Dr. Grád András 1982-ben végzett az ELTE ÁJK-n, ugyanitt 1998-ban PhD, 2001-ben tiszteletbeli egyetemi tanári-, 2004-ben dr. habil címet szerzett, európai uniós szakjogász tanfolyamot végzett. 1986-ban diplomázott pszichológusként (ELTE BTK). 1986-87-ben az aszódi fiúnevelő intézet jogásza és vezető pszichológusa volt. 1984-1991 tanácsvezető bíró a BKKB-n, majd a Budakörnyéki Bíróságon polgári ügyszakban. 1991-1992-ben osztályvezető az Igazságügyi Minisztériumban. 1992 és 1994 között döntés-előkészítő az Emberi Jogok Európai Bizottságánál. 1994 és 2007 között főtanácsadó az Alkotmánybíróságon. 2007 óta irodavezető ügyvéd Budapesten, jogi képviselő polgári és büntető ügyekben, valamint az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt, emellett az ELTE ÁJK-n pszichológiát és emberi jogokat oktat. A Családi Jog folyóirat alapító szerkesztője, a Magyar Pszichológiai Társaság és a Magyar Pszichológusok Érdekvédelmi Egyesületének elnökségi tagja, a Pszichológiai Társaságok Európai Szövetségének (EFPA) szakértője. Közel 60 szakmai és tudományos publikációja jelent meg, köztük az 1998 és 2011 között négy kiadást megélt, legutóbb Weller Mónikával közösen átdolgozott A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, valamint a Fekete Máriával társszerzőként jegyzett Pszichológia és patológia jogászoknak c. szakkönyv (2002, 2012).
Ha jól tudom, ez a konferencia a Családi Jog című folyóirat lassan már évtizedes hagyománya. Össze tudná röviden foglalni, mit nyújtott ez a sorozat mostanáig a hazai családjognak?
Hosszan sorolhatnám az érdekfeszítő előadásokat és izgalmas témájú, vérpezsdítő vitákat generáló kerekasztalokat, de ha egy mondatban akarnám összefoglalni, csak annyit mondhatnék, hogy egy olyan fórumot nyújtott a gyakorló jogászoknak, ahol formalitásoktól mentes, őszinte légkörben beszélgethettek, vitatkozhattak a hazai családjog mindennapi problémáiról. Mert ne legyenek illúzióink, nem létezik a világnak olyan jogrendszere, amely ne szolgálna ellentmondásokkal, problémákkal, kihívásokkal, és ezekkel sokkal könnyebb a kollektív bölcsesség segítségével megbirkózni. Különösen igaz ez a jelenkori hazai jogra, amelyben köztudottan mind a polgári, mind a büntető anyagi és eljárásjog is gyökeresen megújult a közelmúltban.
Ezekre figyelemmel kapta a konferencia a „Hívatlan kihívások” címet?
Elsősorban ezek miatt, persze, hiszen a Btk. és a Be. megújulása a családjogászokat kevésbé érinti ugyan, viszont a Ptk. és a Pp. teljes lecserélődése annál inkább. Jóllehet az új Ptk. lassan 5 éve hatályba lépett, egyes területeken mind a mai napig nem tudott egységes jogértelmezés kialakulni, az új Pp.-t pedig, ha őszinték akarunk lenni, mind a bírák, mind az ügyvédek, mind az egyéb jogalkalmazók még mindig keményen tanulják a mindennapos gyakorlatban. Leginkább ez okoz napi szintű problémákat valamennyiünk számára, különösen, hogy az új Pp. mondjuk úgy, nem kifejezetten a családjogi perekre lett kitalálva.
Tudna esetleg általános jellegű példát mondani erre?
Nos, az új Pp. bevezette az ún. osztott perszerkezetet. Ennek az a lényege, hogy az érdemi tárgyalás előkészítése a perfelvételi szakra kellene, hogy háruljon, azt előfeltételezve, hogy mire az lezárul, a bíró már a per eldöntése szempontjából lényeges valamennyi bizonyítékkal találkozott. Ez egy kötelmi jogi perben tökéletesen tud is ekként működni, hiszen mire egy szerződéses jogviszony a bíróság elé kerül, az tipikusan már rég megszűnt, újabb bizonyítékok, hivatkozások elvben sem kerülhetnek elő a perindítás után. Ott semmi akadálya annak, hogy a kötelmi jogviszony összes eleme, bizonyítéka már a perfelvételi szakban rendelkezésre álljon. A családjogban viszont a konfliktusok, a per eldönthetősége (pl. a szülők nevelési alkalmassága) szempontjából lényeges bizonyítékok sokszor csak a perindítás után fognak egyáltalán felmerülni. Hogyan írhatnám le a perfelvételi szakban, hogy a másik szülő önkényesen elvitte a gyermeket a volt közös lakásból, vagy próbálja elidegeníteni a másik szülőtől, ha ekkor arra még nem is került sor? Amikor meg már az érdemi szakaszában járunk a pernek, elvben nem is tudnék új tényekre és bizonyítékokra hivatkozni. A bírók is küzdenek ezzel, sokan azt mondják, hogy hivatalosan ugyan nem vehetik figyelembe, de azért a lényeges dolgokat írjuk csak le és adjuk be egy beadványban.
Jól sejtem, hogy mind az ügyvédek, mind a bírák feszegetik időnként a határokat?
Hogyne, én magam is fogok olyan problémákról beszélni, amelyekre ez is jellemző. Az új Ptk. ugyanis sajnálatos módon nem szakított a korábbi, évtizedek alatt berögzült szülői felügyeleti szabályozási módszerrel, és eleve csak a valamelyik szülő által egyedül gyakorolt – népies nevén kizárólagos – szülői felügyeletben tud gondolkodni. Közös szülői felügyeletet a bíróság nem tud elrendelni, csak a felek ilyen tartalmú egyezségét hagyhatja jóvá. Azzal a problémával ugyanakkor nem tud a bíró mit kezdeni, ha adva van két, a gyermek feletti szülői felügyeleti jog gyakorlására egyaránt alkalmas szülő, akik közösen (gyakran egy lakásban) vagy felváltva, azonos időtartamban nevelik a gyermeket. Ilyen esetben a józan ész azt diktálná, hogy a bíróság a közös szülői felügyeletet tartsa fenn, csak pontosan ez az, amit az új Ptk. alapján nem tehet meg. Vagyis a Ptk. kifejezetten rákényszeríti a szülőket a harcra, ha a másik szülő nem partner egy ilyen tartalmú egyezségben, hiszen kénytelenek a saját „kizárólagos” szülői felügyeleti jogukat kérni akkor is, ha egyébként a közös szülői felügyeletet tartanák helyesebbnek (csak éppen ebbe a másik fél nem egyezik bele). Lényegesen egyszerűbb és megkockáztatom, hogy helyesebb is lenne, ha a bíróságok nem csak valamelyik fél szülői felügyeletében gondolkodhatnának, hanem érdemben ítélettel döntve is elrendelhetnének közös szülői felügyeletet.
Értem a problémát, de mit lehet ilyenkor tenni?
Nos, ezekben az esetekben mind gyakoribb, hogy a bíróság formailag ugyan az egyik felet jogosítja fel a szülői felügyeleti jog „kizárólagos” gyakorlására, csak éppen a másik fél kapcsolattartását nem minden második hétvégében, hanem mondjuk minden teljes páros hétben határozza meg. Vagyis a két szülő azonos időt tölt a gyermek(ek)kel, csak a szülői felügyeleti jog az, ami formailag különbséget tesz közöttük, ezt azonban már nem tudják áthágni, mert az már manifeszt törvénysértés lenne. Ha már a határoknál tartunk, jelzem, hogy ezen a problémán más országokban már régen túlléptek, számos szerencsésebb országban (hozzánk a legközelebb Szlovákiában) a közös szülői felügyeleti jog az alap, és a bíróságnak kell megindokolnia, amennyiben ettől el kíván térni. Kívánatos lenne, ha a hazai családjog is előbb-utóbb eljutna eddig a nem túl bonyolult gondolatig, de ez már tisztán jogalkotási kérdés.
A már említetten kívül milyen témákkal foglalkozik még a következő konferencia?
Az első előadás címe: „Pénz beszél – kihívások a határon átnyúló tartásdíj igények érvényesítése terén”. Ez azért fontos téma, mert a határok relativizálódásával és a munkaerő Európai Unión belüli szabad áramlásával mind gyakoribbak a különböző állampolgárságúak közötti házastársi és élettársi kapcsolatok, meg persze mind több gyermek születik ezekből. Aztán amikor a kapcsolat megromlik, tipikusan mindkét volt házastárs, élettárs a saját hazájában folytatja az életét – nekünk, jogászoknak pedig meg kell küzdenünk a tartásdíjak külföldön történő érvényesítésével, ami nem mindig egyszerű. A második előadás címe: „Enyém, tied, kié? – aktuális házassági és élettársi vagyonjogi problémák”. Ez pedig azért nagyon fontos és időszerű, mert mind az új Ptk., mind az új Pp. komoly kihívások elé állítja a jogalkalmazókat a pulpitus mindkét oldalán. Köztudomású, hogy mind bonyolultabbá válnak a házastársi és az élettársi közös vagyon megosztási perek. Egy-két évtizede még ritka kivételnek számított, amikor a felek külföldön is rendelkeztek ingatlan- vagy cég tulajdonnal, netán offshore cégekbe menekítették a közös vagyont, vagy éppen százmilliós nagyságrendű fedezetelvonó szerződéseket kötöttek mondvacsinált ürügyekre hivatkozással. Az ilyen és hasonló problémák napjainkra mind gyakoribbá váltak, fölöttébb indokolt az ezekkel való intenzív foglalkozás.
Ha jól tudom, az idén is bekerültek a programba a hagyományosan minden évben megrendezésre kerülő kerekasztalok. Mi lesz ezeknek a témája?
Örülök, hogy ezt megkérdezte, mert a szívemhez különösen közel állnak ezek a kerekasztal beszélgetések. Az előadások természetesen nagyon fontosak, és mindegyik után lehetőséget adunk a hozzászólásokra is, mégis a kerekasztalok azok, amelyek a hallgatóságnak is igazi lehetőséget adnak az aktív részvételre, ettől válik a program igazából interaktívvá. Az idén két igen izgalmas témával foglalkozunk. Az első a „Gondoskodás vagy gondatlanság – a gyermek egészségügyi jogainak érvényesülése különélő szülők esetén” címet viseli. Olyasmik lesznek várhatóan a témák, mint hogy ki viheti és milyen feltételekkel a gyermeket orvoshoz, pszichológushoz közös szülői felügyelet, illetve kizárólagos szülői felügyelet esetén, ki dönthet műtétekről stb., és hogy ez miként hat a gyermek tényleges jogaira. Neves jogász és orvos szakemberek fogják röviden kifejteni álláspontjukat a témában, majd a hallgatóság is lehetőséget kap a hozzászólásra. A második kerekasztal témája még ennél is izgalmasabb ígérkezik. A „Botladozások éve – az új Polgári Perrendtartás alkalmazásának problémái a családjogi perekben” című kerekasztal a bírák és ügyvédek legégetőbb problémáira igyekszik majd rávilágítani. Várhatóan igen tanulságos lesz, hogy a pulpitus két oldalán szolgáló jogalkalmazók miben látják a legnagyobb problémákat, és miként igyekeznek azokra megoldást találni.
Ezzel tulajdonképpen vissza is kanyarodtunk a kiinduló ponthoz, hiszen azzal kezdtük a beszélgetést, hogy miért éppen a „Hívatlan kihívások” a konferencia – stílszerűen megfogalmazva – hívócíme. Milyen hozadékkal járhat a résztvevők számára a problémák megbeszélése?
Világéletemben hittem a kollektív bölcsesség erejében. Mostanára erősen lejárt a magányos zsenik és polihisztorok kora, a komoly tudományos eredmények – nem csak a reál tudományokban – jól képzett szakemberek csapatmunkájának köszönhetőek; de ma már a jogszabályok sem úgy készülnek, mint 150 éve. Hiába volt Csemegi Károly miniszteri osztálytanácsos valószínűleg zseniális jogász, ma már egészen biztosan nem tudna egyedül megalkotni egy új Btk.-t úgy, ahogyan azt 1878-ban megtette, és az valószínűleg nem maradna száz évig lényegében változatlan sem. Egy új jogszabály, és annak a gyakorlat követelményeihez történő igazítása egyaránt jól képzett, népes csapatot feltételez. Hiszek a közös gondolkodás értelmében és hatékonyságában, ha úgy tetszik, mindannyian hozzáteszünk valamit a saját tudásunkból, tapasztalatainkból a nagy közös egészhez. Ha semmi egyéb nem történne, mint hogy felismerjük, hogy nem vagyunk egyedül, mások is hasonló problémákkal küzdenek, és nem azért mert buták vagyunk, hanem mert tényleg komoly kihívásokkal kell szembenéznünk, már ez is rendkívül hasznos és pszichésen sokat segítő tapasztalás lenne.
Ennyi lenne az egész? Beszélgetünk, megosztjuk egymással a problémáinkat, és ezáltal megkönnyebbülünk?
Ennek a jelenségnek a pszichés hozamát hiba lenne lebecsülni, de itt természetesen ennél sokkal-sokkal többről van szó. Ezek a közös beszélgetések alkalmat adnak a pulpitus két oldalán ülőknek egymás szempontjainak a jobb megértésére, a problémák közvetlen megtárgyalására, amire egy tárgyalóteremben értelemszerűen nincsen mód. Joggal nézne igen furcsán mind egy bíró, mind egy ügyvéd a másikra, ha a tárgyalás közepén valamelyikük így szólna: „Tisztelt Kolléga/Kollegina, beszélgessünk már el egy kicsit erről dologról barátilag, mert nem értek egyet Önnel, és kicsit úgy is érzem, mintha elbeszélnénk egymás mellett. Közösen bizonyára találnánk valamilyen megoldást, nem innánk meg közben egy kávét vagy üdítőt?” A konferencia szünetében ugyanakkor egy ilyen beszélgetés minden további nélkül nagyon is elképzelhető. De ugyanígy a plénum előtt is mód van arra, hogy ki-ki hangot adjon a személyes véleményének, tudományos álláspontjának. Itt nem indulatok, hanem érvek feszülnek egymásnak, és ilyen helyzetekben valamennyi résztvevő akaratlanul is rákényszerül, hogy rendezze a gondolatait, az ellenvélemények tükrében egyúttal alakítsa, fejlessze is a saját nézeteit. Ezekben a helyzetekben pedig – sokszor a mások által elmondottak továbbépítése által – kiváló gondolatok szoktak születni, némileg hasonlóan ahhoz a jelenséghez, amit „brainstorming”-nak nevezünk.
Ez jól hangzik. Mit üzenne azoknak, akik még hezitálnak, hogy részt vegyenek-e a konferencián?
Először is azt, hogy nagyjából egy budapesti havi buszbérlet áráért itt ennél sokkal hosszabb távú és nagyobb haszonra tesznek szert: tudásra és kollegiális kapcsolatokra, ami pénzben nem kifejezhető érték. Talán ennél is fontosabb azonban, hogy tisztában legyenek vele: ezek a konferenciák értelemszerűen nem fogják megváltani a világot, azonban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a kezünk nyomán egy picivel jobb hellyé váljék, és ez sem kevés. Ehhez a közös gondolkodáshoz minden jelentkező tevékeny részvétele további fontos hozadékkal jár, ezért is várunk minél több hazai gyakorló jogászt sok szeretettel.
Az interjút dr. Gábor Zsolt, a HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó főszerkesztője készítette.