Előzmények
A Ptk. tulajdonjogi szabályai jelentős mértékben építenek a II. világháború előtti magánjogi törvénytervezetek és bírói gyakorlat eredményeire. A hatályos szabályozás a magyar magánjogi kodifikációs kísérletek eredményeit tekintve szerves fejlődés eredménye. A Ptk. tulajdonjogi szabályai jól illeszkednek abba a folyamatba, amely a Ptk. 1900-as tervezetétől kezdve egyre letisztultabb és a gyakorlatban egyre inkább alkalmazható, a dologi jog sajátosságaihoz képest nyitott és rugalmas szövegtervezeteket eredményezett. A Ptk. ideológiai háttereként jelentkező tulajdoni szemlélet a szabályozás alapvető szerkezetét nem érintette, a szabályozás szintjén csupán néhány, időközben többségében már hatályon kívül helyezett rendelkezésben jelent meg. A Ptk. tulajdonjogra vonatkozó szabályozása a magánjog absztrakt természeténél fogva nem kötött a tulajdon elosztásának módjához, az a piacgazdaság rendszerében is alkalmazhatónak bizonyult.
A Javaslat Dologi jogi Könyvének megalkotása során ezért nincs szükség átfogó, a szabályozás alapjait érintő reformra. A hatályos szabályoktól való eltérés elsősorban ott indokolt, ahol a bírói gyakorlat egyes elveket a törvényi megfogalmazhatóság szintjén, állandósult módon követett, illetőleg ahol a bírói gyakorlat olyan megoldásokat és szempontokat fogadott el és alkalmazott, amelyek a jelenlegi társadalmi és gazdasági viszonyokkal összeegyeztethetetlenek (a közös tulajdonra vonatkozó szabályok alkalmazása kapcsán mindegyikre van példa); ahol a szabályozás további egyszerűsítésének lehetősége merült fel; továbbá ahol a forgalomban résztvevők érdekeinek védelme új szempontok szerinti szabályozást tett szükségessé (a jogcímmel megerősített birtokvédelem megszüntetése az ingatlan-nyilvántartás közhitelességének erősítése érdekében, az ingatlan-nyilvántartásban bízó, jóhiszemű vevők fokozott védelme).
A dologi jog jellegéről
A dologi jog (az ún. vagyoni státusjog) a vagyonjog viszonylagos stabilitását biztosítja, amelyre a szerződések nagyobb flexibilitása épülhet. A dologi jogviszonyok természetéből következik, hogy a dologi jog szabályai az érintett felek egyező akaratával sem tehetők félre. Dologi jogot csak a Ptk hozhat létre (típuskényszer), és a dologi jogok tartalmi szabályozása is főszabályként kötelező. A dologi jogviszonyok – szemben a kötelem relatív szerkezetével – abszolút szerkezetűek, bizonyos mértékben kirekesztő jellegűek, a kívülállók számára negatív tartalmúak, jogvédelmi eszközeik erga omnes hatályúak.
Átfogó nemzetközi tendencia a dologi és a kötelmi jogviszonyok közötti merev határok oldódása. Adott esetben egy és ugyanazon gazdasági viszony kifejezhető dologi és kötelmi jogviszonyként egyaránt – természetesen más-más előnyökkel és hátrányokkal.
A dologi jog ezen, vagyonjogot megalapozó jellegéből két technikai megoldás következik a Javaslatban:
a) Az igen széles körű kötelmi jogi szabályozáshoz képest a dologi jogi rész viszonylag szűkebb terjedelmű. Ez eddig is így volt, és ez nemcsak az 1959-es Ptk.-ra, hanem az 1928-as Magánjogi Törvénykönyv Javaslatára (Mtj.) is jellemző. (A Ptk. III. Része eredetileg a 88. §-tól a 197. §-ig terjedt, tehát valamelyest meghaladta a paragrafusok száma a százat, ehhez képest a kötelmi jogi rész mintegy négyszáz §.) A dologi-kötelmi arány a Javaslatban sem lehet lényegesen eltérő a korábbihoz képest. (A kötelmi jog nagyobb terjedelme jellemzi egyébként a főbb külföldi kódexeket is.)
b) A dologi jogi rész igen szoros összefüggésben van a személyekre vonatkozó résszel: a jogalanyiság a polgári árutermelő társadalmakban elsődlegesen a tulajdonosi minőség perszonifikációja. Ebből következik, hogy a tulajdonformákra vonatkozó külön szabályozás csökkenése a dologi jogi részben a jogi személyekre vonatkozó fejezetben az egyes jogi személyekre irányadó szabályozás csökkenésére is vezet (természetesen ellentétes irányú kölcsönhatás is van). Következik továbbá az is, hogy bizonyos témák – így elsősorban az állam jogalanyisága és az állami köztulajdon, az alapítvány és az egyesület jogalanyisága és tulajdona, a köztestület és a közalapítvány jogalanyisága és tulajdona – csak a személyi és a dologi jogi szabályozás egységében kezelhetőek.
Tulajdonjogi könyv helyett Dologi jogi Könyv
Az 1990 körül bekövetkezett politikai és társadalmi rendszerváltozás a Ptk.-nak a jogi személyekre és a tulajdonjogra vonatkozó részeit érintette eddig a legjobban. A változások részben a Ptk.-t módosító különböző törvények, részben az alkotmánybírósági gyakorlat nyomán következtek be. A Javaslat Dologi jogi Könyvet tartalmaz, amely a tulajdonjog magánjogi szabályai mellett magában foglalja a korlátozott, ún. idegen dologbeli jogok normáit is. A Ptk. szerkezetéhez képest további változást jelent, hogy a Javaslat a zálogjogi és az óvadékra vonatkozó szabályozást a Dologi jogi Könyvben, a korlátolt dologi jogok körében helyezi el, a használati jogok előtt, külön címben. Ezt a változtatást elsősorban az indokolja, hogy a zálogjog – többszöri reformon átesett – szabályozása ma már sokkal inkább dologi jogi jelleget ölt. A zálogjog kettős, dologi és kötelmi jogi jellegének elfogadása mellett a zálog szerepének átalakulása, a záloggal kapcsolatos szabályozási igények dologi természete a zálogjog és a szintén dologi biztosítéki szerepet betöltő óvadék Dologi jogi Könyv keretében való szabályozását teszik indokolttá.
A dologi jog önállósága
A Javaslat Dologi jogi Könyve nem öleli és nem is ölelheti fel a vagyoni viszonyok összességét. Egyrészt absztrakt természeténél fogva nem játszik szerepet a javak elosztásában, másrészt pedig a dologi jogi, illetőleg tulajdonjogi szabályozás sajátossága az erős komplexitás, ami részben abban mutatkozik meg, hogy a magánjogi kódexeken kívüli jogszabályok közjogi és magánjogi vonatkozásban is nagyon sok tulajdonjogi szabályt tartalmaznak. A kodifikáció egyik feladata annak meghatározása, hogy ezek közül melyeket szükséges a Javaslatba emelni (és azokat az általánosság mely szintjén helyes megfogalmazni), és melyek azok, amelyeket a kódexen kívüli egyéb jogszabályokra kell hagyni. A komplexitás ezen túlmenően a kódexen belül is jelentkezik. Az általános, valamennyi jogviszonyra alkalmazandó szabályok a dologi jogi jogviszonyok körében is érvényesülnek, így például a joggal való visszaélés tilalmának legjelentősebb alkalmazási területe éppen a dologi jogi jogviszonyok köre. Valójában a tulajdonjogi szabályozás részét képezik a házassági vagyonjog különös szabályai is, és bizonyos kérdéseket a dologi forgalom során a szerződési jog szabályainak segítségével lehet megoldani (lásd: tilos szerződések). A Javaslat Dologi jogi Könyve azonban a törvénykönyv szintjén sem öleli fel a vagyoni viszonyok teljességét. A vagyoni viszonyoknak a kódex szintjén való szabályozása a dologi jogi és a kötelmi jogi szabályozás együttes feladata. Bár e két jogterület elhatárolandó, mégsem független egymástól. Számos olyan jogintézmény van jelenlegi szabályozásunkban is, amely dologi jogi és kötelmi jogi vonásokat egyaránt hordoz, és amelyek dologi jogi vagy kötelmi jogi szabályozása elvileg egyaránt kielégítő megoldást nyújthat (például zálogjog, ingatlanok időben osztott használata, vagyonkezelés). Ezek a jogintézmények az uralkodónak tekinthető sajátosságaik vagy a forgalmi szempontok alapján szabályozhatóak a dologi jogi vagy a kötelmi jogi rendelkezések körében (például képviseleti elem hangsúlyozása bizománynál, a bérleti jogviszony fennmaradása a tulajdonos személyében történt változás esetén).
A szabályozás irányadó elvei
A dologi jogok – mindenekelőtt a tulajdonjog – egyik sajátossága a hozzájuk kapcsolódó viszonylagos állandóság. A személyek többnyire azzal a céllal szerzik meg dolgoknak a tulajdonjogát, hogy ez a jogviszony tartósan fennmaradjon, és jogutódjaikra is változatlan formában átszálljon. A dologi jog megszerzésével szándékolt vagy beállott jogváltozás nem zárul le azzal, hogy az arra irányuló jogügylet teljesedésbe megy, vagy a dologi jog megszerzésének alapjául szolgáló magatartás vagy állapot véget ér. A tulajdonjog olyan tartós jogviszony, amely nem ér véget a tulajdonos személyiségének megszűnésével, hanem a jogutódokra átszállva fennmarad. A tulajdonjog és a dologi jogok állandóságába vetett bizalom kiemelkedő jelentőségű nemcsak gazdasági szempontból, de az egyének szempontjából is, mert a tulajdonjog már nem tekinthető pusztán gazdasági tényezőnek. A tulajdonjog emberi jogi és alkotmányos védelme, és ennek kapcsán az Európai Emberi Jogi Bíróság és az Alkotmánybíróság gyakorlatában leszűrődő elvek is jelzik, hogy a tulajdonjog gazdasági szerepe mellett absztrakt értelemben egyúttal az emberi minőség más vonatkozásainak jogi védelmében is központi szerepet játszik.
A dologi jogi szabályok kapcsán ezért különös jelentősége van annak, hogy a forgalmi szokásokban és a köztudatban elterjedt, a jogi forgalom számára már régóta ismert és alkalmazott szabályoktól csak különösen indokolt esetben térjen el a jogalkotó. A mélyreható változások a dologi jogi szabályozásban a gazdaság és a polgárok körében is nehezen megjósolható eredményekkel járhatnak, amelyet – ha egyébként a változástól számottevő pozitív eredmény nem várható – lehetőség szerint kerülni kell. A köztudatba átment, és sok más jogszabály alapjául szolgáló, meggyökeresedett jogintézmények megváltoztatása, eltörlése vagy új jogintézmények bevezetése csak akkor lehet indokolt, ha ezt alapvető gazdasági és társadalmi változások vagy tartós, megalapozott és széles körben jelentkező igények indokolják, amelyeket a jogalkotó más megoldásokkal kielégíteni nem tud.
A dologi jogok zártkörűségének elvén nyugvó, kógens normákból álló dologi jogi szabályozás szükségképpen merevebb a szerződési szabadság paradigmájára épülő szerződési jogi szabályoknál. Erőteljesen jelentkezik ugyanakkor az igény arra, hogy a magánjogi szabályozás rugalmas, az életviszonyok változásaihoz a joggyakorlatban adaptálható legyen. E rugalmasság biztosítása nélkül a kódex-szerű szabályozás saját kudarcának magvát hordozhatja magában. A jogalkotó annak érdekében, hogy a kódex dologi jogi normáinak rugalmasságát biztosítsa, törekszik a normák kellően absztrahált megfogalmazására. Olyan kevés fogalom-meghatározást alkalmaz, amennyire az lehetséges a dologi jogi szabályozás funkcionalitásának megőrzése, a szabályozás egyes elemei mögött meghúzódó jogpolitikai célok biztosítása és a jogalkalmazás számára való megfelelő támpontok nyújtásának szükségessége mellett. Ennek érdekében a dologi jogi szabályozásban is teret kapnak a nyitott normák, ezzel is a kódex nyitottságának és az életviszonyokhoz való adaptálhatóságának, a jogalkalmazói jogfejlesztés szerepének biztosítására törekedve.
A Javaslat kifejezett célja, hogy a kereskedelmi és a magánforgalom igényeinek és elvárásainak egyaránt megfelelő szabályozást nyújtson. Ennek a célnak elsősorban egy nyitott, a forgalomban részt vevők számára átmeneti formák kialakítását a meghatározó jogpolitikai szempontok által megszabott határokon belül a lehető legszélesebb körben lehetővé tevő szabályozás felelhet meg. A dologi jog és a kötelmi jog határán elhelyezkedő, a gyakorlatban kialakuló és intézményesülő, illetőleg részben már szabályozott megoldások, mint a bizomány, a vagyonkezelés, a szerződéses pozíció átruházása vagy az ingatlanok időben osztott használata, általában megfelelőbben szabályozhatók a kötelmi jogban, mint ahogy az a Ptk. esetében is történt. A Javaslat is ezt a megoldást követi, ezért azok a konstrukciók, amelyek a dologi jogi szabályozásba nem illeszthetők be, de alkalmasak lehetnek arra, hogy valós forgalmi igényeket elégítsenek ki, a szerződési jogban kerülnek szabályozásra. A forgalomban részt vevők érdekkiegyenlítését ezen átmeneti, törvényben tipizált formák esetén speciális szabályok hivatottak biztosítani.
Az absztrakt tulajdonfogalom
A Javaslat – hasonlóan a Ptk.-hoz és a II. világháború előtti magánjogi törvénytervezetekhez – a tulajdonjog oszthatatlan felfogásából indul ki, és ez alapvetően határozza meg a dologi jogok rendszerét. A tulajdonjog oszthatatlansága olyan történeti fejlődés eredménye, amely a földtulajdon feudális kötöttségeinek felszámolásával és a föld piaci forgalom számára való felszabadításával párhuzamosan ment végbe, és amelynek jogi dogmatikai leképeződése az osztott tulajdon tagadása, és ezzel az egységes és oszthatatlan tulajdonjog mellett csak korlátolt dologi jogok elismerése. Aki a tulajdonjogot megszerzi, nem a részjogosítványokat vagy azok gyakorlásának a lehetőségét szerzi meg, hanem ezt az absztrakt tulajdonjogot. Ez az egységes és absztrakt tulajdonjog minőségileg több a tulajdonjogi részjogosítványok összességénél, és akkor is változatlan marad, ha valamennyi részjogosítványt mások számára átengedettnek vagy a tulajdonos számára gyakorolhatatlannak tételezünk fel.
A tulajdonos jogait – a tulajdoni részjogosítványokat – korlátozó jogok csak időlegesen állnak fenn, és azok megszűnésével a tulajdon teljes, eredeti formáját nyeri vissza. A rugalmasság a tulajdon absztrakt felfogásából következik: a tulajdon akkor is tulajdon marad, ha valamennyi részjogosítványát korlátozzák vagy harmadik személy számára engedik át. Ebből következően egy tulajdoni tárgyon egyidőben csak egy tulajdonjog állhat fenn – ez több személyt a közös tulajdon szabályai szerint megillethet -, a tulajdonjog tárgyán fennálló összes többi dologi jog csak korlátolt dologi jog lehet. A dolgon fennálló korlátolt dologi jogok mindig időlegesek: a tulajdonos valamennyi nevesíthető tulajdonosi részjogosítványában korlátozható, azok megszűntével ugyanakkor tulajdona visszanyeri eredeti korlátlanságát, a tulajdon lényegén a részjogosítványok korlátozottsága vagy hiánya nem változtat.
A dologi jogoknak a dologi jogi szabályozás kógens jellegével biztosított zártkörűsége és a tulajdonjog absztrakt felfogása a kölcsönös feltételezettség viszonyában vannak egymással. A dologi jogok zártkörűségének elve elsősorban az absztrakt és oszthatatlan tulajdonjognak a fenntartását szolgálja. A dologi jogok zártságának történetileg igazolt elsődleges szerepe az, hogy megakadályozza a magánautonómia talaján újabb, az osztott tulajdonhoz hasonló kötöttségek kialakulását azzal, hogy a jogalkotó nem teszi lehetővé időben és terjedelemben nem, vagy nem kel-ló mértékben korlátozott jogok alapítását. A dologi jogok zártkörűsége a dologi jogi szabályozás központi eleme, amely különböző tradíciókkal rendelkező jogrendszerek dologi jogi szabályozásának is sarokpontja. A dologi jogok zártkörűségének elve a jogfejlesztés feladatát a jogalkotásra hárítja, erősen korlátozva a bírói jogfejlesztés mozgásterét. Ezért elsősorban a jogalkotásra hárul az a feladat, hogy a dologi jogok zártkörűsége eredeti célját és szerepét is szem előtt tartva a dologi jogoknak olyan optimális körét kínálja fel a forgalom résztvevői számára, amely a gyakorlatban felmerült igények harmonizált kielégítésére alkalmas. Csak olyan jogintézmény kapcsán merülhet fel a dologi jog rendszerében való szabályozás, amelynek létjogosultsága egyértelmű, a jogintézmény iránti igény világos és jól körvonalazható, továbbá annak szükséges szabályozási pontjai a gyakorlatban már nyilvánvalóvá váltak.
A dologi jogi szabályozás absztrakt. Nem érinti a javak elosztásának és elvonásának rendjét, és egyaránt vonatkozik a polgárok és szervezeteik, továbbá az állam, az állami és önkormányzati költségvetési szervek és az önkormányzatok tulajdonára. Amennyiben ez utóbbiak a magánjogi forgalomban megjelennek, tulajdonuk a magánjogi tulajdonjogi szabályozás körébe tartozik, ha külön jogszabály forgalomképességi és rendelkezési korlátokat nem állapít meg.
A Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettségeinek hatása a dologi jogi szabályozásra
Az Európai Unió közösségi szintű jogának való megfelelés
A dologi jog anyagi jogi normáit – szemben például a szerződési vagy kártérítési joggal – a közösségi szintű jogalkotás és jogharmonizáció még nem érintette igazán mélyen. A jelek szerint az Európai Közösségek Bírósága nem kezeli a dologi jogi szabályokat az áruk szabad mozgását biztosító elv alkalmazási területeként. Az ingatlanok időben osztott használatáról szóló 94/47/EGK irányelv is átengedi a tulajdon átruházásának és az azokkal összefüggő kérdések szabályozását a nemzeti jogalkotás részére.
Eddig valójában egyedül a valamely tagállam területéről jogtalanul elvitt kulturális javak visszaadásáról szóló 93/7/EGK irányelv tartalmaz a dologi jogi szabályozást érintő kérdéseket, azonban közvetlenül ez sem ír elő a dologi jogi normákkal kapcsolatos elvárást. Ennek alapján a tagállamnak biztosítania kell az elmozdított kulturális javak másik tagállam részére való visszaadásának a lehetőségét. Implicite ez a kötelezettség magában foglalja, hogy az független a szóban forgó vagyontárgyat szerző személy jó- vagy rosszhiszeműségétől vagy a szerzés visszterhességétől. E követelmény mellett erre nézve írja elő az irányelv egy megfelelő szervezeti és eljárási rend kialakítását. Ezt az irányelvet a hazai jogalkotás már – hatálybalépését a Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásáról szóló nemzetközi szerződés kihirdetéséhez kötve – a jogellenesen kivitt kulturális javak visszaszolgáltatásáról szóló 2001. évi LXXX. törvénnyel átültette a magyar nemzeti jogba.
Magyarország aláírta és a 2001. évi XXVIII. törvénnyel kihirdette az UNIDROIT égisze alatt született, a lopott vagy jogellenesen külföldre vitt kulturális javak visszaadásáról szóló 1995-ös Római Egyezményt is. A Javaslat dologi jogi szabályai összeegyeztethetőek e nemzetközi kötelezettségvállalással is.
A magánjog közösségi szintű harmonizálására, illetőleg egységesítésére irányuló igény a dologi jog terén különösen az ingókat terhelő biztosítékokra vonatkozó szabályok körében jelentkezett. Ez mindenekelőtt a tulajdonfenntartás szabályait érinti, általában nem tartják ugyanis a belső piaccal összeegyeztethetőnek azt, hogy a határ átlépése az alkalmazandó jog folytán a dologra kikötött tulajdonfenntartás érvényesíthetetlenségét eredményezze. Az Európai Bizottság a kereskedelmi forgalomban megnyilvánuló fizetési késedelmek visszaszorítása tárgyában írt második, 1997-es jelentésében ennek lehetséges irányelvi szabályozását kilátásba is helyezte. Ennek eredményeként a tulajdonfenntartás bekerült a fizetési késedelem elleni küzdelem érdekében meghozott 2000/35/EK irányelvbe, azonban – és ez dologi jogi téren a jogharmonizálás nehézségeit is jól mutatja – az irányelv 4. cikkelye valójában csak azt követeli meg, hogy a szerződésben kikötött tulajdonfenntartás a tagállamok között zajló forgalomban is érvényesüljön, ennél részletesebb szabályozást azonban – az eredeti javaslattól eltérően – nem tartalmaz. A tulajdonjog-fenntartásra vonatkozóan kialakult hazai bírói gyakorlatra és szabályozásra tekintettel az irányelv e rendelkezésének átültetése lényeges változást a jelenlegi szabályozáshoz képest nem hoz, maga az irányelv számottevő elvárást ezzel kapcsolatban nem fogalmaz meg.
Ezen túlmenően a Bizottság még 1987-ben készített egy tervezetet a zálogfedezettel nyújtott hitelek szabályozásáról, ez azonban nem elsősorban az ingatlanfedezettel nyújtott záloghitelek szabályozásának egységesítését tűzte célul, a jogegységesítési törekvés e téren csupán az eltérő tagállamokban honos felek közötti záloghitel-szerződések kötésének lehetőségét kívánta megteremteni. A tervezetet még nem fogadták cl, megbízható támpontként a Javaslat számára nem szolgálhat.
A tulajdon mint emberi jog
A tulajdonjog védelmének a nemzeti jog szintjén való biztosítása során Magyarország legjelentősebb, a normák kialakítására és a gyakorlatra is ható kötelezettsége az Európai Emberi Jogi Egyezmény1 1. sz. Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. cikkelyéből fakad. A cikkely első bekezdésében foglalt rendelkezés szerint minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához, és senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek mellett, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik. A cikkely második bekezdése szerint az első bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, amelyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történő használatát szabályozhassák, illetőleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) gyakorlatában az Egyezmény e rendelkezése kapcsán a tulajdonjog védelmének széles értelemben vett felfogása bontakozott ki. Ez a megközelítés magában foglalja a tulajdon, valamint a tulajdon elvonásának és korlátozásának tágan értelmezett fogalmát is. Már a szövegből is nyilvánvaló, hogy a tulajdon emberi jogként sem korlátozhatatlan, és a korlátozást elsősorban a közérdek védelme alapozhatja meg.
Az Egyezmény e rendelkezésének első bekezdése lényegében a tulajdonhoz való jogot garantálja, amelynek egyik alapvető és általánosan elfogadott eleme a tulajdonnal való szabad rendelkezés joga. A rendelkezés második bekezdése ugyanakkor felhatalmazza az Egyezmény Szerződő Államait arra, hogy olyan jogszabályokat alkossanak, amelyeket szükségesnek tartanak a tulajdon használatának a közérdekkel összhangban lévő korlátozására. E korlátozás lehetősége mind az élők közötti, mind a halál esetére szóló rendelkezésre kiterjed.2 A korlátozás megengedettségét ugyanakkor az első bekezdésben foglalt garancia szempontjainak fényében kell megítélni.3 A rendelkezés tehát tulajdonképpen három szabályt fogalmaz meg: az első a tulajdon zavartalanságát biztosító általános garanciális szabály, a második a tulajdontól való megfosztás feltételeit határozza meg, a harmadik pedig az államnak a tulajdon közérdekből való általános korlátozásának jogát ismeri el, ennek feltételeit határozza meg.4
A tulajdon védelme a Bíróság gyakorlatában nem csak a fizikai tárgyakra terjed ki. Az Egyezmény e rendelkezése alapján védelmet élveznek szerződésből fakadó jogok (pozíciók) – mint például haszonélvezeti jog vagy bérbeadóként a bérleti díj követeléséhez való jog – és a társadalombiztosítási igények. A tulajdonhoz hasonló védelmet élvez az Egyezmény alkalmazása során a vállalkozás folytatásának engedélyezettsége, amelynek visszavonása a tulajdonjog korlátozásának minősülhet. Így a Bíróság a tulajdonjog korlátozásaként bírálta el azt a helyzetet, amikor a svéd hatóság visszavonta egy svéd éttermet üzemeltető vállalkozás engedélyét, mert az a vállalkozás részére korábban alkoholárusítást korlátozó megszorítással kiadott üzemeltetési engedélyben foglalt alkoholárusítási tilalmat megszegte. A Bíróság megállapította, hogy az étterem üzemeltetéséhez fűződő gazdasági érdek az Első Jegyzőkönyv 1. cikkelyének alkalmazási körébe tartozik, és az engedély visszavonása a tulajdon zavartalan használatának követelményébe ütközik. Azt is megállapította ugyanakkor a Bíróság, hogy az alkoholfogyasztás visszaszorítása olyan állami törekvés, amely a közérdeket szolgálja, ezért a svéd hatóságok eljárása jogszerű volt.5 A Bíróság álláspontja szerint a tulajdonhoz való jog sérelme lehet a saját munkával szerzett és kiépített állandó ügyfélkör elvesztése, mivel a Bíróság álláspontja szerint ez a saját ügyfélkör sok tekintetben a vagyon elemének tekinthető.6 Tágabb értelemben a Bíróság ezzel a goodwillt fogadta el valamely személy vagyonának integráns részeként.
A tulajdonhoz való jog megsértése megállapítható szomszédjogi tényállások esetén is. Így a Bíróság korai gyakorlatában is szép számmal fordultak elő olyan esetek, amelyekben a szomszéd ingatlanon végzett tevékenység zavaró hatása volt az eset alaptényállása. Ide tartoztak különböző szennyezések, zajártalom, építkezés által a szomszéd ingatlanában okozott használati értékcsökkenés, de ide tartozott az a gyakran hivatkozott görög eset is, amelyben a X-XII. században alapított kolostorok elbirtoklásra alapított tulajdoni igényét nem akarta az állam elismerni, amikor a kolostorok vagyonának állami tulajdonba adását írták elő törvényben arra az esetre, ha a kolostor nem tudta ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel igazolni tulajdonjogát.7
A tulajdon elvonását az Első Jegyzőkönyv 1. cikkelye nem tiltja, azonban csak kártalanítás ellenében tartja jogszerűnek. Ez az államosításra és a kisajátításra is vonatkozik. A kisajátítás akkor jogszerű, ha megfelelő és ésszerű időn belül nyújtott kártalanítás ellenében történik, és ezzel együtt is a Szerződő Államoknak arányosságot kell fenntartaniuk a mégoly vitathatatlanul fennálló közérdekből alkalmazott eszközök és a méltányolandó magánérdekek között. A kártalanításnak egyedileg kalkuláltnak és megfelelőnek kell lennie. Nem lehet annak elmaradását például azzal indokolni, hogy az épülő autópálya olyan előnyökkel is jár az ott lakók számára, ami az őket a tulajdonuk elvonása folytán ért hátrány kompenzálására összességében alkalmas, miközben az érintettek csak egy részének származik az útépítésből valóságos haszna is. A kisajátításhoz hasonló teszt alapján ítéli meg a Bíróság a földrendezési eljárások során bekövetkező tulajdonvesztést,8 vagy azt, ha hatóság elővásárlási jog gyakorlásával szerzi meg ingatlan tulajdonjogát, mert az illeték kiszabására bejelentett szerződéses értéket túl alacsonynak tartja.9 A kisajátítás feltételei szerint ítélte meg a Bíróság azt az esetet is, amikor az állam kisajátítás nélkül épített mások földjére, ezzel fosztva meg a tulajdonosokat tulajdonosi jogosítványaik gyakorlásától.10 Elvonásnak minősülhet az építési tilalom elrendelése is, ha a korlátozásra közérdekből került sor, de “annak időtartama meghaladja azt a mértéket, ami az egyéni érdekek szempontjából még tolerálható.” Ilyen helyzetben az államnak az elmarasztalás lehetőségével kell számolnia.
Az Európai Emberi Jogi Egyezmény 1. sz. Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. cikkelye alkalmazása során a tulajdont a polgári jogi tulajdonfogalomhoz képest jóval szélesebb értelemben keli érteni. A tulajdon mint emberi jog nem azonos a polgári jogi tulajdonnal. A tulajdon mint emberi jog elsődleges fogalmi kiindulópontja az, hogy ha valamely jog a jogosultjának egzisztenciális helyzetét biztosítja, akkor az vagyona részének, következésképp az Egyezmény értelmében tulajdonának tekinthető. Ebbe jogok, fizikai tárgyak, testetlen javak és társadalombiztosítási igények egyaránt beletartoznak. A tulajdonnak ebben a felfogásában a tulajdon elválaszthatatlan a gazdasági tevékenység végzésének szabadságától és a szerződési szabadságtól.
Amint az a hivatkozott jogesetek tényállásaiból kiderül, a kisajátítás szabályai során mindenképpen figyelembe kell venni a Bíróság gyakorlatát és az annak során kifejtett elveket, különös tekintettel a 1. sz. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkelyének tárgyi alkalmazási körére, továbbá a kisajátítás (tulajdonelvonás) széles értelemben vett fogalmára. A szabályozás szintjén a Ptk. jelenlegi szabályainak lényeges változtatása a Bíróság c körben elemzett gyakorlatára tekintettel nem látszik indokoltnak.
Alkotmányossági szempontok a dologi jogi szabályozásban
Minden jogalkotás útján történő szabályozással szemben alapvető elvárás az, hogy az Alkotmány által támasztott követelményeknek eleget tegyen. Az Alkotmány által a dologi jogi szabályozással szemben támasztott követelmények középpontjában a tulajdon alkotmányos védelme áll. A Magyar Köztársaság Alkotmánya 13. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot, (2) bekezdése pedig rögzíti, hogy tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet. Ez a rendelkezés a tulajdonhoz való jog alkotmányos biztosításának a kiindulópontja és alapja. A magyar Alkotmánynak ez a rendelkezése nem vezethető vissza szerves alkotmányos fejlődésre. A rendelkezést a rendszerváltást követően az 1990. évi XL. törvény 7. § (2) bekezdése iktatta az Alkotmányba, és ahhoz a törvény javaslatának miniszteri indokolása sem fűzött részletes indokolást. Az Alkotmány rendelkezései a tulajdon védelmének szabályait a norma szövegének szintjén nem fogalmazzák meg, és nem szabályozzák egységes módon, kimerítően. Az Alkotmánybíróság gyakorlatából leszűrhető felfogás szerint az Alkotmány a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben.
Szabadság és tulajdon tehát szorosan összekapcsolódik egymással: a szabadság a tulajdont feltételezi, ugyanakkor a tulajdon akkor lehet alapja önálló, szabad magatartásnak, ha a tulajdon maga kötöttségektől mentes. A tulajdon mai alkotmányos védelmének kialakulása részben a szabadság és a tulajdon között fennálló szoros, kölcsönös függőségi kapcsolatban kifejeződő összefüggés felismerésére, részben pedig a tulajdonjog absztrakt felfogásának kialakulására vezethető vissza. A gazdasági liberalizmus, a felvilágosodás filozófiája és a tulajdonnak a polgári alkotmány-fejlődés által életre hívott alkotmányos garanciája egyúttal szembehelyezkedést is jelentett a tulajdonnak a politikai hatalom eszközeként való szerepével.
A tulajdonnak az Alkotmány által biztosított védelme kétirányú: egyrészt védelemben részesíti az egyes tulajdonosok konkrét jogait, másrészt biztosítja a magántulajdon mint jogintézmény fennállását. Az Alkotmány a tulajdont elsősorban az egyéni lét és önkifejeződés materiális alapjainak a jog eszközével való elosztását a piacgazdaság keretei között megvalósító jogintézményként védi. A tulajdon az, ami az egyéni teljesítmény és egyéni kezdeményezés alapján biztosítja és lehetővé teszi azt, hogy a javak termeléséről, forgalmazásáról és felhasználásáról való döntések a piacgazdaság elvei szerint, a magánautonómia adta szabadsággal élve szülessenek meg. Az alkotmányos tulajdonvédelem biztosítja vagyonjogi téren a jogosultak egyéni mozgásterét.
A tulajdonhoz való jog Alkotmányban rögzített garanciája mögött meghúzódó elsődleges jogpolitikai cél a magántulajdon védelme a tulajdonba való jogellenes állami beavatkozással szemben. Azt az igényt fejezi ki, hogy a jogszerűen megszerzett tulajdont az állam is tartsa tiszteletben. A tulajdon alkotmányos értelemben is kizárólagosságot hordoz, de ezt a kizárólagosságot a jogosult számára az államhatalommal szemben biztosítja. A tulajdon alkotmányos értelemben sem más, mint egy olyan jogintézmény, amely feltétlen védelmet élvez nemcsak harmadik személyek behatásával, hanem az állammal szemben is.
Az alkotmányos tulajdonvédelem jogi természetét vizsgálva nyilvánvalónak látszik, hogy az Alkotmánynak a tulajdont védő rendelkezései nem magánjogi jogot alapítanak, hanem a személyeknek az állammal szembeni szabadságát biztosítják. Az Alkotmány tehát nem magánjogi alanyi jogon, hanem közjogi alanyi jogon alapuló igényt biztosít a jogalanyok számára. Az alkotmányos tulajdonvédelem az államra ró kötelezettséget, nem a polgárokra. Az állam ezt a kötelezettségét egyrészt a tulajdont védő jogalkotás útján, részben pedig a tulajdon állami elvonása korlátainak tiszteletben tartásával teljesíti. Az Alkotmány tulajdont (tulajdonhoz való jogot) biztosító rendelkezéseiből a személyek javára vagy terhére egymás közötti jogviszonyukban jogok és kötelezettségek nem vezethetők le. Az állam azokat a helyzeteket, amelyekben az egyes jogalanyok érdekeinek mérlegelésére, az eset körülményeinek komplex vizsgálatára és a körülmények egyedi értékelésére van szükség, a jogalkotás szintjén konkrét magánjogi normákkal vagy az egyedi értékelést és mérlegelést a jogalkalmazásban lehetővé tevő generálklauzulákkal oldhatja meg. A generálklauzulák ezért a dologi jogi szabályozásnak ebből a szempontból is nagyon fontos elemei.
A magyar Alkotmánybíróság gyakorlata alapján megalapozottan lehet kijelenteni, hogy – az Emberi Jogi Egyezmény tulajdonvédelmi rendelkezéseinek alkalmazása kapcsán kibontakozó gyakorlat által tükrözött szempontokhoz hasonló módon – a tulajdonhoz való jognak ez a védelme egyrészt általában jelenti a tulajdonosi jogállás védelmét (a tulajdon garantálását), a tulajdon elvonása elleni védelmet és a tulajdon korlátozása elleni védelmet. Az alkotmányos alapjogként való védelem azt is jelenti – és ezt az Alkotmánybíróság gyakorlatában 1993-ban bekövetkezett szemléletváltás utáni döntések egyértelműen alá is támasztják -, hogy ez a védelem általános jellegű, és nem korlátozódik a polgári jogi tulajdonjog biztosítására és védelmére.
Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően jóval szélesebb tulajdon-fogalomból indul ki, mint amelyet a polgári jog alkalmaz. Az Alkotmánybíróság a jelenlegi gyakorlatban is következetes kiindulópontot jelentő tulajdoni koncepciójának megfelelően “az Alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre tehát nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével; azaz sem a birtoklás, használat, rendelkezés részjogosítványaival, sem pedig negatív és abszolút jogként való meghatározásával. Az alapjogként védett tulajdon tartalmát a mindenkori (alkotmányos) közjogi és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól függően az adott fajta közhatalmi beavatkozás alkotmányos lehetősége a tulajdonjogba más és más. Az Alkotmány a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben. Az alkotmányos védelemnek úgy kell követnie a tulajdon társadalmi szerepének változását, hogy közben ugyanezt a védelmi feladatot elláthassa. Amikor tehát az egyéni autonómia védelméről van szó, az alapjogi tulajdonvédelem kiterjed a tulajdon egykori ilyen szerepét átvevő vagyoni jogokra, illetve közjogi alapú jogosítványokra is (például társadalombiztosítási igényekre). A másik oldalról viszont, a tulajdon szociális kötöttségei a tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását alkotmányosan lehetővé teszik. Az alkotmányos védelem módját meghatározza a tulajdonnak az a – más alapjogoknál fel nem lelhető – sajátossága, hogy alkotmányosan védett szerepét tekintve általában helyettesíthető. Az alkotmányos védelem tárgya elsősorban a tulajdoni tárgy, azaz a tulajdon állaga. Maga az Alkotmány teszi azonban lehetővé közérdekből a kisajátítást, jelezve ezzel, hogy a tulajdon alkotmányos garanciájának határa a tulajdon értékének biztosítása.”11 Az Alkotmánybíróság kifejezetten utal arra, hogy “tulajdonvédelmi felfogása összhangban van az Emberi Jogok Európai Egyezményével és az Emberi Jogi Bíróság ítélkezésével.”12
A tulajdon alkotmányos fogalma kapcsán talán általánosan is elmondható, hogy alkotmányos szintű védelemben részesül minden vagyoni értékű jog, amelyet a jogrend úgy rendel a jog jogosultjához, hogy az a joghoz tartozó rendelkezési jogosultságot saját belátása szerint gyakorolhatja. A tulajdon alkotmányos fogalma nem képezhető le a magánjogi tulajdonfogalomra. Az alkotmányos és a magánjogi tulajdonfogalomban való gondolkodás strukturális különbségeire jól rávilágít az a példa, amely szerint a bérlőt a bérbeadóval szemben a magánjogi szabályozás szintjén megilletheti birtokvédelem, de tulajdonvédelmi igénnyel nem rendelkezik. Az alkotmányos tulajdonvédelem körében a bérlőt a bérbeadóval szemben tulajdoni védelem illeti meg, így ha a bérbeadó a tulajdonos, akkor a bérlőt az alkotmányos tulajdonvédelem a tulajdonossal szemben illeti meg. Az alkotmányos tulajdon-fogalom valójában a tulajdon alkotmányos garanciájának célját adaptálja a gazdasági és társadalmi fejlődéshez. Ezért szükséges alkotmányos szinten a tulajdonnak a magánjogi tulajdonjognál elvontabb szemlélete, amely az egyénnek a gazdasági és társadalmi relációban biztosított szabad mozgásteréből, a társadalmi és gazdasági cselekvési szabadság biztosításának eszközeiből indul ki.
Az alkotmányos tulajdonvédelem biztosításának fontos eleme a tulajdon társadalmi kötöttsége. Az, hogy a tulajdon nem teljes szabadságot, hanem sokrétű kötöttséget is hordoz, nem az alkotmányos szintű jogértelmezés felismerése. Már a nagy magánjogi kódexek és a II. világháború előtti magánjogi tervezetek nyilvánvalóvá tették, hogy a tulajdon nem határozható meg a tulajdonnal járó kötelezettségek vagy a tulajdon korlátai nélkül. A tulajdon ugyanis nem írható le pusztán azzal, hogy az abszolút jogviszony, amely a jogosítottal szemben mindenkit kötelezetté tesz, és hogy a tulajdon megsértése ezt az abszolút jogviszonyt egy relatív jogviszonyban realizálja és konkretizálja. Ez a séma ugyanis két szereplőt tételez fel: a tulajdonost és a jogsértőt. Észre kell venni azonban azt is, hogy a tulajdon ezzel az egyszerű sémával – az “enyém-tied” modellel – nem írható le teljes körűen. A tulajdon ugyanis nem képzelhető el és nem modellezhető a társadalmi közeg nélkül, amelyben érvényesülést kíván. A tulajdon társadalmi kötöttségének alkotmányos doktrínája éppen ennek a ténynek a következményeit vonja le: azon a belátáson alapszik, hogy a tulajdon a társadalomban, a személyek jogközösségében érvényesül, pontosan tehát csak az “enyém – tied – mi” hármasságával írható le. Ez a három elem alkotja a tulajdont, és ezek határozzák meg a tulajdon tartalmát és korlátait. A tulajdon társadalmi kötöttsége valójában annak a ténynek az elfogadását és következményeinek levonását jelenti, hogy az ember társadalomban él.
A tulajdon társadalmi kötöttsége a jogalkotóra hárít kötelezettséget. A jogalkotó feladata, hogy az Alkotmány által elismert magántulajdonhoz való jogot és a tulajdon társadalmi kötöttségét összehangolja, és hogy a tulajdonjogi szabályozás a szereplők érdekeit arányosan mérlegelve, kiegyenlítetten határozza meg. Ez azonban egyúttal korlátot is jelent a jogalkotó számára: ha a jogalkotó túllépi a társadalmi kötöttség megengedett határait, mert a tulajdonjog korlátozása már az alkotmányos követelményekkel nem támasztható alá, a szabályozás alkotmányellenes lesz. A tulajdon társadalmi kötöttsége közvetlenül tehát nem a jogalanyokra hárít kötelezettséget, mert a jogalkotó az, akinek a tulajdonból fakadó jogok tartalmi meghatározásának és e jogok gyakorlása biztosításának követelményét a nem tulajdonosok cselekvési szabadságával és a cselekvési szabadságukból eredő társadalmi és gazdasági tényezőkkel összhangba kell hoznia.
A tulajdon társadalmi kötöttsége a jogalkotó számára olyan mozgásteret biztosít, amelyen belül nem szükséges a tulajdonba való minden egyes beavatkozás különleges megalapozása, hanem elegendő a korlátozás általános elveit (elsősorban a szükségesség és arányosság követelményét) alkalmazni. A tulajdon társadalmi kötöttsége nem definiálható, és úgy tűnik, hogy nem adhatóak meg kimerítően azok a kritériumok sem, amelyek alapján a tulajdon társadalmi kötöttségéből fakadó korlátozások minden esetben egységesen mérhetők volnának. A tulajdon társadalmi kötöttsége nem jelent kisajátítást, és nem jár érte kártalanítás: a társadalmi kötöttség a tulajdonos és a nem tulajdonosok közötti érdekkiegyenlítés követelményét fogalmazza meg. Nem jelenti a tulajdon elvonását, mert a tulajdon korlátait, és ezzel a tulajdont határozza meg.
Az Alkotmánybíróság már meghaladta azt a kezdeti gyakorlatát, amely szerint a tulajdonjog a többi alapjoghoz hasonlóan csak a szükségesség és arányosság tesztje szerint korlátozható. A közérdekű korlátozást e felfogás szerint maga az Alkotmány 13. §-a teszi lehetővé, és ennek körében az Alkotmánybíróság csak a közérdekre való hivatkozás megalapozottságát és azt vizsgálja, hogy a korlátozás a közérdekű céllal arányos-e, azt pedig nem, hogy egyébként a közérdek ténylegesen fennáll-e. Ebbe a felfogásba belefér az is, hogy adott esetben a tulajdonosnak tulajdonjoga korlátozását közérdekből ellentételezés nélkül is el kell tűrnie. Ahogy azt az Alkotmánybíróság az alkotmányos tulajdonvédelmi koncepciót a mai napig legteljesebb mértékben tükröző döntésében kifejtette, “a tulajdonhoz való alapvető jog védelmében a minőségi határvonal ma már nem a tulajdon »kor-látozása« és polgári jogi értelemben vett »elvonása« között húzódik. Az alkotmányossági kérdés az lett, hogy milyen esetekben kell a tulajdonosnak a közhatalmi korlátozást minden ellenszolgáltatás nélkül eltűrnie, illetve mikor tarthat igényt kártalanításra tulajdonosi jogai korlátozásáért.”13
Az alkotmányos tulajdonvédelem során két, egymással párhuzamos tendencia érvényesül. Az egyik fejlődési irány szerint egyre több tulajdonkorlátozás jár a kisajátításhoz hasonló védelemmel, a másik szerint pedig egyre több korlátozást kell a tulajdonosnak ellentételezés nélkül elviselnie. A közérdek pedig adott esetben megalapozhat olyan korlátozást is, amely közvetlenül más személyek javára szól. A tulajdon súlyos megterhelése is megkövetelheti az Alkotmány alapján a kisajátításhoz hasonló védelmet, és a közérdekből szükséges korlátozás esetében is szólhat valamely más alkotmányosan figyelembe veendő szempont amellett, hogy a tulajdonos veszteségét mégis ki kell egyenlíteni, vagy legalábbis mérsékelni.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a tulajdonjog korlátozásával kapcsolatban megfogalmazott elvek elsősorban olyan esetekben kerültek kifejtésre, amelyek a tulajdon társadalmi kötöttségéből fakadó, közérdeken alapuló korlátozásához kapcsolódtak. Másként merül fel azonban a kérdés azokban az esetekben, amikor két tulajdonos egymást kizáró érdekei között kell az ellentmondást feloldani. Ilyenek adódnak például a polgári jogban a szomszédjogi szabályozás, a szolgalom vagy a közös tulajdon, illetőleg általában a tulajdon magánjogi korlátainak szabályozása körében.
Azokban a helyzetekben, amelyekben a tulajdonos a saját tulajdonjogát vagy annak valamely részjogosítványát mások zavarása nélkül nem tudja gyakorolni, szükségképpen keletkezik kollízió a két tulajdonjog között. Ez a kollízió a szabályozás és a gyakorlat szintjén feloldható (joggal való visszaélés, szolgalom, a más dolgának igénybe vételére való jog, közös tulajdonnal kapcsolatos jogok stb.), de csak az egyik fél tulajdonjogának sérelmével. Ezekben a helyzetekben e szabályokra, amelyeket egy polgári törvénykönyvnek nyilvánvalóan tartalmaznia kell, nem – vagy csak nagyon áttételes módon – alkalmazható az Alkotmánybíróság közérdek-szükségesség-arányosság tesztje, különösen, mivel az érdekmérlegelés is csak a konkrét eseti tényállásokban lehetséges, a szabály szintjén nem. Elvi szinten nem jelent igazából támpontot az sem, hogy az Alkotmánybíróság többször megerősített felfogása szerint “a tulajdonhoz való jog nem korlátlan, a tulajdonosnak joga gyakorlása során tekintettel kell lennie mások jogaira, jogos érdekeire. A tulajdonhoz való jog mint alapjog korlátozása alkotmányos, ha másik jog védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos cél más módon nem érhető el, és a korlátozás arányban áll az elérni kívánt cél fontosságával.”14
Az Alkotmánybíróság a Ptk. közös tulajdonra vonatkozó egyes szabályai, valamint a szolgalom kapcsán foglalkozott ilyen helyzetekkel, mindkét esetben elutasítva az alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt. A közös tulajdon kapcsán a közös tulajdon megszüntetésére irányuló korlátozhatatlan jogot továbbá a tulajdonostársak sérelmes határozatának megtámadására irányuló jogot tekintette az Alkotmánybíróság garanciának arra, hogy a jogközösség a tulajdonjog alkotmányos biztosításának elvei szerint áll fenn és működik, a Ptk. közös tulajdonra vonatkozó rendelkezései tehát éppen “garanciális jelentőségűek és jogvédelmi funkciót töltenek be.”15 A telki szolgalommal kapcsolatban hozott határozatban az Alkotmánybíróság kifejtett álláspontja szerint “a Ptk. 166. § (1) bekezdésében, továbbá a 167. §-ában foglalt szabályok az Alkotmány 13. §-ának rendelkezéseivel nem állnak az alkotmányos tulajdon védelem szempontjából értékelhető összefüggésben.” Ezt az Alkotmánybíróság ezen túlmenően egyrészt azzal támasztotta alá, hogy a szolgalmi jog gyakorlásának terjedelmét a Ptk. maga általános elvekkel és tételes szabállyal is korlátozza, másrészt pedig azzal, hogy a vitás ügyek bírói úton történő rendezésének eszköze ezzel együtt elegendő garancia a szembenálló tulajdonosi érdekek egyensúlyának a jogbiztonság követelményei mellett való érvényesülésére.16
A tulajdonjogok kollíziója szükségképpen merül fel, és ilyen helyzetben a közérdeket szolgálja ezeknek a magánjogi szabályozás és jogalkalmazás szintjén való rendezése. Ha ez megfelelő érdekkiegyenlítést valósít meg, akkor az alkotmányos tulajdonkorlátozási teszt követelményeit eleve kielégíti, ráadásul ez nem feltétlenül kötött ellenértékkel való ellentételezéshez sem. Az egyéni jogsérelmeket pedig a rendes bíróságok tudják orvosolni, e körben alkotmányos követelmény e bírói út biztosítása lehet. Ilyen értelemben tehát ezek a konfliktusrendező normák nem vizsgálhatók felül az alkotmányos tulajdonvédelem kialakult tesztje alapján. Ezek a magánjogi normák tehát abba a körbe tartozhatnak, amelyek esetében a tulajdon szociális kötöttségeiből is adódóan a tulajdonosnak bizonyos helyzetekben ellentételezés nélkül is el kell viselnie tulajdonának korlátozását. Ezt az érvelést támasztja alá az is, hogy az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az alapjogként védett tulajdon tartalmát a mindenkori (alkotmányos) közjogi és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól függően az adott fajta közhatalmi beavatkozás alkotmányos lehetősége a tulajdonjogba más és más.
Vannak ugyanakkor a magánjogi normák – nem feltétlenül csak a Ptk. szabályai – között olyanok, amelyek a tulajdon elvonásának egyoldalú jogosultságát biztosítják az egyik személy számára. Ilyenek azok, amelyek vételi jogot, visszavásárlási jogot biztosítanak vagy egyoldalúan jogosítják az egyik felet arra, hogy a másik a dolgát vegye meg, vagy neki adja el, vagy pedig használati jog alapításával hosszabb ideig terhelik valakinek a tulajdonát. Az ilyen szabályok a tulajdon olyan korlátozásának, illetőleg olyan súlyos megterhelésének minősülhetnek, amelyek – összhangban az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatával is – a kisajátításhoz hasonló védelmet követelnek meg.
A tulajdon magánjogi szabályozásának kialakítása során ennek megfelelően a szabályozás alkotmányossága érdekében a tulajdonjogok ütközéséből – ideértve azok gyakorlásának egymástól való függését is – adódó érdekkonfliktusok feloldására vonatkozó szabályoknak távlatilag a közérdekkel alátámasztottnak kell lenniük, és az érdekkiegyenlítést az egyedi esetekben biztosító szabályokat és jogorvoslati lehetőséget kell kialakítani. Az olyan szabályok esetében pedig, amelyek a magánjogi tulajdon tényleges elvonását teszik lehetővé, vagy az ingatlant a tulajdon elvonásához közeli helyzetben terhelik, a kisajátítás feltételeire és tesztjére kell figyelemmel lenni, és az erre a helyzetre előírt követelményeknek kell eleget tenni.
Annak megítélése során, hogy a jogalkotó a tulajdon tartalmát és korlátait alkotmányosan határozta-e meg, elsősorban azt kell vizsgálni, hogy a jogalkotó az érintettek védelemre érdemes érdekeit igazságos módon mérlegelte-e és a szabályozásban arányosan összhangba hozta-e. Ezt az arányosság kritériuma szerint kell megítélni. Már meglévő tulajdonosi pozícióba való beavatkozás (korlátozás) alkotmányos lehet akkor, ha az arányosság követelményére tekintettel a közérdekkel alátámasztott, és ha a közérdek adott helyzetben olyan nyomós, hogy előnyben kell részesíteni az állampolgárnak a tulajdona változatlan fennállásába vetett bizalmához fűződő érdekével szemben. A korlátozás alkotmányosan megengedett mértéke az érvényesítendő közérdek súlyától függ.
Ebből az érvelésből az következik, hogy a tulajdonkorlátozás alkotmányosságát nem lehet attól függővé tenni, hogy a jogalkotó kínál-e megfelelő kompenzációt. Ha a szóban forgó tulajdonkorlátozás nem felel meg az arányosság követelményének, az arányosság nem “vásárolható meg”, a korlátozás alkotmányellenes. A kompenzáció eleve csak akkor kerülhet szóba, ha a korlátozás egyébként alkotmányos. Annak megítélése során, hogy a jogalkotónak milyen helyzetben kell kompenzációt biztosítania, és annak mértéke mekkora kell hogy legyen, abból kell kiindulni, hogy a tulajdon alkotmányos védelmének funkciója a polgárok vagyonjogi szabad mozgásterének biztosítása. Ez csak akkor érhető el, ha a tulajdonos – legalábbis főszabályként – bízhat tulajdonának változatlan formában való fennmaradásában. A jogalkotó tulajdont korlátozó beavatkozása ezért akkor lehet alkotmányos, ha a tulajdonkorlátozás kompenzációval jár.
A magánjogi szabályozás alkotmányosságának a tulajdon alkotmányos garanciája szempontjából való vizsgálata során egyrészt alkalmazni kell a tulajdon elvonására és korlátozására vonatkozó alkotmányos követelményeket, másrészt pedig figyelembe kell venni azt a sajátosságot, hogy a magánjog alapvetően konfliktusrendező szabályozás. A magánjogi szabályozásban számos helyzet van, amely a tulajdon elvonásával jár, és látszólag ez az elvonás alkotmányos elvekkel nem támasztható alá. Ilyen például az elévülés (egyes jogokban a tulajdoni igények elévülése) és az elbirtoklás, amelynek következménye a tulajdon kártalanítás nélküli elvesztése, a Ptk.-ban a túlépítés és a ráépítés szabályai, a nem tulajdonostól való tulajdonszerzés esetei vagy az ingatlan-nyilvántartásban bízva ellenérték fejében szerző védelme a tulajdonossal szemben. Ezekről a helyzetekről biztosan lehet tudni, hogy az alkotmányos értelemben vett tulajdon elvesztésével járnak, a tulajdon elvesztése a szabályozás következménye, és hogy nem tekinthetők kisajátításnak, sem pedig a tulajdon társadalmi kötöttségének körébe nem vonhatók. Felmerül tehát a kérdés, hogy a magánjogi szabályozásnak ezek az elemei össze-egyeztethetőek-e és milyen szempontok alapján az alkotmányos tulajdon védelemmel ?
A magánjogi szabályozás csak annak tükrében ítélhető meg, hogy céljánál és természeténél fogva érdekkiegyenlítő szabályozás, amelynek célja autonóm és mellérendelt jogalanyok egymással szemben álló érdekeinek kiegyenlítése, az érdekkonfliktusok feloldása. A tulajdonjog korlátozásához vezethet nemcsak mások személyhez fűződő jogainak, de tulajdonjogának érvényesítése is. A magánjog, azon belül is a tulajdonjogi (dologi jogi) szabályozás éppen az egymással szemben álló tulajdonosi érdekek érvényesülésének rendezése, amely szükségképpen vezet a szemben álló felek közül legalább az egyik érdekeinek a háttérbe szorulásához (korlátozásához) a másikéval szemben. A magánjogi szabályozás valósítja meg az egymással szemben álló érdekek kollíziójának feloldását, amely szükségképpen vonja maga után az egyik fél tulajdoni érdekeinek sérelmét.
A magánjogi – különösen a dologi jogi – szabályozásnak az alkotmányos tulajdonvédelem szempontjából való megítélése során helyes megoldásnak az tűnik tehát, ha a jogalkotó alkotmányos kötelezettségének a magánjogi jogalanyok közötti érdekkonfliktusok feloldását tekintjük, a jogalkotó cselekvési szabadságának körébe utalva azt, hogy az egyes érdekütközéseket melyik fél javára, miként oldja fel, ha ezek az érdekek egyaránt azonos mértékben védelemre érdemesek. Ha az összemért érdekek nem egyaránt érdemesek védelemre, a jogalkotó akkor jár el alkotmányosan, ha az érdekeket a kevésbé védendő érdeket hordozó jogalany háttérbe szorításával, a védelemre érdemes érdek javára dönti el.
Kérdés marad ugyanakkor, hogy a tulajdonszerzés fejében kompenzációt kell-e biztosítani a tulajdonát elvesztő számára? Erre a kérdésre szintén az érdekkonfliktusban összemért érdekek adhatnak választ. A nem tulajdonostól való jóhiszemű szerzés eseteiben például a tulajdonszerzéshez és a dolog értékéhez fűződő érdekek nem feltétlenül követik egymást: a tulajdonszerzés biztosítása a jóhiszemű szerző számára nem jelenti azt, hogy a nem tulajdonos átruházóval szemben az eredeti tulajdonos nem érvényesíthet kártérítési vagy jogalap nélküli gazdagodás iránti igényt. Ha azonban a szabályozás ilyen igényt nem biztosít az eredeti tulajdonos számára, a szabályozás alkotmányellenes lesz, mert az elidegenítő érdekei e vonatkozásban nem védendőek? az eredeti tulajdonossal szemben. Az elbirtoklás és az elévülés helyzetei ugyanakkor a tulajdonát, illetőleg követelését elvesztő fél érdekeinek a háttérbe szorulása miatt nem alapoznak meg kompenzációs kötelezettséget.
A dologi jogi szabályozás tárgya
A dologi jogi szabályozás a tulajdonjog és a korlátolt dologi jogok keletkezésére, változására, tartalmára és védelmére vonatkozó elveket és szabályokat határozza meg, azzal azonban, hogy korlátok dologi jogok tárgyaként közvetlen és abszolút hatályú jogi uralom tárgya lehet nemcsak dolog, hanem a nem személyhez fűződő magánjogi vagyoni jogok egy része és a követelés is. A dologi jogok a jogosult számára kétirányú jogi uralmat biztosítanak. Egyrészt a dologi jog közvetett tárgyával kapcsolatban a jog tartalmának megfelelő módon való magatartásra hatalmazzák fel, biztosítva a jogosult számára a birtoklás, a használat és rendelkezés jogát (a dologi jog pozitív tartalma), másrészt pedig feljogosítják a jogosultat arra, hogy a jogának gyakorlásával szemben támasztott akadályokat maga elhárítsa (jogos önhatalom), vagy pedig annak elhárítása érdekében bírói utat vegyen igénybe. A dologi jog e negatív tartalma szerint a jogosultat megilleti az igény arra, hogy a jogának tartalmával ellentétes állapot megszüntetését és a dologi jogának megfelelő tényleges állapot előidézését vagy helyreállítását követelje.
A Ptk. által lefektetett dologi jogi szabályozás a dologi jogok keletkezésére, megszűnésére, tartalmára és védelmére vonatkozó elsődleges magánjogi normákat fogalmazza meg, ugyanakkor a dolgokra vonatkozó jogokat és azok korlátait egyre inkább befolyásolják közjogi szabályok is. Olyan helyzetekben, amikor a közjogi szabályozás a dologi jogok keletkezését, változását, tartalmát és védelmét közjogi engedélyezési, jóváhagyási feltételekhez köti, vagy a magánjogi dologi jogok gyakorlásának közjogi aktussal való korlátozási lehetőségét biztosítja, a dologi jogok magánjogi jellege háttérbe szorulhat, és közjogi privilégium formáját öltheti (például közérdekű használati jog).
A dologi jogi szabályozás ennél fogva nem képzelhető el kizárólag a magánjog keretében, egyre erősebb a magánjogi szabályozás közjogi befolyásoltsága. A közjogi befolyás lehetséges megjelenési formáinak teljes körű szabályozása a Javaslat keretei között nem lehetséges, és a Javaslat nem szabhat korlátokat a közjogi szabályozás számára sem.
ELSŐ RÉSZ
A BIRTOK
I. Cím
A birtok és a birtokvédelem
I. Fejezet
A birtok. A birtok megszerzése és elvesztése
4:1. § [Birtokos]
(1) Birtokos az, aki a dolgot sajátjaként vagy a dolog időleges birtokára jogosító jogviszony alapján hatalmában tartja.
(2) Olyan birtokos mellett, aki a dolog időleges birtokára jogosító jogviszony alapján tényleges hatalmában tartja a dolgot (albirtokos), birtokosnak kell tekinteni azt is, akitől a tényleges hatalmat gyakorló a birtokát származtatja (főbirtokos).
(3) Birtokos az is, akitől a dolog jogalap nélkül időlegesen más személy tényleges hatalmába került.
1-3. A birtok fogalmának és jogi jelentőségének szabályozása a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv 1900-as tervezetét követő kodifikációs kísérletekben a Ptk.-ig jelentós változásokon ment át, amelynek egyik fő jellemzője a szabályozás egyszerűsödése, a birtok és bírlalat, a közvetett és közvetlen birtok, illetőleg a fő- és albirtok közötti különbségtételnek a norma szintjén való megszűnése, a birtok fogalmának rugalmas kezelése és a birtok védelmi szerepének előtérbe kerülése. Ezzel egyidejűleg háttérbe szorult a birtoklásra irányuló szándék szerepe. A birtokot a Ptk. és a jelenlegi dologi jogi felfogás elsősorban tényleges állapotként határozza meg, amelynek jellemző, de nem feltétlen vonása a birtokos helyzetének harmadik személyek által való felismerhetősége. Ezt a tényleges dolog feletti uralmi helyzetet részesíti a polgári jogi szabályozás védelemben.
A Javaslat abból indul ki, hogy a birtok nem írható le a dolog feletti hatalom ténylegességével és a harmadik személyek felé megnyilvánuló külső hatásokkal. A birtok nem pusztán tényleges állapot, hanem alanyi jog, amelynek alapján a birtokos mint jogosult uralmat gyakorolhat. Vannak olyan – a régebbi terminológia szerint közvetettnek nevezett – birtoklási helyzetek, amelyekben a birtokosi pozíció nem jár együtt a dolog feletti tényleges fizikai uralom gyakorolhatóságával. Ezekben a helyzetekben a birtokos a tényleges hatalmat közvetlenül gyakorlóval csak ügyleti jogviszonyban áll. A dolog feletti hatalom, mint a birtok alapvető fogalmi eleme, nem feltétlenül jelent fizikai uralmat. Mivel a Javaslat a birtokot mint alanyi jogot szabályozza, a birtoklási “képesség” is az általános magánjogi jogképességgel azonos. Az más kérdés, hogy a dolog feletti rendelkezéshez, a birtokvédelemből származó jogok gyakorlásához szükséges cselekményeket cselekvőképtelen személyek nem tudják véghezvinni, nevükben – mint ahogy a jogi személy birtokos nevében is – törvényes képviselőjük jár el.
A Javaslat továbbá abból indul ki, hogy a birtok fogalmának konkrétabb normatív meghatározása nem szükséges és nem is lehetséges, továbbá hogy a birtok fogalma jogilag csak annyiban releváns, amennyiben ahhoz a szabályozás joghatásokat fűz. A birtok fogalmának minden konkrétabb megfogalmazása azzal a veszéllyel jár, hogy a bíróság kezét köti meg a jogalkotó, és ezzel nehezíti annak a védett alanyi jogot biztosító pozíciónak az azonosítását, amely a birtok védelmi és átruházó hatását kiváltja.
A birtokot ezért érdemes a szabályozás szintjén nyitott tényállásként megfogalmazni, és a birtok fennállásának megállapítását a bíróságra hagyni.
A birtok és bírlalat közötti különbségtételt a Ptk. arra tekintettel vetette el, hogy ennek szerepe a birtokvédelem körére korlátozódik, amelyet viszont a Ptk. szabályai e különbségtétel nélkül is megoldanak. A bírlaló helyzetét az a jogviszony határozza meg, amelynek alapján a dolgot birtokolja és amely birtoklásának jogcímét megteremti.
Bár a birtok alanyi jogként való felfogása, továbbá a petitórius és posszesszórius birtokvédelem közötti különbségtétel megfelelően fejezi ki normatív módon azt a különbségtételt, amelyet a birtok és a bírlalat fejezett ki, a Javaslat újra bevezeti az Mtj.-ben alkalmazott, a főbirtok és az albirtok (főbirtokos és albirtokos) közötti különbségtételt. Ennek célja elsősorban a birtoklási helyzetek és a szabályozás nyomon követhetőségének és áttekinthetőbbé tételének biztosítása. A Javaslat megkülönböztet főbirtokost és albirtokost. Erre azért van szükség, mert – abból következően, hogy nemcsak azt a személyt tekintjük birtokosnak, aki a dolog feletti tényleges hatalmat gyakorolja – a dolognak egyszerre több birtokosa is lehet. Birtokos egyfelől tehát az, aki a dolgot tényleges hatalmában tartja, másrészt az is, akitől a tényleges hatalmat gyakorló a birtokát származtatja. Mindketten birtokosok, és ezzel birtokvédelemre jogosultak, ugyanakkor a Javaslat általánosságban kerülni kívánja azt, hogy egy-egy fogalmat több értelemben használjon. Ezért a Javaslat visszatér az Mtj. által is használt megoldáshoz, és albirtokosként a dolgot tényleges hatalmában tartó személyt jelöli meg, míg azt a személyt, akitől az albirtokos a birtokát származtatja, főbirtokosnak nevezi. A dolog bérlője tehát a dolog albirtokosa, míg a tulajdonos a dolog főbirtokosa, ugyanakkor a bérlő is lehet főbirtokos, ha a bérbe vett dolgot albérletbe adja. Az albirtokost mindkét esetben jogcíme szerint illeti meg birtokvédelem a főbirtokossal szemben. A szóhasználatból természetesen az is következik, hogy amikor a Javaslat általánosságban birtokosról szól, akkor egyszerre kíván a fő- és az albirtokosra is utalni, vagy éppen arról van szó, hogy e megkülönböztetésnek az adott rendelkezés szempontjából nincs is jelentősége.
A Javaslatban lefektetett szabályok mellett továbbra is igaz, hogy a bírlaló helyzetét a birtokossal fennálló jogviszonya határozza meg, ezért a bittok és a bírlalat (főbirtok és albirtok) közötti különbségtételnek elsősorban nem a külső jogviszonyok, hanem a birtokos és a bírlaló egymással szembeni birtokjogi helyzetének megítélése szempontjából van jelentősége. A birtokvédelem körében ezt a posszesszórius és a petitórius birtokvédelem kettős rendszere biztosítja. A posszesszórius védelemmel a szabályozás a bírlaló részére is birtokosként biztosítja a védelmet, ennek megtagadása harmadik személyekkel szemben indokolatlan lenne. A birtokos helyzetének védelmét a bírlalóval szemben a petitórius védelem biztosítja. A birtok megszerzése és a birtokos személyének az elbirtoklás szempontjából való azonosítása körében a birtokos és a bírlaló helyzetét a közöttük fennálló jogviszony úgy határozza meg, hogy ha a birtokot valaki más nevében szerzi meg és tartja magánál – így jár el a jogi személy vagy a cselekvőképtelen törvényes képviselője -, akkor a birtok megszerzőjének és az elbirtoklási pozíció jogosultjának (birtokosnak) az minősül, akinek nevében eljárva a birtok megszerzése történt.
A Javaslat a birtok jogi szabályozása során abból indul ki, hogy a birtok védett jogi pozíció, amely nem feltétlenül kötődik a dolog közvetlen fizikai uralom alatt tartásához. A birtokhoz fűzött joghatások a birtok védelmi hatásában, jogosító hatásában és a tulajdon átruházásánál a birtokátruházás részeként betöltött szerepében nyilvánul meg. Ezért a birtok jogi szabályozásának középpontjában is elsősorban a birtok megszerzése és a birtok védelme áll.
A Javaslat 4:1. § (1) bekezdése azt a tipikusnak mondható esetet szabályozza, amikor valaki annak alapján minősül birtokosnak, hogy a dolgot sajátjaként vagy olyan jogviszony alapján, amely őt a dolog időleges birtoklására jogosítja, hatalmában tartja. A sajátkénti birtoklás követelménye nem feltétlenül a tulajdonos általi birtoklásra utal, hanem mindazon eseteket jelöli, amikor a dolog birtokosa saját birtoklását véglegesnek, kizárólagosnak tekinti. Ha csak a tulajdonos birtokolhatná a dolgot sajátjaként, akkor értelmüket veszítenék az elbirtoklásra vonatkozó rendelkezések is. Az elbirtokló az elbirtoklás ideje alatt ugyanis nyilvánvalóan nem tulajdonosa a dolognak, a tulajdonjog megszerzése érdekében mégis sajátjaként kell a dolgot birtokolnia. A külvilág éppen a sajátkénti birtoklásból következően gondolhatja azt, hogy a dolog birtokosa a dolog tulajdonosa is egyben. A dolog sajátként való tényleges hatalomban tartása tulajdonképpen minden olyan esetben fogalmi eleme a birtoklásnak, amikor valamilyen egyéb körülmény nem teszi nyilvánvalóvá azt, hogy valaki a dolgot nem tulajdonjoga alapján vagy a tulajdonjog megszerzése érdekében tartja tényleges hatalmában. Ilyen módon a tolvaj is az (1) bekezdés első fordulata szerint minősülhet birtokosnak, és lehet jogosult birtokvédelemre mindazokkal szemben, akit őt birtoklásában háborítják, kivéve természetesen azokat, akiknek a dolog birtoklására jogalapjuk van.
Az ideiglenes birtoklásra jogosító jogcím sokféle lehet, egyik jellemző esete a bérleti vagy használatra jogosító más jogviszony alapján történő tényleges birtoklás. A dolog feletti tényleges hatalmat gyakorló személy ilyenkor nem tekint(het)i birtoklását véglegesnek, hiszen – általa is tudottan – a dolog birtokába csak ideiglenes jelleggel jutott. A sajátkénti birtoklás tehát az ilyen esetekben kizárt, a dolgot tényleges hatalmában tartó személy a birtoklását megalapozó jogviszony alapján lesz a dolog birtokosa.
Továbbra is indokolt a származtatott birtok normatív fenntartása. Nemcsak a birtokvédelem, hanem a birtok (és a tulajdon) átruházással való megszerzésének biztosítása is szükségessé teszi, hogy birtokosnak minősüljön a ténylegesen nem birtokló tulajdonos vagy más jogosult (albérletbe adott dolog bérlője, a haszonélvező által bérbe adott dolog esetén a haszonélvező stb.), és ez nyújt támpontot az elbirtokló személyének meghatározásához is. A származtatott birtok elismerése alapján a dolgot ténylegesen hatalmában tartón túl birtokosnak minősül az is, akitől valakinek a birtoka közvetve vagy közvetlenül származik. Ezért a tulajdonoson kívül birtokos a bérlő akkor is, ha a dolgot albérletbe adja, és az albérlő is, ha a dolgon másnak időleges használatot enged.
A Javaslat birtokosnak tekinti azt a személyt is, akitől a dolog jogalap nélkül időlegesen más személy tényleges hatalmába került. Bár már a Javaslat 4:1. § (2) bekezdésében is olyan esetekről van szó, amelyekben a dolog időlegesen más személy tényleges hatalmába kerül, a (3) bekezdés azokra az esetekre vonatkozik, amikor a birtokos birtoklásra jogosító jogviszony hiányában tartja a dolgot tényleges hatalmában. E rendelkezés alapján a dolgot jogalap nélkül tényleges hatalmában tartó személy is jogosult mindazokkal szemben a birtokvédelemre, akiknek tényleges hatalmába a dolog szintén jogalap nélkül került (például a tolvaj a dolgot tőle jogalap nélkül elvevő másik tolvajjal szemben), ugyanakkor természetesen még a (3) bekezdés alapján sem jogosult birtokvédelemre a birtoklásra jogosultakkal szemben.
4:2. § [Az occupatio]
A dolog birtokát megszerzi, akinek a dolog tényleges hatalmába jut.
A birtok megszerzése vagy a dolog feletti tényleges hatalom megszerzésével, vagy a dolog birtokának átruházásával történhet. A Javaslat a birtok eredeti – nem átruházással való – megszerzése esetének a dolog feletti hatalom tényleges megszerzését tekinti. Azok a helyzetek, amelyekben a dolog feletti hatalom tényleges megszerzéséről beszélhetünk, részletesen vagy pontosabban nem határozhatók meg. Azt, hogy a tényleges hatalom megszerzése mikor következik be, az eset összes körülményei alapján, a közfelfogás szerint kell megítélni.
4:3. § [Birtokátruházás]
(1) A birtokátruházás az erre irányuló megállapodás alapján a dolognak vagy azoknak az eszközöknek az átadásával valósul meg, amelyekkel a dolog feletti tényleges hatalom gyakorolható.
(2) A birtokátruházás a birtokos és a birtok megszerzőjének erre irányuló megállapodásával megvalósul, ha
a) a birtokot megszerző fél a dolgot albirtokosként mái-birtokában tartja; vagy
b) az átruházó fél a dolgot albirtokosként továbbra is birtokában tartja.
(3) A birtokátruházás a birtokos dolog feletti tényleges hatalmának megszüntetésével megvalósul, ha ebben a birtokos és a birtok megszerzője megállapodnak.
(4) Ha a dolog harmadik személy birtokában van, a birtokátruházás a dolog kiadása iránti igénynek a birtokot szerző félre való átruházásával megvalósul, ha ebben a birtokos és a birtokot szerző fél megállapodnak.
1. Azoknak a helyzeteknek a pontos meghatározását, amikor a birtokos a birtokot másra átruházza, elsősorban a birtokátruházásnak egyes dologi jogok megszerzésében való szerepe teszi szükségessé. A birtok átruházásának központi szerepe van az átruházással való tulajdonszerzés, továbbá a haszonélvezeti jog és a zálogjog keletkezése körében egyaránt. A forgalmi érdekek amellett szólnak, hogy a tulajdon átszállásának megtörténte és időpontja olyan kérdés legyen, amely a lehető legkevesebb bizonytalanságot hordozza magában a forgalom résztvevői számára. A Javaslat ezért arra törekszik, hogy a birtok átruházásának és ezzel a birtok átruházáshoz fűződő joghatásoknak a bekövetkezése kétségtelen legyen. A birtok átruházással való megszerzéséhez minden esetben – függetlenül attól, hogy a birtok átszállása a dolog tényleges átadásával vagy a nélkül valósul meg – szükséges a birtok átruházójának és megszerzőjének a birtok átengedésére és annak megszerzésére irányuló tényleges szándékot is magába foglaló megállapodása, továbbá az, hogy az átruházás mind az átruházó, mind a megszerző részéről rendelkezésre jogosult (cselekvőképességgel, képviseleti joggal rendelkező) személyek részéről menjen végbe. Ez fejezi ki a birtokátruházás jogügyleti jellegét.
A birtokátruházás jogügyleti jellegének elfogadása – amelyet a Javaslatban az fejez ki, hogy a birtokátruházás a birtok átruházójának és megszerzőjének erre irányuló megállapodása alapján megy végbe – nem jelenti azt, hogy a birtok átruházására a kötelmi ügyletekre, azaz a szerződésekre vonatkozó szabályok alkalmazhatók lennének. Ha a birtok átruházása során az erre irányuló szándék hiányzik, vagy az átruházó vagy a megszerző részéről nem rendelkezésre jogosult személy jár el, a birtok átruházása nem történik meg.
Annak lehetőségét, hogy a birtok átruházása a dolog átadása nélkül menjen végbe, az elmélet és a Ptk is elfogadta. A dolog átadása így nem feltétlenül szükséges a birtok átruházásához. Az átadás a birtok átruházásának csak az egyik – bár feltehetőleg a leggyakoribb és leginkább jellemző – módja. Vannak olyan helyzetek, amelyekben a felek megállapodása alapján lehetséges és elfogadható, hogy a birtok átruházása a dolog átadása nélkül történjen meg. Ezeket az eseteket a Ptk. kifejezetten nem szabályozta, a Ptk. megalkotásának időszakában ezeknek jelentősége is csekély lehetett. Az azóta bekövetkezett gazdasági változások folytán azonban a forgalomban elterjedtté váltak ezek az átruházási módok, ezért szabályozásuk a forgalmi biztonság növelésének okán szükségessé vált. A Javaslatban szabályozott birtokátruházási módok kimerítően rögzítik a birtok átruházásának lehetséges módjait, és tartalmazzák az elmélet és a gyakorlat által elfogadott valamennyi lehetséges átruházási módot. Így az átadáson túlmenően a Javaslat a brevi manu traditio, a constitutum possessorium, a longa manu traditio és a cessio vindicationis eseteit határozza meg a birtok átruházásának lehetséges módjaként.
2. Brevi manu traditio esetén az átadást a felek megállapodása pótolja. Olyan esetekben van erre lehetőség, amikor a birtokot megszerző fél az átruházás időpontjában már a dolog tényleges birtokában van. Ez a birtokátruházási mód alkalmazható például abban az esetben, ha valaki az általa bérelt (és így birtokban tartott) dolgot megvásárolja.
A brevi manu traditio inverze a constitutum possessoríum: ilyen esetekben a megállapodással tényleges átadás nélkül átszáll a birtok. Ez a birtokátruházási mód alkalmazható például abban az esetben, ha a tulajdonos eladja a dolgát, de azt a vevővel kötött megállapodás alapján továbbra is birtokában tartja.
3. Longa manu traditioval száll át a dolog birtoka, ha az eredeti birtokos a dolog felett gyakorolt hatalmával felhagy, és ezáltal lehetővé teszi, hogy a birtokot szerző fél a birtokot megszerezze. A birtok átruházásának e módjánál a birtok átruházása végbe megy azzal, hogy a birtok átruházója a birtoklással felhagyva lehetővé teszi, hogy a birtokot a másik fél megszerezze. A birtoknak a másik fél általi tényleges megszerzése ebben az esetben már nem képezi a birtok átruházásának tényállási elemét. Ennek alapja az, hogy a birtokátruházásnak e módja a felek megállapodásán nyugszik.
4. A cessio vindicationis-szal történő átruházás lehetővé teszi, hogy olyan dolog birtokát is átruházza a birtokos, amely az átruházás időpontjában nincs a birtokában, és a constitutum posses-soriummal ellentétben a birtok megszerzőjének birtokában sincsen. Harmadik személyek birtokában lévő dolog birtokának átruházása a birtokigény átruházásával történik.
4:4. § [A birtok elvesztése]
(1) A birtokot a birtokos elveszti, ha a dolog feletti tényleges hatalom gyakorlásával véglegesen felhagy, vagy ha a dolog birtokát más szerzi meg.
(2) A birtok nem vész el azzal, hogy a birtokos a tényleges hatalom gyakorlásával időlegesen felhagy vagy a tényleges hatalom gyakorlásában időlegesen akadályoztatva van.
(3) A birtokos halálával vagy jogutódlással való megszűnésével a dolog birtoka a hagyaték megnyíltával vagy a jogutódlással az örökösre vagy a jogutódra száll át. Az örökös vagy a jogutód birtokosi helyzetét az örökhagyó vagy a jogelőd birtokláshoz való jogcíme határozza meg.
1. A birtok megszerzésének szabályaiból is következik, hogy a birtokot a birtokos elveszti, ha a dolog feletti tényleges hatalma megszűnik, vagy ha a birtokot átruházza. A Javaslat abból indul ki, hogy a birtok nem azonos a dolog feletti tényleges uralommal. A birtok a dolog feletti tényleges hatalomból fakadó, a jogrend által védelemben részesített alanyi jog. Ebből az is következik, hogy a dolog feletti uralom megszűnése önmagában nem jár a birtok elvesztésével. Ha a dolog feletti hatalom megszűnése ideiglenes, vagy annak gyakorlásában a birtokos akadályoztatva van, ez önmagában nem jár a birtok elvesztésével. Így – a klasszikus példák szerint – nem indokolt a birtok megszűnését megállapítani és ezzel a dolog átruházását a birtokos számára lehetetlenné tenni vagy őt a birtokvédelem lehetőségétől megfosztani olyan helyzetekben, amikor például a dolgot a hatóság lefoglalta, vagy azt akaratán kívül elvesztette. Ezekben az esetekben nem volna ésszerű a birtok megszűnését, majd a dolog megtalálása, a dolog visszaadása, az állat visszatérése stb. esetén a dolog elvesztését, majd újra megszerzését megállapítani, miközben a dolog birtokának megszüntetése nem állt a birtokos szándékában. A birtok azonban ezekben a helyzetekben is csak addig marad fenn, ameddig a dolgon harmadik személy birtokot nem szerez. Ha a dolog feletti hatalom a birtokos szándéka szerint és véglegesen megszűnik, a birtok jogi fenntartásának értelme nincsen.
A birtok a birtokos akaratától függetlenül megszűnik akkor, ha azon más személy birtokot szerez. Ez nemcsak átruházás esetén történhet meg, hanem akként is, hogy azt a dolgot, amelynek birtoklásával a birtokos véglegesen vagy ideiglenesen felhagyott, vagy azt elvesztette, más birtokba veszi. Ilyen esetben a volt birtokosnak az új birtokossal szembeni jogait (ideértve azokat a személyeket is, akik a birtokot elsőként megszerző után szereznek a dolog felett hatalmat) az határozza meg, hogy a birtokot megszerző jogalap nélküli birtokosnak minősül-e vagy sem, ebben a körben jóhiszeműnek tekintendő vagy nem, illetve hogy a dolgon a birtokos tulajdont szerzett-e vagy sem.
Azt, hogy a birtokos dolog feletti tényleges hatalma véglegesen megszűnt-e, a dolog feletti hatalom megszerzésének megállapításához hasonlóan a közfelfogásra támaszkodva lehet megállapítani. Azon személyek helyzete, akik a dolgon a végleges elhagyás látszatában bízva szereznek jogot, elsősorban jóhiszeműségüktől és az ehhez a szabályozás által fűzött következményektől függ.
2. A birtok elvesztésének (1) bekezdésbeli szabályából és a birtoknak a Javaslatban követett alanyi jogként való felfogásából következően a birtok nem vész el azzal, hogy a birtokos a tényleges hatalom gyakorlásával időlegesen felhagy vagy a tényleges hatalom gyakorlásában időlegesen akadályoztatva van.
3. A birtok jogutódlással való megszerzésének külön kimondása azért szükséges, mert e nélkül az örökös nem kerülhetne minden esetben az örökhagyó birtokosi pozíciójába. E szabály következik a birtok alanyi jogként való felfogásából is. E szabály nélkül az örökös csak akkor válhatna az örökhagyó birtokában birtokossá, ha maga is megszerezné a dolog feletti tényleges hatalmat. Ez teremti meg az örökös posszesszórius birtokvédelem iránti igényét olyan személyekkel szemben, akik az örökhagyótól tilos önhatalommal vették cl a dolgot, és teszi lehetővé az örökössel szemben ilyen eljárás indítását abban az esetben, ha tilos önhatalommal az örökhagyó vette el a dolgot annak jogos birtokosától.
MÁSODIK RÉSZ
A TULAJDONJOG
I. Cím
A tulajdonjog általános szabályai
I. Fejezet
A tulajdonjog általában
4:13. § [A tulajdonjog]
(1) A tulajdonost tulajdonjogának tárgyán teljes és kizárólagos jogi hatalom illeti meg.
(2) A tulajdonos – törvény és mások jogai által megszabott korlátok között – gyakorolhatja különösen a birtoklás, a használat, a hasznosítás és a hasznok szedésének jogát, valamint a rendelkezési jogot; a tulajdonosnak joga van továbbá minden jogosultatlan behatás kizárására.
1. A Javaslat abból indul ki, hogy a magántulajdon jogrendünk egyik alappillére. A Javaslat ezért a tulajdonjog fogalmának és alapvető tartalmának meghatározásával is kifejezésre juttatja, hogy a tulajdonjog a tulajdon tárgya feletti elvben legteljesebb jogi hatalmat jelenti. Ez a jogi hatalom ugyanakkor nem korlátlan, mert a tulajdonjogban foglalt részjogosítványokat részben törvény, részben mások jogai korlátozzák, továbbá a tulajdonjognak kötelezettséget keletkeztető hatása is lehet. A tulajdonjog lehetséges korlátozásai sokrétűek, és a társadalmi viszonyok változásával módosulhatnak: a tulajdonjognak újabb kötöttségei jöhetnek létre és nyerhetnek elismerést, és e kötöttségek meg is szűnhetnek. A tulajdonjog korlátozásai olyan sokrétűek és oly mértékben vannak kitéve a változásnak, hogy azokat a Javaslatban felsorolni nem lehetséges. A Javaslat ugyanakkor, kiemelve és megerősítve a tulajdonjog jelentőségét és súlyát, kimondja, hogy a tulajdonjogban foglalt részjogosítványok gyakorlását csak mások jogai, továbbá törvényi rendelkezések korlátozhatják.
2. A tulajdonban foglalt részjogosítványok kimerítő felsorolása nem lehetséges. A Javaslat, egyezően a Ptk. rendelkezéseivel, ezek közül csak a legfontosabb részjogosítványokat, a rendelkezés, a birtoklás, a használat, a hasznosítás, továbbá mások behatásának kizárása jogát emeli ki és szabályozza részletesen.
II. Fejezet
A tulajdonjog tárgyai
4:14. § [A dolgok]
(1) Minden birtokba vehető dolog tulajdonjog tárgya lehet.
(2) A tulajdonjog szabályait megfelelően alkalmazni kell a pénzre, az értékpapírokra, valamint a dolog módjára hasznosítható természeti erőkre.
(3) A külön törvény védelme alatt álló állatokra – ha törvény eltérően nem rendelkezik – a dolgokra vonatkozó szabályokat természetüknek megfelelően kell alkalmazni.
1. A jelenlegi szabályozás a tulajdonjog tárgyainak meghatározása során abból indul ki, hogy azok csak birtokba vehető dolgok lehetnek, továbbá olyan javak, amelyekre – ha nem is felelnek meg teljes egészében a birtokbavehetőség kritériumának – a Ptk. maga kiterjeszti a dolog fogalmát. A dologi jogi szabályozás tárgyát tehát a fizikai dolgok képezik, továbbá a pénz, az értékpapír és a dolog módjára hasznosítható természeti erők. A Ptk. a jogokra a tulajdonjogi szabályozást nem terjesztette ki, elsősorban abból kiindulva, hogy a jogok vagy a tulajdonjog részjogosítványát képezik, vagy pedig követelések.
A magánjogi szabályozás a dolgoknak, illetve a tulajdonjog közvetett tárgyainak ezt a meghatározását elvileg tetszőleges keretek között bővítheti. A dologfogalom, illetve a tulajdonjog tárgyainak kiterjesztése, fellazítása mellett szólhat az, hogy bizonyos jogokat, fizikailag meg nem testesülő javakat a jogalkotás és a jogalkalmazás sok vonatkozásban a tulajdonjog tárgyaival azonos módon kezel. Így például a jogok jelenleg nem tulajdonjog tárgyai, de nagy részük elzálogosítható, átruházható, haszonélvezetet lehet rajtuk alapítani. A bérleti jog például a vagyoni forgalom önálló tárgya lehet, átruházható,17 apportálható. A hajólajstromba az úszó létesítményen alapított bérleti jog (dologi jogokkal és terhekkel együtt) bejegyezhető,18 és ugyanez mondható el a légi járművek kapcsán is.19 Haszonbérbe adható például a halászati jog20 és a vadászati jog.21 Vannak olyan javak, amelyek igazából sem puszta jognak, sem fizikai dolognak nem tekinthetők, mégis tulajdoni tárgyként viselkednek, ilyen például a korlátolt felelősségű társaságban tagsági jogot megtestesítő üzletrész. Más javak csak bizonyos szempontból viselkednek így (a goodwill például egy vállalkozás vagyonának meghatározott, értékkel bíró részeként) vagy – vagyoni értékük ellenére – egyáltalán nem, mint például az orvosi praxisjog. A tulajdoni tárgyak egyes vonásait mutatják fel például az internetes domain nevek is. Az is megállapítható ugyanakkor, hogy ezek a javak nem viselkednek minden szempontból sem a vagyoni forgalomban, sem pedig a szabályozás és gyakorlat szintjén a tulajdonjog tárgyaként. A bérleti jog például létrejöhet határozott időre, és szünetelhet is, annak forgalomképes jelleget valójában a szabályozás által az önkormányzati bérlakásokra és helyiségekre biztosított védett bérlői pozíció ad, amely a bérlő szerződésszerű magatartása esetén csereingatlan biztosítása mellett teszi lehetővé a szerződés megszűnését.22 A tulajdonjogi gondolkodással ugyanakkor a bérleti jog kapcsán sem a határozott időtartam, sem a felmondás vagy a szünetelés lehetősége nem fér össze, ezért általában a bérlói pozíció tulajdoni tárggyá nem tehető. A goodwill lehet a vagyon önálló része, de tulajdon tárgya már csak azért sem, mert tiszteletben tartására – azon kívül, aki átruházta – senki sem köteles. Mindezeken túlmenően vannak a dologi jogon belül is olyan normarendszerek, amelyek jogokra nagyon nehezen értelmezhetők, ilyen például a birtokvédelem vagy a közös tulajdonra vonatkozó szabályok.
Kétségtelenül vannak olyan javak is, amelyeket – a Ptk. 94. §-án túlmenően – jogszabály kezel tulajdoni tárgyként annak ellenére, hogy a Ptk. 94. §-ában meghatározott dologfogalom kritériumainak nem felelnek meg. Ilyen például a távközlésre felhasználható frekvencia, a folyóvíz vagy az ország feletti légtér, továbbá hírközlési szolgáltatások nyújtásához, illetve hírközlő hálózatok és szolgáltatások együttműködéséhez szükséges azonosítók és ezek tartományai23 vagy a barlangok.24 Mivel azonban ezek a javak az állam kizárólagos tulajdonaként magánjogi forgalom tárgyát nem képezhetik, a magánjogi szabályozásnak e vonatkozásban nem tárgyai, ezért tulajdoni tárggyá való minősítésük rendszeralkotó tényezőként nem vehető figyelembe.
A magánjogi kodifikációkban a tulajdonjog tárgyának mind a szélesebb, mind a szűkebb értelemben vett meghatározására találunk példát. Az osztrák ABGB 285. §-a szerint például jogi értelemben dolognak kell tekinteni mindazt, ami a személytől különbözik, és az ember hasznát szolgálja. Ennek megfelelően tesz különbséget testi és testeden dolgok között (ABGB 292. §). Az ABGB 353. §-ának értelmében pedig minden testi vagy testetlen dolog, amely valamely személyhez tartozik, e személy tulajdonát képezi. A tulajdon tárgyainak ilyen széles felfogása érvényesül a francia magánjogban is, amely a tulajdon tárgyainak körét a jogokra is kiterjeszti, azokra is alkalmazva az ingó és ingatlan szerinti kategorizálást. Ennek következtében a francia magánjogban is elmosódott a különbség a vagyon fizikai dolog és nem fizikai dolog elemei között, a tulajdonjog tárgyaként nem fizikai dolgokat is elfogadtak.
Nem vették át ugyanakkor ezt a szélesebb tulajdonfogalmat olyan – nem romanista tradíciókra épülő – jogrendszerek, mint a svájci ZGB, a német BGB, és nem vette át az újabb kodifikációk közül az új holland BW sem. Ez nem feltétlenül jelenti azonban ez utóbbi rendszerek merevségét. A svájci ZGB dologi jogi szabályai csak az emberi uralom alá hajtható, személytelen, önálló testi tárgyakat kezelik dolognak, azonban e meghatározásban nem a fizikai “testiség”-en van a hangsúly, hanem a gazdasági funkción, amelyet elsősorban a közfelfogás és a forgalom szemlélete határoz meg. Ezen túlmenően analógia útján a dologi jogi szabályok más javakra is kiterjeszthetők, és ebben a törvényi szabályozás is támpontokat nyújt. A német BGB pandektista alapra épülő szabályai a dologi jog tárgyának csak a birtokba vehető testi tárgyakat tekintik. A BGB rendszerében a dologi jogi szabályok nem terjednek ki a jogokra, a szellemi alkotásokra, vagy az emberi személyiségre, és nem lehet például egy számítógépes program sem tulajdonjog tárgya. A holland BW sajátossága, hogy a dologi jogi könyv mellett külön vagyonjogi könyv öleli fel azoknak a szabályoknak egy részét, amelyeket más kódexek (például a német BGB) a dologi jog körében tartalmaznak. Így a vagyonjogi könyvben (BW Boek 3) foglalkozik a BW többek között a vagyoni javak megszerzésével és elvesztésével, a birtokkal, a haszonélvezettel, a dolgokból való kielégítéssel és az azokra vonatkozó igényekkel. A vagyonjogi könyv szabályainak alkalmazásában javaknak kell tekinteni a dolgok mellett a vagyoni jogokat is, az általános vagyonjogi szabályok tehát ezekre is kiterjednek. A dologi jogi könyv (BW Boek 5) szabályai tartalmazzák ehhez képest a tulajdonra, a lakásjogra, az építményi jogra és a szomszédjogra vonatkozó szabályokat azzal, hogy ezek csak a szűk értelemben vett dologra vonatkoznak.
A Ptk. a dologi jogi szabályozás tárgyának a szűk értelemben vett dolgokat tekinti, és csak kivételesen terjeszti ki a dologi jog alkalmazási körét nem birtokba vehető vagy nem testi javakra. Ilyen kiterjesztésre egyébként a II. világháború előtti magánjogunk sem hajlott, annak ellenére, hogy a dologi jogi szabályokra alapvető befolyást az említett jogrendszerek közül éppen a szélesebb dologfogalomból kiinduló ABGB gyakorolt. Ezt részben már az a felismerés is táplálhatta, hogy az ABGB a testeden dolgoknak a dolog fogalma alá vonásával azt akarta elérni, hogy a vagyon valamennyi elemét egységes szabályozás alá vonja. Ez azonban nem vihető teljesen keresztül, mert a “testi dolgokra” vonatkozó rendelkezések sokszor nem alkalmazhatók a “testeden dolgokra”.
A tulajdoni tárggyá való minősítés középpontjában a forgalomképesség (ideértve a korlátolt dologi jogokkal való terhelést is) és az átruházás módja állnak. Arra minden jogrendszer magánjogának választ kell adnia, hogy a vagyoni javak – ideértve a dolgok mellett a vagyoni jogokat is – forgalomképesek-e és átruházásuk miként történhet. Az alanyi jogok forgalomképessége elsősorban tartalmuktól függ, amelyet viszont az alanyi jogot biztosító jogi norma tartalma határoz meg. A forgalomképes jogok köre absztrakt módon csak olyan nyitott szabállyal valósítható meg, amely a jogalkalmazásnak nem tud támpontot adni arra nézve, hogy mely jogokat minősítsen forgalomképesnek. Ebben a körben tehát az egyes jogok tartalmának és forgalomképességének során a jogalkotó, továbbá a bírói gyakorlat, a bírói mérlegelés és minősítés szerepe nem váltható ki a Javaslatban adott definícióval. A jogok és a dolgok közötti alapvető különbség továbbá az, hogy míg a dolgok tulajdonának átruházásához a Javaslat szerint a dolog átadása is szükséges lehet (tradíciós rendszer), addig a jogok átruházása minden esetben konszenzuális módon történik, mert a jogok körében az átadás mozzanata ésszerűen és a gyakorlat számára használhatóan nem konstruálható meg. A Javaslat is abból indul ki, hogy a forgalomképes jogok a jogalanyok vagyonának részét képezik, azonban annak meghatározása, hogy az alanyi jog forgalomképes-e, általános szabállyal nem lehetséges. Az alanyi jogok tartalma nagyon sokféle lehet, és nem vonatkoztatható el az alanyi jogot létrehozó jogi norma (tárgyi jog) által meghatározott tartalomtól. Ezért a Javaslat tulajdoni tárggyá az alanyi jogokat nem teszi. Erre azért sincs szükség, mert az alanyi jogot létrehozó jogi norma a forgalomképességet – ha ez a jogalkotói szándék – a Javaslat szabályaira való utalás nélkül is biztosítani tudja.
A forgalomképesség, illetőleg annak terjedelme nem kizárólag a dologi jogi szabályozás függvénye. Vannak olyan testi tárgyak, amelyek a dolog normatív fogalmának körébe vonhatók, azonban forgalomléptelenek, vagy forgalomképességük különféle szempontok szerint korlátozott. Így például dolognak minősül az embertől elvált testrész vagy a holttest is, de az ezekkel való rendelkezés jogát egyéb jogszabályok vagy a szerződési jogi szabályozás által a polgári jogviszonyokra irányadónak tekintett általános társadalmi felfogás természetük szerint korlátozza (pl. nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütköző szerződések semmissége).
A dologi jogi szabályozás ugyanakkor nem csak a dolgokra terjed ki; mert a korlátolt dologi jogok tárgyai már jogok is lehetnek. Így a dologi és kötelmi jogi szabályozás anélkül is képes a vagyoni forgalom jogát megalkotni, hogy a jogokra a tulajdonjog szabályait kellene alkalmazni. Ezért a dolog fogalmának lazítására, illetőleg a tulajdoni tárgyak lehetséges körének szélesítésére nincs szükség. Ha bizonyos javak tekintetében dologi jogi jogintézmények alkalmazandók, akkor azt külön szabályozással (például jogok haszonélvezete és elzálogosítása, a tulajdon tárgyainak kiterjesztése dolog módjára hasznosítható természeti erőkre) vagy jogalkalmazási analógiával (például a közös tulajdon szabályainak alkalmazása közös haszonélvezetre) lehet megoldani. Ez azonban nem indokolja és nem is teszi szükségessé a tulajdonjogi szabályozás belső logikai felépítésének a tulajdon tárgyainak konszenzuális módon átruházható javakra való kiterjesztésével való megtörését.
A Javaslat az engedményezés szabályait a követelések átruházására korlátozza, az egyéb jogok átruházását a szerződési jog körében szabályozza. A kötelmi jog szabályozza a szerződések átruházását, és a társasági jogi szabályozás határozza meg a gazdasági társaságban fennálló tagsági jogok forgalomképességét, valamint az átruházásukra vonatkozó szabályokat. A forgalomképes vagyoni jogoknak tulajdoni tárgyként való, absztrakt módon történő meghatározása és ezzel tulajdoni tárgyként való kezelése ellen szól továbbá – a hatályos szabályozást alátámasztó indokokon túlmenően – az is, hogy nem a dolgokkal analóg módon ruházhatók át, és olyan dologi jogi szabályok, mint a közös tulajdon vagy az elidegenítési és terhelési tilalom nem alkalmazhatók rájuk. A szabályozott, normatív vagy hatósági aktussal keletkező jogok esetében az ilyen jogok átruházása is szabályozott módon történik, így tulajdoni tárggyá minősítésükre nincs szükség; e jogok forgalomképessége és átruházhatósága is a norma által rendezett.
Nem szükséges és nem is indokolt a dologfogalom részleges, az átruházhatóság szempontjából való kiterjesztése sem a vállalatra mint önálló egységre, sem pedig a goodwillre. A vállalat önálló egységként (vagyontárgyakkal, jogokkal és kötelezettségekkel együtt) való átruházása valójában olyan egyetemes jogutódlást jelentene, amelynek során a magánjogi szabályozás keretében nem volna biztosítható a hitelezők és a vevő érdekeinek kiegyensúlyozott védelme. Az ilyen átruházás megengedettsége a hitelezővédelem olyan részletes szabályozását igényelné, amelyet a társasági jog ír elő a társaságok átalakulására. A hitelezők, a szállítók, a vevők, az ügyfelek, a fogyasztók stb. a vállalat önálló jogi egységként való átruházása esetén részletesen szabályozott, teljes körű publicitás hiányában nem is szereznének tudomást a kötelezett személyében bekövetkezett változásról. A vállalat ilyen vagyonösszességként való átruházása egyébként is kívül kerülne a tartozásátvállalás és engedményezés szabályain, bonyolult jogi helyzeteket eredményezve olyan körülmények között, amikor a vállalat vagyonának átruházása gondosan megfogalmazott és előkészített szerződéssel a mai szabályok mellett is problémamentesen megoldható. Az ilyen ügyleteket pedig jellemzően nem laikus személyek, hanem az üzleti élet résztvevői kötik jogászi közreműködéssel. Dologösszességnek önálló tulajdoni tárgyként való kezelése egyébként azzal járna, hogy a dologösszességen mint tulajdoni tárgyon és az egyes vagyontárgyakon fennálló tulajdonjogok eltérhetnének, márpedig egy tulajdoni tárgyon csak egy tulajdonjog állhat fenn (egyediség elve). Meg kell tehát a dologi jogban tartani az egyediség elvét, és el kell várni átruházás esetén is minden esetben az átruházás tárgyának meghatározását. A vállalat mint vagyonösszesség átruházása olyan természetű szabályozást igényel, mint amilyet például a társasági jogi és a versenyjogi szabályozás biztosít a gazdasági társaságok átalakulására, különösen azok egyesülésére. Ilyen szabályozás biztosítása – amellett, hogy a társasági jog hatályos szabályozása mellett szükségtelen is -meghaladja a Javaslat kereteit.
A Javaslat nem követi azt a – például a holland BW-ben is alkalmazott – megoldást, amely a vagyoni viszonyokat szabályozó normák általános részeként egy vagyonjogi könyvbe foglalja az átruházásra és a jogügyletre, illetve a dolgok és a vagyoni jogok megszerzésére és elvesztésére, továbbá a vagyoni jogok gyakorlására vonatkozó szabályokat. Ez feleslegesen nehezítené el a szabályozást és csökkentené annak átláthatóságát, miközben számottevő eredménnyel nem járna, és nem oldana meg olyan problémákat, mint a forgalomképes jogok normatív meghatározása. Dologi jogok és átruházás tárgyai ugyanakkor a Javaslat szerint is forgalomképes vagyoni jogok is lehetnek, az erre vonatkozó szabályokat a Javaslat a jog tartalmát meghatározó normákra és a bírói gyakorlatra bízza, illetőleg e jogok átruházásának egyes szabályait az átruházó szerződések körében (adásvétel, ajándékozás stb.) szabályozza.
A dolgoknak a dologi jogi sajátosságok szempontjából több szempontú felosztása lehetséges és ismert. Ezek közül a dologi jogi szabályozás számára a dolgoknak az ingókra és ingatlanokra való felosztása, a dolgok fizikai oszthatósága, valamint – a dologkapcsolatok szabályozása kapcsán – egységessége releváns. A dolgoknak egyéb tulajdonságaik – elhasználhatóságuk, helyettesíthetőségük, forgalomképességük stb. – alapján való felosztásai a dologi jogi szabályozás szempontjából közvetlenül jelentőséggel nem bírnak, azokhoz külön dologi jogi joghatások nem fűződnek.
Az ingó és az ingatlan fogalmának meghatározása a norma szintjén nem szükséges. Az ingatlanok nyilvántartására és átruházására vonatkozó szabályok tárgyi alkalmazási köre az ingatlan külön definíciója nélkül is meghatározott, és annak kimondása, hogy ami nem ingatlan, az ingó, normatív tartalmat nem hordozó deklaráció lenne. Az ingatlanok és ingók közötti megkülönböztetés a dologi jogi szabályozás szempontjából a dolgok felosztásának legfontosabb szempontja. Az ingók és ingatlanok közötti megkülönböztetést a törvénykönyvek általában vagy az ingó vagy az ingatlan fogalmának meghatározásával oldják meg azzal, hogy ami a definiált kategóriába nem tartozik, az alkotja a nem definiált kategóriát. A II. világháború előtti tervezetek is ezt a megoldást követték, az Mtj. például az ingatlan fogalmát úgy határozta meg, hogy “ingatlanok a telkek, a föld felületének egyes határozott részei alkotórészeikkel együtt; minden más dolog ingó” [Mtj. 434. § (2) bekezdés]. A Ptk. összhangban azzal a szemponttal, hogy a kódexben a lehető legkevesebb fogalommeghatározás szerepeljen, ezt a megoldást elvetette. Nem határozza ezért meg a Ptk. az ingatlan és az ingó fogalmát, ugyanakkor a különbségtételt magától értetődő módon használja az ingatlanokra és az ingókra vonatkozó eltérő szabályok megállapítása során. Az ingatlanok és ingók közötti különbségtétel jelentőségét elsősorban az ingatlan-nyilvántartáshoz fűződő joghatások adják meg. Ez az ingatlanok tulajdonjogának átruházása és az ingatlanok megterhelése során jelentkezik. Ezért megfelelőnek tűnik az a megoldás, amellyel a Javaslat az ingatlan fogalmát a telekkönyvi szabályok alkalmazása szempontjából határozza meg. A Javaslat továbbra is fenntartja azt a hatályos szabályozást, amely – szakítva a II. világháború előtti, elsősorban német mintát követő magánjogi tervezetek megoldásaival – az ingókra és ingatlanokra egységes szabályozást alkalmaz. Ennek jogalkotási technikája részben a szabályok megfelelően absztrakt, ingókra és ingatlanokra egyaránt alkalmazható megfogalmazása (például a dologkapcsolatok meghatározása), részben pedig az általános szabályok körében megfogalmazott speciális tényállások (például a szomszédjogok körében) felállítása. Ez lehetővé teszi a dologi jogi szabályok egyszerű és áttekinthető szerkezetének megtartását, és szükségtelenné teszi ingó és ingatlan általános, az eltérő szabályozáshoz feltétlenül szükséges megfogalmazását. Nem szükséges például külön alkotórész-fogalmat alkalmazni ingókra és ingatlanokra, mert az alkotórésznek a Javaslatban meghatározott fogalma ingókra és ingatlanokra egyaránt jól alkalmazható. Azok a szabályok, amelyeket az Mtj. az ingatlanok alkotórészeire rögzített, az alkotórész Javaslat szerinti fogalmából külön szabály nélkül is következnek. Így a telek alkotórészének kell tekinteni az épületet és a földdel szilárdan összekapcsolt egyéb dolgokat, a földben termelt terményeket és a föld termékeit is, ha azok a földdel összefüggenek. A mag az elvetéssel, a növény pedig az elültetéssel a föld alkotórészévé válik, és kifejlődése után az ingatlan gyümölcseként elválással lehet a terményen tulajdonjogot szerezni.
2. A Javaslat 4:14. § (2) bekezdése fenntartja a Ptk. azon megoldását, amely a tulajdonjog szabályait kiterjeszti a pénzre, az értékpapírra és a dolog módjára hasznosítható természeti erőkre. A pénz és az értékpapírok dologi
természete a bennük foglalt jog megtestesítettségéből fakad. A pénz fogalmának meghatározása a Javaslatban továbbra sem látszik szükségesnek, mert általánosan elfogadott, hogy e rendelkezés alkalmazásában a pénz fizikai megjelenési formájában mint bankjegy és érme minősül dolognak. Az értékpapírokra egységesen alkalmazandóak a tulajdonjog szabályai, típustól és előállítási módtól függetlenül.
3. Az állatokra vonatkozó speciális szabály elsősorban az európai közösségi szintű jogharmonizációs célt szolgáló, az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény rendelkezésein alapszik. Hasonló megoldást alkalmaz a BGB (90a §) és a ZGB (641a cikkely) is. Az állatoknak a dolog fogalmi köréből való kivétele részben morális értékelést közvetít, részben pedig olyan tendenciákkal kívánja megteremteni az összhangot, amelyek más jogterületeken is egyes állatoknak a dolog fogalmi köréből való kiemelése mellett hatnak (például az állatkínzás büntetőjogi megítélésének kérdése).
4:15. § [A köztulajdon tárgyainak köre és a köztulajdon tárgyainak forgalomképessége]
(1) A törvény rendelkezése alapján kizárólagos állami, önkormányzati vagy köztestületi tulajdon köztulajdon.
(2) A köztulajdon tárgyainak tulajdonjoga nem szerezhető meg. A köztulajdon tárgyai nem terhelhetők meg.
(3) A köztulajdon tárgyának birtokát, használatát, hasznai szedésének jogát, továbbá a köztulajdon tárgya feletti rendelkezés jogát az állam vagy az önkormányzat másnak átengedheti.
1. A köztulajdon és a magántulajdon megkülönböztetésére a forgalomképesség és ezzel a magánjogi szabályozás határainak és tárgyi hatályának megvonása érdekében kerül sor. A köztulajdon tárgyai a magánjogi tulajdonnak tárgyai nem lehetnek, forgalomképtelenségük miatt nem idegeníthetők cl és nem terhelhetők meg. Mivel azonban a magántulajdon attribútumaival (például a használat és hasznosítás átengedésének lehetőségével) rendelkeznek, indokolt, hogy a Javaslat ezekről is rendelkezzen. A köztulajdoni, illetve közdologi minőség a dolgoknak egy meghatározott szempont szerinti kategorizálásán alapszik. A tulajdoni tárgyaknak ez a megközelítése a javakat három lehetséges osztályba sorolja: az elsőbe azok a javak tartoznak, amelyek nem lehetnek magántulajdon tárgyai, a másodikba azok, amelyek a magánjog tárgyai lehetnek – és azoknak is tekintik őket -, de a közjogi szabályozás a magánjogi tulajdonos rendelkezési jogát azokon korlátozza és másoknak a dolog használatát biztosítja, a harmadik csoportba pedig azok a dolgok tartoznak, amelyek a tulajdonnak magánjogi értelemben korlátlan (közjogi korlátok nélküli) tárgyai. Az a szempont, amely ezt a kategorizálást szüli, valójában a dolgok forgalomképessége.
Az első csoportba tartozó dolgok esetében a forgalomképtelenség vagy abból ered, hogy köztulajdonnak (kizárólagos állami tulajdonnak) minősülnek, vagy abból, hogy a szabályozás nem tekinti a tulajdon tárgyainak azokat. Az előbbi a francia domaine public-nek felel meg, az utóbbi pedig a közdolgok modern német felfogásának. Ezeknek a dolgoknak a forgalomképtelensége vagy a magánjogi szabályozás alól való kivétele ugyanakkor változatlanul az állami szuverenitás körébe vonja ezeket, így voltaképpen ezek akár állami tulajdonnak is nevezhetők. Ezt a gondolatmenetet követi az osztrák és a svájci szabályozás. E kategória egyik jellemző vonása tehát a forgalomképtelenség, ehhez társulhat az államhoz rendelés az állami főhatalom alapján. A Ptk. a javaknak ezt a csoportját tekinti az állami tulajdon kizárólagos tárgyainak. Itt az állami tulajdon kizárólagossága, a forgalomképtelenség a magántulajdoni tárgyak alóli kivételt jelenti. Ezeknek a dolgoknak tehát az állam sem magánjogi tulajdonosa. A Javaslat ezeket a javakat minősíti köztulajdonnak. A Javaslat az állami és az önkormányzati vagyon következetes megkülönböztetéséből indul ki. Ez az alapja a köztulajdonon belül a kizárólagos állami és a kizárólagos önkormányzati tulajdon megkülönböztetésének is.
A javak második csoportjába a magánjogi tulajdon tárgyait képező, de közjogi szabályozás által használatukban korlátozott dolgok tartoznak. Mivel a közjogi korlát alkotmányos és emberi jogi szempontból a magánjogi tulajdon elvonását képezi, ez a kisajátításhoz hasonló kötöttség még akkor is, ha nem jelenti a tulajdonjog elvesztését. Ezért a közjogi korláttal terhelt, állami vagy közhasználatban lévő dolgok (közdolgok) jellemzően állami tulajdonban vannak, még akkor is, ha ezek magántulajdonban állása dogmatikailag és gyakorlatilag sem kizárt. Ezek a dolgok, ha állami tulajdonban vannak, magánjogi tulajdoni tárgyakként az állam magánjogi tulajdonában vannak és a közjogi teher megszűnésével semmiben sem különböznek más magántulajdoni tárgytól. Ezeket a dolgokat a közjogi korlát mintegy közjogi szolgalomként terheli, a közjogi korlát tartalmát és ezzel a magánjogi tulajdoni korlát határait a közjogi szabályok határozzák meg, mint ahogy azt is, hogy kik, milyen módon jogosultak használni a közjogi szolgalommal terhelt dolgot. A közjogi korlát a közcélra rendeléssel keletkezik, amely történhet jogszabállyal vagy közigazgatási aktussal. A szabályozás garanciális okokból követeli meg ehhez a törvényi felhatalmazást, amelyre a közcélra rendelés visszavezethető kell, hogy legyen.
A dolgok harmadik csoportjába a közjogi korláttal nem terhelt magánjogi tulajdoni tárgyak tartoznak. Ezek is lehetnek az állam vagy közjogi jogi személy tulajdonában, azonban ezek a közjogi szabályozás által nem korlátozottan állnak az állam vagy az önkormányzat magánjogi tulajdonában.
A magánjog és a közjog határterületét a második csoportba tartozó dolgok, a közdolgok képezik. Valóban úgy tűnik, hogy az ezeken fennálló közjogi terhet magánjogi gondolkodásmóddal leginkább közjogi szolgalomként lehet elképzelni, amely a dolgot attól függetlenül terheli, hogy annak a tulajdonosa magánjogi jogalany-e vagy sem. A dogmatikai következetesség azonban végigvihető anélkül, hogy a közjogi teherrel terhelt dolgot a Javaslat módosított magántulajdonként kezelné. A Javaslat által elfogadott kiindulópont szerint – ellentétben a német jogirodalomban uralkodó, következeden megoldással – a dolog tulajdonjogában a magánjogi szabályok szerint következhet be változás, ez azonban a közjogi szolgalmat nem érinti. A közjogi szolgalom nem kell, hogy ezzel csorbuljon, mert a tulajdonos személye a közjogi teher szempontjából irreleváns, és a szerzés tehermentességét sem kell a közjogi terhekre kiterjeszteni.
Az alanyi oldalról tekintve a köztulajdonon túlmenően a közjogi jogalanyok vagyonában vannak olyan dolgok, amelyek a közjogi jogalany magánjogi vagyonába és magánjogi rendelkezési körébe tartoznak (például iskolák, templomok, köztemetők, múzeumok és azok állományai, könyvtárak stb.), amelyek forgalomképesek. A magánjogi szabályozás szintjén ugyanakkor a jogalany magánjogi rendelkezési köréből kivett és közjogi rendelkezési körébe utalt dolgok közötti különbségtétel az ilyen természetű korlátok sokrétűsége miatt teljes körűen nem fogalmazható meg. A közhasználatra rendelt dolgok esetében az eset összes körülményei, a dolog rendeltetése és a tulajdonos jogalany jogi helyzetének figyelembevételével kell a bíróságnak megállapítania, hogy a közhasználatú dolog lehet-e dologi jogosultságok tárgya, és hogy a dolgon létesíthető dologi jogok tartalmát a dolog közhasználatra való rendeltsége mennyiben befolyásolja. Ott, ahol kifejezett jogszabályi rendelkezés ehhez megfelelő és elegendő támpontot nem nyújt, a bíróságnak kell a dolgon fennálló használati jogosultságok tartalmát és a korlátozás forrását megállapítania. Annak eldöntésére, hogy a közhasználatban lévő dologra nézve magánjogi jogosultságok szerezhetők-e és gyako-rolhatók-e, általános szabály nem fogalmazható meg. Az olyan dolgokon, amelyeket közjogi szabályoknál fogva valamilyen közcélra a magánjogi forgalomból kivesznek, addig, amíg a közjogi akadály tart, csak a közjogi korlátokkal összhangban létesülhetnek magánjogi alanyi jogok. Ilyen dolgok esetében a forgalmi kötöttség forrása alapján állapítható meg, hogy a közjogi korlátozás (magánjogi forgalomból való kivétel) egyúttal azt jelenti-e, hogy a már a közjogi rendelkezés előtt keletkezett magánjogi dologi jogosultságok a közjogi kivétel által megszűnnek-e vagy sem.
A forgalomképesség korlátozható azáltal is, hogy meghatározott jogalanyok magánjogi rendelkezési köréből a dolog kikerül, és a dolog ugyanennek a jogalanynak a közjogi vagy közigazgatási jogi rendelkezési körébe kerül. Ezek a dolgok lehetnek olyanok is, amelyek a magánjogi rendelkezési jog köréből való kivétellel közhasználatba kerülnek. Amíg és amennyiben a jogalany magánjogi rendelkezési köréből kivett és közjogi rendelkezési körébe utalt dolog (elsősorban ingatlan) a jogalany közjogi rendelkezési körében van, addig és annyiban a jogalany magánjogi jogosultságainak és kötelezettségeinek körébe nem tartozik. Ezért az ilyen dolgon harmadik személyek a magánjogi tulajdonosnak számító jogalany rendelkezése alapján magánjogi jogokat csak annyiban szerezhetnek, amennyiben azt a közcélra rendelés megengedi. A magántulajdonban lévő, közcélra rendelt dolog, ha a forgalomképességének korlátozására a közcélra rendelés nem terjed ki, elidegeníthető és megterhelhető, de a közcélra rendeléssel mint teherrel, amelyet a magánjogi rendelkezés nem érinthet. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha a dolog tulajdonjoga nem átruházással, hanem más módon változik.
Annak meghatározása során, hogy a közdolgon fennálló használati jogosultság milyen jogviszonyon alapszik, közjogi vagy magánjogi természetű-e, abból kell kiindulni, hogy az állam és a közjogi jogi személyek mint magánjogi jogalanyok magánjogi jogviszonyba léphetnek más magánjogi jogalanyokkal, Így a közdolgok használatát is biztosíthatják magánjogi (szerződéses) jogviszony keretében. Ez a lehetőség nem zárható ki, és ez a jog tőlük mint magánjogi jogalanyoktól nem is vonható el. Ha azonban jogszabály a közdolog használatának megoldására kötelezően nem írja elő a magánjogi utat, nem zárható ki az sem, hogy nem magánjogi, hanem közjogi jogosultság az, amely a közdolgok használatát biztosítja. Ez szintén nem zárható ld és szintén nem tekinthető kizárólagos útnak, ha a jogi szabályozás másként nem rendelkezik. Ebből adódik, hogy a közdolgok használatának biztosítása és a használat feltételeinek meghatározása során a közigazgatás választhat, hogy azt adott esetben magánjogi vagy közigazgatási úton oldja-e meg. Ez a választási lehetőség a közigazgatás (állam, önkormányzat, illetőleg az állami vagy önkormányzati vagyont kezelő szerv vagy szervezet) számára csak akkor nem áll nyitva, ha a használat, illetőleg a hasznosítási jog biztosításának kötelező módját a törvényi szabályozás – például koncessziós tevékenységgé minősítve – meghatározza.
A közigazgatás (és az önkormányzat) tehát – eltérő jogszabályi rendelkezés hiányában – szabadon dönt arról, hogy a közdolgok használatának biztosítása kapcsán a magánjogi vagy a közigazgatási utat választja-e. Ez a döntés maga közigazgatási döntés, és csak egyirányú lehet: a közigazgatási út helyett választhat a közigazgatás magánjogi megoldást, de olyan jogviszonyokat, amelyek nem hordoznak közjogi elemet, nem helyettesíthet közigazgatási megoldásokkal. Ha viszont a közigazgatás választott, az általa választott megoldást következetesen kell alkalmazni, és nem lehet a választott megoldástól eltérni a jogkövetkezmények alkalmazása körében sem. A közigazgatási és a magánjogi út közötti választás esetén tehát a közigazgatási vagy magánjogi jogviszony keretében való rendezés választása a megoldás mint egész választását jelenti. Ez vonatkozik mind a használati viszonyok, mind pedig a megfelelő intézményi (szervezeti) keretek kialakítására és rendezésére. Így szabadon dönt a közigazgatási szerv például arról, hogy a köztéri parkolóhelyek használati jogát közigazgatási-közjogi vagy magánjogi jogviszony (bérleti szerződés) keretében biztosítja, de ha már egyszer választott, akkor annak megfelelő jogai és kötelezettségei vannak, ideértve a jogellenes használat esetén érvényesíthető jogkövetkezményeket is.
2-3. Az állami vagy önkormányzati tulajdon kizárólagos tárgyainak jogi természetét elsősorban az határozza meg, hogy azokon tulajdonjog nem szerezhető meg és a köztulajdon tárgyai nem terhelhetők meg. Ez nem közjogi teherként terheli a köztulajdon tárgyait, hanem azokat a magánjogi forgalom és a magánjogi tulajdon köréből kivonja. Ezeken a magánjog tulajdon-fogalma nem értelmezhető.
4:16. § [A kizárólagos állami tulajdon tárgyai]
Ha törvény eltérően nem rendelkezik,
a) a föld méhének kincsei,
b) a felszín alatti vizek, a felszín alatti vizek természetes víztartó képződményei, a folyóvizek és a természetes tavak, valamint ezek medre,
c) a folyóvíz elhagyott medre és a folyóvízben újonnan keletkezett sziget,
d) az országos közutak és vasutak, a nemzetközi kereskedelmi repülőtér, az ország területe feletti légtér
kizárólag az állam tulajdonában vannak.
Az állami tulajdon kizárólagos tárgyai az államnak magánjogi értelemben nem képezik a tulajdonjogát, mert a köztulajdon tárgyainak tulajdonjoga nem szerezhető meg és a köztulajdon tárgyai nem terhelhetők meg. A Javaslat az állami tulajdon kizárólagos tárgyait nem sorolja fel teljes körűen, csak azokat határozza meg, amelyek természetüknél fogva, mint res extra commercium kivettek a magánjogi forgalom köréből.
4:17. § [Alkotórész]
Ha törvény eltérően nem rendelkezik, a tulajdonjog kiterjed mindarra, ami a dologgal olyképpen van tartósan egyesítve, hogy az elválasztással a dolog vagy elválasztott része elpusztulna, vagy az elválasztással értéke vagy használhatósága számottevően csökkenne.
Az alkotórészi és tartozéki kapcsolat meghatározása a hatályos szabályozástól nem mutat eltérést, az alkotórész fogalmát a Javaslat is elsősorban funkcionális jellegűnek tekinti. A dolog és alkotórésze közötti tartós kapcsolat nemcsak fizikai kapcsolódás lehet, hanem a dolgok rendeltetésének egymásra utaltságában is jelentkezhet, vagy éppen ellenkezőleg, a fizikailag tartós kapcsolat sem alapozza meg az alkotórészi minőséget, ha a fizikailag tartós egyesítés az ideiglenesség szándékával, vagy a dolgon másnak fennálló korlátolt dologi jogának gyakorlása végett történt. Ugyanez vonatkozik a használhatóság vagy az érték csökkenésére is. Mindezen szempontok alapján, azok adott konkrét esetben való mérlegelésével kell a bírói gyakorlatnak egyes esetekben az alkotórészi minőséget megítélnie. Az alkotórész tulajdonjoga a fődolog tulajdonjogától nem válhat el. Ebből következik az is, hogy fődolog és alkotórész külön nem ruházható át és nem terhelhető meg, fődolog és alkotórésze nem képezhetik külön dologi jogok tárgyát.
Alkotórésznek minősülő dolog csak külön törvényi rendelkezés alapján képezheti külön tulajdon tárgyát. Ilyen rendelkezés például az, amellyel a természetvédelmi jogszabályok védett növényeket állami tulajdonként határoznak meg. Ezzel az egyébként az ingatlan alkotórészének tekintendő növény és az ingatlan tulajdonjogának elválását idézik elő. Ez sajátos helyzet, amelyben az alkotórészi külön tulajdon közvetve korlátozza a fődologhoz kapcsolódó tulajdonosi jogosítványok gyakorlását is, ugyanakkor egyedi is, mert a védett növények állami (tehát köz-) tulajdonná minősítése valójában a magánjogi forgalomból való kivételüket jelenti.
A dologkapcsolatok szerepe mind ingók, mind ingatlanok kapcsán, a tulajdonjog biztosítéki szerepének erősödésével, és általában a dologi hitelbiztosítékok növekvő szerepével megnő. Nagyon lényeges ugyanis, hogy valamely dologhoz kapcsolódó dologra érvényesülhet-e tulajdon-fenntartás, beletartozik-e a csődvagyonba, átruházható-e a dologtól függetlenül. Az alkotórészi kapcsolat megítélése során a jelenlegi bírói gyakorlatunk – a Ptk. miniszteri indokolása által is alátámasztottan – funkcionális szempontokat alkalmaz. Az alkotórészi kapcsolat döntő motívuma, hogy a szoros kapcsolat létrehozása végleges vagy időleges céllal történt-e, de a tartós kapcsolat nem pusztán a fizikai rögzítettségtől és annak módjától függ. A minősítés során gazdasági érdekek is döntő szerepet játszanak. E szemlélet alkalmazása azzal az eredménnyel jár, hogy egy dolog egy másiknak fizikai egyesítés nélkül is lehet alkotórésze, és fordítva, tartós egyesítettség esetén sem feltétlenül az. Ha például egyébként alkotórésznek minősülő dolgot ad kölcsön valaki, akkor az adós felszámolása esetén a kölcsönadott dolog az alkotórészi kapcsolat miatt nem lesz a dolog visszaadására kötelezett csődvagyonának része, arra tulajdoni igény érvényesíthető. A következetes funkcionális szemlélet a Javaslat alkalmazása során megoldhatóvá tesz olyan, hatályos jogunkban a szabályozás folytán már előállt helyzeteket is, amelyek egyébként a Ptk. dologkapcsolatokra vonatkozó szabályaival nem egyeztethetők össze.25
Alkotórésznek minősül, ami a saját maga vagy a fődolog megsemmisítése, aránytalan mértékű megrongálódása, használatának, illetve jogi vagy gazdasági céljának megváltoztatása nélkül attól el nem választható. A kapcsolat a fődolog és az alkotórész tekintetében addig áll fenn, amíg a közöttük lévő, alkotórészi kapcsolatot teremtő összefüggés olyan erős, hogy annak állandó jellege nyilvánvaló. Az állandóság fődolog és alkotórész között elsősorban a fődolog gazdasági célja szerint állapítható meg. Fődolog és alkotórész közötti kapcsolat addig zárja ki azt, hogy az alkotórész és a fődolog külön dologi jogi jogosultságok tárgya legyen, amíg az alkotórészi tulajdonság alapját képező természetes vagy jogi, fizikai, gazdasági kapcsolat fennáll.
Az, hogy az ingatlannak nem alkotórésze a földdel csupán múló célra összekapcsolt dolog, és nem alkotórész az olyan építmény, víz-, gáz- és villanyvezeték, vagy más olyan berendezés, amelyet valaki az ingatlant terhelő jogának gyakorlása során, a jog gyakorlásának érdekében kapcsolt össze a telekkel, a dologkapcsolat tartós jellegének hiányából külön szabály nélkül is következik. Ugyanezért nem válik a telek alkotórészévé az olyan építmény, amelyet állandó kapcsolat szándéka nélkül létesítenek a telken.
4:18. § [Tartozék]
A tulajdonjog kétség esetében kiterjed arra is, ami nem alkotórész ugyan, de a dolog rendeltetésszerű használatához vagy épségben tartásához rendszerint szükséges, vagy azt elősegíti.
A fő- és mellékdolog közötti kapcsolatnak az alkotórész mellett a másik formája a tartozék. A tartozék az alkatrésszel szemben nem veszti el önálló dologi létét. A tartozék funkciója a fődolog használatának elősegítése. Fődolog és tartozék tulajdonjoga elválhat egymástól, de kétség esetében a tartozékra kiterjed a fődolog tulajdonjoga. Ez irányadó a fődolog és tartozék átruházására is. Fődolog és tartozék külön is átruházható, külön is megterhelhető, és külön is lehet tulajdonjog tárgya. Tulajdon átruházása esetén e vélelemből az is következik, hogy ha a felek eltérően nem állapodnak meg, a fődologgal együtt a tartozék tulajdonjoga is átszáll. A rendeltetésszerű használatból mint fogalmi elemből és az alkotórészi kapcsolat hiányából levezethető, hogy a mezőgazdasági ingatlan tartozékát képezik a gazdálkodásra rendelt eszközök, gépek, állatok és alkotórésznek nem tekinthető termények, amelyek a gazdálkodás folytatásához szükségesek; s hasonlóképpen ipari létesítmény esetén az ipari célra rendelt épület tartozékát képezik az ipar űzésére rendelt, alkotórésznek nem minősülő gépek, szerszámok, eszközök, nyersanyag és felszerelés.
4:19. § [Az ingatlanon fennálló tulajdonjog terjedelme]
(1) Az ingatlanon fennálló tulajdonjog a föld feletti légi térre és a föld alatti földtestre is kiterjed. A tulajdonos nem léphet fel a föld feletti légi térre és a földtestre irányuló beavatkozás ellen, ha az olyan magasságban vagy mélységben történik, hogy az az ingatlan rendeltetésszerű használatát nem zavarja.
(2) Az ingatlanon fennálló tulajdonjog a föld méhének kincseire és a természeti erőforrásokra nem terjed ld.
1. Az ingatlantulajdon kapcsán annak meghatározása, hogy az ingatlan földfelszíne alatti rétegek, illetve az ingatlan feletti légi tér mennyiben tartoznak hozzá az ingatlan tulajdonához, és hol kezdődik a felszín alatt a tulajdonjoggal nem védett rész, illetve a felszín felett a jelenlegi szabályok szerint is az államot illető “ország feletti légtér”, a kódex szintjén merev határok rögzítésével nem szükséges. A mereven meghatározott határ könnyen vezetne a tulajdonjog szükségtelen és elfogadhatatlan korlátozásához, a korlátlan kiterjesztés pedig indokolatlanul korlátozná mások mozgásterét és a tulajdonos számára olyan jogokat biztosítana, amelyek gyakorlásához érdeke nem fűződik.
A II. világháború előtti tervezetek megpróbálták meghatározni az ingatlan tulajdon terjedelmét, ezt azonban olyan normaszöveggel próbálták megoldani, amely tág teret enged az egyediesítésnek. A Magyar Általános Polgári Törvénykönyv 1900-as tervezetének 569. §-a (valószínűleg a BGB 905. §-a nyomán) akként rendelkezett, hogy “a telek tulajdonosának joga kiterjed a telek feletti térre és – amennyiben a bányatörvény másként nem rendelkezik – az alatta lévő földtestre; a tulajdonos azonban tűrni köteles azokat a behatásokat, amelyek oly magasságban vagy oly mélységben történnek, hogy az ő érdekeit nem sértik.” Ez a tervezet abból indult ki, hogy a tulajdonos tulajdonjoga a felszín alatti és feletti kiterjedésében határtalan, mégis van egy olyan pont, ahol megszűnik a tulajdonos és a behatást gyakorló érdekütközésének lehetősége. A tervezet szövegéhez fűzött miniszteri indokolás szerint “ha nem akarjuk, hogy a tulajdonos jogkörének meghatározása a tulajdon czélellenes elfajulását eredményezze, akkor a tulajdonos jogát meg kell szüntetnünk ott, a hol a kizárólagos uralomra a tulajdonosnak semmi képzelhető érdeke sincsen, holott más személynek érdekében áll, hogy a tulajdonnak alávetett tért valamely módon használja (…) a tulajdonos jogkörének túlterjesztése volna, ha őt a törvény még arra is jogosítaná, hogy a hegyen lévő telke alatt 500 méternyi mélységben tervezett alagút építését tiltsa.” A tervezet indokolása szerint a tulajdonos érdekeinek határai csak az eset összes körülményeinek figyelembevételével vonhatók meg, ahol is központi szerepe lehet a telek rendeltetésének, és a gyakorlat lesz az, amely majd egyes esetekben meg kell, hogy határozza ezt a határt.
Az Mtj. 499. §-a – a svájci ZGB után – elvetve a földtulajdon vertikálisan végtelen terjedelmén alapuló koncepciót úgy rendelkezett, hogy az “ingatlan tulajdona kiterjed a telek fölötti légtérre és a telek alatt lévő földtestre, de csak addig a határig, ameddig tulajdonának gyakorlása a tulajdonosnak még érdekében áll.” Az Mtj. indokolása szerint “hogy mi ez a határ, azt általános szabállyal meghatározni nem lehet és az többnyire az ingatlan használásának konkrét módjától fog függeni.”26
A Ptk. nem tartalmaz rendelkezést a földtulajdon vertikális határairól, indirekt módon azonban, abból, hogy a föld tulajdonjoga a föld méhének kincseire és a természeti erőforrásokra nem terjed ld (Ptk. 96. §), arra lehet következtetni, hogy a Ptk. is abból indul ki, hogy a földtulajdonnak lefelé és felfelé is van vertikális kiterjedése. A Ptk. javaslatának miniszteri indokolása utal arra, hogy amennyiben a föld állami tulajdonban van, az államnak a föld méhének kincseire vonatkozó tulajdonjoga “ebben az esetben sem a föld felszínének a tulajdonjogából ered, hanem közvetlenül az Alkotmányból, illetőleg a Ptk. 168. §-ából.” Utal az indokolás arra is, hogy “a föld méhének kincseire vonatkozó negatív meghatározásából az is következik, hogy a föld tulajdonjoga a légitér feletti uralmat is jelenti.”27 A magyar jogirodalomban nem alakult kii olyan álláspont, amely az ingatlanra vonatkozó tulajdonjog vertikális kiterjedésének a magyarázatát a II. világháború előtt már kialakult, fentebb összegzett megközelítésekhez képest továbbfejlesztette volna. A kérdésnek valószínűleg hosszabb ideig az ingatlan magántulajdon hiánya miatt nem is volt jelentősége.
A földtulajdon vertikális terjedelme kapcsán három lehetséges elméleti megoldás körvonalazódik. Az egyik megoldás az un. kúptulajdon, amely szerint az ingatlan tulajdonjoga a föld felszíne alatt a Föld középpontja felé a telekhatárok által meghatározott módon szűkülve a Föld középpontjáig terjed, a felszín felett pedig szintén a telekhatárok által meghatározott módon folyamatosan, a föld középpontjától szélesedve, felfelé végtelen. Ez a megoldás látványos és kézenfekvő, amint látszik azonban, következetesen a nagyobb jogrendszerek egyike sem fogadja el, és ennek a felfogásnak a magyar elméletben sincsenek gyökerei. A tulajdonos jogainak határát az ingatlan használatához fűződő érdekei vonják meg. Ez abból a felismerésből fakad, hogy ha az ingatlannak a földfelszín alatti vagy feletti igénybe vétele egyáltalán nem jár az ingatlan-tulajdonos érdekeinek sérelmével, a jogvédelmet biztosítani indokolatlan. Ezt a koncepciót tükrözi például a német BGB és a Polgári Törvénykönyv 1900-as tervezete. A másik lehetséges megoldás az ingatlan tulajdon határainak megvonása ott, ahol a tulajdonosnak az érdekei az ingatlan használatához fűződnek. Ezt a felfogást tükrözi a svájci ZGB és az Mtj., továbbá ennek nyomán a mértékadó magyar szakirodalom is. A harmadik lehetséges magyarázat szerint az ingatlan tulajdona csak magára a felületre, a földfelszínre terjed ki, és a föld alatti vagy föld feletti részek csak a tulajdon járulékos privilégiumai, azaz a tulajdonjog egyáltalán nem terjed ld a felszín alatti részekre, és nem terjed ki a légtérre sem, a tulajdonos csupán jogot kap az ezen részek használatában rejlő lehetőségek kiaknázására. Ez a felfogás, bár meggyőző lehet, nem vált általánosan elfogadottá.
Az ingatlan tulajdonjogának terjedelme kapcsán kialakult kodifikációs és elméleti megoldások, továbbá a jogalkalmazás egyes eredményeinek áttekintése nyomán általánosan elfogadottnak tekinthető az a felfogás, hogy az ingatlan tulajdonosának tulajdonjoga a földfelszín alatti és feletti részekre is kiterjed, de a leginkább szűkítő magyarázat szerint is hasznosítási privilégiuma van a többi magánjogi jogalannyal szemben ezekre.
A Javaslat az ingatlanra vonatkozó tulajdonjog vertikális terjedelmét kiterjeszti az ingatlan feletti légi térre és az ingatlan alatti földtestre is. A Javaslat – a hatályos szabályozással egyezően – megkülönbözteti a légtér és a légi tér fogalmát. A légi tér az ingatlannak az a vertikális kiterjedése, amelyre az ingatlan tulajdonosának az ingatlan használatához szüksége van. A légtér – a Magyar Köztársaság jogszabályainak területi hatálya által meghatározott keretek között – az állami tulajdon kizárólagos tárgyát képezi. Az ingatlantulajdon tehát gúlaformájú, alsó határa a föld középpontja, felső határa a légi tér és a légtér határa.
Az ingatlan tulajdonosa köteles tűrni az ingatlanára való behatást, ha az olyan magasságban vagy mélységben történik, hogy az ingatlan rendeltetésszerű használatát nem zavarja. Ennek során megfelelő támpontként szolgálhat az, hogy az ingatlan feletti légi teret addig kell az ingatlan tulajdonához tartozónak tekinteni, amely magasságig az az ingatlan rendeltetésszerű használatához szükséges. Azt, hogy mi tartozik a rendeltetésszerű használat körébe, objektív és szubjektív szempontok mérlegelésével, az eset összes körülményei alapján, a behatás jellegére is figyelemmel kell megállapítani. Így az esetleges jövőbeni használat, illetve hasznosítás lehetőségeinek mérlegelése is szükséges, ha a behatás olyan természetű, hogy a jövőbeni használati és hasznosítási lehetőségeket is érintheti. Olyan esetekben, amikor nyilvánvalóan nem lehet szó ilyen tulajdonosi érdekről – például hegy alatt több száz méteres mélységben átvezető alagút vagy több száz méteres magasságban való beavatkozás – a tulajdonos a behatást nem zárhatja ki.
2. A tulajdonjog terjedelmének meghatározásával a jogszabály korlátozhatja a tulajdonjog tartalmát. Ezt teszi például akkor, amikor a Ptk. 96. §-a a föld tulajdonjogát a föld méhének kincseire és a természeti erőforrásokra nem terjeszti ki, továbbá amikor a kizárólagos állami tulajdon tárgyaként határoz meg a Ptk. 172. §-ában olyan javakat, amelyek a korlátozás nélkül más dolgok (elsősorban: ingatlan) tulajdonosát illetnék. Ilyen a föld méhének kincsei mellett a folyóvíz elhagyott medre, a felszín alatti vizek, folyóvizek és természetes tavak, továbbá ezek medre vagy az ország feletti légtér.
E kategóriák meghatározása során a Ptk. a megalkotása idő-szakában a maitól jelentősen eltérő feltételekből indult ki. A föld méhének kincsei például a második világháború előtti magánjogunkban attól függően illették az ingatlan tulajdonosát vagy minősültek állami tulajdonnak, hogy milyen természetű ásványi kincsekről volt szó. A földtulajdon általában a föld mélyére is kiterjedt, de bizonyos javakat a föld méhének kincsei közül ún. fenntartott ásványoknak minősítettek. Ennek célja elsősorban az volt, hogy a tulajdonos ne tilthassa meg a telke alatt lévő ásványok felkutatását, amely a közérdekből feltétlenül szükséges bányászat megakadályozását eredményezhette volna. Ezért az állam a legfontosabb ásványokra vonatkozó tulajdonjogot elvonta a földtulajdonostól. Ezt azonban minden esetben a közérdek támasztotta alá. Ilyen fenntartott – a tulajdonostól elvont – ásványnak minősült valamennyi fém, a kén, a timsó, a gálic, a grafit és a szilárd földszurkok, az ásványolajok, a földgáz, kősó és kálisó és a szén. A föld méhének kincsei azonban az ilyen, külön nem “kivett” javak tekintetében az ingatlan tulajdonosának tulajdonát képezték (fenn nem tartott ásványok). A fenn nem tartott ásványok közé tartoztak például a márvány vagy a drágakövek. A Ptk. megalkotása során a föld méhének kincsei azért kerültek – a Ptk. javaslatához fűzött miniszteri indokolás szerint – a korábbi magánjogunktól eltérő egységes (fenntartott) szabályozás alá, mert “a kérdés eldöntésénél a népi demokratikus állam fejlődő gazdasági és társadalmi viszonyaira kell figyelemmel lenni. Az ún. »fenn nem tartott ásványok« régi fogalmát tehát többé nem lehet felhasználni. Ez azt jelenti, hogy míg korábbi jogunk szerint pl. a márvány és a drágakövek »fenn nem tartott ásványok« voltak, addig ezek – a föld méhének kincseiként – ma már az állami szocialista tulajdon kizárólagos tárgyai közé tartoznak.” A föld méhének kincsei tehát a termelőeszközök állami tulajdonba vételére irányuló szocialista tulajdonjogi koncepció részeként egységesen kerültek állami tulajdonba. Ez az indokolás ma már aligha tartható, és az is kérdéses, hogy az alkotmányos tulajdonvédelem elveivel, illetve a piacgazdaság koncepciójával összhangban lévő megoldás-e ez. A jelenlegi, piacgazdaságon alapuló gazdasági és társadalmi renddel, az állam szerepének mai szemléletével olyan megoldás van összhangban, amely a föld méhének kincsei közül csak azokat veszi állami tulajdonba, amelyek kiaknázása, továbbá állami tulajdonlása és elosztása közérdek. Ehhez azonban a jelenlegi szabály megváltoztatása nem szükséges, ez a követelmény a föld méhének “kincsei” absztrakt, értelmezésre nyitott fogalmának értelmezése során juttatandó érvényre.
4:20. § [Az épület és a föld tulajdonjoga]
Az épület tulajdonjoga – ha törvény vagy a földtulajdonossal kötött írásbeli megállapodás eltérően nem rendelkezik – a földtulajdonost illeti meg.
Az a tradicionális szabály, hogy a telken épült ingatlan tulajdona minden esetben a telektulajdonost illeti (aedifichim solo cedit), már a II. világháború előtti magánjogi gyakorlatban sem volt tartható. Ha az épület tulajdonjoga nem a föld tulajdonosát illeti, gyakorlatilag kétféle megoldás adódik. Az egyik megoldás – amit a második világháború előtti magánjogunk is alkalmazott, és ami a német vagy holland jogban is alkalmazott megoldás – a telken biztosított építményi jog, amely ugyan tulajdonjognak nem volt tekinthető, de sok szempontból hasonlóan viselkedett: átruházható, megterhelhető és örökölhető volt, és a telekkönyvben is önálló telekként tartották nyilván. A jogosultság nem szólt örök időkre, meghatározott feltételek esetén (például meghatározott idő eltelte esetén felmondható volt, nem gyakorlás esetén megszűnt) megszűnhetett. A felmondás eredményeként az épület a telek tulajdonosáé lett. A másik megoldás a telek és az épület tulajdonjogának elválása, amit az építményi jog jogi konstrukciójának elvetésével a Ptk. megalkotása során választottak. Ezzel párhuzamosan szükségszerűen szabályozni kellett az épület és a föld tulajdonosának jogviszonyát alapvetően érintő földhasználati jogot. Annak érdekében ugyanakkor, hogy az örökbérlet jogintézményét elkerüljék, a Ptk. csak szűk körben – az építkezés megkezdése előtt megkötött megállapodással – tette lehetővé azt, hogy az épület és a föld tulajdonjoga a felek megállapodása alapján szétváljon. A Ptk. 1977-es novellája az eredetinél szélesebb körben tette lehetővé a föld és az épület tulajdonjogának szétválását. Ezt erősítette meg a PK 7. sz. kollégiumi állásfoglalás a tulajdonos rendelkezési jogából kiindulva annak egyértelművé tételével, hogy a ráépítés jogkövetkezményeit nem lehet alkalmazni, ha a felek a ráépítéssel kapcsolatban a tulajdon rendezése kérdésében eltérően állapodtak meg.
Az épület és föld tulajdonjogának szétválása bizonyos helyzetekben szükségszerű – és jogpolitikai szempontból is indokolt – megoldás lehet. A tapasztalatok szerint nemcsak hozzátartozók körében lehet vonzó alternatíva a föld tulajdonjogának megtartása, hanem nagy volumenű ipari beruházások, építkezések esetén is előfordul az alkalmazása. A földhasználat egyébként a joggyakorlatból leszűrhető tapasztalatok szerint egyre nagyobb jelentőséghez jut. A II. világháború előtti magánjogunkban ismert építményi jog visszaállítása nem indokolt: egyrészt az épület tulajdonosának érdekeit a tulajdonjogi pozíció jobban védi, másrészt, ha idegen földön kerül sor épület emelésére, az ezzel kapcsolatos problémákat nem oldja meg jobban az építményi jog sem. Az építményi jog visszaállítása az elvált tulajdonjog mellett ezért feleslegesen bolygatná meg a fennálló viszonyokat, hosszabb távon pedig nehezen követhetővé tenné azokat, és azt eredményezné, hogy két azonos helyzetre előírt és egyező funkciót betöltő jogintézmény párhuzamosan élne egymás mellett. Mindezen túlmenően a telek és az épület elváló tulajdonjoga és a földhasználat együttesen nagyon hasonló viszonyokhoz vezet, mint az építményi jog.
Hatályos jogunkban is elfogadott, hogy abban az esetben, ha valaki idegen földre épít, a földtulajdonossal kötött megállapodás alapján megszerezheti az épület tulajdonjogát, akár az építkezést megelőzően, akár azt követően kötött megállapodás alapján. Ezen a Javaslat sem változtat, ugyanakkor nem köti a föld és az épület elváló tulajdonjogának keletkezését eredményező megállapodás megkötésének lehetőségét az építkezéshez. Nem támasztható alá ésszerűen ennek a lehetőségnek az építkezés helyzetére való korlátozása, ezért a Javaslat lehetővé teszi, hogy az épület és a föld elváló tulajdonjoga már meglévő épület esetén is, a felek megállapodása alapján elváljon egymástól.
4:21. § [A földhasználat szerződéses szabályozásának lehetősége a föld és az épület tulajdonosa között]
(1) A földtulajdonos és az épület tulajdonosa az épület létesítésével és a föld használatával kapcsolatos jogaikat és kötelezettségeiket szerződésben szabályozhatják.
(2) A földtulajdonos és az épület tulajdonosa közötti szerződés harmadik személlyel szemben akkor hatályos, ha azt a telekkönyvbe feljegyezték.
(3) A földtulajdonos és az építkező az épület tulajdonjogáról rendelkező szerződésben megállapodhatnak abban, hogy az épület tulajdonosa az épületet csak a földtulajdonos hozzájárulásával idegenítheti el vagy terhelheti meg. A jogosult a föld tulajdonosától a hozzájárulás megadását követelheti, ha az elidegenítés vagy a terhelés az épület tulajdonosát terhelő kötelezettségek teljesítését vagy az épület létesítésének a szerződésben rögzített célját nem veszélyezteti.
1-3. A bírói gyakorlatban leszűrt tapasztalatok alapján felmerült a földhasználat jelenleginél részletesebb szabályozása iránti igény és ennek kapcsán annak szükségessége, hogy a Javaslatban a jelenlegi viszonyokhoz adaptáltan kerüljenek átvételre a II. világháború előtti magánjogunk Mtj.-ben megfogalmazott építményi jogi szabályainak a jelenlegi földhasználati joggal összeegyeztethető rendelkezései. Ilyen például annak a meghatározása, hogy mekkora telekrész használata jár az épület tulajdonjogával, a felek megállapodásának harmadik személyekkel szembeni hatályossága, az elővásárlási jog mellett előbérleti, előhaszonbérleti jog törvényes alapítása. Tekintettel arra, hogy az épület és a föld tulajdonjogának szétválása és ennek kapcsán földhasználati jog alapítása elsősorban a telektulajdonos és a ráépítő megállapodása alapján jöhet létre, az előbérleti és előhaszonbérleti jog alapítása, továbbá a telekrész használata olyan kérdések, amelyek a felek megállapodásában a szerződési jogi szabályok szerint rendezhetők. A felek ezt a megállapodást nemcsak az építkezés előtt, hanem annak során vagy annak befejeztével is megköthetik. E megállapodás, illetve a felek közötti jogviszony szabályozása kapcsán kógens szabályok alkotásával nem indokolt a felek szerződési szabadságát korlátozni. Ez a megállapodás határozza meg a törvényi szabályokon túlmenően a földtulajdonos és az építkező közötti jogviszony tartalmát.
A föld és az épület tulajdonosa közötti megállapodás kötelező erejét azért indokolt harmadik személyekre is kiterjeszteni, mert ennek hiányában a föld vagy a telek tulajdonosának az eredeti, külön tulajdonjogot engedő megállapodásában védett érdekei (például használati díj mértéke, esedékessége és teljesítésének módja, a földhasználati jog terjedelme és korlátozása, egymással szembeni egyéb kötelezettségvállalások) tulajdonosváltozás esetén nem érvényesülhetnének. Ezért szükséges annak előírása, hogy ez a megállapodás kiterjedjen harmadik személyekre is, akiknek körébe elsősorban a földrészlet vagy az épület tulajdonjogát vagy azokon haszonélvezeti, használati jogot stb. megszerző személyek tartozhatnak. Ugyanakkor a felek közötti megállapodás kötelező erejének harmadik személyekre való kiterjesztése csak akkor és annyiban fogadható el, amikor és amennyiben e megállapodás tartalma harmadik személyek számára megismerhető. Ezért írja elő a Javaslat a megállapodásnak a telekkönyvbe való benyújtási és feljegyeztetési kötelezettségét. A benyújtás elmulasztása a megállapodás érvényességét nem érinti, csak a megállapodás harmadik személyekre kiterjedő hatályát zárja ki. Ez természetszerűleg irányadó a megállapodás valamennyi módosítására is.
Annak külön kimondása, hogy az épületen a földtulajdonos javára elidegenítési és terhelési tilalom is létesíthető, egyrészt azért szükséges, mert erre az általános szabályok szerint – külön rendelkezés hiányában – a feltételek teljesülésének hiányában nem volna lehetőség, másrészt pedig azért, mert egyébként a rendelkezési jog korlátozása a földtulajdonos érdekeinek megfelelő védelmében szükséges lehet.
A felek által szerződésben alapított előbérleti és előhaszonbérleti jog vagy a használati jog terjedelmének szerződésben való korlátozása a Javaslat rendelkezéseiből következően a telek egy részére harmadik személyekkel szemben akkor hatályos, ha ezek a jogok a telekkönyvbe bejegyzésre kerülnek.
4:22. § [Elővásárlási jog az épület és a föld elváló tulajdona esetén]
Ha a föld és a rajta álló épület tulajdonjoga elválik, a földtulajdonost az épületre, az épület tulajdonosát pedig a földre elővásárlási jog illeti meg.
A Javaslat kógens jelleggel mondja ki, hogy a föld és az épület tulajdonjogának elválása esetén a földtulajdonost az épületre, az épület tulajdonosát pedig a földre elővásárlási jog illeti meg. A szabály célja, hogy a lehető legrövidebb ideig álljon fenn olyan helyzet, amikor az épület és a föld tulajdonjoga kettéválik. Ezzel a Javaslat egyúttal figyelembe veszi a földtulajdonosnak az épület tulajdonának megszerzésére és az épület tulajdonosának a föld tulajdonának megszerzéséhez fűződő érdekeit.
* Az új Ptk. szakmai vitára bocsátandó tervezetének közzé tételét – a 2005. évi 3., 4-5. és 6. számokban – “A személyek” c. könyv fontosabb részleteinek közlésével kezdtük meg, majd a f. évi 1., 2., és 3. számában a “Családjog” c. könyv jelentős változást tartalmazó fejezeteinek közlésével folytattuk. Ebben a folyóirat-számban a “Dologi jog” c. könyv közlését kezdjük meg.
JEGYZETEK
1 19 9 3. évi XXXI. törvény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1 950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről.
2 Bíróság a Marckx v. Belgium [6833/74, 13/06/ 1979, A31] ügyben (Ítélet Nr. 63. és 64.).
3 Bíróság a Mellacher and others v. Austria ügyben [ 10522/83; 11011/84, 19/12/1989 A169] (Ítélet Nr. 42.).
4 Bíróság a Sporrong and Lönroth v. Sweden ügyben [7151/75, 7152/75, 23/09/1982, A52] (Ítélet Nr. 61.).
5 Bíróság a Tre Traktörer Aktiebolag v. Sweden ügyben [10873/84, 07/07/1989, A159] (Ítélet Nr. 52. és 53.). Hasonlóképp az Első Jegyzőkönyv 1. cikkelyének közérdek-tesztje szerint elbírálandó tulajdonelvonásnak ítélték meg a tulajdonos kavicsbányászati jogának megvonását környezetvédelmi érdekből. Bíróság a Fredin v. Sweden (No.1.) ügyben [12033/86, 18/02/1991 A192) (ítélet Nr. 40-56.).
6 Bíróság a Van Marle and others v. The Netherlands ügyben [8543/79; 8674/79, 16/06/1986 A101] (Ítélet Nr. 41.). Lásd még az ítélethez fűzött különvéleményt, amely szerint a Bíróság túlmegy az 1. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkelyének alkalmazási körén, amikor az egyébként üzleti értékkel bíró goodwillt is a cikkely értelmezése alapján a vagyon részeként kezeli (Sir Vincent Evan és Gersing bírók különvéleménye Nr. 4.).
7 Uo. és lásd a Bíróság ítéletét a The Holy Monasteries v. Greece ügyben [13092/87; 13984/88, 0 9/12/1994 A301-A].
8 Bíróság a Wiesinger v. Austria ügyben [ 1 1796/85, 30/10/1991 A213] (Ítélet Nr. 69-79).
9 A Bíróság a beavatkozást – amelynek célja az volt, hogy alacsony vételár fejében gazdát cserélt ingatlanok esetén az illetékfizetés kikerülését vélelmezve hatóság represszív célzatú elővásárlási jogot gyakorolt a generális prevenció érdekében – aránytalanul terhesnek ítélte. Bíróság a Hentrich v. France [ 1 1796/85, 30/1 0/1 991, A2 13] ügyben (Ítélet Nr. 4 9.).
10 Bíróság a Papamicbahpolopulos and others v. Greece ügyben [14556/89, 24/06/1993 A260-B] (ítélet Nr. 39.).
11 64/1993. (XII. 22.) AB hat. IV. 1. ABH 1993, 373, 379-382.
12 64/1993. (XII. 22.) AB hat. IV. 1. ABH 1993, 373, 379-382.
13 64/1993. (XII. 22.) AB hat. IV. 1. ABH 1993, 373, 379-382.
14 58/1994. (XII. 14.) AB határozat III. A. ABH 1994, 337, 338.
15 374/B/1996 AB határozat II. ABH 1996, 620, 621.
16 785/B/1997 AB határozat II. ABH 2001, 917, 918-919.
17 A lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Ltv.) 42. § (1) bekezdés.
18 A víziközlekedésről szóló 2000. évi XLII. törvény 11. § (3) bekezdés.
19 Lásd a légiközlekedésről szóló 1995. évi XCVII. törvény végrehajtásáról szóló 1 41/1 995. (XI. 30.) Korm. rendelet 5. § (1) bekezdését.
20 A halászatról és horgászatról szóló 1997. évi XLI. törvény 3. § (4) bekezdés.
21 A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény 10. § (2) bekezdés és 11. § (1) bekezdés.
22 Ltv. 37. § (2) bekezdés.
23 Ptk. 172. § d) és e) pont.
24 Lásd a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény 68. § (1) bekezdését.
25 Így például a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. tv. 68. § (2) bekezdése szerint a védett állat- és növényfaj egyede, továbbá a védett természeti képződmény kizárólagos állami tulajdonban van. Ez a szabály szükségszerűen bontja meg az alkotórész és a fődolog között a Ptk. szerint fennálló egységes kapcsolatot.
26 Mtj. 499. §-hoz fűzött indokolás.
27 A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyve. Budapest, 1963, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 117 . oldal.