A képviseletre vonatkozó joganyag egységesítésének nehézségei
A common, law és az európai kontinentális jogrendszerek jogügyleti képviseletre vonatkozó szabályanyagának különbségei már számos tudományos elemzésnek szolgáltak alapjául. A képviseleti jog egységesítésének problémáiról az 1970-es évek elején két tanulmányt is publikáló világhírű magyar magánjogász,
Eörsi Gyula1 megállapítása szerint ezen a területen nem csupán arról van szó, hogy valamely jogi megoldás eltér (mint például az ingók adásvétele körében), hanem egyben arról is, hogy a két jogcsalád fogalmi rendszere és alapkoncepciója más. “Mindkét területnek megvan a maga struktúrája és a két struktúra egymástól eltér. Mindkét területen belül vannak alapvető megkülönböztetések, de ezek határvonalai egymást keresztezik”2. Amíg a szerződési jog egyéb területein könnyen felismerhető párhuzamos fejlődési vonalakat találtak a jogtudósok az egymástól mégoly különböző nemzeti jogrendszerek között, a képviselet jogában egészen a közelmúltig áthidalhatatlannak tűnt a szakadék a kontinentális és az angolszász jogrendszerek között3. Ezt mutatja, hogy még az 1990-es évek végén született tanulmányokban is gyakran emlegette a jogirodalom a képviseleti jog egységesítését valódi jogalkotási kihívásként4.
Az elmúlt években azonban több olyan jogegységesítő dokumentum is napvilágot látott, amely kísérletet tett a gyökeresen eltérő(nek vélt) álláspontok közötti kompromisszum megteremtésére. Ilyen az Európai Szerződési Jog Alapelveinek képviseletre vonatkozó – a magyar jogirodalomban már ismertetett5 – normarendszere, de ide tartozik az UNIDROIT égisze alatt kidolgozott nemzetközi kereskedelmi szerződések alapelveinek 2004-ben módosított és kibővített kiadásában szereplő képviseleti jogi szabályanyag is. A képviseleti jog egységesítését célul tűző, csaknem 70 éve zajló UNIDROIT-munkálatok legutóbbi állomása merített a korábbi kísérletek eredményeiből-kudarcaiból és újszerű megoldást javasol a kibékíthetetlennek látszó ellentét feloldására.
Ebben a tanulmányban először a jogügyleti képviselet kétféle (kontinentális és angolszász) felfogását vázolom. Ezt követően mutatom be a képviseleti jog egységesítését célul tűző, számos UNIDROIT-tervezetet eredményező korábbi jogegységesítő törekvéseket, amelyeknek tapasztalatai végül a 1983-ban elfogadott genfi képviseleti egyezményben hasznosultak. Végül az előzmények tükrében elemzem a nemzetközi kereskedelmi szerződések alapelveinek 2004. évi bővített, második kiadásában szereplő képviseleti szabályokat6.
A jogügyleti képviselet alapvetései a kontinentális jogrendszerekben
A kontinentális jogrendszerek képviselői természetjogi alapvetésekből kiindulva7 a XVII-XVIII. század során ismerték el a közvetlen (jogügyleti) képviselet római jogi gondolkodástól még idegen8 “jogi csodáját'”. Grotius már lehetségesnek tartotta, hogy ígéretet tegyenek egy olyan személy nevében, aid a dolgot meg kívánja szerezni; ebben az esetben a tulajdonjogot közvetlenül az szerzi meg, akinek a nevében a megszerzésre irányuló ügyletet kötötték10. Az idézett nagyhatású mű vélhetően hozzájárult annak a dogmának a megalapozásához, amelyre a felvilágosodás kodifikációinak képviseleti szabályai épültek. Eszerint ahhoz, hogy más számára szerződéssel jogokat és kötelezettségeket lehessen szerezni, szükséges, hogy a szerződést a képviselt nevében kösse meg a képviselő”. A gondolat törvényi formában elsőként a képviseletet még a megbízáshoz kapcsoló 1804. évi francia Code Civil megbízási szerződést definiáló 1984. cikkében jelent meg, amely szerint a megbízás olyan aktus, amellyel egy személy egy másikat felhatalmaz arra, hogy a megbízó számára és az ő nevében tegyen valamit12. Az álláspont más európai kodifikációkban is megjelent: az 1812-ben hatályba lépett osztrák ABGB 1002. §-a szerint a meghatalmazási szerződést (Bevollmächtigungsvertrag) olyan szerződés, amely alapján valaki a rábízott ügy ellátását a másik nevében vállalja13. A törvényi szabályok ismeretében nem meglepő, hogy a képviselet fogalmát a jogirodalom is annak közvetlen fajtájára korlátozta. A képviseleti jogot a római jog és az osztrák jog alapján vizsgáló Mittels egyenesen úgy fogalmazott, hogy nem beszélhetünk képviseletről olyan jogügyletek esetében, amelyeket a “képviselő” bár az általa képviselt személy gazdasági érdekeinek szolgálatában és számlájára oly módon köt, hogy harmadik személyekkel szemben kizárólag a “képviselő” jelenik meg jogosult, illetve kötelezett szerződő félként. Ekkor képviseletről nem, csak bizományi ügyletről lehet szó14. A képviselet fogalmának ez a megszorító felfogása tükröződik a német polgári jog szabályanyagában is, amely már külön tárgyalja a képviseletet a megbízás szabályaitól. A BGB 164. §-ának (1) bekezdése szerint “Az akaratnyilatkozat, amelyet valaki képviseleti jogkörében eljárva, a képviselt nevében tesz, közvetlenül a képviseltet jogosítja és kötelezi. Ez független attól, hogy az akaratnyilatkozatot kifejezetten a képviselt nevében tette vagy a körülményekből következik, hogy annak a képviselt nevében tett akaratnyilatkozatnak kell lennie. 15” A BGB tehát a képviselet tényállási elemévé tette a “más nevében eljárás” kritériumát16, mintául szolgálva ezzel a XX. század számos magánjogi kodifikációja számára.
A kontinentális jogrendszerekben uralkodó doktrina szerint tehát a képviseltre vonatkozóan akkor fakadnak jogok és kötelezettségek a képviselő által kötött szerződésből, ha utóbbi a szerződést a képviselt nevében kötötte. Ebből pedig a fordított esetre az a következtetés adódik, hogy az ügyletből nem származnak joghatások a megbízóra (a képviseltre) nézve, ha a képviselő bár a megbízás keretein belül, de nem a megbízó nevében járt el, azaz nem tette nyilvánvalóan felismerhetővé, hogy az ügylet joghatásai a megbízót illetik. A kontinentális jogrendszerek képviselői ezért hagyományosan élesen elkülönítik azt az esetet, amikor a képviselő harmadik személlyel szemben saját nevében jár el, és azt az esetkört, amikor másnak a nevében. Csak abban az esetben állnak be a képviselő cselekményeiből fakadóan a képviselt személyre vonatkozóan a joghatások, ha előbbi más nevében jár el. Az érvényes képviselethez az szükséges, hogy egyértelmű utalás történjen az ügy valódi urára. Ez a Mittels által még contemplatio domininek nevezett17 elv később Leonhard nyomán “Offenheitsprinzip”-ként (nyilvánossági elv) vonult be a jogi köztudatba. Ennek lényege, hogy csak akkor állnak be a képviselt személyében a képviselő által kötött szerződésből fakadó joghatások, ha a képviselő szerződési nyilatkozata nyíltan utal a képviseltre18. A “más nevében történő eljárás” kritériuma tehát azt jelenti, hogy a képviselő szerződési nyilatkozatában félreérthetetlenül a másik szerződő fél tudomására hozza, hogy az ügylet hatásai nem a nyilatkozót, hanem közvetlenül egy harmadik személyt (a képviseltet) érintenek. Ha a képviselő ennek a követelménynek nem tesz eleget, például nem nyilatkozik arról, hogy kinek a számára kívánja előidézni a joghatásokat, a XIX. század kontinentális jogtudományának egyöntetű álláspontja szerint kizárt, hogy cselekményét az ügy urának számítsák be”. A saját nevében tevékenykedő képviselő kizárólag maga lesz a szerződésből fakadóan jogosult és kötelezett, még ha más személy érdekében, kizárólag a megbízó számlájára és veszélyére járt is el20. A kontinentális jogrendszerek tehát megkülönböztetik a képviseletet, amikor a képviselő a megbízó nevében és számlájára jár el (közvetlen képviselet), és a bizományt, amikor a bizományos a saját nevében a megbízó számlájára jár el (közvetett képviselet)21. A kontinentális magánjogi kódexek többsége csak közvetlen képviselet esetén használja a képviselet fogalmát; a közvetett képviselet terminus technikus általában nem jelenik meg a törvény szövegében csak a jogtudomány illetve a joggyakorlat szó-használatában22.
Ez az alapvető elkülönítés legalábbis az elmélet szintjén szilárdan tartja magát Európa kontinentális jogrendszereiben23. Ugyanakkor a témával kapcsolatos jogösszehasonlító irodalom rámutatott arra is, hogy egyre több (törvényi) kivétel bástyázza körül a közvetett képviseletre vonatkozó elvi jelentőségű tételeket, elsődlegesen azt, hogy a képviselt és a harmadik személy között nincs közvetlen perlési lehetőség. Ilyen kivétel az az olasz és svéd jogban szereplő szabály, hogy a képviselt (a megbízó) közvetlenül követelheti a harmadik személytől a képviselő (bizományos) által a saját nevében megvett árukat24, illetve a svájci jog párhuzamos szabálya, amely a közvetítő fizetésképtelensége esetén teszi ezt a képviselt (a megbízó) számára lehetővé25. Áttöri a fenti tételt a svájci és a német jogban található azon rendelkezés is, amelynek értelmében az adásvételi szerződésből fakadó, a képviselő (bizományos) által megszerzett követelések automatikusan (törvényi engedmény folytán26) a képviselt (megbízó) követeléseinek minősülnek27. Ezen kivételek közé sorolható az az olasz, francia, – sőt: magyar – magánjogban is fellelhető norma, amely megtiltja, hogy a bizományos hitelezői igényt támasszanak a bizományos által a saját nevében megvett, de a megbízót illető dolgokra28. Mindezen példák alapján egyre több jogirodalmi szerző mutat rá, hogy az alapvető dogmatikai ellenállás dacára magukban a kontinentális jogrendszerekben is elmosódni látszik az éles határvonal a képviselet közvetett és közvetlen formája között29.
Az agency az angolszász jogrendszerekben
A common law a képviselet kapcsán felmerülő problémák összességét az agency kifejezés alatt tárgyalja, amelynek jelentéstartalma jóval tágabb, mint kontinentális jogi értelemben a (közvetlen) képviseleté. A sokat hivatkozott és általánosan elismert jogtudományi munka, az eredetileg 1896-ban megjelent30 és azóta tizenhat újabb kiadást megért Bowstead-féle monográfia31 szerint az agency két személy közötti bizalmi viszony, amelyben egyikük (a principal) kifejezetten vagy ráutaló magatartással hozzájárul ahhoz, hogy a másik személy (az agent) az ő érdekében eljárjon oly módon, hogy az hatással van harmadik személyekkel szembeni jogviszonyaira, és az agent ezt hasonló módon elvállalja32. Az agent felhatalmazott ezen cselekmények megtételére; ezen felhatalmazásából jogosultság keletkezik a principal harmadik személyekkel szembeni jogviszonyainak befolyá-solására33.
Az agency kontinentális jogi gondolkodástól eltérő jellemvonása a harmadik személy tudomásának eltérő értékelése. Az angolszász agency fogalma tágabb mint a kontinentális jogi (közvetlen) képviseleté: az agenc)’-re vonatkozó szabályok alkalmazhatóságának nem feltétele, hogy az agent közölje a harmadik személlyel, hogy a principal érdekében jár el, agency-ről van szó tehát akkor is, ha a harmadik személy egyáltalán nem is tud a principal létezéséről34.
A common law – némi egyszerűsítéssel35 – két alapvető esetet különböztet meg aszerint, hogy az agent a harmadik személynek tudomására hozza-e a szerződéskötéskor, hogy egy principal érdekében jár el. Nyílt képviseletről (disclosed agency) beszélünk akkor, ha az ügyletkötés időpontjában a harmadik személy számára ismert az a tény, hogy az ügylet a principal érdekét szolgálja. A nyílt képviselet két további alesetre bontható, az alapján, hogy az agent közli-e a harmadik személlyel a principal nevét (named principal) vagy sem (unnamed principal)36. Akkor is nyílt képviseletről van tehát szó, ha a harmadik személy bár tudja, hogy akivel szerződik, csak képviselő, azonban a képviselt személyazonossága számára ismeretlen. Rejtett képviselet (undisclosed agency) akkor áll fenn, ha a harmadik személy az ügyletkötés időpontjában nem tud a principal létezéséről37, szándéka tehát az, hogy az agent-tel kerüljön jogviszonyba38.
A kontinentális jogok szempontjából feltűnő sajátossága az angolszász képviseleti jognak, hogy a jogkövetkezmények a nyílt és a rejtett képviselet esetében alapvetően azonosak39. Főszabály szerint mindkét esetben jogosult a képviselt személy (principal) pert indítani a harmadik személlyel szemben és ez utóbbi is perelheti a principalt azon szerződés alapján, amelyet a képviselő (agent) kötött a harmadik személlyel40.
A common law tehát nem ismeri a kontinentális jogokra jellemző megkülönböztetést a képviselet közvetett és közvetlen formája között: ha az agent a principal számlájára jogosult szerződést kötni harmadik személlyel, ebből a szerződésből fakadóan alapvetően a principal lesz jogosult és kötelezett, még akkor is, ha a képviselő “undisclosed agent”-ként járt el, azaz a szerződést saját nevében kötötte és nem közölte a harmadik személlyel, hogy létezik egy principal41. Az angolszász jog tehát alapvetően a közveden képviselet joghatásainak megvalósítására törekszik, akár tudta a harmadik személy, hogy képviselővel szerződik, akár nem42.
A látszólag egyszerű megoldásnak a kontinentális jogász szemével nézve van egy neuralgikus pontja: az Offenheitsprinzip hiánya. Undisclosed agency esetén ugyanis a szerződéskötést követően válhat világossá az agent-tel szerződő fél számára, hogy létezik egy képviselt személy, és ez utóbb úgy módosítja a jogviszonyt, hogy ezzel a harmadik személy nem számolt. Az undisclosed agency mint a common law “abszolút eredeti intézménye”43, újra és újra magára vonja német és francia elméleti jogászok figyelmét, mégha azt a hagyományos kontinentális jogi gyakorlat rendkívül bonyolultnak és nehezen megemészthetőnek tartja is44. A rejtett képviselet külföldi és hazai tudományos megítélése ugyanakkor nagymértékben eltérő: amíg a német és francia jogtudósok a mindenkori érdekeket finom és differenciált módon figyelembe vevő jogpolitikai példaként tekintenek rá, addig az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban több hang is ellene szól, és az ottani szerzők általában a common law anomáliájának minősítik45. A széles körben elfogadott angolszász álláspont szerint “a közönséges jogérzettel ellentétes”46, a “szerződési jog alapvető elveivel is összeegyeztethetetlen47 anomália az, ha megengedjük egy személynek, hogy pereljen illetve perelhető legyen egy olyan szerződés alapján, amelyet a valóságban nem is kötött meg”48. Eörsi Gyula megfogalmazásában undisclosed agency esetében lehetséges, hogy a harmadik személy tőkeerős eladóval vélt szerződést kötni, és kiderül, hogy az csak képviselő volt és valójában egy jóval gyengébb képviselttel áll szemben49. Oliver Wendel Holmes szemléletes hasonlata szerint pedig az intézmény “lehetővé teszi egy idegennek, akiről soha nem is halottam, hogy igényt támasszon velem szemben egy olyan szerződésből fakadóan, amelyről azt hittem, hogy a legjobb barátommal kötöm”50.
Az undisclosed agency kedvezőtlen hazai megítélése vélhetően jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a angol joggyakorlat számos olyan elvet alakított ki, amelyek a doktrínát korlátok közé szorítják: bizonyos esetekben a common law bíróságok nem ismerik el a rejtve maradó principal közvetlen kereseti jogát a harmadik személlyel szemben51. A már idézett Bowstead-féle monográfia szerint a szerződés rendelkezései kifejezetten vagy beleértve kizárhatják az undisclosed principal perlési jogosultságát, illetve azt, hogy a szerződésből fakadóan pert indítsanak ellene52. A joggyakorlatban számos példát találunk arra, hogy a rejtve maradt képviselt nem érvényesíthette igényét közvetlenül a harmadik személlyel szemben. Ilyen például a sokszor hivatkozott Said v. Butt ügy53, amelynek felperese egy színházi előadás bemutatójának megtekintését vette a fejébe. Miután azonban a színház igazgatósága haragban állt vele és ezért nem adott volna el neki jegyet, barátján keresztül szerezte azt be. A bemutató estéjén a színház igazgatója (alperes) nem engedte, hogy felperes elfoglalja helyét. A bíróság elutasította felperes azon érvét, amely szerint neki, mint undisclosed principal-nak az agent által számára kötött szerződés alapján igénye volt arra, hogy megnézhesse az előadást54. Az ítélet jogtételét a jogirodalom úgy általánosította, hogy kizárt a “rejtőzködő” képviselt harmadik személlyel szembeni igényérvényesítési lehetősége, ha a szerződő felek személye a szerződés lényegi elemét képezi55. Amennyiben tehát a szerződés értelmezéséből az következik, hogy a harmadik személynek jogos érdeke fűződött ahhoz, hogy a szolgáltatás teljesítésére csak az általa ismert szerződő partnerrel szemben legyen köteles, az angol bíróságok nem ismerik el a (szerződéskötéskor) rejtve maradt principal kereseti jogát56. A fordított esetre, tehát a harmadik személynek a principal-lal szembeni kereseti jogának korlátozására vonatkozóan eddig nem született iránymutatónak tekintett bírói döntés. A jogirodalom mégis amellett foglal állást, hogy nincs ésszerű indoka annak, hogy bizonyos esetekben miért ne hivatkozhatna a képviselt is arra, hogy a szerződés kizárta a vele szembeni igényérvényesítést57.
A két jogcsalád szabályozási koncepciójára vonatkozóan összegezve megállapítható, hogy a kontinentális jogrendszer és a common law rendkívül eltérő kiindulópontból jut végső soron hasonló eredményre. A főszabály a kontinensen az, hogy a képviselt és a harmadik személy között csak akkor jön létre közvetlen jogviszony, ha a képviselő a képviselt nevében járt el (közvetlen képviselet); a saját nevében eljáró képviselő jognyilatkozata alapvetően csak őt kötelezi és jogosítja a harmadik személlyel szemben, ezért a képviselt és a harmadik személy közvetlenül nem perelhetik egymást (közvetett képviselet, bizomány). Kivételesen azonban közvetett képviselet esetén is lehetőség van arra, hogy a képviselt közvetlenül forduljon a harmadik személlyel szemben. A common law ehhez képest abból indul ki, hogy az agent (a képviselő) eljárása révén a pincipal (a képviselt) válik harmadik személlyel szemben jogosulttá és kötelezetté, azaz utóbbiak között közvetlen igényérvényesítésre kerülhet sor; ez még abban az esetben is érvényesül, ha az agent nem közölte a harmadik személlyel, hogy más valaki érdekében köt szerződést (undisclosed agency). Amennyiben viszont a szerződésből az tűnik ki, hogy a felek személye a szerződés lényeges mozzanata, a principal és harmadik személy közvetlenül nem érvényesíthetnek igényt egymással szemben.
A kontinentális jogrendszerek és az angolszász jog közötti különbség tehát a közvetett képviseletre vonatkozó főszabály tekintetében áll fenn. A kontinentális bizományos (aki a saját nevében de a megbízó javára szerződik) a common law fogalomrendszerében akár a nyílt, akár a rejtett képviseletet megvalósíthatja, hiszen vagy elárulja a harmadik személynek, hogy X bizományosa, vagy saját magát tünteti fel valódi szerződő félként. Az európai kontinentális jogrendszerek alapján megítélve a helyzetet a szerződésből fakadóan alapvetően a bizományos lesz a harmadik személlyel szemben jogosult és kötelezett, még ha megbízója bizonyos kivételes esetekben (így elsősorban a bizományos fizetésképtelensége esetén) közvetlenül érvényesítheti is igényét a harmadik személlyel szemben. Az angolszász jog értelmében azonban a közvetett képviselő által képviselt személy és a harmadik személy között alapvetően lehetséges a közvetlen igényérvényesítés még akkor is, ha a közvetítő a saját nevében járt el.
Az eltérő kiindulópontok ellenére a kivételek jelentős mértékben közelítik egymáshoz a két jogcsalád eltérő alapkoncepcióját, még ha azok grádiusza nem is azonos. A kontinentális jogrendszerek főszabálya (a közvetlen igényérvényesítés lehetőségének hiánya közvetett képviselet esetén) a common law-ban kivételként kerül megfogalmazásra. Ez a kizárás a jogirodalom szerint akár a képviselt akár harmadik személy által indított eljárásokban érvényesülhet, bár bírói ítélet eddig csak olyan esetben született, amikor az eredetileg rejtőzködő képviselt kívánt közvetlenül a harmadik személlyel szemben fordulni. Az angolszász jogrendszer alapvetésére hasonlító szabály található a kontinentális jogrendszerekben a közvetett képviseletre vonatkozó főszabály kivételeként. Ez elsősorban a közvetett képviselő (a bizományos) fizetésképtelensége esetén teszi lehetővé a képviseltnek, hogy közvetlenül a harmadik személlyel szemben forduljon. A kontinentális jogok kivételes szabálya tehát szűkebb hatókörű, mint az angolszász főszabály: ezek a jogrendszerek a harmadik személy számára nem biztosítják a közvetlen perlés lehetőségét, csak a képviseltre ruháznak ilyen jogosultságot.
A képviselet jogában a fenti strukturális eltérések folytán rendkívül nehezen megvalósíthatónak tűnt az a jogegységesítési elképzelés, hogy a különböző nemzeti jogrendszerek eltérő követelményeit kielégítő homogén normaanyag kerüljön kialakításra. Az uralkodó álláspont az volt, hogy a két ellentmondó struktúrájú rendszer nem formálható koherens rendszerré. Kompromisszumos lehetőségként az a két megoldás merült fel, hogy (a) az egységes jog kialakításakor vagy a common law struktúrát veszik alapul, de abba kivételként, bizonyos mértékig beépítik a bizomány szabályait, vagy (b) azt a kontinentális jogok modelljében készítik el és abba meghatározott keretek között felveszik az “undisclosed agency” tanát58.
UNIDROIT-tervezetek a képviseleti jog egységesítésére vonatkozóan (1935-1983)
Az UNIDROIT keretében 1935-től kezdve folyt a képviseletről szóló nemzetközi egyezmény előkészítése59. A svéd A. Bagge javaslatára az Intézet Kormányzótanácsa szakértői bizottságot hozott létre60, amely a második világháborút követően részben megváltozott tagokkal61 1946-tól folytatta a munkát. Az egységesítési törekvés első fázisa 1961-ben két tervezet közzétételével fejeződött be: az UNIDROIT publikálta a “Képviseleti tervezet 1961-et” és a “Bizományi tervezet 1961-et”62. Már a tervezetek elnevezéséből is nyilvánvaló volt, hogy a két tervezet a tág értelemben vett képviseletet a kontinentális jogok fogalmi rendszerében szabályozta63. A Képviseleti Tervezet a közvetlen, a Bizományi Tervezet pedig a közvetett képviselet intézményére vonatkozott, az európai kontinensen ismert megkülönböztetést követve. Mégis úgy tűnt, a Bizományi Tervezetben volt egy halvány utalás az undisclosed principal-ra. A 20. § (2) bekezdése úgy szólt, hogy “Abban az esetben, ha a megbízónak a bizományos iránti kötelezettségei nem-teljesítése folytán a más számlájára kötött adásvételi szerződés nem-teljesítése következik be, a bizományos köteles a harmadik személlyel közölni a megbízó nevét, ha csak nem következik az adásvételi szerződésből vagy a megkötéskori körülményekből, hogy a harmadik személy eladó vagy vevő lemondott az ilyen közlésről”. Eörsi megfogalmazását kölcsönvéve: a 20. § (2) bekezdése és különösen a körülményekre utalás, szűk körben beengedte az “undisclosed principal”-t a kontinentális színezetű falak közé64. A tervezet egésze azonban mégis kontinentális ihletésű maradt. Nem véletlen ezért, hogy a common law országok reakciója az 1961. évi tervezetekre egyáltalán nem volt kedvező: az érintett kormányok hivatalos megjegyzéseikben nem is annyira az egyes részletszabályokat kritizálták, hanem azok alapvető koncepcióját, amely olyan mértékben eltért az agency hagyományos szabályaitól, hogy számukra a tervezetek nem voltak elfogadhatók65.
Az előkészületek második, 1970-ben indult fázisában – angol kezdeményezésre! – a két tervezetet egyesítették és egységesítették. Az egységesített tervezetet egy öttagú bizottság – angol, amerikai, svájci, norvég és magyar tagokkal66 – 1970 decemberében Genfben átvizsgálta, módosította, majd ez a Genfi Tervezet került 1971 májusától kezdve a szakértői értekezlet elé. A Genfi Tervezettel a korábbi szabályozási javaslat az ellenkezőjére változott. A szakértői értekezlet megállapította azokat a fő tényálláscsoportokat, amelyek szerint a háromszemélyes jogviszonyokat rendezni kell. E fő esetcsoportok megállapítása kimondatlanul is a kontinentális struktúráról a common law struktúrára való áttérést jelentette, megkísérelve ugyanakkor a különböző struktúrák bizonyos elemeit vegyíteni. A következő esetcsoportok alakultak ki: (1) ismert, hogy a fél közvetítőként jár el, ekkor az ügylet közvetlenül a megbízót köti; (2) a közvetítő és a harmadik személy megállapodott, hogy nem fedik fel a megbízó kilétét, ilyenkor nincs közvetlen kapcsolat a megbízó és a harmadik személy között; (3) a közvetítő elhallgatja, hogy ilyen minőségben járt el – ha később mégis kiderül, hogy van megbízó, bizonyos feltételek mellett ő is felléphet a harmadik személy ellen és viszont67.
A kategóriák alapjában véve common law jellegűek voltak, mert az eldöntendő kérdés az volt, hogy a harmadik személy tudja (meg fogja tudni), vagy nem tudja, esetleg később kiderül, hogy ki a megbízó, nem pedig az, hogy kinek a nevében járt el a közvetítő. Ebben a megoldásban megjelent ugyanakkor az első fázis kontinentális tervezetének tükörképe: a common law-modellű tervezetben található volt egy olyan kitétel, amely az UNIDROIT szakértőbizottságában résztvevők egy részének véleménye szerint utalt a bizományra és annak bizonyos teret engedett68. Az Art. 26. szövege a következő volt: “Annak ellenére, hogy az “agent” a megbízó részére bonyolít le egy eladást vagy vételt, és hogy nyilvánvaló, hogy “agent”-ként jár el, a szerződés nem köti a megbízót, hanem csak az “agent”-et és a harmadik személyt, ha az “agent” és a harmadik személy kifejezetten vagy burkoltan megegyeztek, hogy a harmadik személy nem támaszthat igényt a megbízóval szemben, vagy hogy a megbízót nem fogják megnevezni”.
Az előkészületek mindkét fázisát az jellemezte tehát, hogy az egyik megoldási struktúra keretében igyekezett szerény helyet biztosítani a másik struktúra olyan intézményének, amely szervesen nem illeszkedett bele az előbbibe69. A jogegységesítés folyamatának első szakaszában született Bizományi Tervezet esetében kontinentális mintára a főszabály az volt, hogy a megbízó és a harmadik személy között nem jön létre közvetlen jogviszony; csak kivételesen perelhetik egymást közvetlenül: undisclosed agency esetében. A második fázisban egységesített Genfi Tervezetben viszont a főszabály a megbízó és a harmadik személy közötti direkt jogviszony, amelytől azonban a felek eltérhetnek, és megállapodhatnak a kifejezetten bizományi konstrukcióban.
Az UNIDROIT szakértői értekezlete 1972 júniusában felülvizsgálta és módosította korábbi véleményét: az 1972-es tervezetben a bizomány már azon esetek közé tartozott, amelyekben szintén lehetséges a megbízó és a harmadik személy közötti közvetlen perlés. Ez a megoldás egyébként összhangban volt egyes kontinentális országok (például Svájc) bizományra vonatkozó szabályaival70.
1974-re készült el egy újabb tervezet71, amely – legalábbis az angolszász jogászok részéről – már sokkal kedvezőbb visszhangra talált, mint az 1961. évi tervezetek. Ez a tervezet átvett számos, a nemzeti jogokban a bizományi szerződésre vonatkozó általános szabályt72. A tervezet ugyanakkor a common law megoldásához hasonlóan nem különböztette meg a közvetett és a közvetlen képviseletet: a tervezet értelmében képviselő az, aki – akár a saját, akár a képviselt személy nevében – idegen számlára jár el. A tervezet 25. cikke szerint a képviselő cselekménye a képviseltet jogosítja és kötelezi, ha ismeretes vagy nyilvánvaló képviselői minősége, azaz az, hogy idegen számlára és meghatalmazásának keretein belül járt el. Az egyetlen kivétel ez alól a főszabály alól az az eset volt, ha a képviselő és a harmadik személy megállapodnak – például bizományi szerződésre utalással – hogy a szerződés csak őket kettejüket jogosítja és kötelezi. Ebben az esetben is sor kerülhet azonban a megbízó és a harmadik személy közötti közvetlen perlésre, ha a képviselő megszegi a kép-viselttel vagy a harmadik személlyel szembeni kötelezettségeit (27. cikk)73. A főszabály tehát ebben a tervezetben is az volt, hogy a képviselő cselekménye révén a képviselt (a megbízó) és a harmadik személy között jön létre a szerződés, kivéve, ha a felek (a képviselő és a harmadik személy) kifejezetten ellentétesen állapodtak meg74.
Az angolszász jogrendszerű államok részéről érkezett kedvezőbb reakciók ellenére az 1979-ben Bukarestben tartott diplomáciai konferencia küldöttei továbbra sem tudtak megállapodni a teljes egységes szövegtervezetben. Az időleges kudarc oka immár nem a kontinentális és a common law országok jogi megoldásai közötti eltérésben álltak, hanem az előbbi jogrendszereknek a képviselő és a képviselt személy közötti, úgynevezett belső viszonyra vonatkozó jogi különbségeiben. Az akkori szocialista államok sokkal részletesebb és kötelező erejű szabályokat szerettek volna látni az egyezményben75. A nyugat-európai államok szakértői pedig különösen azt hiányolták, hogy a képviselt és a képviselő közötti belső viszonyra vonatkozóan – különösen a német joghoz képest – csak töredékes szabályokat tartalmazott a tervezet76. A bukaresti konferencián felmerült az is, hogy a leendő egyezmény alkalmazási körét ki kellene terjeszteni az olyan személyekre is, akik a szerződéskötés során csak közvetítőként járnak el és maguk nem kötik meg a szerződést (ilyenek például a kereskedelmi ügynökök). Mindezen vitás kérdések miatt az 1979. évi bukaresti konferencia csaknem eredménytelenül zárult, az 1974. évi tervezet 37 cikkéből csak 13-at tudtak elfo-gadni77.
Az újabb holtpont és a számtalan módosító javaslat következtében az UNIDROIT rendkívül szokatlan, ám hatásos megoldást választott a már addig is rengeteg energiát felemésztő célkitűzés megvalósítására. Három híres, a képviselet jogában szakértőnek számító jogtudóst kért fel a három jogcsoport (szocialista, kontinentális és common law) képviseletében78, hogy egyrészt vizsgálják felül az addigi munkát, másrészt fejtsék ki a véleményüket arra vonatkozóan, hogy milyen lehetőségeket látnak a képviselet jogának egységesítésére. A három szakértő megállapításait három fő pontban lehet összegezni. Először is úgy foglaltak állást, hogy az egységes tervezetnek szakítania kellene a kontinentális képviselet előfeltételével, a “másnak a nevében” történő eljárás kritériumával79. Kimondták azt is, hogy a 1974. évi tervezet kudarcának fő oka az volt, hogy egyszerre akarta szabályozni mind a (képviselt és képviselő közötti) belső mind a külső (azaz a képviselt és a harmadik személy illetve a képviselő és a harmadik személy közötti) jogviszonyt. Végül elutasították a bukaresti konferencián elhangzott felvetést, amely szerint az egyezménynek ld kellene terjednie a kereskedelmi ügynökökre is80. Véleményük az volt, hogy az egyetlen realisztikus jogegységesítési törekvés az lehet, ha az egyezmény alkalmazási köre a szerződés megkötésére jogosult képviselőkre korlátozódik, és ezen területen belül is kizárólag a külső viszonyra vonatkozik81.
Ezen véleménytől felbátorodva az UNIDROIT titkársága elkészítette az 1974. évi tervezet egy újabb verzióját, amennyire csak lehetséges követve a három szakértő ajánlásait. Ezt a revideált tervezetet bemutatták a kormányzati képviselőknek, akik immár egyetlen ülés alatt, 1981 szeptemberében Rómában meg tudtak egyezni a végleges szövegben. A svájci kormány pedig kifejezte szándékát, hogy Genfben diplomáciai konferenciát hív össze az egyezmény elfogadása végett82. A konferencia – amely 1983. január 31-től február 17-ig tartott – záróakkordjaként egyhangúlag elfogadták a nemzetközi adásvételi szerződések esetén a képviseletről szóló UNIDROIT egyezményt83 (a továbbiakban: a genfi képviseleti egyezmény).
A genfi képviseleti egyezmény (1983)
A genfi képviseleti egyezmény hatálya azokra az esetekre terjed ki, amelyekben a képviselőnek felhatalmazása van, vagy bejelenti felhatalmazását arra vonatkozóan, hogy a képviselt érdekében adásvételi szerződést kössön harmadik személlyel84. Az egyezmény tehát – az előmunkálatokban részt vett három szakértő egybehangzó javaslatának megfelelően – nem alkalmazható az olyan személyekre, akik bár jogosultak a szerződéses tárgyalások lefolytatására, a felek közötti közvetítésre, de nem jogosultak a szerződés megkötésére (ügynökök, alkuszok). Természetesen nem zárja ki eleve az egyezmény alkalmazhatóságát, ha a képviselő végül nem köt szerződést. Az egyezmény első kommentárját elkészítő Bonell ugyanakkor kiemelte, hogy az egyezmény hatályára vonatkozó alapvető szabály szóhasználata (“… bejelenti felhatalmazását… “) egyértelművé teszi, hogy az egyezményt alkalmazni kell az ún. falsus procurator-ra is, azaz az álképviselőre, aki a harmadik személlyel szemben képviselőnek mutatja magát, valójában azonban nincs felhatalmazása vagy képviseleti jogkörén túllépve jár el85.
A genfi képviseleti egyezmény a common law mintájára nem tesz különbséget közvetlen és közvetett képviselet között. Az egyezmény értelmében ugyanazok a szabályok érvényesülnek függetlenül attól, hogy a képviselő saját nevében vagy az ügy urának nevében járt-e el86. Az egyezmény szabályai tehát a common law széles jelentéstartalmú agency fogalmát veszik alapul87, amely a kontinentális terminológia szerint értett közvetett és közvetlen képviseletet is magában foglalja. Az egyezmény értelmében a főszabály az, hogy ha a képviselő (az agent) képviseleti jogkörének keretein belül a képviselt érdekében jár el és a harmadik személy tudta, vagy tudnia kellett volna, hogy a képviselő ilyen minőségében cselekszik, aktusai által közvetlenül a képviselt és a harmadik személy válnak kötelezetté, kivéve, ha az eset körülményeiből, például bizományi szerződésre történő utalásból az következik, hogy a képviselő kizárólag saját magára vonatkozóan akart kötelezettséget vállalni88. A képviseleti jog nemzetközi egységes szabályait adó norma alapvető szabálya tehát egyértelműen az angolszász “disclosed agency” doktrínáján alapul.
A főszabály alóli két (kontinentális jogrendszerekre utaló) kivétel: a képviselő cselekményei révén csak a képviselő és a harmadik személy válnak kötelezetté, ha a) a harmadik személy nem tudta, és nem is kellett tudnia, hogy a képviselő ilyen minőségében járt el, vagy b) az eset körülményeiből, például bizományi szerződésre történ utalásból az következik, hogy a képviselő csak saját magára vonatkozóan akart kötelezettséget vállalni89. Ugyanakkor – ismét a common law-nak történő megfelelés kényszere miatt90 – a fenti szabályok kiegészülnek azzal, hogy ha a képviselő vagy a harmadik személy hibás teljesítése folytán, vagy más okból nem teljesíti a képviselttel szembeni kötelezettségeit, a képviselt a harmadik személlyel szemben gyakorolhatja a képviselő által az ő érdekében megszerzett jogokat, a harmadik személy azonban felhozhatja vele szemben mindazokat a kifogásokat, amelyek őt a képviselővel szemben megilletik91. Ha pedig a képviselő a harmadik személlyel szemben nem teljesít, a harmadik személy a képviselttel szemben gyakorolhatja mindazokat a jogokat, amelyek a képviselővel szemben rendelkezésére állnak, alávetve magát mindazoknak a kifogásoknak, amelyeket a képviselő a harmadik személlyel, illetve a képviselt a képviselővel szemben felhozhat92.
A genfi képviseleti egyezmény az 1973-as tervezethez hasonlóan úgy kívánta megteremteni az angolszász agency és a kontinentális bizomány összhangját, hogy előbbit tette meg főszabálynak, és az utóbbit kivételnek. Amennyiben a harmadik személy tudja, vagy tudnia kellene, hogy képviselővel köt szerződést, a szerződés a képviselt és a harmadik személy között jön létre. Ettől a főszabálytól azonban lehetséges az eltérés, azaz kizárólag a képviselő és a harmadik személy válhatnak a szerződés jogosultjává és kötelezettjévé, ha a harmadik személy nem tudta, és nem is kellett tudnia, hogy képviselővel szerződik, vagy a körülményekből, például bizományi szerződésre történő utalásból ez következik. Az egyezmény fenntartotta tehát az 1970-es tervezet kapcsán Eörsi által említett “common law színezetű falakat”, amelyek közé szűk körben – kivételként – beengedte a kontinentális bizomány intézményét, mint az egyik olyan lehetséges körülményt, amely arra utal, hogy a képviselő és a harmadik személy szándéka arra irányult, hogy a szerződésből fakadón kizárólag ők ketten váljanak jogosulttá és kötelezetté. A bizományra való hivatkozást tehát úgy kell értelmezni, mint a képviselt és a harmadik személy közötti közvetlen kapcsolatok kizárására irányuló szerződési akaratra utaló körülmények egyikét93.
Első pillantásra úgy tűnik tehát, hogy a genfi képviseleti egyezmény nagyobb engedményeket tett az angolszász jogrendszereknek, mint a kontinentális jognak; ezt azonban az egyezménnyel kapcsolatban született szakirodalom egy része cáfolja. Az érvek között az szerepel, hogy amíg a kontinentális bizományos szerződéskötése a common law dogmatikájában általában közvetlen kapcsolatot hoz létre a képviselt és a harmadik személy között, a hagyományos undisclosed agency esetében pedig – legalábbis főszabályként – nem korlátozott a képviselt és a harmadik személy egymással szembeni fellépése, az egyezmény mind a két kérdést másként szabályozza. Az egységes norma értelmében a képviselt nem válik formálisan szerződő féllé egyik esetben sem, és a képviselt illetve a harmadik személy egymással szembeni jogérvényesítésének szükségszerű feltétele a képviselő nem-teljesítése94.
Fent már részletesen tárgyaltuk, hogy a kontinentális jogrendszerekben is elmosódni látszik az éles határvonal a képviselet közvetett és közvetlen formája között. Ezért a genfi képviseleti egyezmény által megvalósított koncepció inkább a kontinentális jogrendszerek logikus továbbfejlesztésének tekinthető, mint vadonatúj megoldásnak93.
Az UNIDROIT égisze alatt elkészített egyezmény megalkotását követő években az volt a vélekedés, hogy a Bécsi Vételi Egyezmény kiegészítésének szánt genfi képviseleti egyezmény sikere az előbbi sorsának a függvénye96. A kezdeti időszak reményei azonban szertefoszlani látszanak: a Bécsi Vételi Egyezmény 1988. május l-jén történt hatálybalépése és annak ellenére, hogy a kortárs szakirodalom a képviseleti egyezményt is magas színvonalúnak tartja97, illetve a képviselet területén születő jogegységesítő törekvések megkerülhetetlen viszonyítási pontjaként tekint rá98, a genfi képviseleti egyezmény egészen a mai napig nem lépett hatályba99. Hatályba lépéséhez ugyanis minimálisan tíz ratifikációra lett volna szükség, azonban erre az aláírástól számított több mint két évtized alatt csak öt országban került sor100.
Az UNIDROIT Alapelvek (2004)
Az UNIDROIT által 1994-ben publikált, a különböző szerződéstípusokat szabályozó jogegységesítő dokumentumok általános részének szánt101 “Nemzetközi kereskedelmi szerződések alapelvei” (UNIDROIT Alapelvek) kidolgozásának időszakában még bizakodtak a munkacsoport tagjai, hogy a genfi képviseleti egyezmény előbb-utóbb hatályba lép majd. Az UNIDROIT Alapelvek első változata vélhetően éppen az egyezmény miatt nem tartalmazott szabályt a képviseletre vonatkozóan: a korabeli szakirodalom szerint a szervezet kormányzó tanácsa nem akart újabb “függő játszmát”102.
Az Alapelvek gyors sikerére tekintettel 1997-től megkezdődött a második, bővített kiadás kidolgozása, amelyet 2004-ben hoztak nyilvánosságra, és amely már részletes szabályozást ad a képviseleti jogra vonatkozóan, merítve egyrészt a korábbi UNIDROIT munkálatok (elsősorban a genfi képviseleti egyezmény) eredményeiből, másrészt újszerű megközelítést alkalmazva.
Az UNIDROIT Alapelvek 2004-ben publikált második kiadása a képviseletnek csak a külső oldalát szabályozza, azaz egyrészről a képviselő vagy a képviselt, másrészről a harmadik személy közötti viszonyt. Az Alapelvek továbbra is fenntartják tehát azt a genfi képviseleti egyezményben is megjelenő elvet, hogy a képviselt és a képviselő közötti belső jogviszonyra az egyébként alkalmazandó jog szabályai lesznek irányadók103.
Az UNIDROIT Alapelvek az alapkérdésben nem követik a kontinentális jogi tradíciót: szakítanak a képviselet közvetlen illetve közvetett formájának megkülönböztetésével. Az Alapelvek képviseletre vonatkozó szabályainak alkalmazása függetlenül attól, hogy a képviselő saját nevében vagy a képviselt nevében járt el104. A képviselt és a harmadik személy közötti közvetlen jogviszony létrehozásához elegendő, ha nyílt képviselet esete áll fenn, azaz a harmadik személy tudja, vagy tudnia kellene, hogy a képviselő a képviselt érdekében jár el, akár megnevezi a képviselt személyt akár nem105. Rejtett képviselet (undisclosed agency) esetében, tehát ha a harmadik személy nem tudja és nem is kell tudnia, hogy a vele szerződő személy képviselő, közte és a harmadik személy között keletkezik jogviszony106. Érdemes megjegyezni, hogy ez utóbbi jogkövetkezmény kivételes esetben nyílt képviselethez is kapcsolódhat: a képviselő cselekményei nyílt képviselet esetében is csak a képviselő és a harmadik személy közötti jogviszonyt érintik, ha a képviselő a képviselt hozzájárulásával önmagát kötelezi szerződő félként107.
A képviselet esetköreinek tipológiájával kapcsolatban tehát az UNIDROIT Alapelvek a genfi képviseleti egyezményhez hasonlóan a common law rendszerét követik. Eltérnek azonban a képviseleti egyezménytől abban a lényegi kérdésben, hogy rejtett képviselet (undisclosed agency) esetén mikor lehetséges a képviselt és a harmadik személy közötti közvetlen perlés. Bonell szerint az Alapelvek egyenesen kizárják, hogy rejtett képviselet esetében a képviselt közvetlenül a harmadik személlyel szemben érvényesítsen igényt és utóbbinak is csak kivételesen teszik lehetővé, hogy keresettel forduljon közvetlenül a képviselt ellen. Erre kizárólag akkor kerülhet sor, ha a képviselő azt a hitet ébresztette a harmadik személyben hogy a vállalkozás tulajdonosaként szerződik, később viszont utóbbi rájön, hogy valójában a tulajdonos képviselőjével kötött szerződést108.
Rejtett képviselet (undisclosed agency) esetén a közvetlen igényérvényesítés lehetőségének a korlátozását Bonell a nemzetközi kereskedelemben elismert jogszerű elvárásokkal indokolja. Ezekkel ellentétes volna ugyanis, ha valaki (a harmadik személy) miután szerződést kötött egy olyan személlyel, akiről azt hitte, hogy az ügy valódi ura, szembesülne egy olyan másik személy (a képviselt) keresetével, akinek létezéséről addig nem is tudott109. A képviselt tehát ilyenkor egyáltalán nem érvényesítheti igényét közvetlenül a harmadik személlyel szemben. Fordított esetben viszont bizonyos kivételes körülmények fennállása esetén az Alapelvek lehetővé teszik, hogy a harmadik személy pert indítson a képviselttel szemben: ha a képviselő önmagát egy vállalkozás tulajdonosának adta ki, később viszont kiderül, hogy a szerződő fél csak képviselő. Az Alapelvek tehát rejtett képviselet esetén eltérően szabályozzák a képviselt és a harmadik személy közvetlen igényérvényesítési lehetőségét. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi indokolja ezt a megkülönböztető bánásmódot. Az UNIDROIT munkacsoport egyik külső szakértője, az amerikai De Mott professzor hívta fel a figyelmet arra a külön szabályozást igénylő speciális szituációra, amikor egy társaság bizonyos ideig önállóan szerződik a harmadik személlyel, majd a vállalkozás tulajdonosa üzletrészeit/részvényeit egy újonnan alapított társaságra ruházza át, és ennek képviselőjévé válik, de továbbra is a vállalkozás tulajdonosának adja ki magát a harmadik személlyel szemben. De Mott szerint, ha nem volna lehetséges, hogy a harmadik személy közvetlen keresettel forduljon a “rejtőzködő” képviselttel szemben, megtérítési igénye kevés sikerrel kecsegtetne110.
Bonell dogmatikai okfejtéssel támasztotta alá a harmadik személy illetve a képviselt közvetlen igényérvényesítési lehetőségének eltérő szabályozását. Álláspontja szerint a harmadik személy nem viselheti annak következményeit, hogy a képviselő nem közölte vele, hogy egy másik személy javára szerződik. A “rejtőzködő” képviselt viszont, aki eredetileg maga döntött úgy, hogy számára kényelmesebb, ha a háttérben marad, és utóbb – miután az ügylet lebonyolításába valamilyen hiba csúszott – megváltoztatja szándékát, nem érdemel a harmadik személyhez hasonlóan kedvező elbánást111.
Az UNIDROIT Alapelvek annyiban szakítanak a kontinentális tradícióval, hogy nem ragaszkodnak a “contemplatio domini” elvéhez (Offenheitsprinzip), azaz ahhoz a követelményhez, hogy a képviselő szerződési nyilatkozatának egyértelműen utalnia kell a képviselt személyére. Az Alapelvek megalkotói ezzel a szabályozási megoldással egyrészt átvették a genfi képviseleti egyezmény egyik legfontosabb vívmányát, másrészt figyelembe vették azt, hogy a doktrina gyakorlati relevanciája legalábbis a kereskedelmi ügyletek tekintetében már a kontinentális jogrendszerekben is megkérdőjeleződött. Hiszen, ha a képviselő nem-teljesítése vagy fizetésképtelensége esetén közvetlen kereseti jog illeti meg a képviseltet a harmadik személlyel szemben és viszont, még akkor is, ha a közvetítő saját nevében járt el (mint például a svájci jogban), a képviselet közvetett és közvetlen formájának megkülönböztetése okafogyottnak tűnik112.
Az Alapelvek tehát dogmatikailag tiszta és elegáns szabályozást adnak: megszabadultak a közvetett/közvetlen képviselet dichotómiájától és főszabályként leszögezték, hogy nyílt képviselet esetén a képviselő cselekményei révén közvetlenül a képviselt és a harmadik személy válnak egymással szemben kötelezetté. Egyben számoltak azzal is, hogy a saját nevében, illetve a képviselt nevében történő cselekvés megkülönböztetése a gyakorlatban mesterségesnek tűnik113. Gazdasági szempontból a lényeges kérdés az, hogy a harmadik személy tudta-e, vagy kellett-e tudnia, hogy az, akivel szerződik egy másik személy érdekében jár el114.
Az UNIDROIT Alapelvek (2004) rendszerének tisztasága különösen az Európai Szerződési Jog Alapelveinek115 megoldásához képest nyilvánvaló. Ez utóbbi alapelvgyűjtemény ugyanis miután főszabályként rögzíti, hogy közvetett képviselet esetében nincs közvetlen jogviszony a képviselt és a harmadik személy között116, a gyakorlat szempontjából valamennyi lényeges esetben “kivételként” lehetővé teszi, hogy nevezettek közvetlenül pereljék egymást117. Az UNIDROIT Alapelvek ehhez képest átláthatóbb normaanyagot tartalmaznak: a főszabály (nevezetesen, hogy nyílt képviselet esetében lehetséges a képviselt és a harmadik személy közötti közvetlen perlés) érvényesülése nem válik viszonylagossá a kivételek révén.
Az UNIDROIT Alapelvek (2004) tehát nem csupán a képviselet kontinentális jogi alapvetésével szakított (a közvetett illetve közvetlen képviselet megkülönböztetésének eltörlésével), hanem a common law undisclosed agency doktrínájával is. Eltérően a korábbi jogegységesítő törekvésektől az Alapelvek megalkotói nem az egyik (a kontinentális vagy az angolszász) rendszert tekintették főszabálynak, és ebbe építették bele kivételként a másik struktúra bizonyos normáit. A kompromisszumot úgy valósították meg, hogy mind a két jogcsalád egy-egy fontos jogtételét mellőzték. A common law rejtett képviseleti elmélete esetében ez azért is ment könnyen, mert a munkacsoport angolszász tagjai, illetve az UNIDROIT által felkért angolszász jogi szakértők is úgy nyilatkoztak, hogy az undisclosed agency tan alkalmazhatatlan a nemzetközi kereskedelem kontextusában. A Bowstead-féle Agency-monográfiát a legutóbbi kiadásokban gondozó Reynolds professzor például egyenesen a következőképpen fogalmazott: “Ha elhagynánk a common law undisclosed agency doktrínáját, semmilyen drámai veszteség nem következne be. Éppúgy mint a consideradon-tan esetében, ezt az elméletet is komolyabban veszik a kontinentális jogrendszerek összehasonlító jogászai, mint maguk a common law jogászok”118.
JEGYZETEK
1 Eörsi Gyula két dolgozatban is elemezte a képviseleti jog egységesítésére irányuló törekvéseket és azok nehézségeit: EÖRSI Gyula: A kereskedelmi képviseletek joga egységesítésének két problémája. In: Jogtudományi Közlöny 1971. évi 11. szám 491-498. old., és EÖRSI Gyula: Two Problems of the Unification of the Law of Agency. In: Festschrift fur Clive M. Schmitthoff zum 70. Geburtstag. Herausgegeben von Fritz Fabrizius. 1973. 83-100. old. A két tanulmány hasonló címe ellenére a kutatás két különböző stádiumát tükrözi: az 1970-cs évek elején zajló intenzív előkészületi munkálatok eredményeit csak a két évvel később megjelent, kibővített angol nyelvű tanulmány tartalmazza.
2 EÖRSI: A kereskedelmi képviseletek… i. m. 491. old.
3 MÜLLER-FREIENFELS, Wolfram: Stellvertretungsregelungen in Einheit und Vielfalt, “Zum heutigen Stand”, 1982. 6. old, idézi: BONELL, Michael Joachim: The 1983 Geneva Convention on Agency in the International Sale of Goods. In: The American Journal of Comparative Law. 1984. évi 4. szám. 718. old.
4 GRÖNFORS, Kurt: Unification of Agency as a Legislative Challenge. In: Uniform Law Review 1998. évi 2-3. szám. 467. old.
5 GÁRDOS Péter: Az ügyleti képviselet szabályainak rendszertani elhelyezése. In: Polgári Jogi Kodifikáció 2006. évi 1. szám. 21-25. old.
6 A dolgozat terjedelmi kereteit szétfeszítené, ha valamennyi, az UNIDROIT berkeiben készült, a képviselet jogának egységesítését célul tűző dokumentum összes részletszabálya elemzésre kerülne benne. A vizsgálatot éppen ezért a kontinentális jogrendszerek illetve a common law közötti koncepcionális különbségek feloldására irányuló törekvésekre koncentráltam.
7 HAMZA Gábor: Az ügyleti képviselet. Budapest, 1997. 16. old.
8 A jogirodalomban csaknem egységesen elfogadott álláspont szerint a római jog a közvetlen képviseletet alapvetően nem ismerte
el, legfeljebb korlátozott hatókörű kivételként. MITTEIS, Ludwig: Die Lehre von der Stellvertretung nach römischem Recht mit Berücksichtigung des österreichischen Rechts. Wien, 1885. 9. old.
9 RABEL, Ernst: Die Stellvertretung in den hellenistischen Rechten und in Rom. (1934) publikálva in: Gesammelte Aufsätze. 1971. 492. old.
10 Quod si promissio in nomen ejus collata est cui danda res est… GROTIUS, Hugo: De iure belli ac pacis. Libri Tres. In quibus jus Naturae & Gentium, item juris publici praecipua explicantur. Amsterdam, MDCXLVI. Lib. II Cap. XI. § 18. 226. old.
11 ZWEIGERT, Konrad – KÖTZ, Hein: Einführung in die Rechtsvergleichung auf dem Gebiete des Privatrechts. Tübingen, 1996. 429. old.
12 Art. 1984. CC: “Le mandat ou procuration est un acte par lequel une personne donne ä une autre le pouvoir de faire quelque chose pour le mandant et en son nom. “
13 § 1002. ABGB: “Der Vertrag, wodurch jemand ein im aufgetragenes Geschäft im Namen des anderen zur Besorgung übernimmt, heißt Bevollmächtigungsvertrag. “
14 MITTEIS: i. m. 3. old.
15 § 164 BGB [Wirkung der Erklärung des Vertreters]: (1) “Eine Willenserklärung, die jemand innerhalb der ihm zustehenden Vertretungsmacht im Namen des Vertretenen abgibt, wirkt unmittelbar für und gegen den Vertretenen. Es macht keinen Unterschied, ob die Erklärung ausdrücklich im Namen des Vertretenen erfolgt oder ob die Umstände ergeben, daß sie in dessen Namen erfolgen soll. “
16 MÜLLER-FREIENFELS, Wolfram: Die Vertretung beim Rechtsgeschäft. Tübingen, 1955. 16. old.
17 MITTEIS: i. m. 138. old.
18 LEONHARD, Franz: Vertretung beim Fahrnisenverb. Leipzig, 1899. 2. old.
19 MÜLLER-FREIENFELS: Die Vertretung beim Rechtsgeschäft, i. m. 16-17. old.
20 ZWEIGERT – KÖTZ: i. m. 120. old.
21 EÖRSI: A kereskedelmi képviseletek… i. m. 491. old.
22 Üdítő kivétel a készülőben lévő új magyar Polgári Törvénykönyv tervezete, amely 5: 61 §-ában kifejezetten definiálja a közvetett képviseletet. Lásd: http: //mvw. irm. hu/download/otodiktervezet. pdf/otodiktervezet. pdf
23 Lásd például a magyar jogra vonatkozóan GÁRDOS Péter állásfoglalását. GÁRDOS: i. m. 24. old.
24 Lásd: olasz Cc. Art. 1706, (1), svéd bizományi törvény § 53 II.
25 Lásd kifejezetten a svájci Obligationenrecht (OR) Art. 401 (3) bekezdés: “Ebenso kann der Auftraggeber im Konkurse des Beauftragten, unter Vorbehalt der Retentionsrechte desselben, die beweglichen Sachen herausverlangen, die dieser in eigenem Namen, aber für Rechnung des Auftraggebers zu Eigentum erworben hat. “
26 HAGER, Günter: Die Prinzipien der Mittelbaren Stellvertretung. In: Archiv für die civilistische Praxis. Band 180 (1980). 249. old.
27 Lásd kifejezetten a svájci OR Art. 401 (1): “Hat der Beauftragte für Rechnung des Auftraggebers in eigenem Namen Forderungsrechte gegen Dritte erworben, so gehen sie auf den Auftraggeber über, sobald dieser seinerseits allen Verbindlichkeiten aus dem Auftragsverhältnisse nachgekommen ist. ” Lásd még a német HGB 392. §-t (különösen annak (2) bekezdését) bekezdését: “(1) Forderungen aus einem Geschäfte, das der Kommissionär abgeschlossen hat, kann der Kommittent dem Schuldner gegenüber erst nach der Abtretung geltend machen. (2) Jedoch gelten solche Forderungen, auch wenn sie nicht abgetreten sind, im Verhältnis zwischen dem Kommittenten und dem Kommissionär oder dessen Gläubigern als Forderungen des Kommittenten. “. Bár a BGB megalkotásában közreműködő egyik bizottság kifejezetten a HGB 392. § (2) bekezdésével azonos tartalmú rendelkezést kívánt felvenni a megbízás szabályai közé is, a törekvés végül kudarcot vallott. Ennek egyenes következménye, hogy az uralkodó elméleti álláspont szerint a HGB idézett szakaszát nem lehet analóg módon alkalmazni a polgári jogi jogviszonyokra. Ezt az álláspontot Hager alapos kritikával illeti: HAGER: i. m. 249. old.
28 Lásd az olasz Cc Art. 1707, az 1967. évi francia csődtörvény Art 66., és a magyar Ptk. 509. § (3) bekezdését.
29 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 737. old.
30 William BOWSTEAD eredetileg kódexnek szánt, 1896-ban megjelent könyvének a címe még “A Digest of the Law of Agency” volt.
31 REYNOLDS, f MB: Bowstead and Reynolds on Agency. 16th edition. London, 1996. (a továbbiakban: BOWSTEAD and REYNOLDS) 2. old.
32 BOWSTEAD and REYNOLDS Article 1 (1). 1. old.
33 BOWSTEAD and REYNOLDS Article 1 (2). 1. old.
34 BOWSTEAD and REYNOLDS 1-007. 4. old.
35 Jelen tanulmányban nem térek ki az agency egyéb fajtáinak ismertetésére. A “del credere agent”, a “commercial agent”(kereskedelmi ügynök), a “general agent”, a “special agent”, a “factor” és a “broker” angolszász jogi fogalmakat lásd: BOWSTEAD and REYNOLDS Art. 2 (5)-(10). 30-31. old.
36 BOWSTEAD and REYNOLDS Art. 2 (1)-(3). 1-033. 30. old.
37 BOWSTEAD and REYNOLDS Art. 2 (4). 1-033. 30. old.
38 BOWSTEAD and REYNOLDS 1-035. 31. old.
39 FRIDMAN, G. H. L.: The Law of Agency. 2nd Edition. London, 1966. 174. old.
40 A nyílt képviseletre (disclosed agency) vonatkozóan lásd BOWSTEAD and REYNOLDS Art. 73 (1), 361. old., a rejtett képviselet (undisclosed agency) hasonló főszabályát lásd: BOWSTEAD and REYNOLDS Art. 78 (1), 408. old.
41 ZWEIGERT – KÖTZ: i. m. 436. old.
42 BOWSTEAD and REYNOLDS 1-019. 11. old.
43 POPESCO-RAMNICEANO: De la representation dans les actes juridiques. Paris, 1927. 303. old., idézi: MÜLLER-FREIENFELS, Wolfram: Die “Anomalie” der verdeckten Stellvertretung (undisclosed agency) des englischen Rechts. In: Zeitschrift für ausländisches und internationales Privatrccht. 17. Jahrgang 1952. 578. old.
44 GRÖNFORS: i. m. 469. old.
45 FRIDMAN: i. m. 172. old. Müller-Freienfels egy angol nyelvű tanulmányában a bibliai “senki nem lehet próféta saját hazájában” szállóigével jellemzi az undisclosed agency angolszász megítélését. Lásd: MÜLLERFREIENFELS, Wolfram: The Undisclosed Principal. In: Modern Law Review. 1953. évi 3. szám 299. old.
46 HOLMES, O. W.: The History of Agency. In: Select Essays in Anglo-American Legal History III. (1909) 404. old, idézi: MÜLLERFREIENFELS: Die “Anomalie”… i. m. 578-580. old.
47 POLLOCK Frederick szerkesztői kommentárban fejtette ki a véleményét az undisclosed agency doktrínáról a Cooke v Eshelby (12 App. Cas. 271) ügy kapcsán. Lásd: Law Quarterly Review 1887. évi 3. szám. 358-359. old.
48 MÜLLER-FREIENFELS: Die “Anomalie”… i. m. 580. old.
49 EÖRSI: A kereskedelmi képviseletek… i. m. 492. old.
50 HOLMES, O. W.: The History of Agency. In: Select Essays in Anglo-American Legal History III. (1909) 404. old, idézi: MÜLLERFREIENFELS: Die “Anomalie”… i. m. 578-580. old.
51 ZWEIGERT – KÖTZ: i. m. 435. old.
52 BOWSTEAD and REYNOLDS: i. m. Art. 78 (4). 8-069. 409. old.
53 Said v. Butt, [1920] 3 IC. B. 497
54 ZWEIGERT – KÖTZ: i. m. 435. old.
55 BOWSTEAD and REYNOLDS: i. m. 8-080. 422-423. old.
56 ZWEIGERT – KÖTZ: 435. old.
57 BOWSTEAD and REYNOLDS: i. m. 8-080. 423. old.
58 EÖRSI: A kereskedelmi képviseletek… i. m. 492. old.
59 Az első előkészítő dokumentumot 1936-ban publikálták: Des contrats conclus par representation – Etude préliminaire (Etude XIX). Idézi: BASEDOW, Jürgen: Das Vertretungsrecht im Spiegel konkurrierender Harmonisierungsentwürfe. In: Rabels Zeitschrift für ausländisches und internationales Privatrecht. 45. Jahrgang. 1981. Heft 1-2. 203. old.
60 Ezen első bizottság tagjai voltak: A. Asquini, Sir Graham Harrison, J. Hamel és E. Meijers. Lásd: BONELL, Michael Joachim: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 720. old.
61 Az újjáalakult bizottság tagjai voltak: T. Ascarelli, M. Gutzwiller, A. Rava, B. A. Wortley. Lásd: BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 720. old.
62 UNIDROIT ed. Draft Convention providing a uniform law ont he contract of commission on the international sale or purchase of goods, April,
1961, U. P. L. 1961, Paper: XXIV, Doc. 28 (Bizományi Tervezet 1961), pp. 30-33. és Draft Convention providing a uniform law on agency in private law relations o fan international character, April 1961, U. P. L. 1961, Paper: XIX, Doc. 43 (Képviseleti Tervezet 1961), pp. 29-30. Idézi: EÖRSI: A kereskedelmi képviseletek… i. m. 491. old.
63 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 721. old.
64 EÖRSI: Two Problems… i. m. 88. old.
65 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 721. old.
66 Eörsi Gyula a magyar kormány küldötteként ebben a fázisban kapcsolódott be a munkába. Lásd: BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 722. old.
67 Lásd a fent említett Genfi Tervezet Art. 25-27, idézi: EÖRSI: A kereskedelmi képviseletek… i. m. 493. old.
68 EÖRSI: A kereskedelmi képviseletek… i. m. 493. old.
69 EÖRSI: A kereskedelmi képviseletek… i. m. 493. old.
70 EÖRSI: TWO Problems… i. m. 93. old.
71 Draft UNIDROIT Convention of 1973 Providing a Uniform Law on Agency of an International Character in the Sale and Purchase of Goods.
72 így például a bizományos önszerződésének tilalmát (Art. 15. ), a bizományos gondos eljárásának követelményét (Art. 16. ), a megbízó értesítésére és a vele való elszámolásra vonatkozó kötelezettségét (Art. 17. ), a bizományosnál lévő dolgok őrzésével és a megbízót illető jogok fenntartásával összefüggő szabályokat (Art. 18. ), a bizományos del credere felelősségét (Art. 19. ) BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 722-723. old.
73 A szabály indokát a jogirodalom abban a könnyen belátható megfontolásban találta meg, hogy a képviselő akár a képviselttel akár harmadik személlyel szembeni kötelezettségszegésének oka lehet mindenkori szerződő partnerének nemteljesítése. Ezért ilyen esetben lehetővé kell tenni, hogy a sérelmet szenvedett szerződő fél közvetlenül forduljon azzal szemben (a képviselt a harmadik személlyel, illetve fordítva), aki a sérelmet végül is okozta. Lásd: HAGER: i. m. 245. old.
74 BASEDOW: i. m. 204-205. old.
75 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 722. old.
76 BASEDOW: i. m. 205. old.
77 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 723. old.
78 A szocialista jogrendszereket Eörsi Gyula, a kontinentális jogrendszereket Wolfram Müller-Freienfels, a common law-t pedig L. C. G. Gower képeviselte.
79 GRÖNFORS: i. m. 469. old.
80 Az elutasító álláspontnak egyrészt az volt az indoka, hogy a számtalan “agency”-jellegű viszonyra vonatkozó egyes nemzeti szabályok közismerten országról-országra eltérnek egymástól. Másrészt a szakértők szerint nincs értelme nemzetközi szinten egységcsen szabályozni olyan közvetítő tevékenységeket, amelyeket egyazon nemzeti jog is különböző elvek alapján rendez.
81 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 723-724. old.
82 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 724-725. old.
83 Az egyezmény teljes angol nyelvű szövegét lásd: http: //www. unidroit. org/english/conventions/1983agency-e. htm (2007-01-15)
84 Lásd: genfi képviseleti egyezmény Art 1 (1)
85 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 725-726. old.
86 Lásd: genfi képviseleti egyezmény Art 1 (4)
87 ZWEIGERT- KÖTZ: i. m. 430. old.
88 Lásd: genfi képviseleti egyezmény Art 12
89 Lásd: genfi képviseleti egyezmény Art 13 (1)
90 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 735. old.
91 Lásd: genfi képviseleti egyezmény Art 13 (2) (a)
92 Lásd: genfi képviseleti egyezmény Art 13 (2) (b)
93 EÖRSI: A kereskedelmi képviseletek… i. m. 494. old.
94 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 735-736. old.
95 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 736-737. old.
96 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… i. m. 718. old.
97 BONELL: The 1983 Geneva Convention on Agency… 717. old.
98 Az Európai Szerződési Jog Alapelveinek kommentárja is többször hivatkozik a genfi képviseleti egyezményre. BONELL, Michael Joachim: Agency. In: Towards a European Civil Code. Third Fully Revised and Expanded Edition. Editors: Arthur Hartkamp, Martijn Hesselink, Ewoud Hondius, Carla Joustra, Muriel Veldman. Nijmegen, 2004. 383. old.
99 Lásd: MÁDL Ferenc – VÉKÁS Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, 1997. 319. old.
100 Dél-Afrika 1986. január 27-én, Hollandia 1994. február 2-án, Franciaország 1987. augusztus 7-én, Mexikó 1987. december 22-én, Olaszország pedig 1986. június 16-án ratifikálta a genfi képviseleti egyezményt. Lásd: http: //www. unidroit, org/english/implement/i-83. pdf (2005-0726). Valamivel szerencsésebben járt a párhuzamos nemzetközi egyezmény, a képviseletre alkalmazandó jog szabályait egységesítő 1978. évi Hágai Egyezmény. Ennek hatálybalépéséhez elegendő volt három állam ratifikációja, így az négy országban érvényesül: Argentínában, Franciaországban, Hollandiában és Portugáliában.
101 KRONKE, Herbert: A magánjog egységesítése: UNIDROIT 75 éves múltja és jövője. (Az évforduló alkalmából az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara által szervezett ünnepélyen elhangzott előadás). Fordította: Frank Ádám. In: Európai jog 2003. évi 3. szám. 7. old., KECSKÉS László – NEMESSÁNYI Zoltán: A magánjog egységesítésének folyamata Európában. In: Tanulmányok az európai magánjog köréből. Pécs, 2004. 28. old.
102 GRÖNFORS: i. m. 474. old.
103 UNIDROIT Alapelvek (2004) 2. 2. 1. cikk (1) bekezdés; BONELL: Agency. i. m. 383. old.
104 UNIDROIT Alapelvek (2004) 2. 2. 1. cikk (1) bekezdés: »Ez a fejezet egy személy (a “képviselő”) azon képviseleti jogkörét szabályozza, amely alapján egy másik személy (a “képviselt”) harmadik személlyel szembeni jogviszonyait szerződéssel vagy egy szerződésre vonatkozóan befolyásolni tudja, akár saját nevében, akár a képviselt nevében jár el. «
105 UNIDROIT Alapelvek (2004) 2. 2. 3. cikk (Nyílt képviselet) (1) bekezdés: “Ha a képviselő képviseleti jogkörén belül jár el, és a harmadik személy tudja vagy tudnia kellene, hogy a képviselő, mint képviselő tevékenykedik, a képviselő cselekményei közvetlenül a képviselt és a harmadik személy közötti jogviszonyt érintik, miközben a képviselő és a harmadik személy között nem jön létre jogviszony. “
106 UNIDROIT Alapelvek (2004) 2. 2. 4. cikk (Rejtett képviselet) (1) bekezdés: “Ha a képviselő képviseleti jogkörén belül jár el és a harmadik személy nem tudja és nem is kell tudnia, hogy a képviselő képviselőként ténykedik, a képviselő cselekményei csak a képviselő és a harmadik személy közötti jogviszonyt érintik. “
107 UNIDROIT Alapelvek (2004) 2. 2. 3. cikk (2) bekezdés.
108 UNIDROIT Alapelvek (2004) 2. 2. 4. cikk (2) bekezdés: Ha azonban az ilyen képviselő harmadik személlyel egy vállalkozás javára köt szerződés és önmagát a vállalkozás tulajdonosának adja ki, a harmadik személy, ha felfedezi a valódi tulajdonost, vele szemben is érvényesítheti azon jogosultságait, amelyek a képviselővel szemben rendelkezésre állnak. BONELL: Agency. i. m. 388. old. Bonell megállapításának alátámasztására különösebb indokolás nélkül az Alapelvek már idézett 2. 2. 4. cikk (1) bekezdésére hivatkozik. Álláspontja vélhetően azon alapul, hogy amíg a 2. 2. 4. cikk (1) bekezdése főszabályként kizárja, hogy rejtett képviselet esetén a képviselő cselekménye befolyásolja a képviselt és a harmadik személy közötti jogviszonyt (és ezáltal alapvetően nem teszi lehetővé kettejük között a keresetindítást), addig a 2. 2. 4. cikk (2) bekezdése az ott leírt feltételek fennállása esetén kivételként lehetővé teszi, hogy a harmadik személy igényt érvényesítsen a képviselttel szemben.
109 BONELL: Agency. i. m. 390. old.
110 UNIDROIT 1999 Study L – Doc. 63/Add. 1. De Mott egy amerikai ítéletet idézett álláspontja megindokolására: Grinder v. Bryans Road Bldg. And Supply Co., 432 A. 2d 453 (Md. App. 1981).
111 UNIDROIT 2001StudyL- Misc. 23. 16. pont.
112 BONELL: Agency. i. m. 389. old.
113 BONELL: Agency, i. m. 389. old. Bonell hozzáteszi még azt is, hogy miután a képviseleti jogkör létrejöhet nemcsak kifejezett, hanem hallgatólagos formában is – például a képviselt ráutaló magatartása révén -, nehezen bizonyítható, hogy a képviselő kifejezetten illetve hallgatólagosan a saját vagy más nevében járt-e cl. /Az UNIDROIT Alapelvek (2004) 2. 2. 2. cikk (1) bekezdése szerint a képviselt kifejezetten vagy hallgatólagosan ruházhat képviseleti jogkört a képviselőre. / Álláspontom szerint a kifejezett-hallgatólagos fogalompáros az Alapelvek idézett cikkében a képviseleti jogkör létrejöttére (tehát a képviselt cselekményére) vonatkozik és nem a képviselő eljárására. Az, hogy a képviselő saját vagy más nevében járt-e el könnyen bizonyítható, az viszont bonyolult bizonyítási kérdés lehet, hogy fennállt-e képviseleti jogköre.
114 BONELL: Agency, i. m. 389. old.
115 Az alapítója után Lando-Bizottságként is emlegetett Commission on European Contract Law által megalkotott Principles of European Contract Law (PECL) újabb, ám immáron kontinentális talapzaton álló kísérletet tettek az angolszász és a kontinentális jogrendszerek kibé-kíthetetlennek tűnő különbségei elsimítására.
116 PECL 3: 301 § (1) bek.
117 PECL 3: 302-3: 304. §-ok
118 BONELL, Michael Joachim: UNIDROIT Principles 2004 – The New Edition of the Principles of International Commercial Contracts adopted by the International Institute for the Unification of Private Law. In: Uniform Law Review 2004. évi 1. szám 13. old.