Kisfaludi András: A társasági jog helye a jogrendszerben (PJK, 2000/2., 36-46. o.)

A cikk letölthető PDF formátumban is.

I. A tanulmány célja és néhány előzetes kikötés

A jelen tanulmánynak az a célja, hogy megvizsgálja azt a kérdést, milyen viszonyban áll a társasági jogi szabályozás a polgári jogi szabályozással, illetve a megalkotandó új Polgári Törvénykönyvnek milyen módon kell kezelnie a társasági jog anyagát. A logikailag lehetséges válaszok egészen távolálló végleteket mutatnak. A társaságokra vonatkozó jogi szabályozásról állíthatnánk azt, hogy teljes egészében kívül áll a polgári jogon, s azzal semmiféle érdemi kapcsolatban nem áll, de juthatunk arra a következtetésre is, hogy a társasági jog valójában semmiféle specialitást nem mutat a polgári joghoz képest, igazából csak a polgári jog egy részéről van szó. Ezeknek a végleteknek a jogszabályi leképezéseként érvelhetnénk amellett, hogy a társasági jog anyaga teljes egészében a Polgári Törvénykönyvben helyezendő el, vagy épp ellenkezőleg: teljes egészében a Polgári Törvénykönyvtől függetlenül, mindenféle szabályozás-technikai kapcsolatot is mellőzve kell megalkotni azt.

Mint általában, a végletes megoldások itt sem számíthatnak sikerre. A valódi, hatékony megoldásnak valahol a végletek között kell elhelyezkednie. Éppen emiatt van szükség tüzetesebb vizsgálatra e tárgykörben, hiszen a lehetséges szélső megoldások között megtalálni azt a pontot, amely a legkielégítőbb megoldást adja, egyáltalán nem látszik egyszerű feladatnak.

Mielőtt belemélyedünk a kérdés vizsgálatába, szükségesnek látszik néhány előfeltevés rögzítése.

1. A társasági jog alatt minden társasági viszony szabályozását értem

Ha a társasági jog helyét keressük a magyar jogrendszerben, akkor nem mellőzhetjük annak tisztázását, hogy mit is érünk társasági jog alatt. Viszonylag egyszerű válasz lenne azt mondani, hogy a társaságok sajátos belső és külső viszonyainak jogi normák formájában való szabályozása jelenti a társasági jogot. Csakhogy azonnal felmerül annak szükségessége, hogy magyarázatot adjunk arra, mit is tekintünk társaságnak.

Ezen a ponton pedig meglehetősen nehéz helyzetben vagyunk, mert sem a tételes jog, sem a jogtudomány nem szolgál általánosan elfogadott, s a társaságok általános jellemzőit megragadó definícióval. Ezt a hiányt ez a tanulmány sem fogja pótolni. A társaságok fogalmával csak olyan mértékig kívánnék foglalkozni, ameddig ez az elemzés tárgyának meghatározásához elengedhetetlen.

Az elmúlt évtizedben ugyan szokásossá vált, hogy a “társasági jog” fogalma alatt a gazdasági társaságokra vonatkozó joganyagot értsük,¹ ez azonban sem jogi, sem gazdasági szempontból nem helyeselhető. A jog ugyanis társaságként szabályoz olyan alakulatokat is, amelyek nem minősülnek gazdasági társaságnak (pl. a hatályos Ptk. XLVI. fejezete is a “Társaság” címet viseli), tehát a társasági jognak a gazdasági társaságok jogával való azonosítása a pozitív jog alapján nem helytálló. Gazdasági szempontból pedig az, hogy a gazdasági társaságok “eltakarják” a többi társaságot, azért veszélyes, mert az érdekeltek olyankor is gazdasági társaságokat hoznak létre, amikor pedig ez nem lenne feltétlenül szükséges, hiszen elképzelhető, hogy a társaságnak szánt funkciókat más társasági formában hatékonyabban lehetne szolgálni.

Ha azonban a társaságok fogalmát szélesebb értelemben fogjuk föl, akkor csak tovább bonyolítjuk a fogalomalkotást. Sárközy Tamás írta, hogy “a gazdasági társaságok olyan sok formában jelentkeznek, olyan sokfajta igényt elégítenek ki, annyi vegyes – atipikus alakzatuk van, annyi más szerződéssel képeznek határesetet, hogy igen nehéz számukra egységes fogalmi jegyeket találni.”²

Ha a társaságok egy csoportját alkotó gazdasági társaságokra igaz ez, akkor sokkal inkább érvényes mindez a társaságok általános fogalmára. Olyan jogi jelenségre kellene egységes fogalmat találni, amely – a hatályos jogi szabályozás alapján – magába foglalja az élettársak nem elsősorban vagyoni jellegű kapcsolatának vagyoni következményeire vonatkozó szabályokat és a legnagyobb részvénytársaságok működését szabályozó normákat, s a két véglet közötti sokféle alakzat szabályozását is. Ez az összetettség nemcsak a társasági formák különbözőségében jelenik meg, hanem időnként egy társasági formán belül is különbséget kell tennünk az egyes társaságok között a társaság méretei, gazdasági súlya, a kívülállók szempontjából megítélendő kockázatossága alapján.

Nyilvánvaló, hogy minél több elemet felölelő fogalmat alkotunk, e fogalom annál általánosabb lesz, annál kevesebb fogalmi jegyet lehet meghatározni. Jószerivel csak az alábbi ismérvek maradnak:

– A társaságok több személy együttműködését jelentik (kivételt jelenthet e kritérium alól az egyszemélyes gazdasági társaságok esete);

– az együttműködés az abban résztvevők autonóm elhatározásán alapul;

– az együttműködés vagyoni jellegű;

– a társaság résztvevői vagyoni hozzájárulást teljesítenek a társaság részére;

– a társaság tevékenységének vagyoni kockázata (a nyereség vagy veszteség lehetősége) közvetlenül vagy közvetve a társaság tagjaira esik.

Mindezek alapján a társaságok közé sorolandónak látom a gazdasági társaságokon kívül a Ptk. XLVI. fejezetében szabályozott formációkat, továbbá a közhasznú társaságot (Ptk. 57-60. §) és az egyesülést (Ptk. 74/H. §, illetve Gt. XIII. fejezet).

Elméleti szempontok alapján a szövetkezeteket is társaságnak kellene tekintenünk, hiszen a társaságok általános jellemzői ezekre az alakulatokra is igazak lehetnek, a szövetkezeti specialitások érvényesülését pedig a társasági szabályok egyáltalán nem zárják ki. Nem véletlen, hogy a Kereskedelmi Törvény (1875. évi XXXVII. tc.) a szövetkezeteket a kereskedelmi társaságok egyikeként szabályozta. Bár a szövetkezeti mozgalom a szocialista társadalmi és gazdasági ideológia keretei között speciális értékelést kapott, s ennek következtében a szövetkezeti jog valamiféle önállósult jogággá vált, az új Gt. előkészítésének idejére már egyértelművé vált, hogy – a szövetkezetek jogi szabályozásában az utóbbi évtizedben bekövetkezett, s a társasági jogi szabályozáshoz közelítő módosítások eredményeként – a szövetkezetek a társaságok rendszerébe beilleszthetőek lennének, sőt ezt Sárközy Tamás jogtechnikailag lehetségesnek, jogdogmatikailag pedig indokoltnak tartja.³ Annak ellenére, hogy az aktuális politikai helyzet és a szövetkezetek bizonytalan tulajdoni viszonyai nem tették volna kifizetődővé a társasági jogi szabályozásba való beépítésüket, Sárközy Tamás már 1994-ben azt állapította meg, hogy “a szövetkezet lényegében a hetedik társasági formává vált”,⁴ s a szövetkezetek szabályozásának a társasági jogba való beolvadását kb. 2000-re prognosztizálta.⁵ Azt, hogy a szövetkezet valójában egy társasági forma, az Alktománybíróság is tényként kezelte egy ítéletében.⁶ Mindezek alapján tehát nem indokolatlan, ha a szövetkezeteket is a társaságok fogalmi körébe vonjuk.

A társaságok egyes fogalmi jegyeivel való rokonság miatt fölmerülhetne további együttműködési formáknak a társaság fogalmába sorolása is, ezért érdemes egyértelművé tenni, hogy nem tekintem társaságnak a közigazgatási feladatok ellátására (tehát nem vagyoni célokból) létrejött társulásokat, a szintén nem gazdasági célokat követő társadalmi szervezeteket és köztestületeket, továbbá az alapítványokat – akkor sem, ha esetleg több alapítójuk van. Nyilvánvalóan egészen más szempontok szerint, s esetleg más módszerekkel kell szabályozni azokat az együttműködési alakzatokat, amelyek csak másodlagosan válnak vagyoni jogviszonyok alanyaivá, s másként azokat, amelyek elsődleges célja, létük értelme az, hogy vagyoni jogviszonyokban vegyenek részt. A közigazgatási jogban vagy az alkotmányjogban gyökerező együttműködési formák elsősorban a közjogi elemek által meghatározottak, s a vagyonjogi sajátosságoknak csak másodlagos jelentőségük lehet, ezért nem hiszem, hogy azonos módon, társaságként lehetne kezelni ezeket a szervezeteket.

Az egyes jogi személyek vállalata és a leányvállalat pedig magánjogi lényegű ugyan, de éppen az együttműködési elem hiánya miatt nem tekinthető társaságnak.

2. Nem a hatályos tételes jogi helyzetből kell kiindulni

Amikor a társasági jog és a polgári jog viszonyát vizsgáljuk, kiindulhatunk abból a pozitív jogi helyzetből, amit a hatályos jogi szabályozás mutat, ez a vizsgálódás azonban elsősorban a jogalkalmazás számára járhatna tanulságokkal. Ha azonban a jogalkotás, a kodifikáció szempontjából közelítünk a kérdéshez, akkor a hatályos tételes jog elemzése sok lehetőséget kihasználatlanul hagy, nem enged meg felvetni és végiggondolni olyan gondolatokat, amelyek pedig a jogalkotás számára hasznosak lehetnek.

Tekintettel arra, hogy a Ptk. újrakodifikálása napirenden van, az aligha kifogásolható, ha a Ptk. oldaláról nem ragaszkodunk a hatályos szabályozás adta keretekhez, hanem viszonylag szabadon kezeljük az amúgy is változtatásra váró anyagot. Némileg más a helyzet a társasági jogi szabályozás zömét kitevő Gt.-vel, amely a gazdasági társaságokra vonatkozó szabályokat nem túl régen, 1997-ben szabályozta újra, s nincs is napirenden az új törvény átfogó módosítása. Ez a körülmény azt indokolná, hogy a társasági jogi szabályozásnak ezt a részét tekintsük adottságnak, s a társasági jognak a polgári joghoz való viszonyát ezen adottságok figyelembe vételével próbáljuk meg rendezni. Úgy gondolom azonban, hogy ezt, az első közelítésben kézenfekvőnek tűnő kötöttséget mégsem szabad teljes egészében elvállalni. Az ilyesfajta korlátozás csak akkor lenne elfogadható, ha biztosak lehetnénk abban, hogy a jelenleg hatályos Gt. a lehető legjobb, aminél jobb nem is szükséges és nem is lehetséges. Úgy vélem, nem biztos, hogy ez megfelelő kiindulás lenne a gondolkodáshoz. Már csak azért sem, mert a Ptk. módosulásával változik a Gt. által szabályozott viszonyok hátterét, keretét adó joganyag, s ekként hiba lenne a Gt. változtathatatlanságához ragaszkodni.

Mindezek figyelembe vételével az elemzés során mind a Ptk.-t, mind a Gt.-t változtatható elemnek fogom tekinteni, de természetesen a Gt. esetében igyekszem mindig erőteljesebben figyelembe venni a hatályos törvény által diktált feltételeket.

A fenti előzetes kikötésekben foglaltak megtartásával a következőkben kísérletet teszek arra, hogy először a társaságok és a társasági jog fejlődése alapján mutassam be azt, hogy a gazdasági célú társaságok nem mindig és nem feltétlenül kizárólag az abban résztvevők magánautonómiája alapján működő intézmények voltak, hanem a társasági forma elméletileg más célok megvalósítására is alkalmas lehetett.

Ezt követően igyekszem a társaságok jogi struktúrájának leírására vonatkozó modern elméletek segítségével feltárni a társaságok valódi tartalmát, hiszen ez fogja alapvetően meghatározni a szabályozás jellegét is. A társaság lényegének megragadásához a szerződéses cégelméletet kívánom röviden bemutatni, majd kitérnék a társaságok társadalmi felelősségére vonatkozó elméleteknek a társasági jogi szabályozásra gyakorolható hatására is.

A társaságok lényegének bemutatása után a társasági jog, a társasági jogi szabályozás funkcióival foglalkoznék, hiszen közvetlenül ez határozhatja meg a szabályozás módszerét, jogrendszerbeli elhelyezkedését.

Mindezen vizsgálódások eredményeképpen javaslatot tennék a társasági jog és a Ptk. viszonyának kezelésére a Ptk. kodifikációjának menetében, s végezetül néhány adalékkal szolgálnék ahhoz, hogy a javasolt megoldás milyen előnyökkel, illetve hátrányokkal járhat az alternatív megoldásokhoz képest.

II. Történeti fejlődés: a társaságok államtalanítása

Nem célom, hogy a társaságok és a társasági jog minden részletre kiterjedő fejlődéstörténetét felvázoljam. Ezt a terjedelmi korlátok sem tennék lehetővé, de nincs is szükség feltétlenül ilyen elemzésre, hiszen a történelemnek nem minden mozzanata hordoz üzenetet a most vizsgált témakörrel kapcsolatban. Az a kérdéskör azonban figyelmet érdemel a társasági jog és a polgári jog viszonyának szempontjából, hogy a társaságok funkciói és ehhez képest a társasági jog funkciói hogyan viszonyultak az államhoz, az állami funkciókhoz.

Ebből a szempontból az egyes társasági formák nem teljesen egységesek. A kisebb jelentőségű, a résztvevők körén kívülre hatást nem gyakorló társaságok mindig is a felek magánmegállapodásán, autonómiáján alapultak. Itt is érdemes azonban megjegyezni, hogy azok az okok, amik miatt ezek az ősi társaságok létrejöttek, részben olyanok voltak, amelyek korábban csak állami eszközökkel voltak kezelhetők. A társaságok kialakulásában döntő szerepet játszó távolsági tengeri kereskedelemhez nélkülözhetetlen hajók megépítése, felszerelése, áruval való ellátása és a veszélyes vizekre bocsátása kezdettől fogva olyan kockázatot jelentett, amit jobbára csak az uralkodó vagy az államilag szervezett közösség egésze tudott vállalni. Ez egyben persze bizonyos értelemben a hatalom forrása is volt, hiszen a kereskedelmi és hadihajók, illetve a kalózhajók kezdetben nem differenciálódtak.⁷

Ennek megfelelően az ókori Egyiptomban pl. egyáltalán nem volt hajó magántulajdonban; a tulajdonosok a fáraók, illetve a templomok voltak. A görög városokban is eredetileg a király rendelkezett a hajókkal, s amikor már kialakult a hajók magántulajdona, akkor is még az állam a közellátás biztosítása érdekében kötelezte a hajótulajdonosokat, hogy mindig gabonarakománnyal térjenek vissza kereskedelmi útjaikról.⁸

A Római Birodalomban egészen a császárkorig az állam építtette a hajókat, s a gabonaellátást is az állam biztosította hivatalnokai tevékenysége útján. Ez az állapot azonban megváltozott, “a határok védelme ugyanis állandó hadsereget igényelt, s az emiatt pénzszűkébe kerülő császárok kénytelenek voltak munkaszolgálat formájában megszervezni az állami feladatok ellátását. Az állami szükségleteket most már nem adókból, hanem egyre inkább oly módon fedezték, hogy a kincstár az egyes foglalkozási ágakban céh jellegű szervezeteket hozott létre és arra kötelezte ezeket a szervezeteket, hogy robotmunkát végezzenek az állam számára. Cserébe viszont megkapták az illető iparág monopóliumát.”⁹ Ebben az időben tehát “a hivatalnokok nemcsak saját beosztottjaikkal rendelkeztek, hanem a szállítótársaságok tevékenységét is ok irányították, vagyis a hivatalnoki szervezet keveredett a munkaszolgálatokat biztosító szervezettel.”¹⁰

Mindezek az adalékok azért lehetnek érdekesek, mert pontosan ez a terület, a tengeri kereskedelem volt az, ahol – miután az állam szerepvállalása megszűnt – a “magán”-, azaz nem állami kereskedők arra kényszerültek, hogy valamiféle társas formációban biztosítsák az üzleti tevékenység feltételeit. Bár nincsenek pontos adatok a szervezeti keretekről, az olyan törvényekből, mint pl. a lex Rhodia de iactu mercium, egyértelműen látszik, hogy egy hajó több kereskedő áruját is szállította, s ekként rendezni kellett valamilyen módon a közöttük kialakuló kockázatközösséget.

A középkorban ez a folyamat tovább tartott. “A tengeri kereskedelem kevésbé volt kapitalista jellegű, mint az ókorban. Rendszerint egy olyan társulás formájában szerveződött meg, melyben mindenki részt vett, aki az adott kereskedelmi üzletben érdekelve volt. A magas kockázat miatt a középkor folyamán soha nem fordult elő, hogy egyetlen személy a saját számlájára épített volna hajót; a hajóépítésben mindig többen vettek részt, s ennek következtében a hajótulajdon mindig társtulajdon volt. Ugyanakkor a tulajdonostársak több hajónak is társtulajdonosai lehettek. Éppúgy, mint a hajóépítés és a hajótulajdon, egy-egy tengeri vállalkozás is alkalmat adott a társulásra. Ilyenkor összeállt a hajótulajdonos, a kapitány, a legénység és végül a velük utazó kereskedő; közösen létrehoztak egy társaságot, és magukkal vitték az árut. A kereskedő nem mindig utazott személyesen a társasággal, sokszor alkalmazottal képviseltette magát, pl. bizományost küldött maga helyett. A társaság közösen vállalta a kockázatot: meghatározott arányok szerint osztották szét a nyereséget, és az esetleges veszteségből is mindenki arányosan vette ki a részét.”¹¹

Ebből a társas viszonyból alakult ki a középkorban a commenda intézménye, amelynek lényege abban állt, hogy “az utazás viszontagságait nem vállaló, talán már túl öreg kereskedő tokét bocsátott egy másik rendelkezésére, aki aztán ténylegesen útnak indult. A hasznot megosztották, általában 3/4 részt kapott a helyben állomásozó tőkés, 1/4-et pedig az aktív partner. Ilyen szerződések leggyakrabban a földközi-tengeri kereskedelemben fordultak elő, de alkalmazták a szárazföldi utazásoknál is. Rendszerint egyetlen (kör)utazásra szóltak, de sikeres vállalkozás után gyakran újabb szerződést kötöttek ugyanazok a partnerek. Néha a helyben maradó tőkés megszabta a vitt és hozott áruk fajtáját, mely utóbbiakat aztán esetleg a saját kikötőjében maga értékesített, de nem számított ritkaságnak, különösen akkor, ha egy özvegy, egy alapítványi vagy egyházi intézmény, vagy kisgyermekek és árvák gyámja volt a ‘kapitalista’, hogy minden fontos döntést az aktív partnerre bíztak.”¹² Attól azonban óvakodnunk kell, hogy a kommendát mint a mai értelemben vett társaságot fogjuk föl. Eleinte ugyanis a társas viszony csak egy-egy üzleti útra alakult, nem volt tehát tartós kockázatközösség. Az üzletenkénti elszámolás még akkor is fennmaradt, amikor pedig már a felek közötti együttműködés tartóssá vált. Az üzletenkénti elszámolás lehetetlenné tette azt, hogy a társaság maga a tagoktól elkülönült vagyonnal rendelkezzen.¹³ Ez pedig lényegesen eltér a mai társaságoktól, bár az üzleti célú társasági forma csírája felfedezhető benne.

A társaságoknak a tagoktól elkülönült vagyona csak a XIV. században kezdett kialakulni azért, mert az üzlet kezdte meghaladni a családi kereteket: a család külső tokét is felhasznált vállalkozásaihoz, illetve kívülálló üzleti partnerekkel lépett társas viszonyra, ezért szükséges volt az üzleti vagyont elkülöníteni a kereskedő magánvagyonától. Ezt tette lehetővé a kettős könyvelés módszerének “feltalálása” is.

Az itt vázolt fejlődési folyamat a vizsgált szempontból azzal a tanulsággal jár, hogy az ősi társasági formák az államot váltották fel (szorították ki) a gazdaság bizonyos területein, ahol az állam korábbi funkciói csak a kereskedők összefogásával, társulásával voltak megvalósíthatóak. Ezekbe a társas viszonyokba azonban az állam a kezdeti próbálkozásoktól eltekintve nem avatkozott bele, legfeljebb jogi kereteket biztosított működésük számára.

A modern társaságok kialakulásának másik forrásaként a céheket szokás megjelölni. Itt a közhatalommal való összefonódás sokkal egyértelműbb. “A céhek eredete … két tényezőre vezethető vissza: a törvényes hatalomra és az önkéntes társulásra Az előbbi a köz, vagyis a fogyasztók érdekét védi, az utóbbi a kézművesek, vagyis a termelők szabad kezdeményezéséből ered. Kezdetben tehát törekvéseik teljesen eltérők egymástól. Attól kezdve fonódnak össze, amikor a hatóságok hivatalosan elismerik, hogy a dolgozók társulásai kötelező testület jellegével bírnak. A középkori céhet – lényegét illetően – a következőképpen határozhatjuk meg: olyan testület, amely egy meghatározott mesterség kizárólagos gyakorlásának kiváltságát élvezi a hatóság által jóváhagyott szabályzatok szerint.”¹⁴ Ezek a szervezetek tehát valamely területen élvezett kizárólagos jogaikért azzal “fizettek”, hogy elviselték a közhatalom beavatkozását belső ügyeikbe is. Ez a közhatalom kezdetben a városi hatóság volt, később azonban (a XIV. századtól kezdve) az uralkodói (állami) hatalom, amely jellegében nem, csak terjedelmében, földrajzi kiterjedésében különbözött a városi politikától.¹⁵ A jellemző továbbra is a protekcionizmus, s ezzel szemben a céhekkel szembeni állami beavatkozás lehetősége, a céhek állami célokra való felhasználása. Ilyen alakulat volt például az angliai Merchant Adventurers, a gyapjúposztót exportáló céhek közössége, amely 1564-ben királyi szabadalomlevéllel törvényes monopóliumot kapott a Németországba és Németalföldre irányuló posztókivitelre.¹⁶ Az ilyen, privilégiumokkal rendelkező céhek tekinthetők a későbbi társaságok egyik előképének.

Az állami célok domináltak a modern részvénytársasági forma előfutárainak tekintett társasági alakzatoknál is. A középkorban az állam által ellátandó feladatok, azok közül is elsősorban a háborúk igényeltek olyan mennyiségű pénzt, amit már nem lehetett egyetlen forrásból megszerezni, hiszen még az akkor legnagyobb bankházak tőkéje is kevés volt ehhez. E célok finanszírozására jöttek létre az első részvénytársaságok, amelyek azonban csak nagyon általános szinten azonosíthatók a ma ilyen néven ismeretes társasági formákkal. A XII. században “tulajdonképpen háborús vállalkozás finanszírozásáról volt szó például a genovaiak Ciprus ellen indított nagy tengeri expedíciójának esetében, amikor ‘maoa’, vagyis hajózási részvénytársaság alakult a sziget meghódítására és kiaknázására. Ugyanígy pénzelték sokszor a hitelezők szervezetei a városok egymás elleni háborúit.”¹⁷

Kezdetben az uralkodók a felvett hiteleket nem feltétlenül fizették vissza (s időnként megtalálták annak a módját, hogy a kényelmetlenné váló hitelezőtől akár fizikai értelemben is megszabaduljanak), vagy ha volt is törlesztés, kamatot nem fizettek. Később azonban a helyzet változott, s a hitelhez már csak valamiféle biztosíték, ellentételezés fejében lehetett hozzájutni. Ekkortól “a politikai hatalom csak úgy tudta megszerezni a céljai megvalósításához szükséges pénzt, ha cserébe különféle monopóliumokat adományozott.”¹⁸ Ilyen kedvezmények lehettek kereskedelmi monopóliumok vagy a vám- és adóbeszedés jogának átengedése. A kereskedelmi monopóliumok egyik sajátos esete volt az, amikor a fejedelem vagy a város a közhatalmát felhasználva monopolizálta a bankügyleteket, s utóbb az így monopolizált üzletet pénz ellenében engedte át annak, aki az állami célokra szánt pénzösszeget rendelkezésre bocsátotta. Ilyen értelemben tehát a bankok alapítása sem volt tisztán üzleti vállalkozásnak tekinthető, az alapítók nem kizárólag, de még talán nem is elsődlegesen autonóm üzleti céljaikat követték, hanem állami politikai célokat valósítottak meg. Ennek utolsó példája a Bank of England volt. Ezt a bankot “1694-ben … tisztán politikai indítékok alapján, Orániai Vilmos XIV. Lajos ellen folytatott hadjáratának finanszírozására hozták létre. Alapításnál ahhoz az országszerte szokásos eljáráshoz folyamodtak, hogy elzálogosítottak a hitelezőknél bizonyos adókat – elsősorban a sóadót -, majd pedig egy államilag privilegizált társaságot hoztak létre, melynek élére az illető hitelezőket nevezték ki.” A Bank of England teljes alaptőkéjét az állam kapta meg, ennek fejében viszont privilégiumokat biztosított a banknak. Ez ugyebár nem az a társaságalapítás, amit a mai fogalmaink szerint elképzelnénk mint az alapítók gazdasági érdekeit szolgáló társaság létrehozását.

Amikor a társaság egyébként az államot megillető jövedelmek (pl. adó vagy vám) beszedésére szerez jogot, akkor sem történik más, mint az államot később megillető bevételek átengedése az adóbérlő által jelenleg kifizetett összeg ellenében. A bevétel nagyságának és a behajtás bizonytalanságának kockázatát tehát a társaság veszi át, s ekként megint csak az állami feladatok ellátásában kapnak szerepet e társaságok.

A részvénytársasági forma történeti előzményeinek kialakulásához nemcsak az állami feladatok társasági finanszírozásán keresztül vezetett az út. A másik olyan tevékenységfajta, amely ebbe az irányba mutatott, az egyre nagyobb tőkeigényű kereskedelem volt. A kereskedelmi vállalkozások finanszírozására a városközi és a gyarmati kereskedelemben vált szükségessé a társaságok kialakulása.

A XV. és XVI. században a kereskedők anyagi lehetőségeit meghaladó városközi kereskedelmi vállalkozásokat maguk a városok bonyolították le, s ok is finanszírozták azokat. Kialakult azonban a finanszírozásnak egy másik lehetősége is. A város az általa bonyolított ügylet finanszírozásába bevonhatta a városi közösséget oly módon, hogy társaság alapításával gyűjtötte össze az üzlet lebonyolításához szükséges tokét. Ez a társaságalapítás azonban még mindig elég távol állt a mai fogalmaink szerinti társaságok sajátosságaitól. A város ugyanis rendszerint kötelezővé tette, hogy minden polgárnak lehetővé tegyék a társaságban való részvétel lehetőségét, s ennek megfelelően vagy nem lehetett maximálni a társaság tőkenagyságát, vagy a város meghatározta azt az arányt (a vagyon vagy a vagyonadó alapján), amilyen mértékben egy-egy személy részt vehetett a társaságban. Ezen felül, ha a társaság tőkéje utóbb nem bizonyult elegendőnek, akkor a résztvevők kötelesek voltak további befizetésekre. Ugyanakkor a részvények nem voltak szabadon átruházhatók. Az ilyen társaságok működésének témánk szempontjából legfontosabb jellemzője volt, hogy az üzletvitelt hatóságilag ellen-őrizték.¹⁹ Az állami feladatok megvalósításához szükséges hatalmat tehát a feladat finanszírozására hivatott társaságban is megtartották, ekként e társaságok még mindig az állami funkciók megvalósításának eszközei, amelyek szabályozása egyedi aktusokkal, a városi közhatalom alapján történik, nem pedig a társaságban résztvevők magánautonómiája alapján. Ahhoz, hogy modern értelemben vett részvénytársaságról beszélhessünk, éppen ennek a közhatalmi, hatósági befolyásnak kellett megszűnnie a társaságokban.

Hasonló folyamatnak lehetünk tanúi a gyarmati kereskedelemmel összefüggésben kialakuló társaságok esetén. Köztudomású történelmi tény, hogy a gyarmatokkal való kereskedelem lebonyolítására nagy társaságok alakultak,²⁰ amelyeket a modern részvénytársaságok első megjelenési formáiként szoktak emlegetni. Ezt a minősítést azonban csak komoly megszorításokkal fogadhatjuk el, hiszen a szóban forgó intézmények kezdetben még létrehozásuk motívumait, módszereit tekintve sem voltak azonosak a mai társaságokéval. “Az Európában elterjedt részvénytársasági forma voltaképpen azt jelentette, hogy államilag oktrojált és alkalmi jellegű privilégium alapján a társaság szabályozta a részvételi feltételeket és az üzletvitelt, az állam mint felügyeleti hatóság azonban az üzletmenet legapróbb részleteibe is belefolyt.”²¹

Mivel a társaság léte az államilag garantált privilégiumokra épült, ezért már a társaság létesítése is állami akaratelhatározáson múlt, s ennek megfelelően az állam a társaság működésébe is beleszólhatott. Az, hogy kezdetben ezek a társaságok inkább a privilégiumot nyert céhekhez hasonlatos igazgatási feladatokat láttak el, jól mutatja az angol Kelet-Indiai Társaság fejlődése. E társaságban kezdetben a tagok egyénileg folytatták kereskedői tevékenységüket. A társasághoz tartozásnak az volt az értelme, hogy a társaság maga monopóliummal rendelkezett az indiai kereskedelem lebonyolítása terén, ezért az a kereskedő, aki ezen a területen akart kereskedni, csak úgy tehette ezt, ha a társaság által szabott feltételek szerint a társaság tagjává vált. Az egyénileg bonyolított ügyletek mellett létezett kereskedelmi forgalomra szánt közös árukészlet is, amihez a tagok önkéntesen járulhattak hozzá. Az ilyen árukészlet egy-egy kereskedelmi út céljára gyűlt össze, s az út lebonyolítása után azzal esetről-esetre el is számoltak az érdekeltek. 1614-től a közös kereskedelem eredményeit már csak évente egyszer, nem pedig kereskedelmi utanként számolták el, majd 1653-tól bevezették az állandó vagyoni hozzájárulás intézményét. 1692-ben pedig már megtiltották a tagoknak, hogy saját számlára, egyénileg kereskedjenek.²² Ettől kezdve a kereskedelmi tevékenységet már kizárólag a társaság végezte a tagok által rendelkezésre bocsátott tőkéve. Alig száz év alatt tehát az önálló kereskedők tevékenységének irányítását, szervezését ellátó szervezetből a tagok anyagi érdekeit szolgáló társaság bontakozott ki.

Az a jelenség, hogy a távolsági kereskedelem céljára létrehozott társaságok alapításánál, sőt működtetésénél is az állam tevékeny szerepet játszik, egyáltalán nem egyedi. “1602-ben az Egyesült Tartományok Kormányzata, Amszterdam városa és több kereskedelmi magáncég megalapította a Holland Kelet-Indiai Társaságot, amely aztán törvényes jóváhagyással monopolizálta az India és Németalföld közötti kereskedelmet.”²³

Még erőteljesebben érvényesült ez a jellegzetesség Franciaországban, ahol szintén létrehoztak monopolisztikus részvénytársaságokat, csakhogy ezek még annyi magán-kezdeményezésre sem engedtek teret, mint az angol vagy holland társaságok, valójában kormányzati meghatalmazottként működtek csupán.²⁴

Német területen is megfigyelhető volt, hogy a XVII. század közepétől az uralkodók aktív szerepet játszottak a gyarmati kereskedelem céljaira létrehozott társaságok alapításában.²⁵

A magyar jog szerint is hasonló volt a helyzet. Frank Ignácz írta: “Testület (corporatio, corpus, collegium) vagy személyek egyeteme, közönség (Personarum universitas) olyan társaság, mely személy szabadságával bír (hominum consociatio, que in civitate personae juribus fruitur). Olyan testület létre sem jöhet király vagy törvény engedelme nélkül”.²⁶

Az eddigiekből jól látható, hogy a társasági formák jelentős része az állam által, a közhatalom befolyása alatt jött létre, s ennek maradványaként az állam még akkor is alakító módon volt jelen a társaságok alapításánál, amikor pedig már a korábbi állami funkciók elhalványultak a társaságoknál, s a társaságok alapítása már valóban egyre inkább a tagok üzleti érdekeinek szolgálatában állt. Az állami ráhatás jogi formája ebben a stádiumban a társaságalapítás állami engedélyezése volt. Ez egy fokkal enyhébb változat ahhoz képest, mint amikor az állam (Angliában például az uralkodó vagy később a Parlament) maga hozza létre a társaságot, s annak szabályait is maga határozza meg.

Ha ezzel szemben a szabályokat már a társaságban résztvevő személyek dolgozzák ki, s az állam csak arról dönt, hogy engedélyezi-e a társaság létrejöttét e szabályok szerint, akkor nyilvánvalóan sokkal kisebb mértékű az állami ráhatás, mint a korábbi rendszerben. Hangsúlyozni kell azonban, hogy itt még mindig diszkrecionális joga az államnak eldönteni, hogy a társaság létrejöttéhez megadja-e az engedélyt. Az engedélyezésnek eleinte nincsenek normatív feltételei, hanem a megfelelő állami szerv esetről esetre dönti el, hozzájárul-e a társaság létesítéséhez.

A további fejlődés eredménye lesz az, hogy az állam előre, normatív módon meghatározza a társaságalapítás feltételeit, s ehhez képest már csak nyilvántartási, illetve törvényességi felügyeleti tevékenységet lát el a társaságok alapításával kapcsolatban. Ez a fejlemény valamikor a XIX. század közepétől figyelhető meg. Angliában például egy 1844-es törvény vezette be azt a rendszert, hogy a társaságok a jogalanyiságukat a puszta bejegyzéssel nyerik el, s megszüntette azt a követelményt, hogy az uralkodótól vagy a törvényhozástól kelljen kieszközölni a társaság létrehozásáról szóló rendeletet vagy törvényt.²⁷ Franciaországban 1867-ben szűnt meg a társaságalapítás állami engedélyezésének rendszere. “Miután a franciák 1867-ben elfogadták a szabadvállalkozást, hamarosan követték őket a többiek is. 1900-ban a nagy országok közül már csak Oroszországban és az Ottomán Birodalomban kellett különleges engedély a cégalapításhoz. Másfelől viszont az Egyesült Államokban, ahol a privilégiumok iránti ellenszenv és az egalitárius szemlélet erősebb volt, mint Európában, és ahol a szövetségi kormányzat is és az egyes államos is engedélyezhették a cégalapítást, a szabadvállalkozás már az 1840-es években általánossá vált.”²⁸

Német területen is érvényesült az az általános tendencia, hogy a részvénytársaság alapításához állami engedély kellett, s ezen engedély elnyeréséig a társaság mint olyan nem létezhetett. Ez a helyzet az 1870. évi részvényjogi reformmal változott meg, amikor a részvénytársaság létezésének feltételei közül törölték az állami engedélyezést.²⁹

Ezzel a fejleménnyel a társaságok elszakadása az állami közhatalomtól teljessé vált, s bár egyes jogrendszerekben előfordulhat az állami engedélyezés intézményének maradványa,³⁰ valójában a modern társasági jogokban a társaságban résztvevő tagok autonóm módon dönthetik el, hogy akarnak-e társaságot alapítani, s ha igen, akkor milyen céllal, milyen tevékenység megvalósítására, milyen anyagi feltételek mellett. Ezekben a döntésekben az állam legfeljebb a jogi szabályozáson keresztül, a társaságok működési kereteinek meghatározásával játszhat szerepet, de egyedi módon, hatósági aktusokkal nem befolyásolhatja az alapítók döntéseit.

Ilyen feltételek mellett biztonsággal kijelenthetjük, hogy mára a társaságok teljes egészében kikerültek az állami, közhatalmi befolyás alól, s ezért a jogi szabályozásnak is úgy kell közelítenie a társaságokhoz, mint az abban résztvevők magánautonómiáján alapuló intézményekhez. Ha az állam jogi eszközökkel beavatkozik is a társaságok viszonyaiba, ezt nem azzal a céllal teszi, hogy saját pozícióit megteremtse vagy megerősítse ezekben a társaságokban, hanem azért, hogy a társasági viszonyokban érdekelt személyek jogait a társadalmi hatékonyság érdekében optimálisan rendezze. Ebből a szempontból megfigyelhető, hogy a társasági jogi jogalkotás a XIX. század végétől, a XX. század elejétől egyre terjedelmesebben, egyre aprólékosabban szabályozza a társasági viszonyokat. Ez a szabályozás azonban célját és módszerét tekintve nem különbözik lényegesen azoktól a szabályoktól, amelyek a klasszikus polgári jogi intézmények, például a szerződések modern szabályozását jellemzik: az állam nem saját érdekében szabályoz, hanem a jogviszonyokban érintett személyek kiegyensúlyozott védelme és ezen keresztül a szabályozott intézmények minél kisebb társadalmi költséggel, minél hatékonyabban való működtetése érdekében.

Lehet, hogy a kisebbségvédelem társasági jogi szabályai állami beavatkozást jelentenek a társaság életébe, azonban ez a szabályozás nem az állam közvetlen társasági érdekeltségét szolgálja, hanem a társaságnak mint jogintézménynek a hatékony működését, hiszen a kisebbség teljes kiszolgáltatottsága a szükséges méretű tőkeáramlás gátja lenne. Ezért tehát a fokozódó állami szabályozás ellenére igaz az, hogy az állam közvetlen érdekeltsége megszűnt a társaságokban, s az állam csupán mint külső szabályozó jelenik meg – megrajzolva a magánautonómiájuk keretében működő jogalanyok mozgásterét, illetve biztosítva a magánjogi jogalanyok hatékony védelmét a magánjogi viszonyokban is.

Ebben az értelemben tehát egyértelműnek látszik, hogy a modern társasági jogi szabályozásnak a magánjog körébe kell esnie. Az azonban még nem következik mindebből, hogy a magánjogon belül milyen helyet jelölhetünk ki a társasági jognak. Ehhez meg kell vizsgálni a szabályozás tárgyát, s azt össze kell hasonlítani a polgári jogi viszonyokkal.

III. A szabályozás tárgya: a társaságok mint szerződésrendszerek

A társasági jogi szabályozás tárgyát a társaságok képezik, amelyek lényegének feltárására a hazai modern jogirodalom eddig nem túl sok figyelmet fordított. Az elemzések nemigen mennek túl a társaságok tételes jogi szabályaiból levezethető sajátosságok összegezésén. Ezek a sajátosságok azonban nem mondanak sokat arról a kérdésről, hogy hogyan kellene szabályozni a társaságokat.

A külföldi jogirodalomban széles körben alkalmazott megközelítés szerint a társaságok lényegét azok szerződéses jellege adja. Ennek kapcsán nemcsak és nem is elsősorban az alapításra szolgáló szerződésre kell gondolni (már csak azért sem, mert vannak olyan társaságok, amelyek nem társasági szerződéssel jönnek létre), hanem arra, hogy a társaságok a működésük során is lényegében a társasággal kapcsolatban álló jogalanyok közötti szerződések egymással is összefüggő rendszerét alkotják. Tekintsük át röviden a szerződéses cég-elmélet kialakulását és lényegét!

A kifejlett szerződéses cégelmélet közvetlen előzménye Ronald H. Coase jól ismert tanulmánya volt,³¹ amelyben azt fejti ki, hogy a cég olyan eszköz, amellyel a piac funkcióit lehet helyettesíteni a termelési tényezők megszervezése során. Az erőforrások elosztását a piacon az ár-rendszer irányítja, míg a társaságon belül ugyanezt a szerepet a koordinációra hivatott vállalkozó látja el.

A piaci mechanizmusoknak cégekkel való helyettesítése azzal magyarázható, hogy a piac igénybevétele jelentős költségekkel jár: pl. az irányadó árra vonatkozó információ megszerzése, a szerződéskötési folyamat költségei, illetve magának a szerződéskötésnek a költsége.³² Ezek a költségek megtakaríthatóak, ha a szükséges erőforrások olyan vállalkozónak a közvetlen rendelkezése alatt állnak, aki a piaci mechanizmusok kiküszöbölésével tudja átcsoportosítani a forrásokat. A vállalkozónak ez a hatalma az erőforrás-tulajdonosokkal kötött szerződésekből ered.³³ Ennek a megoldásnak az az előnye, hogy a termelési folyamatban felhasznált eszközök tulajdonosainak nem kell minden más, ugyanabban a folyamatban hasznosuló erőforrás tulajdonosával szerződést kötniük, hanem csak egyet megállapodást kell létrehozniuk, mégpedig a vállalkozóval. Ebben a szerződésben meghatározzák, hogy a vállalkozó milyen hatalmat gyakorolhat a neki átadott termelési tényező fölött.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az erőforrások cégen belüli elosztása szintén költségekkel jár. Cég tehát csak akkor jön létre, és mindaddig növekszik, amíg a termelési tényezőknek a cégen belüli megszervezése kisebb költségekkel jár, mint a piaci mechanizmusok igénybe vétele.³⁴

Coase gondolatmenetét – hosszabb szünet után Alchian és Demsetz fejlesztette tovább,³⁵ akik általában elfogadták a cég Coase által megrajzolt képét, de azt bizonyos értelemben mégsem találták tökéletesnek.³⁶ Nézetük szerint a cég megszervezése nem biztosít fölérendeltségi viszonyt a vállalkozónak az inputtulajdonosokkal szemben, így nincs is velük szemben több hatalma, mint a piaci szereplőknek egymással szemben a szerződéses kapcsolataikban általában. Ok inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy a cégen belül csoport-termelés folyik, ami annyit jelent, hogy

– “különböző típusú forrásokat használnak föl” a termelésben,

– “a munkafolyamat eredménye nem egyszerűen a résztvevő erőforrások összege” és

– “a csoport-termelésben felhasznált erőforrásoknak nem ugyanaz a személy a tulajdonosa”.³⁷

Ilyen feltételek mellett a legfontosabb probléma, hogy hogyan mérjük a csoport-termelésben résztvevő különböző termelési tényezők hatékonyságát, vagyis hozzájárulását a közös eredményhez. Mivel a piac csak az összetett végeredményt méri, nem pedig az egyéni teljesítményeket, a csoport tagjainak teljesítménye csakis az egyéni hozzájárulások megfigyelésével, mérésével lehetséges. Csakhogy a csoport-tagok magatartásának megfigyelése költségekkel jár, ami csak addig kifizetődő, ameddig a tagok teljesítménye az ellenőrzés eredményeként nagyobb mértékben no, mint az ellenőrzés költsége. Mivel a csoport-tagok megfigyelése az egész csoport számára okoz költséget, de az egyéni teljesítmény-visszatartás teljes haszna a csoport-tagot gazdagítja, mindig lesz valamicske ösztönzés a lazításra.

A klasszikus kapitalista cégben ezt a problémát úgy kezelik, hogy az erőforrás-tulajdonosokkal kötött szerződések közös alanya, a vállalkozó arra szakosodik, hogy megfigyelje a többi erőforrás-tulajdonos teljesítményét. Őt pedig az ösztönzi arra, hogy feladatát hatékonyan lássa el, hogy olyan megállapodást köt a többi input-tulajdonossal, miszerint ő csak a többi tulajdonosnak az általuk rendelkezésre bocsátott erőforrásért kikötött ellenérték megfizetése után fennmaradó összegre, a maradványra tarthat igényt. Alchian és Demsetz összegzése szerint “két tényező szükséges ahhoz, hogy cég jöjjön létre:

1. Lehetséges a hatékonyság növelése csoport-termelés útján, amely azonban költségesen tudja csak mérni az együttműködő erőforrásoknak az elhatárolt eredményességét. Ez pedig még nehezebbé teszi a teljesítmény-visszatartás megakadályozását az együttműködő erőforrások egyszerű piaci cseréje útján.

2. Gazdaságos az elkülönített hatékonyság megállapítása a résztvevő magatartásának megfigyelése útján.”³⁸

A társaság a fenti értelemben vett cég altípusa, amelyet az a módszer jellemez, ahogy a működéséhez szükséges tokét megszerzi. E módszer lényege, hogy a társaság “jövőbeni hozamra szóló ígéreteket ad el azoknak, akik (hitelezőként vagy tulajdonosként) pénztokét biztosítanak.”³⁹ S hogyan tudja a közös szerződő fél, a maradványérdekeltségű vállalkozó hihetővé tenni ezeket az ígéreteket? Hogy tudja “bemutatni azt a képességét, hogy veszteséges működés esetén is ki tudja fizetni az igénybe vett erőforrások árát? Vagy előre fizet az erőforrásokért, vagy elegendő vagyont biztosít a társaságnak ahhoz, hogy a negatív eredményt is fedezni tudja.”⁴⁰

Időnként kifizetődő lehet az ígéreteket nagyszámú befektetőnek eladni, s ekként a nagyobb nyilvánosságtól gyűjteni a társaság tőkéjét, ami viszont már a korlátozott tagi felelősség intézményének bevezetését igényli.⁴¹

Bár Alchian és Demsetz a céget mint az input-tulajdonosok közötti szerződéses kapcsolatrendszert fogták föl, a fő hangsúlyt mégsem a szerződéses jellegre, hanem a csoport-termelésre és annak következményeire helyezték. Egy következő, Jensen és Meckling által írott tanulmány⁴² volt az, amely már egyértelműen és közvetlenül mint szerződések eredőjét vizsgálta a cégeket. Ebben az írásban a képviseleti költség (agency cost) szélesebb értelmet nyert, mint Alchian és Demsetz elméletében. Itt ez a költségfajta már nem csak a csoport-termelés által indukált monitoring-költségekből áll, hanem magában foglal minden olyan költséget, ami a megbízó és megbízott viszonylatában – a társasági jogi terminológiára lefordítva a társasági tagok és a menedzsment viszonyában – felmerülhet. A hitellel, illetve a vagyoni hozzájárulással való tőkeszerzéssel kapcsolatos képviseleti költségek elemzéséhez Jensen és Meckling a cég egy újabb fogalmát fejlesztette ki. Véleményük szerint a “gazdasági társaság vagy cég egyszerű jogi fikció, amely szerződéses kapcsolatok hálózataként működik, s amelyet a vagyon, illetve a nyereség felosztására irányuló maradványigények jellemeznek, amely igények rendszerint a többi szerződő fél hozzájárulása nélkül átruházhatók.”⁴³A cég ilyen modellje mellett a menedzserista megközelítés fő kérdése, vagyis, hogy “Milyen célokat követhet egy cég?”, elesik, mert “a cég nem egy személy. A cég csupán jogi fikció, amely egy komplex folyamat középpontja, amelyben az egyének egymással ellentétes érdekei szerződéses viszonyok keretében egyensúlyba kerülnek. Ebben az értelemben a cég ‘magatartása’ olyan, mint a piac viselkedése, azaz egy komplex egyensúlyi folyamat eredménye.”⁴⁴

Ez a lényege az új cég-elméletnek, ami szerint a társaság tagjai nem a társaságnak tulajdonosai,⁴⁵ hanem csak a társaságot alkotó sokféle tényező közül az egyiknek, nevezetesen a társasági tőkének. A társaság tagjai és a menedzsment közötti érdekellentét közel sem antagonisztikus (mert ha az lenne, nem juthatnának szerződéses kapcsolatra), és alapvető természetét illetően nem különbözik a más típusú szerződések partnerei közötti érdek-összeütközésektől. A társaság tagsága mint az input-tulajdonosoknak csupán egyik csoportja nem formálhat speciális igényt a társaság ellenőrzésére, s a felaprózott részvénytulajdonosi struktúrával működő nagy társaságokban nincs is a tagoknak igazi érdekeltsége, hiszen a részvényesek a kockázat minimalizálása érdekében diverzifikálják befektetéseiket, így egy-egy társaságban nincs jelentős részesedésük. Ilyen körülmények között a részvényesek és a menedzsment érdekeinek összehangolása a piacon keresztül történik, mégpedig úgy, hogy az a társaság, amelyiknek az irányítási struktúrája a tagok számára nem elég kedvező, csak relatíve magas áron vagy egyáltalán nem fog a befektetőktől tőkéhez jutni. A tőke magas ára pedig versenyhátrányt jelent e cégek számára a termékek piacán is, aminek következtében beállhat a cég bukása.⁴⁶

A fenti elmélet azokról a társaságokról szól, amelyek a tagoktól elkülönült léttel bírnak, ahol tehát a társasági szerződés önálló jogalany létrehozatalát célozza. Azoknál a társaságoknál viszont, ahol a társasági szerződéssel nem jön létre önálló jogalany, föl sem merülhet, hogy a társaság lényegét a szerződéses viszonyokon kívül keressük. Ilyen módon tehát általában elmondhatjuk, hogy a társaságok lényegüket tekintve szerződéses viszonyok. Az pedig vitán felül áll, s nem is igényel különösebb magyarázatot, hogy a szerződéses viszonyok a magánjogon belül a polgári jogi szabályozás körébe esnek.

A teljesség kedvéért megemlítem, hogy a szerződéses cég-elméletet nem fogadják el maradéktalanul a társaságok lényegét helyesen kifejező elméletként.

A kritika meglehetősen széles skálán mozog: kezdve az enyhe figyelmeztetéstől, miszerint az elmélet nem mindenható,⁴⁷ a modell egyértelmű és teljes elvetésével bezárólag.⁴⁸ Az új elmélet legélesebb elvetése a következőképpen fogalmazódik meg: a társaság nem egy szerződéses rendszer, hanem “személyek és vagyontárgyak szabályok által irányított, haszonszerzési céllal működtetett vállalkozása. A szabályok egy része szerződésből vagy más formájú megállapodásból ered, más részüket azonban a jog szabja meg, a legtöbbet pedig a társasági szervek vagy tisztségviselők egyoldalú aktusai határozzák meg.”⁴⁹

Véleményem szerint ez az intézményi felfogást tükröző tétel – hasonlóan a cégelméleti irodalom nagyobb részéhez – csak a társasági tagok és a menedzsment közötti viszonyt veszi figyelembe, amely kétségtelenül a cégelmélet alapját képezi,⁵⁰ de nem meríti ki a céget alkotó szerződések teljes körét. Továbbá a szerződéses cégelmélet támogatói azt az ellenérvet is hangoztatják, hogy a jog, illetve a társaság által egyoldalúan meghatározott feltételek léte nem mond ellent az e feltételekre épülő viszonyok szerződéses jellegének, hiszen az egyoldalú feltételeket a piac értékeli, s így azok a kétoldalú megállapodások részévé válhatnak. A jogi normák léte pedig a többi, általános szerződéses viszony esetén is szokásos, és még ha kogensek is ezek a szabályok, a felek akkor is dönthetnek arról, hogy kötnek-e szerződést vagy sem.⁵¹

A szerződéses elmélet cáfolataként felmerül még, hogy az egyszemélyes társaságok nyilvánvalóan ellentmondanak a társaság szerződéses jellegének, hiszen a szerződéshez legalább két félre lenne szükség, továbbá – ha a társasági jog a társasági tagokon kívül mások érdekeit is figyelembe veszi, akkor már nem tartható az az álláspont, hogy a társaság csak a tagok szerződés által szervezett csoportja.⁵² Véleményem szerint ezek a kifogások a következők miatt nem igazán meggyőzőek. Az egyszemélyes társaságról senki sem állítja, hogy annak lényege a társas viszony lenne. Ehelyett az intézmény célja a felelősségkorlátozás intézményének biztosítása akkor is, ha a vállalkozó egyedül folytatja az üzletet. Jól tükrözi ezt a gondolatot az Európai Közösségek 12. számú társasági jogi irányelve, amely eltekint attól, hogy a tagállamok egyszemélyes társaságot intézményesítsenek, ha egyébként létezik más olyan gazdálkodási forma, amely biztosítja az egyénnek a vállalkozásba bevitt vagyonra korlátozott felelősségét az üzleti tevékenység során.⁵³ Az ilyen korlátozott felelősség, s nem a társas viszony az egyszemélyes társaságok lényege. Ami a társasági jog által érintett személyek körét illeti, a szerződéses cég-elmélet éppen azt fejti ki, hogy a társaság nem csak a tagok közötti szerződéses viszony, hanem ennél jóval többet jelent, s ha a szó szigorú jogi értelmében a többi szereplő között nem is jön létre közvetlenül szerződés, az érintettek viszonyai mégis szerződéses jellegűek.

Azt gondolom, a fentiek értelmében a kritikák ellenére sem elhibázott az, ha a társaságokat mint a társaság működésében érdekelt személyek közötti szerződéses hálót fogjuk föl. Ebből pedig az is következik, hogy a társasági jogi szabályozás tárgya ez a szerződéses rendszer lehet. Ez pedig – véleményem szerint -további két következtetésre vezet.

Egyrészt minden olyan szabálynak helye van a társasági jogban, ami – akár közvetve is – a fentebb vázolt szerződési rendszerre gyakorol hatást. Ezért kaphatnak helyet a társasági jogban olyan technikai jellegű, működési szabályok, amelyek első látásra egyáltalán nem tűnnek szerződési szabályoknak, tüzetesebb vizsgálat eredményeként azonban kiderül, hogy valamely relatív jogviszony tartalmát nagyon is erőteljesen befolyásolhatják. A legfőbb szerv határozatképességi vagy szavazási szabályai például nem semleges lebonyolítási szabályok csupán, hanem a társasági tagok egymás közötti viszonyának meghatározó elemei.

Abból, hogy a társasági jog tárgya csak a társaságot alkotó erőforrás-tulajdonosok közötti szerződéses viszonyrendszer szabályozása lehet, másrészt az is következik, hogy testidegennek minősül minden olyan szabály, amely ezen túlmutató szempontokat kívánna beépíteni a társasági jogi szabályozásba. A fejlett nyugati társadalmakban hosszan tartó, nagy terjedelmű és politikai felhangoktól sem mentes vita zajlott (zajlik) arról, hogy vajon a nagy társaságoknak van-e, lehet-e más funkciója, mint tagjaiknak vagyoni jólétét szolgálni. A hagyományos felfogás a társaságok egyetlen legitim céljaként a tagok érdekeinek szolgálatát ismerte el, s ennek megfelelően a társaságok irányítását ellátó management egyetlen kötelességeként a társaság vagyonának a tagok érdekében történő működtetését, a profit vagy a vagyon növelését jelölte meg.

Ezzel szemben kialakult egy olyan nézet-csoport is, amelyik a társaságok funkcióját ennél szélesebb körben határozná meg. E felfogás szerint a nagy társaságok társadalmi intézményekké váltak, amelyeknek nemcsak a tagjaikkal, hanem az egész társadalommal szemben vannak kötelezettségeik, felelősséggel tartoznak azért is, hogy a társadalom jólétét, érdekeit szolgálják, nemcsak a tagokét.⁵⁴

A jelen tanulmányban nincs mód és szükség sem arra, hogy a társaságok társadalmi felelősségének kérdéskörét részletesen elemezzük, netán megpróbáljuk eldönteni a több évtizedes vitát. Mindössze arra kell itt utalni, hogy a társadalmi felelősség problémája kívül esik azon a körön, amit a társasággal kapcsolatba kerülő jogalanyok a társaság alapításakor vagy működtetésekor számításba vesznek, és számításba vehetnek. A szerződő felek viszonyain kívül esik a társaságtól elvárt, kizárólag vagy elsősorban a társadalom számára hasznosnak és ezért esetleg szükségesnek minősített magatartás. Nem is beszélve arról, hogy e felelősség kedvezményezettje, a “társadalom” valószínűleg nem is jelenhet meg a szerződéses viszonyokban.

Azt gondolom, vita tárgya lehet, hogy helyes lenne-e, ha a társasági jogi szabályozás tárgya lenne a társaság társadalmi felelősségének megfogalmazása és konkrét szabályokban való megjelenítése. Megítélésem szerint veszélyes utakat nyitna meg az, ha a társasági jogi szabályozás eltérne attól a kiindulási ponttól, hogy a társaság a tagok többségének az érdekeit hivatott szolgálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy más jogág eszközeivel – például büntetőjogi vagy közigazgatási jogi korlátozásokkal – ne lehetne gátat szabni a társasági tagok érdekérvényesítésének. Magának a társasági jognak azonban aligha lehet más logikája, mint hogy a társaságot a tagok (a tagok többsége) érdekében működő szervezetként tételezi.⁵⁵

Ezzel ellentétes tendenciákra utaló jelek a gazdasági társaságokról szóló, jelenleg hatályos magyar törvényben (1997. évi CXLIV. tv. – a továbbiakban: Gt.) felfedezhetők. Azok a szabályok, amelyek pl. felelőssé teszik a társasági tagokat a legfőbb szerv ülésén hozott olyan határozatokért, amelyekről tudták, vagy az elvárható gondosság mellett tudhatták volna, hogy a társaság jelentős érdekeit nyilvánvalóan sértik [Gt. 19. § (2) bek.], vagy amelyek a vezető tisztségviselők felelősségét a társaság érdekeinek elsődlegességére hivatkozva szabályozzák [Gt. 29. § (1) bek.], fölvetik egy olyan értelmezésnek a lehetőségét, hogy a társaságnak vannak a tagjaitól, sőt a tagok többségétől elkülönült, a tagok érdekeit megelőző érdekei is. Önkéntelenül fölvetődik a kérdés, hogy vajon milyen szempontból kell megközelíteni a társaság érdekeit, ha nem a tagok érdekei felől? Netán egy magasabb, társadalmi szempontnak kell mozgatni a társaságot? S ha igen, akkor ki, vagy kik ennek a magasabb érdeknek a hordozói?

Azt gondolom, nyilvánvaló, hogy a társaság tagjai ilyen felettük álló érdekek megvalósítására aligha szerződnének. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elméletileg vagy technikailag ne lehetne ilyen jogi szabályokat alkotni, ha jogpolitikailag valóban kívánatosnak tartanánk a társaságok alapkonstrukciójának olyan átalakítását, ami szerint a társaság nem a tagok és más erőforrástulajdonosok kiegyensúlyozott érdekviszonyait jelentené, hanem az egész társadalom érdekében működne.

Ennek a jogpolitikai kérdésnek az eldöntése nem ennek a tanulmánynak a feladata, azt azonban a téma szempontjából fontos leszögezni, hogy az a társasági jog, amely nemcsak a magánautonómián alapuló, lényegük szerint szerződéses viszonyokat akarná szabályozási körébe vonni, hanem valamiféle társadalmi elhivatottság, felelősség szabályozását tűzné ki célul, a szabályozás tárgyát tekintve nem azonosítható a hagyományos társasági joggal, s kérdésessé válhat, hogy egyáltalán a magánjog vagy azon belül a polgári jog anyagába tartozhat-e. Ebben az értelemben tehát az is döntés kérdése, hogy a társasági jogot a polgári jog keretei között helyezzük-e el vagy sem. De ez a döntés attól függ, hogy milyen társasági jogot akarunk. A felek magánautonómia körébe tartozó viszonyain alapuló társasági jogot vagy a jogalkotó által telepített társadalomszervező funkciókat megvalósító társasági jogot.

Megítélésem szerint helyesebb lenne, ha az első változatnál maradnánk, mert úgy gondolom, hogy ez biztosíthat olyan ösztönzést a gazdasági erőforrás-tulajdonosok számára, ami lehetővé teszi az erőforrások társaságokon keresztül történő hatékony átcsoportosítását. Véleményem szerint az olyan törekvések, amelyek a társaságokat a tagok fölötti célok szolgálatába akarnák állítani a társadalom javára hivatkozva, ellenkező hatást érnének el: a hatékony tőkeáramlás korlátozásával nagyobb társadalmi költséget okoznak, mint amilyen eredményt esetleg a szabályozás révén elérhetnek.

IV. A társasági jog funkciója, a szabályozás módszere

A szabályozás tárgyán kívül a szabályozás módszere az a tényező, ami segíthet egy joganyagot elhelyezni a jogrendszerben. Ez az adott esetben szorosan összefügg a szabályozás funkciójával is. Ha abból indulunk ki, hogy a társasági viszonyok lényegében szerződéses viszonyok, akkor ennek megfelelően kell megvizsgálnunk, hogy mi lehet a társasági jog szerepe ezeknek a viszonyoknak a rendezésében, s e funkciónak megfelelően lehet állást foglalni arról a kérdésről, hogy milyen szabályozási módszer illik ennek a funkciónak a megvalósításához.

Nézzük meg tehát röviden, hogy miért, milyen mélységig és milyen módszerrel kell a jognak szabályoznia a társasági viszonyokat? John Stuart Mill nézete szerint a jognak arra kell szorítkoznia, hogy elősegítse a társaságok nyilvánosságát és átláthatóságát. Szerinte “ha a jog minden alkalmas eszközt megteremtett ahhoz, hogy a társasággal üzleti kapcsolatba kerülő személyek megismerhessék mindazokat a körülményeket, amelyeket gondos döntéshozataluk során mérlegelniük kell, akkor már nem lehet nagyobb szükség az így meghozott egyéni döntésbe való beavatkozásra, mint a privát üzleti élet bármely más területén.”⁵⁶

A modern elméletek azonban nem hagyhatják figyelmen kívül azt a tényt, hogy jelentős mennyiségű társasági jogi norma létezik, amelyek a társaságok tevékenységével, s nemcsak a társaságok nyilvánosságával kapcsolatosak. Ilyen körülmények között a társasági jogot mint “standardizált modell-szerződést”⁵⁷ értelmezhetjük, amely olyan feltételeket határoz meg, “amiket maguk a szerződő felek is kikötöttek volna, ha kifejezetten foglalkoztak volna a kérdéssel.”⁵⁸ (A korlátozott tagi felelősség történelme bizonyos mértékig alátámasztja ezt a tételt, tudniillik az üzleti társulások a hitelezőikkel kötött magán-megállapodásaikban már jóval azt megelőzően rendszeresen elérték a tagok felelősségének kizárását, mielőtt ezt a kiváltságot a társasági jog megadta volna ezeknek a társaságoknak.)⁵⁹

Ilyen összefüggésben vizsgálva a kérdést, azt mondhatjuk, hogy a társasági jogi szabályozás akkor hatékony és elfogadható, ha a szerződő felek közös akaratát tükrözi, s így megkíméli őket ezeknek a feltételeknek az egyenkénti megtárgyalásával járó tranzakciós költségektől. Megfordítva a tételt: “a társasági jog nem hatékony, ha nem képes olyan tipikus szerződési feltételeket megfogalmazni, amelyek azt a védelmet nyújtják a hitelezőnek a szerződésszegéssel szemben, amihez normális esetben a hitelezők ragaszkodni szoktak a kérdés kifejezett tárgyalásakor. Az ilyen jogi szabályozás azért kárhoztatható, mert a kifejezett tárgyalással járó, egyébként elkerülhető költségek viselésére kényszeríti a feleket. Bizonyos esetekben az ilyen jogi szabályozás azzal a nem kívánt hatással is jár, hogy a hitelezők lemondanak a szükséges garanciákról, s e helyett – mint második legjobb megoldás – magasabb kamatot kötnek ki.”⁶⁰ Ha a társasági jog a fenti kritériumok szerint hatékonynak minősül, akkor nem okoz externalitásokat, és nem befolyásolja a források allokációját.⁶¹

A társasági jognak ez a funkciója a szabályozás módszerét illetően az alábbi következtetésekre vezethet. A társasági jogi szabályok mint szerződési szabályok csak kisegítő jelleggel kell, hogy érvényesüljenek mindazokban az esetekben, amikor a szerződő felek olyan helyzetben vannak, hogy a szerződés feltételeiről tárgyalhatnak egymással, s megállapodásuk nem gyakorol külső, harmadik személyekre hátrányos hatást. Ilyen esetekben a jog legfeljebb orientál, lehetséges megoldást ad, illetve lehetővé teszi a feleknek azt, hogy megtakarítsák a szerződéskötéssel kapcsolatos költségeket azokkal a szabályokkal kapcsolatban, amelyek a tételes jogban megjelennek. Ebből a szempontból a társasági jogi szabályozásnak – a szabályozás tárgyában fellelhető hasonlóságnak megfelelően – a polgári jogi szerződési szabályokhoz hasonló szabályozási módszert kell követni, s diszpozitív szabályokat kell alkotni. A diszpozitív szabályok körét a jelenleg hatályos szabályozásnál jóval tágabb körre lehetne kiterjeszteni. Amennyiben elfogadható az a megközelítés, hogy még a szervezeti szabályok is lényegében szerződéses jellegűek, akkor például a társaságok belső szervezeti viszonyainak szabályozását teljes egészében diszpozitív szabályokra lehetne bízni. Ha ilyen elvi szempontok alapján próbálnánk meg a társasági jogi szabályok kogens vagy diszpozitív jellegéről dönteni, akkor nagy valószínűséggel azoknak a mennyiségi szemléletű elemzéseknek is más lenne az eredményük, amiknek alapján a hatályos Gt.-ben a szabályozás módszerének alapelvét a korábbihoz képest megfordították, s a kogens szabályozást tették általánossá.⁶² Sokkal nagyobb számban lehetne ugyanis diszpozitív szabályokkal operálni ott, ahol ennek csak az egymással közvetlen kapcsolatban lévő szerződő felekre van kihatása. Ha például a tagok a társasági döntéshozatal szabályaiban a törvénytől eltérően akarnának megállapodni, mi értelme volna ezt megakadályozni, ha egyébként fennmarad az az elv, hogy a belső döntéshozatal mikéntje (sőt esetleges hibája) nem hat ki a külső jogviszonyokba. Még konkrétabb példát véve: mi indokolná, hogy megakadályozzuk egy kft. tagjait abban, hogy a taggyűlés határozatképességét 50%-os jelenlét alatt határozzák meg. Ez a tagokon kívül senki másnak az érdekét nem sérti, ha pedig a tagok így állapodnának meg, akkor fel kell tételeznünk, hogy ez elfogadható megoldás számukra.

Természetesen azokban a viszonyokban (de csak ezekben), ahol a felek közötti alku realitása csekély, vagy a törvényi szabálytól eltérő megállapodásnak harmadik személyre nézve hátrányos hatása van, ott a jognak kogens szabályokkal kell korlátokat felállítani. Ezek az elvek azonosak a szerződésekre vonatkozó szabályozás módszereivel, ebben a tekintetben tehát a társasági jog a tárgyának megfelelően a szabályozás módszerében is követhetné a polgári jogban elfogadott és megszokott megoldást.

V. A jogforrási elhelyezés

Az előző pontokban kifejtettekből álláspontom szerint az következik, hogy a társasági jog a szabályozás tárgya és módszere alapján is a polgári jog körébe sorolható. Ez azonban még mindig nem feltétlenül dönti el azt a kérdést, hogy milyen jogforrásban kerüljön elhelyezésre a társasági jog anyaga, hiszen ez a kérdés már a társasági jogi szempontokon túlmutató, általánosabb, polgári jogi kodifikációs problémákra utal.

Ha a Polgári Törvénykönyvet – legalább is a készülő törvénykönyvet – a polgári jog “anyajogának” szánjuk, amely a polgári jogi szabályozás tárgykörét teljes egészében lefedi, akkor a társasági jognak is meg kell jelennie a Ptk.-ban. Ezzel szemben Petrik Ferenc úgy látja, hogy a valódi kódexnek a különböző szabályok azonos absztrakciós szintje is feltétele, s álláspontja szerint a társasági jog éppen emiatt nem illeszthető be a Ptk.-ba. Szerinte “nem a jogviszonyok különneműsége, hanem az alacsonyabb absztrakciós szint miatt nem lehet a Polgári Törvénykönyvben szabályozni a szerzői jogot, a szabadalmi jogot és a társasági jogot”.⁶³ Ezt az érvelést kiegészíti azzal, hogy a jogi személyek valamennyi fajtájára amúgy sem lehet a kódexben teljes körű szabályozást adni, egyes jogi személy fajták szerepeltetése a törvényben méltatlan megoldás lenne, a párhuzamos szabályozás pedig felesleges. Ebből Petrik Ferenc azt a konklúziót vonja le, hogy a helyes megoldás az, ha a Ptk. csak a jogi személyek általános szabályait foglalja magába, de azokat az eddigieknél sokkal alaposabban kidolgozva, az egyes jogi személy fajták speciális szabályait pedig külön törvények tartalmazzák.⁶⁴

Álláspontom szerint lenne más megoldás is. Nyilvánvaló, hogy minden jogi személynek minden részletszabályát nem kell és nem is lehet a Ptk.-ban rögzíteni. Erre azért sem kerülhet sor, mert vannak olyan jogi személyek, amelyek nem a magánjogban gyökereznek, s ezért a létesítésükre, működésükre vonatkozó szabályok nem magánjogi jellegűek. Ezeknek a szabályozása nem tartozhat a Ptk.-ra csak azért, mert a polgári jog ezeket a jogi személyeket is polgári jogi jogalanyként ismeri el. Ezzel szemben vannak olyan jogi személyek (illetve jogi személyiség nélküli jogalanyok), amelyek keletkezése és szervezeti működése is a résztvevők polgári jogi jogviszonyainak keretében történik, s ezért – azon túl, hogy a polgári jog jogalanyként ismeri el ezeket – a rájuk vonatkozó szabályozás is teljes egészében vagy jelentős részben polgári jogi jellegű. A magam részéről nem tartom elvtelen és méltatlan különbségtételnek azt, ha a polgári jogtól idegen, közjogi szabályozás kimarad a Ptk.-ból, míg a jogi személyekre vonatkozó polgári jogi szabályok a jogág kódexében kerülnek szabályozásra. Ez kétségtelenül azzal az eredménnyel járhat, hogy bizonyos jogi személyek részletes szabályokkal szerepelnek a Ptk.-ban, mások pedig nem, ennek azonban csak annyi “üzenete” lenne, hogy az érdemben, részletesen tárgyalt jogi személyek jogviszonyait a jogalkotó polgári jogi viszonyoknak minősítette, míg más jogi személyek esetében úgy ítélte meg, hogy a részletes, belső szabályok kívül esnek a polgári jog körén.

Ami az absztrakciós szint eltérőségét illeti, nem látok olyan érveket, amelyek a társasági jognak a Ptk.-hoz viszonyított alacsonyabb absztrakciós szintjét alátámasztanák. Jelenlegi Ptk. absztrakciós szintjét álláspontom szerint nem tekinthetjük egységesnek. Vannak benne igen magas absztrakciós szinten álló normák, s egészen részletező, szinte kazuisztikus szabályok is. A társasági jog alacsonyabb absztrakciós szintjére való hivatkozás esetleg akkor zárná ki a társasági jog Ptk.-beli szabályozását, ha azt mondhatnánk, hogy a Ptk. legkevésbé absztrakt szabálya is magasabb absztrakciós szinten áll, mint a társasági jog legmagasabb absztrakciós szintű rendelkezése. Azt gondolom azonban, hogy ez a tétel nem lenne tartható. Nem hiszem, hogy például a tervezési szerződésen belül a korszerűségi felülvizsgálatra vonatkozó szabályozás [Ptk. 410. § (2)-(3) bek.] feltétlenül magasabb absztrakciós szintet jelentene, mint a társaságok jogalanyiságára vonatkozó szabály a Gt.-ben [Gt. 2. § (3) bek.].

Különösen nem áll az absztrakciós szint különbözőségére alapított érv a készülő Ptk.-val kapcsolatban, amelyről még nem lehet tudni, hogy milyen absztrakciós szinten óhajt szabályozni, s a társasági jog jelenlegi részletességgel szabályozott anyaga e szempontból beleférhet-e. Azt azonban már most leszögezhetjük, hogy a társasági jogi szabályozásnak van olyan magas absztrakciós szintje is, ami bizonyosan kiállná egy kódex-beli szabályozás próbáját. Ezért, ha az absztrakciós szint alapvető szempont a kérdés vizsgálatakor, a következetes megoldás az lenne, hogy a kódexbe illő absztrakciós szintnek megfelelő társasági jogi szabályokat a Ptk.-ban kellene elhelyezni, az alacsonyabb szintűeket pedig – ha egyáltalán szükség van ilyenekre – ki kellene hagyni a kódexből. Azt gondolom viszont, hogy ez olyan megoldás lenne, amit senki nem tartana elfogadhatónak, s én magam is határozottan elleneznék.

Mindezek után véleményem szerint egyetlen megfontolandó szempont marad, mégpedig az, hogy terjedelmileg “elbírja-e” a készülő Ptk. a társasági jog anyagát. Erre a kérdésre adandó válaszunk attól függ, hogy milyen szerkezetű Ptk.-t képzelünk el. A jelenlegihez hasonló törvénykönyv valószínűleg kezelhetetlenné válna egy ilyen méretű, egységes tömb beiktatásával. Azonban a családjog polgári joggal való kapcsolatának megvitatása során az az álláspont alakult ki a Kodifikációs Szerkesztőbizottságban, majd később a Kodifikációs Főbizottságban is, hogy az új Ptk. viszonylagos önállósággal rendelkező könyvekből fog állni, amely könyvek egy-egy nagyobb jogterület anyagát ölelnék fel. Ez a szerkezet megteremtené a lehetőségét annak, hogy a társasági jog anyaga minden technikai nehézség vagy megrázkódtatás nélkül beépüljön a Ptk.-ba. Erre egyébként a Holland Ptk. mutat viszonylag modern példát, ahol a 2. könyv a jogi személyekre vonatkozó rendelkezéseket, s közte a társaságokra irányadó szabályozást tartalmazza.

VI. Összefoglalás és javaslat

Az eddig elmondottakat az alábbi tézisekbe lehet összefoglalni:

1. A társaságok gazdaságilag legjelentősebb fajtái történeti gyökerüket tekintve az állami, közhatalmi feladatok ellátására jöttek létre, s ennek megfelelően szabályozásuk is közjogi elemektől erőteljesen befolyásolt volt, fejlődésük során azonban megszűnt a közvetlen állami beavatkozás a társaságok alapításába és működtetésébe, s a társaságok tisztán a magánjog által szabályozott intézményekké váltak.

2. A társaságok létesítésével és szervezeti működésével kapcsolatban kialakuló viszonyok az érintett felek mellérendeltségén, egyenjogúságán, magánautonómiáján alapuló, tág értelemben vett szerződéses viszonyoknak tekinthetők, amelyek a polgári jogi jogviszonyokkal azonos sajátosságokat mutatnak.

3. A társasági viszonyok hatékonyan szabályozhatók a polgári jogi szabályozásra jellemző módszerrel.

4. A szabályozás tárgyának és módszerének azonosságára tekintettel a társasági jogot a polgári jog keretében, a polgári jog alap-kódexében, a Ptk.-ban kellene szabályozni.

5. A Ptk.-ban való szabályozás technikailag megoldható akkor, ha a Ptk. önálló, ám egymással összefüggő könyvekből fog állni.

VII. A társasági jog Ptk.-beli szabályozásának lehetséges előnyei és hátrányai

Véleményem szerint az előző pontban tett javaslat az e tanulmányban kifejtett elméleti szempontoknak való megfelelésen, s ezért az elméletileg is tiszta szabályozáson túl közvetlenebb előnyökkel is járhat, amiket itt csak jelzésszerűen sorolnék föl:

1. A társaságok minden fajtája egy jogszabályban kerülne szabályozásra, ami lehetővé tenné a társaságot alapítók számára, hogy valóban a célnak, funkciónak leginkább megfelelő formát választhassák ki, s ne essenek abba a tévedésbe, hogy társaságot csak a Gt.-ben szabályozott formában lehet alapítani. Ennek kapcsán a jogalkotónak világossá kell tennie, hogy az egyes társasági formák hogyan viszonyulnak egymáshoz, milyen szerep betöltésére hivatottak.

2. Egyértelművé válna, hogy a polgári jog általános elveit a társasági jogban is alkalmazni kell – nemcsak a jogalkalmazás, hanem a jogalkotás során is. Ahol esetleg a szabályozás sajátos tárgyára tekintettel valamely általános elv alóli kivétel indokolt, ott ennek szükségessége a mostaninál sokkal jobban érzékelhető lenne.

3. A társaságokat a jogalanyiságra vonatkozó általános polgári jogi szabályokra tekintettel lehetne szabályozni, s esetleg tisztázható lenne a nem jogi személy gazdasági társaságok jogalanyiságával kapcsolatos, jelenleg nem igazán megnyugtatóan rendezett helyzet.

4. Ha bekövetkezik a jogi személyekre vonatkozó általános szabályok eddiginél részletesebb szabályozása, ez valószínűleg “elvonna” szabályozási témaköröket a társasági jogból is. Ha a külön törvény el akarja kerülni a felesleges ismétléseket, akkor lehet, hogy önmagában kezelhetetlen lesz, míg a Ptk.-ba beillesztett társasági jog az általános szabályokkal kiegészítve a gyakorlatban is jól használható jogforrásként működne.

5. Nemcsak a társasági jogi szabályozás igazodna a Ptk. egyéb szabályaihoz, hanem valószínűleg a Ptk. egyes szabályainak megalkotásakor is inkább figyelembe lehetne venni a társasági jogviszonyok sajátosságait akkor, ha ezek szabályozása is a törvénykönyvben történne, mint ha attól független jogszabály lenne. Így biztosabban megteremthető lenne összhang pl. a szerződés érvénytelenségére, illetve módosítására vonatkozó általános polgári jogi és társasági jogi szabályok, követelmények között.

6. A társasági jog beépülése bizonyos értelemben a Ptk.-ra is megtermékenyítőleg hathatna. Elkerülhetetlenné válna olyan kérdéseknek általánosságban való szabályozása, amelyek a társasági jogban megjelentek, de ennél általánosabb szabályozásra is szükség lenne. Ilyen lehetne például a jogi személyek jogutódlásának kérdése.

7. Határozott előnye lehet az egy jogforrásban való szabályozásnak a jogi terminológia remélhető azonossága.

A fenti – valószínűleg nem teljes – listával szemben a hátrányok általam belátható köre szűkebbnek tűnik. Önmagában az, hogy jogforrásilag hol helyezzük el a társasági jogot, valószínűleg semleges lenne, ha a szabályozás érdemét változatlanul hagynánk. A változatlan beillesztés azonban nem felelne meg a kódex-alkotás követelményeinek, ezért a társasági jognak a Ptk.-ban való szabályozása csak akkor indokolható, ha ezáltal ki is használjuk a kódex-szerű szabályozás előnyeit,⁶⁵ amelyek közül néhányat az előbbiekben felsoroltam. Mindez pedig a társasági jogi szabályozás módosítását igényli, ami a stabilitásra törekvő jogrendszer szempontjából hátrányosnak tekinthető. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy egy meglehetősen új társasági törvény van hatályban Magyarországon, amely törvény nem is tudta még kifejteni valódi hatását. Egy ilyen friss jogszabálynak a Ptk.-ba való beillesztésével elkerülhetetlenül együttjáró viszonylag nagy terjedelmű módosítás a jogbiztonság érzetét veszélyeztethetné.

JEGYZETEK

¹ A Fazekas Judit, Harsányi Gyöngyi, Miskolczi Bodnár Péter és Ujváriné Antal Edit által írt, 1998-ban a Novotni Kiadónál, Miskolcon megjelent “Magyar társasági jog” című egyetemi jegyzet például a társaságok rendszerezésére szánt egy-két oldalon túl kizárólag a gazdasági társaságokkal foglalkozik.

A gazdasági társaságokról szóló törvényt – akár az 1988. évi VI. törvényről, akár az 1997. évi CXLIV. törvényről legyen szó – gyakran emlegetik a jogászok is “társasági” törvényként, azt a látszatot keltve, hogy ezek a törvények – s csak ezek – szabályozzák a társaságok viszonyait.

² Sárközy Tamás (szerk.): A társasági törvény magyarázata, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1993. 14. old.

³ Sárközy Tamás (szerk.): Társasági törvény, cégtörvény, HVG-ORAC, Budapest, 1997. 18. oldal; Sárközy Tamás: A társasági és cégjog felülvizsgálatának alapelveiről, Gazdaság és Jog, 1996/12. 5. old.

⁴ Sárközy Tamás: Társasági jogunk a privatizáció és a szövetkezetek átalakulása tükrében, Gazdaság és Jog, 1994/12. 3. old.

⁵ “Remélhetőleg továbbá már a közeljövőben elindul az új, korszerű szövetkezetek alapítási folyamata is, és a távolabbi jövőben (kb. 2000-re) a szövetkezet mint a szövetkezeti elvek szerint működő sajátos gazdasági társaság beolvadhat a társasági jogba.” Sárközy Tamás: Gazdasági jogunk fejlődési lehetőségeiről, Gazdaság és Jog 1994/7-8. 10. old.

⁶ “Márpedig a szövetkezet, így a mezőgazdasági termelőszövetkezet a gazdasági társaság egyik fajtája, függetlenül attól, hogy – a törvény megalkotásakor fennálló politikai okok miatt – nem tartozik a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. tv. hatálya alá” mondta ki az Alkotmánybíróság a 21/1990. (X. 4.) AB számú határozatának indokolásában.

⁷ Vö. Max Weber: Gazdaságtörténet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979. 168. old.

⁸ Max Weber: ld. mű 169. old.

⁹ Max Weber: ld. mű 169. old.

¹⁰ Max Weber: ld. mű 223-224.

11 Max Weber: ld. mű 171. old.

¹² Rondo Cameron: A világgazdaság rövid története a kőkorszaktól napjainkig, Maecenas könyvek, Budapest, Talentum Kft. 1998. (második kiadás) 93. old.

¹³ Max Weber: ld. mű 172., 186-188. old.

¹⁴ Henri Pirenne: A középkori gazdaság és társadalom története, Gondolat,

₁₅ Budapest, 1983. 270. old.

¹⁵ Henri Pirenne: ld. mű 313-314. old.

¹⁶ Rondo Cameron: ld. mű 160. old.

¹⁷ Max Weber: ld. mű 212. old.

¹⁸ Max Weber: ld. mű 213. old.

¹⁹ V. ö. Max Weber: ld. mű 226-227. old.

²⁰ A legismertebb ilyen társaság az angol Kelet Indiai Társaság volt, de érdemes utalni arra, hogy létezett holland Kelet-Indiai társaság is, amit 1602-ben alapítottak, sőt Angliában egy egész sor, a külföldi kereskedelem lebonyolítására államilag alapított társaság alakult. “A XVI. század második felében az angolok monopolisztikus előjogokat biztosító kereskedelmi szabadságlevéllel ellátott több más céget is létrehoztak. Ilyen volt például a Willoughby-Chancellor expedíció következményeképpen született Moszkvai Társaság (1555), a Spanyol Társaság (1577), a Kelet (Balti) Társaság (1579), a Levantei (Törökország) Társaság (1583), az afrikai társaságok sorában az első megalakulása 1585-ben, a Kelet-Indiai Társaság (1600), és egy francia társaság.” Rondo Cameron: Id. mű 161. old.

²¹ Max Weber: ld. mű 228. old.

²² Gower’s Principles of Modern Company Law, Sweet & Maxwell, London, 1992. p. 21. Mellesleg a részvénytársaságokra ma is használt “joint stock company” elnevezés éppen erre, a közös árukészletnek a létére utal.

²³ Rondo Cameron: ld. mű, 156. old.

²⁴ Rondo Cameron: ld. mű, 191. old.

²⁵ 1647-ben alapították a Kurbrandenburgisch-Ostindische Kompagnie-t, 1682-ben a Brandenburgisch-Afrikanische Kompagnie-t, 1719-ben az Orientalische Kompagnie zu Wien, 1722-ben pedig az Ostindische Kompagnie von Ostende elnevezésű társaságokat. Karl Lehmann: Recht der Aktiengesellschaften, 1898, 75-76. old.

²⁶ Frank Ingácz: A közigazság törvénye Magyarhonban; Buda, 1845. 138. old. A városi hatóságoknak is voltak a társaságalapítással kapcsolatos erőteljes jogaik. “Részvénytársaság alapításáról 1839-ből vannak adataink. Bezerédy Miklós kért engedélyt a tanácstól, hogy a házánál lévő teremben álorcás táncmulatságokat tarthasson, mégpedig úgy, hogy az engedélyt egy részvényes társaságra ruházzák. a tanács célirányosnak tartotta egy ízléses (‘ízletes’) terem felállítását, de csak úgy, ha a részvényes társaságban a város a legnagyobb részvényes.” Emellett a társaság 50 évre kizárólagos jogot kapott táncmulatságok szervezésére, viszont vállalta, hogy ezen időszak lejárta után a tánctermet fél áron átadja a városnak. Ld. Kállay István: Városi Bíráskodás Magyarországon 1686-1848; Osiris, Budapest, 1996. 573-574.

²⁷ Gower: ld. mű, 39. old.

²⁸ Rondo Cameron: ld. mű, 260. old.

²⁹ Karsten Schmidt: Gesellschaftsrecht; 2., völlig neu bearbeitete und erweiterte Auflage, Carl Heymanns Verlag Kg, Köln-Berlin-Bonn-München, 1991. 641. old.

³⁰ A holland társasági jogi szabályozás szerint például a társaság bejegyzésének feltétele, hogy a királynő nevében eljáró Igazságügyi Minisztérium ehhez hozzájárulását adja, illetve ne emeljen kifogást. Warendorf-Thomas: Companies and Other Legal Persons under Netherlands Law and Netherlands Antilles Law, Kluwer Law International, The Hague-London-Boston, 1988. 9. old., Új Holland Ptk. 2:64. §

³¹ Ronald H. Coase: The Nature of the Firm, 4 Economica, n.s. November 1937, 384-405.

³² Ld.: Ronald H. Coase: The Problem of Social Cost (Part VI. The Cost of Market Transactions Taken into Account), 3 Journal of Law & Economics, 1960, 15-19.

³³ Ronald H. Coase: 30. lj.-ben id. mű, 391. old.

₃₄ Ua. 394-395. old.

³⁵ Armen A. Alchian-Harold Demsetz: Production, Information Costs and Economic Organisation, 62 American Economic Review, 777-795.

³⁶ Másrészt Steven N. S. Cheung nézete szerint Coase tanulmánya a tökéletes szerződéses modell leírása.(Cheung: The Contractual Nature of the Firm, 26 Journal of Law & Economics, 1983, 1-21. old.)

³⁷ Alchian & Demsetz: ld. mű, 779. old.

³⁸ Ua. 783. old.

³⁹ Ua. 787. old.

⁴⁰ Ua. 791. old.

⁴¹ Ua. 788. old.

⁴² Michael C. Jensen-William H. Meckling: Theory of the Firm. Managerial Behavior, Agency Costs and Ownership Structure, 3 Journal of Financial Economics, 1976. 305-360.

⁴³ Ua. 311. old.

⁴⁴ Ua. 311. old.

⁴⁵ Alchian & Demsetz: ld. mű, 789. old., 14. lábjegyzet.
Eugene F. Fama: Agency Problems and the Theory of the Firm, 88 Journal of Political Economy, 1980, 288-307.; J. E. Parkinson: Corporate Power and Responsibility, Clarendon Press, Oxford, 1993, 178. old.

⁴⁶ Frank H. Easterbrook-Daniel R. Fischel: The Corporate Contract, 89 Columbia Law Review, 1989, 1416-1448. Ugyanennek módosított változata: Easterbrook-Fischel: The Economic Structure of Corporate Law, Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, London, England, 1991. 1-39.

⁴⁷ William W. Bratton, Jr.: The New Economic Theory of the Firm: Critical Perspectives from History, 41 Stanford Law Review (1989) 1471-1527; William W. Bratton, Jr.: The Nexus of Contracts Corporation: A Critical Appraisal; 74 Cornell Law Review (1989) 407; J.E. Parkinson: id. mű, Mary Stokes: Company Law and Legal Theory, in: Twinning (ed.): Legal Theory and Common Law, Basil Blackwell, 1986, 155-183. vagy Sally Wheeler (ed.): A Reader on the Law of the Business Enterprise, Oxford University Press, 1994. 80-116. old.

⁴⁸ Melvin Aron Eisenberg: The Structure of Corporation Law, 89 Columbia Law Review, 1989, 1461-1525.

⁴⁹ Ua.

⁵⁰ Fama & Jensen szerint “bármely szervezetben a központi szerződésnek rendeznie kell (1) a maradványérdekeltség jellemzoit és (2) a döntési szintek megosztását az ügynökök között” Eugene F. Fama-Miachael C. Jensen: Separation of Ownership and Control, 26 Journal of Law & Economics, June 1983, 302. old.

⁵¹ Easterbrook-Fischel: Id. mű 15-17. old.

⁵² Jean Paillusseau: The Nature of the Company; in: Robert R Dury-Peter G. Xuereb (eds.): European Company Laws. A Comparative Approach, Dartmouth-Aldershot, 1991. 19-24. oldal

53 Council Directive (EEC) 89/667 (OJ L395 30. 12. 89 p40) 7. cikkely.

⁵⁴ Az e kérdéskörre vonatkozó, igen tekintélyes mennyiségű irodalomból csak néhány fontosabbat emelnék ki. James W. McKie (ed.): Social Responsibility and the Business Predicament, The Brookings Institution, Washington, D. C. 1974.; David L. Engel: An Approach to Corporate Social Responsibility, 32 Stanford Law Review (1979) 1-98.; Daniel R Fischel: The Corporate Governance Movement, 35 Vanderbilt Law Review (1982) 1259-1292.; Klaus J. Hopt-Gunther Teubner (eds.): Corporate Governance and Drectors’ Liability. Legal, Economic and Sociological Analyses on Corporate Social Responsibility, Walter de Gruyter, Berlin-New York, 1985.; J. E. Parkinson: id. mű; Dwight F. Burlinnyame-Dennis R Young: Corporate Philanthropy at the Crossroad, Indiana University Press, Bloomington and Indianapolis, 1996.

⁵⁵ Ennek a véleménynek az alapja lehet Milton Friedman álláspontja, aki szerint “Egyre szélesebb körben elfogadott az a nézet, hogy a vállalatvezetőknek és a szakszervezeti vezetőknek azon felül, hogy részvényeseik vagy tagjaik érdekeit képviselik, ‘szociális felelősségük’ is van. Ez a vélemény a szabad gazdaság jellegének és természetének alapvető félreértését jelzi. Pedig egy ilyen gazdaságban a vállaltoknak egy, és csak egy társadalmi felelősségük van; erőforrásaik oly módon való felhasználása, tevékenységük kiterjesztése olyan területekre, mely elősegíti profitjuk gyors növekedését, amennyiben ez csalás és megtévesztés nélkül, a nyílt és szabad verseny játékszabályainak megtartásával lehetséges.” “Kevés fejlődési irány tudná úgy aláásni egy szabad társadalom alapjait, mint annak az alapötletnek az elfogadása, hogy a vállalati vezetőknek, azon kívül, hogy részvényeseik számára a lehető legtöbb pénzt biztosítsák, más szociális felelősségük is van. Ha az üzletembereknek van más kötelezettségük is, mint részvényeseik számára a maximális profit elérése, akkor honnan tudják, hogy mi az? El tudják-e dönteni önkiválasztott magánszemélyek, hogy mi a társadalmi érdek? Eldönthetik-e, hogy mekkora terhet vehetnek magukra, vagy róhatnak részvényeseikre ezen társadalmi érdek szolgálatában?” Kapitalizmus és szabadság, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996. 144-145. old.

⁵⁶ John Stuart Mill: Principles of Political Economy, Penguin Books, 1970. 261. old.

⁵⁷ Easterbrook-Fischel: 45. lj.-ben id. mű, 15. old.

₅₈ Ua. 14. old.

⁵⁹ Gary M. Anderson-Robert D. Tollison: The Myth of the Corporation as a Creation of the State, 3 International Review of Law and Economics (1983) 115. old.

⁶⁰ Richard A. Posner: The Rights of Creditors of Affiliated corporations, 43 University of Chicago Law Review (1976) 506-507. old.

⁶¹ Ua. 506. old.

⁶² Ld. Sárközy Tamás (szerk.): Társasági törvény, cégtörvény, HVG-ORAC, Budapest 1997. 54. old.

⁶³ Petrik Ferenc: Az új Polgári Törvénykönyvről, Magyar Jog 2000/3. 137. old.

⁶⁴ Petrik Ferenc: Id. mű, 141. old.

⁶⁵ Ezekről az előnyökről általánosságban szól Vékás Lajos: Elméleti és szerkezeti előkérdések az új Polgári Törvénykönyvhöz című tanulmányában. Jogtudományi Közlöny 2000/2. 41-51. old., különösen a 41-45. old. terjedő rész.