, hogy alkotmányos értelemben tulajdonról van-e szó. Ha erre “igen” a válasz, a második lépcsőben el kell dönteni, hogy a szóban forgó jogalkotói lépés e tulajdonba való beavatkozást jelent-e. Ha a jogi norma a tulajdonba való beavatkozásnak minősül, meg kell határozni, hogy a beavatkozás olyan társadalmi kötöttség, amelyet a tulajdonosnak kártalanítás nélkül tűrnie kell, vagy kisajátítás, amely után a tulajdonos kártalanításra jogosult.42 Kérdés, hogy ez miképp tehető meg, és hogy ez a séma egyébként kielégítő-e.
A kisajátítás és a társadalmi kötöttségből eredő korlátozás elhatárolása korántsem egyszerű feladat. Ha annyi meg is állapítható, hogy az az állami beavatkozás, amelyik a tulajdon addigi használati módját lényegesen megváltoztatja,43 kisajátításnak minősül, ez még nem teszi előre láthatóvá a minősítést. Ezért Leisner például – hivatkozva a jogállamiság előreláthatóságot diktáló követelményére is – felveti egy merev mennyiségi teszt alkalmazásának lehetőségét. Eszerint a kisajátítás és a társadalmi kötöttségből fakadó korlátozás elhatárolása a tulajdonba való beavatkozás mértékétől függene, a beavatkozás mértékét pedig az határozhatná meg, hogy annak eredményeként a tulajdonban milyen mértékű értékcsökkenés következik be.44
A kérdés valójában tehát nem – vagy legalábbis nem csak – az, hogy a kisajátítás fogalma milyen mértékben terjeszthető ki, hanem hogy a jogalanyok milyen helyzetekben kötelesek tűrni a tulajdonjogukba való beavatkozást kártalanítási kötelezettség nélkül, és a beavatkozás mértéke csak ennek egyik szempontja lehet.
A magyar Alkotmánybíróság is hasonló gondolatmenetet követ, bár a tulajdon szociális kötöttségét – szemben a német Grundgesetz rendelkezéseivel – a magyar Alkotmány explicite nem mondja ki. A magyar alkotmányértelmezésbe az érvelés szintjén a tulajdon szociális kötöttsége az Alkotmány preambulumának szövegén keresztül “csempészhető” be, amely a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való átmenetre utal. Ebből levezethető a tulajdon társadalmi korlátozottsága.45 A magyar Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a tulajdonhoz való jog alkotmányos alapjog, amely azonban nem korlátozhatatlan. A tulajdonhoz való jog alkotmányos védelmének része azoknak a kritériumoknak a meghatározása, amelyek szerint a tulajdon korlátozható. Ahogy arra a jogirodalomban már rámutattak, az Alkotmánybíróság mára már meghaladta azt a kezdeti gyakorlatát, amely szerint a tulajdonjog a többi alapjoghoz hasonlóan csak a szükségesség és arányosság tesztje szerint korlátozható. A közérdekű korlátozást e felfogás szerint maga az Alkotmány 13. §-a teszi lehetővé,46 és ennek körében az Alkotmánybíróság csak a közérdekre való hivatkozás megalapozottságát és azt vizsgálja, hogy a korlátozás a közérdekű céllal arányos-e, azt pedig nem, hogy egyébként a közérdek ténylegesen fennáll-e. Ebbe a felfogásba belefér az is, hogy adott esetben a tulajdonosnak tulajdonjoga korlátozását közérdekből ellentételezés nélkül is el kell tűrnie. Ahogy azt az Alkotmánybíróság az alkotmányos tulajdonvédelmi koncepciót a mai napig legteljesebb mértékben tükröző döntésében kifejtette, “a tulajdonhoz való alapvető jog védelmében a minőségi határvonal ma már nem a tulajdon ,korlátozása’ és polgári jogi értelemben vett ,elvonása’ között húzódik. Az alkotmányossági kérdés az lett, hogy milyen esetekben kell a tulajdonosnak a közhatalmi korlátozást minden ellenszolgáltatás nélkül eltűrnie, illetve mikor tarthat igényt kártalanításra tulajdonosi jogai korlátozásáért.”47
Az alkotmányos tulajdonvédelem során két, egymással paralel tendencia érvényesül. Az egyik fejlődési irány szerint egyre több tulajdonkorlátozás jár a kisajátításhoz hasonló védelemmel, a másik szerint pedig egyre több korlátozást kell a tulajdonosnak ellentételezés nélkül elviselnie. A közérdek pedig adott esetben megalapozhat olyan korlátozást is, amely közvetlenül más személyek javára szól.48 A tulajdon súlyos megterhelése is megkövetelheti tehát az Alkotmány alapján a kisajátításhoz hasonló védelmet, és a közérdekből szükséges korlátozás esetében is szólhat valamely más alkotmányosan figyelembe veendő szempont amellett, hogy a tulajdonos veszteségét mégis ki kell egyenlíteni, vagy legalábbis mérsékelni kell. A tulajdon egyik leglényegesebb alkotmányos korlátja az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján a tulajdon társadalmi kötöttségéből fakad.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a tulajdonjog korlátozásával kapcsolatban megfogalmazott elvek elsősorban olyan esetekben kerültek kifejtésre, amelyek a tulajdonnak a társadalmi kötöttségéből fakadó, közérdeken alapuló korlátozásához kapcsolódtak. Másként merül fel a kérdés azokban az esetekben, amikor két tulajdonos egymást kizáró érdekei között kell az ellentmondást feloldani. Ilyenek adódnak a polgári jogban a szomszédjogi szabályozás, a szolgalom, vagy a közös tulajdon, illetőleg általában a tulajdon magánjogi korlátainak szabályozása körében.
Azokban a helyzetekben, amelyekben a tulajdonos a saját tulajdonjogát vagy annak valamely részjogosítványát mások zavarása nélkül nem tudja gyakorolni, szükségképpen keletkezik kollízió a két tulajdonjog között. Ez a kollízió a szabályozás és a gyakorlat szintjén feloldható (joggal való visszaélés, szolgalom, a más dolgának igénybevételére való jog, közös tulajdonnal kapcsolatos jogok stb.), de csak az egyik fél tulajdonjogának sérelmével. Ezekben a helyzetekben e szabályokra, amelyeket egy polgári törvénykönyvnek nyilvánvalóan tartalmaznia kell, nem – vagy csak nagyon áttételes módon – alkalmazható az Alkotmánybíróság közérdek/szükségesség/arányosság tesztje, különösen, mivel az érdekmérlegelés is csak a konkrét eseti tényállásokban lehetséges, a szabály szintjén nem. Elvi szinten nem jelent igazából támpontot az sem, hogy az Alkotmánybíróság többször megerősített felfogása szerint “a tulajdonhoz való jog nem korlátlan, a tulajdonosnak joga gyakorlása során tekintettel kell lennie mások jogaira, jogos érdekeire. A tulajdonhoz való jog mint alapjog korlátozása alkotmányos, ha másik jog védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos cél más módon nem érhető el, és a korlátozás arányban áll az elérni kívánt cél fontosságával.”49
Az Alkotmánybíróság a Ptk. közös tulajdonra vonatkozó egyes szabályai, valamint a szolgalom kapcsán foglalkozott ilyen helyzetekkel, mindkét esetben elutasítva az alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt. A közös tulajdon kapcsán a közös tulajdon megszüntetésére irányuló korlátozhatatlan jogot továbbá a tulajdonostársak sérelmes határozatának megtámadására irányuló jogot tekintette az Alkotmánybíróság garanciának arra, hogy a jogközösség a tulajdonjog alkotmányos biztosításának elvei szerint áll fenn és működik, a Ptk. közös tulajdonra vonatkozó rendelkezései tehát éppen “garanciális jelentőségűek és jogvédelmi funkciót töltenek be.”50 A telki szolgalommal kapcsolatban hozott határozatban az Alkotmánybíróság kifejtett álláspontja szerint “a Ptk. 166. § (1) bekezdésében, továbbá a 167. §-ában foglalt szabályok az Alkotmány 13. §-ának rendelkezéseivel nem állnak az alkotmányos tulajdon védelem szempontjából értékelhető összefüggésben.” Ezt az Alkotmánybíróság egyrészt azzal támasztotta alá, hogy a szolgalmi jog gyakorlásának terjedelmét a Ptk. maga általános elvekkel és tételes szabállyal is korlátozza, másrészt pedig azzal, hogy a vitás ügyek bírói úton történő rendezésének eszköze ezzel együtt elegendő garancia a szembenálló tulajdonosi érdekek egyensúlyának a jogbiztonság követelményei mellett való érvényesülésére.51
Elvi, az Alkotmánybíróság gyakorlatában kifejtett tulajdonvédelmi elvekkel összhangban lévő, a tulajdon korlátozásával kapcsolatban alkalmazott kritériumrendszerbe ágyazott szempontok alapján való indokolás azonban ezekhez a döntésekhez nem kapcsolódott. Ami ezekből a döntésekből kiolvasható, az talán egy olyan érvelés lehetősége, mely szerint a magánjogi tulajdonjogok kollíziójának esetén ezeknek a magánjogi szabályozás és jogalkalmazás szintjén való rendezése a közérdeket szolgálja. Ha ez megfelelő érdekkiegyenlítést valósít meg, akkor az alkotmányos tulajdonkorlátozási teszt követelményeit eleve kielégíti, ráadásul ez nem feltétlenül kötött ellenértékkel való ellentételezéshez sem. Az egyéni jogsérelmeket pedig a rendes bíróságok tudják orvosolni, e körben alkotmányos követelmény e bírói út biztosítása lehet. Ilyen értelemben tehát ezek a konfliktusrendező normák nem vizsgálhatók felül az alkotmányos tulajdonvédelem kialakult tesztje alapján. Ezek a magánjogi szabályok abba a körbe tartozhatnak, amelyek esetében a tulajdon társadalmi kötöttségeiből is adódóan a tulajdonosnak bizonyos helyzetekben ellentételezés nélkül is el kell viselnie tulajdonának korlátozását. Ezt az érvelést támasztja alá az is, hogy az Alkotmánybíróság álláspontja szerint “az alapjogként védett tulajdon tartalmát a mindenkori (alkotmányos) közjogi és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól függően az adott fajta közhatalmi beavatkozás alkotmányos lehetősége a tulajdonjogba más és más.”
Vannak ugyanakkor a magánjogi normák – nem feltétlenül csak a Ptk. rendelkezései – között olyanok, amelyek a tulajdon megszerzésének egyoldalú jogosultságát biztosítják az egyik személy számára. Ilyenek azok, amelyek vételi jogot, visszavásárlási jogot biztosítanak, egyoldalúan jogosítják az egyik felet arra, hogy a másik a dolgát vegye meg vagy neki adja el, vagy pedig használati jog alapításával hosszabb ideig terhelik valakinek a tulajdonát. Az ilyen szabályok a tulajdon olyan korlátozásának, illetőleg olyan súlyos megterhelésének minősülhetnek, amelyek – összhangban az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatával is -a kisajátításhoz hasonló védelmet követelnek meg.52
A tulajdonjogi szabályozás kialakítása során ennek megfelelően a szabályozás alkotmányossága érdekében a tulajdonjogok ütközéséből – ideértve azok gyakorlásának egymástól való függését is – adódó érdekkonfliktusok feloldására vonatkozó szabályoknak távlatilag a közérdekkel alátámasztottnak kell lenniük, továbbá az érdekkiegyenlítést az egyedi esetekben biztosító szabályokat kell meghatározni, és jogorvoslati lehetőséget kell biztosítani. Az olyan szabályok esetében pedig, amelyek a magánjogi tulajdon tényleges elvonását teszik lehetővé, vagy az ingatlant olyan mértékben terhelik, ami a tulajdon elvonásához közeli helyzetet idéz elő, a kisajátítás feltételeire és tesztjére kell figyelemmel lenni, és az erre a helyzetre előírt követelményeknek kell eleget tenni.
A tulajdon tartalma, társadalmi kötöttsége és a kisajátítás
Kérdés, hogy az a séma, amely a kisajátításnak a tulajdon társadalmi kötöttségéből fakadó korlátozásától való elhatárolásán alapszik, valóban teljes mértékben magyarázni tudja-e a tulajdon alkotmányos védelmét. A kisajátítás és a tulajdon tartalmi meghatározásának illetőleg korlátozásának fogalma még viszonylag jól körülírható: a kisajátítás valamely alanyi jogként fennálló tulajdonjog teljes vagy részleges elvonását jelenti, míg a tulajdon tartalmának meghatározása a jogok és kötelezettségek nem alanyi, hanem elvont meghatározása az általános szabályozás szintjén.53 Kisajátítás és társadalmi kötöttség kettősségében gondolkodva azonban úgy tűnik, hogy marad a tulajdoni korlátozásoknak egy olyan köre, amely kisajátításnak nem minősül, ugyanakkor nem tartozik a tulajdon társadalmi kötöttségéhez sem, hanem korlátozás, amely azonban kompenzációs kötelezettséggel jár.
Az egyik lehetőség ezeknek a helyzeteknek a lefedésére a kisajátítás fogalmának kiterjesztése. Ez volt az első reakciója a német jogirodalomnak és bírói gyakorlatnak is. Papier kifejezetten fejlődési tendenciaként hivatkozik a kisajátítás fogalmának a tulajdoni korlátozásokra való kiterjesztésére, és az elhatárolást a tulajdon társadalmi kötöttsége és a kisajátítás között vonja meg.54 Ossenbühl hasonlóan kisajátítás és kártalanítási kötelezettséggel nem járó társadalmi kötöttség kettősségben gondolkodva a használati jog korlátozása kapcsán a kisajátítás és a korlátozás határát elsősorban a korlátozás mértékéhez, és nem az arányosság tesztjéhez köti.55 A kisajátítás fogalmának a tulajdon korlátozására való kiterjesztése azonban az absztrakt szabályozás szintjén eléri határait: kisajátításként csak már alanyi jogként biztosított jog korlátozása esetén lehet szó, a szabályozás absztrakt szintjén nem. Ha a szabályozás nem már meglévő alanyi jogot von el, már nem beszélhetünk kisajátításról.
A másik lehetőség az alkotmányos korlátozások körében a társadalmi kötöttségből fakadó és a társadalmi kötöttséggel alá nem támasztható korlátozások közötti különbségtétel, az előbbihez a kártalanítás nélküli tűrés kötelezettségét, az utóbbihoz a kártalanításhoz való jogot kapcsolva. Ebben az esetben viszont meg kell határozni a tulajdon korlátozásának azt a körét, amely megengedett (alkotmányos) ugyan, de nem tartozik a tulajdon társadalmi kötöttségébe. Ha azonban a társadalmi kötöttség körébe nem vonható a szóban forgó korlátozás, akkor az milyen alkotmányos érvekkel támasztható alá? Támpontként a kisajátítás feltételei (kivételesség és közérdek) adódnának, és ez kézenfekvőnek is tűnik, mert így megőrizhető a kritériumrendszer egysége. A kisajátítás kritériumainak alkalmazása nem kisajátítási helyzetekre viszont következetesen nem vihető végig, mert a kisajátítás fogalmi kiterjesztésének kényszerpályájára vezet. Úgy tűnik tehát, hogy az alkotmányos tulajdonvédelem dogmatikai szerkezetében van egy hiány, amely következetlen megoldásokat eredményezhet.56 Ez a következetlenség részben az elkerülhetetlen elhatárolási problémákra, részben pedig arra a törekvésre vezethető vissza, amely elkerülni igyekszik az alkotmányos tulajdonvédelem relativizálódását és értékvédelemmé való degradálódását.
A társadalmi kötöttség körébe nem vonható, de kisajátításnak sem minősülő, kompenzációs kötelezettséggel járó tulajdonkorlátozás esetén a kompenzálás kötelezettsége nem a kisajátításhoz kapcsolt kártalanítási kötelezettségre, hanem a korlátozás arányossági korlátjára vezethető vissza. A korlátozás e gondolatmenet szerint akkor alkotmányos, ha szükséges és arányos, és az arányosság megteremthető azzal, ha a korlátozásból eredő hátrányokat a jogalkotó valamilyen módon kiegyenlíti, vagy legalábbis az arányosság határáig csökkenti. A német alkotmánybírósági gyakorlat szerint a tulajdonjog tartalmának vagy korlátainak meghatározása akkor sem minősülhet kisajátításnak, ha aránytalan és mélyreható: ha a tulajdonjog tartalmának vagy korlátainak meghatározása nem felel meg az alkotmányos követelményeknek, alkotmányellenes lesz, és nem minősül át kisajátítássá.
Olyan jogszabályi előírás, amely a tulajdon tartalmát és korlátait határozza meg, nem tekinthető – még alkotmányellenessége esetén sem – kisajátításnak.57
Ez a megoldás dogmatikailag “rendezettnek” tűnő eredményre vezet. Kisajátításról – akár részleges, akár teljes kisajátításról – akkor lehet szó, ha egy konkrét, az alkotmányos védelem körébe vont tulajdoni tárgyat részben vagy egészben közérdekből tulajdonosától elvonnak és egy harmadik személyre ruháznak. Ezzel szemben a tulajdon tartalmának és korlátainak meghatározásáról – és nem kisajátításról – van szó akkor, amikor a tulajdoni tárgyhoz kapcsolódó olyan használati jogot korlátoznak vagy vonnak el, amely a tulajdonost illeti. Abban az esetben, ha a tulajdon tartalmának és korlátainak meghatározása a tulajdonosi pozíció értékét csökkenti vagy kiüresíti, a korlátozás arányossága a kompenzáció jogszabályi előírásával állítható helyre. Ahol ez nem lehetséges, ott kisajátításhoz kell folyamodni, a korlátozás alkotmányellenes lesz.58 Abban az esetben, ha a korlátozást a tulajdon társadalmi kötöttsége támasztja alá, a korlátozás kompenzációs kötelezettséget nem von maga után.
Ez a dogmatikai rendezettség bizonyos szempontból csak látszólagos. Egyrészt nagyon nehéz elhatárolni a tulajdon korlátozását a kisajátítástól, másrészt pedig a megengedett, kisajátításnak nem minősülő, kompenzációköteles korlátozás azzal a veszéllyel is jár, hogy az alkotmányos tulajdoni garanciát az értékgarancia irányába tolja el, ami a tulajdon alkotmányos védelmének lazítására, és az egész alkotmányos tulajdonvédelmi szemlélet átértelmezésére vezethet.59 Ennek a tendenciának a nyilvánvaló veszélyei késztették arra a német bírói gyakorlatot, hogy az alkotmányos tulajdonvédelem dogmatikai felépítését tovább finomítsa, és erőteljesen elhatárolja a kisajátítást és a kisajátítás alkotmányos megítélésének szempontjait a tulajdon-korlátozás alkotmányossági kritériumainak meghatározásától. Ennek középpontjában az áll, hogy a tulajdon-korlátozás arányosságának és általában alkotmányosságának megítélése nem függhet attól, hogy a jogalkotó megfelelő kompenzációt is előír-e vagy sem: az alkotmányos tulajdon-védelem helyébe nem léphet értékgarancia.
A német Bundesverfassungsgericht legújabb gyakorlatában kialakult szempontok a következőkben foglalhatók össze. Kisajátításról csak konkrét tulajdon-elvonás esetén lehet szó. A konkrét tulajdonosi pozíciót a Grundgesetz 14. cikkelye első bekezdésének első mondata védi. Ezzel szemben a Grundgesetz 14. cikkelye első bekezdésének második mondata védi a tulajdon absztrakt és általános szinten megfogalmazott korlátozását.60 A tulajdon tartalmának alkotmányellenes meghatározása alkotmányos értelemben nem határozható meg kisajátításszerű beavatkozásként, és eltérő természetük miatt a tartalom-meghatározás és a kisajátítás sem értelmezhető azonos jogintézményként, “közös nevezőre” nem hozhatók. E gondolatmenet szerint a tulajdonba való állami beavatkozás vagy kisajátítás, vagy a tulajdon tartalmának illetőleg korlátainak meghatározása. A kettőt egymástól élesen el kell határolni, e kategóriák nem járhatók át és nem terjeszthetőek ki egymásra.61
Annak megítélése során, hogy a jogalkotó a tulajdon tartalmát és korlátait alkotmányosan határozta-e meg, elsősorban azt kell vizsgálni, hogy a jogalkotó az érintettek védelemre érdemes érdekeit igazságos módon mérlegelte és a szabályozásban arányosan összhangba hozta-e. Ezt az arányosság kritériuma szerint kell megítélni. Már meglévő tulajdonosi pozícióba való beavatkozás (korlátozás)62 alkotmányos lehet akkor, ha az arányosság követelményére tekintettel a közérdekkel alátámasztott, és ha a közérdek adott helyzetben olyan nyomós, hogy előnyben kell részesíteni az állampolgárnak a tulajdona változatlan fennállásába vetett bizalmához fűződő érdekével szemben. A korlátozás alkotmányosan megengedett mértéke az érvényesítendő közérdek súlyától függ.63
Ebből az érvelésből az következik, hogy a tulajdon-korlátozás alkotmányosságát nem lehet attól függővé tenni, hogy a jogalkotó kínál-e megfelelő kompenzációt. Ha a szóban forgó tulajdonkorlátozás nem felel meg az arányosság követelményének, az arányosság nem “vásárolható meg,” a korlátozás alkotmányellenes. A kompenzáció eleve csak akkor kerülhet szóba, ha a korlátozás egyébként alkotmányos.64 Annak megítélése során, hogy a jogalkotónak milyen helyzetben kell kompenzációt biztosítania, és annak mértéke mekkora kell legyen, abból kell kiindulni, hogy a tulajdon alkotmányos védelmének funkciója a polgárok vagyonjogi szabad mozgásterének biztosítása. Ez csak akkor érhető el, ha a tulajdonos – legalábbis főszabályként – bízhat tulajdonának változatlan formában való fennmaradásában. A jogalkotó tulajdont korlátozó beavatkozása ezért akkor alkotmányos, ha a tulajdon-korlátozás kompenzációval jár.65
Az érvelés a tulajdon korlátozásáért biztosítandó kompenzációt ezzel az arányossági tesztből távolította el. Annyiban ugyanakkor tovább finomította ezt a tesztet a német alkotmánybírósági gyakorlat, hogy a tulajdon különösen súlyos korlátozása esetén nem szorítkozhat a jogalkotó pénzbeli kártalanításra annak érdekében, hogy a korlátozás arányosságát biztosítsa. A jogalkotó számára ez olyan kötelezettséget is jelent, hogy a tulajdonra háruló, a tulajdon társadalmi kötöttségébe nem tartozó korlátozásokat a jogalkotónak elsősorban a szabályozásban kivételes, kötelezettséget csökkentő vagy átmeneti tényállásokkal, adminisztratív vagy technikai intézkedésekkel kell elkerülnie.66
A cél nyilvánvalóan annak megakadályozása, hogy a kártalanítás önmagában arányossá és ezzel alkotmányossá tehesse a tulajdonba való beavatkozást, a kártalanítás árán mintegy “megvásárolhatóvá” téve az alkotmányos tulajdongaranciát. A tulajdon tartalmának megállapítása vagy korlátozása során figyelemmel kell lenni a tulajdonos érdekeire is, és minél súlyosabb a korlátozás, annál inkább kell a beavatkozásnak a közérdekkel alátámasztottnak lennie. Ha ez hiányzik, a beavatkozás kompenzáció esetén sem lehet alkotmányos.67 További elhatárolási probléma marad annak a meghatározása, hogy mely esetekben kell a tulajdoni korlátozást a tulajdonosnak a kompenzáció nélkül elviselnie, és mikor nem. A kompenzáció csak jogszabályban határozható meg, és nem hárítható generálklauzulával a bíróságra sem, mert az alkotmányosság a jogalkotóval szemben támasztott követelmény.68
A tulajdonjog alkotmányos védelmének követelményei a magánjogi szabályozásban
Amikor a magánjogi szabályozás alkotmányosságát a tulajdon alkotmányos garanciájának szempontjából vizsgáljuk, egyrészt alkalmazni kell a tulajdon elvonására és korlátozására vonatkozó alkotmányos követelményeket, másrészt pedig figyelembe kell venni azt a sajátosságot, hogy a magánjog alapvetően konfliktusrendező szabályozás. A magánjogi szabályozásban számtalan helyzet van, amely a tulajdon elvonásával jár, és látszólag ez az elvonás alkotmányos elvekkel nem támasztható alá. Ilyen például az elévülés és az elbirtoklás, amelynek következménye a tulajdon kártalanítás nélküli elvesztése, a túlépítés és a ráépítés szabályai, a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés esetei, vagy az ingatlan-nyilvántartásban bízva ellenérték fejében szerző védelme a tulajdonossal szemben.69 Ezekről a helyzetekről biztosan lehet tudni, hogy az alkotmányos értelemben vett tulajdon elvesztésével járnak, a tulajdon elvesztése a szabályozás következménye, és hogy nem tekinthetők kisajátításnak, sem pedig a tulajdon társadalmi kötöttségének körébe nem vonhatók. Felmerül tehát a kérdés, hogy a magánjogi szabályozásnak ezek az elemei az alkotmányos tulajdonvédelemmel összeegyeztethetőek-e, és ha igen, milyen szempontok alapján?
A magánjogi szabályozás ezen normái csak annak tükrében ítélhetők meg, hogy a magánjogi szabályozás céljánál és természeténél fogva érdekkiegyenlítő szabályozás, amelynek célja autonóm és mellérendelt jogalanyok egymással szemben álló érdekeinek kiegyenlítése, az érdekkonfliktusok feloldása. A tulajdonjog korlátozásához vezethet nemcsak mások személyhez fűződő jogainak, de tulajdonjogának érvényesítése is. A magánjog, azon belül is a tulajdonjogi (dologi jogi) szabályozás éppen az egymással szemben álló tulajdonosi érdekek érvényesülésének rendezése, ami szükségképpen vezet a szemben álló felek közül legalább az egyik érdekeinek a háttérbe szorulásához (korlátozásához) a másikéval szemben. A magánjogi szabályozás valósítja meg az egymással szemben álló érdekek kollíziójának feloldását, ami szükségképpen vonja maga után az egyik fél tulajdoni érdekeinek sérelmét.
A magánjogi – különösen a dologi jogi – szabályozásnak az alkotmányos tulajdonvédelem szempontjából való megítélése során az egyetlen helyes megoldásnak az tűnik tehát, ha a jogalkotó alkotmányos kötelezettségének a magánjogi jogalanyok közötti érdekkonfliktusok feloldását tekintjük, a jogalkotó cselekvési szabadságának körébe utalva azt, hogy az egyes érdekütközéseket melyik fél javára miként oldja fel, ha ezek az érdekek egyaránt azonos mértékben védelemre érdemesek. Ha az összemért érdekek nem egyaránt érdemesek védelemre, a jogalkotó akkor jár el alkotmányosan, ha az érdekeket a kevésbé védendő érdeket hordozó jogalany háttérbe szorításával, a védelemre érdemes érdek javára dönti el.70
A jogalkotóval szemben támasztott alkotmányossági követelmény ugyanakkor nem az optimális eredmény elérése, hanem az érdekmérlegelésen alapuló szabályozás kialakítása. A jogalkotónak nem a legjobb, hanem megfelelő érdekmérlegelésen alapuló szabályozást kell kialakítania. Ez összefügg azzal is, hogy a magánjogi szabályozás absztrakt, és a magánjogi szabályozásnak ez az absztrakt természete nem hagyható figyelmen kívül a magánjogi szabályok alkotmányos vizsgálata során.
Kérdés marad ugyanakkor, hogy a tulajdonszerzés fejében kompenzációt kell-e biztosítani a tulajdonát elvesztő számára? Erre a kérdésre szintén az érdekkonfliktusban összemért érdekek adhatnak választ. A nem tulajdonostól való jóhiszemű szerzés eseteiben például a tulajdonszerzéshez és a dolog értékéhez fűződő érdekek nem feltétlenül követik egymást: a tulajdonszerzés biztosítása a jóhiszemű szerző számára nem jelenti azt, hogy a nem tulajdonos átruházóval szemben az eredeti tulajdonos nem érvényesíthet kártérítési vagy jogalap nélküli gazdagodás iránti igényt.71 Ha azonban a szabályozás ilyen igényt nem biztosít az eredeti tulajdonos számára, a szabályozás alkotmányellenes lesz, mert az elidegenítő érdekei e vonatkozásban nem védendőek az eredeti tulajdonossal szemben. Az elbirtoklás és az elévülés helyzetei ugyanakkor a tulajdonát illetőleg követelését elvesztő fél érdekeinek a háttérbe szorulása miatt nem alapoznak meg kompenzációs kötelezettséget.
A tulajdonjog nem természetnél fogva adott jog, így nem létezik eleve adott tulajdonfogalom. Az alkotmány a jogalkotó által biztosított tulajdonjogot védheti csak, az alkotmánybíróságok érvrendszere nem a jogrendszer feletti (természetjogi) tulajdonjog-fogalomban mozog. Az, hogy tulajdonjogot min és milyen terjedelemben biztosít a jogrendszer, a tulajdonjog tartalmának a meghatározása, ami a jogalkotó állam kompetenciája. Ezért – választ adva egy korábbi tanulmányomban72 felvetett kérdésre – alkotmányos szempontból aggálytalan az is, ha a dologi jogi szabályozás például a föld méhének kincseit nem tekinti az ingatlanon fennálló tulajdonjoghoz tartozónak, hanem állami tulajdonban tartja azokat, vagy ha a telekingatlan tulajdonjogát a föld felszíne alatt és felett meghatározott mértékig ismeri csak el kiterjeszthetőnek. Ezzel ugyanis a jogalkotó csak a magánjogi tulajdon tartalmát és határait határozza meg, nem pedig már biztosított tulajdont csorbít vagy von el. Az egyszer már biztosított tulajdonjog korlátozása vagy elvonása azonban már a tulajdon alkotmányos védelmének ernyője alá tartozik.
JEGYZETEK
1 Maur/Dürig/Herzog Art 14. Rn 18 sk.
2 A Weimari Alkotmány 153. cikkelye egyrészt általános rendelkezésben biztosította a tulajdonhoz való jogot azzal, hogy annak korlátait és tartalmát törvény határozza meg, másrészt pedig a kisajátítás feltételeit határozta meg. A Weimari Alkotmány 153. cikkelye szerint “Az Alkotmány garantálja a tulajdont. Annak tartalmát és korlátait törvényben kell meghatározni. (Kisajátításra csak a közjó érdekében és törvényi felhatalmazás alapján kerülhet sor. Ellenében – ha birodalmi törvény másként nem rendelkezik – kártalanítás jár. A kártalanítás mértékének megállapítása végett vitás esetben – ha birodalmi törvény másként nem rendelkezik – bírósági utat lehet igénybe venni. Kisajátításra a Birodalom érdekében tartományokkal, községekkel vagy közhasznú szövetségekkel szemben csak kártalanítás ellenében kerülhet sor.) A tulajdon kötelez. Használata egyúttal a köz legnagyobb javát is kell, hogy szolgálja.”
3 Schwerdtfeger, Günther: Die dogmatische Struktur der Eigentumsgarantie (Walter de Gruyter, Berlin/New York, 1983) 1. o.
4 Mcmr/Dürig/Herzog Art 14 GG Rn 21.
5 Uo. Rn. 22.
6 Schwerdtfeger: i. m. 9. o.
7 A Grundgesetz 14. cikkelye a következők szerint rendelkezik: “(1) A tulajdon és az örökölés joga biztosíttatik. A tartalmat és a korlátokat a törvények határozzák meg. (2) A tulajdon kötelez. Használata egyúttal a közösség javát is kell, hogy szolgálja. (3) Kisajátítás csak a köz javának érdekében megengedett. Csak törvény által vagy törvény alapján kerülhet rá sor, amely a módját és a kártalanítás mértékét is szabályozza. A kártalanítás mértékének meghatározására a közösség és az érintettek érdekeinek az igazságos mérlegelésével kerül sor. Vitás esetben a kártalanítás mértékének megállapítására rendes bírósági út vehető igénybe.”
8 Az 1990. évi XL. tv. 7. §-ához fűzött miniszteri indokolás mindössze annyit rögzít, hogy “Régóta hiányzó rendelkezést pótol az a szabály, amely a tulajdonhoz való jogot deklarálja.”
9 Ez több okra is visszavezethető, így például arra, hogy az alkotmányos tulajdoni garancia nem pozitív, hanem negatív szemléletből, a korábbi, szocialista tulajdoni felfogással való szakítás kifejezésének szándékából ered, Ehhez képest elsősorban tagadást, a rendszerváltás előtt érvényes tulajdoni renddel való szembenállást fejez ki. Másrészt nem feltétlenül kezelték a normaalkotás folyamatában a jövőbe tekintve kellő súllyal ezt a kérdést, amit erősen befolyásolhatott az a korábbi szemlélet, amely az Alkotmányt elsősorban deklaratív jogszabályként kezelte, tényleges normatív tartalmat nem kapcsolva hozzá. Ld. Balogh Zsolt in: Az Alkotmány magyarázata (Balogh Zsolt/Holló András/Kukorelli István/Sári János, KjK-KERSZÖV, Budapest, 2002) 263. o.
10 64/1993. (XII. 22.) AB hat. IV. 1.
11 Leisner, Walter: Eigentum [Handbuch des Staatsrecht der Bundesrepublik Deutschland Band VI (Freiheitsrechte) C. F. Müller Juristischer Verlag, Heidelberg, 1989, hrsg von: Josef Isensee/Paul Kirchhof, § 149. p. 1023-1098] Rn. 1.
12 Badura, Peter: Eigentum [in: Benda, Ernst/lMihofer, Werner/Vogel, Hans-Jochen (Hrsg.): Handbuch des Verfassungsrecht, Walter de Gruyter – Berlin, New York, 1994, p. 326-390.] Rn. 27.
13 Böhmer, Werner: Eigentum aus verfassungsrechtlicher Sicht [in: Das Eigentum (Hrsg. J. F. Baur), Göttingen, Vanderhoeck & Ruprecht, 1989, 39-80. o.] 42. o.
14 Leisner: Eigentum Rn. 8.
15 Ld. pl. Battis, Ulrich: Zur Bestimmung von Inhalt und Schranken dies Eigentums durch Gesetzgeber und Gerichte (in: Freiheit und Eigentum – FS Leisner zum 70. Geburtstag, hrsg. von Josef Isensee/Helmut Lecheler; Duncker & Humblot, Berlin, 1999, p. 679-687) 685. o. Önmagában az a tény, hogy a kiadott építési engedély adott esetben jogszabálysértő volt, nem bizonyult elegendőnek az alkotmányos tulajdoni garanciába ütközés alapján a jogsértés megállapításához. Ld. még: Bönker, Christian: Baurechtlicher Nachbarschutz aus Art. 14 Abs. 1 Satz 1 GG? (DVBl. 1 Mai 1994, p. 506-511) 506. o.
16 Bönker: Baurechtlicher Nachbarschutz 508. o.
17 Bönker: Baurechtlicher Nachbarschutz 510. o. Ezt, az alkotmányra való közvetlen hivatkozás lehetőségét megszorító tendenciát a kilencvenes években hozott további döntések is megerősítették. Ld. Battis: 15. lj.-ben i. m. 686. o.
18 Leisner: Eigentum Rn. 4. A jog szubjektív természete e helyütt azt jelenti, hogy alanyi jogról van szó, azaz a jognak van konkrét jogosultja.
19 A generálklauzuláknak a dologi jogban is betöltött kiemelkedő szerepét hangsúlyozza Leisner is, példaként említve a BGB 1004. §-ának a rendelkezését, amely a tulajdon sérelme esetére általában, a lehetséges eseteket taxatíve nem felsorolva biztosítja a sérelmet szenvedett fél részére az abbahagyási kereset előterjesztésének lehetőségét. Leisner: Eigentum Rn. 4.
20 Például a tulajdont mint kizárólagosságot ragadja meg. Leisner szerint (Eigentum Rn. 73.) ez elsősorban történeti sajátosságokra vezethető vissza, és szerinte a magánjog a tulajdoni dogmatika szívében mindig is az alkotmányjog “tanítómestere” marad.
21 Ez nemcsak abban jelentkezik, hogy – amint erre alább még kitérünk – az alkotmányjogi tulajdonfogalom szélesebb kört ölel fel, mint a magánjogi, hanem abban is, hogy az Alkotmánybíróság a tulajdon tartalmának meghatározása során is elszakadt a polgári jogi tulajdonjog-tartalomtól, mást jelent az alkotmányos értelemben vett abszolút védelem, s az alkotmányjogi tulajdonvédelem mindig konkretizált módon merül fel. Ld. Sólyom László: Az alkotmánybiráskodás kezdetei Magyarországon (Osiris Kiadó, Budapest, 2001) 133. o.
22 A tulajdon, mint intézmény védelme elsősorban a tulajdonnal járó rendelkezési szabadság biztosítását jelenti. Ilyen értelemben a tulajdon alkotmányos védelme szorosan összefügg a személyes szabadság garantálásával. Azt a követelményt fogalmazza meg, hogy a tulajdon, mint alkotmányos jog jogosultja számára szabad mozgásteret kell biztosítani vagyonjogi viszonyainak körében annak érdekében, hogy életét autonóm módon irányítsa. Vö. Böhmer: Eigentum aus verfassungsrechtlicher Sicht 46. o. Ezt fejezi ki az is, hogy a magyar alkotmánybírósági gyakorlat szerint az Alkotmány a tulajdonjogot, mint az egyéni cselekvési autonómia anyagi alapját védi. Ebben az összefüggésben nem választható el a tulajdoni garancia a személyiség szabad kibontakoztatásához és a gazdasági tevékenység szabadságához való jogtól, különösen, ha a tulajdon alkotmányos védelmét a termelési és elosztási viszonyokkal összefüggésben szemléljük. Ebben az összefüggésben a vállalkozó által használt tulajdon alkotmányos biztosítása veti meg egyúttal az alapját egy olyan gazdasági rendszernek, amely az állami irányítástól független, piaci viszonyokra épül, és amely biztosítja a verseny szabadságát. Vö. Depenheuer, Otto in Das Bonner Grundgesetz [Kommentar begründet von Dr. Hermann Mangoldt/Friedrich Klein, 4. vollst. neub. Aufl. Band I. Preämbel, Artikel 1 bis 19, hrsg von Dr. Christian Starck, Verlag Franz Vahlen, München] GG I Art. 14. Rn. 9.
23 Azaz nemcsak a magántulajdont általában, hanem a személyek tulajdonát is, annak fennmaradását. Ennek a védelemnek két oldala van. Egyfelől tiltja az állam számára a magántulajdonba való beavatkozást, másrészt pedig alanyi védelmi jogot biztosít a jogosult számára ahhoz, hogy megfelelő eszközök álljanak rendelkezésére a tulajdonába való jogosulatlan beavatkozással szembeni védelem során. Böhmer: Eigentum aus verfassungsrechtlicher Sicht 48. o.
24 Depenheuer in Mangoldt/Klein/Starck GG I Art. 14. Rn. 30. és Rn. 34.
25 Leisner: Eigentum Rn. 8.
26 Ld. Depenheuer in Mangoldt/Klein/Starck GG I Art. 14. Rn. 50. sk. és Leisner: Eigentum Rn. 67. sk. Leisner szerint ugyanakkor ez nem jelenti a jogalkotó korlátlan rendelkezési jogát e téren, mert ha valami, valamely alkotmányosan biztosított tevékenység elemi részeként a vagyon fogalmi körébe vonható, akkor azt a jogalkotónak definiálnia kell, ennek elmaradása alkotmányellenes.
27 Vörös Imre: A tulajdonhoz való jog az alkotmányban (Acta Humana 1995, No. 17-19., 154-169. o.) 165. o.
28 Ld. 64/1993. (XII. 22.) AB határozatot az Lt. egyes rendelkezéseinek alkotmányellenességéről. Az Alkotmánybíróság e határozatot megelőző gyakorlatában sem azonosította az alkotmányos tulajdon-fogalmat a polgári jogi tulajdonfogalommal. A 17/1992 (III. 30.) AB határozatban például az Alkotmánybíróság “elvi éllel mutat rá arra, hogy az Alkotmány 13. § -ának (1) bekezdése nemcsak a tulajdonjog, hanem az azzal összefüggő minden vagyoni jog biztosítására vonatkozik. Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése ezért a tulajdonvédelem körében az egyéb vagyoni jogok védelmét is biztosítja. A jog-összehasonlítás is azt mutatja, hogy több külföldi alkotmánybíróság gyakorlata a vagyoni jogosultságokat az alkotmányos tulajdonvédelem körébe vonja. Az Alkotmánybíróság ezzel is összhangban az Alkotmány tulajdonvédelemmel kapcsolatos rendelkezéseit olyan alapjognak tekinti, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok az egyéb dologi jellegű vagyoni jogok védelmére is alkalmazhatnak” [17/1992. (III. 30.) AB hat. II. 6.] Az Alkotmánybíróság a máig irányadónak tekintett tulajdoni koncepcióját azonban a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatban fejtette ki.
29 64/1993. (XII. 22.) AB hat. IV. 1. A tulajdon alkotmányos védelme kapcsán érdemes e helyütt is megjegyezni, hogy a német alkotmánybírósági gyakorlat szerint a tulajdon alkotmányos védelmének kettős funkciója van: egyrészt a tulajdont a magánjogi rend egyik alapjává nyilvánítja, másrészt pedig az egyéni tulajdonost védi az állami beavatkozással szemben. Raiser, Ludwig: Das Eigentum als Menschenrecht (FS Baur, Mohr, Tübingen, 1981, 105-118. o.) 116. o.
30 Hasonlóan a német Bundesverfassungsgericht gyakorlatához. Szintén a német alkotmánybírósági gyakorlathoz hasonlóan a magyar Alkotmánybíróság is ebből a funkcionális fogalomból és e szemlélet segítségével vezette le az Alkotmány tulajdonvédelmi rendelkezéseiből az egyes társadalombiztosítási igények alkotmányos védelmét. Sonnevend Pál: A társadalombiztosítási jogosultságok tulajdoni védelme a Német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában (Magyar Jog 1997/4. 208-227. o.) 221. o.
31 Lábady Tamás: A tulajdonvédelem változása az Alkotmánybíróság gyakorlatában (in: Tíz éves az Alkotmánybíróság, Budapest, 2000, Alkotmánybíróság, 145-165. o.) 161. o.
32 Lábady uo. 162. o.
33 Wilhelm, Jan: Sachenrecht (2. neub. Aufl., Walter de Gruyter, Berlin/New York, 2002) Rn. 209.
34 Wilhelm: uo. Rn. 210. Ez a magyar Alkotmánybíróság tulajdonvédelmi koncepciójából is következik. Ez nem jelenti ugyanakkor azt, hogy az alkotmányos védelem a magánjogi jogviszonyokra is kiterjedne és ezzel az alkotmány a magánjogi jogviszonyokban közvetlenül alkalmazható volna.
35 Scheuner, Ulrich: Die Garantie des Eigentums in der Geschichte der Grundund Freiheitsrechte (in: Staatstheorie und Staatsrecht – Gesammelte Schriften, Ducker & Humblot, Berlin, 1978, 775-807. o.) 805. o.
36 A BGB 903. § -ának első bekezdése szerint “a dolog tulajdonosa, amennyiben az törvénnyel vagy harmadik személyek jogaival nem ellentétes, a dologgal tetszése szerint járhat el és minden arra irányuló behatást kizárhat.”
37 Ezért tekintette Wieacker a BGB 903. § (1) bekezdésében meghatározott, a tulajdonos szabadságán alapuló tulajdon-fogalmat értelmét vesztettnek. Wieacker, Franz: Zum Wandel der Eigentumsverfassung (Deutsche Juristenzeitung, 1934, p. 1446-1451.) 1446. o.
38 Böhmer: Eigentum aus verfassungsrechtlicher Sicht 62. o.
39 Depenheuer in Mangoldt/Klein/Starck GG I Art. 14., Rn. 208
40 Hösch, Ulrich: Eigentum und Freiheit (Mohr Siebeck, Tübingen, 2000) 202. o.
41 Leisner, Walter: Sozialbindung des Eigentums (Duncker & Humblot, Berlin, 1972) 189. o.
42 Böhmer: Eigentum aus verfassungsrechtlicher Sicht 58. o.
43 Leisner: Sozialbindung des Eigentums 217. o.
44 Leisner: Sozialbindung des Eigentums 234. o.
45 Balogh Zsolt: Alkotmány komm. 265. o.
46 Lábady: A tulajdonvédelem változása 162. o.
47 64/1993. (XII. 22.) AB hat. IV. 2.
48 Az egyes személyek javára szóló korlátozás is közérdek, ha társadalmi problémák megoldását szolgálja: ilyen például a városrendezés, a földrendezés vagy a bérlők védelme. 64/1993. (XII. 22.) AB hat. IV. 2.
49 58/1994. (XII. 14.) AB. hat. III. A.
50 374/B/1996. AB. hat II.
51 785/B/1997. AB. hat. II.
52 Ld. pl. a 3/2000. (II. 25.) AB hat. III. és 64/1993. (XII. 22.) AB hat. IV. IV. 3.
53 Wilhelm: Sachenrecht, Rn. 215.
54 Eszerint a magántulajdon közigazgatási korlátozása is kisajátításnak minősülhet, nemcsak a tulajdon teljes vagy részleges elvonása. Papier, HansJürgen: Eigentumsgarantie des Grundgesetzes im Wandel (C. F. Müller Juristischer Verlag, Heidelberg, 1984) 30. o.
55 Ossenbühl rámutat arra, hogy a használati jog a tulajdon magva, és annak korlátozása a kisajátítással egyenértékű elvonáshoz vezethet, ha annak következtében a tulajdon ésszerű használati lehetősége megszűnik. Ossen-bühl, Fritz: Eigentumsschutz gegen Nutzungsbeschränkungen (F. S. Leisner: 689-705. o.) 701. o.
56 A német bírói gyakorlatban valószínűleg éppen ilyen okokból eltér a Bundesverfassungsgericht és a Bundesgerichtshof gyakorlata. Az eltérő és következetlen német bírói gyakorlatra ld. Wilhelm: 33. lj.-ben i. m. Rn. 224. skk.
57 Ld. pl. Maur/Dürig/Herzog: Grundgesetzkommentar II. Art. 14., Rn. 28.
58 Deutsch, Markus: Planungsschadenrecht ( §§ 39 ff. BauGB) und Eigentumsgrundrecht (Art 14.GG) [BVBl 1. Juni 1995, 546-553. o.] 553. o.
59 Erre figyelmeztet pl. Deutsch. Deutsch: uo. 548. o. Az alkotmányos tulajdonvédelemnek tulajdonképpen két komponense van. Az egyik a tulajdon “állagához” való jog, a másik pedig az értékgarancia. Az értékgarancia szubszidiárius, akkor lép az állagvédelem helyébe, ha a tulajdon elvonását az alkotmány lehetővé teszi, és ezzel a tulajdonhoz való jogot a tulajdon értékéhez való joggá alakítja: a jogosult a tulajdoni tárgyat nem tarthatja meg, csak annak értéke megtérítésére tarthat igényt. Ennek az értékgaranciának a helyzete voltaképpen a kisajátítás, amelynek során a tulajdonos köteles tűrni tulajdonának elvonását, de kártalanításra tarthat igényt.
60 A Grundgesetz vonatkozó rendelkezéseit ld. a 7. lj.-ben.
61 Jarass, Hans D.: Inhalts- und Schrankenbestimmung oder Enteignung? Grundfragen der Struktur der Eigentumsgarantie (NJW 2000, 2841) 2842. o. Jarass megjegyzi azt is, hogy vannak olyan, egyedi aktuson alapuló tulajdonba való beavatkozások, amelyek a tulajdon tárgyának használatát korlátozzák és nem minősülnek sem kisajátításnak (mert oda fogalmilag nem sorolhatók) de nem tekinthetők a tulajdon tartalmát és korlátait meghatározó szabályozásnak sem, mert nem absztrakt-általános természetűek. Uo. 2841. o.
62 Tipikusan ilyenek az ingatlanok hasznosítására vonatkozó, környezetvédelmi szempontú korlátozások.
63 BVerfG NJW 1998, 367, 368. A Bundesverwaltungsgericht újabb gyakorlata is egyértelműen elveti a tulajdoni korlátozások kisajátításként való értelmezésének lehetőségét, az érvelés azonban annyiban eltér az alkotmánybírósági alkotmányértelmezéstől, amennyiben a kisajátítás mellett a kártalanítási kötelezettség nélküli tulajdon-korlátozást a tulajdon társadalmi kötöttségéhez kapcsolja, abból vezeti le. Ld. BVerwG NJW 1996, 409, 409.
64 König, Ruth: Kriterien für die Begründung der Ausgleichspficht bei Inhaltsund Schrankenbestimmungen des Eigentums (DVBl 15. Juli 1999, 954-959. o.) 958. o.
65 König: uo. 959. o. A tulajdon társadalmi kötöttségéből eredő kompenzációmentes tűrési kötelezettséget ez az érvelés nem érinti.
66 BVerfG NJW 1999, 2877, 2877
67 Roller, Gerhard: Enteignung, ausgleichspflichtige Inhaltbestimmung und sal-vatorische Klauseln (NJW 2001, 1003) 1008. o.
68 Stüer, Bernhard: Abschied von salvatorischen Klauseln im Denkmal- und Naturschutzrecht (NJW 2000, 3737) 3740. o.
69 Ilyen például a házastársi tartás fizetésének kötelezettsége is a házasság felbontása után.
70 A levezetést a jóhiszemű szerzés védelmére alkalmazva ld. Hager, Johannes: Verkehrsschutz durch redlichen Erwerb (C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München, 1990) 81. o. Hager ennek alapján vezeti le a jóhiszemű szerző nem tulajdonostól való tulajdonszerzésének alkotmányosságát akkor, ha a szerzés ellenérték fejében történt. Ha a szerzés ingyenes, a jóhiszemű szerző érdeke kevésbé érdemes védelemre, mint az eredeti tulajdonos érdeke. Ezért ingyenes szerzés esetén nem volna alkotmányos az eredeti tulajdonos tulajdonvesztésének árán a jóhiszemű szerző tulajdonszerzésének védelme. Ellenérték fejében szerző jóhiszemű személy esetén a jogalkotó szabadsága, hogy a szerző vagy az eredeti tulajdonos számára biztosítja a tulajdont: alkotmányos szempontból mindkét megoldás egyenértékű, egyik sem alkotmányellenes.
71 Ld. szintén: Hager: uo. 82. o.
72 Észrevételek és javaslatok az új Polgári Törvénykönyv dologi jogi koncepciójának kiegészítéséhez. Polgári Jogi Kodifikáció 5-6/2002, 7-30. o.