Kötelékek és kötelmek

Fejlemény a cikk kapcsán!
A cikkel kapcsolatban felhívjuk figyelmét, hogy időközben a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény módosításáról szóló 2016. évi LXXVII. törvényt az Országgyűlés a 2016. június 13-i ülésnapján elfogadta, és az a Magyar Közlöny 2016. évi 90. számában megjelent.

A cikk letölthető PDF formátumban is!

| SZÜLŐTARTÁS | GENERÁCIÓS ÖSSZECSAPÁSOK | NYUGDÍJRIADALMAK |

A társadalom rohamos elöregedése, a nyugdíjrendszer ingatagsága, a gyermekvállalási kedv csökkenése, a család fogalmának változása áll a szülőtartás tervezett szabályairól kitört heves viták mögött. A probléma nem jogi: valójában hosszú távú társadalmi kérdésekre nincs felelet.

Az ember nem azért nem öl, mert tiltja a Btk., és nem azért tartja el a szüleit, mert előírja a Ptk. – mintha ezt elfelejtette volna az ellenzék, amikor a kormány szülőtartási törvénymódosítási javaslatát támadja. Az ugyanis a már élő szabályokat ismétli meg azzal, hogy „tartási kötelezettsége áll fenn elsősorban a szülőnek a gyermekével és a gyermeknek a szülőjével szemben. A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.” Az újdonság csupán annyi, hogy a polgári törvénykönyvbe bekerülne: „aki a tartásra rászorult szülő szükségleteinek ellátásáról a tartásra köteles gyermek helyett gondoskodik, az indokoltan nyújtott ellátás ellenértékének megtérítését az ellátás nyújtásától számított egyéves jogvesztő határidőn belül követelheti a tartásra kötelezhető gyermektől”.

Fotó: Stiller Ákos

Ebből a mondatból vizionált az ellenzék olyan jövőt, ahol már nincs nyugdíj. A DK szerint a javaslattal a kormány elismerte, hogy a nyugdíjrendszer bukás előtt áll, és amikor majd ez bekövetkezik, akkor „mindenki tartsa el idős családtagjait”. Az MSZP visszafogottabb volt, szerinte a magyar állam egyre kevesebb szociális területen kíván „felelősséget vállalni” a polgáraiért. A Jobbik képviselője, Staudt Gábor szerint a szülőtartás intézménye egyenesen „politikai atombomba”. Egyik ellenzéki párt sem tudott azonban a parlamenti vitában ütős ellenérveket felhozni, csak általában bírálták a tervezetet, például hogy ma sok a jövedelmeket terhelő adó és járulék, kevés a nyugdíj, az Orbán-kormány lenyúlta a magánnyugdíjkasszák pénzét. A „járuléktakarékos” minimálbéres, számlás foglalkoztatás vagy az ilyen-olyan korengedmény azonban már bő negyedszázada a magyar nyugdíjrendszer egyik problémája.

Jobban hangzana a baloldali érvelés, ha a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején kevesebb lett volna a teher a munkajövedelmeken, és lényegesen nagyobb lett volna az öreggondozás vagy akár a gyermekvállalás támogatása. Valójában a rendszerváltás előtt is, után is elsősorban családi ügy az idős felmenők ellátása. Ez ősi parancs, így a szülőtartás inkább morális, nem pedig jogi kérdés, ami paragrafusügy benne, az viszont nem nagy újdonság. A magyar állam sosem fordított erre elég pénzt – hacsak a zsúfolt állami öregotthonokat vagy a kórházi elfekvőket nem tekintjük valamiféle megoldásnak.

Mai regulák

A jogszabályok ma is ismerik a családtagok egymás iránti tartási kötelezettségét.

Alaptörvény: „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.”
A családok védelméről szóló törvény: „A nagykorú gyermeknek külön törvényben foglaltak szerint tartási kötelezettsége áll fenn azon szülőjével szemben, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani.”
Polgári törvénykönyv: „Rokonaival szemben az jogosult tartásra, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani, és akinek tartásra kötelezhető házastársa, volt házastársa vagy volt élettársa nincs. Érdemtelen a tartásra az a nagykorú, aki a tartásra kötelezettel vagy vele együtt élő hozzátartozójával szemben olyan súlyosan kifogásolható magatartást tanúsít vagy olyan életvitelt folytat, amely miatt tartása a kötelezettől – figyelemmel a jogosult és a kötelezett kapcsolatának jellegére és a kötelezett magatartására is – nem várható el. Ha a szülő a tartási, gondozási és nevelési kötelezettségének eleget tett, a gyermek a vele szemben tanúsított kirívóan súlyos magatartás esetén hivatkozhat a szülő érdemtelenségére. Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, nem köteles mást eltartani, aki ezáltal saját szükséges tartását vagy a tartás sorrendjében a jogosultat megelőző személy tartását veszélyeztetné.”

A girbegurba jogi nyelven megfogalmazott kormányterv valójában azt erősíti meg, hogy az állami, egyházi vagy akár magánkézben lévő öregotthonok behajthatják az indokolt költségeket a tartásra már ma is törvényben kötelezett gyermektől (vagy, ha az nem él, akár az unokától). Más kérdés, hogy mi áll a kormányszándék száraz mondatai és az ellenzék heves bírálatai mögött. Könnyen lehet, hogy a kabinet az öregotthonok díjainak emelését készíti elő, és csak a pénzbehajtás megkönnyítésének szándéka vezeti (néhány önkormányzat korábban próbálkozott már hasonló perrel, de elbukták azokat). Az ellenzék eddigi megnyilvánulásai alapján elsősorban politikai hasznot keres – pontosan tudja, hogy a nyugdíjasok fontos szavazóréteget jelentenek, és hogy a szülőtartási viták generációk közötti konfliktusokhoz vezetnek majd, például ha valakinek be kell perelnie a gyermekét, vagy ha valakinek választania kell az apja ellátása és a saját gyermeke iskoláztatása között.
Ez persze egyelőre csak jóslat. A szülőtartási perek ritkák, gyakoribbak a fordított irányú rokoni viszályok, vagyis amikor valaki az örökségből tagadja ki a hozzátartozóját, és az támadja meg a végrendeletet. A bírói gyakorlat nem „vadult” el a szülőtartást forszírozó 2012-es alaptörvény hatálybalépése óta. Tavaly például egy törvényház kimondta, hogy nem jár a tartás, hiába szorul rá a szülő, ha a gyermeke időközben örökbe fogadott egy kiskorút, és csak gyest kap, ezért szülője eltartásának „saját megélhetésének sérelme nélkül már nem tud eleget tenni”. A Kúria pedig kiemelte egy másik döntésben, hogy a szülő az alaptörvény alapján is csak akkor jogosult tartásra, ha rászorul (ha erről a családtagok nem tudnak megegyezni, a bíróság dönt).

Koncert egy öregotthonban. Rosszul hangzó érvek
Fotó: Stiller Ákos

A családi szakításokhoz vezető összecsapások veszélyét az állam úgy enyhíthetné, ha serkentené az öngondoskodást, több közpénzt szánna az öreggondozásra, főleg azok esetében, akik önhibájukon kívül jutottak ilyen helyzetbe, mondjuk mert meghalt a gyermekük. Vagy mert nem is születhetett meg – Európában a nők 4–5 százalékának biológiai okból nem lehet gyereke –, és távolabbi rokonaik se tudják őket eltartani. Ennek az állami irányváltásnak azonban semmi jele.
A joginak látszó vita mögött olyan hosszú távú társadalomromboló problémák állnak, mint a lakosság elöregedése, a szolidaritás hiánya, a gyermekvállalási kedv csökkenése, a fiatalok kivándorlása. Az aktív korú családosokra egyre nagyobb terhet ró a gyerekek iskoláztatása, miközben tartalékolniuk kell később esetleg rászoruló szüleik színvonalas ellátására, a rájuk vonatkozó nyugdíjkorhatár pedig előbb-utóbb nő majd (mint a hasonló gondokkal küzdő nyugat-európai jóléti államokban). A generációk és az életformák ütközése mégsem a családokon belül lesz a legkeményebb, bár a hagyományos modell térvesztése növelni fogja a konfliktusok – köztük a szülőtartási viták – számát. Olyan kérdésekre kell majd választ adni, hogy egy élettárs kötelezhető-e a párja szüleinek eltartására.

Az idős szülők gondozása rövid távon elsősorban családi ügy marad. Ami persze azzal is járhat, hogy a fiatalabb rokon kénytelen feladni az állását, ha nem tud megfelelő helyet szerezni vagy fizetni a szülőnek. A magyar társadalom mai állapotában legfeljebb törekedhet arra, hogy ez megváltozzék, a közösség – az állam vagy a társadalombiztosítás révén – vállaljon többet. Erre azonban egyelőre semmi remény sincs. A mostani változtatás sem ebbe az irányba mutat. Ráadásul jelenleg, nem függetlenül az állami szabályozástól, az emberek többsége a rövid távú hasznot választja – sokszor kénytelen ezt választani – a hosszú távú megoldás helyett.

Juhász Gábor

A cikk a HVG 2016/23. lapszámában (6-8. oldal) jelent meg.