E tanulmány célja annak vizsgálata, hogy az elmúlt évtized jelentős társadalmi és gazdasági átalakulása folytán Magyarországon, a vagyoni viszonyokban bekövetkezett változások mennyiben teszik szükségessé a Csjt. házassági vagyonjogi rendelkezéseinek felülvizsgálatát: indokolt-e a mai házassági vagyonközösségi rendszer mellett – esetleg választhatóan – más vagyonjogi rendszer (vagyonelkülönítés, szerzeményi közösség) szabályainak törvénybe foglalása, mely kérdésekben igényelne a házassági vagyonjog akár a házastársak egymás közötti viszonyait, akár a házasfelek és harmadik személyek közötti jogviszonyokat illetően kimunkáltabb szabályokat. Megteremthető-e az összhang a Csjt. házassági vagyonjogi rendelkezései és a Ptk. valamint a társasági jog szabályai között (különös tekintettel a magánjog kormányzati szinten elhatározott, egységes kodifikációjának szándékára), és milyen módon biztosítható, hogy a házassági vagyonjogi szabályok egyszerre legyenek képesek a gyengébb fél védelmét szolgálni, ugyanakkor ne bénítsák az egyik házasfélnek a gazdasági életben való szabadabb részvételét.
Az említett cél érdekében a dolgozat – nemzetközi példák segítségével – felvázolja a ma is élő házassági vagyonjogi rendszerek fő sajátosságait, alkalmazásuk előnyeit és hátrányait, a magyar jog elmúlt fél évszázados fejlődésének útját, majd ezt követően – vitaindító szándékkal – javaslatot tesz a hatályos szabályok kiegészítésére, módosítására vagy éppen megtartására. A javaslatok tekintetében jelentősen támaszkodik a kialakult bírói gyakorlatra és a gyakorlatban felmerült igényekre, de nem hagyja figyelmen kívül – elsősorban a házassági vagyonjog és a társasági jog kapcsolatában – a jogirodalom által felvetett kérdéseket sem.
I. Házassági vagyonjogi rendszerek – külföldi kitekintéssel
1. A házassághoz személyi és vagyoni joghatások fűződnek, ám a vagyoni joghatások nem mind családjogiak. A polgári jog területére tartozik pl. a házastárs öröklése, a szociális és társadalombiztosítási jogba több, a házastársi kapcsolathoz fűződő anyagi juttatás szabályozása.1 A családjogi joghatások széles értelemben magukban foglalják a házastársaknak egymásról és a gyermekeikről történő anyagi gondoskodását (házastársi tartás, gyermektartás), a házastársi lakáshasználatot, valamint a házastársak gazdasági közösségét, amelybe a házassággal együttjáró kiadások (közös háztartás költségei, terhek) viselése, a házasság alatti vagyonszerzés, valamint a házastársak és harmadik személyek vagyoni kapcsolata (elsősorban a harmadik személyekkel szembeni felelősségük) tartozik. A házastársak gazdasági közössége az, amit a családjog szűk értelemben vett házassági vagyonjogként szabályoz.2
A házassági vagyonjog szabályai a civilizált országok többségében pontosan körülhatárolt, strukturált rendszerben, intézményesített formában jelennek meg.3 Ennek megfelelően beszélünk házassági vagyonjogi rendszerekről. Nincs viszont egységesen és intézményesítetten szabályozott speciális házassági vagyonjogi rendszer a common law országaiban, ami nem azt jelenti, hogy a házassági vagyoni viszonyok sajátosságait a jog ezekben az országokban ne ismerné el, pl. Angliában egyes részterületek törvényi szabályozása és a bírói gyakorlat kialakított olyan rendező elveket, amelyek a házassági vagyonjogi viták egységes (és a családvédelmi szempontoknak megfelelő) eldöntését biztosítják4. Lowe szerint: “az angol jogban nem fejlődött ki olyan speciális rendszer, amely a családi vagyonnal foglalkozna, mégis a hatályos jogban mind a családi otthon és a közösen használt vagyontárgyak védelme, mind a házasság alatt szerzett vagyonból a ,méltányos rész’ megtérítésére vonatkozó igény elismerése (akár a házastársak közötti tulajdon-átszállás elrendelésével) megtalálható.”5 A házassági vagyonjog tehát többé-kevésbé mindenütt speciális szabályrendszert képez.
A házassági vagyonjog kialakult rendszere szoros összefüggést mutat az adott ország tulajdoni és családjogi viszonyaival és az ország hagyományaival. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egy országban csak egyféle házassági vagyonjogi rend érvényesülhet. Számos állam törvénykönyve egymás mellett több vagyonjogi rendszert is szabályoz, s a házasfelek megállapodásától függ, hogy a törvényben megállapított rendszerek közül melyik irányadó a vagyoni viszonyaikra. Ez lehetővé teszi, hogy a házastársak – életviszonyaiktól, vagyoni helyzetüktől, foglalkozásuktól, gazdálkodásuk módjától függően – maguk döntsék el, hogy milyen vagyoni rendben kívánnak együtt élni. Egyes államokban erre vonatkozóan a házasságkötéskor kötelező megállapodni (pl. Mexikó több szövetségi államában)6, de a legtöbb helyen nem: a házastársait eltérő megállapodásának hiányában a törvényes házassági vagyonjogi rend lép érvénybe. Vitathatatlan ugyanis, hogy ha a házastársak nem is állapodtak meg a köztük alkalmazandó házassági vagyonjogi rend tekintetében, szükség van az irányadó rendszer kijelölésére (ez a megoldás érvényesül pl. Ausztriában, Németországban, Franciaországban). A választás joga általában a törvény által felkínált vagyonjogi rendszerek között lehetséges (pl. Németországban a törvényes értéktöbbleti elven alapuló rendszer helyett a vagyonelkülönítési vagy a vagyonközösségi rendszert lehet kikötni, Ausztriában a törvényes rend a vagyonelkülönítés, ami helyett szerződéssel a vagyonközösség különböző formái választhatók)7. Szabadon lehet eltérni a törvényes vagyonjogi rendszertől szerződéssel pl. Dániában és Hollandiában – ez mindkét országban a törvényes vagyonközösségi rendszertől való eltérést jelent bár vagyonközösségen a két államban nem ugyanazt értik; a törvény mindössze annyi megkötést tartalmaz, hogy a szerződés nem ütközhet a közrendbe, a jóerkölcsbe és semmis az a kikötés, amely a házastárs aktív, illetőleg passzív vagyoni részesedésére eltérő arányt határoz meg.8 Az egyetlen törvényes vagyonközösségi rendszer félretételére szerződéssel sem volt lehetőség a korábbi szocialista országok többségében (a Szovjetunióban, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Romániában és 1987-ig Magyarországon) – bár a házastársak között magának a vagyonjogi szerződésnek a megkötése nem volt tiltott és ez a megoldás néhol “túlélte” a rendszerváltozást, pl. Szlovéniában még a jugoszláv szövetségi parlament által 1976-ban elfogadott “Házassági és családi kapcsolatokról szóló törvény” van hatályban, amely szerint a házastársak az egymás közti vagyoni viszonyaikat szabályozó szerződésükben a törvény házassági vagyonjogi rendszerétől nem térhetnek el és nem rendelkezhetnek úgy, hogy munkával szerzett vagyonuk nem közös vagyon.9
A házassági vagyonjogi rendszer módosítására a házasság alatt is lehetőség nyílik. Azokban az országokban, ahol szerződéssel el lehet térni a törvényes vagyonjogi rendszertől, vagy más vagyonjogi rendszert lehet választani, többnyire mód van arra is, hogy a házastársak a választott vagyonjogi rendszerről “menet közben” másikra térjenek át. A csalárd vagy indokolatlan megváltoztatások megakadályozása érdekében ezt általában meghatározott feltételekhez kötik (pl. bírósági jóváhagyásra van szükség Hollandiában, Franciaországban, gyámhatósági jóváhagyásra Svájcban). Több helyen a vagyonjogi rend megváltoztatását bírói úton lehet kérni, akkor is, ha szerződéssel erre nincs lehetőség; ezt a házastárs vagy a hitelezők védelme indokolhatja, pl. a vagyonközösségi rend helyett a bíróság vagyonelkülönítést rendelhet el a házastárs távolléte miatt (pl. Mexikóban, Spanyolországban), vagy a házastárs fizetésképtelensége miatt (Norvégiában, Svédországban, Finnországban).10 Ebbe a körbe sorolhatjuk a magyar jognak azt – a gyakorlatban nem élő – megoldását, amely szerint a bíróság a vagyonközösséget a házassági életközösség alatt fontos okból megszüntetheti [Csjt. 31. § (1) bek.]. Ott, ahol a vagyonjogi rendszer megváltoztatása szerződéssel nem lehetséges, a tilalom enyhítését jelenti annak lehetővé tétele, hogy a házastársak a közös vagyonból a különvagyonba, vagy a különvagyonból a közös vagyonba “utalhatnak” egyes vagyontárgyakat, ami “kiüresítheti” az eredetileg alkalmazott rendszert.
2. A házassági vagyonjog a házastársak egymás közti (belső), valamint harmadik személyekkel szemben fennálló (külső) vagyoni viszonyait szabályozza a házasság időtartamára, illetőleg a házasság megszűnésének esetére. E vagyoni viszonyok körében a jognak választ kell adnia egyrészt arra, hogy mi legyen a házasulók meglévő vagyonának sorsa a házasságkötés után, hogyan alakul a házassági együttélés alatt közösen vagy bármelyik házastárs által külön szerzett vagyon jogi helyzete, miként rendelkezhetnek a házastársak vagyonukkal, milyen részesedési, megtérítési igényeket támaszthatnak egymással szemben a házasság megszűnésekor, másrészt rendeznie kell, hogy a házastársakat milyen jogok illetik és kötelezettségek terhelik harmadik személyekkel szemben (pl. milyen felelősséget viselnek a közösen vagy az egyikük által vállalt tartozásokért). Ezeket az alapkérdéseket az egyes jogrendszerek eltérően válaszolják meg, ennek alapján különböztetjük meg egymástól az egyes vagyonjogi rendszereket.
A modern európai jogrendszerek általában két szélsőség: a vagyonelkülönítő, illetve a vagyonösszesítő rendszer elemeit vegyítő megoldásokat alkalmaznak. A vagyonelkülönítő rendszer lényege, hogy a házastársaknak mind a házasságkötéskor meglévő, mind a házasság alatt szerzett vagyona külön tulajdonuk marad, azt külön kezelik, külön rendelkeznek vele, és egymás tartozásaiért nem felelnek. Ebben a rendszerben a házasságkötésnek a házastársak vagyoni viszonyaira nincs lényeges kihatása, hacsak maguk a házastársak nem kívánnak ahhoz hozomány adásával vagy házassági szerződés megkötésével vagyoni jogkövetkezményeket fűzni, vagy nem a mindennapi közös életvitel (közös háztartás fenntartása, stb.) során felmerülő – értelemszerűen közösen viselendő – kiadásról van szó. A vagyonelkülönítés alapgondolata a házastársak vagyoni függetlenségének és szabadságának biztosítása.11 Ez a rendszer történetileg azokban a társadalmakban jelenik meg, amelyek árutermelésre rendezkedtek be. Előnye, hogy mindkét házastársnak lehetővé teszi saját vagyona gyarapítását, vállalkozásának fejlesztését a házasság alatt, ugyanakkor egyik házastársat sem fenyegeti a másik csődje, felelőtlen gazdálkodása. Hátránya, hogy nincs tekintettel arra az érdekközösségre és tartós vagyoni kapcsolatra, amelyet a házassággal járó együttélés, a közös célok megvalósítása, gyermekek nevelése stb. anyagi feltételeinek biztosítása jelent, és kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja azt a házastársat, aki nem vagy alig rendelkezik saját vagyonnal és a házasság alatt “csak” a háztartási munkában, a gyermekek gondozásában vagy éppen a másik házastárs vagyonának gyarapításában vesz részt.
A vagyonösszesítő (vagy teljes vagyonközösségi) rendszer lényege, hogy a házastársak minden vagyona, ami a házasságkötéskor megvolt és amit a házasság alatt bármilyen jogcímen (akár ingyenesen) szereznek, egy tömeggé egyesül. Ez történhet akár az egységes kezelés és a közös használat, akár tulajdonközösség létrehozása céljából (a vagyonközösségnek számtalan változata lehetséges az általános vagyonközösségi rendszertőt kezdve az igazgatási közösségen keresztül az ún. részleges – egyes vagyontárgyakra, pl. ingóságokra korlátozódó – vagyonközösségig). Ez a rendszer arra helyezi a hangsúlyt, hogy a házastársi közösség a vagyoni viszonyokra is kiterjed, és az együttélés alatt bekövetkező szerzések mindkét házastárs munkálkodásának eredményei, még akkor is, ha kereső foglalkozást csak egyikük folytat. A vagyonközösségi forma történetileg – de nem kizárólagosan – azokban a társadalmakban érvényesül, amelyekben a házasságot életre szóló kapcsolatnak tartják és a család önellátásra berendezkedett termelő, gazdálkodó egység. Modern viszonyok között védi azt a házastársat, aki a vagyonszerzésben nem vagy a másiknál kisebb mértékben vesz részt, ellenben a háztartásban, gyermeknevelésben, házastársa nyugodt munkakörülményeinek megteremtésében tevékenykedik. Meggátolja az együttélés közös céljait szolgáló vagyontárgyak állományának egyoldalú csorbítását, ezáltal hozzájárul a család anyagi biztonságához. Ugyanakkor a vagyonközösségi rendszer korlátozza leginkább a házastársak gazdasági függetlenségét, ami megbéníthatja egyikük vállalkozásának fejlesztését, és méltánytalan lehet a szerző házastársra azáltal, hogy az általa megszerzett és a vagyonközösségbe került vagyontárgyakkal való rendelkezést a szerzésben nem részes házastárs részére is azonos feltételekkel teszi lehetővé.12
Az elmondottakból látható, hogy a vagyonelkülönítő és a vagyonösszesítő rendszer elvben meglehetősen távol áll egymástól. A két rendszer között azonban az idők folyamán közeledés történt, mert mindkettőbe olyan korrekciókat építettek be, amelyek alkalmasak voltak a rendszer merevségéből adódó méltánytalanságok enyhítésére (pl. a közös családi otthon, a lakásberendezési- és felszerelési tárgyak használatára a vagyonelkülönítési rendszerben is mindkét házastársnak joga van, akármelyikük is a tulajdonos, a teljes vagyonközösségi rendszer sem fosztja meg a házastársakat a személyes használatukra szolgáló vagyontárgyak kizárólagos tulajdonától). A két rendszer közötti átmeneti, a modern jogrendszerekben leggyakrabban alkalmazott forma a szerzeményi közösségi rendszer. Ennek legfontosabb jellemzője, hogy a házastársak vagyoni közössége csak a házasság alatt és csak a visszterhesen szerzett vagyontárgyak tekintetében érvényesül, a házasságkötéskor meglévő, valamint az együttélés alatt ingyenesen szerzett (ajándékba kapott, örökölt) vagyontárgyakat mindkét házastárs különvagyonként tarthatja meg. A szerzeményi közösségi rendszeren belül éles választóvonal húzódik aszerint, hogy a közös szerzeményt az értéktöbbleti elv vagy a reálszerzés elve szerint kell a házastársak között megosztani.
Az értéktöbbleti elven alapuló szerzeményi közösség a házasság fennállása alatt a vagyonelkülönítést követi, az együttélő házastársak a vagyoni önállóságukat megőrzik, szerzett vagyonukkal is szabadon rendelkeznek, vagyoni kapcsolatuk megszűnésekor azonban közöttük el kell számolni: meglévő vagyonukból az adósságokat és a különvagyonaikat le kell vonni és a fennmaradó vagyonszaporulat megosztására tarthatnak igényt. Amelyik házastársnál az említett számítást követően értéktöbblet jelentkezik, köteles azt a másik házastársnak – természetben illetőleg pénzben – megtéríteni. Ebben a rendszerben a házastársnak az együttélés alatt “szunnyadó joga” (ius dormiens) van a szerzeményből való részesedésre, ezért pl. Dániában ezt a rendszert “halasztott közös tulajdoni rendszernek” (deferred community of property) nevezik. 1957 óta Németországban ez a törvényes vagyonjogi rendszer, amelyben az elszámolás a “kezdő vagyon” és a “záró vagyon” összevetése alapján történik. Kezdő vagyonnak az a vagyon számít, amely az egyik házastárs tulajdonát képezi a házassági vagyonjogi rendszerbe történő belépéskor, terhektől mentesen. Záró vagyon, amely a vagyonjogi rendszer megszűnésekor – tehermentesen – a házastárs tulajdonában van. Gazdagodásként a záró vagyon és a kezdő vagyon különbözete számolható el. Amennyiben az egyik házastárs gazdagodása meghaladja a másik fél javára megállapítható gazdagodás mértékét, úgy a kettő különbözetét értékeli a bíróság a vagyonjogi elszámolás összegeként. A nagyobb gazdagodással rendelkező fél köteles a különbözet 50%-át a másik fél részére megfizetni, annak érdekében, hogy mindkét házasfél azonos vagyonmennyiséggel rendelkezzen. A kiegyenlítés iránti követelés három év alatt évül el, attól az időponttól számítva, hogy az egyik házastárs tudomást szerez a vagyonjogi kapcsolat megszűnéséről, illetőleg – válás esetén -a házasság felbontása iránti keresetet benyújtják.13 Az értéktöbbleti elven alapuló rendszerben gondoskodni kell a nem szerző házastárs közszerzeményi igényének biztosításáról, illetve a hitelezők védelméről. Ezért pl. a német jogban a házasfelek kötelesek felvilágosítással szolgálni egymásnak a saját vagyonukról, illetve gazdagodásukról; közjegyző segítségével leltárt készítenek mindkettőjük kezdő vagyonának tételeiről, értékeiről, továbbá a vagyonjogi rendszer fennállása alatt szerzett dolgokról. A hitelezők védelmében vélelem szól amellett, hogy a lefoglalt vagyontárgy tulajdonosa az adós házastárs. Dániában a házasság fennállása alatt egyik házastárs sem élhet vissza a rendelkezési jogával a másik hátrányára, visszaélés vagy annak veszélye esetén a másik fél a konkrét vagyontárgyra a közös tulajdon megszüntetését, vagy a teljes vagyon megosztását kérheti, továbbá kártérítést követelhet. Az egyik házastárs hitelezője csak az adós házastárs tulajdonára indíthat eljárást, de minkét házastárs felel a házastársak vagy a gyermekek szükségletei körében kötött adásvételekért.14
A szerzeményi közösség másik formája, a reálszerzés elvén alapuló közszerzeményi rendszer, a vagyonösszesítő rendszerhez áll közelebb. Eszerint mindaz a vagyon, amelyet a házastársak a házasság fennállása alatt együtt vagy külön-külön, de nem ingyenesen szereznek, a szerzés pillanatától kezdve osztatlan közös tulajdonukba kerül. A házasfeleknek a házasságkötéskor meglévő vagyona azonban különvagyon marad, és a különvagyonhoz tartoznak az életközösség alatt ingyenesen (legtöbbször ajándékozás és öröklés útján) szerzett, valamint a személyes használatra szolgáló vagyontárgyak. A közös vagyon és a különvagyonok tehát ebben a rendszerben dologi jogilag is elkülönülnek egymástól, így a házastársak rendelkezése alatt álló vagyontömegben három alvagyont különböztetünk meg: a férj, a feleség különvagyonát, valamint a közös vagyont. A házastársak a vagyoni függetlenségüket a különvagyonaik tekintetében a házasélet folyamán megőrzik, a közös vagyonnal azonban csak együttesen vagy a képviseleti joggal felruházott (a törvényben kijelölt vagy meghatalmazott) házastárs útján rendelkezhetnek. Bármelyik házastársnak joga van az életközösség alatt is a közös vagyonból őt megillető részesedés (tulajdoni hányad) elismertetésére (pl. tulajdoni illetőségének ingatlan-nyilvántartási bejegyeztetésére). A közös gazdálkodás során a különböző alvagyonok óhatatlanul keverednek egymással, ezért az alvagyonok között megtérítési igények keletkeznek. A vagyonmozgások sokszor nem követhetők, ezért szükséges a közös vagyon vélelmének törvényi rögzítése, amely a házastársak birtokában meglévő vagyont – az ellenkező bizonyításáig – közös vagyonnak tekinti, valamint a hitelezők védelmében annak kimondása, hogy a házastárs felelős a másik házastárs által a közös vagyon körében kötött ügyletért. Az egyes vagyonközösségi rendszerekben változatos módjai alakultak ki annak, hogy a különböző alvagyonok közötti vagyonmozgatással (legtöbbször közös vagyonból különvagyonba utalással) ne lehessen “eltüntetni” a közös vagyont a hitelezők elől. Pl. Hollandiában a hitelező megtámadhatja a vagyonmegosztást, ha az az érdekeit sérti, Szlovéniában – ahol az “osztatlan” közös tulajdon meghatározott hányad nélküli tulajdonközösséget jelent – a házastárs hitelezője kérheti a bíróságtól az adós közös vagyoni részesedésének meghatározását.15 A reálszerzésen alapuló közszerzeményi rendszer sajátos szabályozásával találkozhatunk Ausztriában, ahol a szerződéssel kiköthető vagyonközösség egyik formája akkor érvényesül, ha a házasság az egyik házastárs halálával szűnik meg (halál esetére szóló vagyonközösség). Ebben az esetben a házasság alatt lényegében vagyonelkülönítés áll fenn, de ha az egyik házastárs meghal, a szerzeményi vagyon “egyesül” és a túlélő házastársnak joga van a közös vagyon szerződésben meghatározott részére, kétség esetén a közös vagyon felére, mégpedig természetben, és csak a fennmaradó hányad tartozik a hagyatékhoz, a reálszerzés tehát a házastárs halálával következik be.16
Az elmondottakból látható, hogy az értéktöbbleti elven alapuló szerzeményi közösség a vagyonelkülönítéshez áll közelebb, alapvetően a házastársak vagyoni függetlenségét valósítja meg, míg a reálszerzés elvén alapuló szerzeményi közösség lényegében a vagyonösszesítés felé mutat, a házastársak vagyoni összetartozását szolgálja.
II. A magyar házassági vagyonjogi rendszer
1. 1946 előtt Magyarországon a házassági vagyonjog szabályozása tarka képet mutatott: a nemesek, a honoráciorok (magasabb állású értelmiségiek) és a jászkunok házasságában a vagyonelkülönítés rendje érvényesült, azzal, hogy a házasság fennállása alatt a vagyonszaporulat tekintetében a férjet kellett “főszerzőnek” tekinteni, míg az un. közrendűek (volt jobbágyok, városi polgárok, ipari és mezőgazdasági munkások) között közszerzeményi viszony állt fenn. Az 1946. évi XII. törvénycikk egységesítette a szabályozást, mégpedig úgy, hogy a szerzeményi közösséget tette általánossá. Ez a szerzeményi közösség az értéktöbbleti elven alapult, vagyis a házasság megszűnésekor az adósságok és a különvagyonok levonása után fennmaradó vagyonszaporulat – egyenlő arányú – megosztását biztosította a házastársak (örököseik) között. A kialakult bírói gyakorlat szerint a közszerzeményen alapuló követelés kötelmi igény volt, amely a házasság megszűnésével nyílt meg, és amelynek kiadását a hiányzó különvagyon megtérítése (redintegrálása) is megelőzte. A rendszer bírálói főleg azt kifogásolták, hogy ez a megoldás a közös vagyont nem védte elég hatékonyan: a házasság fennállása alatt a közszerzeményre jogosultságot nem lehetett érvényesíteni (a Kúria 41, sz. teljes ülési határozata kimondta, hogy “a házasság tartama alatt egyik házastársnak sincs joga a másik ellenében a közszerzemény megosztását, avagy biztosítását követelni”), a hiányzó különvagyon pótlásának kötelezettsége pedig megfordította a bizonyítási terhet: a megtérítést ellenző házasfélnek kellett bizonyítania a redintegrációt kizáró körülményeket (pl. hogy a megtérítést igénylő házastárs a kiadni kért különvagyonát elajándékozta, eltékozolta vagy az megsemmisült), ennek hiányában a közszerzemény a különvagyon értékével csökkent. Mivel a közszerzeménynek minősülő vagyontárgyak nem kerültek a házastársak osztatlan közös tulajdonába, hanem megmaradtak a szerző fél kizárólagos rendelkezése alatt, aki azok sorsáról a másik fél hozzájárulása nélkül is szabadon dönthetett, a hitelezők bármelyik házastárs ellen annak egész vagyonára támaszthattak követelést, függetlenül attól, hogy arra a másik házastársnak közszerzeményi követelése állhatott fenn; következésképpen a házasság megszűnése esetén a házastárs közszerzeményi igényének kielégítését a hitelezők is megelőzték. Mindez a gazdaságilag gyengébb felet, abban az időben rendszerint a feleséget sújtotta.17
A Csjt. előtti házassági vagyonjogi rendszer felvázolásánál hangsúlyozni kell azonban, hogy a házastársaknak jogában állt házassági szerződéssel egészben vagy részben eltérni az ismertetett elvektől: pl. kikötni a házasság ideje alatt is a közszerzemény megállapítását és biztosítását, teljes vagyonközösséget létesíteni, a szerzeményi közösséget kizárni, megszüntetni; és ilyen szerződés megkötésére a házasságkötés előtt, valamint a házasság alatt többször is lehetőség volt (Magánjogi Törvényjavaslat 165-169. §§). Annak sem volt akadálya, hogy a házastársak a közszerzeményi vagyont közös megállapodással már a házasság tartama alatt megosszák, azzal a feltétellel, hogy ez nem járhatott azoknak a hitelezőknek a sérelmével, akiknek a követelése a házastársak szerződését megelőzően keletkezett (Kúria 417. E.H.).
2. Az 1953. január l-jén hatályba lépett 1952. évi IV. törvény (Csjt.) gyökeresen szakított az addigi vagyonjogi rendszerrel, és lényegében reálszerzésen alapuló közszerzeményi rendszert vezetett be, amely szerint a házastársak osztatlan közös tulajdona mindaz, amit a házassági életközösség alatt akár együttesen, akár külön-külön szereznek, kivéve, ami – a törvény taxatív felsorolása alapján – valamelyikük különvagyonába tartozik (27-28. §§). Különvagyon a házasságkötéskor meglévő, valamint a házastárs által az életközösség fennállása alatt ajándékozás vagy öröklés útján szerzett vagyontárgy, valamint a különvagyon értékén szerzett vagyon. (A Csjt. eredeti szövegében a személyes használatra szolgáló vagyontárgyak dologi jogilag nem voltak különvagyonként elkülönítve). A törvény a házassági vagyonjogi szabályokat “Házastársi vagyonközösség” címmel látta el, aminek folytán a meghonosított új vagyonjogi rendszert általában “vagyonközösségnek” nevezik.18
A vagyonközösségi rendszer bevezetésével a törvényhozó a házastársak vagyoni egyenjogúságát akarta szolgálni, és azt is biztosítani kívánta, hogy a kizárólag a háztartásban vagy a gyermekek nevelése terén végzett tevékenység vagyoni értékként is elismerést kapjon, valamint, hogy a férfiakénál rendszerint sokkal gyengébben fizetett női munka a feleség számára ne járjon hátránnyal. Abból indult ki, hogy a házasság tartós szolidaritási közösség, amelyben a gazdaságilag erősebb félnek a gyengébbet támogatnia kell, és a család vagyoni alapját leginkább egy olyan egységes vagyon biztosítja, amelyben mindkét házastárs tulajdonosi jogokat élvez, és a lényeges kérdésekben együttesen rendelkezik.
A Csjt. eredeti szabályai nem adtak lehetőséget arra, hogy a házastársak szerződéssel eltérjenek a vagyonközösség szabályaitól: a 27. § (1) bekezdésének utolsó mondata úgy rendelkezett, hogy a házasságkötés előtt a házastársi vagyonközösséget sem egészben, sem részben nem lehet kizárni. [Nem volt tiltott azonban -az 1952. évi 23. tvr. (Csjté.) 8. §-a értelmében közokirati formához kötötten – a házasfelek közötti adásvétel, csere, kölcsön és a szokásos alkalmi mértéket meghaladó ajándékozás.] A korábbi vagyonjogi rendszerrel való radikális szakítás nyilvánult meg a Csjté. 54. §-a (1) bekezdésének abban a rendelkezésében, amely szerint mindaz, ami a Csjt. hatályba lépésekor a Csjt. értelmében nem tartozott a házastársak egyikének vagy másikának különvagyonához, a Csjt. hatályba lépésével közös vagyonukká vált, és ez a rendelkezés a (2) bekezdés szerint akkor is irányadó volt, ha a házastársak a vagyonközösséget szerződésben kizárták.19
A Csjt. házassági vagyonjogi szabályainak szembetűnő sajátossága volt a szűkszavúság, amely lényegében mindmáig megmaradt: a törvény mindössze hat szakaszt szentelt a vagyonjogi kérdéseknek. Ennek oka minden bizonnyal az – a meghozatalakor uralkodó – felfogás volt, amely a szocialista gazdasági rendben a házastársak vagyoni viszonyainak (is) csekély jelentőséget tulajdonított, és amely szerint a házassági vagyonjog körében a személyi tulajdon tárgyai játszanak döntő, az esetek túlnyomó részében kizárólagos szerepet, míg az egyéni gazdálkodás fejlesztésére szolgáló értékek és eszközök teljesen visszaszorulnak.20 Az ideológiai meggondolásokon túl a gyér szabályozás nyilván arra is visszavezethető volt, hogy az 1950-es évek elején magánszemélyek számottevő vagyonnal nem rendelkeztek. A gyakorlatban azonban számos problémát vetett fel, hogy a törvény egyáltalán nem szólt pl. – a közös vagyon fenntartásával és kezelésével járó költségek kivételével – a vagyon passzív tételeiről (a közös-, illetve a különadósságokról), a házastársak kölcsönös képviseleti jogáról, a közös rendelkezési jog megsértésének jogkövetkezményeiről, a közös vagyon és a különvagyonok vegyülése esetén a megtérítés lehetőségéről, módjáról. Márpedig a család normális életvitele során a közös- és a különvagyonnak a törvényben lefektetett éles elhatárolása csak ritkán valósul meg, a vagyonok vegyülnek egymással, adósságok keletkeznek, stb.21 A bírói gyakorlat számára – amely több esetben a korábbi, értéktöbbleti elv alkalmazásával kereste a választ a megtérítési igények és az adósságok elszámolása körében felmerülő kérdésekre – a Legfelsőbb Bíróság 5. számú irányelve mutatott irányt, olyan jogelvek rögzítésével, melyek egy része a törvénybe tartozott volna. Az irányelv leszögezte, hogy a házastársak vagyoni viszonyainak rendezésénél a közös vagyon védelmét fokozottan szem előtt kell tartani, ezért a közös vagyon mellett vélelem szól, kifejtette, hogy mely esetekben van helye a felhasznált különvagyon megtérítésének, és a bizonyítási teher ilyenkor miként alakul, milyen módon történjék a vagyonmérlegben az adósságok elszámolása és ezzel kapcsolatban hogyan alakulnak a megtérítési kötelezettségek, kimondta, hogy a hiányzó különvagyon megtérítésének nincs helye, ha sem közös vagyon, sem a másik félnek térítésre alapot adó különvagyona nincs, hogy a házassági vagyonjogi perben valamennyi igény együttes és végleges rendezésére kell törekedni. Rögzítette azt a fontos jogtételt, hogy a megtérítési igények rendezése az általános elvektől eltérően történhet, ha azt a méltányosság követelménye indokolja.
Az 5. számú irányelv több megoldása az 1974. évi I. törvény -nyel (első Csjt. novella) beépült a Csjt.-be, de a novella a gyakorlatban kialakult elveken túlmenően is bővítette a házassági vagyonjogi szabályokat. A törvény nyomán házassági vagyonjogunk teljesebbé vált: a) világosabb lett a közös és a külön vagyonok közötti határvonal (a személyes használatra szolgáló és a szokásos mértékű, illetőleg mennyiségű vagyontárgy különvagyonként nyert elismerést, míg a törvény kimondta, hogy különvagyonhoz tartozó és a mindennapi közös életvitelt szolgáló, valamint a szokásos mértékű berendezési és felszerelési tárgy helyébe lépő vagyontárgy tizenöt évi házassági együttélés után közös vagyonná válik), b) a vegyült vagyonok közötti megtérítési igények szabályozásra kerültek, c) törvényi szintre emelkedett a méltányosság elve, valamint d) a házastársak lakáshasználatának rendezésénél a családvédelmi érdekek elsődlegessége, e) a házastársaknak az életközösség alatt harmadik személyekkel kötött ügyeleteivel kapcsolatban szigorodott a harmadik személy tudakozódási kötelezettsége.22 A Csjt. novella folytán az 5. számú irányelv meghaladottá vált, a módosítás után felmerülő gyakorlati kérdésekben a Legfelsőbb Bíróság 10. irányelve nyújtott eligazítást (pl. értékváltozások figyelembevétele a megtérítés során, a házassági vagyonjogi igények egységes rendezésének elve, bizonyítási teher).
Az első Csjt. novella nem változtatta meg lényegesen házassági vagyonjogunkat sem elviekben (megmaradt kogens szabályként a vagyonközösségi rendszer), sem a részleteket illetően (hiszen a bírói gyakorlatból csupán azokat az alapvető elveket – és azokat sem kivétel nélkül – emelte be a törvénybe, amelyek már kezdettől törvényi szabályozásért “kiáltottak”, illetve a részletszabályok szükséges finomítását végezte el). A jogirodalomban pedig már ekkor felmerült a vagyonjogi rendszer szélesebb igényű átalakításának gondolata. Hartai László fejtette ki, hogy bár “a Csjt. megalkotása utáni időkben a társadalmi igényekkel, az igazságérzettel a házassági vagyonközösség rendszere állott leginkább összhangban”, …”a házassági vagyonjog fejlődését akasztaná meg, ha abszolutizálnánk a házassági vagyonközösség rendszerét, és elméletileg, mint egyedül lehetséges szocialista házassági vagyonjogi rendszert kezelnénk”.23 Sürgette a differenciáltabb és rugalmasabb házassági vagyonjogi szabályok kidolgozását, számos gyakorlati példán keresztül bemutatva a különvagyon és a közös vagyon merev elhatárolásának méltánytalanságát (pl. a baleseti kártérítéssel kapcsolatban). Felvetette a házassági vagyonjogon belül a “korlátozott szerződési szabadság” legalizálását, amelyet – véleménye szerint – meg kell, hogy előzzön a házassági vagyonjog “szerződéselméletének” kidolgozása. Az 1980-as évek elején Hartai hívta fel a figyelmet arra is, hogy az akkori, ún. kisvállalkozások (szerződéses üzemeltetés, gazdasági munkaközösségek) megjelenése a házassági vagyonjog felelősségi szabályainak (Csjt. 30. §) újragondolását teszik szükségessé.24
3. Ilyen előzmények után jutottunk el a magyar házassági vagyonjog törvényi szabályozásának máig utolsó állomásához, az 1986. évi IV. törvényhez (második Csjt. novella). A törvény, a miniszteri indokolás szerint “nem kívánta érinteni a házassági vagyonjog hatályos jogunkban bevált elveit”, ugyanakkor – e kijelentéssel ellentétben – a házassági vagyonjog szabályozásában lényeges változást hozott: házassági vagyonjogi szerződés megkötésével 1987. július l-jétől (a törvény hatályba lépésétől) a házasulóknak, illetve a házastársaknak módjuk van arra, hogy vagyoni viszonyaikat a Csjt. szabályaitól eltérően rendezzék. Ez jelentős, elvi áttörést jelentett a házassági vagyonjog addigi rendszerén: a magánjogi viszonyoktól idegen, kogens szabályok diszpozitívvá váltak, ily módon azoktól a szerződő felek – hasonlóan a Ptk. szerződési szabályaihoz – szabadon eltérhetnek, ha az eltérést a törvény kifejezetten nem tiltja. Ebből következik, hogy a Csjt. vagyonjogi rendelkezései csak akkor és annyiban érvényesülnek, amennyiben a házasulók, illetve a házastársak vagyoni viszonyaikat szerződéssel eltérően nem rendezik. A házastársak vagyoni viszonyainak elsődleges forrásává tehát – amennyiben megkötésére sor kerül – a vagyonjogi szerződés vált, a törvényi szabályok ahhoz képest másodlagosak. E nagy jelentőségű változást a törvényalkotó a Csjt. 27. §-ának (2) bekezdésének második mondatába “rejtette el”, abban a meglehetősen szűk megfogalmazásban, hogy a felek “a szerződésben a törvény rendelkezéseitől eltérően határozhatják meg, hogy mely vagyon kerül a közös, illetőleg a különvagyonba”. A törvény a házassági vagyonjogi szerződés tartalmára nézve az említett mondaton kívül más szabályozást nem ad, és a kötelező alakiságok kivételével [27. § (3) bek.] a szerződéssel kapcsolatban még diszpozitív szabályokat sem tartalmaz. A miniszteri indokolás példálózva sorol fel néhány okot, amelyek indokolttá tehetik a házasfelek vagyoni viszonyainak a vagyonközösségi rendszertől eltérő, szerződéses rendezését (pl. a magánszemélyek vállalkozásainak elterjedése, e vállalkozások kockázatának és anyagi felelősségének növekedése, a különvagyon körének a törvényben szabályozottnál szélesebb körű megvonása újraházasodás vagy a szülőktől, rokonoktól kapott jelentős vagyoni értékek esetén). Abban, hogy az eltérés hogyan, milyen tartalommal valósítható meg, a törvény nem kínál fel lehetőségeket, és nem ad választ arra, hogy ha a szerződés nem rendelkezik teljes körűen vagy egyértelműen a házastársak vagyoni viszonyairól, jogvita esetén a Csjt. szabályai lépnek-e a hiányzó rendelkezések helyébe, vagy a szerződés egyéb rendelkezéseiből felismerhető vagyonjogi rendszer elveit kell alkalmazni. A hiányosságot nem orvosolja, hogy a novella a Csjt.-be iktatta azt – az évtizedek óta követett – gyakorlatot, amely szerint a felek vagyoni viszonyaira a Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit is megfelelően alkalmazni kell [Csjt. 31. § (5) bek.]. A Ptk.-nak a szerződésekre vonatkozó általános szabályai ugyanis egyrészt nem nyújtanak megoldást a házassági vagyonjogban felmerülő, a szerződés tartalmát érintő speciális kérdésekre, másrészt a házastársait tartós vagyoni kapcsolatában a szerződés megkötése, módosítása, teljesítése, megszűnése nagyrészt az általánostól eltérő rendelkezéseket igényel.25
A második Csjt. novella a házassági vagyonjogi szabályok élén – az említett elvi változást követően már nem tartható -“Házastársi vagyonközösség” címet “Házassági vagyonjog”-ra változtatta, a vagyonjogot követően külön cím alatt helyezte el a házastársak lakáshasználatának rendezésére vonatkozó, korábban más jogszabályokban található, jelentősen módosított rendelkezéseket, és több kisebb módosítást is végrehajtott (pl. a bírói gyakorlatot követve rendelkezett arról, hogy a különvagyonnak az életközösség fennállása alatt keletkezett tiszta haszna közös vagyon). A házassági vagyonjogi szerződés bevezetése kapcsán a forgalom biztonságával és a harmadik személyek védelmével indokolta a Csjt. 27. §-ának (4) bekezdésének azt a szabályát, hogy a házastársak a harmadik személlyel kötött ügyleteik során kötelesek tájékoztatást adni arról, ha a szerződéssel érintett vagyontárgy valamelyikük különvagyonába tartozik. Ez a rendelkezés azonban – véleményem szerint – a hitelezők védelme szempontjából inkább visszalépést jelentett a Csjt. korábbi 27. § (3) bekezdéséhez képest, amely szerint harmadik személyekkel szemben hatálytalan volt az a megállapodás, amellyel a házastársak a vagyonközösségbe tartozó egyes vagyontárgyakat valamelyikük különvagyonába utaltak.
Az 1986-os Csjt. módosítás a házasfelek autonómiájának bővítését kívánta szolgáim, kimondott szándéka a családjogban a vagyonjogi (polgári jogi) elemek erősítése volt.26 Azok a gazdasági okok azonban, amelyek kényszerítően a változások irányába hatottak, már abban az időben szükségessé tették volna a házassági vagyonjogra vonatkozó fejezet részletes újraszabályozását. A házastársi vagyonnak a személyi tulajdon körét meghaladó, a vállalkozásból eredő vagyonnal történő kibővülése tudniillik már az 1980-as évek elejétől feszegette a házassági vagyonközösségi rendszer szűk kereteit. A házassági vagyonjogi szerződés bevezetésének egyik érveként a novella miniszteri indokolása utalt arra, hogy “a gazdasági viszonyok fejlődése … növelte a magánszemélyek vállalkozásainak kockázatát és anyagi felelősségüket. A felelősségnek az ilyen tevékenységet nem folytató házastársra való kiterjesztése azzal járhat, hogy az anyagi felelősséget csupán neki kell viselnie házastársa sikertelen gazdasági tevékenységéért.” A felelősségi rendszer újragondolása, a részletesebb, a gazdasági fejlődéshez jobban igazodó vagyonjogi szabályok kimunkálása azonban fel sem vetődött. Az egykori jogirodalom a gazdasági és a családjogi szabályozás közötti ellentétek feloldásának lehetőségét a vagyonjogi szerződésben látta, a problémákra mintegy “vészkijáratként” kínálva a felek által egyedileg megvalósított szerződéses rendezést.27
A házassági vagyonjogi szerződéshez sokan nem fűztek vérmes reményeket, de az – talán vérszegény szabályozásának is köszönhetően – a vártnál is szűkebb körben terjedt el. Ezért bevezetése bármilyen nagy jelentőségű volt elvileg, keveset változtatott a házassági vagyonjogon a gyakorlatban. A szerződés hiányában érvényesülő törvényes vagyonjogi rendszer (a vagyonközösség) szabályainak jellege, terjedelme lényegében nem változott. 1988 óta ugyanakkor, a gyökeres társadalmi átalakulás közepette a korábbi elképzelésekhez képest jóval nagyobb mértékben lendült meg a gazdasági jogalkotás. Ahhoz, hogy hazánk korszerű piacgazdasággal rendelkező országgá válhasson, olyan új vállalkozási-és pénzügyi befektetési formák kiépítésére volt szükség, amelyek korábban nem léteztek. A privatizáció, a szövetkezetek vagyonának felosztása is jelentősen megnövelte a magánszemélyek kezén lévő vagyon mennyiségét. Ennek eredményeképpen a családokban lévő vagyon megnövekedett, és összetétele is megváltozott. A házastársak vagyonában, sok esetben két, gazdasági szempontból jól szétválasztható vagyonrészt lehet elkülöníteni: az üzleti célú, valamint a házastársak (a család) fogyasztási célját szolgáló vagyont. Bár végső soron mindkettő a házastársak és a család boldogulását, jobb életkörülményeinek kialakítását szolgálja, működtetésük elvei eltérőek: az üzleti vagyon a piac törvényeinek van alávetve, nyereség elérésére törekszik, a családi vagyon elsősorban használati jellegű, és a közös célú megtakarítások felhasználása is a mindennapi élet szükségleteihez igazodik.
A gazdaság átalakulásának logikájából következő, fenti elkülönülés a jogi szabályozásban nem tükröződik. A gazdasági jogszabályok – feladatukból adódóan – nincsenek tekintettel arra, hogy az egyéni vállalkozó, kft.-tag, szövetkezeti üzletrész-tulajdonos vagy részvényes házasságban él-e vagy sem. A családjogi törvény viszont több mint tíz éve “süket” a gazdasági életben bekövetkezett változásokra: a házassági vagyonjog szabályozás 1987 óta változatlan. A bírói gyakorlat, amelyre évtizedeken keresztül a házassági vagyonjogban felmerülő újabb és újabb kérdések megválaszolása hárult, nem képes a törvényi szabályozás pótlására. Ebben a helyzetben elkerülhetetlenül szükséges a magyar házassági vagyonjogi rendszer átfogó felülvizsgálata.
III. A hatályos vagyonjogi szabályok kritikája
A továbbiakban vizsgáljuk meg, melyek a mai magyar házassági vagyonjognak azok az elemei, amelyek – a fentiekben vázolt helyzetben – újragondolást igényelnek, mely kérdések indokolhatnak a jelenlegitől eltérő, illetve részletesebb szabályozást.
1. Életközösség – vagyonközösség
A Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése értelmében a házastársi vagyonközösség létrejöttének két együttes feltétele van: 1. A házasságkötés (házassági kötelék), 2. az életközösség fennállása. A gyakorlatban kezdettől problémát okozott a házasságkötés előtti együttélés és az életközösség átmeneti jellegű megszakadása alatt szerzett vagyon jogi sorsának megítélése. A házasságkötés előtti együttélés a későbbi házastársak élettársi kapcsolata, amelynek vagyoni következményeire a Ptk. 578/G. §-ában foglaltak vonatkoznának. A Legfelsőbb Bíróság 10. számú irányelvének 3. pontja azonban ettől eltérő vélelmet állított fel, miszerint: “abból a ráutaló magatartásból, hogy a házastársak az élettársi együttélésük alatt közösen szerzett vagyontárgyakat továbbra is közösen használják és kezelik, – ellenkező megállapodás hiányában -arra kell következtetni, hogy azokat a házastársi vagyonközösség részévé kívánták tenni… Ezért a házasságkötést megelőző együttélés vagyonjogi szempontból a házassági életközösséggel egybeolvad, és a későbbi vagyonmegosztásnál a házasság vagyonjogi szabályait az életközösség tényleges kezdetétől kell számítani.” Amikor a Csjt. 1986-os módosítása után a 10. sz. irányelvet a Legfelsőbb Bíróság a 19. sz. irányelvvel hatályon kívül helyezte, felmerült a kérdés: tartható-e az említett vélelem azt követően is, hogy a törvény immár lehetővé teszi a házassági vagyonjogi szerződés kötését, az előírt speciális alakiságok mellett. Nem vitatható ugyanis, hogy egy ilyen szerződésben a házasság előtt szerzett vagyon sorsát is rendezni lehet. A bírói gyakorlat azonban fenntartotta azt az elvet, hogy – szerződés eltérő rendelkezése hiányában – a vagyoni viszonyok méltányos rendezése érdekében a házasság vagyonjogi hatásai az életközösség tényleges kezdetétől érvényesülnek (LB Pfv. II. 22. 531/1994.). Kétségtelen, hogy az esetek többségében a méltányosság és az életszerűség emellett szól (a házasságkötéssel az élettársak lényegében azt juttatják kifejezésre, hogy érzelmi és gazdasági közösségüket a Csjt. keretei közé kívánják helyezni), az említett Ptk.-beli szabály és az 1986-os Csjt. módosítás miatt azonban a megoldást többen – indokoltan – vitathatónak tartják.28 Mindezekre tekintettel szerencsés volna, ha a házasságkötés előtti élettársi kapcsolat vagyonjogi jogkövetkezményeiről maga a törvény (vagy a Csjt. vagy a Ptk.) szólna.
Törvénybe kívánkozik a házassági életközösség átmeneti megszakadásának a vagyonközösségre gyakorolt hatása is. Azt, hogy az életközösség megszakadása mikor tekinthető átmenetinek és mikor nem, és hogyan alakul a közbeeső időben szerzett vagyon sorsa, a bírói gyakorlat esetenként, a méltányossági szabály alkalmazásával oldja meg.29 Kidolgozatlan az is, hogy a házassági vagyonjogi szerződésre az együttélés ilyen jellegű, átmeneti hiánya milyen hatást gyakorol, különösen olyan esetekben, ha az együttélés megszakítását az addig szerzett vagyon megosztása nem követi.30 A Magánjogi Törvényjavaslat szerint a házassági életközösség tartós megszakadása esetén a szerzeményi közösség a különválással megszűnt, és bár az életközösség visszaállításával a szerzeményi közösség is helyreállt, hatálya a különélés ideje alatt szerzett vagyonértékre – ellenkező megegyezés hiányában – nem terjedt ki (Mtj. 141. §). A mai szabályozatlanság mellett a felek bizonytalanságban lehetnek, hogy a későbbi vagyonmegosztáskor mi tartozik majd a külön-, illetve a közös vagyonba.
Az életközösség megszűnésének időpontja egyébként is sok esetben ádáz vita tárgya, különösen akkor, ha valamilyen jelentős vagyoni tétel megszerzésére ahhoz közeli időpontban került sor. A Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése értelmében az életközösség megszűnésekor a vagyonközösség véget ér. Ezért annak a házastársnak, aki az életközösség megszűnése körüli időpontban saját nevében nagyobb vagyont (ingatlant, üzletrészt stb.) szerzett, az az érdeke, hogy a vagyonszerzés már a különválást követő időre essék, míg a másik házastársnak ennek az ellenkezője. A közös szerzés vélelmének érvényesülése így sokszor “egy hajszálon függ”, bizonyítási kérdéssé fokozódik le. A kérdést több ország házassági vagyonjoga úgy oldja meg, hogy a vagyonközösség az életközösség megszűnése esetén is csak akkor szűnik meg, ha azt bírói végzés mondja ki (legal separation) .31 Ennek a bevezetése Magyarországon feltehetően ellenállásba ütközne (sokan az 1894. évi XXI. tc. VI. fejezetében szabályozott ágytól, asztaltól való elválasztás felélesztését látnák benne), mint egy lehetőségen azonban érdemes rajta elgondolkozni.
2. Tulajdon – vagyon
A Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése szerint a vagyonközösség lényege, hogy: “a házastársak osztatlan közös tulajdona mindaz, amit a házassági életközösség fennállása alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, kivéve azt, ami valamelyik házastárs különvagyonához tartozik.”
a) A törvény fenti rendelkezését a bírói gyakorlat kezdettől úgy értelmezi, hogy az bármely házastársnak az együttélés alatti szerzése esetén vélelmet állít fel a közös szerzés mellett, és a megszerzett vagyontárgy a törvény erejénél fogva (ipso iure) a vagyonközösség része lesz (Ld. 5. irányelv, 10. irányelv, majd azóta is: BH 1988/4. sz. 101., 1992/7. sz. 465.). A vélelemnek kettős rendeltetése van: védi a házastársak érdekeit az egymás közti viszonyukban, és a fedezet biztosításával védi a házastársakkal ügyletet kötő harmadik személyek (a hitelezők) érdekeit. Azt a lényeges jogi momentumot, hogy itt vélelemről van szó, magának a törvénynek kellene tartalmaznia, miként arra a jogtörténetben (Mtj. 144. §) és a külföldi országok jogában is (pl. Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában) számos példát találunk.32
b) Az “osztatlan” közös tulajdon kifejezés arra utal, hogy valójában hányad nélküli közös tulajdonról van szó, amit alátámasztani látszik a Csjt. 30. §-ának (1) bekezdése, amely a vagyonközösséghez tartozó tárgyakról való rendelkezésben – egészen a közös vagyon megosztásáig – a házastársak közös egyetértését kívánja meg, a házastárs önállóan tehát még saját eszmei tulajdoni hányadával sem rendelkezhet; a házastársi közös tulajdon ebből a szempontból szorosabb kötelék, mint a polgári jogi közös tulajdon, ahol a tulajdonostársat a Ptk. 145. §-ának (1) bekezdése alapján megilleti a saját tulajdont hányadával való rendelkezés joga. A szlovén házassági vagyonjog hasonlóan az osztatlan közös tulajdont mondja ki, ami az ottani törvény szerint azt jelenti, hogy a hányad a szerzéskor “meghatározhatatlan”, a vagyonmegosztáskor azonban a házastársaknak a közös vagyonból egyenlő részesedés jár.33 A magyar bírói gyakorlat szerint a közös szerzés egyenlő arányú- szerzést jelent, ami a közös vagyon vonatkozásában hányados tulajdonközösségnek felel meg, a Csjt. 30. §-ának (1) bekezdése csupán a rendelkezési jogot korlátozza (LB Pf. II. 20. 082/1980.). Azt, hogy az osztatlan közös tulajdon aránya egyenlő, a Csjt.-nek ki kellene mondania, annak ellenére, hogy a Ptk. 139. §-ának (2) bekezdéséből (“kétség esetén a tulajdonostársak tulajdoni hányada egyenlő”) ez levezethető.
c) A jogirodalmat az 1950-es évektől kezdődően foglalkoztatta az a kérdés, hogy a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdésében a tulajdon szó mit takar, felfogható-e a házastársak vagyonközössége pusztán “tulajdonközösségnek”. Szigligeti szerint a vagyonközösség “tárgyai nemcsak dolgok (ingóságok, ingatlanok) lehetnek, hanem egyéb olyan vagyon tárgyak (jogok, követelések) is, amelyeken tulajdonjog voltaképpen nem is állhat fenn. Így a közös vagyon ilyen elemeit illetően csak képletesen, a közös rendelkezési jog kifejezésére értendő a közös tulajdon.”34 Kauser Lipót kifejtette, hogy “nemcsak az válik közössé, ami egyáltalán tulajdonjog tárgya lehet, és ezért nem minden válik a házastársak közös tulajdonává, ami a vagyonközösség elemévé lesz.”35 A legújabb szakirodalom is arra az álláspontra helyezkedik, hogy a házastársak vagyonközösségében “a vagyon szélesebb körű fogalom, mint a tárgyiasult tulajdon. Vagyon alatt valamely személy olyan jogainak és kötelezettségeinek összességét értjük, amely anyagi értéket képvisel, amely valamilyen módon pénzben kifejezhető”.36
Az elmúlt évtizedben a bírói gyakorlatnak is számos esetben állást kellett foglalnia abban a kérdésben, hogy a Csjt. “közös tulajdon” fogalma mit jelent, különös tekintettel arra, hogy a törvény szabályai “dologi jogias” szemlélettel lettek felépítve és ezért azokban vagyoni értékű jogokról, illetve a kötelezettségekről nem esik szó. A Legfelsőbb Bíróság az egyik házastárs egyéni vállalkozói tevékenységével kapcsolatban az életközösség fennállása alatt felmerült adósságot azzal az indokolással sorolta a vagyonközösségbe, hogy “a közös vagyon szélesebb körű, mint az a közös tulajdon, mely az életközösség alatt szerzett dolgokon keletkezett, a vagyon körébe tartoznak ugyanis a vagyoni értékű jogok, illetve a vagyoni tárgyú kötelezettségek is.” (BH 1998/5. sz. 233.) Házastársi közös vagyonnak minősítette a Legfelsőbb Bíróság az egyik házastársnak a távbeszélő szolgáltatás igénybevételére irányuló – térítés ellenében megszerzett – előfizetői jogosultságát, köznapi nyelven: telefonvonalat (BH 2000/9. sz. 395.), a tartós földhasználati jogot (LB Pfv. II. 23. 399/1997.), az önkormányzati bérlakás vagyoni értékét, amelynek felhasználásával a házastársak ingatlan-tulajdont szereztek (BH 1998/2. sz. 84. és LB Pfv. II. 22. 313/1997.). Ez utóbbival kapcsolatban megjegyzést igényel, hogy a korábbi – különösen az 1986-os Csjt. novella előtti – bírói gyakorlat következetesen elzárkózott a lakásbérleti jog házastársi közös vagyonba tartozásának elismerése elől, és a jogirodalomban máig él az a felfogás, amely szerint “a lakásbérleti jog – annak ellenére, hogy pénzben kifejezhető forgalomképes vagyoni értéke még ma létezik – nem tartozik a házastársi vagyonközösségbe.”37
3. Házastársi vagyon – társasági vagyon
A vagyon és a tulajdon megkülönböztetésnek alapvető jelentősége van akkor, amikor a házastársak vagy az egyik házastárs által a gazdasági társaságba “bevitt” vagyoni hozzájárulás jogi sorsát – a házassági vagyonjog szempontjából – kutatjuk. A társaság vagyona [amely az alapításkor a tagok pénzbetétéből és az általuk rendelkezésre bocsátott vagyoni értékű, nem pénzbeli hozzájárulásból (apportból) áll, a későbbiekben pedig – elsősorban a gazdálkodás eredményétől függően – növekedhet vagy csökkenhet] a tagok vagyonától elkülönül és a társaság mint önálló jogalany vagyonává válik [1988. évi VI. törvény (a továbbiakban: Gt.I.) 22. §, 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: Gt.II.) 12. §]. A társaság tagját – a közös tulajdontól eltérően – a hagyományos értelemben vett tulajdonosi jogosítványok (birtoklás, használat, rendelkezés joga) nem illetik meg, hanem a tag a vagyoni hozzájárulása, betétje, üzletrésze fejében a tagsági jogviszonyból eredő jogokat gyakorolja, illetve kötelezettségeket teljesíti. Ezen nem változtat az sem, hogy a tagnak tagsági jogviszonyának megszűnésekor elszámolási igénye, a társaság megszűnése esetén pedig tulajdoni várománya van a társasággal szemben.38
A fentiek alapján a jogirodalomban megjelent olyan vélemény, hogy a házastársak vagyonközössége szempontjából “…a társaságokba történő belépéssel nem tulajdonszerzés, hanem tulajdonvesztés történik”, a társaság rendelkezésére bocsátott vagyon kikerül a házastársak rendelkezése alól, és ezért nincs lehetőség arra sem, hogy a házastársak (vagy egyikük) által valamely gazdasági társaság rendelkezésére bocsátott vagyon a házastársak között – szerződéssel vagy bírói ítélet alapján – megosztásra kerüljön.39 Az ezzel ellentétes többségi álláspont szerint azonban a gazdasági társaságban meglévő közös vagyoni értékből a nem tag házastársnak is részesülnie kell, ennek az igénynek a kielégítési módja az, ami a közös vagyon megosztása során – a társasági jog speciális szabályai miatt – problematikus, hiszen a tagsági viszony fennállása alatt a tagok a társaságból a vagyont csak a Gt. szabályai szerint vonhatják ki, és csak aszerint rendelkezhetnek vele.40
A családjogi bírói gyakorlat kezdetben nem volt egységes abban, hogy mi az, ami a házastárs tagsági viszonya alapján a házastársi közös vagyonba tartozik. Az egyik ügyben egy közkereseti társaságként működő gmk. által használt üzlethelyiség bérleti jogának értékét és az üzlet árukészletét, egy másik perben egy betéti társaság nyomdaipari gépeit és anyagkészletét állította be a bíróság a közös vagyon mérlegébe a tag házastárs vagyoni hozzájárulásának arányában, az életközösség megszűnésekori állapot és érték figyelembe vételével. A Legfelsőbb Bíróság mindkét ügyben alaptalannak találta a tag házastárs felülvizsgálati kérelmét, amely szerint “legfeljebb” az említett társaságok rendelkezésére bocsátott vagyoni hozzájárulás összege képezhetné a házastársak közti elszámolás tárgyát, ugyanakkor tévesnek minősítette az aktív társasági vagyon arányos részének beállítását a vagyonmérlegbe. A felülvizsgálati ítéleteit abból indultak ki, hogy a tagsági viszony, illetve a társaság megszűnése esetén a tagnak elszámolási igénye van a társasággal szemben [Gt.I. 81. § (1) bek., 86. § (1) és (3) bek.], és ez az elszámolási igény a számára vagyoni értékű jogokat és kötelezettségeket keletkeztet. Ebből következik, hogy “házastársi közös vagyonnak nem a gmk. (bt.) által az alapítása és működése során megszerzett vagyoni aktívumok (dolgok, jogok) életközösség megszűnésekori értékének a tag házastárs vagyoni hozzájárulásával arányos része, hanem annak az elszámolási igénynek mint vagyoni értékű jognak az értéke minősül, amely a tag házastársat a gmk.-beli (bt.-beli) részesedése alapján a tagsági viszonyának vagy magának a társaságnak az életközösség megszűnése esetén megilletné.” A nem tag házastárs ennek a vagyoni értéknek a házassági vagyonjogi szabályok szerint őt illető részét nem a társaságtól követelheti, hiszen ő maga a társasággal nem áll jogviszonyban, és arra egyébként is csak a Gt. által meghatározott időpontokban kerülhet sor [Gt.I. 61. § (2) és (3) bek.], nincs akadálya viszont a feltételezett elszámolási igény házastársak közti megosztásának. A házassági vagyonjogi elvek az irányadók abban a kérdésben is, hogy miként értékelje a bíróság azt a vagyonszaporulatot, amely a társasági részesedésben az életközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig terjedő időben bekövetkezik. Ebben az időszakban a tag házastársnak a társaságban végzett személyes tevékenységének díja, mint kereső tevékenységből eredő jövedelem már az ő különvagyonának minősül, a házassági életközösség fennállása alatt teljesített vagyoni hozzájárulás későbbi értékemelkedését azonban (a nyereség arányos részét) a felek között elszámolható érték meghatározása során figyelembe kell venni (BH 1999/12. sz. 553., LB Pfv. II. 21. 896/1998.).
A gazdasági társaságban lévő házastársi közös vagyon kérdéseit részletesen elemző könyvében Cséri Éva az említettek alapján arra következtetésre jut, hogy házastársak esetén “a gazdasági társaság alapítása, illetőleg a működő gazdasági társaságba való belépés a vagyon sajátos megkettőződését eredményezi: a tagok által a gazdasági társaság rendelkezésére (tulajdonába vagy használatába) bocsátott vagyoni (pénzbeli, nem pénzbeli) hozzájárulás, valamint a társaság működése során szerzett vagyon … a társaság vagyonába, a tagoknak a társaságbeli részesedésen alapuló vagyoni értékű jogosultsága pedig – mint a hozzájárulás “ellenértéke” – a tagok magánvagyonába kerül.”41 A tag házastárs által megszerzett és az életközösség megszűnésekor is meglévő társaságbeli részesedés mint a tag házastárs magánvagyona a megosztandó házastársi közös vagyon. Csűri szerint ilyen felfogás mellett a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdésében írott tulajdon szó módosítása sem szükséges: miként a társasági tagsági jogokat sem képes a tulajdonjog létező fogalma befogadni, különbséget kell tenni a klasszikus polgári jogi tulajdonjog és a családjogi értelemben vett tulajdonjog között. Az előbbinek a tárgyára és tartalmára a Ptk. irányadó: csak birtokba vehető dolgokon állhat fenn, mindenkivel szemben hatályos stb., míg az utóbbi lényegében a “vagyon” fogalomkörét jelöli, ám “a házastársak és harmadik személyek közötti külső jogviszonyban csak akkor és annyiban minősül tulajdonjognak… amennyiben az adott vagyontárgy az adott jogág szabályai szerint tulajdonjog… tárgya lehet.” Következésképpen különbséget kell tenni a tulajdonjog polgári jogi, társasági jogi és családjogi fogalma között.42
Az említett álláspont a hatályos jog keretei között a kérdés optimális megoldását nyújtja, elméletileg azonban aggályosnak tűnik, hogy a tulajdonjognak a magánjogon belül eltérő fogalmat adjunk attól függően, hogy magánszemély, gazdasági társaság tulajdonáról vagy házastársak közös tulajdonáról van szó. A vagyon “megkettőződése” kifejezés is vitatható, hiszen a gazdasági társaságban lévő házastársi közös vagyoni részesedés egy vagyoni értéket jelent, ami különbözőképpen minősül a társaság illetőleg a házastársak szempontjából. A valódi megoldás – véleményem szerint – a házassági vagyonjogi szabályok módosításában keresendő, mégpedig úgy, hogy a törvény szövegében világossá kell tenni: a vagyonközösség szélesebb tartalmú, mint a tulajdonközösség, és rendelkezni kell az előbbinek azokról az elemeiről is (vagyoni értékű jogok, kötelmi követelések, adósságok), amelyeket a törvény jelenlegi szövege nem tartalmaz (ld. részletesebben III/5. pontot). A házastársak közös tulajdonának azonban csak a vagyonközösségnek azok az elemei minősülhetnek, amelyek harmadik személyekkel szemben is (dologi hatállyal) érvényesíthetők. Az a körülmény pedig, hogy a gazdálkodás modern viszonyai között megszaporodtak “a tulajdonjog létező fogalmába” be nem férő jogosultságok, a házassági vagyonjog szempontjából felvetheti egy, a reálszerzésen alapuló vagyonjogi rendszer alternatívájaként szabályozott vagyonjogi rendszer kiépítését (ld. IV. részt.).
4. Közös vagyon – különvagyon
A Csjt. házassági vagyonjogi rendszere – mint láttuk – a házastársak közös, illetve különvagyonának markáns elkülönítésén alapul. Ezt az elkülönítést a törvény oly módon valósítja meg, hogy közös szerzeménynek minősíti mindazt a vagyont, ami a Csjt. 28. §-ában foglalt taxatív felsorolás értelmében nem tekinthető valamelyik házastárs különvagyonának. A házastársak összvagyonán belül a különvagyon dologi jogilag elkülönült alvagyon. A házastársak együttélése során azonban a házasságba hozott vagy az együttélés alatt keletkezett különvagyonok igen gyakran összeolvadnak a közös vagyonnal, és ez a vegyülés olyan mértékű is lehet, hogy a vagyonmozgás nyomon követése – főleg huzamos együttélés után – szinte lehetetlenné válik. A közös vagyon és a különvagyon elhatárolásának az elmúlt évtizedekben gazdag bírói gyakorlata alakult ki, amely egyes kérdésekben a két alvagyon közti határok módosításának igényét is felveti.
a) A Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése értelmében a különvagyonnak a házassági életközösség alatt keletkezett haszna közös vagyon, levonva ebből a vagyonkezelés és fenntartás költségeit. A közös vagyon ekként a különvagyon “képzeleti haszonélvezője”.43 Az ítélkezési gyakorlat ezt a szabályt alkalmazza pl. állattartás esetén, amikor a szaporulat (mint haszon) a közös vagyonba kerül, de a kieső egyed pótlására beállított egyed mint a különvagyon helyébe lépett érték különvagyon marad (BH 1981/10. sz. 408., PJD IX. 212.). Rövid házassági együttélés esetén előfordulhat, hogy a szóban forgó rendelkezés alkalmazása méltánytalan eredményre vezet. Pl. az együttélés megkezdésekor az egyik házastárs magas betétállományú takarékbetétkönyvvel rendelkezik, amely az életközösség fennállása alatt jelentős kamatot hoz. Ilyen esetben nem igazságos, hogy a másik házastársat a kamat fele – egy-két éves együttélés után – teljes egészében megilleti. A méltányossági szabály [Csjt. 31. § (5) bek.] alkalmazásával a kamat megosztásának részbeni vagy teljes mellőzése44 a törvény speciális tételes rendelkezésével állna szemben, így dogmatikailag vitatható. Érdemes újragondolni tehát azt a kérdést: vajon kivétel nélkül, minden esetre nézve indokolt-e fenntartani azt a rendelkezést, hogy a különvagyon tiszta haszna a közös vagyont gazdagítja. Franciaországban pl. a különvagyon haszna csak akkor válik – megtérítési igény nélkül – közös vagyonná, ha közös célra használják fel, ha viszont nem, különvagyon marad.45
b) Hasonlóan merevnek tűnik az a rendelkezés, amely szerint minden esetben a díj esedékességének időpontja határozza meg, hogy a szellemi alkotás létrehozóját megillető vagyoni juttatás a közös- vagy a különvagyonba tartozik-e. Tóthné Fábián Eszter mutat rá, hogy ez bizonyos esetekben súlyos méltánytalanság forrása lehet: pl. hosszabb ideig fennálló házasságban az egyik házastárs éppen azért nem folytat kereső foglalkozást, hogy a másik számára a nyugodt alkotáshoz szükséges hátteret megteremtse, de mire az alkotásért járó díj esedékessé válik, elválnak, és ebből az Összegből ő sem munkadíj, sem tartásdíj címén nem részesül. A házassági vagyonjogi szerződés megkötésének lehetősége nem jelent törvényes garanciát az ilyen esetek megoldására.46 A törvény jelenlegi rendelkezését az 1974-es Csjt.-novella iktatta be, lényegében törvényi szintre emelve a Legfelsőbb Bíróság korábbi PK 116. sz. állásfoglalásában foglalt jogelveket. Az állásfoglalást megelőzően azonban a bitói gyakorlatban nem volt ismeretlen az a megoldás sem, hogy a házassági életközösség fennállása alatt alkotott műért járó díj fele arányban a házas-társat illesse és a jogirodalomban is többen az utóbbi álláspontot osztották.47
c) Átgondolást igényel a személyes használatra szolgáló és szokásos mértékű, illetőleg mennyiségű vagyontárgyak fogalmi köre, esetleg tágabb megfogalmazásának lehetősége is. A bírói gyakorlat – a közös vagyon vélelméből kiindulva – ezt a rendelkezést szűken értelmezi, és a különvagyon köréből mind a házastárs foglakozásának gyakorlásához szükséges eszközöket, felszerelést (pl. kisipari műhely gépei, orvosi műszer, üzlet berendezése – LB Pfv. II. 20. 357/1993.), mind a hobbiból, kedvtelésből gyűjtött tárgyakat, a szabad időben az egyik házastárs által végzett tevékenységhez szükséges ingóságokat (barkácskészlet, horgászfelszerelés), a versenyző által nyert díjakat, vadásztrófeákat (BH 1980/6. sz. 214., PJD IX. 204.), mind pedig a felek vagyoni helyzetéhez képest kiemelkedően magas értékű személyes használati tárgyakat (ékszer, nercbunda stb. – LB Pf. II. 20. 358/1976.) kirekeszti.
A külföldi törvények jelentős szempontként tartalmazzák, ha valamelyik vagyontárgy, vagyoni érték az egyik házastárs személyéhez kapcsolódik, és a házastárs érdekeltségét (attaechment of goods) mind a különvagyon, közös vagyon határainak meghúzásánál, mind a közös vagyon megosztásánál figyelembe veszik. Hollandiában, pl. az életközösség fennállása alatt kapott tartásdíjak, nyugdíj igénylése, a “szenvedésekért és a lehetőségek elvesztéséért” kapott kártérítés, az életbiztosítás egyes fajtái mint személyhez kapcsolódó vagyoni részesedések nem tartoznak a közös vagyonba. A vállalkozásból származó tőke és a társasági részesedés a közös vagyon része, ez azonban nem jelenti azt, hogy a másik házastársnak a vállalkozás vezetésébe bármiféle beleszólása lenne, vagy tagsági jogokat gyakorolhatna, erre őt házassági vagyonjogi szerződéssel sem lehet felhatalmazni. A vállalkozás goodwillje, ha vagyoni értékkel bír, a közös vagyon, a személyhez kötött goodwill (név, logo stb.) azonban különvagyon marad. A közös vagyon megosztásánál a házastárs foglalkozásához szükséges vagyontárgyakat a törvény értelmében ennek a házastársnak kell juttatni.48
Magyarországon a jogirodalom már az 1980-as évek elején felvetette, hogy vannak esetek, amikor valamely vagyontárgyat – annak jellegére, rendeltetésére és megszerzésének sajátos módjára tekintettel – a megszerző házastárs tulajdonaként kellene elismerni, értékmegtérítési kötelezettség nélkül (pl. sportversenyen nyert díj, jutalomtárgy, vadásztrófea), és a vagyonmegosztásnál is erőteljesebben kellene értékelni az egyik házastársnak a vagyontárgyhoz fűződő vagyoni és eszmei érdekeltségét.49 A bírói gyakorlat a különvagyon körét – contra legem – bővítette a házastárs személyiségében keletkezett hátrány kiegyenlítésére szolgáló kártérítési (biztosítási) összeggel (BH 1976/4. sz. 159., LB P. törv. 20. 483/1989.), és a közös vagyon megosztásánál a kizárólag az egyik házastárs által végzett foglalkozáshoz vagy tevékenységhez szükséges, illetve az azok által szerzett vagyontárgyakat – megfelelő ellenérték fejében – lehetőség szerint ennek a házastársnak a tulajdonába adja (LB Pf. 22. 330/1993.). A kérdést ezen az úton továbbhaladva, törvényben kellene egyértelműen rendezni.
d) A különvagyonba tartozik a házassági életközösség alatt az egyik házastárs által ajándékba kapott vagy öröklés útján szerzett vagyontárgy. A bírói gyakorlatban vitás volt, hogy az együttélés alatt mikor tekinthető csak az egyik házastárs és mikor mindkettő megajándékozottnak; ebből a szempontból jelentősége van az ajándékozó szándékának, az ajándéktárgy jellegének, az alkalomnak. A PK 281. állásfoglalás szerint kétség esetén elsősorban az ajándékozó szándéka a meghatározó, amelyre mindenekelőtt az ajándékozáskori nyilatkozatából lehet következtetni. Ilyen nyilatkozat hiányában (és ez a rendszerinti eset) vehetők további szempontok (jelleg, alkalom) figyelembe. Az állásfoglalás azonban az ajándékozó szándékának vizsgálatánál egy olyan vélelmet is felállít, amely már nem csupán az ajándékozás időpontját tekinti irányadónak, hanem a vagyonmegosztásra előre mutat. Abból kiindulva, hogy az a szülő vagy rokon, aki eredetileg (az ajándékozáskor) nem csupán gyermekét (rokonát), hanem annak családalapítását kívánta támogatni – közvetve tehát a másik házastársat is -, egészen biztosan nem szándékozott az együttélés végleges meghiúsulása esetére is mindkét házastársat ingyenes juttatásban részesíteni, kimondta, hogy: a szülő vagy más rokon által adott jelentősebb értékű ajándékot rendszerint az ő gyermeke vagy rokona részére szóló juttatásnak kell tekinteni. Az életközösség megszűnésekor az ajándékból még meglévő (helyébe lépett) értéket tehát főszabályként különvagyonként kell elszámolni. Az állásfoglalás életszerűségét nem lehet kétségbe vonni, a jogtételnek azonban valamilyen módon a törvény rendelkezései között kellene helyét szorítani. Külföldi példaként említhető, hogy pl. Hollandiában az ajándékozási szerződésbe vagy végintézkedésbe foglalt kizárólagossági kikötés (exclusion stip-ulatian) az, amely a különvagyoni jelleget megalapozza, melynek nem feltétlenül egy okiratban, de egy időben kell történnie a juttatással és azt közjegyzői okiratba kell foglalni.50
A magyar bírói gyakorlat nem tekinti különvagyonnak az egyik házastárs által az együttélés alatt kötött öröklési szerződéssel szerzett vagyontárgyat, abból kiindulva, hogy a szerzés nem ingyenes (BH 1992/7. sz. 465.), és ugyanezt az elvet alkalmazza arra a tartási- és életjáradéki szerződésre, amely eltartóként csak az egyik házastársat jelöli meg. A másik házastárs ezáltal attól függetlenül jut hozzá a másik által szerzett vagyonhoz, hogy az ellenszolgáltatásból mennyit teljesítettek együtt illetve a kötelezett házastárs külön. A házastársak belső viszonyában a kérdés elszámolással illetve – nagyon rövid idejű közös teljesítés esetén – a méltányossági szabály egyidejű alkalmazásával rendezhető. Okkal vetődnek fel azonban kétségek a közös vagyonba tartozással kapcsolatban az örökhagyó vagy az eltartott végintézkedési- illetve szerződési szabadságának oldaláról: tekinthető-e az ő vagyona örökösének, társtulajdonosnak az, akit nem szándékozott ilyen jogcímen juttatásban részesíteni? A törvény módosítása során a nem szerződő házastárs megfelelő védelme mellett egészen biztos, hogy erről a szempontról sem szabad elfeledkezni.51
e) Külön kell szólnunk a házastársait egymás közötti ajándékozásairól. Ez a jogügylet – a Csjté. 8. §-a értelmében közokirati formához kötötten – nem volt tiltott a Csjt. 1987 előtt hatályos szabályai szerint sem, de a Csjt. 28. §-ának (2) bekezdése eredetileg úgy rendelkezett, hogy “a házastársak olyan megállapodása, amellyel a vagyonközösségbe tartozó egyes vagyontárgyakat valamelyikük különvagyonába utalnak, harmadik személyekkel szemben hatálytalan.” Ez a rendelkezés a harmadik személyek irányában fennálló hatálytalanságot általános érvénnyel mondta ki, vagyis a különvagyonnak ez a formája kizárólag a házastársak egymás közti viszonyában volt érvényesíthető, így a különvagyon e részében nem vált dologi hatályúvá. A különvagyonba – és általában az egyik házastársi alvagyonból a másikba történő -“utalást” a bírói gyakorlat is szűken és csak a házastársak belső viszonyát érintő ügyletként értelmezte, lényegében “a megtérítési igényről való lemondás szándékával” a másik alvagyon javára szóló juttatásként.51 A második Csjt. novella az idézett rendelkezést hatályon kívül helyezte, ehelyett a Csjt. 27. §-ának (4) bekezdését iktatta be, amely szerint “a házastársak harmadik személyekkel kötött ügyleteik során kötelesek tájékoztatást adni arról, ha a szerződéssel érintett vagyontárgy valamelyikük különvagyonába tartozik.” Ez a szabály, amely a korábbi hatálytalansági szankció helyébe a tájékoztatási kötelezettséget állította, nem ad megfelelő védelmet a harmadik személynek a házastársak közti vagyonmozgatásokkal szemben, különösen akkor nem, amikor a házastársaknak házassági vagyonjogi szerződéssel is lehetőségük van a törvény rendelkezéseitől eltérően meghatározni, hogy mi tartozik a közös-, illetve a különvagyonba [Csjt. 27. § (2) bek.]. A harmadik személy ugyanis a házastársak esetleg rosszhiszemű magatartása esetén csak utólag léphet fel a fedezetelvonás, illetve a kártérítés szabályai szerint (Ptk. 203. §, 339. §), az ügyletkötéskor még azzal sem lehet pontosan tisztában, hogy melyik alvagyonra köti a megállapodást, illetve a vele ügyletet kötő házastárs milyen vagyoni fedezettel rendelkezik.
A kérdés megoldása több szálon kereshető. Az egyik az, hogy a házassági vagyonjogi szerződésnek, továbbá a házastársak közötti olyan további jogügyleteknek, amelyek a közös vagyon terhére a különvagyon, vagy – vagyonelkülönítő szerződés esetén -a különvagyon terhére a közös vagyon, illetve a másik különvagyon növelésével járnak, csak akkor van harmadik személyekre kihatása, ha a harmadik személy az ügyletkötéskor erről tudomással bír. Ehhez rendelkezni kellene a házassági vagyonjogi szerződéseit valamiféle közhiteles nyilvántartásáról53, és a törvényben a különvagyon tárgyainak felsorolásában szerepelnie kellene “a házassági vagyonjogi szerződésben különvagyonnak minősülő vagyontárgynak” is. Egy másik megoldási lehetőség annak törvényi kimondása, hogy a házastársak között létrejött bármilyen olyan szerződés, amely a közös vagyon és a különvagyon arányainak megváltoztatásával jár, nem hat ki azokra a hitelezőkre, akiknek a követelése a házastársak szerződését megelőzően keletkezett. (Ehhez hasonló szabályt tartalmazott a Kúria 417. Elvi Határozata, amely szerint a házassági életközösség alatt a közszerzemény szerződéssel megosztható volt ugyan, de ez “nem járhatott azoknak a hitelezőknek a sérelmével, akiknek követelése a házastársak szerződését megelőzően keletkezett.”). Végül elképzelhető olyan megoldás is, hogy ha a házastársak egymás különvagyonába oly módon “utalnak” egyes vagyontárgyakat, hogy arról harmadik személy nem tud és nem is tudhat (hallgatólagosan, szóbeli megállapodással), ez nem eredményez mást mint a használati és kezelési jog átruházását.54
5. Adósság – felelősség
A házastársak adósságai vagyonuk passzív elemei: azok a kötelezettségek, tartozások, amelyek egyiküket vagy mindkettőjüket harmadik személyekkel szemben terhelik. Az első esetben a házastárs különadósságáról, a másodikban közös adósságról van szó. A különadósság és a közös adósság megkülönböztetésének a házastársak egymás közti viszonyában van jelentősége: amennyiben az adósság kiegyenlítése nem abból az alvagyonból történt, amelynek terhére keletkezett, ez a közös vagyon megosztásakor megtérítési igény érvényesítésére ad alapot. Ettől különbözik az a kérdés, hogy a házastársak harmadik személyekkel szemben akár az egyikük különvagyona, akár a közös vagyonuk körében keletkezett tartozásokért miként és milyen vagyonukkal felelnek.
a) A Csjt. házassági vagyonjogi rendelkezéseinek szembetűnő hiányossága, hogy a vagyon passzív elemeiről – adósságokról, kötelezettségekről – egyáltalán nem rendelkezik. A különadósság, illetve a közös adósság elhatárolása, az ezzel kapcsolatos rendező elvek kialakítása a bírói gyakorlatra maradt, amelynek alapjaira a törvényi szabályozás felépíthető.
Az adósság közös- illetve különvagyoni jellegének elhatárolásánál az ítélkezési gyakorlat két tényezőnek tulajdonít döntő jelentőséget: 1. az adósság az életközösség fennállása alatt keletkezett-e, 2. a külön- vagy a közös vagyon tárgyait terheli-e, illetőleg a különvagyon vagy a közös vagyon körébe tartozó tevékenységgel kapcsolatban jött-e létre.
Ad 1. A házastársnak az életközösség megkezdése előtt keletkezett jogcímen alapuló tartozása különadósság, miként azok a kötelezettségei is, amelyek az életközösség megszűnése után nem a közös vagyonhoz kapcsolódóan jöttek létre. Közömbös, hogy a tartozásból eredő kötelezettség teljesítése mikor esedékes (pl. korábban vállalt kölcsöntartozást az életközösség fennállása alatt kell teljesíteni). A házasság megkötése előtt keletkezett, törvényen alapuló tartási kötelezettséget azonban az ítélkezési gyakorlat nem minősíti különadósságnak, mert azt vélelmezi, hogy a másik házastárs a tartási kötelezettség ismeretében kötötte meg a házasságot, és ezáltal azt a házassági vagyonjogi igények rendezése során külön elszámolás alá nem tartozó kötelezettségnek tekintette (PJD. III. 267.). A férjnek a házassági életközösség alatt idegen nővel folytatott viszonyából eredő gyermektartási kötelezettséget viszont – a feleség erre irányuló igénye esetén – a közös vagyon javára meg kel! téríteni (PJD. IV. 279.). Előfordul, hogy a tevékenység és a fizetési kötelezettség időpontja elválik egymástól (pl. az egyik házastárs adófizetési kötelezettséggel járó tevékenysége még az életközösség idejére esik, az adó kivetésére azonban az életközösség megszűnése után kerül sor). Ilyen esetekben abból kell kiindulni, hogy a házastárs tevékenységének eredménye mikor jelentkezett: ha az életközösség alatt, akkor vélelmezhető, hogy az befolyt a közös vagyonba, ezért a hasznot hajtó jövedelemszerző tevékenységhez kapcsolódó, de formailag később keletkezett (az életközösség megszűnése utáni adóhatósági határozattal megállapított) tartozás is közös vagyon lesz. Közös vagyon az a tartozás is, amely valamelyik házastársnak az életközösség alatt folytatott vállalkozói (üzleti) tevékenységével kapcsolatban merült fel (BH 1998/5. sz. 233., Pfv. II. 22. 514/1997.).
Ad.2. Az életközösség fennállása alatt keletkezett adósságnál vélelem szól annak közös vagyoni jellege mellett. Így közös adósság a házastársak közös kötelezettség-vállalásán alapuló tartozás, továbbá az egyik házastárs által a közös vagyon körében kötött ügyletből eredő tartozás, ha ahhoz a másik házastárs hozzájárult vagy hozzájárulását vélelmezni kell. (A felelősség mértéke az első illetve második esetben eltérő). Ezzel szemben különadósság a kizárólag a különvagyon tárgyaihoz kapcsolódó kötelezettség (vagyonszerzési illeték, hagyatéki teher), a különvagyon állagának megőrzésére, a rendkívüli károk helyreállítására fordított költség, ha ezeket a különvagyon jövedelme nem fedezi, a házastárs különvagyonára vonatkozó rendelkezésből eredő kötelezettség (kellékszavatosság, szerződésből eredő kártérítési felelősség), a házastárs által folytatott olyan tevékenységből eredő veszteség, amelybe kizárólag különvagyonát ruházta be (pl. egyéni vállalkozásba vagy társaságba bevitt különvagyon, amely csak veszteséget “termelt”). A házastárs jogellenes magatartásával okozott kiadás (az általa elkövetett bűncselekmény, szabálysértés miatt kiszabott pénzbüntetés, bírság, adópótlék vagy szerződésen kívül szándékosan vagy súlyosan gondatlanul okozott kár megtérítése) is általában különadósság, kivéve, ha a jogellenes magatartásból eredő bevétel a közös vagyont gyarapította (pl. a sikkasztásból származó “haszon” a közös vagyonba kerül vagy azt a házastársak közösen élik fel – LB Pfv. II. 22. 514/1997.). Abban az esetben, ha a különvagyonhoz tartozó dolog haszna a közös vagyonba kerül, közös vagyonnak kell tekinteni a haszon megszerzésével összefüggő költséget, illetve a dolog fenntartásával együttjáró terheket (pl. a föld megművelésének költségét, a házadót, gépkocsi üzemeltetésének költségét).
b) A házastársak harmadik személyekkel szemben fennálló felelősségét illetően a Csjt. 30. §-a tartalmaz rendelkezéseket. A szabályozás lényege, hogy a házastársak által a közös vagyon körében, közösen kötött ügyletért mindketten, teljes vagyonukkal (különvagyonaikkal és a közös vagyonból rájuk eső résszel) felelnek, az egyik házastárs által az életközösség fennállása alatt kötött ügyletért pedig az ügyletkötő házastárs teljes vagyonával, a másik – amennyiben az ügyletkötéshez hozzájárult vagy hozzájárulását vélelmezni kell – a közös vagyonból ráeső rész erejéig felel.
A vélelmezett hozzájáruláson alapuló felelősség szabályai [Csjt. 30. § (2) bek.] oly módon vannak kiépítve, hogy mind a harmadik személyt, mind az ügyletkötésben részt nem vett házastársat védik: a hitelező érdekét szolgálja a vélelem és az, hogy annak alapján a teljes közös vagyont végrehajtás alá vonhatja, a házastársat az, hogy a vélelem csak a vagyonközösség fennállása alatt kötött, visszterhes ügyletre vonatkozik, a közös vagyonból ráeső részre korlátozott felelőssége, valamint a vélelem megdöntésének lehetősége.
Az alapjaiban helyes szabályozás az elmúlt évtized gyakorlatában több problémát is felvetett. A házastársak üzleti tevékenységük kockázatát sok esetben úgy igyekeznek csökkenteni, hogy ún. házaspári betéti társaságot alapítanak, amelyben a kéttagú bt. bel- illetve kültagja házastárs. Ezt abban a hiszemben teszik, hogy a kültag felelőssége a bt. tartozásaiért a társasági jog szabályainak megfelelően csak vagyoni betétjének erejéig áll majd fenn. A Csjt. 30. §-ából azonban az következik, hogy a beltag házastárs kötelezettségvállalását a kültag házastárs hozzájárulásával megtettnek keli tekinteni, így a tartozásokért a közös vagyonból ráeső résszel ő is korlátlanul felelős lesz. Hiába korlátozott tehát a kültag felelőssége társasági jogi oldalról, miközben a családjogi szabályok szerint mindkét házastárs felel, vagyis a bt. tartozásaiért a teljes házastársi közös vagyon fedezetül fog szolgálni.55 A két érintett törvény közötti Összhang – és az egyértelmű jogi szabályozás – megteremtése érdekében vagy a Csjt. szabályaiban kellene kivételt tenni olyan esetekre, amikor a társasági jogszabályok a házastársak külső felelősségéről eltérően rendelkeznek (ez esetben a házastársak az üzleti tevékenységük körében olyan felelősséget viselnének, mint két “idegen”), vagy a Gt.-ben utalni arra, hogy a felelősség korlátozása nem vonatkozik olyan esetekre, amelyekre jogszabály speciális felelősségi rendelkezést tartalmaz.
A Csjt. 30. §-ának (2) bekezdése az ügyleti felelősséget rendezi, nem tartalmaz azonban rendelkezést arra az esetre, ha a házastárs a tartozásért más kötelmi jogcímen felel. Az egyik esetben a bíróság az egyik házastárs kártérítési felelősségét a munkajog szabályai szerint állapította meg, és a másik házastárs utóbb a munkáltató által ellene indított perben a közös vagyonból ráeső részt érintő felelősség alól azzal kívánta magát kimenteni, hogy házastársát nem ügyleti alapon, hanem a munkaviszonyából eredő kötelezettségének vétkes megszegése miatt marasztalták el. A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a Csjt. 30. §-ának rendelkezései az ún. deliktuális felelősségre nem terjednek ki, a munkajog szabályai alapján pedig énnek a házastársnak a felelőssége csak akkor lenne megállapítható, ha a munkáltató kárát Ő maga vagy házastársával közösen okozta volna. A munkajogi szabályok megszegésével szerzett haszon ugyanakkor a közös vagyonba folyt be, ezért a munkaviszonyban nem állott házastárs a Ptk. 361. §-ának (1) bekezdése alapján a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint köteles a tartozásért helytállni (LB Pfv. II. 23. 111/1998.). Ezt a jogi megoldást – más jogszabályi alap hiányában – az adósságok tekintetében követett bírói gyakorlatra is figyelemmel, helyesnek kell tartanunk, de a házastárs nem ügyleti alapon keletkezett tartozásáért való felelősség szabályozásának a Csjt.-ben lenne a helye.
Véleményem szerint alaptalanul mellőzte a Csjt. első novellája a törvénynek azt a korábbi rendelkezését, amely szerint az, aki házastársát is terhelő ügyletet annak hozzájárulása nélkül köt, köteles házastársának ebből eredő kárát megtéríteni. A bírói gyakorlatban ez a szabály változatlanul él: a házastársak belső viszonyában kártérítési felelőssége van a házastársnak, ha a másik hozzájárulása nélkül köt a közös vagyont érintő ügyletet. A kártérítési felelősség törvényi alapjaként a bíróság a Ptk. 339. §-ára hivatkozik (LB Pfv. II. 24. 202/1998.). A Csjt. 30. § (1) bekezdésében foglalt házassági vagyonjogi kötelezettség megsértése azonban a kártérítési szankciónak a családjogi szabályok közötti elhelyezését indokolja.
A felelősség módjával és mértékével kapcsolatban a gyakorlatban problémát okoz az is, hogy a törvény nem egyértelmű: a Csjt. 30. §-ának (3) bekezdésében a “ráeső rész erejéig” kifejezés cum viribus vagy pro viribus felelősséget takar. A bírói gyakorlat – véleményem szerint helyesen – a cum viribus (a vagyon egy meghatározott részére korlátozott) felelősség felé hajlik, ez esetben viszont kérdéses: a hitelező által indított perben meg kell-e jelölni konkrétan azokat a közös vagyoni vagyontárgyakat, amelyekkel a másik házastárs felel [hasonlóan az örökös korlátozott felelősségéhez -Ptk. 679. § (1) bek., PK 193. áf.], amely a hitelező számára megoldhatatlan bizonyítási nehézségeket okozhat, vagy a végrehajtási eljárásra marad annak bizonyítása, hogy a lefoglalt vagyontárgyak nem a közös vagyonhoz, hanem a házastárs különvagyonához tartoznak [Vht. 86. § (3) bek., illetve Pp. 379. §-a szerinti igényper]. Kérdéses lehet az is, hogy a közös vagyon mely időpontban meglévő állapota szerint felel (az ügyletkötés, a tartozás esedékessége, az életközösség megszűnése vagy esetleg a foglaláskori állapotában és értékében). A felelősség törvényi megfogalmazását tehát több szempontból is egyértelműbbé lehetne tenni.
6. Rendelkezési jog – kiadások
a) A Csjt. 30. §-ának (1) bekezdése értelmében a vagyonközösséghez tartozó tárgyakat csak a házastársak közös egyetértésével lehet elidegeníteni vagy általában olyan vagyonjogi rendelkezést tenni, amely nem a házastárs különvagyonára vonatkozik. Ez a szabály nem csalt a vagyonközösség fennállásának idejére, hanem a házassági életközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig terjedő időre is irányadó. Az életközösség fennállása alatt azonban a házastársak nagyon sok esetben önállóan kötnek a közös életvitel körébe tartozó ügyleteket, amelyben mindkettőjük érdekében cselekszenek, és fel sem merül, hogy azokat a másik házastárs ne fogadná el teljes értékű rendelkezésnek. A “közös egyetértés” előírása tehát az ilyen ügyletre (még ha az utólagos, hallgatólagos jóváhagyást bele is lehet magyarázni), mesterkéltnek tűnik. Sokkal életszerűbb lenne ehelyett egy olyan rendelkezés, amely a közös életvitelhez tartozó ügylet körében az egyik házastársat a másik törvényes képviselőjének tekintené, és amennyiben az ügylet meghaladná az említett kört, vagy a házastárs érdekét jelentősen sértené, a törvény az ügylet utólagos megtámadására adna lehetőséget.
Felmerül az a kérdés is, hogy a közös egyetértés kívánalma alól nem kellene-e bizonyos vagyontárgyak, vagyonrészek tekintetében kivételt tenni. Az egyik házastárs foglalkozásához, hivatala gyakorlásához vagy a neve alatt folytatott üzleti tevékenységhez szükséges ügyletek megkötéséhez nem feltétlenül szükséges a másik házastárs hozzájárulását előírni. A Csjt. 30. §-a (2) bekezdésének a vélelmezett hozzájáruláson alapuló konstrukciója ezekre az ügyletekre erőltetettnek látszik, ésszerűtlenül akadályozza az ilyen foglakozást, hivatást, üzleti vállalkozást űző házastársat tevékenysége vitelében és nem nyújt hatékony védelmet üzletfeleinek sem. Az ilyen jellegű változtatásokhoz külföldi példák segítséget nyújthatnak. A Holland Polgári Törvénykönyvnek a családjogot tartalmazó Első Könyve “A házassági érdekkör védelme” cím alatt négy csoportban sorolja fel azokat az ügyleteket, amelyekhez a másik házastárs hozzájárulása kell (Holland Ptk. I. könyv 88-92. cikk) Ide tartozik pl. a házastársi otthonnal és a benne lévő berendezéssel kapcsolatos bármiféle rendelkezés (többek között azok bevitele vállalatba vagy gazdasági társaságba), a közös vagyon terhére történő ajándékozás (kivéve a szokásos mértékű ajándékokat), biztosíték-vállalás harmadik személy javára (kivéve az egyik házastárs rendes üzleti tevékenysége körében kötött ügyleteket) és a részletfizetésen alapuló vétel. A bíróság pótolhatja a másik házastárs engedélyét, ha annak megadásában akadályozva van, vagy ellenkezése “ésszerűtlen alapon” nyugszik. A házastársaknak lehetőségük van arra, hogy a vagyonkezelésre szerződésben egyiküket jelöljék ki, amit – bármelyikük kérelmére – a bíróság is elrendelhet, a kijelölt kezelő személyét azonban közzé kell tenni a házassági vagyonjogi regiszterben (Ptk. I. könyv 91. cikk).
A magyar joggyakorlatban a közös egyetértés hiányának jogkövetkezményeit legtöbbször az életközösség megszűnésétől a vagyon megosztásáig terjedő időben az egyik házastárs részéről egyoldalúan kötött ügyletekkel kapcsolatban kell alkalmazni. E rendelkezések többnyire rosszhiszeműek: azt a célt szolgálják, hogy a házastárs bizonyos értékesebb vagyontárgyakat a közös vagyonból “kivonjon” és ezáltal a vagyonmegosztásnál előnyösebb pozícióba jusson. A bíróságoknak ezzel összefüggésben az okozza a legfőbb gondot, hogy a Csjt. “hallgat” arról: a 30. § (1) bekezdése megsértésének mi a szankciója, így a Ptk. szabályaira “visszanyúlva” kell az adekvát megoldást megkeresni. Ha az egyik házastárs a vagyon megosztása előtt a birtokába került közös vagyoni ingóságokat hasznosítja, értékesíti, a rendelkezést a bíróságok nem tekintik érvénytelennek, hanem a vagyontárgy értékét ennek a házastársnak az oldalán állítják be a vagyonmérlegbe és ezen felül, pl. “áron aluli” értékesítés esetén kártérítés megítélésére is alapot látnak (PJD. IV. 284., PJD. IX. 210.). Olyan közös ingatlan esetén, amelyet az ingatlan-nyilvántartás csak az egyik házastárs tulajdonaként tart nyilván, a bejegyzett tulajdonos részéről történő egyoldalú rendelkezést a bírói gyakorlat nem egységesen ítéli meg. Az egyik felfogás szerint az ingatlan-nyilvántartásban bízva, jóhiszeműen és visszterhesen szerződő harmadik személy annak a házastársnak az illetőségén is tulajdont szerez, akinek ezt a jogát az ingatlan-nyilvántartás nem tünteti fel, mert a közhitelesség elve ezt indokolja (PJD. IX. 172.). E felfogás alapján a másik házastárs legfeljebb kártérítési igényt érvényesíthet a házastársával szemben. A másik felfogás szerint az ilyen szerződés a Csjt. 30. §-ának (1) bekezdésébe és a Ptk. 117. §-ának (1) bekezdésébe ütközik, ezért a Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése alapján – a harmadik személy jó- vagy rosszhiszeműségétől függetlenül – semmis (LB Pfv. II. 23. 065/1993.). Ez esetben a Ptk. 237. §-ának (1) bekezdése alapján az eredeti állapotot kell helyreállítani, és a harmadik személy kérhet kártérítést a vele szerződő házastárstól. Végül a harmadik álláspont a szerződést olyannak tekinti, amely a másik házastársat a közös vagyonból megillető részesedés kielégítési alapját vonja el és a Ptk. 203. §-ának alkalmazásával keresi a megoldást.(BH 1991/9. sz. 349.). Véleményem szerint az egyoldalú rendelkezés szankcióját a Csjt.-ben kellene elhelyezni, mégpedig úgy, hogy a törvény – meghatározott időn belül gyakorolható – önálló megtámadási jogot biztosítana a másik házastársnak a szerződéssel szemben.
b) A Csjt. jelenlegi rendelkezései csak a vagyonközösségi tárgyak fenntartásával és kezelésével, valamint a háztartás költségeivel kapcsolatban tartalmaznak korlátokat a különvagyon felhasználására vonatkozóan [Csjt. 29. § (3) bek., 32. § (2) bek.]. A különvagyon korlátozását jelenti az a szabály is, amely a házasság felbontását követően lehetővé teszi a nem tulajdonos házastárs feljogosítását a volt házastársi közös lakás kizárólagos használatára a nála elhelyezett kiskorú gyermek érdekében [Csjt. 31/B. § (3) bek.]. Egyéb esetekben az életközösség fennállása alatt a házastárs a különvagyonával szabadon rendelkezik. Európai norma ugyanakkor, hogy a házastársak által közösen használt lakás és az ahhoz tartozó lakásberendezési és felszerelési tárgyak kivételt képezzenek a szabad rendelkezés alól, mert a “közös családi otthon” védelmét mind a másik házastárs, mind a kiskorú gyermekek érdekében biztosítani kell (Ld. Európa Tanács Miniszterek Bizottságának R (81) 15. sz. Ajánlása a házastársnak a lakás birtokba vételére és a háztartási eszközök használatára vonatkozó jogáról). A külföldi jogok ennek megfelelően a házastársi közös lakást és annak szokásos berendezését olyan vagyontárgyaltnak tekintik, amelyekről (függetlenül a használat jogcímétől és attól, hogy ez a jogcím melyik házastársat illeti meg) a rendelkezés az életközösség fennállása alatt is csak közösen történhet.56 Ehhez hasonló szabály beiktatását a magyar családjogba is indokoltnak tartom.
c) A családjogi törvény szűkszavúan és különböző helyeken szól a házastársak közös életvitelével kapcsolatban felmerülő kiadásokról: a 29. § (3) bekezdése a vagyonközösséghez tartozó tárgyak fenntartásával és kezelésével járó költségek, a 32. § (1) és (2) bekezdése a háztartási kiadások viselésének szabályait tartalmazza. A 32. § (3) bekezdése a különélő házastárs tartásáról rendelkezik. Szükségesnek tartanám, hogy a közös-, illetve a különvagyont terhelő kiadásokat a törvény – megfelelően csoportosítva – egy helyen, a rendelkezési és a kezelési jogról szóló szabályokkal együtt (29. §) tartalmazza, leválasztva azokról a házastársi tartás körébe tartozó szabályt.57
A közös vagyon körében felmerülő kiadásokat illetően a törvény következetlen abban a tekintetben, hogy azokhoz a házastársak különvagyonaikkal mennyiben kötelesek hozzájárulni. A fenntartási és kezelési költségeknél a törvény a különvagyonokból történő arányos, míg a háztartási költségeknél egyenlő mértékű hozzájárulást követel meg, ha a közös vagyon a kiadást nem fedezi. A jogirodalomban felmerült, hogy az utóbbi megoldás – különös tekintettel a Csjt. 31. §-ának (2) bekezdésére, amely szerint a közösen elhasznált vagy felélt különvagyon megtérítésének nincs helye – méltánytalan arra a házastársra nézve, akinek csekély a különvagyona.58 A házastársak kiadásainak témaköre tehát a maitól eltérő szerkezetű és részletesebb szabályozást igényel.
7. Vagyonmegosztás – méltányosság
a) A házastársi közös vagyon megosztásával kapcsolatban a Csjt. 31. §-ának (2)-(5) bekezdései mindössze néhány, elvi jelentőségű szabályt rögzítenek, éspedig a megosztásra vonatkozó igény megnyílásának időpontjára, az alvagyonok közötti megtérítési kötelezettségekre, a vagyonrész természetbeni kiadásának elsődlegességére, a méltányos rendezés követelményére nézve. A törvény nem tartalmaz határozott rendelkezést arra sem, hogy a vagyonmegosztás kérdésében elsődlegesen a felek megállapodása az irányadó, csupán a vagyonrész (és a meglévő különvagyon) természetbeni kiadásával összefüggésben említi meg, hogy “amennyiben ez bármely okból nem lehetséges, vagy számottevő értékcsökkenéssel járna, a megosztás módját vita esetén a bíróság állapítja meg.” (Talán nem lenne hiábavaló a felek figyelmét itt is felhívni a szerződéses rendezés elsődlegességére, nemcsak az egyező akaratnyilvánításon alapuló bontás szabályainál).
A törvény szűkszavúsága mellett a házastársi közös vagyon megosztásának részletes elveit lényegében a bírói gyakorlatból “olvashatjuk ki”, amely – már a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdésében írott felhatalmazás beiktatása előtti időktől kezdve – mögöttesen a Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit alkalmazza a házassági vagyonjogi viták rendezésénél (a perekben legtöbbször a közös tulajdon megszüntetésére és a szerződés érvénytelenségére vonatkozó szabályok alkalmazására kerül sor). Ezzel a megoldással alapvetően egyet lehet érteni, és nem kívánható az sem, hogy a vagyonmegosztás valamennyi részletkérdése a családjogi törvénybe kerüljön.59 Mégis – úgy vélem – okkal vethető fel néhány olyan eltérésnek a Csjt.-ben történő szabályozása, amely a Ptk. megfelelő alkalmazásán túl a feleknek és a bíróságoknak eligazítást nyújt. Ilyen lehet mindenekelőtt a családvédelemnek, ezen belül is elsősorban a kiskorú gyermek védelmének a szempontja a vagyonmegosztás során is, amely a bírói gyakorlatban pl. a kiskorú gyermekkel együtt a közös ingatlanban bentlakó tulajdonostársat terhelő megváltási ár Összegének meghatározásánál, a közös tulajdon megszüntetése előtt a lakáshasználat – családjogi szabályok szerint történő – rendezésénél érvényesül (PK 10. állásfoglalás I. pont indokolása, BH 1995/2. sz. 99., 1996/9. sz. 467.). A joggyakorlat szerint a méltányossági szabály alkalmazása során a közös kiskorú gyermek érdekét figyelembe kell venni (pl. a személyes szükségleteire szolgáló vagyontárgyak megosztása során – PJD. X. 317.), maga a törvény azonban erre még utalást sem tartalmaz. A házastársak vagyoni viszonyainak rendezése során a kiskorú gyermek hatékonyabb védelmének szükségességét a jogirodalom is felvetette.60
A törvénybe kívánkozik annak az elvnek a törvényi rögzítése is, hogy a különvagyonból a közös vagyonba, illetőleg a közös vagyonból a különvagyonba történő beruházások megtérítése miként történjék. A gyakorlatban hosszú ideig vitás volt, hogy a házastársaknak az egyikük ingadanára fordított beruházásai tulajdonjogot eredményeznek-e vagy sem akkor, ha azok volumene nem felei meg a ráépítés kritériumainak [Ptk. 137. § (3) bek., PK 7. Állásfoglalás]. A vagyonmegosztásnál alapvető jelentősége van annak, hogy a házastárs tulajdonostárssá vált-e, vagy csupán pénzbeli kielégítést követelhet. Az ítélkezési gyakorlat végül arra az álláspontra helyezkedett, hogy azok a beruházások, amelyek “tartós jelleggel, jelentős új értéket hoznak létre”, tulajdonszerzéshez vezetnek akkor is, ha a Ptk. alapján arra nem kerülhetne sor (BH 1997 2. sz. 72.). A Csjt.-ből azonban ez – a Ptk. rendelkezéseivel szembenálló szabály – nem vezethető le, és a törvényből hiányzik a felhatalmazás a bíróság részére, hogy a megtérítésről ily módon rendelkezzék.
Az életközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig terjedő időben, továbbá a vagyonmegosztást követően, ha a házastársak között valamilyen vagyoni kapcsolat fennmarad (pl. az egyik volt házastárs a másik különvagyonában álló lakás használatára van feljogosítva), a bírói gyakorlat a kezelés, használat, hasznok szedése tekintetében a polgári jog általános szabályait alkalmazza (Ptk. 140-144. §, bizonyos kérdésekben a lakásbérletről szóló 1993. évi LXXVIII. törvény – vö. PK 279. állásfoglalás I. pontja). A Csjt. 29. §-ából azonban nem vonható le egyértelműen az a következtetés, hogy a családjogi és a polgári jogi szabályok “határvonalát” c tekintetben az életközösség megszűnése jelentené. A volt házastársak közti kapcsolat akkor sem válhat “pusztán” polgári jogi viszonnyá, ha már a családjogi kötelék megszűnt. Célszerű volna tehát, ha a házastársak vagyoni összetartozásának ezekről a “maradványairól” a Csjt. – a Ptk. rendelkezései mellett vagy azok helyett – tartalmazna szabályokat.
b) A házastársi közös vagyon megosztása során azonban a bíróságnak nemcsak a Ptk. szabályaira, hanem más “háttérjogszabályokra” is figyelemmel kell lennie. A vagyonmegosztás módját és lehetőségeit ugyanis nagymértékben megszabja, hogy az adott vagyontárgy, vagyoni érték, részesedés tekintetében más jogszabály milyen rendelkezést tartalmaz. Pl. a 2. pontban kifejtettek szerint vitathatatlanul a közös vagyonhoz tartozik az együttélés alatt bármelyik házastárs által megszerzett szövetkezeti üzletrész és a szövetkezeti részjegy értéke is. A kettő között viszont lényeges különbség van: a szövetkezeti üzletrész a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény (Szvt.) 57. §-ának (1) bekezdése értelmében átruházható, Örökölhető és szövetkezeti tagsági viszonyhoz nem kötött (ahhoz tehát “kívülállók” is hozzájuthatnak), míg a szövetkezeti részjegy tagsági jogviszony meglétét feltételezi, forgalomképtelen és másra nem ruházható át (Szvt. 63-64. §-ai). Ebből következik, hogy a házastársi közös vagyon megosztása körében a szövetkezeti üzletrészt bármelyik házastárs tulajdonába lehet adni, sőt – ha mindkét házastárs üzletrész-tulajdonos, de formailag eltérő mértékben – lehetőség van az üzletrészek névérték szerinti “természetbeni megosztására” (LB Pfv. 23. 550/1996., 22. Sz. Elvi Határozat – Legf. Bír. Elvi Határozatok Gyűjteménye 1999/1. szám), a szövetkezeti részjegy viszont nem adható a nem szövetkezeti tag házastárs tulajdonába “a szövetkezeti részjegy házastársak közötti megosztásának az egyetlen szóba jöhető módja tehát az, ha a bíróság annak… értékét a tag házastárs terhére állítja be a közös vagyon mérlegébe, és… a másik házastárs ezzel összefüggő igényét hasonló értékű más vagyontárgy juttatása, vagy megfelelő értékkülönbözetben való marasztalás, illetőleg a kettő kombinációja útján elégíti ki.” (LB Pfv. n. 23 316/1997.).
Ugyanez a helyzet azoknál az értékpapíroknál is, amelyeket személyhez kötötten, kedvezményes juttatásként kizárólag az egyik házastárs szerez meg (pl. dolgozói részvény – Gt.II. 187. §). Hiába részese tehát ennek a közös vagyoni értéknek a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése alapján a másik házastárs is, nincs lehetőség arra, hogy a házastársakon kívülálló, harmadik személlyel (szövetkezettel, részvénytársasággal) szemben ezt érvényesítse. Márpedig a házastársi közös vagyonnak a megosztása “csalt olyan módon történhet, amely alkalmas arra, hogy a közös vagyonból a házastársait kizárólagos tulajdonába kerülő vagyontárgyak tulajdonjoga, kötelmi vagy egyéb jellegű, jogosultsága érvényes megszerzésének tényét a házastársak és harmadik személyek közötti ún. külső jogviszonyban, az adott vagyontárgyra vonatkozó jogág szabályai szerint hiteltérdemlően igazolni tudja.”61 (Ez az igazolás történik meg alakilag a “tulajdonos”- változásnak a szövetkezeti nyilvántartásba, illetőleg a részvénykönyvbe való bejegyzésévet).
A kérdés a gyakorlatban legélesebben a gazdasági társaságba bevitt közös vagyon “megosztásával” kapcsolatban merül fel. Hogyan történjék a nem tag házastárs vagyoni igényének a kielégítése egy olyan társasági részesedéssel kapcsolatban, amellyel szabadon a tag házastárs sem rendelkezik? Mennyi a “teljes körű vagyoni rendezés” lehetőségének esélye akkor, ha a házastársi közös vagyon jelentős része ily módon gazdasági társaságban van lekötve? A jogirodalom a választ – helyesen – a Gt. keretei között, társasági formától függően eltérően keresi.62 Mind közkereseti és betéti társaság, mind korlátolt felelősségű társaság esetén lehetőség van arra, hogy a nem tag házastárs, amennyiben ő kívánja, és ahhoz a társaság is hozzájárul, a társaság tagjává váljék. (Ennek azonban a gyakorlatban kicsi az esélye.) A kft. üzletrész tekintetében – egyes vélemények szerint – nincs törvényi akadálya annak sem, hogy a nem tag házastárs “tulajdonszerzése”, amennyiben arra igényt tart, megállapításra kerüljön, mert egy üzletrésznek több tulajdonosa is lehet, akik a társasággal szemben egy tagnak számítanak, és jogaikat közös képviselőjük útján gyakorolhatják [Gt.I. 169. § (3) bek., Gt.II. 133. § (3) bek.]. E közös tulajdon létrejötte – a társasági szerződés eltérő rendelkezése hiányában – sem a tagok, sem a társaság hozzájárulását nem igényli, és – tekintve, hogy nem átruházáson alapul -elővásárlási joguk gyakorlásától sem függ. A nem tag házastárs által az üzletrész közös tulajdonának megszerzését – a házastársalt szerződése vagy a bíróság ítélete alapján – be kell jelenteni a társaságnak, és azt be kell jegyezni a tagjegyzékbe. Ennek természetesen az is feltétele, hogy a nem tag házastárs kijelentse: a társasági szerződés rendelkezéseit a maga számára kötelezőnek ismeri el. A nem kft. tag házastárs ily módon hozzájuthat a társasági részesedésből őt megillető közös vagyoni értékhez. (A későbbiekben sor kerülhet az üzletrészen fennálló közös tulajdon megszüntetésére is, ez azonban már nem tartozik témánk körébe).63
A tisztán tőkeegyesülés jellegű részvénytársaságban a tagsági jogokat értékpapír: a részvény testesíti meg. A házastársi közös vagyon megosztása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a részvény bemutatóra vagy névre szóló-e, mert a vagyonmegosztás során az egyik házastárs névre szóló részvénye is adható a másik tulajdonába, az utóbbi esetben a Gt.II. 180. §-a (3) bekezdése alapján – az öröklés analógiájára – kell a tulajdonosváltozás hiteltérdemlő igazolása érdekében intézkedést tenni (az igazgatóság elnökét megkeresni a forgatmány pótlására). Ez a megoldás csak altkor nem alkalmazható, ha a névre szóló részvényt a jogosultnak ingyenesen vagy kedvezményesen juttatták, mert ezekben az esetekben azt a másik házastárs nem szerezheti meg.
Amennyiben a társasági jog szabályai szerint nincs lehetőség arra, hogy a nem tag házastárs házassági vagyonjogi igényének kielégítése fejében a társaság tagjává, üzletrész résztulajdonosává vagy részvénytulajdonossá váljék, illetőleg ezeket a megoldásokat nem kívánja, a házastársak között az ún. kompenzációs megoldás alkalmazása jöhet szóba, vagyis a közös vagyonból a társasági részesedés értékében más vagyontárgyakat kell részére juttatni, ha pedig ez nem vagy csak részben lehetséges, a tag házastársat megfelelő ellenérték fizetésére kell kötelezni (ez utóbbi esetben a tag házastárs különvagyona is végrehajtás alá vonható). A pénztartozás kiegyenlítésének végső eszköze, hogy kkt. és bt. esetén a nem tag házastárs a tag hitelezőjeként lép fel (Gt.II. 91. és 99. §§), aki a tagot megillető rendes felmondás jogának gyakorlásával juthat hozzá a követeléséhez (Gt.II. 93. §), míg a kft. üzletrész, illetve a névre szóló részvény végrehajtás útján értékesíthető (Gt.II. 135. §, Vht. 131-132. §§).
A fentiekből kitűnik, hogy a gazdasági társaságban lévő házastársi közös vagyon megosztásának lehetőségei korlátozottak. Pedig csak a jogi korlátokat vázoltuk fel, gazdasági szempontból a helyzet még problematikusabb. Ha a házastársi közös vagyon jelentős része gazdasági társaságban van lekötve, a nem tag házastársat a közös vagyonból megillető rész kiadása veszélyeztetheti a társaság további működését, a házastársak között az ún. kompenzációs megoldás alkalmazása viszont a tag házastársat foszthatja meg a mindennapi életvitelhez szükséges vagyontárgyaktól. Nem szólva arról, hogy a társaságnak a piac törvényeihez alkalmazkodva kell döntenie arról, hogy mennyi részesedést fizet ki a tagjainak, és mennyit fordít a vállalkozás fejlesztésére, így a nem tag házastárs elismert, jogos igényének kielégítése üzleti szempontból “alkalmatlan időre” eshet. A nem tag házastárs ugyanakkor az együttélés megszűnésével, alappal követelheti a vagyonközösségből eredő valamennyi igényének rendezését.
Ezeket az ellentmondásokat látva fel kell vetődnie a kérdésnek: feltétlenül és minden esetben ki kell-e terjednie a házastársi közös vagyon megosztásának a vállalkozásban lekötött vagyonra, tartható-e mereven a teljes körű vagyoni rendezés elve? Nem kellene-e lehetőséget adni a vállalkozásban érdekelt házastársnak arra, hogy üzleti érdekekre hivatkozással a lekötött vagyon elszámolása a vagyon többi részének megosztásától időben elkülönítetten történjék? A kérdésekre az egyes országolt jogrendszereiben eltérő válaszokat találunk. Dániában és Hollandiában a megosztandó közös vagyon magában foglalja az üzleti vagyont is, az utóbbi országban azonban a bíróság az üzleti érdekek és a méltányosság szem előtt tartásával dönt a vagyonmegosztás módjáról, a volt házastársaknak pedig a törvény lehetőséget biztosít arra, hogy szerződéssel a vagyonmegosztás teljes vagy részleges “felfüggesztésében'” állapodjanak meg és a házasság felbontásától számított Öt évig fenntartsák a közös tulajdont.64 Kanada egyes államaiban az üzleti vagyon mentes a házastársi közös vagyonkénti megosztás alól, de a nem tulajdonos házastárs az együttélés alatti ráfordítások pénzbeli megtérítését követelheti, vagy részesedést igényelhet az üzletben; más államokban az üzleti vagyontárgyak annyiban oszthatók meg, hogy a házastársi közös vagyon megosztásából eredő “méltánytalanságok” kiküszöbölődjenek; azokban az államokban, ahol a család termelő egység is (családi farm), az üzleti vagyon és a házastársi közös vagyon egybeesik, és így is osztandó meg.65 Ausztriában a házastársak felosztandó vagyona a használati vagyonukat és a házasságon belül megtakarított vagyonukat foglalja magában, a vállalati vagyon a nem felosztható vagyonhányadhoz tartozik. Egyes vélemények szerint azonban a “pusztán értékbefektetés jellegű” vállalati részesedések a házastársak között megoszthatók, és ha a másik házastárs is hozzájárult a vállalati vagyon növeléséhez, az a vállalati megtakarításként már a felosztandó vagyonhoz tartozik. Az osztrák Legfelsőbb Bíróság pedig kimondta, hogy ha a házastársak közös szerzeményültet – amelyhez a vállalat bevétele is hozzátartozik – olyan értékekbe fektetik, amelyek a vállalat részeként nem oszthatók fel, a másik házastársat arányosan nagyobb részesedés illeti meg a felosztás tárgyát képező vagyonból.66 A külföldi példákból kirajzolódó kép szerint tehát az üzleti vagyon (vállalkozás, társasági részesedés) a házassági vagyonjogi igények rendezése során bizonyos védettséget élvez, annak felosztása általában nem, vagy időben a vagyon többi részéhez képest elkülönítetten lehetséges, és a házastársalt közötti elszámolására többnyire az ún. kompenzációs megoldással van lehetőség.
d) A házassági vagyonjogi szabályok között kiemelkedő helye van a méltányossági klauzulának [Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése], amely lehetőséget ad a bíróságnak arra, hogy a jogvitáknak az eset egyedi körülményeihez szabott, igazságos rendezését biztosítsa. Éppen ezért lényegét, érvényesülési körét és határait a törvénynek egyértelműbben kellene tartalmaznia. Kifejezésre kellene juttatnia, hogy a méltányosság kivételes szabály, amelynek alkalmazása nem válhat a másik féllel szemben méltánytalanság forrásává és elsősorban a vagyonmegosztás módja körében ad a törvénytől eltérő rendezési lehetőséget a bíróság kezébe. A jelenlegi megfogalmazás helyett tehát célszerűbbnek látnám, ha a törvény “a vagyoni igények rendezése egyik félre se legyen méltánytalan” vagy “mindkét félre nézve méltányosan történjék” szövegezést tartalmazná.67 A törvényben utalni kellene arra, hogy a méltányosság a vagyonmegosztás rendező elve, a vagyonszerzésre vonatkozó szabályoktól (egyenlő arányú közös szerzés, különvagyoni jogcímek) eltérési lehetőséget nem ad (hasonlóan: BH 1994/1. sz. 34.). Végül fontos lenne, hogy a törvény rögzítse: a házastársak között a vagyoni viszonyaik rendezése körében kötött szerződéstől a bíróság “méltányosságból” nem térhet el, ez ugyanis egyrészt a méltányosság intézményével ellentétes lenne (az eset egyedi körülményeit a felek már a szerződésben értékelhették), másrészt a szerződés burkolt megtámadására adna lehetőséget.68
IV. Összegző javaslatok
A külföldi jogrendszerekben alkalmazott megoldások, a magyar jog történeti fejlődése és a hatályos magyar jogi szabályozással szemben – gyakorlati és elvi szempontokból – megfogalmazott kritikai észrevételek alapján kijelölhetők azok a keretek, amelyek között házassági vagyonjogunk korszerűsítése a XXI. század elejének követelményei szerint elképzelhető. Bár jelen tanulmány a hatályos jog részletes elemzése során számos részletkérdésben javaslatot tett az új szabályozás lehetőségeivel kapcsolatban, ösz-szegzésképpen szeretnék néhány elvi tételt hangsúlyozottan kiemelni.
1. A külföldi példák azt mutatják, hogy modern viszonyok között célszerű, ha a családjogi törvény egymás mellett több vagyonjogi rendszert szabályoz, amelyek alternatívát kínálnak a házastársaknak együttélésük vagyoni kereteinek megteremtéséhez. Ma Magyarországon a családok anyagi helyzete, jövedelem-forrásaik igen eltérőek, sokszor nagyok a különbségek a házastársak jövedelmei között is, ugyanakkor számos család vesz részt vállalkozásban, ami a házastársak kezében lévő, különböző rendeltetésű vagyonok “szétválasztására” adhat alapot. Eltérő igények merülhetnek fel személyes okokból is aszerint, hogy első házasságról vagy újraházasodásról van-e szó.
2. A jelenlegi vagyonközösségi rendszer mellett – amely, mint láttuk, sok tekintetben maga is kiegészítésre és módosításra szorul – az értéktöbbleti elven alapuló szerzeményi közösségi rendszer az, amely alkalmasnak látszik “második” vagyonjogi rendszerként történő szabályozásra. Az értéktöbbleti elv alkalmazása szakítást jelenthet azzal a dologias szemlélettel, amelyre a vagyonközösségi rendszer épül, és ezáltal képes lehet azoknak az elvi ellentmondásoknak és gyakorlati problémáknak a kezelésére, amelyeket a tulajdon – vagyon, a házastársi közös vagyon és a társasági vagyon, valamint a vagyonmegosztás kérdéskörében a III/2., 3. és 7. pontokban kifejtettünk. Ez a vagyonjogi rendszer ugyanis megfelelően biztosítja a házastársait vagyoni függetlenségét, vállalkozásaik önállóságát, ugyanakkor vagyoni kapcsolatuk megszűnésekor, a közös szerzemény vonatkozásában elszámolási kötelezettséggel jár mindkettőjük számára. A részletszabályokra tartozik annak megfelelő kidolgozása, hogy a közszerzeményi igény mely vagyontárgyak és vagyoni értékek vonatkozásában, milyen feltételekkel legyen érvényesíthető (biztosítható) már a házassági életközösség fennállása alatt és a vagyonmegosztáskor a különvagyon reintegrációja milyen körben történjék meg (Ezzel kapcsolatban a korábbi közszerzeményi rendszer kritikája – ld. II. pontban foglaltakat – számos tanulsággal szolgál). Az értéktöbbleti elv vagyonelkülönítő jellegére tekintettel rendelkezni kell a házasság anyagi alapjainak védelméről, az ezzel kapcsolatos kiadásokhoz való hozzájárulási kötelezettségről és a közös életvitellel kapcsolatos adósságokért fennálló felelősségről.
3. Az alternatív vagyonjogi rendszer szabályait magának a törvénynek kell tartalmaznia, nem elegendő az egy vagyonközösségi rendszer mellett a törvényben csupán arra utalni, hogy annak szabályaitól a felek szerződéssel eltérhetnek. Csak az egyes vagyonjogi rendszerek belső logikájának és összefüggéseinek megfelelően kiépített, viszonylag részletes szabályozás képes valódi alternatívát kínálni a feleknek a törvényes vagyonjogi rendszertől való eltérésre és – ha kell, a konkrét szerződéssel szemben is – biztosítani a gyengébb fél, valamint a hitelezők védelmét. A felek szerződéssel dönthetnek el, hogy – életviszonyaiktól, vagyoni helyzetüktől, foglalkozásuktól függően – melyik vagyonjogi rendszert választják.
4. Lehetőséget kell adni a feleknek arra is, hogy a választott vagyonjogi rendszer szabályaitól szerződéssel eltérjenek, illetve szerződéssel akár a törvényben szabályozott vagyonjogi rendszerek kombinációjaként, akár önállóan azoktól teljesen különböző rendszert (pl. teljes vagyonelkülönítést vagy vagyonösszesítést) építsenek ki. A szerződés jogszabályi kereteit azonban úgy kell megvonni, hogy – az általános, Ptk.-ban szabályozott szerződésérvénytelenségi okokon túl – az ne irányulhasson a házasság, a család intézményével ellentétes célra, pl. ne foszthassa meg egyik házastársat sem teljesen a munkájának eredményétől, ne rendelkezhessen úgy, hogy a házastársak eltérő arányban részesüljenek az aktív vagyonból, mint amilyen arányban terhelik őket a vagyoni passzívumok. A harmadik személyek védelmében ki lehetne mondani, hogy a szerződés nem terjed ki azokra a hitelezőkre, akiknek követelése a szerződés megkötése előtt keletkezett, biztosítani kellene számukra a szerződésekről való tudomásszerzés (esetleg az azokhoz való hozzáférés) lehetőségét. Felül kell vizsgálni azt a szabályt, amely a házastársak vagyoni viszonyait a jövőre nézve rendező szerződés (a szűk értelemben vett házassági vagyonjogi szerződés) megkötését jogi képviselő által ellenjegyzett magánokiratba foglalás mellett is lehetővé teszi, és meg kell fontolni – a nyugati országokban kivétel nélkül előírt – közokirati kötöttséget, esetleg a szerződések közhiteles nyilvántartásának bevezetésével együtt. Szükségesnek tartanám a szerződés megszűnésének és módosításának részletes törvényi szabályozását is, különös tekintettel az életközösség megszűnésére, illetőleg átmeneti megszakadására.
5. A Csjt. jelenlegi rendelkezései szerint semmiféle különbség nincs a vagyonmegosztás szabályaiban attól függően, hogy a házasság az egyik házasfél halálával vagy bontással szűnik meg. Márpedig sok esetben felmerülhet, hogy a házastárs az őt túlélő házastársát másként részesítené a közösen szerzett vagyonból, mintha elváltak volna. Ezért lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy a házastársak szerződésben a két esetre eltérő vagyoni következmények alkalmazásáról rendelkezzenek (eltérően határozzák meg a vagyonjogi rendszert, vagy maguk dolgozzák ki a részletes jogkövetkezményeket). Számos külföldi országban erre akad példa69, Magyarországon azonban a házastársak vagyonjogi szerződésébe foglalt ilyen rendelkezése – mint két személynek ugyanabba az okiratba foglalt végrendelkezése – érvénytelen volna (Ptk. 644. §). A megoldást abban látnám, ha az öröklési szabályok módosításával a házassági vagyonjogi szerződés ilyen esetekben – a megfelelő alakiságok mellett – “közös végrendeletként” érvényes lenne. Ebben az esetben természetesen átgondolást igényel a túlélő házastárs és a kötelesrészre jogosult helyzete, amennyiben a vagyonjogi szerződés az elhalt házastárs részéről a túlélő javára ingyenes juttatást tartalmaz.
6. A házassági vagyonjogi szerződés megkötése nagy valószínűséggel a jövőben sem lesz gyakori; annak kötelezővé tétele pedig a mi viszonyaink között szóba sem kerülhet. Ezért szükség van a törvényben szabályozott vagyonjogi rendszerek közül annak a kijelölésére, amely a házastársak eltérő megállapodása hiányában érvényesül. Ez a törvényes vagyonjogi rendszer – véleményem szerint – az elmúlt fél évszázados “egyeduralkodó” szerepe és ezáltal a jogi gondolkodásba való beépülése miatt csak a jelenlegi vagyonközösség (pontosabban: reálszerzésen alapidő szerzeményi közösségi rendszer) lehet. A családok nagy részében ma még nem halmozódott fel olyan vagyon, amely általánosságban indokolná egy teljesen eltérő szemléletű, új vagyonjogi rendszer törvényes vagyonjogi rendszerként való bevezetését, és ennek a cezúraszerű változásnak – a társadalmi fejlődés viszonylag lassú ütemére tekintettel – megfelelő indoka sem volna. A vagyonközösségi rendszer a bírói gyakorlat mankóira támaszkodva – a III. pontban kifejtettek szerinti módosításokkal és kiegészítésekkel – megfelelő alternatívák felkínálása mellett (közszerzeményi rendszer, szerződés) még hosszú ideig hatékonyan képes a törvényes vagyonjogi rendszer funkcióinak betöltésére.
JEGYZETEK
1 Tóthné Fábián Eszter: A házassági vagyonjog egyes elemeinek áttekintése, in: Tanulmányok dr. Veres József egyetemi tanár 70. születésnapjára – Acta Iuridica Politica 55. kötet (JATE, Szeged) 392. o.
2 A jogtörténetben ismert eltérő megoldás is: pl. Csehszlovákiában az 1964-cs Ptk. és nem a családjogi törvény szabályozta a házassági vagyonjogot, mert a vagyonközösséget “tisztán” polgári jogi viszonynak tekintette.
3 Ld. Zoltán Ödön; Házassági vagyonjogi rendünk a nemzetközi összehasonlítás tükrében. (Magyar Jog, 1981/1.)
4 Ld. részletesebben: Dóczi Márta: Az angol családjog, (Bírák Lapja, 1993. évi 3-4. szám.) Az említett törvények közül a legjelentősebbek: A házas nők vagyonáról (1882, jelentősen módosítva 1964-ben), A házassági eljárásról és vagyonról (1970), A házassági ügyekről (1973, módosítva 1983 és 1984), A családi otthonról (1983) szóló törvény.
5 Prof. N. V. Lowe: The English Approach to the Division of Assets upon Family Breakdown, in: Henrich-Schwab: Eheliche Gemeinschaft, Partnerschaft und Vermögen in europäischen Vergleich (Bielefeld, 1999.)
6 Zoltán; i.m. 23, o.
7 Molnár Marianne: A német családjog (Bírák Lapja, 1992/4.), Prof. Susanne Ferrari: Die vermögensrechtliche Situation von Ehegatten und Lebensgefährten in Osterreich, in: Henrich-Schwab: i.m.
8 Prof. Linda Nielsen: Danish Family Law – Matrimonial Property, in: Henrich-Schwab: i.m., Prof. Gregor van der Burght – fanine Mirelle Franssen: The Netherlands, in: International Encyclopaedia of Laws, Family and Succession Law, ed. Prof. dr. W. Pinters ( Kluwer Law International, The Hague-London-Boston, 1999.).
9 Prof. Miroslava Gec-Korosec; Slovenia, in: 8. lábj.-ben i.m.
10 vö. 3. és 8. lábj.-ben i.m,
11 A vagyonjogi rendszerek fő jellemzőinek ismertetésénél Tóthné és Zoltán Ödön említett cikkeire, valamint Szigligeti Viktor: Házassági vagyonjog (KJK, Budapest, 1959.) c. könyvének I. fejezetére támaszkodom.
12 A vagyonjogi rendszerek összehasonlító értékelésére nézve ld. Nizsalovszky Endre: A család jogi rendjének alapjai (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963.) 8. §.
13 Részleteiben Id. BGB 1364-1384. §§, összefoglalva Molnár Marianne: 7. lábj.-ben i.m.
14 1925. évi 56. tv. (Második házassági törvény) III. fejezet, 8. lábj.-ben i.m.
15 Ld. 8. és 9. lábj.-ben i.m.
16 Vö. S. Ferrari: 7. lábj.-ben i.m.
17 A magyar közszerzeményi rendszer kritikáját ld. részletesen: Szigligeti: 11. lábj.-ben i.m. III. fejezet, Nizsalovszky: 12. lábj.-ben i.m. 8. §, valamint: Hartai László: Házassági vagyonjogunk jellege és fejlődésének néhány tendenciája (Jogtudományi Közlöny, 1980/7.)
18 A “vagyonközösségi rendszer” kifejezést használja: Nizsalovszky és Hartai (12, és 17. lábj.-ben i.m.), míg Szigligeti a “dologi hatályú” vagy “reál-szerzésen alapuló szerzeményi közösség” (11. lábj.-ben i.m. 47. o.), Tóthné a “szerzeményi alapú osztatlan közös tulajdon” megjelölést alkalmazza. (1. lábj.-ben i.m. 395. o.). Véleményem szerint Szigligeti elnevezése a legpontosabb, de a továbbiakban a Csjt. rendszerét a megkülönböztetés kedvéért “vagyonközösségnek” nevezem.
19 Ezeket – a házastársak szerződési autonómiáját visszamenőlegesen korlátozó – rendelkezéseket a Csjt.-t módosító, és a vagyonközösség rendelkezéseitől eltérő szerződést ismét lehetővé tévő 1986. évi IV. törvény nem helyezte hatályon kívül, azok megsemmisítésére csupán a 22/1998. (VI. 9.) AB határozattal került sor.
20 Már 1963-ban bírálóan említi ezt a megközelítést Nizsalovszky: i. m. 150. o.
21 Hartai mutatott rá, hogy a Csjt. még arra az esetre sem rendelkezett térítési kötelezettségről, amikor pedig maga a törvény szólt a különvagyon felhasználásáról, mint a Csjt. 29. § (3) bekezdésének vagy a 32. § (2) bekezdésének esetében (Hartai: 17. lábj.-ben i.m.).
22 Részleteiben ld. Hartai: 17. lábj.-ben i. m.
23 Hartai: 17. lábj.-ben i. m. Hartai e nézete során Nizsalovszky gondolatára támaszkodott, aki szerint “…az, hogy egy szocialista állam családjoga melyik vagyonjogi rendszert teszi a szabályozás alapjául, attól függ, hogy a körülmények melyikét látja a társadalomban uralkodó nézetekkel és a gazdasági alap állapotával, fejlettségi fokával összhangban a viszonylag legjobb eredménnyel megvalósíthatónak.” (Nizsalovszky: 12. lábj.-ben i.m. 159. o.)
24 Hartai László: A házassági vagyonjogi ítélkezési gyakorlat újabb tapasztalatairól (Magyar Jog, 1984/9.).
25 A házassági vagyonjogi szerződés témakörében e dolgozattal egyidőben külön tanulmány készül, ezért a szerződés szabályozásával részleteiben nem kívánok foglalkozni, a témát a vagyonjogi rendszerek szempontjából érintem.
26 Ld. Petrik Ferenc: Mi az új a családjogi törvényben? (Magyar Jog 1987/1.)
27 Vö. Hartai: 24. lábj.-ben i.m,
28 Tóthné Fábián Eszter; 1. lábj.-ben i.m. 402.
29 Ld. A családjog kézikönyve (szerk: Kőrös A., HVG-Orac Budapest, 1997.) 130. o.
30 A problémát részletesen elemzi Kovács László: Változások a családjogi törvényben (Magyar Jog 1987/2.)
31 Ld. pl. Angliában és Dániában – 5. és 8. lábj.-ben Lm. és a dán 1969. évi 256. tv. (Első Házassági törvény).
32 Ld. Zoltán; 3. lábj.-ben i.m. 29. o. Érdekesség, hogy a volt szocialista országok többsége “megfeledkezett” ennek az egyébként nem vitatott szabálynak a törvényi rögzítéséről.
33 Ld. 9. lábj.-ben i.m. és az 1976-os jugoszláv családjogi törvény 59. cikkét.
34 Szigligeti: 11. lábj.-ben i.m. 49. o.
35 Kauser Lipót: Hozzászólás a házastársi vagyonközösség lényeges problémáihoz (Stud. Jur. Pécs No. 2. 1958. 15. old. Ezt az álláspontot teszi magáévá Nizsalovszky: i.m. 333. o.
36 Tóthné Fábián Eszter: i.m. 398. o.
37 Rakvács József: Kézikönyv az új lakástörvény, a helyiségbérleti jogviszony magyarázatához (HVG-Orac, Budapest, 1999.) 41. old.: ” A lakásbérleti jog tulajdonjog tárgya nem lehet… Ez tehát kizárja, hogy a a lakásbérleti jogot a Csjt. 27. §-a alapján a házastársi vagyonközösség részének tekintsük.”
38 Kisfaludi András; A társasági tagsági jogok tulajdoni szempontú elemzése. Kandidátusi értekezés tézisei. (Budapest, 1994., 14-15. o.)
39 Csillag Gusztáv: Méltányosság érdekében törvénysértés? – A házastársi közös vagyon megosztásának gyakorlata és a gazdasági társaságokról szóló törvény ellentmondásai (Magyar Jog 1995/7.).
40 Csécsy-Gadó-Makai~T. Nagy: Társasági jog és cégjog a gyakorlatban (CO-NEX-Training Bt. Budapest, 1993.) 223-224. o., Sopovné Bachmann Katalin – Boleráczki Margit: Elmélkedések a házastársi vagyonközösség megszüntetése körében (Magyar Jog, 1995/2.)., Kovács László; A házastársi közös vagyon és a társasági jog (Céghírnök, 1993/1.).
41 Csűri Eva: Értékpapírok és társasági részesedések a házassági vagyonjogban (HVG-Orac, Budapest, 1999.) 242. o. A könyv a gazdasági jog és a házassági vagyonjog érintkezésének és ellentmondásainak átfogó és részletes elemzését adja, a hatályos jog alapján elképzelhető megoldási javaslatokkal.
42 Csűri: i.m. 39-59. o.
43 Grosschmidtől idézi Szladits: A magyar magánjog vázlata (Grill, Budapest, 1937.) II. rész 361. o.
44 Ld. 29. lábj.-ben i.m. 140. o.
45 Prof Frédéric Ferrand: Eheliche Gemeinschaft, Partnerschaft und Vermö-gen im französischen Recht in: 5. lábj.-ben i. m. 73. o.
46 Tóthné: 1. lábj.-ben i.m. 410. old.
47 E véleményekre és a bírói gyakorlatra ld. Szigligeti: 11. lábj.-ben i.m. 211-215. o.
48 8. lábj.-ben i.m.
49 Zoltán: 3. lábj.-ben i.m. 37-38. o.
50 8. lábj.-ben i.m.
51 hasonló véleményen: Tóthné: 1. lábj.-ben i.m.
52 Vö. 29. lábj.-ben i. m. 142. o.
53 A házassági vagyonjogi szerződések a nyugat-európai országok többségében közjegyzői okirati formához kötött ügyletek, amelyeket be kell vezetni a vagyoni regiszterbe – vö. 5. lábj.-ben i.m.
54 Tóthné Fábián Eszter: 1. lábj.-ben i.m. 405. o.
55 A társasági törvény magyarázata (szerk.: Sárközy Tamás, KJK Budapest, 1993.) 278. o., az idevonatkozó részt Wellmann György írta.
56 Ld. pl. Dánia, Hollandia, Anglia 5. és 8. lábj.-ben i.m.
57 Azonos állásponton: Bencze Lászlóné: A családjogi tartásra vonatkozó jogszabályok módosításának időszerű kérdései, Budapest, 2000. Kézirat 17. o.
58 Tóthné Fábián Eszter; 1. lábj.-ben i.m. 411. o.
59 Külföldi jogokban is találhatunk példát arra, hogy a vagyonmegosztás a családjogi és az általános polgári jogi szabályok együttes alkalmazását kívánja meg, pl. az osztrák Ehegesetz (Házassági törvény) 81-84. §-ai a házastársak között felosztható vagyonról, az ABGB (Optk.) 98. §-a a megváltásról (értékkiegyenlítésről) szól.
60 Tátimé Fábián Eszter: i.m. 404. o.
61 Csűri Éva: 41. lábj.-ben i. m. 59. o.
62 A legjelentősebbek a 30., 39. és 40. lábj.-ben idézett művek valamint Csűri Éva 41. lábj.-ben idézett könyve, amely a jogirodalom és a gyakorlat részletes ismertetését is tartalmazza.
63 Az üzletrészen fennálló közös tulajdon megszüntetésének lehetőségeiről ld. részletesen Csűri: i.m. 364—397. o.
64 Holland Ptk. Első Könyv 100. cikk.
65 Ld. Prof. Martha Bailey-Prof. Jacques Beaulne: Canadain: 5. lábj.-ben i.m.
66 Ld. Osztrák Ht. (Ehegesetz) 81-82. §§, 5. Ferrari: 7. lábj.-ben i.m. Christian Nowotny: A házasság felbontása és a vállalati vagyon – Kézirat (magyar nyelven), Wien, 1994.
67 Az elsőként említett megfogalmazást tartalmazta a Mtj. 158. §-a.
68 Részletesebben kifejtve ld. Kőrös A.: A méltányosság a házassági vagyonjogban, (Bírák Lapja 1999/3.)
69 Ld. pl. az osztrák jognak a 12. oldalon ismertetett szabályát.