Amint előző számunkban jeleztük, a Polgári Jogi Kodifikációs Szerkesztőbizottság az elmúlt hónapokban a Munkacsoportok által elkészített, a leendő Ptk, nagyobb egységeinek koncepcióját vitatta meg. A részkoncepciók lényegében lefedik azokat a területeket, amelyek a kódex anyagát fogják képezni. Ennek megfelelően a részkoncepciókból lehet majd kialakítani a törvénykönyv teljes koncepcióját – esetleg kiegészítve a részkoncepciókat néhány általános vagy módszertani elemmel, például olyan általános résszel, amely az egész polgári jogra vonatkozó általános alapelveket határozza meg.

Előrebocsátva, hogy a részkoncepciókat folyamatosan közölni fogjuk a Polgári Jogi Kodifikáció hasábjain, az alábbiakban a lezajlott viták néhány fontosabb mozzanatát már most közreadjuk azzal a szándékkal, hogy jelezzük, milyen irányban haladnak a kodifikációs munkálatok, melyek azok a pontok, ahol koncepcionális kérdésekben esetleg vita alakult ki, s milyen megoldási lehetőségek mutatkoztak.

I.

2001. április 23-án és 27-én került sor a szerződési jog koncepciójának vitájára. A félreértések elkerülése végett jelzem, hogy bár a kodifikációs folyamat megszervezése során a szerződési jog és a kártérítési jog szabályozásának előkészítése különböző Munkacsoportok feladata volt, s külön készültek el a részkoncepciók is, ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a kódex szerkezete is követné ezt a modellt. Nincs szó tehát arról, hogy külön könyv szólna a szerződések jogáról és a kártérítési jogról.

A Dr. Vékás Lajos által elkészített szerződési jogi koncepció egyik alaptétele, hogy a jogi szabályozást a gazdasági élet szükségleteinek megfelelően, a gazdasági tevékenységekre modellezve kell előkészítem, hiszen a mai korban a széleskörűen elérhető ismeretek, információk és a szerződéskötés során igénybe vehető szolgáltatások (pl. jogi képviselet, közvetítők igénybevétele) nem teszik illuzórikussá, hogy általában azonos követelményeket támasszunk a gazdasági tevékenységgel hivatásszerűen foglalkozó személyekkel, illetve a gazdasági életben laikusnak számító személyekkel szemben. Kivételeket a fogyasztói ügyletek körében lehet tenni, ahol éppen a fogyasztók nagyobb kiszolgáltatottsága miatt szükséges lehet a fogyasztók számára erőteljesebb garanciák beépítése polgári jogi szerződési szabályokba is. Ez a koncepció gyökeresen szakítana a jelenlegi helyzettel, amelyben a szerződési jog a magánszemélyek szerződéseit tekinti modellnek, s a gazdálkodó szervezetek szerződéseire tartalmaz helyenként kivételes, eltérő szabályokat. A vita egyes résztvevői szerint a kereskedelmi jellegű modell és a fogyasztói ügyletekre irányadó kivétel kettőssége nem fog eléggé differenciált eszközrendszert biztosítani, ezért szükség lehet harmadik kategóriaként az állampolgárok egymás közötti szerződéseinek figyelembe vételére is.

A fenti problematikához kapcsolódóan felmerült a vitában a szerződési jog egy másik alapvető kérdése: a szabályozás módszerének meghatározása. Abban egyetértés alakult ki, hogy valószínűleg jellegzetes eltérés lesz a kogens és diszpozitív szabályok arányát tekintve az általános szerződési szabályok és a fogyasztói ügyletekre vonatkozó szabályanyag között. Míg az általános szabályok körében érvényesülnie kell a szerződési szabadságnak, s ennek megfelelően a diszpozitív szabályozási módszernek, addig a fogyasztói ügyleteknél – figyelemmel a szabályozás garanciális jellegére – a kogens szabályozásnak nagyobb szerep juthat. E mellett megfogalmazódott olyan vélemény is, hogy a diszpozitivitást sem szabad túlhangsúlyozni, hiszen egyre több olyan területe van a szerződési jognak is, ahol az államnak kötelező eszközökkel kell beavatkoznia. Ilyen terület például a szellemi alkotások felhasználási szerződései. Kivehető volt ugyanakkor a vitából az a vélemény, hogy azokon a területeken is, ahol meg kell engedni az erőteljesebb állami beavatkozást a szerződéses viszonyokba, ezt a legszükségesebb mértékre kell szorítani, s gondoskodni kell arról, hogy garanciális szempontok is érvényesülhessenek. E szempontokat szolgálta például az a javaslat, hogy a jogszabályok közül csak törvény határozhassa meg szerződés tartalmát, illetve csak törvény írhasson elő szerződéskötési kötelezettséget, de az is csak kivételesen és közérdekből.

A részleteket illetően érdemes utalni arra, hogy az új Ptk. olyan szabályozásra fog törekedni, amely kezelni tudja az új technikai lehetőségek által biztosított újfajta szerződéskötési technikákat, s e technikai eszközök sajátosságaira is figyelemmel szabályozza majd a szerződés létrejöttének, a jognyilatkozatok megtételének és hatályosságának kérdését.

Á szerződések érvénytelenségével kapcsolatban felmerült, hogy a szabályozás rugalmasabbá tétele érdekében meg kellene fontolni azt, hogy az alaki okok miatt érvénytelen szerződés teljesítését az érvénytelenséget orvosló hatású cselekménynek tekintsük. Az érvénytelenség jogkövetkezményei kapcsán ismét feltámadt a vita, hogy az in integrum resritutio minden mást megelőzően kerüljön-e alkalmazásra, vagy inkább a kialakult bírósági gyakorlatnak megfelelően egyenrangú lehetőségként kezeljük az eredeti állapot helyreállítását és az érvénytelenség okának kiküszöbölését. Ha ebben a kérdésben nem is alakult ki konszenzusos bizottsági álláspont, abban a vita résztvevői egyetértettek, hogy szűkíteni kellene a bíróságnak a felek akarata ellenében is érvényesülő mozgásterét az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazása terén.

A szerződés biztosítékai kapcsán egyetértés alakult ki abban, hogy meg kellene szüntetni a kötbér vétkességi alapon történő érvényesülését, s e helyett a szerződésszegés objektív tényéhez kapcsolódó szankcióként kellene kezelni. Bár felmerült olyan javaslat, hogy a kötbér ne minimális, hanem maximális átalánykártérítésként funkcionáljon, végül a Bizottság a ma hatályos állapotnak megfelelően a kötbért meghaladó kár érvényesítésének lehetőségét támogatta. Ez egyébként azért is lehetséges, mert a Bizottság a deliktuális kártérítési felelősség objektív alapra helyezését is javasolni fogja.

A szerződési jog új koncepciója szerint a szerződésszegés miatti felelősség általában kizárható lenne, a fogyasztói szerződésnél azonban erre nem lenne mód. A vita résztvevői rámutattak arra, hogy ez a szabályozás olyan következménnyel járhat, hogy az értékesítési láncnak a fogyasztókkal kapcsolatba kerülő szereplője hátrányosabb helyzetbe kerül a többieknél, ám ennek a nagyobb üzleti kockázatnak az árát a fogyasztókkal fogja megfizettetni.

A szerződésszegéssel okozott káréit való felelősséget – a később tárgyalandó deliktuális kártérítési felelősséggel Összhangban – objektív alapra helyezné a koncepció, ugyanakkor pedig mértékét korlátozná az előre látható károkra.

II.

A Szerkesztőbizottság 2001. május 14-i ülésén a kártérítési jog Dr. Lábady Tamás által készített koncepciójának tervezetét vitatta meg. Itt már nem volt elkerülhető a részletesebb vita arról, hogy a szerződési és kártérítési jog milyen szerkezetben kerüljön elhelyezésre a Ptk-ban. Volt olyan javaslat, amely szerint a kötelmi jogi könyvön belül a szerződések általános szabályait az egyes szerződésekre vonatkozó előírások követnék, majd a deliktuális felelősség szabályai következnének, mégpedig úgy, hogy a kárfelelősség általános és speciális alakzatai után a kár megtérítésére vonatkozó szabályok jönnének. A könyvet az egyéb kötelemkeletkeztető tények zárnák. Más elképzelés szerint viszont a kártérítési jog struktúrája úgy alakítandó át, hogy a kártérítési felelősség általános szabályai és a kár megtérítésére vonatkozó normák alkotnának egy egységet, s az egyes speciális kárfelelősségi alakzatok ezt követően, külön szabályozandók. Volt olyan javaslat is, hogy a kötelmi jog anyagát két könyvben helyezzük el. Az egyik könyvben a kötelmi jog általános rendelkezései, továbbá a szerződések általános szabályai, végül a kártérítési jog kerülne szabályozásra, míg az egyes szerződéstípusok külön könyvben jelennének meg.

A kártérítési jog érdemét illető legfontosabb változások a vita eredményeként a következőképpen foglalhatók össze. A koncepció egyértelművé tenné azt, az eddig jobbára szakjogirodalmi nézetként hangoztatott elvet, hogy a károkozás jogellenességéhez nem szükséges konkrét tételes jogi norma megszegése, hanem önmagában a kár okozása jogellenes, legfeljebb törvény mondhatja ki azokat a kivételeket, amikor a károkozás jogilag megengedett. E kivételes esetekben külön jogszabályok írhatnának elő kártalanítási kötelezettséget. Ez utóbbi mozzanattal kapcsolatban volt olyan vélemény is, hogy általános szabálynak kellene előírni a kártalanítási kötelezettséget, s megint csak törvény adhatna felmentést e kötelezettség alól.

A jogellenes károkozás következményei alól a károkozó nem menthetné ki magát vétlenségére hivatkozással, hanem csupán akkor, ha az adott helyzetben a kár elháríthatatlan volt.

A több személy által okozott károkért való felelősség kapcsán fölvetődött, hogy bizonyos külföldi mintákat követve be lehetne vezetni olyan szabályozást, amely szerint, ha több lehetséges károkozó közül nem lehet megállapítani azt, hogy ki okozta ténylegesen a kárt, akkor mindegyikük egyetemleges felelősséggel tartozik. Ennek az elvnek a meghonosítását elvetette a Bizottság, hiszen tényleges károkozás nélkül senkit nem szabad felelősségre vonni. Elfogadta viszont a Bizottság azt a javaslatot, amely szerint, ha akarategység nélkül többen okoznak kárt, akkor a bíróság eltekinthet az egyetemleges marasztalástól.

A nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatban megegyezés született arról, hogy a szabályozás nem kerül át a személyiségi jogokat szabályozó fejezetbe. Ugyanakkor a személyiségi jogok megsértéséért pénzbeli elégtétel (sérelemdíj) követelhető akkor, ha nem keletkezett olyan sérelem, ami nem vagyoni kártérítéssel szankcionálható, s a sérelmet okozó fél vétkesen járt el. Ezt a speciális személyiségvédelmi szankciót természetszerűen nem a kártérítési jogban kell szabályozni. A nem vagyoni kártérítés és a pénzbeli elégtétel együttesen nem alkalmazható, ha nem vagyoni kártérítést ítél meg a bíróság, az már az elégtételt is magában foglalja.

A Bizottság egyetértett azzal a javaslattal, hogy a kártérítési kötelezettség csak az ésszerűen előre látható károkra terjed ki. A vita eredményeként ezt az elvet a deliktuális felelősség körében csak az elmaradt haszonra vonatkozóan látták fenntarthatónak a résztvevők.

Vita bontakozott ki arról, hogy ha a felelősség általános szabály szerint objektív alapú, akkor a károsult közrehatásának a károkozó felelősségére való hatását lehet-e szubjektív alapon, felróhatósághoz kötve értékelni. A bizottság egyes tagjai azzal érveltek, hogy mivel a károsult nem a saját magatartása miatt kerül bele a kártérítési jogviszonyba, az ő magatartását enyhébben lehet megítélni. A Bizottság végül úgy foglalt állást, hogy mindkét lehetséges variációt tartalmazni fogja a Ptk. koncepciója, mint eldöntendő kérdést.

A speciális kárfelelősségi formák kapcsán fölvetődött olyan javaslat, hogy a veszélyes üzemeket a jogszabályban föl kellene sorolni, ezt azonban a Bizottság elvetette. Elfogadta viszont azt a felvetést, hogy az állam jogalkotással okozott károkért való felelősségét csak arra a körre szűkítsük, amelyben alkotmányellenes jogalkotás történt. Egyetértett továbbá a Bizottság azzal, hogy a jogalkotásért való felelősség csak az aktív magatartásra terjedjen ki, valamely jogszabály megalkotásának elmulasztása ne lehessen kártérítési kötelem forrása.

III.

Mivel korábban döntés született arról, hogy a családjog anyaga is a Ptk.-ban, külön könyvként kerül szabályozásra, Dr. Weiss Emilia elkészítette a családjogi könyv koncepció-tervezetét, amit a Kodifikációs Szerkesztőbizottság két ülésben, 2001. május 28-án és június 11-én tárgyalt meg.

A házassági jog körében utóbbi időben felmerült javaslatok ellenére a Bizottság a polgári házasságkötés kötelező fenntartása mellett foglalt állást. A házasság felbontásával kapcsolatban a koncepció utalni kíván arra, hogy megfelelő intézményhálózat kiépítése estén szerepet kaphatna a házasság felbontásával kapcsolatos jogviták rendezésében a mediáció intézménye. Ez természetesen nem helyettesíthetné a bíróság döntését a házasság felbontásáról, de a járulékos kérdések rendezését jelentős mértékben elősegíthetné. Az élettársi viszonyok megszüntetésekor -mivel nincs olyan kérdés, amiről feltétlenül a bíróságnak kellene dönteni, a mediációnak még nagyobb szerepe lehet.

A házassági vagyonjog keretében egyre több problémát okoz az, hogy a házastársak valamelyike a házassági együttélés alatt társas vállalkozás tagjává válhat, s ilyenkor a vállalkozás (annak tagjai), a tag házastárs, valamint a társasági jogi szempontból kívülállónak minősülő házastárs érdekeit igen nehéz minden szempontból jogszerű megoldás keretében összeegyeztetni. A koncepció a konfliktust úgy oldaná föl, hogy ugyan az ilyen vagyontárgyakat is a házassági vagyonközösségbe sorolná – amennyiben nem számít az általános szabályok szerint különvagyonnak -, de a házasság fennállása alatt biztosítaná a társasági tag házastárs önálló rendelkezési jogát a társasági tagsági jogok felett. A vagyonközösség megszűnésekor viszont minden ilyen vagyontárgyat is a közös vagyon részeként kell figyelembe venni, s annak értékéből azt a házastársat is részeltetni kell, aki nem társasági tag. A törvény vélelmet állítana föl a közös vagyon közös rendelkezés alatt állása mellett, s vita esetén annak a házastársnak kellene bizonyítania az önálló rendelkezési jogot, aki erre hivatkozik.

Vitát szült az a kérdés, hogy az élettársak vagyoni viszonyait hol szabályozza a Ptk. A tartalmi hasonlóságokra tekintettel a házastársi vagyonközösség szabályaival való szoros szerkezeti kapcsolat lenne indokolt, azonban többen is azt hangsúlyozták, hogy még e tartalmi kapcsolat sem indokolhatja, hogy olyan látszatot keltsünk, mint ha az élettársi kapcsolatot családi kapcsolatnak, a házastársi kapcsolattal azonos szinten álló viszonyként fogadnánk el. Alternatív [ehetőségként felmerült, hogy az élettársak vagyoni viszonyait a dologi jogban rendezze a Ptk., viszont tegye lehetővé, hogy az élettársak szerződéssel eltérjenek a törvényi szabályoktól. Egyetértettek a Bizottság tagjai azzal, hogy az élettársi viszony megállapíthatóságához szükséges lenne bizonyos regisztrációt is megkövetelni az együttélés mellett. A regisztrált élettársak vagyoni és tartási viszonyai azonban szabályozhatóak a családjogi könyvben, ám a házastársi viszonyok szabályaitól elkülönülten, külön fejezetben. A nem regisztrált élettársakra továbbra is a Ptk. vagyonjogi szabályai lesznek alkalmazhatóak.

Fölmerült az a javaslat, hogy eltérve a jelenlegi szabályozástól, a különvagyoni vagyontárgy hasznát különvagyonnak kellene tekinteni. Vita után a Bizottság a jelenlegi hatályos szabály fenntartása mellett foglalt állást.

A gyakorlatban rendszeresen problémát okoz az, hogy ha a házastársi vagyonközösségbe tartozó ingatlan tulajdonosaként csak az egyik házastárs van bejegyezve az ingatlan-nyilvántartásba, akkor vajon a közhitelesség elvét, vagy a vagyonközösség szabályait kell-e előnyben részesíteni. A vitában az a vélemény fogalmazódott meg, hogy a házastársak által lakott lakás esetében – a tényleges birtokállapotra is tekintettel – háttérbe szorítható a közhitelesség követelménye.

A házastársak lakáshasználatával kapcsolatban az a koncepció alakult ki, hogy a házastársak lakásbérletét is a lakásbérleti szerződésre vonatkozó szabályok között, nem pedig a családjog keretében kellene szabályozni. Ennek keretében ki kellene mondani, hogy a házastárs automatikusan bérlőtárssá válik a másik házastárs által bérelt lakás vonatkozásában, továbbá jogosult lesz a bérleti jogviszony folytatására is. Ha a bérbeadó megtagadná a házastárs beköltözéséhez való hozzájárulást, akkor a hiányzó nyilatkozatot az eset összes körülményeinek vizsgálatával a bíróság pótolhatja. Természetesen a házastárs beköltözése megnyitná a lehetőséget arra, hogy a szerződés módosítását kérje a bérbeadó.

Az apasági vélelmekkel kapcsolatban felmerült gyakorlati igényeknek megfelelően a koncepció megadná a lehetőséget arra, hogy a gyermek érdekében vizsgálni lehessen azt, hogy valóban az apa tett-e apai elismerő nyilatkozatot, amennyiben ezzel kapcsolatban kétely merülne föl. Nem vonatkozna ez a szabály arra az esetre, ha az anya élettársa teszi az elismerő nyilatkozatot.

A vita eredményeként a koncepció továbbra sem javasolja szabályozni a dajkaanyaság intézményét. Bár volt olyan vélemény, hogy annak a nőnek a méltányos díjazását, aki közreműködik abban, hogy más gyerekét kihordja és megszülje, vagy másnak szüljön gyereket, nem kellene kizárni, ám a Bizottság nemzetközi kötelezettségekre is hivatkozva elvetette a díjazás lehetőségét.

Felmerült az a kérdés, hogy vajon indokolt-e fenntartani azt a tilalmat, ami szerint nagykorú személy nem fogadható örökbe. Az az álláspont alakult ki, hogy a jogrendszer egészét tekintve ennek tartalmi akadálya nem lenne, de az elmúlt évtizedek alatt az örökbefogadás fogalmát kifejezetten a kiskorúak örökbefogadására korlátoztuk, ezért most a kiterjesztés nem lenne szerencsés. Ezen felül nagykorú személyek örökbefogadása visszaélési lehetőségeket is magában hordozna, amit szintén meg lehet előzni, ha fenntartjuk a hatályos szabályozást.

A kiskorúak tartásával kapcsolatban a Bizottság arra tesz javaslatot, hogy a tartási kötelezettség a középiskola befejezéséig, de legfeljebb a gyermek húszéves koráig álljon fönn. Továbbtanuló nagykorú gyermek esetén a tartási kötelezettség meghosszabbodna a gyermek huszonötéves koráig, sőt indokolt esetben még ezen túl is, a felsőfokú tanulmányok befejezéséig.