I. Bevezetés
Általánosan elfogadott jogelvek és tanok szerint dologi jogot csak törvény hozhat létre, és így számuk véges és fajtáik felsorolása taxatív. Szladits szavaival élve, “az abszolút jogok szorosan zárt kört alkotnak, amelyen belül a jogok fajait név szerint fel lehet sorolni.”1 Ezen abszolút jogok megszerzése, azaz a szerzésmódok (törvényi) felsorolása is taxatív jellegű, és így számuk is pontosan meghatározható. Mindezen túl, a dologi jogviszonyokban érintett felek számára nem csupán a dologi jogok típusai szabályozottak a törvény által, de ezen jogok lényeges tartalmi elemei is. Így a felek csak és kizárólag a törvény által “felkínált” abszolút jogok közül választhatnak jogviszonyaikhoz, és a kiszemelt dologi jogot csak és kizárólag olyan tartalommal tölthetik meg, amelyet a törvény lehetővé tesz és elismer. Megállapítható tehát a törvényi szabályozás dologi jogot átfogó kogenciája, mely szerint a tényállások összes lényeges elemét (majdnem kizárólag) a Ptk. határozza meg, melyektől a felek el nem térhetnek. A fentiekben vázolt “dologi jogi képből” azonban meglehetősen elüt az “árverés” jogintézménye, az a tulajdonszerzési mód, melyet a Ptk. a 120. §-ában a “Tulajdonszerzés hatósági határozattal és árverés útján” címmel szabályoz. A jelen tanulmány arra vállalkozik, hogy elemezze a Ptk. által szabályozott (hatósági) árverést mint tulajdonszerzési módot, és a Ptk. által meghatározott alapokon ismertesse és összevesse az egyéb jogszabályok által szabályozott (hatósági, egyéb kényszerelemekkel rendelkező és magán-) árverés típusait. Vizsgálni kívánom továbbá a rokon intézményeknek tekinthető nyilvános pályáztatási eljárásokat és egyéb árverés-hatályú értékesítési formákat, majd az elemzés végeztével a Ptk. újrakodifikálása is figyelmemmel javaslatot teszek az árverés majdani lehetséges szabályozására.
II. A Ptk. 120. §-a: milyen fajta árverést is szabályoz ez a rendelkezés?
A Ptk. szerint, “[a]ki a dolgot hatósági határozat vagy árverés útján jóhiszeműen szerzi meg, tulajdonossá válik, tekintet nélkül arra, hogy korábban ki volt a tulajdonos. Ez a rendelkezés ingatlan árverése esetére nem vonatkozik.” Az első problémát a szakasz bevezető címe és az első mondatban eltérően használt “és” illetve “vagy” kötőszavak jelentik. Ugyanis míg a cím alapján még arra a következtetésre lehetne jutni, hogy a következő részben hatósági határozattal és (általában véve bármilyen fajta) árveréssel történő tulajdonszerzésről lesz szó, addig a 120. § első mondata a “vagy” kötőszó alkalmazásával azt jelzi, hogy hatósági határozatról és hatósági árverésről van szó. A nem egyező fogalmazás azonban mégsem okoz általában problémát az elmúlt évek gyakorlata és a jogirodalma számára, és így az egységes álláspont szerint a 120. § által szabályozott árverés “a dolog tulajdonjogának hatósági úton, illetőleg bírósági végrehajtási eljárásban történő átruházása a legtöbbet ígérő vevőre.”2 A Ptk. Kommentár szerint az “árverésre vonatkozó – általános jellegű -szabályozás hiányzik a magyar polgári jogból. A Ptk. tárgyalt szabálya is a végrehajtási árverésre vonatkozik”.3 Ezt az álláspontot támasztja alá a Ptk. 120. §-hoz fűzött miniszteri indokolása is, amely szerint aki árverésen vásárol, az eredeti és nem származékos módon szerez, hatóság közbejöttével. A dolgozat későbbi fejezetében még kitérek arra, hogy a Ptk. 120. § által szabályozott árverés és annak hatálya a végrehajtási árverésen kívül jellemző-e még más típusú árverésre.
A fentiekből az megállapítható tehát, hogy magánárverésre mint szerződéskötési technikára a Ptk. 120. §-a nem alkalmazható, sőt a Ptk. (vagy más polgári jogi jogszabály) külön szabályozást, szabályrendszert a magánárverésekre vonatkozóan nem tartalmaz. A magánárverésekre a kötelmi jog általános szabályait kell alkalmazni (és a kötelmi jog általános szabályain túl az adott jogviszony tekintetében általában a megbízás vagy a bizomány rendelkezéseit), hiszen olyan szerződéskötési módról van szó, mely helyettesíti a szerződéskötési tárgyalást, ahol magával az árveréssel jön létre az átruházáshoz szükséges jogcím, illetve később a dolog átadása. Így magánráverésnél származékos tulajdon-szerzésmódról beszélhetünk. (A dolgot – ha a törvény kivételt nem tesz – csak a dolog tulajdonosától (ill. képviselőjétől) lehet megszerezni. [Ptk. 117. § (1) bekezdés, 219. § (1)-(2) bekezdések, továbbá érvényesül a nemo plus iuris elve és belépnek a kellék- és jogszavatosság szabályai is.]
Mindazon jogszabályok közül, amelyek az árverést mint értékesítési formát alkalmazzák, csupán egy vállalkozik arra, hogy az árverést definiálja. Ez pedig nem más, mint a Fővárosi Önkormányzat vagyonának értékesítése, hasznosítása során alkalmazandó versenyeztetési szabályokról szóló 45/1996. (VI. 21.) Fővárosi Közgyűlés rendelete, mely 3. §-ának (5) bekezdésében rögzíti, hogy “az árverés az ingatlan és ingó vagyon értékesítésének, hasznosításának, nyilvános, a pályázók közvetlen részvételével és jelenlétével megvalósuló versenyeztetése, mely során a vételár [… ] a nyilvános liciten licitlépcsők alkalmazásával kialakult legmagasabb ajánlati ár.”
Mindezek után felvetődik a kérdés, hogy mit is jelent pontosan a “hatósági árverés” kategóriája, az a tulajdonszerzési mód, amely az ingók tekintetében eredeti szerzésmódot eredményez (aki jóhiszeműen szerez, tulajdonossá válik tekintet nélkül arra, hogy korábban ki volt a tulajdonos).4 Azt már megállapítottuk, hogy a magánárverés (műkincs, könyv stb.) nem tartozik ebbe a körbe. Erre a kérdésre azonban sem a Ptk., sem egyéb más jogszabály nem ad pozitív tartalmú választ. Olyan jogszabályt ugyan találhatunk, amely – nagy valószínűséggel a Ptk. alapjain és abból merítve – alkalmazza a “hatósági árverés” kifejezést (mégpedig úgy, hogy egy más rendelkezésénél már csak az “ár-verés”-t említi, mintegy tartalmi különbséget feltétezve a két meghatározás mögött),5 de egy árverést szabályozó vagy árveréssel kapcsolatban rendelkezést tartalmazó jogszabály sem definiálja a “hatósági árverés” fogalmát. Sőt, a jogszabályok általában arra sem térnek ki, hogy az általuk szabályozott árverések milyen fajtájú árveréseknek minősülnek, illetve arra, hogy az adott árverési szabályozás hatósági árverésnek tekintendő-e, vagy egyéb származékos szerzésmódnak minősülő árverésnek.6 A jogirodalom is adós maradt eddig annak meghatározásával, hogy mit tekint “hatósági árverésnek”, bár egyes utalások alkalmasak néhány alapvető következtetés levonására.
Mindemellett az is megfigyelhető, hogy némely jogszabály egyértelműen kezeli a hatósági/nem hatósági árverés problematikáját. Ilyen például a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. vagy a Bécsi Vételi Egyezmény. Megjegyzendő azonban, hogy ezekből a jogszabályokból nem azért lehet egyértelműen levonni a következtetést, hogy mely árveréstípusra vonatkoznak, mert pontosan definiálva használják az árverés intézményét, hanem annak következtében, hogy az adott jogszabály egyéb rendelkezéseiből és annak egészéből megállapítható az “árverés” jellege. A fenti felsorolásban ismertetett jogszabályokban rögzített árverések sorsát osztják az árak megállapításáról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény és a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény árverésre vonatkozó rendelkezései, amelyek álláspontom szerint mind a
hatósági, mind a nem hatósági árverésre alkalmazandóak. A versenytörvény ugyanis rögzíti, hogy tilos az árverés tisztaságát bármilyen módon megsérteni (7. §), míg az ártörvény kijelenti, hogy az árban, díjban, valamint az ár alapjául szolgáló értékesítési feltételekben a szerződő felek a versenytörvényben és az ártörvényben foglaltak megtartásával állapodnak meg, ideértve a versenytárgyaláson vagy árverésen történő ármegegyezést is (2. §).
A magyar jogrendszer több mint egy tucat árverésfajtát ismer. A már idézett művek egyöntetűen kiemelik magyarázatukban, hogy a végrehajtási árverés hatósági árverésnek minősül.7 Ennél tovább azonban nem boncolják a kérdést, és további árverésfajta tekintetében nem rögzítik azt, hogy az hatósági árverésnek minősül.8 Mindez azt jelenti, hogy a végrehajtási árverés az egyetlen hatósági árverésfajta, és így a Ptk. 120. §-a csak és kizárólag erre az árverésfajtára vonatkozik?
A hatósági árverés definiálása talán közelebb vezethet ahhoz, hogy meg lehessen állapítani azt, hogy mely árverés(i) típus(ok) tartozhat(nak) a Ptk. 120. §-ának szabályozási körébe. A hatósági árverés lényegét a Jogi Lexikon “a dolog kényszer útján történő értékesítés”-ében látja, és hozzáteszi, hogy ez tipikusan a végrehajtási eljárásban érvényesül.9 Amennyiben a “hatósági jelleg” meghatározásával próbálkozunk, az idézett Lexikon szerint a “hatóság” az az állami, kivételesen egyéb szerv, amelyet az alkotmány vagy törvény feljogosít az állami akarat egyoldalú elhatározásával történő kifejezésére, ill. annak érvényesítésére. [.] hatóság az állam valamennyi jogalkalmazó szerve, amelynek joga és kötelessége, hogy a maga törvényes felhatalmazásának (hatáskörének) keretein belül egyedi (konkrét) ügyekben az érintettekre kötelező döntést (aktust) bocsásson ki. […] végül hatóságnak minősül az a szerv, amely a közvetlen kényszerítő hatalmat gyakorolva a hatóságok szabályozó vagy egyedi aktusainak érvényt szerez.
A fentiekben elemzett fogalmak alapján a hatósági árverés két fő kritériumát rögzíthetjük, így azt, hogy kényszer útján történik az értékesítés, és azt, hogy hatósági jelleggel bír az eljárás – azaz hatóság folytatja le az árverést. A hatósági árverés jogi jellegére abból is következtethetünk, amit a Legfelsőbb Bíróság egy eseti döntésében a végrehajtási árverésről rögzített: “az árverési vevő tulajdonjoga azonban mégsem az adóstól származik, hanem az árverésen mint kényszeraktuson alapszik, az árverési vevő tehát nem lesz az adós jogutóda, szerzése eredeti szerzés.” (BH 1997.400).
Magában a Ptk.-ban szabályozott közös tulajdon értelmezését is segítségül hívhatjuk annak bemutatására, hogy milyen különbségek fedezhetők fel hatósági és nem hatósági árverések között.
A PK 9. számú állásfoglalás az elővásárlási jog kapcsán így rendezi a kérdést: “VI. Végrehajtási árverés esetében az adós tulajdonostárs nem eladó, hanem az elidegenítés az ő akaratától függetlenül, a végrehajtást kérő érdekében történik. Ennélfogva ilyen esetben az adós tulajdonostársait elővásárlási jog nem illeti meg. Elkülönül ettől az az eset, amikor a közös tulajdon megszüntetése történik árverés útján, mert az ennek során gyakorolható elővásárlási jogot a tulajdonostársak részére a Ptk. 148. §-ának (3) bekezdése biztosítja.”
A közös tulajdon megszüntetésekor lefolytatható árverésről a PK 10. számú állásfoglalás úgy rendelkezik, hogy “a közös tulajdon megszüntetésének módjait a Ptk. 148. §-a határozza meg. A (3) bekezdés akként rendelkezik, hogy ha a közös tulajdon más módon nem szüntethető meg, illetőleg a természetbeni megosztás jelentékeny értékcsökkenéssel járna, vagy gátolná a rendeltetésszerű használatot, a közös tulajdon tárgyát értékesíteni kell, és a vételárat kell a tulajdonostársak között megfelelően felosztani. Ha a bíróság a közös tulajdon megszüntetését értékesítés vagy megváltás útján rendeli el, ítéletében meg kell határoznia, hogy a vételárat a tulajdonostársak között miként osztja fel, illetve, hogy az a tulajdonostárs, aki a másik (többi) tulajdonostárs hányadát magához váltja, ezért mennyit köteles fizetni. Árverés esetén az ítéletben azt kell meghatározni, hogy mi az a legkisebb vételár, amelyért az ingatlan eladható, és hogyan oszlik meg a vételár a tulajdonostársak között. A legkisebb vételár meghatározása egyben azt is jelenti, hogy a közös tulajdonnak árverés útján való megszüntetése esetén a végrehajtási eljárás során nincsen helye az 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 147. §-a (2) bekezdésében írt azon szabály alkalmazásának, amely szerint “Ha a felajánlott vételár nem éri el a kikiáltási árat, azt fokozatosan lejjebb kell szállítani a becsérték feléig.” A végrehajtást elrendelő bíróság pedig a Vht. 162. §-a (3) bekezdésének a) pontjában meghatározott eljárása során az ítéletben megállapított legkisebb vételárat csak úgy módosíthatja, hogy az ítéletben foglaltnál magasabb összegben állapítja meg. A közös tulajdonnak árverés útján való megszüntetése ugyanis nem végrehajtási árverés, az ilyen ügyben nincs hitelező, akinek igényét a végrehajtási eljárásban kell kielégíteni, nincs a pénztartozás teljesítését megtagadó adós sem”.10
III. Árverésfajták és jellemzésük a “hatósági árverésjelleg” és a Ptk. 120. §-a szempontjából
3.1. Végrehajtási árverés
A bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (“Vht.”) rögzíti a végrehajtásra (és így az annak részét képező ingó- és ingatlan árverésre) jellemző kényszert, amikor az 5. § (1) bekezdésében kimondja, hogy “a bírósági végrehajtás során állami kényszerrel is el kell érni, hogy az [.] adós teljesítse kötelezettségét.” Az ingó- és ingatlan árverést a Vht. alapján a bírósági végrehajtó mint állami hatóság folytatja, a végrehajtó eljárása a bíróság eljárásával azonos [Vht. 225. § (2) bekezdés].11
Az ingó- és ingatlan tulajdonjogának végrehajtási árverésen történő megszerzésének eredeti, illetve származékos szerzésmódjáról a jogszabályok, a jogirodalom és a bírósági gyakorlat alapján az alábbiak foglalhatók össze.
3.1.1. Ingók
Ingóság esetében az árverési vevő a vételár kifizetésével szerez tulajdonjogot, és amennyiben az árverést megsemmisítették, ez a jóhiszemű árverési vevőnek e törvény szerint megszerzett tulajdonjogát nem érinti [Vht. 127. § (1) és (3) bekezdések]. A Vht. ugyan nem mondja ki expressis verbis, hogy eredeti szerzésmódról van szó, azonban ez egyértelműen kiderül a Vht. rendelkezéseiből. A Ptk. Kommentár és a Complex Kommentár is eredeti szerzésmódként definiálja az ingó végrehajtási árverésen történő megszerzését, továbbá a bírósági gyakorlat is egységesen ezt az álláspontot foglalja el.
3.1.2. Ingatlanok
Ingatlanok tekintetében a Vht. szintén nem szól a szerzésmódról, sőt, nem rendelkezik a tulajdonátszállás időpontjáról sem.12 Rögzíti azonban azt, hogy:
“A végrehajtás alá vont ingatlant megszerző új tulajdonos tulajdonjogát csak a következő jogok terhelhetik:
a) a telki szolgalom,
b) a közérdekű használati jog,
c) az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett haszonélvezeti jog,
d) a törvényen alapuló haszonélvezeti jog akkor is, ha nincs az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezve.” [Vht. 137. § (1) bekezdés].
A kommentárok egységesen kezelik a kérdést, és úgy foglalnak állást, hogy “[…] a Ptk. 120. §-ából nem lehet azt a következtetést levonni, hogy ingatlannak árverésen való megszerzése eredeti jogszerzés lenne, hiszen a tulajdonszerzés nyilvánvalóan nem lehet független a korábbi tulajdonos személyétől”,13 “[… ] ingatlan tulajdonjogát ugyanis – a törvény kizáró szabálya értelmében – árverésen nem tulajdonostól még jóhiszeműség mellett sem lehet megszerezni.”14
A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata azonban ennek ellentmondani látszik. Több eseti döntésben is azt az álláspontot foglalta el, hogy ingatlan tulajdonjogának végrehajtási árverésen történő megszerzése eredeti szerzésmódnak minősül, amelyet kizárólag a Vht 137. § (1) bekezdése tör át.
“A Ptk. 120. §-ának (1) bekezdése értelmében aki a dolgot hatósági határozat vagy árverés útján jóhiszeműen szerzi meg, tulajdonossá válik, tekintet nélkül arra, hogy korábban ki volt a tulajdonos, ez a rendelkezés azonban ingatlan árverése esetére nem vonatkozik. Ingatlan tulajdonjogát nem tulajdonostól még árverésen sem lehet érvényesen megszerezni. Az árverési vevő tulajdonjoga azonban mégsem az adóstól származik, hanem az árverésen mint végrehajtási kényszeraktuson alapszik, az árverési vevő tehát nem lesz az adós jogutóda, szerzése eredeti szerzés. Ezért az árverési vevő által megszerzett tulajdonjogot csak a Vht. 137. §-ában foglalt jogok terhelhetik.” (BH 1997.400)
Különösen érdekes a 2001. 231. sz. eseti döntésben kifejtett érvelés, ahol a Legfelsőbb Bíróság rögzítette, hogy “a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a végrehajtási árverésen való vétel a vevő javára ingatlan esetében is eredeti tulajdonszerzést eredményez … a Ptk. 120. §-a (1) bekezdésének utolsó mondata nem értelmezhető akként, hogy ingatlant árverés során nem lehet eredeti szerzésmóddal megszerezni. A Legfelsőbb Bíróság jogértelmezése szerint az ingatlan árverés útján való megszerzése nem tekinthető származékos szerzésnek, csak speciális, garanciális feltételekhez kötött olyan szerzésmódnak, amely az eredeti szerzés sajátos változata. Jóhiszeműen a tulajdonjogot árverés útján, ingatlanra vonatkozóan is eredeti szerzésmóddal lehet megszerezni, azonban csak abban az esetben – azzal a kivételes megszorító feltétellel -, hogy az elárverezett ingatlan utolsó tulajdonosa valóban az adós volt (pontosabban az, aki ellen a végrehajtás e módjára sor került). . Főszabály szerint az árverési vevő általában tehermentesen szerzi meg az ingatlant, kivételesen azonban mégis terhelheti az árverés útján megszerzett ingatlant telki szolgalom, törvényen alapuló, az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett haszonélvezeti jog és közérdekű használat. A felsorolt speciális, a végrehajtási jogból eredő kivételektől eltekintve megállapítható azonban, hogy az árverésen való tulajdonszerzés ingatlan vonatkozásában is eredeti szerzés, mert – bár az árverésen szerző tulajdonjoga az árverést szenvedő tulajdonjogára tekintettel keletkezik – azonban mégsem abból származik, hanem az árverésen mint állami kényszeraktuson alapul. Az árverési vevő tehát nem lesz az árverést szenvedő jogutódja, ebből következően szerzése eredeti szerzés. Mindezekből következik, hogy ingatlanra vonatkozó árverés esetén is érvényesül az eredeti tulajdonszerzésre vonatkozó, a Ptk. 120. §-ának (1) bekezdésében meghatározott rendelkezés annyiban, hogy a jóhiszemű szerző az érvényes árverés eredményeként tulajdonossá válik. Tulajdonszerzése azonban nem feltétlen, illetve független a korábbi tulajdonostól, mint ingó árverés esetében, hanem a Ptk. 117. §-ának (1) bekezdésében szabályozott – a származékos tulajdonszerzésre vonatkozó – rendelkezéshez hasonlóan tulajdonjoga csak az előző, a végrehajtást szenvedő adós tulajdonjogára tekintettel keletkezik.”15
Az ingatlanok végrehajtási árverésen történő megszerzését illetően a Vht. indokolásából – habár közvetve, de – arra a következtetésre lehet jutni, hogy eredeti szerzésmódról van szó, így a Legfelsőbb Bíróság álláspontja látszik még erősebben alátámasztottnak.16 Mindazonáltal kissé érthetetlennek tűnik az, hogy fenti érvelés során egyszer arra az álláspontra helyezkedik a bíróság, hogy az árverésen szerző tulajdonjoga nem az árverést szenvedő tulajdonjogából származik, hanem az árverésen mint állami kényszeraktuson alapul, majd néhány mondattal később rögzíti, hogy tulajdonjoga az előző, a végrehajtást szenvedő adós tulajdonjogára tekintettel keletkezik.
Véleményem szerint a Kommentárok által kifejtett álláspont és a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata közti eltérés magyarázata abban rejlik, hogy a Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 120. §-ának értelmezését a Vht. vonatkozó rendelkezéseinek tükrében végzi el, és a Ptk. 120. § (1) bekezdés második mondatát azzal “hatástalanítja”, hogy a végrehajtási árverés vevője a tulajdonjogot árverés útján ingatlanra vonatkozóan is eredeti szerzésmóddal szerzi meg, azzal a megszorító feltétellel, hogy az elárverezett ingatlan utolsó tulajdonosa valóban az adós volt. A Legfelsőbb Bíróság tehát az eredeti szerzésmód sajátos változatának minősíti a kérdéses tulajdonszerzést.
Álláspontom szerint a Ptk. 120. § (1) bekezdése épp azt rögzíti, hogy ingó és nem ingatlan hatósági árveréssel történő tulajdonjogának megszerzése minősül eredeti szerzésmódnak. Ezt erősíti meg a Vht. már idézett 127. §-a is. Miután azonban a 120. § kizárja az eredeti szerzésmód lehetőségét ingatlan esetében, továbbá a Vht. nem ismétli meg azokat az eredeti szerzésmódra vonatkozó szabályokat, amelyeket az ingók esetében definiált, ezért úgy gondolom, hogy ingatlan tulajdonjogának végrehajtási árverésen történő megszerzése nem minősül eredeti szerzésmódnak. A Legfelsőbb Bíróság azon megállapításai, amelyek szerint “bár az árverésen szerző tulajdonjoga az árverést szenvedő tulajdonjogára tekintettel keletkezik”, illetve “tulajdonszerzése azonban nem feltétlen, illetve független a korábbi tulajdonostól, mint ingó árverés esetében, hanem a Ptk. 117. § -ának (1) bekezdésében szabályozott – a származékos tulajdonszerzésre vonatkozó – rendelkezéshez hasonlóan tulajdonjoga csak az előző, a végrehajtást szenvedő adós tulajdonjogára tekintettel keletkezik”, véleményem szerint épp ellentétes következtetés levonására adják meg az alapot.
Mindazonáltal a Vht. 137. §-ában definiált azon szabály, mely igen szűkre szabja azon jogok körét, amelyek “túlélik” az értékesítést, az eredeti szerzésmódhoz hasonlatos jelleggel ruházza fel ezt a speciális tulajdonszerzést. Véleményem szerint ettől azonban ez nem válik eredeti szerzésmóddá, melynek egy érdekes elméleti kérdés eldöntésén túl a tulajdonátszállás időpontjának meghatározásánál van igazán fontos szerepe. (Erről részletesebben az V. pontban.) Ezt támasztja alá az is, hogy a Vht. ingatlanok esetében nem ismeri az eredeti szerzésmódra jellemző szabályt (melyet viszont ingók esetében rögzít), miszerint amennyiben az árverést megsemmisítették, ez a jóhiszemű árverési vevőnek e törvény szerint megszerzett tulajdonjogát nem érinti. Összefoglalva, álláspontom szerint ingatlan esetében az eredeti és a származékos szerzésmód jellemzői keverednek, de ettől végrehajtási (vagy bármely más hatósági) árverésen ingatlan tulajdonjogát nem lehet eredeti szerzésmóddal megszerezni.
A végrehajtási árverés témakörét részlegesen lezárva megállapítható tehát, hogy a végrehajtási árverés megfelel a “hatósági árverés” kritériumainak. Nézzük meg ezt követően a magyar jog által ismert és szabályozott további árveréstípusokat, elemezve azt, hogy melyek minősül(het)nek hatósági jellegű árverésnek.
3.2. Felszámolás keretében lefolytatott árverés
A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (“Cstv.”) nem mondja ki az állami kényszer alkalmazhatóságának elvét. Mint ahogy azonban a végrehajtás is bizonyos kivételekkel kérelemre indul, úgy a felszámolási eljárás is. Mind a két esetben a bíróság – meghatározott feltételek fennállása esetén – rendeli el a végrehajtást, illetve a felszámolást, tehát a bíróság mint állami hatóság a törvény erejénél fogva hoz kötelező erejű döntést a felekre nézve. (Ennek alapján a felszámolási eljárás keretében lefolytatott értékesítés – így az árverés is – az adott dolog kényszerértékesítését jelenti.) A bíróság jelöli ki a felszámolót, a kijelölhető személyek körét a Kormány rendelettel állapítja meg. A Kormány a felszámolók névjegyzékébe való felvételre nyilvános pályázatot ír ki [Cstv. 27/A. § (1)-(2) bekezdés]. A bíróság dönt a felszámoló kizárásáról, a kijelölt felszámoló a felszámolási eljárás lefolytatását másnak nem engedheti át, továbbá csak az őt kirendelő bíróság előzetes engedélyével vehet igénybe teljesítési segédet. A legtöbb felszámolás alatt, illetve befejeztével hozott lényeges kérdésekben hozott döntéshez a bíróság jóváhagyására van szükség. A felszámoló jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása ellen a sérelmet szenvedett fél a felszámolást elrendelő bíróságnál kifogással élhet stb. Mindezek alapján álláspontom szerint levonható a következetés, hogy habár a felszámoló nem osztja jogilag a bírósági végrehajtó “sorsát”, de a szabályozás jellege és tartalma alapján a felszámolási és így a felszámoló eljárása hatósági eljárásnak minősül. Egy olyan eljárásnak, amely adott esetben “erősebb” is lehet a végrehajtási eljárásnál, hiszen amennyiben a felszámolási eljárás kezdetekor végrehajtási eljárás (és így például végrehajtási árverés mint kényszercselekmény) van folyamatban, a Cstv. szerint a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos végrehajtási eljárásokat a végrehajtást foganatosító bíróságnak (hatóságnak) haladéktalanul meg kell szüntetni, a lefoglalt vagyontárgyakat és a befolyt, de még ki nem fizetett pénzeszközöket a kijelölt felszámolónak kell átadni. Az adós ingatlanán fennálló végrehajtási jog a felszámolás kezdő időpontjában megszűnik [Cstv. 38. § (1) bekezdés]. A felszámolási eljárás így a 3.1. pontban jellemzett kényszererővel rendelkező végrehajtási eljárás fölé kerül.
A felszámolás keretében lefolytatott árverés szabályai [Cstv. 49-49/D. §§] továbbá igen jelentős hasonlóságot mutatnak a Vht. által szabályozott ingó és ingatlan árverési rendelkezésekhez, azok jogalkotói megközelítését tekintve. A Cstv. azonban nem rendelkezik sem az ingók, sem az ingatlanok tulajdonjogának átszállási időpontjáról, sem arról, hogy eredeti vagy származékos szerzésmódról van-e szó. Ingatlanok esetében azonban kijelenti, hogy “az ingatlan árverésen történő értékesítése – ha e törvény másként nem rendelkezik – nem érinti harmadik személynek az árverés időpontjában az ingatlanra bejegyzett és az ingatlan-nyilvántartáson kívül fennálló jogait.” [Cstv. 49/B. § (4) bekezdés]. A törvény azonban rendelkezik másként, hiszen a Cstv. 38. § (4) bekezdés első mondata szerint “az adós ingatlanán és egyéb vagyontárgyain fennálló elidegenítési és terhelési tilalom a felszámolás kezdő időpontjában, a visszavásárlási és vételi jog, valamint a zálogjog a vagyontárgy értékesítésével megszűnik”, továbbá a már kifejtettek szerint a végrehajtási jog a Cstv. 38. § (1) bekezdése szerint a felszámolás kezdő időpontjában szintén megszűnik. Látható tehát, hogy ugyanúgy, mint a Vht., a Cstv. is szűkíti azon jogok körét, amelyek túlélik az árverést, és ha nem is annyira, mint a Vht. esetében, de vegyülni látszanak az eredeti és származékos szerzésmód jellemzői.
A Csőd, felszámolás, végelszámolás Kiskommentár az árverés kérdéskörénél azt írja, hogy “az árverések tekintetében mindenki a végrehajtási eljárásokra vonatkozó árverési szabályokat tekintette irányadónak, de azt teljes egészében nem lehetett átvenni, hiszen azoknak az értékesítéseknek a végrehajtó személyéhez kötötten olyan jogkövetkezményeik voltak, amelyek egy nem végrehajtó által tartott árverésen nem következnek be. […] a végrehajtó általi árverési értékesítés joghatálya más, mint egy ,sima’ árverésé.”17 Ezen állásponttal nem értek egyet annyiban, hogy véleményem szerint nem egy “sima” árverésről van szó, hanem éppen olyan jellemzőkkel rendelkező értékesítési formáról, amely a végrehajtási árveréshez teszi hasonlatossá a felszámolás keretében történő árverést. Továbbá, azon túl, hogy a végrehajtó és a felszámoló státusza annyiban más, hogy a végrehajtó hatóságnak minősül, míg a felszámoló nem, véleményem szerint és a Cstv. már citált rendelkezései alapján a felszámoló hasonló jogkörben jár el, mint a végrehajtó.
A fentiekben megállapítottak szerint tehát kényszerértékesítésről van szó (ahol az elidegenítés az adós – még tulajdonos – akaratától függetlenül, a felszámolást kérő érdekében történik), egy hatósági karakterrel és jellemzőkkel bíró személy által vezetett és foganatosított árverésről. A már ismertetett 1997.400 sz. eseti döntésben is megfogalmazott alapvető kritérium, a kényszeraktus-jelleg tehát itt is megjelenik. Ebből következően véleményem szerint megfontolandó lenne a felszámolás keretében lefolytatott árverést hatósági árverésnek minősíteni, és akként kezelni, ingók esetében továbbá alkalmazva a Ptk. 120. §-ának rendelkezéseit.18
3.3. Közraktározás során lefolytatott árverés
A közraktár olyan részvénytársaság vagy külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi fióktelepe, amelynél árut közraktározás céljából szerződés alapján megőrzésre letétbe helyezhetnek. Meghatározott alaptőkével (dotációs tőkével) alapítható, tevékenységét akkor kezdheti, illetőleg szüntetheti meg, ha azt a gazdasági miniszter a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete egyetértésével előzetesen engedélyezte.19 Meghatározott törvényi feltételek mellett a zálogjegy birtokosa követelheti a közraktárnál elhelyezett áru értékesítését és a vételárból történő kielégítését [32. § (1) bekezdés] – tehát egyfajta végrehajtási eljárás indul meg. Az áru megfelel a Budapesti Árutőzsde szabályzatában foglalt feltételeknek, a közraktár az árut tőzsdei forgalomban, a Budapesti Árutőzsde közraktári áruk kényszerértékesítésére vonatkozó szabályzatának rendelkezései szerint értékesíti, egyébként az árut árverésen kell eladni. Az árverést a közraktár által felkért, árverés szervezésével üzletszerűen foglalkozó árverési biztos vezeti [34. § (1) és 35. § (4) bekezdések]. A jogszabály az árverés kapcsán nem utal sem a Ptk.-ra, sem a Vht.-ra, nem jelzi a tulajdonjog átszállásának időpontját, csupán annyit, hogy az árverési biztos a megajánlott legmagasabb ár háromszori kikiáltása után közzéteszi a legtöbbet ajánló nevét, és megköti vele az adásvételi szerződést [36. § (2) bekezdés f) pont]. A fentiek alapján megállapítható, a közraktár nem minősül hatóságnak, és az árverés bár tartalmaz kényszerelemet (az elidegenítés a letevő akaratától függetlenül történik), nem jelent hatósági árverést, nem találkozhatunk az eljárás során kifejezett állami kényszerrel és az eljárást vezető hatósággal.
Amennyiben azonban a fentiekben megállapítottakhoz olvassuk a törvény 34. § (3) bekezdését, mely szerint “mind a tőzsdei, mind az árverésen történő értékesítéskor a vevő akkor is tulajdonjogot szerez, ha a letevő nem volt az áru tulajdonosa”, akkor olyan jogkövetkezményét látjuk a közraktározás során lefolytatott árverésen történő tulajdonszerzésnek, amely az eredeti szerzésmódú hatósági ingóárverés sajátja. Mindezek ellenére véleményem szerint a Ptk. 120. §-ának tekintetében ezen árveréstípus esetében sem beszélhetünk hatósági árverésről.
3.4. A Gt. által szabályozott üzletrész árverés
Igen összetett képet mutatnak a Gt. üzletrész árverésének rendelkezései. A törvény szerint a bíróság által kizárt tag üzletrészének értékesítése a társaság kötelezettsége. Az üzletrész értékesítése nyilvános árverésen történik. (Más módon csak a kizárt tag hozzájárulásával lehet értékesíteni az üzletrészt.) A vagyoni hozzájárulását időben nem teljesítő tag üzletrészének értékesítése is árverésen történik, amennyiben meghatározott időpontig az érintett taggal nem születik megállapodás az értékesítésről. [Gt. 147. § (1) és 130. § (1) bekezdések]. A törvény rendelkezései szerint az üzletrészt a legjobb ajánlatot tevő vevő veheti meg, illetve a társaság tagjait és a társaságot ebben a sorrendben az árverésen kialakult vételáron és az ott meghatározott fizetési mód betartásával elővásárlási jog illeti meg [Gt. 148. § (1) bekezdés]. A gazdasági társaság nem hatóság, a Gt.-ben szabályozott árverésnél kényszerelem ugyan felfedezhető (ha nem is olyan minőségben, mint a végrehajtási árverésnél), hiszen a kft.-nek nincs választási lehetősége az értékesítés tekintetében és mikéntjében (a törvény szerint értékesíteni kell, és a taggal egyéb elidegenítési formában megállapodni nem lehet). Hatóságnak nincs szerepe az árverés foganatosításában, állami kényszer nem jelenik meg az eljárás során.
Hasonlatos az elemzés eredményéből és logikájából eredő helyzet a 3.3. pontban ismertetett közraktározási árveréshez, hiszen a Gt. rendelkezéseiből arra a következtetésre lehetne jutni, hogy ismét egy olyan árverésfajtával állunk szemben, amely jellemzői folytán nem hatósági árverés, és így nem vonatkozik rá a Ptk. 120. §-a. Ezt követően azonban a Gt. 148. § (3) bekezdése rögzíti, hogy “az árverési vevő tulajdonszerzésére a Ptk. 120. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezést kell alkalmazni.” A Gt. tehát eredeti szerzésmóddá minősíti az üzletrészárverésen megszerzett ingóság tulajdonszerzés módját. Úgy gondolom, hogy ettől a rendelkezéstől a jelen árverésfajta nem válik hatósági árveréstípussá és nem jelent eredeti tulajdonszerzést, tekintettel a Gt. korábban elemzett szakaszaira.20
A korábbi Gt. (az 1988. évi VI. törvény) is a kizárt tag üzletrészének értékesítésénél szabályozta az árverés intézményét, és fektette le az új Gt.-nél is tetten érhető eljárási szabályokat. Ugyanúgy kimondta, hogy az üzletrészt a legjobb ajánlatot tevő vevő veheti meg, viszont nem tartalmazott utalást a Ptk. 120. §-ára.
Létezik azonban olyan üzletrész árverés, amely hatósági árverésnek minősül. Ezt a fajta értékesítést a Vht. szabályozza [“végrehajtás üzletrészre” – Vht. 132. §]. Ebben az esetben nem a kizárt, vagy a vagyoni hozzájárulását időben nem teljesítő tag üzletrészének kényszereladásáról van szó, hanem olyan adós elleni végrehajtásról, akinek (amelynek) vagyonába üzletrész is tartozik. Tekintettel a kft. személyegyesítő jellegére, mind a Gt., mind a Vht. tartalmazza a tagot, a társaságot (illetve a Vht. esetében a taggyűlés által kijelölt személyt) megillető elővásárlási jog szabályát.
3.5. Kárpótlási árverés
Az állam a vonatkozó törvény szerint21 (“Kpt.”) szövetkezeti földek árverésével egy időben, illetőleg azt követően állami tulajdonú földeket is árverésre bocsát. Miniszteri szinten kerül meghatározásra az árverésre kerülő földek kijelölése. Az árverést az illetékes megyei (fővárosi) kárrendezési hivatal államigazgatási jogkörben eljáró alkalmazottja vezeti. A jelen árverésfajta nem tartalmaz kényszerelemet, de az árverést hatóság folytatja le. Miután a kárpótlási árverés tárgya csak ingatlan lehet, az eredeti szerzésmód a Ptk. alapján fel sem merül. Az is megállapítható továbbá, hogy ezen árverésfajta nem hatósági árverés.22
Eltérő azonban a szabályozása a Kpt. egy speciális esetben alkalmazott árverésének, amikor is vételi jog alapján szerzett termőföld tekintetében, annak megszerzője a vállalt kötelezettségét a tulajdonszerzéstől számított öt éven belül megszegi. Ez esetben ugyanis kártalanítás nélkül állami tulajdonba kell venni a földet, és árverés útján kell értékesíteni – rendelkezik a Kpt. [23. § (2) bekezdés]. A vállalt kötelezettség megszegését a termőföld fekvése szerint illetékes körzeti földhivatal állapítja meg, és az állami tulajdonba vételi eljárást lefolytatja. A végrehajtási rendelet szerint: “az árverés lefolytatására a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény ingatlanárverésre vonatkozó szabályait (140-156. §) kell alkalmazni azzal, hogy a végrehajtó jogkörében a körzeti földhivatal alkalmazottja jár el.” [Vhr. 42. § (3) bekezdés]. Az állami tulajdonba vett termőföld árverésre bocsátásáról a körzeti földhivatal intézkedik. A jelen árverésfajta tehát hatósági árverésnek minősül, hiszen az eljárás jellemzője a kényszer, azt hatóság folytatja le és arra a Vht. szabályait kell alkalmazni.
3.6. Privatizációs árverések
Az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről szóló 1995. évi XXXIX. törvény (“Priv. tv.”) az értékesítés több formáját is meghatározza, így az ÁPV Rt. a törvényben meghatározott vagyont (5. §) az alábbi eljárásokkal értékesíti:
– nyilvános vagy zártkörű pályázat,
– nyilvános árverés (a továbbiakban e kettő együtt: versenyeztetés),
– nyilvános forgalomba hozatal,
– zártkörű forgalomba hozatal,
– tőzsdei értékesítésre adott megbízás,
– kivételesen versenyeztetés nélkül [Priv. tv. 27. § (3) bekezdés]. A nyilvános értékesítésre kerülő vagyon értékesítését és vagyonkezelésbe adását az ÁPV Rt.-nek vagy az általa megbízott vagyonértékesítőnek – ha a Priv. tv. kivételt nem tesz – versenyeztetés útján kell megkísérelnie. Ami az árverést illeti, a vonatkozó szabályokat az ÁPV Rt. versenyeztetési szabályzata állapítja meg (“Szabályzat”) [Priv. tv. 28. § (1) és 30. § (5) bekezdések]. Az említett Szabályzatról kormányhatározat szól,23 amelynek célja, hogy az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről szóló Priv. tv.-ben foglaltaknak megfelelően megállapítsa a versenyeztetés általános szabályait, és ezzel biztosítsa az ÁPV Rt.-hez tartozó állami vagyon leghatékonyabb formában történő értékesítését és hasznosítását szolgáló, megalapozott szerződések létrejöttét, valamint ennek keretében a pályázók számára azonos és egyenlő feltételek biztosításával a verseny tisztaságának védelmét. (Szabályzat 1. pont). Ami a konkrét szabályozást illeti, az 57.2. pont szerint “az árverésre bocsátott vagyontárgyon/vagyonrészen az árverési vevő a vételár kifizetésével szerezhet tulajdonjogot, figyelemmel azonban a hatályos jogszabályokra és a vagyontárgyat/vagyonrészt esetlegesen terhelő korlátozásokra.”
Mindannak ellenére, hogy az értékesítést vezető ÁPV Rt. a korábbi “hatóság” definíció alapján állami hatóságnak tekintendő, továbbá egyfajta kényszerelemet is felfedezhetünk, a jelen árverési típus nem hatósági árverés, mert
– a végrehajtásra (is) jellemző kényszert az eljárás nem tartalmaz,
– az eljárási szabályok nem hivatkoznak vissza a Ptk. 120. §-ára, továbbá
– a Szabályzat rögzíti azt, hogy figyelemmel kell lenni a vagyontárgy esetleges terheire, azaz a Szabályzat származékos szerzésmódként látszik kezelni a privatizációs árverést.
A Szabályzat továbbá elkülöníti az 1990. évi LXXIV. törvény hatálya alá tartozó vagyon nyilvános árverésen történő értékesítésének sajátos szabályait, amelyek nem hatósági jellegükben osztják a Priv. tv. hatálya alá tartozó vagyon értékesítésénél leírtakat.
3.7. Konklúzió
Összefoglalva tehát megállapítható, hogy a “hatósági árverés” nem szűkíthető le a végrehajtási eljárás során alkalmazott árverésre, és a magyar jogrendszer több más hatósági árverésfajtát ismer. Erre “reflektál” az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény végrehajtási rendelete is,24 amikor az árverés tekintetében úgy rendelkezik, hogy “az árverés kitűzésének tényét a bírósági végrehajtó vagy a hatóság által megküldött árverési hirdetmény alapján kell feljegyezni. Az árverés sikertelenségének tényét a bírósági végrehajtó vagy az árverező hatóság által megküldött árverési jegyzőkönyv alapján jegyzi fel a földhivatal.” [Vhr. 30. § (1)-(2) bekezdések].
Az is látható, hogy egyes jogszabályok kitágítják a Ptk. 120. §-ának alkalmazhatósági körét, vagy éppen egy-egy szabállyal eredeti szerzésmóddá teszik a hatósági árverésnek nem minősülő adott árverésfajtát. Továbbá az is megfigyelhető, hogy egyes jogszabályok esetében nem okoz problémát az árverés intézményének (hatósági/nem hatósági) kategorizálása.
Az elemzett árverési fajtákat összefoglalva, az alábbiak minősülnek “hatósági árverésnek”:
– végrehajtási árverés,
– adóvégrehajtás során alkalmazott árverés,
– álláspontom szerint a felszámolás keretében lefolytatott árverés,
– közterületen szabálytalanul elhelyezett járműveknek rendőrség általi árverezése,
– elkobzott, vagy büntetőeljárás során lefoglalt dolog árverése,
– a kárpótlási árverés egyik speciális fajtája;
míg az alábbiak tekinthetőek “nem hatósági árverésnek”:
– közraktározás során lefolytatott árverés,
– távközlési szolgáltatások engedélyezésénél alkalmazott árverés,
– Gt. által szabályozott üzletrész árverés,
– kárpótlási árverés alapesete,
– privatizációs árverések,
– az állam tulajdonában és a büntetés-végrehajtási szervek kezelésében lévő lakások, valamint a nem lakás céljára szolgáló helyiségek árverése,
– Fővárosi Önkormányzat vagyonának árverésen történő értékesítése,
– befektetési alap megszűnése esetén alkalmazott árverés,
– Nemzeti Földalapba tartozó termőföldvagyont árverése. Megjegyzendő, hogy az összes, a fentiekben felsorolt nem
végrehajtási, de hatósági árverésfajta a Cstv. kivételével a Vht.-ra tartalmaz hivatkozást, és így az ingóvégrehajtás során definiált árverés szabályait jelöli meg az adott értékesítés során alkalmazandónak.
IV. Az árverés hatályával történő értékesítésről
A jelen fejezetben olyan speciális értékesítési formákról lesz szó, amelyek hatósági, vagy hatósági jelleghez közel álló árverések hatályával rendelkeznek.
4.1. A Vht. elemzése
4.1.1.
A Vht. külön értékesítési módként szabályozza az “Ingóság árverésen kívüli eladás”-át. Ennek alapján a végrehajtó az ingóságot a felek kívánságára – az általuk meghatározott vevő részére és az általuk megállapított becsértéken – árverésen kívül, de árverési vétel hatályával adja el. Amennyiben az értékesítésből befolyó vételárból a végrehajtási eljárás költsége és valamennyi végrehajtást kérő követelése előreláthatólag kielégíthető, az árverésen kívüli eladáshoz nem szükséges a végrehajtást kérők beleegyezése. Ebben az esetben a végrehajtó az ingóságot az adós által megjelölt személynek, az adós által megállapított becsértéken adja el [Vht. 133. § (1)-(2) bekezdések].
Azaz árverés tartása nélkül a végrehajtó úgy adja el az ingóságot (talán egyfajta “hatósági határozat erejével rendelkező” szerződéssel), amelynek következtében eredeti szerzésmód valósul meg, a Ptk. 120. §-a alapján. A Vht. indokolása szerint “az árverési vétel hatálya azt jelenti, hogy az értékesítés eredményeként az adós tulajdonjoga megszűnik, az ingóságon az árverési vevő szerez tulajdonjogot, mégpedig eredeti szerzésmóddal. A tulajdonjog tehát újonnan, a korábbi tulajdonos tulajdonjogának megszűnésével és arra tekintet nélkül keletkezik, ezért a dolgot korábban esetleg terhelő jogok is megszűnnek. Ha az ingóárverést később meg is semmisítik, ez a jóhiszemű árverési vevő megszerzett tulajdonjogát nem érinti. Ugyanezek a jogkövetkezmények állnak be akkor is, ha a végrehajtó az ingóságot árverésen kívül adta el.”
A Vht. az ingatlan árverésen kívül történő eladását analóg módon szabályozza az előbbiekben ismertetett rendelkezésekhez képest [Vht. 157. § (1)-(4) bekezdések]. Annyiban azonban mégis eltérés fedezhető fel, hogy ha az ingatlanra vonatkozólag más érdekeltnek az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett – a 137. §-ban fel nem sorolt25 – joga van, az árverésen kívüli eladáshoz az ő beleegyezése szükséges. Levonható a következtetés, miszerint itt hatósági árverésről van szó, de egyes érdekeltek – a kényszerértékesítéstől idegen módon – megakadályozhatják a jelen árverési vétel hatályával történő értékesítést. Amint az a 3.1.2. pont alatt kifejtésre került, álláspontom szerint ingatlan esetében a szerzésmód eredeti és származékos jelleggel is bír, de a Ptk. eredeti-származékos elhatárolásában származékos tulajdonszerzésmódnak minősül, mely hatály az árverésen kívüli értékesítésnél is jelentkezik.
A Vht. indokolása a kifejtettektől eltérő álláspontot foglal el: “amint az ingóságot, úgy az ingatlant is értékesíteni lehet a végrehajtási eljárásban olyan módon, hogy a végrehajtó az ingatlant a felek kívánságára – az általuk meghatározott vevő részére és az általuk megállapított becsértéken – árverésen kívül, de árverési vétel hatályával adja el. Ez ilyenkor is azt jelenti, hogy az adós tulajdonjoga megszűnik, és az árverési vevő vagy az ingatlan más megszerzője a tulajdonjoghoz eredeti szerzésmóddal jut.”
4.1.2.
A Vht. továbbá ismeri “Az ingóság átvétele a végrehajtást kérő által” intézményét is, mely szerint “ha az ingóságot nem sikerült értékesíteni, a végrehajtást kérő az ingóságot a becsérték egynegyedének megfelelő összeg fejében átveheti” [Vht. 134. § (1) bekezdés]. Ezt a speciális értékesítési módot azonban a Vht. nem ruházza fel az árverési vétel hatályával – bár a jogi helyzet, úgy gondolom, nem különbözik az “Ingóság árverésen kívüli eladás”-tól. Ezt erősíti meg az ingatlan átvételének szabályai a végrehajtást kérő által, amelyek osztják az ingónál ismertetett szabályok sorsát, de itt a Vht. jelzi, hogy ezen “átvétel jogkövetkezménye azonos az árverési vétel jogkövetkezményével” [Vht. 158. § (6) bekezdés]. Rögzíthető tehát, hogy az ingó, illetve ingatlan végrehajtást kérő általi átvételének hatálya megegyezik az ingó, illetve az ingatlan végrehajtási árverésénél ismertetett joghatályokkal.
4.1.3.
Ingatlan esetében a Vht. szabályozza a “Nyilvános pályázat” keretében történő értékesítést is, mely alapján az ingatlant a végrehajtást kérő (több végrehajtást kérő esetén valamennyi végrehajtást kérő) kívánságára az árverési vétel hatályával, nyilvános pályázaton kell értékesíteni. Ennek során a végrehajtó pályázati hirdetményt készít, azt közzé teszi, melyre az ajánlatok zárt borítékban beérkeznek. A végrehajtó a bontás során – egyéb feltétel fennállása mellett – azonnal jegyzőkönyvbe foglalja a pályázat eredményét. A pályázatot az nyeri, aki a legmagasabb összegű vételárat ajánlotta fel. Ha több azonos összegű ajánlat érkezett, az ajánlattevők további szóbeli ajánlatokat tesznek, mely esetben a legmagasabb ajánlatot tevő nyeri a pályázatot (Vht. 156/A-G. §§).
A Vht. 156/A. § (1) bekezdésében rögzíti azt, hogy a nyilvános pályázat útján történő értékesítés az árverési vétel hatályával rendelkezik, mely tekintettel
– az árveréshez hasonló versenyre,
– az értékesítés ugyanolyan jellemzőire, mint amelyet az ingatlan árversénél szabályoz a törvény (kényszerjelleg, hatóság folytatja le stb.), továbbá arra, hogy
– az ingatlan átvétele a végrehajtást kérő által és az ingatlan árverésen kívüli eladása is az árverés hatályával történik,
beleillik a Vht. logikájába.
4.2. A Cstv. elemzése
A felszámoló az adós vagyontárgyait nyilvánosan értékesíti a forgalomban elérhető legmagasabb áron. A felszámoló az értékesítést pályázat vagy árverés keretében végzi. Meghatározott feltételek megléte esetén a felszámoló egyéb értékesítései eljárásokat is választhat [Cstv. 49. § (1) bekezdés].
A nyilvános pályázati eljárást a Cstv. részleteiben nem rendezi, csupán azt mondja ki, hogy a felszámoló nyilvános pályázati felhívást tesz közzé meghatározott tartalommal, a pályázat értékelését és annak eredményét jegyzőkönyvbe foglalja. A Vht.-ból már ismert rendelkezés mintájára, amennyiben több megfelelő, azonos értékű (a vételár vonatkozásában legfeljebb 10%-kal eltérő) pályázat érkezik, a felszámoló köteles a pályázók között nyilvános ártárgyalást tartani, amelynek feltételeit az ártárgyalás megkezdését megelőzően a felekkel közölnie kell [Cstv. 49/A. § ]. A 3.2. pont alatt ismertetett árverési szabályt, miszerint “az ingatlan árverésen történő értékesítése – ha e törvény másként nem rendelkezik – nem érinti harmadik személynek az árverés időpontjában az ingatlanra bejegyzett és az ingatlan-nyilvántartáson kívül fennálló jogait” a Cstv. a pályázatnál nem említi alkalmazandónak, továbbá a nem tartalmaz arra vonatkozó rendelkezést sem, hogy milyen hatállyal történik a pályázat során az értékesítés.
Értékelve azt, hogy a Cstv. által szabályozott árverés és nyilvános pályázat a jelen dolgozat által elemzett feltételek szerint nem mutat eltérést egymástól, véleményem szerint a nyilvános pályázati eljárásra is a 3.2. pont alatt leírtak vonatkoznak.
4.3. Következtetés
A fentiek alapján megállapítható, hogy jogrendszerünk több olyan értékesítési eljárást is ismer, amely a hatósági árverés hatályával bír, így például a Vht. a Ptk. 120. §-ában a hatósági határozatra és árverésre megfogalmazott rendelkezések alkalmazhatóságát olyan tulajdonátszállást eredményező technikákra is alkalmazni rendeli, amelyek túlmutatnak az árverés keretein.
V. A tulajdonátszállás időpontjáról
Hatósági határozat esetében a tulajdonátszállás időpontja egyértelműbben meghatározható, mint az árverés esetében. A Kommentár szerint a “hatósági határozattal történő tulajdonszerzés a hatósági határozat jogerőre emelkedésével bekövetkezik, nincs szükség tehát a dolog átadására, vagy a tulajdonosváltozásnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzésére”.26 Példaként hozható a kisajátításról szóló 1976. évi 24. tvr., melynek 6. §-a rögzíti, hogy az állam, illetőleg az önkormányzat a kisajátítási határozat jogerőre emelkedésével az ingatlan tehermentes tulajdonjogát szerzi meg. Érdemes megjegyezni azt, hogy háború előtti jogunkban például a kisajátítást illetően más volt a jogi helyzet, hiszen a tulajdonjog ezen hatósági kényszerrendelkezés esetén telekkönyvi bejegyzéssel szállt át a kisajátítóra.
Mielőtt rátérek a hatósági árverések elemzésére, kiemelendő a Legfelsőbb Bíróság 2002. 146. sz. eseti döntése, amelyben a bíróság a végrehajtási árverésen történő tulajdonszerzést hatósági határozattal való jogszerzéssel teszi egyenlővé. Úgy gondolom ez az álláspont szoros összefüggésben van azzal a már korábban kifejtett bírósági gyakorlattal, hogy az ingatlan végrehajtási árverésen megszerzett tulajdonjogát “eredeti szerzés sajátos változatának” tekinti. Véleményem szerint ennek az álláspontnak az elfogadásával azt mondanánk ki, hogy a Ptk. 120. § (1) bekezdése ellenére ingatlan tulajdonjogát meg lehet szerezni eredeti módon hatósági árverésen, sőt, ez a tulajdonszerzés megegyezik a hatósági határozat esetén történő tulajdonszerzéssel, azaz tisztán eredeti szerzésmódról beszélünk.
5.1. Végrehajtási eljárásban
Ha a hatósági árverés alaptípusánál nézzük meg a tulajdonátszállás időpontját, akkor ingó esetében a Vht. szerint az árverési vevő a vételár kifizetésével szerez tulajdonjogot [Vht. 127. § (1) bekezdés]. Miután a végrehajtás lényege az, hogy a végrehajtást kérő kinnlevősége a legteljesebb mértékben behajtásra kerüljön, a Vht. szabályozása érthető abból a szempontból, hogy miért a vételár kifizetését nevezi meg azon időpillanatként, amikor a tulajdonjog – eredeti módon – átszáll a vevőre. A Vht. struktúrájában azért is elfogadható ez a megoldás, mert az árverésen legtöbbet ajánló köteles a teljes vételárat a megvett ingóság elárverezése után készpénzben azonnal kifizetni; ha nem fizette ki, az ingóságot nyomban tovább kell árverezni. Gyakorlati szempontból azonban a vételár-kifizetés egybekapcsolódik az ingó dolog átadásával, azaz olyan helyzetet figyelhetünk meg, amely nem a hatósági határozatnál szabályozott jogerőhöz hasonló, hanem a Ptk. 117. § (2) bekezdéséhez, amely szerint a tulajdonjog megszerzéséhez az átruházásra irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a dolog átadása is szükséges. Mindazonáltal ingó dolog esetében a végrehajtási árverés során a törvény egyértelműen meghatározza a tulajdonátszállás időpontját, amely eltér a Ptk. 117. § (2) bekezdésében foglaltaktól.
Érdekes, a gyakorlatban sokszor előforduló eset az, amikor a végrehajtást kérő az ingóságot a becsérték egynegyedének megfelelő összeg fejében átveszi. A végrehajtást kérőnek továbbá joga van követelése és járulékai erejéig az árverésen készpénzfizetés nélkül vásárolni, feltéve, hogy az ingóságot csak az ő követelése fejében foglalták le, illetőleg – több végrehajtást kérő esetén – valamennyien hozzájárultak a készpénzfizetés nélküli vételéhez. Ezekben az esetekben nincs vételárfizetés, tehát nem alkalmazható a Vht. az ingók tulajdonátszállására vonatkozó szabálya. Mint ahogy arra az 1994. 680. sz. esetben rámutatott a Legfelsőbb Bíróság, ilyen helyzetben az ingóságot átvevő végrehajtást kérő az ingó tulajdonjogát a dolog átvételével szerzi meg.
Ingatlan esetében a Vht. nem rendelkezik a tulajdonátszállás időpontjáról. Az árverés tekintetében a törvény szerint “az árverést addig kell folytatni, amíg ajánlatot tesznek. Ha nincs további ajánlat, a végrehajtó a felajánlott legmagasabb vételár háromszori kikiáltása után kijelenti, hogy az ingatlant a legtöbbet ajánló megvette” [Vht. 147. § (5) bekezdés]. Az árverésről a végrehajtó árverési jegyzőkönyvet készít, amelyet megküld a földhivatal részére az árverési vevő tulajdonjogának az ingatlannyilvántartásba való bejegyzése végett, amennyiben az árverési vevő a teljes vételárat kifizette [Vht. 152-153. §§]. Az ismertetett bírósági gyakorlatból arra lehet következtetni, hogy az LB eredeti szerzésmódnak tekinti az ingatlan végrehajtási árverésen történő tulajdon-átruházását, és a tulajdonátszállás időpontját az árverés mint hatósági aktus időpontjában látja. A Legfelsőbb Bíróságnak egy eset kapcsán többek között arról kellett döntenie, hogy beletartozik-e az adós vagyonába egy ingatlan, amelynek végrehajtás keretében történő értékesítése a felszámolás kezdő időpontja előtt megtörtént, azonban a földhivatali bejegyzése nem. A bíróság indokolásában kifejtette, hogy “a Legfelsőbb Bíróság elfogadta az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját is, amely szerint a Legfelsőbb Bíróságnak a Bírósági Határozatok 1997. évi számában 203. szám alatt közzétett eseti döntésében írt állásfoglalása a perbeli jogvita elbírálásakor is alkalmazható. Az ott kifejtettek analóg alkalmazásával a jogszerűen lefolytatott árverési eljárás alapján az ingatlanok árverési vevője – a perbeli esetben az I. r. alperes -, az árverés időpontjában megszerezte az ingatlanok fölötti rendelkezési jogot, ezzel egyidejűleg értelemszerűen megszűnt a felperes rendelkezési joga. Ezért a jogszerűen elárverezett ingatlanok a felszámolás kezdő időpontjában már nem tartoztak a felperes felszámolási vagyonának körébe. Abból jogszerűen kikerültek akkor is, ha azokra vonatkozóan a tulajdonjogot megszerző I. r. alperesnek mint árverési vevőnek a tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásba még nem lett bejegyezve. [… ] a Ptk. 117. §-ának (3) bekezdése az ingatlant illető árverési tulajdonszerzés esetére nem vonatkozik, hanem arra a Vht.-ban meghatározott speciális rendelkezés, a Vht. 153. §-ának (2) bekezdése az irányadó. A perbeli esetben a vita tárgyát adó ingatlanoknak az I. r. alperes részére való birtokba adása megtörtént, a végrehajtó az árverési vevő I. r. alperes tulajdonjogának az ingatlannyilvántartásba való bejegyzéséről intézkedett is. Az ingatlanok tehát nem tartozhattak a felperes felszámolási vagyonába.” (BH 2001. 237.). A bíróság tehát úgy foglalt állást, hogy a tulajdonátszállás a felszámolás kezdő időpontja előtt megtörtént, azaz a tulajdonátszálláshoz nem szükséges a földhivatali bejegyzés. A legfelsőbb bírói grémium továbbá azt állapította meg, hogy a rendelkezési jogot az árverés időpontjában szerezte meg a vevő, ennek alapján úgy gondolom – hogy habár a tulajdonjog átszállásának idejéről nem rendelkezett – a Legfelsőbb Bíróság arra utal, hogy a rendelkezési jog (mint a triász legerősebb jogának) átszállásával száll át a tulajdonjog. A bíróság sajnos eseti döntésében nem tisztázta, hogy mit ért az “árverés időpontja” alatt, véleményem szerint a leütés, esetleg a végrehajtási árverés lezárásának időpontjára gondolt a Legfelsőbb Bíróság.
Álláspontom szerint a Vht. nem kívánt eltérő szabályt alkotni a Ptk. ingatlan átruházása esetén a tulajdonjog átszállására vonatkozó rendelkezést illetően, továbbá származékos szerzésmódról van szó, így a hatósági végrehajtási árverésen értékesített ingatlan tulajdonjoga – ismét csak eltérően a hatósági határozat esetében rögzítettektől – az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzéssel száll át a vevőre. A háború előtti magánjog is hasonlóan kezelte a kérdést, Szladits Magánjoga is akként rendelkezik, hogy “az árverési vevő is csak azáltal válik a megvett ingatlan tulajdonosává, ha őt a telekkönyvbe bejegyzik. Magán az árverésen az ingatlant a legtöbbet ígérő által megvettnek nyilvánítják (végr. törv. 170. §)”.27
Polgári jogilag elemezve tehát a folyamatot, mind ingó, mind ingatlan (hatósági) végrehajtási árverésénél a végrehajtó kikiáltási ára felhívás ajánlattételre, a kikiáltási ár a licitáló általi elfogadása az ajánlattétel, majd a kikiáltási áron (vagy a végső licit áron) történő leütés az ajánlat elfogadása. Ebben a pillanatban ingó esetében egy adásvételi szerződés jön létre, míg ingatlan esetében (amikor is a leütéssel együtt a Vht. szerint a végrehajtó kijelenti, hogy “az ingatlant a legtöbbet ajánló megvette”) a nyertes licitáló jogosultságot szerez az ingatlan tulajdonjogának megszerzésére, annak ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzésére. A továbbiakban pedig a Vht. árverési vevőnek nevezi a személyt. Maga az ingatlan “adásvételi szerződés” a jegyzőkönyv elkészítésével mint írásba foglalással jön létre, mely bejegyzésre alkalmas hatósági okirat.
Elgondolkodtató, hogy miért használja a Vht. a “megvett” ingatlan kifejezést közvetlenül az árverés lezárása után [Vht. 147. § (5) és 154. § (1) bekezdések]. Pontatlan megfogalmazásról van szó, vagy éppen a Legfelsőbb Bíróság álláspontját látjuk alátámasztva azzal, hogy ha eredeti szerzésmódról beszélünk, akkor helytálló a “megvett” ingatlan kifejezés? Véleményem szerint az azonos hatállyal bíró nyilvános pályázaton történő értékesítés szóhasználata szerencsésebb és pontosabb. A Vht. 156/F. § (1) bekezdésében ugyanis a pályázat nyerteséről beszél,28 jelezve azt, hogy az, akinek leütötték az ingatlant, a licitet nyerte meg és jogosultságot a dolog megszerzésére, azaz az ingatlan még nem tekinthető megvettnek. Mint ahogy azt már korábban rögzítettük, a nyilvános pályázaton történő tulajdonszerzésnek azonos a hatálya az ingatlanárverésen szerzett dolog hatályával, így az árverésnél nem a megvett ingatlanról, hanem az árverés nyerteséről és a megvételre leütött (elkelt) ingatlanról lenne helyesebb beszélni.
5.2. Felszámolási eljárásban
A Cstv. nem rendelkezik sem az ingók, sem az ingatlanok tulajdonjogának átszállási időpontjáról. Mint ahogy azt a 3.2. pont alatt kifejtettem, a végrehajtási árveréshez hasonlatos hatósági árverésnek, és ingó esetében eredeti szerzésmódnak értékelem ezt az értékesítési formát, így a tulajdonátszállás időpontjának ingó esetén a Vht. által meghatározott vételár-kifizetést, míg ingatlan esetében az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzést tartom elfogadható jogi megoldásnak. Ingó esetében a vételár kifizetése egyébként ugyanúgy zajlik, mint a végrehajtásban, azaz a licit nyertese köteles azonnal kifizetni a megnyert dolog vételárát.
5.3. Következtetések
A hatósági árverés tehát tulajdonszerzési módnak minősül, mint ahogy azt a Ptk. 120. §-a rögzíti is, míg a nem hatósági árverés nem más, mint szerződéskötési technika. A hatósági árverés ingó esetében eredeti szerzésmódot eredményez, s amint a már ismertetett 1997.400 eseti döntésben a Legfelsőbb bíróság meg is fogalmazta, “az árverési vevő tulajdonjoga azonban mégsem az adóstól származik, hanem az árverésen mint kényszeraktuson alapszik, az árverési vevő tehát nem lesz az adós jogutóda, szerzése eredeti szerzés”. Továbbgondolva ezt a megállapítást, arra a következtetésre juthatunk, hogy miután uratlan vagyon a magyar jogban nem létezhet, hatósági árverés és eredeti szerzés esetében, nem az adós “adja át” a tulajdonjogot a nyertes licitálónak, hanem – megalapozva az eredeti szerzést – a kényszeraktuson, azaz állami, hatósági hatalom közbejöttével szerzi meg a tulajdonjogot az árverési vevő. Látható tehát, hogy maga a hatósági, állami (erő) hatalom és az ebbe vetett bizalom adja meg – az állásponton szerint kizárólag ingó – hatósági árverésnek azt a többletet, amely ezt eredeti szerzésmóddá teszi.
VI. Javaslat az árverés szabályozására
Az elvégzett elemzés eredményeképpen megállapítható, hogy
1.
a) a Ptk. 120. § a hatósági árverésre vonatkozik,
b) a hatósági árverés általános szabályozása hiányzik a polgári jogból,
c) a jogirodalom majdnem egyöntetűen a végrehajtási árverést tekinti az egyetlen hatósági árverésfajtának,
d) álláspontom szerint több, más árverésfajta is hatósági árverésnek minősül,
e) bizonyos árveréshatályú értékesítési formák a hatósági árverés erejével rendelkeznek,
2.
a) jó néhány jogszabály rendelkezik a nem hatósági árverésről, annak eljárásáról, azonban
b) a nem hatósági árverésekre (továbbá a magán árverésekre) nincs a magyar jogban általános szabályozás,
3.
a) a hatósági árverés definíciója hiányzik jogunkból,
b) jogszabályok bizonyos része nem egyértelmű a hatósági és nem hatósági árverés elhatárolásánál,
c) egyre több, a gazdasági jog területéhez tartozó jogszabály használja előszeretettel az árverést mint értékesítési formát és technikát,
4.
a végrehajtási árverésnél megjelenik a “kvázi eredeti szerzésmód” és jogkövetkezményeinek problematikája.
Mindezek alapján úgy gondolom, hogy elengedhetetlen az árverés átgondolt szabályozása mind hatósági, mind nem hatósági értelemben. Mielőtt azonban javaslatot teszek az árverés intézményének újraszabályozására, érdemes először megnézni azt, hogy háború előtti jogunk miként kezelte e kérdést a polgári jog szintjén.
6.1. A Ptk.
Több szerző is arra az álláspontra helyezkedett, hogy szükségessé vált egyértelmű eljárásjogi szabályok rögzítése. Abban ugyan eltérnek a vélemények, hogy alacsonyabb vagy magasabb szintű jogszabályban kellene szabályozni az árverés általános szabályait, de ugyanarra a következtetésre jutnak akkor, amikor kijelentik, hogy ha lenne ilyen jogszabály, “[…] akkor a Csődtörvénybe csak az került volna bele, hogy ha a felszámoló értékesíteni akar, akkor egyértelműen előre közölnie kell, hogy milyen módon (árverés vagy pályázat) kívánja az eljárást lefolytatni, onnantól kezdve már kötelező lenne rá az adott értékesítési szabály.”29 Egy másik vélemény szerint “felvethető, külön árverési törvény megalkotásának igénye és akkor például sem itt [csődjog], sem pedig a közraktározásról szóló törvényben nem kellett volna eljárásjogi szakaszokat beiktatni.”30
Az Új Polgári Törvénykönyv Koncepciója (melyet a Kodifkációs Főbizottság 2001. november 8-i ülésén fogadott el) a majdani Dologi Jog címet viselő III. Könyvének részletezésénél csak annyit mond, hogy az eredeti és származékos szerzésmódok közti különbségtétel jellegzetesen tankönyvi kérdés, és az új Ptk.-ban sem lehet normatív módon kifejezni a szerzésmódok közötti eltéréseket. Annyit azonban megjegyez a Koncepció, hogy az egyes szerzésmódok szabályozását az új körülményekhez kell igazítani. Többet azonban nem tudunk meg arról, hogy mi a (jobbító) szándék a Ptk. 120. §-a tekintetében. Újdonságot hoz azonban a Kötelmi Jogról szóló majdani Negyedik Könyv, amely Második Részében (A szerződés általános szabályainál, a szerződések megkötésénél) leírja, hogy “a versenyeztetési (tender) és (nem hatósági) árverés közös lényegi vonásait a szerződéskötések szabályainál sajátos kivételekkel kell kifejezésre juttatni.” A Koncepció álláspontja szerint “[… ] a nem hatósági árverés keretében kötött szerződések sajátosságai általánosítva összegezhetőek.” Tekintettel arra, hogy a Koncepció a szerződés megkötése körében kívánja a nem hatósági árverést szabályozni, és nem az egyes szerződéstípusoknál (mint ahogy ezt az Mtj. is tette), úgy gondolom, nem az árverés keretében kötött szerződések sajátosságainak összefoglalása a cél, hanem – mint ahogy az a versenyeztetés esetében rögzítésre is került – a szerződéskötés sajátos vonásainak definiálása.
Figyelembe véve a fenti álláspontokat, véleményem szerint nincs szükség olyan külön jogszabályra, amely az árverés általános szabályairól rendelkezne. Amennyiben a Ptk. a szükséges mértékben rögzíti a hatósági és nem hatósági árverés alapelveit, és azt, hogy mikor száll át az árverésen leütött dolog tulajdonjoga, akkor ezen a biztos alapon mindazon jogszabályok és jogterületek megfelelő háttérrel tudják alkalmazni az árverés jogintézményét, és kreálhatnak akár árveréshatályú tranzakciókat, amelyek ezt az értékesítési formát fontosnak tartják. A tulajdonjog átszállásának időpontja és az adott árveréstípus Ptk.-n belüli elhelyezkedése pedig egyértelmű következtetést engedne arra nézve, hogy eredeti vagy származékos szerzésmódról beszélünk. Azért lenne nem kívánatos megoldás az árverésről szóló jogszabály megalkotása, mert rögvest két jogszabályt kellene hozni, vagy két teljesen különálló részre kellene azt osztani, tekintettel a hatósági és nem hatósági árverések sajátos, és több alapvető és eltérő jellegzetességből fakadó differenciáira. Továbbá, elemezve akár a hatósági, akár a nem hatósági árverésfajtákat, mindegyik eljárásban speciális rendelkezéseket, vagy hasonló lépések eltérő tartalommal való megtöltését figyelhetjük meg. Ez azonban érthető is, hiszen más részletszabályok alkalmasak a Gt., vagy a Priv. tv., esetleg a Cstv. által szabályozott árverés célszerű és sikeres megtartásához. Így tehát egy egységesítésre törekvő jogszabály inkább jobban megkötné az ezen értékesítési formát alkalmazó eljárásokat, mintsem segítené azokat a vonatkozó rendelkezések egy csokorba szedésével.
Visszatérve a Ptk. újrakodifikálásához, egyetértek a Koncepcióval, különösképpen annak a nem hatósági árverésre vonatkozó tervezett szabályozásával. Úgy gondolom, ezzel a lépéssel meg lehetne húzni a határvonalat a hatósági és nem hatósági árverések között, és közvetetten jelezni lehetne, hogy ingók esetében átadással, míg ingatlanoknál földhivatali bejegyzéssel száll át a tulajdonjog. A jelen kötelmi jogi szabály a magánárverésekre is vonatkozna, és így egyértelművé lehetne tenni, hogy az árverési házak által az árverési feltételekben alkalmazott azon kikötése, miszerint a licit során leütött dolog tulajdonjoga magával a leütéssel száll át a vevőre, tarthatatlan. Ami a dologi jogi árverés-szabályozást illeti, egyértelművé kellene tenni azt, hogy hatósági árverésnél ingatlan esetében az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzéssel száll át a tulajdonjog. Ingók esetében, véleményem szerint, két megoldást lehet alkalmazni. Az egyik út az lehetne, hogy az ingó dolog tulajdonjoga az árverés jogerőre emelkedésével száll át a vevőre. Ezzel a megoldással és a Ptk. jelenlegi 120. § (1) bekezdésének tartalmával egyértelművé válna, hogy ingó esetében beszélhetünk eredeti szerzésmódról, míg ingatlan esetében nem, még akkor sem, ha maga az árverés hatóságinak minősül. Úgy gondolom, hogy e rendelkezés bevezetése a Vht.31 szabályozását sem borítaná fel, amely jelenleg ingó esetében úgy rendelkezik, hogy a tulajdonjog a vételár kifizetésével száll át. Miután a vételárat nyomban az árverést követően ki kell egyenlíteni, így a javasolt megoldás a jogerőre emelkedésig tolná ki a tulajdonjog átszállásának pillanatát. Ingatlan esetében pedig a már kifejtettek szerint a Vht.-ból és a Ptk.-ból is a földhivatali bejegyzésre lehet következtetni, tehát itt nem jelentene változást a fenti szabály. Ezzel a megoldással a tulajdonátszállás tekintetében azonos jogi helyzet állna elő az ingó hatósági határozattal történő és hatósági árverésen történő megszerzésének tekintetében.
Ingóságokat tekintve a másik megoldás az lehetne, ha a Ptk. átvenné a Vht. jelenlegi szabályozását, és így a vételár kifizetéséhez kötné a tulajdonátszállás időpontját. Ezzel a megoldással a status quo fennmaradna, méghozzá úgy, hogy kizárólag a Cstv. által rendezett felszámolási árverés szabályai gyarapodnának e kitétellel (már amennyiben a felszámolás keretében lefolytatott ezen értékesítési formát hatósági árverésnek tekintjük). A ma hatályos jogunk ugyanis az összes hatósági árverésfajtájánál a Vht. szabályaira utal, így ezzel a technikával a ma általánosan alkalmazott, a Vht. által definiált árverésszabályt emelnénk ki, és helyeznénk be a Ptk.-ba.
A Ptk.-t ingók esetében bármelyik irányban is “álmodjuk meg”, úgy gondolom, nincs arra szükség, hogy a Ptk. taxatíven sorolja fel a hatósági árverésfajtákat. Hasznos lenne azonban, ha hatósági árveréseket szabályozó jogszabályok rögzítenék azt, hogy az adott esetben milyen árverésről is rendelkeznek, hiszen így elkerülhetőek lennének az erre vonatkozó viták és a joggyakorlat, jogirodalom (például a Vht.-t érintő) ellentétes jogi álláspontjai.
A fentiekben leírt szabályozási modellek azonban azt elkerülhetetlenné teszik, hogy meghatározásra kerüljön a hatósági árverés fogalma. Mint ahogy korábbi elemzések megmutatták, több, mint két tucat jogszabály használ vagy utal árverésen történő értékesítésre, s még a Kodifikáció is használja a nem hatósági árverés fogalmát. Tekintettel arra, hogy igen lényeges jogkövetkezményei vannak annak a ténynek, hogy egy adott értékesítési forma hatóságinak minősül vagy sem, álláspontom szerint fontos lenne vagy jogszabályban (akár a Ptk.-ban, akár hatósági árverés alapjának is tekinthető Vht.-ban) rögzíteni ennek kritériumait, definícióját, vagy a jelzett Ptk. módosítási javaslatok után a bírói gyakorlatra bízni ennek kidolgozását.
Megfontolandó lehet továbbá az is, hogy a Ptk. pontosításán túl magát a Vht. árverésre vonatkozó rendelkezéseit tesszük meg a hatósági árverés alapvető és általános szabályozásának.
6.2. Egyéb, árverést szabályozó jogszabályok
Javaslom, hogy a Vht., a Cstv., az Art., a Kpt., a közterületen szabálytalanul elhelyezett járművek a rendőrség általi árverezését és az elkobzott, vagy büntetőeljárás során lefoglalt dolog árverését tartalmazó jogszabályok expressis verbis mondják ki, hogy hatósági árverésfajtát szabályoznak. A javasolt Ptk.-módosítás tükrében pedig a tulajdonjog átszállását illetően vagy tartalmazzanak utalást a Ptk. vonatkozó szabályára, vagy ismételjék meg a Ptk. rendelkezését.
A Gt. esetében úgy gondolom, megfontolandó, hogy a törvény a jövőben ne tartalmazzon utalást a Ptk. 120. §-ra, azaz ne minősítse eredeti szerzésmódnak az üzletrész árverésen történő megvételét [Gt. 148. § (3) bekezdés]. Ami pedig a közraktározásról szóló 1996. évi XLVIII. törvény 34. § (3) bekezdését illeti, a forgalombiztonság mint érvényesítendő alapelv miatt támogatható, hogy az eredeti szerzésmódra utaló rendelkezés ne kerüljön ki a törvényből.
6.3. Összefoglalás
A Ptk. újrakodifikálása, úgy gondolom, megfelelő időben érkezik ahhoz, hogy az árverések rendezetlen és ellentmondásokkal tarkított, a bírósági gyakorlat és a jogirodalom által (néhol ellentétes irányban) továbbfejlesztett állapotát jogbiztonságot nyújtó módon rendezze.
JEGYZETEK
1 Szladits Károly: Magyar Magánjog III., Grill Kiadó, Budapest, 1941., 30. o.
2 Lenkovics Barnabás: A dologi jog vázlata, Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1993., 89.o.
3 Ptk. Magyarázata; szerk.: Gellért György, KJK, Budapest, 1999., 332. o.
4 A Legfelsőbb Bíróság az eredeti szerzésmód hatályát bizonyos feltételek mellett ingatlanra is kiterjesztő álláspontjáról a 3.1 pont alatt található részletes elemzés.
5 Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 3. § (3) bekezdés b) pont és 18. § (2) bekezdés c) pont.
6 Így például a távollevők között kötött szerződésekről szóló 17/1999. (II. 5.) Korm. rendelet 1. § (3) bekezdés f) pontjában felsorolt “árverés” kategóriája sem tisztázott, melyre egyébként a rendelet hatálya nem terjed ki. A vámtörvény végrehajtásáról szóló 45/1996. (III. 25.) Korm rendelet is csupán annyit rögzít, hogy teljes vámmentességgel járó ideiglenes behozatali eljárást kell alkalmazni az árverésen történő értékesítés céljából behozott használt vámárukra [134/I. § (1) bekezdés a) pont].
7 Szladits Magánjoga is csak a végrehajtási árverést tárgyalja az eredeti tulajdonszerzést jelentő árverés jogintézményénél.
8 Unicumnak nevezhető Kfaludi András: Az adásvételi szerződés című könyve, mely az árverés címszó alatt lábjegyzetben fejti ki, hogy álláspontja szerint hatósági árverésről rendelkezik még például a kárpótlási árverés, a rendőrség által közterületről elszállított járművek árverése, továbbá az államigazgatási és az adóvégrehajtás során alkalmazott árverés. (KJK, Budapest, 1997., 102. o., 43. lj.)
9 Jogi Lexikon, főszerkesztők: Lamm Vanda, Peschka Vilmos, KJK-Kerszöv, Budapest, 1999.
10 Kiemelés a szerző.
11 Értékpapír értékesítése esetén főszabályként nem közvetlenül a végrehajtó adja el a papírokat, hanem azokat bizományi értékesítésre befektetési szolgáltatónak adja át. Tekintettel azonban arra, hogy a hatóság a megbízó, és az értékesítés ugyanúgy kényszeraktus, az értékpapír értékesítése osztja az egyéb ingó dolgok sorsát.
12 Erről bővebben lásd. Az V. pontot.
13 Ptk. Magyarázat, szerk.: Gellért György, KJK, Budapest, 1999., 334. o..
14 Complex Kommentár, szerk.: Pongrácz Eszter.
15 Kiemelés tőlem.
16 “Ingatlan árverésen kívüli eladásához” fűzött indokolás alapján (Vht. 157. §).
17 Csöke Andrea, Fodorné Lettner Erzsébet, Horváth Andrea, Serényi György: Csődeljárás, felszámolás, végelszámolás, KJK-Kerszöv, Budapest, 2001., 355. és 362. o.
18 A Cstv. 49. § (5) bekezdése a fentiekben kifejtett érvelés ellen hat, és a származékos szerzésmódot helyezi előtérbe akkor, amikor kijelenti, hogy “ha a felszámoló a vagyontárgy értékesítése során az e törvényben foglalt – az értékesítés formáira és a közjegyző igénybevételére vonatkozó – rendelkezéseknek nem tesz eleget, az érdekelt fél az értékesítéstől számított 30 napon belül az értékesítés – így különösen a pályázat, árverés – eredményeként megkötött adásvételi szerződést a bíróságnál [6. § (1) bek.] keresettel megtámadhatja. E határidő elmulasztása jogvesztéssel jár.”
19 A közraktározásról szóló 1996. évi XLVIII. törvény 1. § (1), 2. § (2), 5. § (1) bekezdései.
20 Ezt alátámasztó érvként lehet kiemelni analógia alapján a már idézett PK 9. sz. állásfoglalást is, amely szerint végrehajtási (azaz hatósági) árverésnél az adós tulajdonostársait elővásárlási jog nem illeti meg, míg a közös tulajdon megszüntetése esetén a tulajdonostársaknak van elővásárlási joguk. Mint ahogy az a jelen árveréstípusnál is megfigyelhető.
21 1991. évi XXV. törvény a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról és a végrehajtásáról szóló 104/1991. (VIII. 3.) Korm. rendelet.
22 A jogszabályban szabályozott ezen árverésre egy speciális esettől eltekintve 1994. május 31. napját követően nem kerülhet sor.
23 Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság Versenyeztetési Szabályzatának jóváhagyásáról szóló 1057/1996. (V. 30.) Korm. határozat.
24 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet.
25 Lásd. 3.1. pont alatt.
26 Ptk. Magyarázata; szerk.: Gellért György, KJK, Budapest, 1999., 332. o.
27 Szladits Károly: Magyar Magánjog Vázlata, Grill Kiadó, Budapest, 1933., II. kötet, 261. o.
28 A pályázatot az nyeri, aki a legmagasabb összegű vételárat ajánlotta fel.
29 Csőke Andrea, Fodorné Lettner Erzsébet, Horváth Andrea, Serényi György: Csődeljárás, felszámolás, végelszámolás, KJK-Kerszöv, Budapest, 2001., 355. o., 112. lábjegyzet
30 Tóth Mihály, Török Gábor: Csődjog (sorozatszerk.: Sárközy Tamás), HVG-ORAC, 2001., 258. o.
31 A Cstv. rendelkezéseit pedig azért nem érintené, mert a Cstv. sem ingó, sem ingatlan esetén nem rendelkezik a tulajdonjog átszállásának időpontjáról.