A kodifikáció a jogi szabályozásnak olyan, a jogi szabályozásról alkotott sajátos felfogást tükröző formája, ami speciális szabályozási technikákat igényel. A szabályozás felépítése kétszintű, az általános és a különös szabályok megkülönböztetésén alapszik. Ebben a rendszerben elsősorban a különös szabályt kell alkalmazni, az egész szabályozás alapját képező általános normák annyiban alkalmazandók, amennyiben különös szabály nincs, vagy a különös szabály az adott kérdésre nem terjed ki. Az általános és a különös szintjének kettősségére épülő szabályozás két alapvető kérdést is felvet. Az egyik, hogy miként kell megformálni az általános szintű szabályokat, a másik pedig, hogy milyen szempontok szerint kell tipizálni a szerződéseket a szabályozás különös szintjén. Ez utóbbi nem pusztán szabályozási kérdés, mert a szerződések definiálásának problémáját is implikálja.
A szerződéstipizálásnak a szerződési jogi kodifikációban betöltött kiemelt szerepére tekintettel, az új Polgári Törvénykönyv Koncepciójának és Tematikájának (a továbbiakban: Koncepció)* egyes kérdéseit megvitató “Hungarian-British Joint Academic and Research Programme”** 2004. május 28-án és 29-én, Budapesten, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, valamint a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán tartott legutóbbi tanácskozásának témáját az egyes szerződéstípusokkal kapcsolatos kodifikációs problémák képezték. A tanácskozáson angol részről Prof. Hugh Beale (University of Warwick, a kodifikációs előmunkálatokat végző Law Commission tagja), Prof. John Cartwright (Oxford University), Prof. Dan Prentice (Oxford University) és Prof. Geoffrey Woodroffe (Brunel University) vettek részt. Magyar részről a vitaindító referátumokat Dr. Harmathy Attila (a szerződéstípusok rendszerének általános kérdéseiről), Dr. Kisfaludi András (a társasági szerződésről, mint szerződéstípusról) és Dr. Menyhárd Attila (a vállalkozási szerződésről) tartották. Az alábbiakban e tanácskozás eredményeit igyekszünk összefoglalni.
A szerződési jog különös részi szabályait alkotó szerződéstípusok meghatározása során elsődleges szerepe a szerződés tárgyának, a szolgáltatásnak van. További, a szerződéstipizálás során fontos szempontot képez a szerződések alanya szerinti elhatárolás, amennyiben ennek mentén tehető különbség fogyasztói és kereskedelmi szerződések között. Ebből a szempontból különösen érdekes azoknak a szerződéseknek a tipizált szabályozása, amelyek a gazdaságban speciális szerepet töltenek be, mint például a bankok, biztosítók, személy- és árufuvarozók fogyasztókkal kötött szerződései, a lízing, a faktoring és a franchise-szerződés. Vannak olyan szerződéstípusok is, amelyek éppen a szerződést kötő felek sajátos helyzete folytán csak részben vonhatók a magánjogi szabályozás körébe, mint például a munkaszerződés.
Az egyes szerződéstípusok kodifikálásának alapvető kérdése, hogy vannak-e a szerződéstípusoknak a specifikáció ellenére közös jegyei, és ilyen szempontból a common law szerződési jogi kategóriái jobban használhatónak tűnnek, mint a polgári jogé, ahol azt a kérdést kellene például a bailment szabályozása kapcsán megválaszolni, hogy alkothatók-e szabályok azokra a helyzetekre, amelyekben valaki egy dolog birtokában van, tekintet nélkül arra, hogy a dolgot milyen szerződéstípus alapján és keretében tartja magánál. Lényeges szabályozási szempont az is, hogy a szerződő fél az adott szolgáltatást ingyenes vagy visszterhes szerződés alapján nyújtja-e. A természetbeni teljesítés lehetősége vagy kizártsága fontos tényezővé teszi a szolgáltatás személyes jellegét, és további kérdésként merül fel a bizalmi viszonyok külön szabályozhatósága.
A szerződéstípusokra épülő szabályozás mindig elhatárolása problémákkal jár, miközben a határok sokszor nem világosak, nehéz megállapítani, hogy hol végződik az egyik típus, és hol kezdődik a másik. Minél több a speciális szabály, annál nagyobb az elhatárolások jelentősége. A tipizálás számos további kérdésre is kihathat, mint például a kártérítés mértékének meghatározása szerződésszegés esetén. A kodifikáció során meg kell határozni az egyes szerződéstípusok szabályozásának karakterét is, azaz hogy mennyiben legyen a szabályozás kogens és menyiben diszpozitív. A szerződési jog különös és általános részének viszonya szintén fontos előkérdés, mert alapvetően határozza meg a szabályozás felépítését az, hogy a kötelmi különös részi szabályok az általános részi normákat csak kiegészítik, vagy módosítják is. Hasonló problémák az angol jogalkotásban is felmerülnek, például a Misrepresentation Act és a Sale of Goods Act viszonya kapcsán, amennyiben mind a két törvény szabályoz a misrepresentation körébe tartozó tényállásokat.
Az egyes szerződéstípusok fogalmi meghatározást és elhatárolási szempontokat is nyújtó elemek, jellemző jegyek segítségével írhatók körül. A vállalkozási szerződés jellemző jegyei például a szerződésben a kötelezett valamely eredmény elérésre vállal kötelezettséget, és a szerződés középpontjában ez a tevékenység áll, miközben a vállalkozó a megrendelőtől független, a megrendelő utasítási joga mellett sincs vele alárendeltségi viszonyban. Ezek azok az ismérvek, amelyek alapján a vállalkozási szerződést az adásvételtől, a megbízástól és a munkaviszonytól el lehet határolni. A Ptk. rendszerében az a tény, hogy a munka elvégzéséhez szükséges anyagot melyik fél szolgáltatja, nem elsődleges elhatárolási szempont, míg ez képezi az elhatárolás alapját az angol jogban vagy a Bécsi Vételi Egyezmény alkalmazásában az adásvétel és a vállalkozás között.
A vállalkozási szerződés további jellemző, és a kodifikáció szempontjából releváns vonása lehet a viszonylag tartós jellege, aminek folytán a szerződés megkötésének és teljesítésének időpontja szükségképpen elválik egymástól. A szerződéskötés és a teljesítés közötti időtartam növeli a szerződés teljesítési kockázatát, amire a szabályozásnak is tekintettel kell lennie. A szerződéskötés gazdasági, társadalmi, technikai vagy természeti körülményei éppúgy megváltozhatnak, mint a feleknek a szerződés teljesítéséhez fűződő érdeke és nagy az esélye annak, hogy – különösen komplex munkát igénylő szerződések esetén – a felek által nem ismert új, a teljesítést elnehezítő tényezők válnak ismertté. A vállalkozási szerződés további jellemzője, hogy a vállalkozó a szerződés teljesítéséhez teljesítési segédet vesz igénybe, továbbá, hogy ha ő szerzi be a szerződés teljesítéséhez szükséges anyagot, akkor ő egy szerződéses láncolat végén áll a megrendelővel szemben. Ebből adódóan külön kérdésként merül fel a vállalkozó által a szerződés teljesítéséhez szükséges felhasznált anyag hibájáért való felelősség, amelyet – úgy tűnik – mind a magyar, mind az angol esetjog hajlamos a vállalkozóra hárítani.
A vállalkozási szerződések körében tipikusan alkalmazott, bár nem specifikusan ehhez a szerződéstípushoz kötődő jogintézmények is számos olyan kérdést vetnek fel, ahol a jelek szerint a szabályozás és a bírói gyakorlat nem igazodik a kereskedelmi forgalom igényeihez. Az egyik ilyen, újragondolásra érdemes jogintézmény a kötbér. A kötbér a magyar szabályozásban szerződést biztosító mellékkötelezettség, amelynek csak részben van reparatív funkciója, mert a kötbért meghaladó kárát a jogosult érvényesítheti, azaz a kötbér megfizetésével a kötelezett nem tudja teljes egészében “kiváltani” a szerződés teljesítésére irányuló kötelezettségét. A szerződéses gyakorlat ugyanakkor egyértelműen jelzi a felek igényét olyan “átalány-kártérítési” klauzulák alkalmazására, amelyek a kötelezett által vállalt kockázatot behatárolják. Olyan kikötésekről van szó, amelyeket a kötelezett a szerződésszegés esetén az okozott kár mértékétől függetlenül fizet meg, amelynek megfizetésével azonban kiváltja a szerződéses kötelezettségét, azaz magasabb összegű kártérítést akkor sem érvényesíthet, ha a jogosult bizonyítani tudja a szerződésben kikötött kártérítési összeget meghaladó kárát. Ez a jogosult számára azért kedvező, mert mentesül a kár összegének tekintetében a bizonyítási tehertől, a kötelezettnek azért, mert kiszámíthatóvá teszi számára azt a kockázatot, amit a szerződés megkötésével vállalt. Az ilyen kikötések a jelenlegi bírói gyakorlatban vagy kötbérként értelmezhetők, vagy pedig a szerződésszegésért való felelősség korlátozására a Ptk. 314. §-a által alkalmazandó teszt szerint kell megítélni őket. A kötbérként való értelmezés ilyen kikötések esetén a felek szándékával többnyire nyilvánvalóan ellentétes, ezért a felelősségkorlátozásként való értelmezés tűnik adekvátabbnak, ahol a felelősségkorlátozással járó hátrány megfelelő kiegyenlítésének minősülhet a bizonyítási teher alól való mentesülés.
A kötbér hatályos hazai szabályozása ilyen átalány-kártérítési funkció betöltésére azért nem alkalmas, mert a kötbért meghaladó kárát a jogosult érvényesítheti, azaz a kockázat kiszámíthatóvá tétele és limitálása kötbérkikötéssel nem érhető el. Ilyen körülmények között a szabályozásban a hangsúly a kötbér büntető szerepére helyeződik. Az angol bírói gyakorlat ugyanakkor a kötbér kikötéseket erős averzióval fogadja, mert a kötbér nem illik bele abba a szemléletbe, amelyen a szerződés kikényszeríthetőségének angol felfogása alapszik. E szemlélet szerint a szerződésszegés következménye vagy a szerződés természetben való kikényszerítése (specific performance) vagy kártérítés fizetésére való kötelezés. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy az angol bírói gyakorlat érvényesnek fogadja el azokat a kikötéseket, amelyek a felek szerződésében meghatározott összegű kártérítés fizetésének kötelezettségét állapítják meg szerződésszegés esetén, és amely összeg megfizetésével a kötelezett egyúttal kártérítési kötelezettségének eleget is tesz, azaz az ezt meghaladó kárának érvényesítését a jogosult nem követelheti (liquidated damages). Az ilyen kikötések lényege, hogy a szerződő felek megpróbálják megjósolni a szerződésszegés esetén várható kár mértékét, előnyük pedig elsősorban a hatékonyságukban rejlik, mert a kártérítés összegének szerződéses rögzítettsége folytán mellőzhető a hosszadalmas bizonyítási eljárás. Ugyanakkor ez a rögzítettség elveszi a bírótól a kár megállapításának jogát, ami aggályokat vet fel. Ezek az átalány-kártérítési kikötések az angol jogban is az 1977-es Unfair Contract Terms Act kontrollja alá tartoznak, ez a kontroll azonban csak az általános szerződési feltételekre terjed ki.
A társasági szerződés több szempontból is különleges természetű szerződéstípus. Egyfelől a jelenlegi szabályozásban a társasági szerződés – nemcsak gazdasági, hanem – jogi értelemben is szerződés, másfelől a társasági szerződés fogalma több jogintézményt is takar, amelyek tartalma különböző. Társasági szerződés keletkezteti a tagoktól elkülönült jogalanyt létre nem hozó polgári jogi társaságot, ezt a kategóriát alkalmazzuk együtt élő személyek viszonyainak rendezésére, relatív jogalanyiságú jogalanyok alapítására, továbbá önálló jogalanyok létrehozására is. Az már önmagában is kérdéses, hogy egy egységes szabályozáson belül, amelyet a kódex biztosítani kíván, e különböző jogintézményekre – ha a kódexben nyernek szabályozást – alkalmazható-e eltérő tartalommal ugyanaz a fogalom. Az önálló jogalanyokat létrehozó társasági szerződések csak az absztrakció magas fokán írhatók le magánjogi szerződésként, és az is nyilvánvaló, hogy nem alkalmazhatók rájuk teljes egészében a szerződési jogi szabályok. Ez a felismerés és ennek következményei mind az angol, mind a magyar joggyakorlatban és szabályozásban jól kimutatható.
Az angol bírói gyakorlat például társasági szerződések esetén nem alkalmazza a szerződés kiegészítő értelmezésével járó implied term technikát, mert ez rontja az átláthatóságot, és ezáltal a társaságban részesedést vásárló befektető helyzetét. Az önálló jogalanyt – például gazdasági társaságot – létrehozó társasági szerződés esetén például már önmagában problémát jelent a szerződésszegés következményeinek a forgalmi ügyletekre való modellezése, mert a társasági szerződés kikényszerítésére nem a szerződést kötő felek (a tagok), hanem maga a társaság jogosult, aki egyébként nem szerződő fél. A társasági szerződés nem teljesítésének, a vagyoni betét szolgáltatására irányuló kötelezettség megsértésének ugyanakkor sajátos szervezeti következménye a tagsági viszony megszűnése.
A társasági szerződés érvénytelensége kapcsán is úgy tűnik, hogy a tagoktól elkülönült önálló jogalany léte nem egyeztethető össze a szerződés érvénytelenségének szabályaival. Gazdasági társaságok esetén a bejegyzés után az érvénytelenségre való hivatkozás lehetősége rendkívül leszűkített, az általános érvénytelenségi okok nem vehetők figyelembe. Mivel azok a szempontok, amelyek a gazdasági társaságok esetében a társasági szerződés érvénytelenségének speciális, az általános szerződési jogi szabályoktól elszakított szabályozását indokolják, valójában a jogi személyeknél általában fennállnak, célszerű volna a jövőben ezt egységesen szabályozni.
Azt, hogy a Ptk. egyes szerződéstípusai körében a társasági szerződés szabályozása nem megnyugtató, a gyakori módosítások is jelzik. Az élettársak viszonyainak ide kapcsolt szabályozása egész biztosan rossz helyen van, és különösen óvatosnak kell lenni a bírói gyakorlat kodifikálásával. A legjobb eseti döntés során sem láthatja ugyanis a bíróság előre a döntés valamennyi következményét. Az eseti döntések új és új szempontokat vonhatnak a mérlegelés körébe, miközben a jogalkotás ezt szükségképpen megköti, és ez a megkötöttség komoly hátrányt eredményez. A társasági szerződés jelenlegi szabályozása a Ptk. egyes szerződéstípusai körében, mivel maga a társasági szerződés sem jó absztrakció, a társasági jogi szabályozásnak nem helyes megoldása.
* Megjelent a Magyar Közlöny 2002. évi 15. számának II. kötetében
** A program keretében tartott korábbi ülésekről szóló beszámolókat ld. a Polgári Jogi Kodifikáció 2000. évi 2. ( A szerződési jog szabályozásának egyes kérdéseiről), 2001. évi 1. ( A szerződés érvénytelenségének egyes kérdéseiről), 2001. évi 3. (Felelősség szerződésszegésért), 2002. évi 2. ( Az új Polgári Törvénykönyv bevezető rendelkezései) és 2004. évi 1-2. ( A kártérítési jog egyes kérdései) számaiban.