Lenkovics Barnabás: A tulajdonszerzés-módok eredeti, illetve származékos jellege (PJK, 2003/3., 14-29. o.)

A cikk letölthető PDF formátumban is!

(de lege lata és de lege ferenda)*

1. Elméleti alapvetés

1.1. A tulajdon-szerzésmódok jelentősége

Mind a jogban, mind pedig a jogtudományban vannak axiomatikus tételek, melyeknek – köztudottan – sem a létjogosultságát, sem pedig az igazságtartalmát bizonyítani nem kell. Miért nem szorulnak ezek bizonyításra? Mert a jogi axiómák tartalmát és létjogosultságát egyaránt a több évszázados, sőt olykor-olykor, egyik-másik esetében a több évezredes társadalmi közfelfogás és jogi közmeggyőződés alakította ki, tette vitathatatlanná azáltal, hogy a történelmi és tudományos fejlődés lecsiszolt róluk mindent ami felesleges vagy vitatható. A magánjog hatalmas anyaga egészében bővelkedik ilyen axiomatikus tételekben, alapvető értékekben. Nem bátorság, hanem szűklátókörű vakmerőség volna ezen alapvető tételek, alapértékek bármelyikét nagyon alapos ok nélkül, mondjuk pillanatnyi társadalmi változások vagy személyes tudományos felfogások okán megváltoztatni vagy pláne “a történelem szemétdombjára dobni” (ahogyan azt a marxista jogtudomány művelői tették nem is oly rég).

A polgári jogot illetően ilyen általánosan elfogadott tétel, hogy az – mind történeti kialakulásában, mind hatályos anyagában – döntő mértékben vagyonjog. Ezt a felfogást nem sérti, ha elismerjük, sőt hangsúlyozzuk, hogy a vagyonjog mellett gyors ütemben és növekvő arányban fejlődik a személyi jog (különösen a személyiségvédelem és a szellemi alkotások, az immateriális javak védelme terén). A vagyonjog alapjogviszonya a tulajdonjogviszony. A tulajdonjogviszony léte szempontjából elsődleges kérdés a tulajdonjog megszerzése. Ezáltal az egész vagyonjog szempontjából is kiemelkedően jelentős kérdés a tulajdon-szerzésmódok törvényi szabályozása. A szerzésmódok szabályozása terén további axiomatikus tételek léteznek. Ezek közül a három legfontosabb, hogy a szerzésmódok törvényi felsorolása taxatív jellegű, az egyes szerzésmódok törvényi szabályai kogensek, továbbá hogy különbséget teszünk eredeti és származékos szerzésmódok között. Az átruházással, mint a legfontosabb és tömegesen előforduló származékos szerzésmóddal kapcsolatban ilyen axióma, hogy az a magyar jogban szigorúan jogcímes jelenség.¹ Az első három tétellel itt az elméleti alapvetés keretében foglalkozunk, a szerzésmód és jogcím kapcsolatáról pedig az átruházásnál lesz szó.

1.2. A szerzésmódok véges száma

A 19. század magánjogának tudománya dolgozta ki a dologi jogok “numerus claususának”, azaz véges számának a gondolatát.² Ennek lényege, hogy újfajta dologi jogot csak törvény hozhat létre, a személyek magánautonómiája erre nem terjed ki. Az európai magánjogi kódexek ennek megfelelően tételesen felsorolták az általuk elismert dologi jogokat (a tulajdonjogot és az egyes korlátolt dologi jogokat). A magánjogi tankönyvek ettől kezdve következetesen hangsúlyozzák a dologi jogok zártkörűségének elvét. A magyar jogirodalomban pl. Almási Antal megfogalmazásában: “a dologbeli jogosultságok sora zárt, úgy hogy az érdekelt felek ügyleti vagy bármely más rendelkezéseik útján sem létesíthetnek a forrásban el nem ismert új fajú dologbeli jogosultságot”.³ Mivel ebből következően a felek a dologi jogoknak csak a törvényben elismert fajtái, azaz típusai közül választhatnak, német szerzők a zártkörűség elvét a dologi jogban érvényesülő “típuskényszer” (Typenzwang) elvének is nevezik.⁴

A dologi jogban érvényesülő zártkörűség elvének legkézenfekvőbb magyarázatát Szladitstól olvashatjuk: “Az abszolút jogok szorosan zárt kört alkotnak, amelyen belül e jogok fajait név szerint fel lehet sorolni. Más típusú abszolút jogokat a felek akarata sem keletkeztethet, mert a felek magánautonómiája, a törvény különös felhatalmazása nélkül, nem háríthat kötelezettségeket kívülálló harmadik személyekre”.⁵ A zártkörűség elvének újabb keletű és egyben további magyarázatát adják az osztrák tankönyv szerzői. Szerintük az adott társadalomban érvényesülő vagyoni berendezkedéshez, “a vagyonmegosztáshoz fűződő jogbiztonság és áttekinthetőség elveiből következik, hogy a dologi jogok fajtáit a törvény pontosan előírja. A felek nincsenek abban a helyzetben, hogy új dologi jogot hozzanak létre. Más szóval létezik a dologi jogok, ,numerus claususa’, azaz véges száma”.⁶ Mivel a dologi jog a vagyonjog egészének alapja és egyúttal a társadalom vagyoni berendezkedésének a joga, ezen a téren fokozott jelentőséggel bír a jogbiztonság egyúttal alkotmányos követelménye és ettől elválaszthatatlanul az áttekinthetőség (Klarheit) elve. Hiszen bizonyos mértékig mindenki tulajdonos, jogosult, akivel szemben mint kívülálló mindenki kötelezett, és ez megfordítva is igaz, minden jogosult mint kívülálló, egyúttal kötelezett is a mások tulajdonával szemben. Ugyanakkor a társadalomnak mint egésznek, a magántulajdon közterhei és közkötelezettségei szempontjából nyomós közérdeke is fűződik a dologi jogviszonyok áttekinthetőségéhez. Ezt szolgálja és egyúttal nagy mértékben megkönnyíti a dologi jogok véges száma.

Lényegében ugyanezen nyomós indokok alapján mondhatjuk azt is, hogy a legfontosabb dologi (és egyúttal vagyoni) joghoz, a tulajdonhoz sem juthat bárki, tetszése szerinti módon. Ahogyan a dologi jog fajtákat, úgy a tulajdonszerzési módokat is a törvény alapján pontosan számba lehet venni, ezek törvényi felsorolása (ha nem is egy, hanem több törvényben) taxatív jellegű, azaz létezik a szerzésmódok zárt köre, véges száma is. A felek magánautonómiája nem csak új dologi jog fajtát nem keletkeztethet, de más módon sem keletkeztethet, mint amit törvény szerzésmódként elismer.

1.3. A tulajdonszerzés szabályainak kogenciája

A zártkörűség elvéhez logikusan kapcsolódik a másik dologi jogi alapelv, a tartalmi kötöttségelve (szemben a kötelmi jogban érvényesülő tartalom-meghatározás szabadságával). A felek számára nem csak a dologi jogok fajtái vannak törvényileg meghatározva, de azok lényeges tartalmi elemei is. Vagyis nem csak új fajta dologi jogot nem alapíthatnak, de a törvényileg adottakat sem tölthetik meg másfajta tartalommal, mint amit a törvény elismer. Ennek magyarázata is az, hogy míg a szerződés szabadon megállapított tartalma a két fél “magánügye”, kívülállókra az tipikusan nem hat ki, addig az abszolút szerkezetű dologi jogok tartalma minden kívülállóra mint “kötelezettre” kihat. Ezért tilos mind más fajta, mind pedig több kötelezettséget is a kívülállókra hárítani, mint amit és amennyit a törvény megenged. A tartalmi kötöttség elve ugyanúgy a jogbiztonságot és az áttekinthetőséget is szolgálja, ahogyan azt a zártkörűség elvénél is láttuk.

Az alapelv érvényesülésének szükségszerű követelménye a szerzésmódok tekintetében a törvényi szabályozás kogenciája. Ez azt jelenti, hogy a tulajdonszerzési módok mint tulajdonjogviszonyt keletkeztető jogi tények, tényállások minden lényeges elemét a törvénynek kell meghatároznia, mégpedig oly módon, hogy attól a felek – hacsak maga a törvény kivételt nem tesz – sem egyoldalú jognyilatkozattal, sem szerződéssel nem térhetnek el. Ha mégis eltérnek, az nem minősülne tulajdonszerzésnek (nem keletkeztetne tulajdonjogviszonyt), és kizárólag a felek közötti (kötelmi) hatállyal bírna. A megoldás nem zárja ki, hogy a felek több lehetséges szerzésmód között szabadon válasszanak (pl. a ráépítés törvényi szabályai helyett az átruházást – az adásvételt, ajándékozást – válasszák).

A kogenciának a dologi jogban nem csak a szerzésmódok tekintetében, hanem – főszabályként – a dologi jog egészében érvényesülnie kell (ugyanúgy, ahogy a státusjogok másik nagy csoportjában, a személyi jogban is). Ezért ezt a főszabályt – a szerzésmódok véges számának kimondásától eltérően – nem itt, hanem a dologi jogok bevezető rendelkezései (alapelvei) között célszerű kimondani.

1.4. Eredeti és származékos szerzésmódok megkülönböztetése

Tulajdonszerzés alatt általánosságban, a szó legtágabb értelmében mindazokat az eseteket értjük, amikor valamely dologra nézve tulajdoni jogviszony jön létre. Más szóval ez azt jelenti, hogy az adott birtokba vehető dolog fölött tulajdonosi hatalom keletkezik. A tulajdonjog megszerzése a tulajdonszerző személy szempontjából mindig új tulajdonjogviszony keletkezését jelenti. Ettől független ténykérdés, hogy magán a dolgon előzőleg, illetve a tulajdonszerzés pillanatában fennállott-e már egy korábbi tulajdonjog, vagy sem. Ha nem állott fenn előző tulajdonjog (mert a dolog eleve gazdátlan jószágként létezett, vagy mert az előző tulajdonosa felhagyott a tulajdonjogával és ezért vált gazdátlanná) eredeti tulajdonszerzésről beszélünk. Ennek legősibb és legtisztább esete a gazdátlan javak elsajátítása (régies nevén a foglalás: occupatio). Ha a tulajdonszerzéskor a dolgon fennállott egy előző tulajdonjog s az új tulajdonos joga azon alapszik, abból származik, akkor származékos szerzésmódról beszélünk. Ennek tipikus esete élők között az átruházás, halál esetére szólóan pedig az öröklés.

Határeset, ha tulajdonszerzéskor a dolgon fennállt ugyan egy előző tulajdonjog, az új tulajdonos tulajdonjoga mégsem azon alapszik, hanem attól függetlenül, arra tekintet nélkül keletkezik. Elméletileg ezt az esetet is – a tulajdonszerző szempontjából -eredeti szerzésmódnak mondjuk.

A tulajdonszerzési módoknak ezt a harmadik axiomatikus tételét, az eredeti és származékos szerzésmódok megkülönböztetését a jogtudomány dolgozta ki, a Ptk. ezt a felosztást (csoportosítást) így nem használja. Ezt az elméleti megkülönböztetést azonban nem csak a tulajdonjog megszerzésére, hanem szélesebb értelemben az alanyi magánjogok megszerzésére is használják. Ma már nem lehet bizonyosan tudni, hogy a tudományos gondolkodás a tulajdonszerzés eredeti és származékos megkülönböztetését absztrahálta-e és terjesztette ki bármely alanyi magánjog megszerzésére, vagy éppen megfordítva, a teljesen elvont, elméleti különbségtételt konkretizálta, vetítette rá a tulajdonszerzés törvényben felsorolt módozataira. Magának a megkülönböztetésnek azonban nem csak elméleti (dogmatikai), hanem gyakorlati jelentősége is van. Eredeti tulajdonszerzés esetén az új tulajdonjogviszony tartalmára nincs befolyással az előzőleg esetleg fennállt tulajdonjogviszony tartalma, így nem érvényesülnek az azt terhelő egyes korlátozások sem. Származékos tulajdonszerzés esetén azonban az előző tulajdonjog száll át az új tulajdonosra, azaz alanyváltozás következik be a tulajdonos személyében. Ez az alanyváltás azonban nem változtat a már fennállt tulajdonjogviszony tartalmán, az új tulajdonos a jogosultságokkal együtt a kötelezettségeket és korlátozásokat is “megszerzi”. Ezt juttatja kifejezésre az ugyancsak axiomatikus tétel: a származékos tulajdonszerzési módokat a “nemo plus iurus” elve uralja. Az előző tulajdonos nem származtathat át több jogot (kevesebb kötelezettséget) az új tulajdonosra, mint amivel maga rendelkezett (illetőleg őt terhelte). Így a származékos szerzésmódoknál szükségképpen jogelődről és jogutódról van szó, míg az eredeti szerzésmódoknál a “jogutódlás” fogalmilag kizárt.⁷

Az axiomatikus tételekről a bevezetőben mondottak alapján az eredeti és származékos tulajdonszerzési módok közötti megkülönböztetést elméleti-tankönyvi tételként a jövőben is fenn lehet, sőt fenn kell tartani. Kérdés azonban, hogy kell-e ennek tükröződnie valamilyen mértékben és módon a tulajdonszerzési módok új törvényi szabályozásában? A válaszadáshoz szükséges a megkülönböztetés alaposabb történeti-, elméleti- és gyakorlati megismerése.

2. Történeti gyökerek

2.1. Római jogi előzmények

A rómaiak iusgentium (helyenként ius naturale) és ius civile szerinti tulajdonszerzési módokat különböztettek meg. A ius gentiumon alapuló tulajdonszerzési módok voltak: az átadás (traditio), a foglalás (occupatio), a kincstalálás (thesauri inventio), a dologegyesülés (erre még a középkorban sem alakult ki latin szakkifejezés), a gyümölcsszerzés (fructuum perceptio) és a feldolgozás (specificatio). A ius civile szerinti tulajdonszerzési módok voltak: a mancipatio, az in iure cessio és az elbirtoklás (usucapio). A felsorolt kilenc legfontosabb tulajdonszerzési mód mindegyike egyedi dolog tulajdonjogának megszerzésére vonatkozott (így egyedi, különös jogutódlásnak – singularis successio-nak – minősült). Később ettől megkülönböztették több dolog, egy egész vagyon egyszerre, a maga összességében történő megszerzését (egyetemes jogutódlás – universalis successio). Ilyennek minősült az öröklés, a fizetésképtelen adós vagyonának megszerzése árverésen, a feleség vagyonának férj általi megszerzése manusos házasság esetében.⁸

A legújabb római jogi tankönyv szerzői kitérnek arra is, hogy később a római jog tudományában a tulajdonszerzési módokat további szempontok szerint is csoportosították. A pandektisták csoportosították a tulajdonszerzési módokat aszerint, hogy azok jogügyletekkel (kétoldalú jogügylettel a mancipatio, az in iure cessio és a traditio, egyoldalú jogügylettel az occupatio), vagy egyéb tényekkel valósulnak meg. Újabb csoportosítási szempont az, hogy a tulajdonszerzési módhoz szükséges-e valamilyen jogcím (causa v. titulus) vagy sem. Az elbirtokláshoz és az átadáshoz mindenképpen szükséges volt a causa, a mancipatio és az in iure cessio kausátlan (absztrakt) szerzés volt, a többi szerzésmód pedig eleve magában foglalta a tulajdonszerzési jogcímet.

Nem római eredetű, de a római jogra nézve is alapvető jelentőségű a később legáltalánosabban bevett felosztása a tulajdonszerzésnek eredeti és származékos szerzésmódokra. Eredeti szerzésmódról (acquisitio originaria) van szó, ha más jogától függetlenül keletkezik új tulajdonjog (így elbirtoklás vagy foglalás esetén), származékos szerzésmódról (acquisitio derivativa) pedig amikor a tulajdonjog mástól származik, vagyis az a tulajdont szerzőhöz jogutódlás címén kerül (traditio, mancipatio, in iure cessio). Egyértelműen római jogi eredetű viszont a származékos tulajdonszerzési módokra is alkalmazott – de ezen túlmenően általános érvényű – jogelv a “nemo plus iuris ad alium transferre potest, quam ipse haberet”. Az elv alól mindig kivétel volt a pénz átruházása, a posztklasszikus korban pedig az az eset is, amikor a fiscustól vásároltak meg egy olyan dolgot, amely nem volt a fiscusé.⁹

2.2. Magánjogi előzmények

Jelen tanulmány keretében nem lehet feladatunk az eredeti és származékos tulajdonszerzési módok európai elméleti és tételesjogi intézménytörténetét összehasonlító módszerrel részleteiben bemutatni. Elegendő itt – mint közismert tényre – a római jog máig ható továbbélésére (újjáéledésére, recepciójára) utalni, ami az egyik legmeggyőzőbb bizonyítéka a tradíció (itt a szó általános értelmében: a hagyomány) hatalmas erejének. A római jog legalapvetőbb jogtételei – gyakran jogelvekké absztrahálódva – “szó szerint” vagy lényegi tartalmukat illetően változatlanul ismétlődtek évszázadokon át, kortól és helytől függő árnyalatokkal gazdagodva. Az ismétlés, az átvétel éppúgy jellemző a jogtudományi művekre, tankönyvekre, mint az ezek nyomán születő tételes jogszabályokra, magukra a polgári törvénykönyvekre is.

Ez az általános megállapítás különösen igaz az olyan viszonylag “értéksemleges” jogintézményekre, mint amilyenek a tulajdonszerzési módok is. Ezek többségének tényállása időtől és helytől függetlenül egyforma, következésképpen az elméleti felosztásuk is “kortalan”, azaz évszázadokon át változatlan maradhatott.

Példaként csupán a hozzánk legközelebb álló és a magyar jogfejlődésre a legnagyobb hatást gyakorló Osztrák Polgári Törvénykönyvet (Optik.) említem. Ez a 380-445. §§-ban szabályozza a tulajdonjog megszerzését és megszűnését, ezen belül az egyes tulajdonszerzési módokat, három fejezetre bontva. A II. rész III. fejezet általános követelményként rögzíti a szerzésmód és a jogcím egységét “Czím és jogos szerzés nélkül tulajdonra szert tenni nem lehet” (380. §). Ezután a közvetlen szerzés címe és módja, az elsajátítás (foglalás) szabályai következnek, külön említve a vadászat és halászat jogát, valamint a méhrajok és más szelíd és szelídített állatok elfogását, továbbá az elhagyott ingók és ingatlanok elsajátítását (381-387. §§). Ezután következnek a találás szabályai, külön említve a kincstalálást (388-403. §§). A II. rész IV. fejezet a növedék általi tulajdonszerzésről szól, ezen belül külön említve a föld természeti gyümölcseit, az állat szaporulatát, az újonnan keletkezett szigetet, az elhagyott vízmeder, az áradvány ( sodorvány) és az elsodort föld tulajdonjogát, a felmunkálás (feldolgozás) és egyesítés (összekeverés, összevegyítés), a beépítés és a ráépítés szabályait (404-422. §§). A II. rész V. fejezete szól az átadás általi tulajdonszerzésről, mint közvetett szerzésmódról, melynek jogcímeiként a szerződést, az öröklést, a bírói ítéletet és a törvényi rendelkezést említi. Külön-külön említi az átadás módozatait, ingóknál a testi, a jelképes és a kijelentés általi átadást, ingatlanok esetén a telekkönyvi bekebelezést, mindkét dologfajtánál rendezve a többszöri eladás esetét is (423-441. §). Az Optk. külön §-ban rögzíti a nemo plus iuris elvét is (442. §).

Ha a két ősi, ius civile szerinti tulajdonszerzési módot, a mancipatiot és az in iure cessiot figyelmen kívül hagyjuk, a maradék hét római jogi szerzésmódból hat itt szerepel az Optk. rendszerében, a hetedik, az elbirtoklás rendszertanilag később, mint “jogszerző elévülés” kerül szabályozásra (1466. § ), egyértelműen a tulajdonjog megszerzéseként. Az Optk. felsorolásából az is nyilvánvaló, hogy az egyes tulajdonszerzési módok “absztrakt” jellege erősödött azáltal, hogy az általános tényállások speciális tényállásokkal egészültek ki.

Ami pedig a tulajdonszerzési módok elméleti (tankönyvi) osztályozását illeti az a 17-18. századig a római jogi tankönyvek felsorolását, majd annak nyomán az Optk. és Code Civil rendszerét tükrözi. Így a magyar magánjog fejlődésének első mérföldkövét jelentő 1845-ös tankönyv (Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban, 219-229. oldalak) lényegében az Optk. római jogi gyökerű felsorolását követi és még nem használja az eredeti és származékos szerzésmódok közti különbségtételt. Helmut Coing utal rá, hogy bár az “originär” és “derivativ” szerzésmódok megkülönböztetését már Hugo Grotius használta a “De iure belli ac pacis”-ban, más szerzők még a 18. században is többféle terminológiát használtak. A 19. században azonban mondhatni egyeduralkodóvá és teljesen egybehangzóvá válik az eredeti és származékos szerzésmódok megkülönböztetése.¹⁰ Emellett – a telekkönyvi rendszer kiépülése folytán – elterjed az ingók és ingatlanok szerzésmódjainak külön-külön történő tárgyalása, szükségszerű átfedésekkel (pl. az elbirtoklás, átruházás, öröklés eseteiben). Ennek illusztrációjaként is csupán egyetlen munkát Szladits Károly: Dologi jog című művét említjük,¹¹ amely egyfelől összefoglalta a megelőző bő évszázados tudományos gondolkodás eredményeit, másfelől pedig erős befolyást is gyakorolt a későbbi tudományos fejlődésre, tankönyvi irodalomra és a jogalkotásra is.

A tankönyvnek a tulajdonjog megszerzéséről szóló része azonnal azt eredeti és származékos szerzésmódok megkülönböztetésével indul: “A tulajdonszerzés, mint mindennemű jogszerzés vagy származékos vagy pedig eredeti szerzésmód.” A megkülönböztetést olyannyira adottnak és közismertnek tekinti, hogy az eredeti szerzésmód fogalmát meg sem határozza, az csak a származékos szerzés fogalmából (“a contrario” értelmezéssel) olvasható ki. “Származékos az olyan szerzés, amely jogi hatályát a korábbi jogosult jogából meríti: annak fennállásától függ és csak annak korlátai között érvényesül”. Részleteiben ezt a fogalmat sem fejti ki, csupán utal a két legfontosabb esetére, az élők közötti átruházásra és az öröklésre, viszont rögtön ezután hosszasan kifejti a szerzésmód és a jogcím kapcsolatát az élők közötti tulajdonátruházás körében (erre később még visszatérünk). Ezután előbb az ingók tulajdonának szerzését tárgyalja a következő sorrendben: 1. átruházás (ideértve a nem tulajdonostól való szerzés eseteit is); 2. öröklés; 3. uratlan dolog elsajátítása (foglalás); 4. találás, kincslelet; 5.gyümölcsszedés; 6. egyesülés, átalakítás; 7. elbirtoklás. Jól látható, hogy a szerzésmódok tárgyalása (a két ősi ius civile szerinti szerzésmód és az öröklés kivételével) lényegében megegyezik a római jogból ismert felsorolással és nem alkalmazza az eredeti és származékos szerzésmódok megkülönböztetése szerinti csoportosítást. Az ingatlanok szerzésmódjairól szóló rész túlnyomóan a telekkönyvi jogot tartalmazza, majd a szerzésmódokat két csoportba sorolja: 1. tulajdonszerzés telekkönyvi bejegyzéssel (átruházás, bírósági végrehajtás és kisajátítás) és 2. tulajdonszerzés telekkönyvön kívül (öröklés, élők közti váromány és elbirtoklás).

Érdekességként meg kell említeni, hogy Szladits ebben a tankönyvben még külön megemlíti a “nem telekkönyvezett” ingatlanok szerzésmódjait: ingó módjára egyszerű átadással, ha már valaki birtokában volt, ha pedig még uratlan, akkor foglalással. Itt említi az újonnan keletkezett ingatlanrész (iszapolás, sodorvány, elhagyott meder, mederben támadt sziget) növedék útján való tulajdonszerzését is, amely mindig már meglévő ingatlanhoz járul új alkotórészül.

2.3. A Ptk. közvetlen előzményei

Itt természetesen nem az 1945-1959 közötti nagyarányú társadalmi-gazdasági-jogrendszerbeli változásokról van szó, bár azok a polgári jog jelentős részét is alaposan átformálták, hanem egyrészt az 1928-as Magánjogi törvényjavaslatról, másrészt a Szladits által szerkesztett Magyar Magánjog I-VI. kötetéről, ami 1939-1942 között jelent meg, és amelyek a Ptk. tételesjogi és jogtudományi előzményeinek tekintendők. Állításunkat részben arra alapozzuk, hogy ez a két alkotás jelenti a magyar magánjog tudományának és kodifikációs kísérleteinek a csúcsát és azt a gondolati közeget, melyben az 1959-es Ptk. kodifikátorai felnevelődtek, részben pedig arra a már említett sajátosságra, hogy a tulajdonszerzési módok – hasonlóan a magánjog számos más alapintézményéhez – kortalanok, politika- és rendszersemlegesek. Megjegyzendő az is, hogy a klasszikus magánjogi értékek Ptk.-ban történő átmentéséhez kedvezett a történelmi pillanat is: az 1956-os forradalmat leverő hatalom a politika síkján a megtorlás és elrettentés gyakorlatát folytatta ugyan, a személyi és főleg a vagyoni viszonyok körében azonban – a társadalom szabadság és autonómia iránti igényére tekintettel, valamint a konszolidáció érdekében – átmenetileg nagyfokú engedményeket is tett. A magyar Ptk. ennek köszönhetően – “szocialista” jelzője ellenére – tartalmilag az összes többi szocialista ország polgári törvénykönyvéhez képest a leginkább hasonlított a nagy nyugat-európai kódexekhez és ennek következtében bizonyult a leginkább időtállónak is. (Ezt a tényt önmagában véve sem szabad figyelmen kívül hagyni az újrakodifikálás során!)

Az Mtj. a tulajdonszerzés módjait az ingatlanok és ingók szerinti bontásban tárgyalja. Az ingatlanok tulajdonának négyféle általános szerzésmódját említi, mindegyikhez különös eset(ek)et is kapcsolva.

1. Átruházás. “Ingatlan tulajdonának átruházásához szükséges, hogy a felek a tulajdon átruházásában érvényes jogalapon megegyezzenek és hogy a tulajdont a szerző javára a telekkönyvbe bejegyezzék” (539. §). Ha a jogalap szerződés, annak érvényességéhez okirat szükséges. Az átruházás különös eseteként szerepel az élők közötti váromány, “ha az átruházó az ingatlan tulajdonát bontó feltétellel vagy véghatáridővel ruházza át olyképp, hogy a feltétel teljesülésével vagy határidő elteltével a tulajdon egészen vagy részben reá visszaszálljon vagy harmadik személyre szálljon át, a tulajdon visszaszállása vagy átszállása a feltétel teljesülésével vagy a határidő elteltével telekkönyvi bejegyzés nélkül is bekövetkezik” (540. §).

2. Növedék. “A telek tulajdonosa megszerzi annak a dolognak a tulajdonát, amely a telek alkotórészévé válik” (541. §). Különös esetekként szerepelnek a folyóvíz elhagyott medre és a folyóvízben újonnan támadt sziget, a természetes iszapolás és a sodorvány, a tó, mocsár vagy láp kiszáradt medrének megszerzése a parti telek tulajdonosa által, továbbá a beépítés és a beültetés-bevetés tulajdonjogi következményei.

3. Elsajátítás. Az Mtj. (ma is követhető módon) lehetővé tette az ingatlan tulajdonáról való lemondást telekkönyvi bejegyzéssel (561. § ) és az ilyen módon gazdátlanná lett ingatlan elsajátítását a fekvés szerinti község által, az elsajátítás telekkönyvi bejegyeztetésével (548. §). Az ilyen elsajátítás akadálya a már bekövetkezett elbirtoklás lehetett.

4. Elbirtoklás. Az Mtj. többféle elbirtoklási időt ismert. Jóhiszeműen szerzett birtok esetén az elbirtoklási idő 32 év volt (549. §). Rosszhiszeműen (bűncselekménnyel vagy vétkesen tilos önhatalommal) szerzett birtok az elbirtoklást kizárta. Alaki hibás szerződéssel szerzett ingatlan elbirtoklásához azonban már 3 év is elegendő volt (550. § – ez a megoldás ma is indokolt volna!). Ugyanennyi volt a gazdátlanná vált ingatlan elbirtoklási ideje is, ha a 3 év a községi elsajátítás előtt letelt (551. §).

Ingók tulajdonának megszerzése alatt a hat klasszikus szerzésmód szerepel azzal, hogy a találásnak az Mtj. három külön nevesített esetét említi.

1. Az első helyen szereplő átruházáshoz – a római jogi hagyományt és az Optk.-t követve – az Mtj. is megkövetelte az érvényes jogalapot (562. §). Nem követelte meg viszont azt, hogy az átruházó maga tulajdonos legyen, hanem csak azt, hogy a szerző fél jóhiszemű legyen és visszterhesen szerezzen (563. § ). Ezzel a nem tulajdonostól való tulajdonszerzést mind a Kereskedelmi Törvénynél, mind az azt követő ma hatályos Ptk.-nál szélesebb körben ismerte el, bár kivételként kezelte azokat az eseteket, amikor a tulajdonos a dolog birtokát erőszak, fenyegetés vagy egyébként akaratán kívüli okból vesztette el.

2. Az elsajátításhoz a “sajátjául” való birtokbavétel volt szükséges, kivéve, ha az elsajátítást törvény tiltja, vagy az másnak az “elsajátító jogát” sérti (567. §). Gazdátlan ingóként szabályozta az Mtj. a vadállat, a hal, a gazdátlanná vált szelídített állat és az elszállt méhrajbefogását.

3. Találással egy év elteltével lehetett megszerezni az elveszett ingó dolog tulajdonjogát, feltéve, hogy a találó az őt terhelő kötelességeknek eleget tett (a jogosult kutatása, értesítése, hatósági bejelentés). Részben e kötelességek teljesítését ösztönözte a találódíj pontos törvényi meghatározása (571-581. §§).

A találás általános szabályai után az Mtj. speciális szabályokat írt elő a magánlakásban, a közhatóság, közforgalmú vasút vagy más nyilvános közlekedési intézet vagy vállalat helyiségében történő találás, illetőleg a kincstalálás eseteire (582-597. §§).

4. Átalakítás elnevezéssel szerepelt az idegen ingó dolog feldolgozása vagy egyéb módon történő átalakításával egy új ingó dolog előállítása. Az átalakítást végző tulajdonszerzésnek feltétele volt, hogy ezt a maga számára végezze és munkájának értéke nagyobb legyen a feldolgozott anyag értékénél, valamint, hogy jóhiszemű legyen. Az átalakító tulajdonszerzése harmadik személynek az anyagot terhelő jogát megszüntette (598-599. §§).

5. Egyesítés és vegyítés. Különböző tulajdonosok ingó dolgainak “elválaszthatatlan” egyesítése (összekeverése, összeolvasztása, egyéb módon történő összevegyítése) az Mtj. alapján is – főszabály szerint – közös tulajdont keletkeztetett, ami alól kivételt a legértékesebb dolog (“főalkotórész”) tulajdonosának tulajdonszerzése jelentett (600-602. §§).

6. Az elbirtoklás szabályai ingókra nézve lényegében ugyanazok, mint ingatlanokra nézve, kiegészítve azzal, hogy a nemtulajdonostól jóhiszeműen, de ingyenesen szerzett dolog tulajdonjogának megszerzéséhez is három év elbirtoklási idő volt szükséges. Ha az elbirtokló a három éven belül tudomást szerzett arról, hogy a dolog nem volt az átruházó tulajdona, ez az elbirtoklást kizárta (603-606. §§).

A Szladits Károly által szerkesztett Magyar Magánjog I-VI. kötetében – amit máig is a klasszikus magyar magánjog-tudomány csúcsának tekintünk – a tulajdonjogról szóló részt (az V. kötetben) Kolosváry Bálint írta. Ennek negyedik fejezete viseli “a tulajdonjog megszerzése” címet, de az ötödik fejezetben “a tulajdonjog módosulása és a növedék” címszó alatt is több hagyományos tulajdonszerzési módot tárgyal.¹² A tulajdonjog megszerzése fejezetcím után “a tulajdonszerzési módok általában” alcím alatt rögtön az eredeti és származékos szerzés (acquisitio originaria, derivativa) közötti különbségtétellel kezd, mégpedig általánosítva, az alanyi magánjogok keletkezésénél. Meghatározása szerint eredeti szerzésnél “a jogi hatást előidéző jogi tény más személy jogától független, eddig még nem létezett jogot teremt”, míg származékos szerzésnél “a jogszerzés ténye csak mások jogától feltételezetten, tehát már fennálló és létező jogokat kapcsol át más jogalanyhoz”. “Amihez képest: eredeti jogszerzésnél ‘jogutódlás’ soha nincs, a származékosnál ellenben szükségképpen jogelődről és jogutódról van szó.” Ezt az általánosított megkülönböztetést vetíti aztán rá a tulajdonjog megszerzésére is, és rögtön áttér az egyes szerzésmódok tárgyalására. A szerzésmódokat három csoportba sorolva tárgyalja. Eredeti tulajdonszerzési módok alatt szerepelnek: 1. az uratlan dolgok elsajátítása (ezen belül az állatfogás, a vadászati és a halászati jog és a méhraj befogása); 2. a találás (és külön a kincslelet); 3. a gyümölcselválasztás (ha ez nem a tulajdonost, hanem pl. a haszonélvezőt, a jóhiszemű birtokost illeti meg). A származékos szerzésmódokat két csoportra bontva külön tárgyalja ingóknál és ingatlanoknál. Ingók származékos szerzésmódjaiként szerepelnek: 1. az átruházás (átadás); 2. az elbirtoklás; 3. a feldolgozás (hozzákapcsolva a vegyítés-összesítés); 4. az öröklés. Ingatlanok származékos szerzésmódjai: 1. telekkönyvi bejegyzéssel (ezen belül az érvénytelen bejegyzésen alapuló telekkönyvi elbirtoklással); 2. telekkönyvön kívül örökléssel és 3. telekkönyvön kívüli elbirtoklással.

Kolosvárya tulajdonjog módosulásaként tárgyalja a dolog “terjedelmének” változásához igazodóan a rá vonatkozó tulajdonjog terjedelmi változásait, megnövekedését vagy viszont, a megszűkülé-sét. A növedék (accessio) általános fogalma után külön-külön tárgyalja az ingó dolog ingó növedékét (az alkotórésszé, mellékdologgá válását), ingatlan ingó növedékét (itt szerepel a beépítés és a ráépítés, a bevetés és beültetés) és ingatlan növedékét (szigetképződés, elhagyott folyómeder, iszapolás, sodorvány és kiszáradt tó, mocsár).

Anélkül, hogy ezt a rendszert részleteiben és érdemben bírálnánk, annyit megállapíthatunk, hogy elméleti értelemben kissé elnagyolt és több ponton vitatható. Ennek a megállapításnak is csak annyiban van jelentősége, amennyiben a ma hatályos Ptk. kodifikációjára is hatással volt.

3. Szerzésmódok de lege lata

3.1. Szerzésmódok a Ptk.-ban

Az 1960. május 1-jén hatályba lépett 1959:IV. tv. Harmadik Részének I. Címén belül a XI. fejezet (117-138. §§) szól a tulajdonjog megszerzéséről. A miniszteri indokolás¹³ szerint ez a fejezet “a tulajdonjog megszerzésének közös, minden tulajdoni formánál előforduló eseteit szabályozza. Az ebben a fejezetben foglalt felsorolás azonban nem tartalmazza a tulajdonszerzés valamennyi elismert jogcímét: a társadalmi tulajdon keletkezése más módokon is bekövetkezhet; ezeket a XIV. és XV. fejezet – ha nem is kimerítő jelleggel – szabályozza, az öröklés útján való tulajdonszerzésről pedig az Ötödik Rész rendelkezik.”

A XI. fejezetben foglalt felsorolás kilenc szerzésmódot említ külön nevesítve, ezek – törvényi sorrendben – a következők (a ma hatályos §-számozással!):

1. Tulajdonszerzés átruházással (117-119. §§ );

2. tulajdonszerzés hatósági határozattal és árverés útján (120. §);

3. az elbirtoklás (121-1245. §§);

4. a termékek, a termények és a szaporulatok elsajátítása (125. §);

5. a növedék (126. §);

6. a gazdátlan javak elsajátítása (127. §);

7. a vadak, a halak tulajdonjogának megszerzése (128. §);

8. a találás (129-132. §§),

9. a feldolgozás és az egyesítés (133-138. §§). A társadalmi tulajdonra vonatkozó külön szabályok között a XIV. fejezetben “az állami szocialista tulajdonjog” sajátos szerzésmódjaként került elhelyezésre a kisajátítás (177. §), a szövetkezeti szocialista tulajdonjogról szóló XV. fejezetben pedig semmilyen szerzésmódot nem említett a törvény. Az örökléssel (598. és 673. §) együtt tehát a Ptk. tizenegy tulajdonszerzési módot tartalmaz külön nevesítve, rendszertanilag három helyen, és csak a miniszteri indoklás utalt rá, hogy “nem kimerítő jelleggel”. Nem mondta ki a szerzésmódok véges számának elvét, sem a szabályozás kogens jellegét, nem tett említést az eredeti és származékos szerzésmódok közti különbségről és nem tartalmazta -direkt formában – a “nemo plus iuris” elvét sem.

A Ptk. szerzésmódokra vonatkozó eredeti (1959-es) szabályainak részletes ismertetése ma már nagyobbrészt “szocialista” jogtörténeti feladat volna, hiszen az azóta hatályon kívül helyezett részletszabályok kivétel nélkül a szocialista állami és szövetkezeti tulajdont privilegizálták. Jelen tanulmány szempontjából elegendő néhány – részben máig is ható – sajátosságát kiemelni.

A miniszteri indoklás szerint a magyar Ptk. “az egyes szerzésmódok sorrendje terén szakít a számos törvénykönyv által követett és főleg didaktikai értékű gyakorlattal. A szabályozást ugyanis nem az ún. eredeti szerzésmódokkal kezdi, hanem a gyakorlatilag legjelentősebb tulajdonszerzési móddal: a szerződésen alapuló tulajdonszerzésre vonatkozó rendelkezéseket helyezi a fejezet élére”. Ehhez két megjegyzést érdemes fűzni. Az egyik, hogy az eredeti és származékos szerzésmódok fogalmát és elhatárolását nem csak a Ptk., de a miniszteri indokolás sem tartalmazza, itteni és későbbi ezekre történő utalásai alapján azonban azt mondhatjuk, hogy mintegy adottnak, köztudottnak (triviálisnak) tekinti. Ami pedig a szerzésmódok törvényi sorrendjét illeti, abban legfeljebb az Optk. “hagyományával” szakított, ami első helyen valóban a legősibb és legeredetibb szerzésmódot, az elsajátítást említi (381. §), de nem szakított a BGB (925-984. §§) és az 1928-as magyar Mtj. (539-608. §§) megoldásával, melyek – nyilván azonos indokkal – mind ingatlanok, mind ingók szerzésmódjai tekintetében az átruházással kezdték a felsorolást. A Ptk. sajátossága ezekhez képest legfeljebb az, hogy nem külön csoportosítva szabályozza az ingatlanok és ingók szerzésmódjait, hanem az egyes szerzésmódokon belül, ahol ennek jelentősége van, utal az eltérésekre [pl. az átruházásnál a 117. § (3); hatósági határozat és árverés esetén a 120. § (1) és (3); elbirtoklásnál 121. § (3) és (4) stb.].

Az első helyen említett átruházásról az indoklásból nem csak az derül ki közvetve, hogy származékos (nem eredeti) szerzésmód, hanem az is, hogy főszabályként a “nemo plus iuris” elv uralma alatt áll. Erről akkor van szó, amikor az indokolás kimondja, hogy “a nem-tulajdonostól való tulajdonszerzés elismerésével a javaslat a származékos jogszerzésre vonatkozó alaptételt, a nemo plus iuris (…) elvet töri át célszerűségi okokból, a forgalmi biztonság érdekében”.

A nemtulajdonostól való tulajdonszerzéssel kapcsolatban csak az elmúlt évek megélénkült ingatlanforgalma miatt vetődött fel, hogy a Ptk. szabálya vajon ingatlanokra is alkalmazható-e? Erről sem a Ptk. szövege, sem a miniszteri indoklás expressis verbis nem szól. Az 1875-ös Kereskedelmi Törvényés az Mtj. is egyértelműen kimondta, hogy ez a kivételes tulajdonszerzés csak ingó dologra nézve lehetséges. Az Mtj. ráadásul ezt a szerzést a külön csoportosításban szereplő ingó szerzésmódok között helyezte el. A Ptk. viszont – sem az eredeti-származékos, sem az ingatlan-ingó csoportosítást nem alkalmazva – rendszertani eligazítást sem ad. Ugyanakkor a miniszteri indokolás – történeti előzményként – határozottan utal a Kt. szabályára, két vonatkozásban is. Először, hogy a Ptk. “tudatosan tér el” a Kt. fogalmazásától, amikor nem a “kereskedő üzletében”, hanem a “kereskedelmi forgalomban” kitételt használja, követve a kialakult bírói gyakorlatot, amely “a tulajdonszerzést elismeri akkor is, ha a vásárlás vásáron, vagy olyan helyen és időben történt, ahol és amikor a megvásárolt dologhoz hasonlóakat általában árusítani szokták”. “Annyiban viszont követi a javaslat a Kt. rendelkezéseit, hogy a szabály hatályát a kereskedelmi forgalomban történt eladások
esetére korlátozza”, így nem alkalmazható arra az esetre, ha maga a kereskedő vásárol. Ingatlanokat pedig boltokban, vásárokon, piacokon stb. nem szokás “árusítani”. De talán ennél is erősebb érv, hogy a Ptk. kodifikátorai számára azért volt egyértelmű, hogy a 118. § alapján csak ingókat lehet nemtulajdonostól szerezni, mert a 117. § (3) már egyértelművé tette: ingatlan tulajdonjogát csak ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel lehet átruházás útján megszerezni, a bejegyzett tulajdonos személye így mindig ismert, az ingatlan tulajdonjogát tehát a 117. § (1) főszabálya szerint csak a bejegyzett tulajdonostól lehet megszerezni. Vagyis ingatlanokra nézve a nemtulajdonostól való tulajdonszerzés fogalmilag kizárt. A visszaélések és viták megelőzése érdekében azonban a 117. és 118. §§ szabályait ebben a kérdésben egyértelművé kell tenni.

A hatósági határozat és árverés tekintetében az indoklás nyomán mindig is általánosan elfogadott volt, hogy ezek eredeti szerzésmódok, vagyis az új tulajdonjog a közhatalmi aktuson mint jogi tényen alapul, tekintet nélkül az előző tulajdonos tulajdonjogára, sőt arra is, hogy az tulajdonos volt-e egyáltalán. A Ptk. újítása, ezen szerzésmódok kiemelése az átruházás és a nemtulajdonostól való szerzés esetei köréből és eredeti szerzésmódokká való átminősítésük elméletileg és gyakorlatilag is elfogadottá vált. Jóhiszemű harmadik személyek adott ingatlanra vonatkozó, ill. az előző tulajdonossal szembeni jogainak és törvényes érdekeinek védelmét az ingatlan árverés kivételkénti kezelése és az állam kártalanítási kötelezettsége kielégítően biztosítja.

Az elbirtoklás egyszerűsített szabályozása is bevált, problémát egyedül a társadalmi tulajdonban lévő, vagy az állam, ill. szövetkezet birtokából jogtalanul kikerült dolgok (ingatlanok, alapvető termelési eszközök, de nem a személyi tulajdon szokásos tárgyai) elbirtoklásának előbb a kizárása [121. § (3) bek.], majd e tiltó szabály hatályon kívül helyezése okozta, sőt fogja okozni (2001. június 8-hoz közeledve, amikor lejár ezekre nézve is az 1991. június 9-én kezdődött 10 éves elbirtoklási idő). Külön speciális problémát jelent(ett), hogy a Ptk. arról sem mondott semmit, hogy a társadalmi tulajdonon belül, azok alanyai között lehetséges-(volt-)e az elbirtoklás?

A hagyományosan gyümölcsszedésnek nevezett szerzésmód helyett a Ptk. a termékek, termények és szaporulat elsajátításáról rendelkezett. Az elsajátítás módjaként azonban különbséget tett az elválás tényével, vagy ezen túlmenően a birtokbavétellel történő tulajdonszerzés között. Sőt utalt arra is, hogy a termékek, termények és szaporulatok tulajdonjogát ezeknél korábban is meg lehet szerezni, pl. az eredeti 152. § (2) bekezdése szerinti földhasználat joga (később tartós földhasználat) alapján már a keletkezéssel.

Mivel a föld gyümölcsei egyúttal növedéknek is minősülnek, ha ezek nem a föld tulajdonosát illetik, ezekre a termék, termény, szaporulat elsajátításának szabályai az irányadók (a 126. §-nak a 125. § -ra utaló szabálya alapján). A földtulajdonos növedék útján való tulajdonszerzését a Ptk. – eltérően Kolosváry Bálinttól -nem a tulajdonjog módosulásának, hanem (visszatérve a hagyományos felfogáshoz) önálló szerzésmódnak minősítette. Az indokolás említi meg ennek tipikus eseteiként a vadon növő fát, természetes iszapolást, a parthoz sodort földdarabot stb. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez a stb. nem terjedt ki a folyóvíz elhagyott medrére, az újonnan keletkezett szigetre, a kiszáradt tóra, mocsárra, lápra. Ezeket ugyanis a Ptk. az állami szocialista tulajdon kizárólagos (és forgalomképtelen) tárgyaivá nyilvánította [172. § b) és c) pont].

A gazdátlan javak elsajátításával a Ptk. eredeti szövege szerint csak a “személyi tulajdon szokásos tárgyain” lehetett – birtokbavétellel – tulajdont szerezni. Minden más dolog – ha nem volt tulajdonosa – az állam tulajdonába került. A 127. § ma hatályos szövegét: “Ha a dolognak nincs tulajdonosa, azon birtokbavétellel bárki tulajdonjogot szerezhet” – az 1991:XIV. tv. állapította meg. A szabály felveti a gazdátlan (de birtokba vehető) és az uratlan (birtokba nem vehető, emberi uralom alá nem hajtható) dolgok definíciójának, egymástól való elhatárolásának és körük törvényi meghatározásának szükségességét. A 21. század egyik fontos fejleményeként, az egészséges környezethez való alapjog erősödésének eredményeként várható a természeti javak egyre szélesedő körének az emberi uralom alóli kivétele és velük szemben az emberi (állami, társadalmi és egyéni) kötelezettségek (mint törvényi, azaz alanyi kötelezettségek) megfogalmazása. Már ma is ilyenek a fokozottan védett növény- és állatfajok, természetvédelmi területek és egyes természeti értékek (pl. barlangok).

A gazdátlan javak elsajátításának általános szabályát speciális szabállyal egészíti ki kezdettől fogva a Ptké. I. 22. §-a a méhraj befogásáról. A szabályt nem csak hagyománytiszteletből, de a méhészet és méztermelés nemzetgazdasági és táplálkozástudományi jelentősége okán is be kell emelni a törvény szövegébe.

Mind a Ptk. eredeti, mind a ma hatályos szövege a gazdátlan javak elsajátításától különválasztva, önálló tulajdonszerzési módként említi a vadak és halak tulajdonjogának megszerzését. Ezt a megoldást eddig a vadak és halak gazdátlan javak köréből az állami tulajdon tárgyává minősítése és a vadászati és halászati jog mint tulajdonszerű jogok földtulajdontól való elválasztása indokolta. Mára ugyanezt a megoldást általánosságban az élővilág, az élő dolgok és különösen a természeti javak fentebb említett fokozott védelme indokolja, a megoldás tehát az új törvényben is változatlanul fenntartandó. A vadak és halak tulajdonjogáról valamint a vadászati és halászati jogról ezután is külön törvényben kell részletesen rendelkezni, ezekre azonban a Ptk.-ban – itt is a kódex-jelleg hangsúlyozása érdekében – utalni kell.

A találás Ptk.-beli szabályozása (129-132. §§) pl. az Mtj.-hez képest (571-592. §§) túlzottan rövidre és leegyszerűsítettre sikeredett, ráadásul eredetileg a “személyi tulajdon szokásos tárgyai” körére szűkítetve. A találódíjnak a nagyobb értékű dolgokhoz kötése és mértékének törvényi meghatározatlansága (“méltányos összegű”), különösen pedig kincslelet esetén az államnak történő felajánlási kötelezettség mellett a “megfelelő díjazás” mértékének az államra bízása eddig a találás tényének eltitkolására és “törvénytelen” tulajdonszerzésre “ösztönözte” a találókat (ld. a rakamazi honfoglaláskori kincslelet vagy az ún. Seuso-kincsek negatív példáit). A találás szabályozása terén tehát ezeken a gyenge pontokon feltétlenül változtatni kell.

A Ptk.-ban utolsóként szabályozott tulajdonszerzési mód körében a feldolgozás (átalakítás) és az egyesítés (vegyülés) klasszikus szabályai (133-134. §§), valamint a beépítés szabálya [136. § (1) bek.] kiállta az idő próbáját, bár nagy gyakorlati jelentősége egyiknek sem volt. Az állami és szövetkezeti tulajdon privilegizált helyzetét biztosító eredeti 135. §, 137. § (2) és 138. § (4) bekezdések hatályon kívül helyezése valamint a gyakorlati tapasztalatok és igények törvényi megjelenítése következtében jelentősen átalakult és kibővült viszont ezen a tulajdonszerzési módon belül a ráépítés szabályozása (ma a 137-138. §§). Különösen fontos ebben a körben két új szabály “kifejlesztése”. Az első szerint a ráépített épület lényegesen értékesebb volta ellenére a földtulajdonos kérheti, hogy az épület tulajdonosa a föld (vagy egy része) tulajdona (a több) helyett csak földhasználati jogot (kevesebbet) szerezzen [137. § (2) bek.]. Ez a szabály az eredeti földtulajdonos tulajdonjogának fokozottabb védelme mellett is sikeres érdekegyeztetést valósít meg. A másik új szabály a mindennapi életben leggyakrabban előforduló speciális ráépítés-fajták (más tulajdonában lévő épület bővítése, átépítése, ahhoz hozzáépítés, vagy a már beépített idegen földön újabb épület építése) közös tulajdont keletkeztető szerzésmódja, ami leggyakrabban a házassági-családi vagyoni viszonyok körében fordul elő és onnan került be a Ptk.-ba.

A kisajátítás mint az ingatlanok eredeti szerzésmódja az “idők folyamán” a legnagyobb arányú változáson ment keresztül (ezzel külön tanulmány foglalkozik). Itt csupán azt jegyezzük meg, hogy új szabályait a tulajdonszerzési módok körében indokolt rendszertanilag elhelyezni.

3.2. Szerzésmódok a Ptk. utáni tankönyvekben

A szocialista polgári jog mintegy négy évtizedes korszakából máig alapműnek tekintett Világhy-Eörsi-féle tankönyvben a tulajdonjogról szóló részt egészében Világhy Miklós írta. A kétkötetes, közel ezer oldalas műben a tulajdonjog megszerzésével harminchárom oldal (315-348. o.) foglalkozik. Ezen belül bő két oldal szól a tulajdonszerzés fogalmáról, a szerzés jogcíméről és módjáról, a jogcím és a szerzésmód kapcsolatáról. Az eredeti és származékos szerzésmódok fogalmát és elhatárolását a tankönyv öt sorban tartalmazza: “Tulajdonszerzés a tulajdonjognak minden eredeti megszerzése, amely nem alapszik a dologra nézve korábban fennállott tulajdonjogon. Tulajdonszerzés továbbá a tulajdonjog származékos megszerzése is, amely esetben a valakire nézve újonnan keletkezett tulajdonjog egy a dogon már korábban fennálló tulajdonjogon – rendszerint a tulajdonostól különböző, más személy tulajdonjogán – alapszik, abból származik.”¹⁴ Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy ez a tankönyv is – szinte szó szerint – követte a magyar (sőt európai) magánjogi jogirodalmi hagyományt, amit a Ptk. miniszteri indokolása is tükrözött: az eredeti és származékos szerzésmódok közti megkülönböztetést magától értetődőként használja, mintegy adottnak, sőt tudottnak veszi és a részletekbe menő elemzést, az egyes szerzésmódokkal való egybevetést mellőzi.

“Újított” viszont a tankönyv a szerzésmódok sorrendje és csoportosítása tekintetében. Ez a tankönyv sorolta először négy csoportba az egyes szerzésmódokat külön tárgyalva előbb az ingók, majd az ingatlanok szerzésmódjait, és mindkét csoporton belül előbb tárgyalva az eredeti és aztán a származékos szerzésmódokat. Ezzel visszatért a szerzésmódok tradicionális sorrendjéhez (és nem követte a Ptk.-t), az ingó-ingatlan bontás (a BGB és az Mtj. hatása) miatt viszont esetenként ismételte önmagát (a mindkét dologra alkalmazható szerzésmódok – hatósági határozat és árverés, elbirtoklás, átruházás, öröklés – esetében).

Ingók esetében a tankönyv négy eredeti (hatósági határozat vagy árverés; elbirtoklás; gazdátlan javak elsajátítása és találás) és hat származékos (átruházás; termékek, termények és szaporulatok elsajátítása; vadak és halak tulajdonjogának megszerzése; feldolgozás; egyesülés és öröklés) szerzésmódot tárgyalt. Az ingatlanok szerzésmódjait megelőzően a tankönyv tizenhárom oldalban magyarázta a telekkönyv intézményét, majd ingatlanok esetében három eredeti (hatósági határozat és árverés; elbirtoklás; kisajátítás) és öt származékos (átruházás; növedék; beépítés; ráépítés; öröklés) szerzésmódot tárgyalt. Érdekesség, hogy ezt követően (nyilvánvalóan Szladits nyomán) még külön megemlítette a nem telekkönyvezett ingatlan tulajdonjogának megszerzését “ingó módjára” mégpedig “rendszerint átadással, vagy ha a dolog uratlan, foglalással”.¹⁵

A két korszakos jelentőségű professzor tanítása éppúgy “meghatározó befolyást” gyakorolt tanítványaira, a későbbi tankönyvek, jegyzetek, kommentárok szerzőire, ahogyan saját tanáraik (Szladits, Kolosváry) rájuk. Sárándi Imre 1981-ben írt és öt változatlan kiadást megért egyetemi jegyzete, ha lehet még lakonikusabb tömörséggel intézte el (15 sorban) a tulajdonszerzés fogalmát, az eredeti és származékos szerzésmód közti különbségtételt, a szerzésmód és jogcím viszonyával pedig egyáltalán nem foglalkozott. Miután megállapította, hogy “a tulajdonjog megszerzése történhet eredeti és származékos módon”, ezek fogalmát így határozta meg: “Az eredeti jogszerzés másnak a dolgon fennálló jogától függetlenül történik, a származékos módon szerző más jogára támaszkodva szerez tulajdonjogot. E megkülönböztetésnek nem lényegtelen következményei vannak a tulajdonszerzőre nézve. Ezekre az egyes szerzésmódok tárgyalása során mutatunk rá.”¹⁶ Ez a “rámutatás” azonban a szerzésmódok túlnyomó többsége tekintetében elmaradt. Az egyes szerzésmódok csoportosítása és felsorolása tekintetében (ingók-ingatlanok, eredeti-származékos szerzésmódok, köztük a telekkönyv ingatlannyilvántartás intézménye) Sárándi változtatás nélkül átvette a Világhy-féle felfogást.

Lényegében ugyanez elmondható a rendszerváltozást követő első egyetemi jegyzetről is, amit jelen sorok szerzője írt,¹⁷ azzal az eltéréssel, hogy mind a tulajdonszerzés, mind az eredeti és származékos szerzésmód fogalmának meghatározása és elhatárolása tekintetében visszatért a Szladits-Világhy-féle viszonylag részletesebb magyarázathoz, újra nagyobb mértékben kitérve a jogcím és a szerzésmód kapcsolatára. Az ingók-ingatlanok szerzésmódjai szerinti bontást és ezen belül az eredeti-származékos szerzésmódok szerinti felsorolást ez a jegyzet is mechanikusan átvette tanító mestereitől.

A ma egységesen használt egyetemi jegyzet az előbbi átdolgozott és kis mértékben továbbfejlesztett változata.¹⁸ A “továbbfejlesztéssel” két irányban próbálkoztunk. Elődeinknél nagyobb őszinteséggel hasznosítottuk a klasszikus magyar magánjog szocializmus előtt elért eredményeit, másfelől igyekeztünk felhasználni az európai (elsősorban az osztrák-svájci-német) jogtudomány (tankönyvi irodalom) időközben (a mi szocializmusunk időszaka alatt) elért eredményeit. Ez a próbálkozás az eredeti és származékos szerzésmódok megkülönböztetése, valamint a szerzésmód és jogcím kapcsolata tekintetében érdemi változást nem hozott – magyarázatként megkockáztatva és következtetésként előrebocsátva – azért, mert érdemi változtatásra valószínűleg nincs is szükség. (A hatályos jegyzet tulajdonszerzéssel foglalkozó hatodik részét jelen tanulmányhoz mellékelem.)

3.3. Szerzésmódok egyes külön törvényekben

A magyar polgári jog hatalmas anyaga igen jelentős arányban a Ptk.-n kívüli polgári jogi és komplex (közjogi és magánjogi) tartalmú külön törvényekből áll. Ez szűkebben a tulajdonjogra és azon belül a tulajdonszerzés eseteire is igaz, különösen a köztulajdon, az egyes közdolgok joga területén. Lehetetlen volna jelen tanulmány keretében ezek teljeskörű felleltározása és rendszerezett feldolgozása, ezért csupán – esetlegesen kiválasztott – néhány fontosabb törvényt említünk, példák gyanánt.

3.3.1. Elsőként a rendszerváltozást megelőző utolsó évből az 1989:XXX. törvényt említjük a munkásőrség megszüntetéséről. A mindössze két § -ból álló tv. 2. § (2) bekezdése csupán annyit mondott a nyilvánvalóan jelentős ingatlan- és ingóvagyon tömegről, hogy “a Minisztertanács gondoskodik a munkásőrség haditechnikai eszközeinek a Magyar Néphadsereg részére történő átadásról, egyéb vagyona megfelelő hasznosításáról.” Ez a törvényi rendelkezés jól illusztrálja a megelőző négy évtizedre visszamenően is az állami-össznépi tulajdonon belüli rendelkezés (elidegenítés? átruházás?, a Ptk. 175. § szerinti “másra bízás”?) gyakorlását: specifikus állami tulajdonosi szervezet nem lévén a rendelkezési jogot az Országgyűlés gyakorolta; az átadás, megfelelő hasznosítás konkrét módozatairól való gondoskodást a Minisztertanácsra bízta; arról, hogy ez a “gondoskodás” rendeletben, határozatban vagy egyedi utasításban történjen-e, a tv. nem mond semmit; így az sem egyértelmű, hogy a jogutódlás ex lege következett-e be (tekintve, hogy a tv. hatálybalépésével a “jogelőd” munkásőrség megszűnt létezni), vagy majd a Minisztertanács közhatalmi aktusai nyomán, esetleg ingatlanok esetében csak a bejegyzéssel, egyéb vagyontárgyak megfelelő hasznosítása keretében azok átruházásával (átadásával); nem világos, hogy a jogutódok csak kezelői jogot kaphattak-e, vagy a minisztertanácsi “gondoskodás” a tulajdonjog átruházására is kiterjedt-e; egy ingatlan (telek, épület) haditechnikai eszköz-e vagy egyéb vagyon stb.

3.3.2. Hasonló “nagyvonalúság” (négy évtizedes, “beidegződött pongyolaság”) jellemezte számos, már a rendszerváltást követően született törvényünket is. Így pl. az 1992:LI. tv. a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány javára felajánlott vagyonról már a címben is mintha egy sajátos (addig is létezett, vagy most újonnan keletkeztetett?) tulajdonszerzési módra utalt volna. A tv. 1. § (1) bek. szerint felajánlók a Kormány, a (volt SZOT) Vagyont Ideiglenesen kezelő Szervezet (VIKSZ) és az Érdekegyeztető Tanácsban képviselt hat érdekképviseleti szervezet. Valójában ezek mind a volt (lényegében “alanytalan”) szocialista társadalmi tulajdon részeként létezett szakszervezeti (társadalmi szervezeti) vagyon egy meghatározott funkcióhoz kötött vagyontárgyainak tulajdonjogát egy új jogi személyre ruházták át, ami által a hatalmas értékű üdülővagyonnak – legalább jogi értelmében – valódi tulajdonosa lett. E törvény lényegében csak kivette az üdülővagyont két korábbi törvény – az 1990:LXX. és az 1991:XXVIII. tv. – hatálya alól. Előbbi a társadalmi szervezetek kezelői jogának megszüntetéséről szólt és a SZOT és az ahhoz tartozó ágazati-szakmai szakszervezetek kezelésében volt állami tulajdonú ingatlanok tulajdonjogáról kimondta, hogy azok – az üdülők kivételével – “az e törvény, továbbá egyéb jogszabályok alapján meghozott döntések szerint jogszerű használóik tulajdonába kerülnek. Utóbbi törvény a szakszervezeti vagyon védelméről szólt és kimondta, hogy a szakszervezeti vagyont összességében (itt is kivéve az üdülőket) a szakszervezetek között felosztandó vagyonnak kell tekinteni. A felosztást (megosztást) a törvény a szakszervezetek megállapodására bízta, a megállapodások végrehajtását és az 1993. február 28-ig történő birtokbaadást pedig a VIKSZ Igazgató Tanácsának feladatává tette. A tulajdonszerzés szempontjából az előbbi tv. az ex lege juttatás, az utóbbi viszont a megállapodás jogcímén alapuló, megosztás és birtokbaadás útját választotta. A második megoldás ugyan hasonlít a közös tulajdon természetbeni megosztással történő megszüntetéséhez, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy itt nem a tulajdonostársak megegyezése (szerződése) a jogcím, hanem a “társadalmi tulajdonos” állam egyoldalú (a törvényben kifejezett) akaratelhatározása és a későbbi külön-külön tulajdonosnak a megosztás konkrét módjában való megállapodása együttesen (mint teljes, szukcesszív tényállás). És azt sem árt hangsúlyozni, hogy ezekben az esetekben – bár ez évtizedekig elképzelhetetlennek tűnt, ezért is volt példa nélküli és szabályozatlan – nem egy dolog közös tulajdonának, hanem a hatalmas méretű társadalmi tulajdonnak (szocialista köztulajdonnak) a megszüntetéséről-megosztásáról (és ezáltal megszemélyesítéséről) volt szól.

3.3.3. Az ex lege juttatáson, az érdekeltek megállapodásán, majd pedig a további speciális jogi tényeken alapuló tulajdonszerzési módokat a törvényhozás a társadalmi tulajdon lebontási (államtalanítási és privatizációs) folyamatában több más területen is alkalmazta (így különösen a helyi önkormányzatok, a társadalombiztosítás, az egyházak és a kárpótlásban részesített magánszemélyek irányában). Az államtalanítás folyamatában az egyik legnagyobb horderejű lépés volt a helyi önkormányzatiság helyreállítása és ennek saját tulajdonnal való megalapozása. A feladatot a helyi önkormányzatokról szóló 1990:LXV. tv. (övt.) és az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991:XXXIII. tv. (ötv.) teljesítette. A törvények alapján az önkormányzatok alapvetően kétféle módon szerezhettek tulajdont: a törvény erejénél fogva (ex lege juttatás), vagy a megyei vagyonátadó bizottság döntése alapján, kivételesen pedig több önkormányzat megállapodása alapján [a több helyi önkormányzat szükségleteit kielégítő közüzemek és kommunális vállalatok, helyi közutak tulajdonjoga esetén – ötv. 107. § (6) bek.].

A törvény erejénél fogva (a hatálybalépés napján) szerezték meg az önkormányzatok pl. az állami bérlakások, nem lakás céljára szolgáló helyiségek, a középületek, az ingók, a pénz és értékpapír tulajdonjogát. Minden egyéb vagyontárgyra nézve (pl. földek, erdők, vizek, közcélú vizilétesítmények és viziközművek, közüzemek, társasági vagyonrészek, oktatási, kulturális, egészségügyi, szociális, sportintézmények és létesítmények) a vagyonátadó bizottságok döntése volt az irányadó. A döntésben nem csupán a felsorolt dolgok tulajdonjogának átadásáról (idejéről, módjáról), de annak feltételeiről, különösen a dolgok vagyoni terheinek rendezéséről is rendelkezni kellett. Ezen a ponton tehát a döntés tartalmát a tulajdonszerző önkormányzatok is nyilvánvalóan befolyásolhatták. Ha ez a “befolyásolás” nem volt eléggé sikeres, egy-egy vagyontárgy tulajdonjogát az önkormányzat a bizottsági tájékoztatást követő 60 napon belül visszautasíthatta. Egyéb esetekben is ugyanezen idő alatt nyilatkozhatott az önkormányzat a dolog tulajdonjogának átvételéről, a hallgatás elfogadásnak minősült. Kivételesen hozzájárulhatott az önkormányzat egy őt illető dolog más önkormányzat tulajdonába adásához is. A visszautasított dolgot – akarata ellenére – nem lehetett az önkormányzat tulajdonába adni (övt. 28. §). Egyes dolgok (pl. a műemlékileg védett épületek) esetében a fenntartással járó terhek vállalásán túlmenően a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter egyetértése is szükséges volt a tulajdonszerzéshez.

A mondottakból jól látható, hogy bár minden esetben állami vagyonjuttatásról van szó, lényeges különbség van egyfelől az egyetlen közhatalmi aktuson, a törvényi rendelkezésen alapuló (ex lege) tulajdonszerzés és másfelől a vagyonátadó bizottsági döntésen alapuló tulajdonszerzés között, mivel az utóbbi több törvényi tényállási elem, feltétel megvalósulása esetén következhet csak be. A vagyonátadó bizottságokon keresztül történő tulajdonszerzés eseteiben a bizottságok feladata éppen a szükséges törvényi tényállási elemek tisztázása, a tulajdonszerzés feltételeinek vizsgálata, ezek teljesítésének garantálása volt. Csak a tényállás teljessége, a feltételek kétségtelen fennállása esetén meghozott bizottsági döntés és annak önkormányzat általi elfogadása keletkeztetett az adott dolgon önkormányzati tulajdont. Addig egy függő jogi helyzet állt elő, és kérdésessé vált, hogy ez alatt az önkormányzatokat dologi várományosi pozíció illeti-e meg a bizottságokon keresztül történő tulajdonszerzésre, vagy sem. A kérdést az Alkotmánybíróság 37/1994. (VI. 24.) sz., majd ezt követő több további [pl. 36/1998. (IX. 16.) Abh.] határozata döntötte el. Ezek alapján az önkormányzatokat csak a (pl. ex lege) már megszerzett, továbbá a kétségtelen szerzési jogcímen alapuló önkormányzati tulajdon tekintetében illette meg a teljes alkotmányos tulajdonvédelem. A kétségtelen (azaz érvényesen létrejött) jogcímet pedig csak a vagyonátadó bizottságok jogerős döntése, illetőleg azok jogerős bírósági ítélettel történt elbírálása keletkeztette, ami alapján megtörténhetett a tulajdon átadása (bejegyzése). Amíg a jogcím vitatható, mondta ki az Alkotmánybíróság, addig nincs alkotmányos tulajdonvédelem és nincs dologi várományosi pozíció sem. Erre alapozva kimondta az Alkotmánybíróság azt is, hogy az állami tulajdon kizárólagos tárgyi körének később bekövetkezett szűkítése nem terjesztette ki automatikusan az önkormányzatok tulajdon iránti igényeit sem. A vita különösen a villamos közművek és a gázközművek tekintetében éleződött ki, aminek köszönhetően az ex lege juttatás új fajtájaként az önkormányzatok a villamos közművet üzemeltető gazdasági társaságok állami tulajdonú vagyonrészének 25%-át a törvény [ötv. 107/A. § (2) bek.] erejénél fogva részvény formájában kapták meg. (A gázközmű vagyonból történő állami juttatás módjának és mértékének kérdése még napjainkban is az Országgyűlés “napirendjén” van.)

3.3.4. A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991:XXXII. tv. ex lege juttatást egyáltalán nem tartalmazott, a bizottsági döntésen keresztül történő tulajdonszerzést (ingatlanátadást) pedig az önkormányzati tulajdonszerzéshez képest is sokkal bonyolultabb, többlépcsős, a törvényben részletesen szabályozott eljáráshoz kötötte. Ennek az eljárásnak a főbb mozzanatai (és ezzel az egyházi tulajdonszerzés tényállási elemei) a következők voltak: 1. az egyházak igénybejelentése az érintett ingatlanokra vonatkozóan; 2. egyházanként egyeztető bizottság létrehozása a Kormány és az érdekelt egyház képviselőiből; 3. az egyház tényleges tevékenysége szerint szükséges mérték és idő figyelembevétele; 4. az állami és helyi önkormányzati feladatok ellátásához nélkülözhetetlen tárgyi feltételek figyelembe vétele; 5. az állami és helyi önkormányzati költségvetésből az ingatlanátadásra juttatott pénzügyi fedezet figyelembevétele; 6. ha lehetséges, megállapodás az ingatlan adott kezelőjével ill. a helyi önkormányzattal az ingatlan átadásáról; 7. megállapodás hiányában bizottsági határozat az ingatlan jegyzékbe kerüléséről; 8. az átadásra kerülő ingatlanok jegyzékének összeállítása az átadás időrendjével; 9. a jegyzék Kormány általi jóváhagyása; 10. az ingatlanok tényleges tulajdonba adása és gondoskodás az ingatlannyilvántartási bejegyzésről a Nemzeti Kulturális Örökség minisztériuma által, legkésőbb 2011. december 31-ig. Kivételesen lehetőség volt (van) az ingatlan iránti igény kártalanítási (járadék-) igényre való átváltására, továbbá a törvényes igénylési eljárás helyett közvetlen igénylésre a tényleges kezelőtől (helyi önkormányzattól), mely esetben az átadás és az ingatlannyilvántartási bejegyzés “rövid úton”, a felek megállapodása alapján megtörténhetett. A látszólag bonyolult, ám részletesebb és egyértelműbb törvényi szabályozásnak köszönhetően az egyházak tulajdonszerzése inkább csak politikai és kevésbé jogi természetű vitákat váltott ki.

3.3.5. Talán a leghosszabb kerülő úton zajló, legbonyolultabb és legköltségesebb tulajdonhoz juttatás az ún. kárpótlási rendszerben történt. Ennek bemutatása külön monográfiát igényelne, ezért itt csak a tulajdoni sérelmeket orvosló első kárpótlási törvényt (1991:XXV. tv.) említjük és csak témánk szemszögéből. Az egyébként soha el nem évülő tulajdoni igények helyett a törvény egy részleges kárpótlás iránti igényt keletkeztetett, amit az igény bejelentését követően egy kifejezetten erre a célra létrehozott állami (közigazgatási? hatósági?) szerv bírált el és ha az igény a törvényi feltételeknek megfelelt, határozatot hozott a kárpótlás összegéről, amiről kárpótlási jegyet kellett kiállítani. Ezt a törvény 1994. december 31-ig kamatozó, bemutatóra szóló, átruházható értékpapírnak minősítette. A szabad átruházhatóság (rendelkezési jog) folytán az állampolgárok és jogi személyek egymás közti viszonyában a kárpótlás az értékpapírok birtokbavételével akár le is zárulhatott volna. Az állammal szemben viszont annyiban folytatódott, amennyiben a kárpótlási jegyek felhasználásának lehetőségeit a törvény behatárolta. A jegyek felhasználhatók (voltak): a) a privatizáció során vagyontárgyak, részvények, üzletrészek megvásárlására; b) termőföld tulajdonjogának megszerzésére (egy speciális földárverési eljárás, licitálás során); e) állami vagy önkormányzati bérlakás tulajdonjogának megszerzésére; d) társadalombiztosítási életjáradékra való átváltásra. Érdekességként megemlíthető, hogy a tv. 17. § -a ennél egyszerűbben gondoskodott az eredetileg föld nélküli szövetkezeti tagok és alkalmazottak valamint az állami gazdaságok alkalmazottainak földtulajdonhoz juttatásáról (30., ill. 20 AK értékben).

Ehhez a témakörhöz kapcsolódóan érdemes még megemlíteni a földrendező és földkiadó bizottságokról szóló 1993:II. tv.-t, amely alapján a részarány-földtulajdonosok kérelmére a törvényben szabályozott földkiadási eljárás keretében (határozattal, egyezséggel vagy sorsolással) a tulajdonosok igénye közös tulajdonú táblák vagy önálló ingatlanok kialakításával kerülhetett kielégítésre és ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre.

3.3.6. Az eddig tárgyalt törvényekhez hasonlóan új, de ellentétes irányú tulajdonszerzésről rendelkezik az 1991:XVI. tv. a koncesszióról. A koncessziónak, mint időleges hasznosítási monopóliumnak különösen az állami tulajdon kizárólagos tárgyi köréhez és az önkormányzati törzsvagyonhoz tartozó vagyontárgyak eddigieknél hatékonyabb kihasználása és működtetése terén lehet fontos szerepe. Miután a koncesszió a magántőkét kapcsolja a köztulajdonhoz, kardinális kérdés a vegyülő tulajdonviszonyok törvényi tisztázása. Ezért mondja ki a törvény (15. §), hogy a koncessziós szerződés az érintett vagyontárgy tulajdonjogában változást nem eredményez, a koncesszor csupán ezek birtoklására, használatára és a hasznok szedésére jogosult (23. §). A koncesszióba adott vagyontárgyak rendeltetésszerű használatát elősegítő vagyontárgyak (létesítmények) azonban elkészültük (üzembehelyezésük) után főszabály szerint a koncessziós társaság tulajdonába kerülnek, a koncessziós szerződés azonban ettől eltérően rendelkezhet. Helyes értelmezéssel az ilyen vagyontárgyak az üzembe helyezés után is a koncessziós társaság tulajdonában maradnak és tulajdonosváltozás (az állam vagy az önkormányzat tulajdonszerzése) csak a kivételes esetben, a koncessziós szerződés eltérő rendelkezése esetén következik be, az üzembehelyezéssel mint jogi ténnyel (és nem az után – mikor?). Ennél fontosabb eset, ha nem kisegítő létesítmény, hanem eleve kizárólagos állami tulajdonnak vagy önkormányzati törzsvagyonnak minősülő vagyontárgy jön létre a koncesszióköteles tevékenységgel összefüggésben. Az ilyen vagyontárgy az üzembe helyezés időpontjával (itt egyértelmű a törvényi rendelkezés) az állam, illetve az önkormányzat tulajdonába kerül, a koncessziós szerződésben rögzített feltételek (azaz további lényeges szerződéses elemek) szerint.

3.3.7. A koncesszió egyik legősibb fajtájának tekinthető a bányakoncesszió, amely éppen ezért mint “tulajdonszerű jog”, sui generis kizárólagos jogosultsággá, “bányászati joggá” erősödött. A bányászat az egyik legtőkeigényesebb és legkockázatosabb vállalkozás, ezért a bányavállalkozó jogi pozíciója indokoltan erősebb más koncessziós jogosultakénál. A bányászatról szóló 1993:XLVIII. tv. a Ptk.-val összhangban kimondja ugyan, hogy az ásványi nyersanyagok, valamint a geomtermikus energia (ezzel pontosítja is a Ptk. “föld méhének kincsei” archaikus fogalmát) természetes előfordulásukban az állam tulajdonában állnak, úgy folytatja azonban, hogy “a bányavállalkozó által kitermelt ásványi nyersanyag a kitermeléssel, az energetikai célra kinyert geotermikus energia pedig a hasznosítással a bányavállalkozó tulajdonába megy át. (Követendő példaként megemlíthetjük, hogy ezt az esetet – a bányászati törvénnyel teljes összhangban – saját főszabálya alóli kivételként megemlíti a fentebb tárgyalt koncessziós törvény is.)

3.3.8. A társadalmi-, gazdasági- és jogfejlődés eredményeként “tulajdonszerű joggá” erősödött a vadászati jog is, akár az állam kizárólagos joga (mint a szocializmusban), akár a földtulajdonost illeti meg (mint a régi megoldáshoz visszatért új törvény -az 1996:LV. tv. – szerint). Az új tv. egy lényeges kérdésben változatlanul új és korszerű maradt, amennyiben kimondja, hogy “a vad az állam tulajdonában van” [9. § (1) bek.]. Ennek a szabálynak a vadászati jog szabályaihoz képest inkább csak szimbolikus értelme van. Azt juttatja kifejezésre, hogy a vadak – a bányatörvény szóhasználatával – “természetes előfordulásukban” sem gazdátlan javak, azokon elsajátítással (occupatióval) nem lehet tulajdont szerezni. Az Optk. vagy az Mtj. még római jogi gyökerű szemléletéhez képest ez az új megoldás ma már “rendszersemleges”, ökológiai, sőt ökofilozófiai jelentőséggel bír, és teljes összhangban van az ENSZ Biológiai Sokféleség Egyezményével (ldhirdetéséről szól az 1995:LXXXI. tv.).

A vadászatra jogosult az elejtéssel, elfogással szerzi meg a vad tulajdonjogát (és annak trófeáját is), a hullatott agancs, a szárnyas vad tojása és az elhullott vad teteme pedig – begyűjtés vagy birtokbavétel nélkül is – ex lege a vadászatra jogosult tulajdonába kerül. A tv. a hagyományokhoz hűen kivételként elismeri a vadaskertek, vadasparkok vadakon fennálló tulajdonjogát, majd egyértelműen definiálja az elejtés, elfogás fogalmát, rendezi továbbá a nem vadászterületen elhullott vad tulajdonjogának kérdését is [9. § (1)-(7) bek.].

3.3.9. A harmadik “tulajdonszerű jog” immár tradicioná-lisan¹⁹ a halászati jog. Az 1997:XLI. tv. a Ptk.-val összhangban mondja ki, hogy a halászatra jogosult a hal (és más hasznos víziállatok) tulajdonjogát annak jogszerű(!) kifogásával (gyűjtésével) szerzi meg. A halak és más hasznos víziállatok tulajdonjoga tekintetében azonban az új tv. megítélésem szerint visszalépett a mai kor követelményének megfelelő színvonaltól és nincs összhangban a vadászati törvénnyel sem. Ez a tv. ugyanis a halak és más víziállatok tulajdonjogát a vízterület tulajdonjogával kapcsolja össze (8. §), kimondva, hogy “a hal (és más hasznos víziállat) tulajdonjoga a jogosultat illeti, ha a halászati vízterület is a tulajdonában van”. Ez a szabály ugyanúgy kivételként volna elfogadható a mesterséges halastavakra, halkeltető és halnevelő létesítményekre, mint a vadaknál a vadaskertekre és vadasparkokra, főszabályként azonban indokolatlan és korszerűtlen. A természeti környezetet és azon belül a természetes élővilágot alkotó egyre több növény és állatfajta kerül az állami tulajdon kizárólagos tárgyainak körébe, sőt az emberi uralom alá egyáltalán nem hajtható, senki által birtokba nem vehető, fokozottan védett élő dolgok körébe. Ma már ez alól a tendenciaszerűen érvényesülő főszabály alól jelentenek kivételeket a bányászati-, a vadászati- és a halászati jog is. Elegendő itt az 1996:LIII. tv. 42. és 43. §-aira utalni, melyek nem csak a védett növény- és állatfajok egyedeinek veszélyeztetését, engedély nélküli elpusztítását, károsítását, de az “élőhelyeik” veszélyeztetését, károsítását is tiltják. E törvényi rendelkezések értelme az, hogy a természetes élővilágot tilos a haszonelvű piacgazdaság uralmi jellegű alapintézményeinek, elsősorban a magántulajdonnak alávetni, a tulajdonosi uralmat a nélkülözhetetlen és fenntartható minimumra kell korlátozni.

3.3.10. Az előbbi gondolatmenet logikus folytatásának is tűnhet, hogy az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998:XXVIII. tv. megtiltja az ember környeztében tartott állat, valamint a veszélyes állat tulajdonjogával és tartásával való felhagyást. A tv. (8. § ) külön is hangsúlyozza, hogy az állat elűzése, elhagyása vagy kitétele tilos, de elmulasztja a Ptk. 127. §-ával összhangban kimondani, hogy az ilyen módon gazdátlanná vált állatok befogásával azokon bárki tulajdonjogot szerezhet, holott a szabálynak kifejezetten ösztönző hatása lehetne. Ezt a speciális szabályt természetesen a Ptk. 127. §-a is tartalmazhatná [az Mtj. 568. § (3) és (4) bekezdéséhez hasonlóan]. Az elfogadható megoldásig a két törvényhelyet egymást kiegészítő szabályként lehet alkalmazni.

3.3.11. Egyes dolgok tulajdonjogának átruházását külön törvények speciális feltételekhez köthetik. Erre példaként az 1997:CXL. tv. 13. §-át említjük, amely kimondja, hogy “védett kulturális javak tulajdonjogát átruházni csak írásbeli szerződés alapján lehet. Ellenérték mellett történő tulajdonátruházás esetén az államot elővásárlási jog illeti meg.”

3.3.12. Az információs társadalom legújabb technikai fejleményei megkövetelik a polgári jogi dologfogalom további kiterjesztését, ami nyilvánvalóan maga után vonja a tulajdonjog (ill. a tulajdonszerű jogok) kiterjedését, ez pedig a tulajdonszerzés törvényi módozatainak bővülését. Példaként csak a frekvenciákat és a frekvenciagazdálkodásról szóló 1993:LXII. tv.-t említjük. A frekvenciák mint elektromágneses rezgések ha nem is “természeti erők”, de nyilvánvalóan természeti jelenségek, amelyek “dolog módjára hasznosíthatók”. A Ptk. 172. § (1) bek. e) pontja az állami tulajdon kizárólagos tárgyai között említi a frekvenciákat, a tv. ennél óvatosabb megfogalmazásban annyit mond, hogy az ezek feletti rendelkezés az állam kizárólagos joga. Ezen rendelkezési jog részletes tartalmának meghatározása, azaz “a rádiófrekvenciás tartomány igénybevételének: összehangolása, elosztása, a frekvenciasávok rádiószolgálatok közötti felosztása, polgári és kormányzati célú megosztása” a Kormányfeladata. Ha viszont ez megtörtént, akkor a frekvenciahasználatból eredő állami tulajdonosi jogok gyakorlása már a miniszter feladata (3. §). Konkrét frekvenciahasználati jogot szerezni és rádióállomást üzembe helyezni pedig csak az erre a funkcióra létrehozott állami hatóság, a Hírközlési Főfelügyelet frekvenciakijelölési határozata alapján lehet, az abban foglalt feltételekkel és terjedelemben. E tv. rendelkezéseit kiegészítik a távközlésről szóló 1992:LXXII. tv. és az azt végrehajtó 48/1997. (III. 14.) Korm. r. rendelkezései, melyek alapján közcélú távközlési szolgáltatás nyújtásához szolgáltatási engedélyt kell kérni, az engedélyt pedig nyilvános árverés útján, háromszori kikiáltás után a legmagasabb árat kínáló szerzi meg, de esetenként megszerezhető sorsolás útján is (Korm. r. 12. § ). Az egész szabályozás “kiforratlansága” a tradicionális tulajdonszerű jogokhoz képest jól érzékelhető.

3.3.13. Utoljára, csupán érintőlegesen és csak a tulajdonszerzés szempontjából említjük a gazdasági társaságokról szóló 1997:CXLIV. tv.-t. A gazdasági társaságok létszakaszait tekintve megállapítható, hogy a tulajdonszerzés kérdése minden egyes létszakaszban (alapítás, működés, átalakulás, jogutód nélküli megszűnés) felmerül, a működés során többféle vonatkozásban is (tulajdonszerzés a társaság által vagy a társaságtól, illetőleg részesedés szerzése a társaságban átruházással vagy tőkeemelés útján). Minden egyes tulajdonszerzés részletes elemzése a Gt. általános szabályai és az egyes társaságokra vonatkozó speciális szabályai alapján egy terjedelmes külön tanulmányt igényelne (és érdemelne), erre azonban itt nincs mód, ezért csupán általánosságban teszünk néhány megállapítást.

A legkevésbé problematikus a társaságok jogalanyiságával összefüggésben említett esetkör, melyben működése során a gazdasági társaság tulajdont szerezhet [2. § (3) bek.]. Ez nyilvánvalóan felöleli a Ptk. és a polgári jogi különtörvények által elismert bármely tulajdonszerzési módot, feltéve hogy az adott társaságnak az adott tulajdoni tárgyra nézve szerzőképessége is van. Ugyanez vonatkozik – kötelezettségvállalási és szerződéskötési (valójában tulajdonosi rendelkezési) szabadsága részeként – a társaságtól való tulajdonszerzés eseteire is.

Az alapítás fázisában az alakulófélben lévő társaság szerez tulajdont a tagok magánvagyonából átruházással (szerzésmód), a társasági szerződés (alapító okirat, alapszabály rendelkezései) mint jogcím alapján. A tulajdonosváltozás elvileg csak az új jogalany keletkezésével, azaz a társaság cégbejegyzésével mehet végbe akkor is, ha a tagok a bevitt vagyontárgyakat már előbb átadták. Addig egy függő jogi helyzet áll elő, ami alatt az előtár-saság működésére és tagjainak felelősségére vonatkozó szabályok alkalmazhatók. Lehetőség van azonban a bevitt vagyon egyes tárgyainak későbbi átadására (ingatlan-nyilvántartási bejegyzésére) is, ezekre nézve ez lesz a tulajdonszerzés időpontja. A törvény a tagok tulajdonának társaságra nullázását vagyoni hozzájárulásnak nevezi, az átadást (ingatlan-nyilvántartási átírást) pedig hol rendelkezésre bocsátásnak, hol a vagyoni hozzájárulás szolgáltatásának (az előbbi inkább dologi jogias, az utóbbi inkább kötelmi jogias megjelölés, ld. pl. 11. és 81. §§, illetőleg a 12. és 121. §§). A 126. § kft. esetében megköveteli, hogy a tagok a nem pénzbeli hozzájárulást a bejegyzési kérelem benyújtásáig teljes egészében a társaság rendelkezésére bocsássák, ami (a “rendelkezésre bocsátást” átadásnak tekintve) egyértelmű megoldás, ennek igazolása nélkül ugyanis a társaságot be sem jegyzik, így az létre sem jön. Ezzel szemben a 13. § a vagyoni hozzájárulás nem teljesítéséhez – 30 napos türelmi idő után – a tagsági viszony megszűnését fűzi szankcióként, holott a társaság megszűnését kellene kimondania, esetleg a társaságot megillető tulajdoni igény érvényesítésének sikertelensége függvényében (a társaság jogalanyiságának és tulajdonosi minőségének keletkezése ugyanis ugyanúgy elválaszthatatlan, mint a tag – bevitt vagyonra vetített – tulajdonjogának megszűnése és tagsági jogának egyidejű keletkezése). További szabályok részletes elemzése hasonló eredményre vezetne, ezért az alapítás körében előforduló tulajdonátruházási szabályokról összefoglalóan csak annyit állapítunk meg, hogy azok a társasági törvényen belül is pontosításra, egymással és a Ptk.-val való összhangba hozatalra szorulnak.

A Gt. tulajdonátruházást-tulajdonszerzést érintő szabályai közül még egyet megemlítünk, ami az elmúlt években heves jogirodalmi vitát²⁰ váltott ki, de lényegi kérdése az új tv. 180. §-a alapján is fennmaradt: kell-e érvényes jogcím is a részvény átruházásához, vagy az kizárólag az átruházó ügylettel (bemutatóra szóló részvény átadásával, névre szóló részvény esetén a forgatmánnyal) szállítja át a tulajdonjogot a jogelődről a jogutódra. A válasz látszólag olyan egyszerű, hogy annak alapján a kérdés puszta felvetés is érthetetlen. Hiszen a magyar jogrendszer és jogtudomány sohasem fogadta el, így a gyakorlat sohasem alkalmazta az absztrakt dologi jogügylet fogalmát és a tulajdonátruházás absztrakt rendszerét. A dologi és kötelmi ügyletegység elve (a szerzésmód és a jogcím összekapcsolása) és a Ptk. ezt tükröző 117. § (1)-(3) bekezdése, valamint 365. § (1) és (2) bekezdése alapján – melyeket a Ptk. 94. § (2) bekezdésének megfelelően az értékpapírok átruházására is alkalmazni kell – az érvényes jogcím éppúgy nélkülözhetetlen, mint maga a szerzésmód. A névre szóló részvények esetén a forgatmány megkövetelése

[180. § (3) bek.] többletkövetelményt jelent a bemutatóra szóló részvények egyszerű, kézből-kézbe történő átadásához képest [180. § (1) bek.], anélkül, hogy bármelyik esetben mellőzhetővé tenné az érvényes jogcímet. Pontosan úgy, ahogyan a Ptk. 117. § (2) és (3) bekezdése viszonyul egymáshoz, előbbi ingók esetében a dolog átadását, utóbbi ingatlanok esetében a tulajdonosváltozásnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzését kívánva meg, de mindkettő feltételezve az átruházásra irányuló érvényes szerződést vagy más jogcímet. Ha tehát az átruházó szerződésben vállalt kötelezettsége ellenére a forgatmányt a részvény hátoldalára nem írja rá, tőle ez bírói úton a Ptk. 295. §-a alapján ugyanúgy kikényszeríthető, mint az ingatlan eladójától a bejegyzésre alkalmas okirat kiadása. Ha azonban ez az egyszerűen megválaszolható kérdés még a tudomány berkeiben és a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlatában is ellentétes válaszokat is elképzelhetőnek tart, akkor valószínűleg nem csak a Gt. szövegezésében van a hiba.

3.3.14. Összefoglalás. A példálózó jelleggel kiválasztott tucatnyi polgári jogi és komplex tartalmú különtörvény tulajdonszerzést érintő rendelkezéseinek vázlatos áttekintése után is adódik néhány fontos következtetés:

a) A különtörvények – a Ptk.-val egyezően – egyáltalán nem használják az eredeti-származékos szerzésmódok szerinti megkülönböztetést, még az azokra való közvetett utalást sem.

b) Az áttekintett szerzésmódok mindegyikéről kijelenthető, hogy az származékos szerzésnek minősül, ideértve az ex lege juttatásokat is, melyek nem csupán a tulajdonosi részjogosítványokat, de a kötelezettségi elemeket, terheket, funkcióhoz kötöttséget, korlátozásokat is “átadták” az új tulajdonosoknak. A törvénnyel (jogszabállyal) történő juttatás tehát önmagában nem minősíti a szerzést eredetinek, sőt mint láttuk az tipikusan származékos.

c) A külön törvényekben szereplő speciális szerzésmódok egy része letisztult terminológiával egyértelmű jogi helyzeteket teremt (pl. a koncesszió, ill. a tulajdonszerű jogok gyakorlása esetén), más részük új, átmeneti jellegű szabályokkal zavaros, vitatható megoldásokat alkalmaz (pl. az államtalanítási törvények).

d) A külön törvények tulajdonszerzést érintő szabályainak csiszolatlansága (különösen a szocializmus korából örökölt pongyolasága) jelentős mértékben a Ptk.-val és egymással való összehangolatlanságukból adódik.

e) A zavart csak fokozza, ha egyes szerzésmódok (pl. ex lege juttatás, átruházás) tekintetében maga a Ptk. sem ad kellően egzakt megoldást, eligazítást.

3.4. Szerzésmódok a bírói gyakorlat

Áttekintve a Ptk. hatálybalépését követő négy évtized bírói gyakorlatát általánosságban elmondható, hogy a szerzésmódokkal kapcsolatosan közzétett legfelsőbb bírósági iránymutatások és bírósági eseti döntések száma viszonylag alacsony és ezek zöme is az átruházás, az elbirtoklás és a ráépítés köré koncentrálódik. Előfordul néhány eset a hatósági határozattal és árveréssel, a találással, a vadak és halak tulajdonjogának megszerzésével kapcsolatban, de szinte semmi bírói gyakorlata nincs a termékek, a termények és a szaporulatok elsajátításának, a növedéknek, a gazdátlan javak elsajátításának, a feldolgozásnak és az egyesítésnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezeknek egyáltalán nincs gyakorlata, hiszen gyakorlat (és jogalkalmazás) az önkéntes jogkövetés is. Mondhatnánk ezért, hogy a Ptk. ezen szabályai olyan “tökéletesek”, azaz olyan mértékben megegyeznek az évezredes szabályokkal és oly mértékben élő normái a tömegek jogtudatának és mindennapi életének, hogy bírói-közhatalmi kikényszerítésükre a legritkábban van szükség. Lehet, hogy így van, de az is lehet, hogy a szerzésmódok egy része alig fordul elő életbeli tényállásként és ezért keletkezik velük kapcsolatban csak elvétve konfliktus.

A következtetés így is úgy is az, hogy a klasszikus tulajdonszerzési módok jelentős részére nem kell nagy kodifikációs figyelmet és energiát összpontosítani, azok elvileg akár változatlan szövegezéssel is átvehetők.

Ami pedig közelebbről az eredeti-származékos szerzésmódok megkülönböztetését illeti, a bírói gyakorlat hűen tükrözi a Ptk. ehhez való viszonyulását: mondhatni említést sem tesz róla. Vagy ahogy Petrik Ferenc fogalmaz, “a bírói gyakorlatban találkozhatunk ezzel a megkülönböztetéssel, azonban ott is – legális eligazítás híján – meglehetősen kialakulatlan e szerzésmódok következményeinek meghatározása”.²¹ Az átruházás (ideértve a nemtulajdonostól való tulajdonszerzést is), a hatósági határozat és árverés, valamint az elbirtoklás körében előforduló eseti döntések azonban közvetve, különösen az indoklási részükben viszonylag gyakran hivatkoznak az adott szerzésmód származékos, ill. eredeti jellegére. Ez mégiscsak azt bizonyítja, hogy határesetekben, egy-egy bonyolultabb vagy újólag felmerült esetben a bíróságok döntését segítheti, a döntés meggyőző erejét pedig fokozhatja az eredeti vagy származékos jelleg hangsúlyozása.

A továbbiakban a Ptk. §-ok sorrendjében említünk néhány olyan eseti döntést, amely legalább közvetve érinti az adott szerzésmód eredeti vagy származékos jellegét (zárójelben a Bírósági Határozatok évszámát és a jogeset sorszámát tüntetjük fel).

A származékos szerzés alapelvi tételét – tulajdonjogot csak a dolog tulajdonosától lehet szerezni – és egyúttal a nemi plus iuris elvét is hangsúlyozza az a döntés, amely kimondta, hogy “semmis az az adásvételi szerződés, amellyel az eladó a saját ingatlanrésze mellett a tulajdonában nem álló illetőség átruházását is vállalja” (1987. 165.). Az átruházás és egyúttal a dolog fogalmának kiterjesztő értelmezését is jelenti annak kimondása, hogy “az üzletrész mint eszmei dologátruházása során a Ptk. -nak a dolog tulajdonjogának átruházásánál alkalmazott szabályai az irányadók” (1994. 102.). Egy hasonló tartalmú döntés egyúttal a Gt. “vagyoni hozzájárulás”, “apportálás” fogalmát is értelmezve mondta ki, hogy “átruházással való tulajdonszerzésnek minősül, ha a korlátolt felelősségű társaság alapítására vonatkozó társasági szerződés apportként a társaság tulajdonába ad egy másik korlátolt felelősségű társaságban levő üzletrészt”. A döntés külön hangsúlyozza a jogcím tekintetében, hogy “ez nem adásvétel” (1993. 512.). Ingatlanok apportálása esetére több döntés is – szigorúan értelmezve a 117. § (3) bekezdésének szabályát – megkövetelte, hogy az ingatlan tulajdonjoga az apportáló javára már be legyen jegyezve. Ha az apportáló a bejegyzést tanúsító tulajdoni lapot nem tud csatolni, a bejegyzés iránti kérelmet a cégbíróság elutasítja (1996. 50.). Ha azonban nem apportálásról, hanem adásvételről, ajándékozásról vagy más érvényes szerződéses jogcímről van szó, a bírói gyakorlat nem ilyen szigorú. “A vevő tulajdonszerzésének nem akadálya, ha az eladó tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba még nem jegyeztette be, de az eladónak a tulajdonjog megszerzésére kötelmi szerződés alapján érvényes jogcíme van” (1973. 12.). Az eladó ugyanis ilyenkor a korábbi tulajdonostól perben követelheti (Ptk. 295. §), hogy bejegyzésre alkalmas okiratot 15 napon belül adjon ki, vagy tűrje, hogy az eladó a jogerős ítélet alapján közvetlenül kérhesse a földhivataltól az új szerző tulajdonjogának bejegyzését.²² Egy későbbi döntés is megerősítette, hogy “bejegyzésre alkalmas ajándékozási szerződés alapján helye lehet az ingatlan hagyatékból való kihagyásának”, jóllehet a bejegyzés még nem történt meg (1997. 437.). Hasonló okból az ingatlan a felszámolás köréből is kihagyható (1997. 203.). Az ingatlan apportálása és más szerződéses jogcímeken való átruházása közti ilyen különbségtételnek csakis egy komoly oka lehet: az apportálás egy abszolút hatályú státusjog, a társasági jogalanyiság keletkezésének egyik nélkülözhetetlen feltétele, míg a szerződéses jogcímeknek mindig csak relatív, kötelmi hatálya van.

Az átruházásra irányuló szerződés érvényességén belül vetődött fel egyes közjogi rendelkezések polgári jogi értékelésének a kérdése. A bírói gyakorlat válasza az, hogy a szerződésekhez kapcsolódó államigazgatási rendelkezéseket csak akkor kell figyelembe venni, ha ezek megsértéséhez maga a jogszabály kifejezetten polgári jogi hatást, különösen az érvénytelenség jogkövetkezményét fűzi. Így a bírói gyakorlat szerint “a gépjármű üzembentartójának személyében beálló változás bejelentésének elmulasztása a vevő tulajdonszerzését nem akadályozza” (1974. 15.).

Többszöri eladás esetén a birtokkal megerősített jogcím védelméről szóló 117. § (4) bekezdés kissé elnagyolt szabályát több eseti döntés is finomította, pontosította, nagyobb szerepet tulajdonítva a szerzések időbeli sorrendjének és mind az elsőként birtokba lépő, mind a tulajdonjogát előbb bejegyeztető szerző rosszhiszeműségének (1994. 77.; 1997. 219.).

Viszonylag bőséges a bírói gyakorlata a nemtulajdonostól való tulajdonszerzésnek, elsősorban a lopott személygépkocsik nagy “forgalma” miatt. A bíróságok igyekeztek szűkítően értelmezni a Ptk. szabályait és ezzel nagyobb súllyal védeni az eredeti tulajdonosok érdekeit. Eseti döntések tették egyértelművé, hogy “nem kereskedelmi forgalom az autópiacon magánszemélytől történő vásárlás még akkor sem, ha az egyébként egy kereskedő “közreműködésével” történt (1996. 418.), továbbá hogy “kereskedelmi forgalomban eladott gépkocsin sem szerez tulajdonjogot a vevő, ha tudta, vagy tudnia kellett (pl. az irreálisan alacsony vételárból), hogy a kereskedő nem tulajdonosa a gépkocsinak (hanem pl. megbízott vagy bizományos) (1996. 419.).

A Ptk. 118. § (2) bekezdésével kapcsolatban a bírói gyakorlat megerősítette és alkalmazta az Mtj. 565. §-ának szabályát, mely szerint: “Nem tulajdonostól a jóhiszemű szerző sem szerezheti meg az ingó tulajdonát, ha a tulajdonos erőszak vagy fenyegetés következtében vagy egyébként akaratán kívül veszítette el a dolog birtokát”. Logikus, hogy ha a dolog bűncselekmény folytán került ki a tulajdonos birtokából, nem csupán az első, hanem a további vevők sem szerezhetnek azon tulajdonjogot (1978. 197.). Mind ezekhez csak hozzátette a PK. 2. sz. áf., hogy aki ilyen okokból a 118. § (2) bek. alapján nem szerez tulajdonjogot, a dolog kiadása ellenében nem követelheti a dologért nyújtott ellenszolgáltatás megtérítését a tulajdonostól. A gyakorlatban kikristályosodott ezen szabályokat feltétlenül be kell emelni a Ptk.-ba, esetleg további szigorításokkal.

A hatósági határozat vagy árverés útján való tulajdonszerzést a bírói gyakorlat is mind ingók, mind ingatlanok tekintetében eredeti szerzésnek ismerte el. Jogirodalmi ellenvélemény is csak Petrik Ferenc részéről és csak az ingatlanok árverésével kapcsolatban fogalmazódott meg a 120. § (1) bekezdésre hivatkozással. Világhy Miklós ezt a szerzést is eredeti – az árverés tényén alapuló – szerzésnek minősítette, míg Petrik szerint ez azért származékos szerzés, mert – az ingatlannyilvántartásra tekintettel – a tulajdonszerzés “nem független a korábbi tulajdonos szemé-lyétől”.²³ Álláspontunk szerint Világhy nézete az elfogadhatóbb, mert a szerzésnek nem az előző tulajdonos személyétől, hanem annak tulajdonjogától kell függetlennek lennie. Az ingatlan árverésen szerzésének mégis határeset-jelleget kölcsönöz az, hogy a Vht. értelmében azon fennmarad a telki szolgalom, a közérdekű használati jog és a bejegyzett vagy törvényes haszonélvezeti jog. Ilyen értelemben persze az ingók és ingatlanok szerzésének eredetiségét egyaránt határesetté teszi a 120. § (2) bekezdésének az állam pro viribus felelősségét kimondó szabálya (amit nem mellesleg megjegyezve szintén a bírói gyakorlat fejlesztett ki és pontosított), de hát a polgári jogban egyébként is ritkák a határesetek és átmenetek nélküli “tiszta” megoldások. A hatósági határozattal és árveréssel kapcsolatban egyébként általánosan elfogadott volt, hogy azok a “jogerőre emelkedéssel”, illetőleg az “árverési leütéssel” keletkeztetnek tulajdont, az ingó átadása, ill. az ingatlan tulajdonjogának bejegyzése nélkül is. A bírói gyakorlat azonban ezt a jogtételt is tovább finomította. “A végrehajtást kérő az árverés során becsértéken történő beszámítás esetében az ingó tulajdonjogát a dolog átvételével szerzi meg” (1994. 68.). “A kárpótlási jegyekkel árverésen történő vétel esetében a vevő tulajdonszerzésének feltétele az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés alapjának megteremtése és a birtokba adás” (1996. 117.). Ez az eset jól jelzi a földtulajdoni és az ingatlannyilvántartási viszonyok máig kaotikus állapotát. A hatósági határozattal való tulajdonszerzés szabályát egyébként a bírói gyakorlat már korábban kiterjesztette az állami tulajdon kezelői jogának megvonására és új kezelő kijelölésére is (1986. 428.).

Talán a legkiterjedtebb a bírói gyakorlata az elbirtoklás, azon belül is az ingatlan elbirtoklása jogintézményének. Számos döntés foglalkozott a “sajátjakénti” birtoklás törvényi feltételének konkrét ismérveivel (1975. 509.), a jogi személyek általi elbirtoklással (1976. 44.), a LB PK 4. sz. áf. foglalta össze a tulajdoni illetőség tulajdonostárs általi elbirtoklásának szigorú feltételeit, a PK. 6. sz. áf. az elbirtoklási idők összeszámításának feltételeit, a bírói gyakorlat alakította ki a 121. § (4) bekezdésének az 1977:IV. tv.-el beiktatott szabályát is ingatlan egy részének elbirtoklására vonatkozólag. Az egyik legérdekesebb döntés két szerzésmód, az elbirtoklás és a ráépítés viszonyát tisztázta tudományos alapossággal és tudományos értelemben is helyesen, amikor kimondta, hogy ha az elbirtokló a tíz éven belül rá is épít az elbirtokolt földre, “az elbirtoklás a jóhiszemű ráépítésnél erősebb jogcím” a tulajdonszerzésre, ezáltal a 137. § (1) és (2) bekezdéseit nem lehet vele szemben alkalmazni (nem lehet pl. tőle a föld árát követelni). Az eset (1981. 196.) külön érdekessége, hogy mindkét szerzésmódot jogcímnek nevezi és ezzel azt is példázza, hogy mind az eredeti, mind a származékos szerzésmódok körében gyakori, hogy a szerzésmód és a jogcím tényállása ugyanaz, ezekben az esetekben a modus és a titulus egybeolvad.

A növedékkel (126. §) kapcsolatos egyetlen eset (1991. 480.), mely arról szól, hogy “szőlőtelepítés csak az általa elfoglalt földterülettel együtt vehető birtokba, ezért a szőlőültetvény – a földtulajdon (kezelői jog) átadása nélkül – nem apportálható”, azért is fontos, mert a dologi jogi abszolút hatály elvét, a tulajdonjog elrelativizálásának (osztott tulajdon létrehozásának) tilalmát is erősíti, követve ezzel a hajdani Curia gyakorlatát.²⁴

A találás körében mindössze két említésre méltó eset fordult elő. Az első még 1965-ben a kitöltött lottószelvényt visszaszolgáltató találó találódíj iránti igényét a jelentős összegű nyereményre tekintettel megalapozottnak ítélte, de a BH sem a nyeremény, sem a találódíj összegét nem közölte (1965. 4690), így sok támpontot a gyakorlat számára nem adott. A második a 8000 Ft értékű talált kutyát nem minősítette nagyobb értékűnek így méltányos találódíjat sem ítélt meg, a kutyatartás költségeit viszont a felelős őrzés szabályai szerint megítélte (PTKM I. 345.). A döntés bár nem túl régi, az élő dolgok és különösen az állatok védelmének mai jogi rendjéhez képest korszerűtlen. Egy kutya “nagyobb értékét” nem a forgalmi, sokkal inkább az eszmei értékében kell ma már nézni. Ami pedig az eredeti tulajdonos egy éves határidőn belüli jelentkezési lehetőségét illeti, azt [129. § (1) bek. b) pont] éppen a tartásra, ember és állat összeszokására tekintettel maximum három hónapra le kellene rövidíteni.

Végül a ráépítés körében említjük meg, hogy a bírói gyakorlat mondta ki, hogy az áthelyezhető kerítés nem “épület” (1977. 11.), hogy a rosszhiszemű ráépítésre a rosszhiszemű túlépítés szabályait alkalmazva az épület lebontása itt is csak akkor követelhető, ha az az okszerű gazdálkodás követelményeit nem sérti (1960. 2782.). A bírói gyakorlat fejlesztette ki a ráépítés teljesen új, de tipikusan előforduló törvényi tényállását [137. § (3) bek.], a más tulajdonában álló épület bővítését, a hozzáépítést és az átépítését. A ráépítéssel kapcsolatos, szintén viszonylag bőséges bírói gyakorlatot a PK 7. sz. áj. foglalta össze, melynek I-V. pontjai közül az I. pont nem csak gyakorlati, de elvi jelentőséggel is bír. Ez kimondja, hogy “a ráépítés jogkövetkezményeit nem lehet alkalmazni, ha a felek a ráépítéssel kapcsolatban a tulajdon rendezése kérdésében eltérően állapodnak meg.” A Legfelsőbb Bíróság ezzel a jogtétellel a ráépítés teljes törvényi szabályanyagát diszpozitívvá minősítette. Ha a tartalmi kötöttség dologi jogi alapelvét a szerzésmódokra is alkalmazzuk, ez a megoldás nagyon is megkérdőjelezhető. De valóban a ráépítés valamennyi törvényi szabályának diszpozitívitását akarta kimondani a LB állásfoglalása? Aligha, hiszen maga a Ptk. csak a 137. § (3) bekezdésében mondja ki, expressis verbis, hogy a ráépítéssel közös tulajdon csak “a felek eltérő megállapodásának hiányában” keletkezik, a többi tulajdonjogot keletkeztető variáció vagy a földtulajdonos egyoldalú választásán (ennek bírói kikényszerítésén) vagy a jóhiszemű ráépítő egyoldalú kérésének bírói elfogadásán alapul, az új tulajdonjogi helyzetet azonban mindkét esetkörben a ráépítés jogi ténye mint szerzésmód keletkezteti. A LB 7. sz. áf. indokolása nem is ezen szabályoktól való felek általi szabad eltérésre, hanem a Ptk. 112. § (1) bekezdésére, a tulajdonos szabad rendelkezési jogára utal vissza, ami alapján a földtulajdonos a dologra vonatkozó részjogosítványait visszterhesen vagy ingyenesen, határozott vagy határozatlan időre másnak átengedheti, dolgát megterhelheti, egészben vagy részben másra átruházhatja stb. Vizsgálni kell tehát, hogy az építkezés előtt volt-e a felek között más megállapodás az építkezés által megváltoztatott tulajdonjogi helyzet rendezésére vonatkozóan, mert ha igen, a tulajdonos rendelkezési szabadságának elsődlegessége folytán az lesz az irányadó. Azaz a ráépítés szabályai csak a megállapodás nélküli, valójában jogosulatlan (ámbár esetleg jóhiszemű) építkezés esetére alkalmazhatók, akkor viszont kogens jelleggel: mindkét fél csak azon megoldások között és csak olyan feltételek esetén választhat, ahogyan azt a törvény megengedi. A bíróságra ugyanez vonatkozik azzal a különbséggel, hogy a felek választása nem köti, nem alkalmazhat azonban olyan megoldást, amely ellen mindkét fél tiltakozik [138. § (3) bek. és 111. §]. A LB 7. sz. áf. I. pontjából tehát a két zavaró szót (“ráépítéssel kapcsolatban”) kihagyva annak helyes értelme: “A ráépítés jogkövetkezményeit nem lehet alkalmazni, ha a felek a tulajdon rendezése kérdésében eltérően állapodnak meg.” Még egyértelműbb volna a szöveg az áf. indokolása szellemében, ha az “eltérően” szó helyett az szerepelne, hogy “a Ptk. 112. § (1) bek. alapján más megoldásban” állapodnak meg, hangsúlyozva ezzel, hogy a más megoldás az nem ráépítés. (Ez az eszmefuttatás csupán csipetnyi ízelítő a normaszövegezés szépségéből, nehézségéből és felelősségéből.)

4. Szerzésmódok de lege ferenda

4.1. A szerzésmódokat érintő legújabb fejlemények

Jelen viszonyaink között a tulajdonszerzési módokat érintő legújabb fejlemények két fő csoportba sorolhatók. Az egyik fejleménycsoport (tulajdonszerzés a szocialista tulajdon lebontási, azaz államtalanítási és privatizációs folyamatában) átmeneti jellegű ugyan, de éppúgy hosszú távra szóló elméleti és tételesjogi következtetésre ad alapot, mint a másik, tartósnak ígérkező technikai-gazdasági környezetvédelmi jelenségcsoport.

Az első csoportról elmondható, hogy amilyen “törvénytelenek” és szabályozatlanok voltak a szocialista tulajdonformák létrehozásának módozatai (államosítás kártalanítás nélküli kisajátítással, elkobzással, rekvirálással, földosztás majd kolhozosítás kártalanítás nélkül stb.), csaknem olyan mértékben volt “elnagyolt” ugyanezen tulajdonformák megszüntetésének folyamata is. Egyikre sem mentség, hogy mindkét folyamat történelmi értelemben “példa nélküli”, így a klasszikus, tiszta jogi (törvényes) megoldások alkalmazhatatlanok, vagy csak nehezen alkalmazhatók voltak. A legfontosabb tanulság tehát az, hogy a törvénynek (a Ptk.-nak) az ilyen, nagy társadalmi jelentőséggel bíró, mégoly váratlan megoldásokra is készen kell állnia. Azaz nem csak a tulajdonelvonás (kisajátítás), de az állami tulajdonjuttatás törvényes rendjét és feltételeit is a legszigorúbban, minden lényeges részletre kiterjedően szabályozni kell. Ez vonatkozik a törvényen alapuló (ex lege) juttatásra is, de különösen a törvényben megszabott feltételek alapján hozott hatósági határozatokra, speciális (vagyonátadó, földkiadó stb.) bizottsági döntésekre, az érdekeltek bevonásával születő megállapodásokra, sorsolásokra stb. A Ptk. 120. §-ának szabálya tehát alapos bővítésre és átdolgozásra szorul.

A második fejleménycsoport nem nemzeti, hanem nemzetközi jellegű, a magyar jogfejlesztés az európai jogharmonizáció és az azon túli nemzetköziesedés részeként mehet (és megy is) végbe. A tulajdonszerzés az áruk elektronikus kereskedelme, a demate-rializált értékpapírok átruházása, az újabb és újabb tulajdonszerű jogok kizárólagos gyakorlásának engedélyezése, egyes élő dolgok magántulajdon alóli kivonása és még számtalan új jelenség jogba illesztése azonban egy szerves fejlődés eredménye lehet, kevesebb hibával, mint a nagy és gyors gazdasági- és jogrendszerváltozások.

4.2. Megszüntetni vagy megőrizni?

Már utaltunk rá, hogy – okulva a marxisták hibájából – alapvető társadalmi- és jogintézményeknek a “történelem szemétdombjára” dobásától messzemenően tartózkodni kell. Ugyanez konkrétan a tulajdonszerzési módok felsorolására, az eredeti és származékos szerzésmódok megkülönböztetésére is igaz. Egy-egy jogelv, jogintézmény “régiségének” önmagában véve is értéke van, különösen ha az kiállta a történelem próbáját (ellentétben vadonatúj és nagyratörő riválisaival). Az is köztudomású, hogy a “legősibb” jogintézmények maradandóságát az biztosítja, hogy képesek alkalmazkodni, tartalmilag és nem betű szerint értve megújulni, befogadni a változó társadalmi és gazdasági viszonyokat. A magánjog alapvető intézményének nagy többsége már régen nem azt a társadalmi-gazdasági (rabszolgatartó, feudális vagy szabadversenyes kapitalista) funkciót tölti be, amire eredetét tekintve kialakult. A legősibb tulajdonszerzési módot, a foglalást (occupatio), a Ptk. terminológiájában a gazdátlan javak elsajátítását hozva fel példaként, sok ember ma is “gyűjtöget” -gombát, erdei gyümölcsöt, gyógynövényt -, de ezt már csak elvétve teszik létfenntartás céljából. Ráadásul miközben drasztikusan beszűkült az ilyen módon elsajátítható természeti javak köre, ezzel egyenes arányban megnőtt a fogyasztói társadalom eldobott javainak mennyisége, ami azonban mint újrahasznosítható nyersanyagértéket képvisel, így érdemes elsajátítani és értékesíteni.

Még inkább időtállóak a tudományos gondolkodás eredményei, ha azok széleskörű társadalmi elfogadásra találnak, többnyire éppen azért, mert társadalmilag hasznosak. Nyilván nem véletlen, hogy Hugo Grotius egyszerű kijelentő mondata: “Az egyéni jog szempontjából tekintve valamely dolog eredeti vagy származékos szerzés útján válik a miénkk锲⁵ sokszor szó szerint, még többször eltérő szavakkal ugyan, de tartalmilag egyezően ismétlődik évszázadok óta a jogtudományi művekben, tankönyvekben sőt a törvényekben is. Az alcímben jelzett kérdésre tehát a válasz egyértelmű: megőrizni és tartalmilag gazdagítva, korszerűsítve megújítani.

Ettől független ténykérdés, hogy az eredeti-származékos megkülönböztetésnek csakúgy mint a múltban, a jövőben is az elméleti, dogmatikai, pedagógiai (didaktikai) és az ítélkezési gyakorlatot segítő szerepe és haszna lesz a nagyobb. Tudományos és tankönyvi tételként tehát akkor is feltétlenül fenn kell tartani, ha a törvény szövegében direkt módon, szó szerinti szövegezésben nem jelenik is meg.

4.3. A tulajdonszerzés általános szabályai

A Ptk. – miniszteri indokolásából kiolvasható – eredeti koncepcióját, mely szerint csak a tulajdonszerzés általános szabályait tartalmazza, célszerű az új törvényben is követni, ill. fenntartani. Ennek indoka az, hogy amint azt a 3.3. pont alpontjaiban csupán példálódzó jelleggel láthattuk, eleve lehetetlen volna minden egyes különtörvényből minden egyes dologfajtával kapcsolatos minden egyes szerzési tényállást a Ptk.-ba átemelni. Vagy ha ez elméletileg lehetséges is, célszerűtlen és ésszerűtlen. Ez a joganyag mennyisége miatt szétfeszítené a tulajdonszerzésre vonatkozó fejezetet és ezzel a Ptk. belső arányait, minőségét tekintve pedig olyan mértékben heterogén, hogy egységes elvek szerint tartalmilag rendszerezni alig lehetséges, így nagymértékű esetlegesség, egymástól elütő idegenség, komplexitás és lazaság jellemezné ezt a fejezetet.

Ami pedig a tulajdonszerzés általános szabályainak rendszerét és tartalmát illeti, abban a tekintetben csakis az elméleti tisztaság (mondhatni a “kodifikációs szépség”) kedvéért vissza lehet térni a gyökerekhez és előbb az eredeti, majd ezt követően a származékos szerzésmódokat kell szabályozni (egyébként a joglogika is ezt kívánja). A Ptk. koncepciója abban a tekintetben is megőrizhető, hogy a szerzésmódokat nem kell ingók és ingatlanok szerint csoportosítani, az eltérő szabályokra elég az egyes módokon belül kitérni. Az eredeti szerzésmódok felsorolását a “legősibb és legeredetibb” szerzésmóddal, a gazdátlan javak elsajátításával kell kezdeni, amit újból lehetne foglalásnak vagy az Mtj. nyomán elsajátításnak nevezni. Megfontolandó az elsajátítható dolgok köréből az uratlan dolgok kizárása, ugyanakkor viszont az elsajátítás lehetőségének az elhagyott ingatlanokra való kiterjesztése (szintén az Mtj. nyomán).

Ezután a találás általános és speciális szabályai következhetnek, mint a nem elhagyott, de elvesztett dolgok tulajdonának szerzésmódjai. Mind a találás alapesetében, mind kincslelet esetén fokozni kell a találók anyagi érdekeltségét a dolog eredeti tulajdonosához való visszajuttatásában illetőleg az államnak való átadásában. Ebben jelentős segítséget jelent a “találódíj” népies szokásjogként élő intézményének a jelenleginél egyértelműbb szabályozása. Külön tényállásként szerepeltetni kell az elkóborolt háziállatok, ill. szelídített állatok tulajdonjogának megszerzését, az azonban eldöntendő kérdés, hogy az elsajátítás vagy inkább itt a találás körében.

A következő szerzésmód az elbirtoklás lehet, mint a nem elhagyott, de “elhanyagolt” tulajdonjogok megszerzése. Ebben a körben megfontolandók: az állami és önkormányzati kizárólagos tulajdoni tárgyak elbirtoklási tilalmának kimondása; a “szent dolgok” kánonjogi elbirtoklási idejének (100 év) az átvétele; az ingó dolgok elbirtoklási idejének a rövidítése; ingatlanokra nézve a jogcímes (alaki hibás szerződésen vagy hibátlan szerződésen de bejegyzés nélkül történt birtokbavételen alapuló) elbirtoklásának a visszaállítása, három éves elbirtoklási idővel.

A hatósági határozattal és árverés útján való tulajdonszerzést célszerű kibővíteni és belülről differenciáltan szabályozni. Az általános elnevezés a közhatalmi aktuson alapuló tulajdonszerzés lehetne, amelyen belül kellene megszabni a törvényen (ex lege) és a hatósági határozaton alapuló juttatás követelményeit, ellenirányú szerzésként az elkobzás következményeit, mindkét esetre nézve hangsúlyozva, hogy nem csak a jogokról, de a terhekről is rendelkezni kell, ezzel kifejezetten eldöntve, hogy a konkrét szerzés eredeti vagy származékos-e? Külön esetként szabályozandó ebben a körben a hatósági – bírósági árverés, a hatályos Ptk. és Vht. szellemében. Ide kell kerülnie speciális tényállásként a kisajátítás intézményének is.

Ezután következhetnek a tisztán származékos szerzésmódok, elsőként is a magánakarat autonómiáján alapuló átruházás, egyúttal mint a legfontosabb és leggyakoribb származékos szerzésmód. Bár az átruházás jelenlegi törvényi szabályai alapvetően beváltak, ezek szellemében: ki kell mondani – szó szerint – a nemo plusz iuris alapelvi jellegű követelményét; hangsúlyosabban kell megfogalmazni az érvényes jogcím szükségességét; részletezni lehet az átadás tipikus módozatait, de a 117. § (2) bek. 2. mondat második fordulatának generálklauzuláját fenn kell tartani; a bírói gyakorlattal összhangban a törvényben is ki kell mondani az érvényes jogcím alapján a szerző felet megillető igényt a dolog átadása, illetőleg az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas okirat kiadása iránt; részletesebben és pontosabban kell szabályozni a többszöri eladás esetén követendő eljárást, ill. a birtokkal megerősített jogcím védelmét.

Tekintettel a lopások és más vagyon elleni bűncselekmények, a tulajdon körüli erőszakos, fenyegetéses és alattomos magatartások számának szaporodására, szűkíteni kell a nemtulajdonostól való tulajdonszerzés törvényi feltételeit, illetőleg nagyobb, hatékonyabb védelmet kell biztosítani a dolog eredeti tulajdonosának és ezáltal közvetve magának a tulajdonjognak, mint a polgári jog által szabályozott vagyonjog (és a szociális piacgazdaság) alapintézményének. Határozottan ki kell mondani, hogy jóhiszeműen és visszterhesen a kereskedelmi forgalomban is csak ingó dolog tulajdonjogát lehet megszerezni, de lopott (vagy szélesebb értelemben: bűncselekmény útján szerzett) dolog tulajdonjogát még ott sem, még többszöri átruházás esetén sem. Ezzel összefüggésben a 119. § jelenlegi szövegét is a nyomaték kedvéért célszerű azzal indítani, hogy “az átruházás szabályait a pénzre és a bemutatóra szóló értékpapírra is megfelelően alkalmazni kell, azzal az eltéréssel, hogy ha a jóhiszemű szerzőre pénzt vagy bemutatóra szóló értékpapírt ruháznak át, tulajdonossá lesz akkor is, ha az átruházó nem volt tulajdonos”.

Az átruházás után következhetnek akár az ingók, akár az ingatlanok további hagyományos származékos szerzésmódjai. A termékek, a termények és a szaporulat elsajátítása (lehet újból “gyümölcsszedés” alcím alatt), valamint a vadak és halak tulajdonjogának megszerzése (tekintettel a külön törvényi részletes szabályokra) változatlan maradhat. A feldolgozás és átalakítás, valamint az egyesítés és vegyítés (a 135. §-ban található közös szabályaik fenntartásával) külön alcímet kaphat. Ugyanígy a beépítés és ráépítés is, megőrizve természetszerűleg a ráépítés szabályainak túlsúlyát. Megfontolandó a túlépítés szabályainak (109-111. §§) a szomszédjogi szabályok köréből ide történő áthelyezése, hiszen azok több tulajdonszerzési tényállást is tartalmaznak és egyébként is a ráépítés “mögöttes jogát” alkotják. (A ráépítés sem csak tulajdonjogot keletkeztet, hanem kivételesen földhasználati jogot és annak ellenértékére megtérítési igényt is). A szerzésmódok sorát a növedék zárhatja, kiegészítve szabályát a vízgazdálkodásról szóló törvény iszapolásra és sodorványra vonatkozó szabályaival.

4.4. Egyes speciális szerzésmódok külön szabályai

A külön törvényi tulajdonszerzési esetek példálózó bemutatása során láthattuk, hogy ilyenek – átmeneti vagy tartós jelleggel -rendkívül nagy számban fordulhatnak elő, és a dolog jellegétől vagy a juttatás-szerzés társadalmi-gazdasági rendeltetésétől, funkciójától függően ahány, annyi féle. Kérdés, hogy meg kell-e – és ha igen, hogyan – jeleníteni ezeket a Ptk.-ban. Véleményem szerint legalább egy általános tartalmú utaló szabály erejéig igen. Ebben néhány fontosabb esetet nevesítve is meg lehet említeni a többire általánosságban utalva. Pl.: “az állami juttatáson, bányászati jogon, koncesszión és más hasonló kizárólagos jogon, továbbá egyéb jogcímen alapuló tulajdonszerzés eseteiről – e törvény szabályaival összhangban – külön törvények rendelkeznek”. Megfontolandó – bár ez inkább oktatási feladat – azt is kimondani, hogy a külön törvényekben a tulajdonszerzés jogcímét és módját is minden esetben pontosan meg kell határozni, figyelemmel a szerzés eredeti vagy származékos jellegére is.

4.5. Az átruházás kiemelt jelentősége: az ügyletegység elve

Az átruházás mint származékos tulajdonszerzési mód gazdasági és jogi súlyát és jelentőségét nem a rendszertani elhelyezése (első helye a szerzésmódok között) dönti el. Az átruházás súlyával és jelentőségével viszont nagyon is összefügg az a kérdés, hogy az átruházás mint dologi jogügylet (a felek megegyezése pusztán a tulajdonjog átszármaztatásában, vagy még szűkebben értelmezve a dolog kézből-kézbe történő puszta átadása, mint reálaktus) önmagában elegendő-e az új tulajdonjogviszony keletkezéséhez (és a régi megszűnéséhez!), vagy ehhez egy “jogos okot” (iusta causa), érvényes jogcímet is megkívánjon-e a törvény? Az én válaszom egyértelmű és határozott igen, legalább három nyomós indokkal.

4.5.1. A iusta causa traditionis, vagyis hogy a tulajdonjog átruházásához a tulajdonszerzésre alkalmas jogcím szükséges, az egyik legősibb és máig a legszélesebb körben elismert és alkalmazott jogelv. Ennek oka roppant egyszerű. A tulajdon, ha az évezredek során vesztett is jogilag is biztosított hatalmi (közvetlenül dolgok, közvetve emberek feletti uralmi) jellegéből, mind a mai napig a puszta létfenntartás és ezzel együtt a másoktól való függetlenség anyagi alapja és biztosítéka. Az emberek tehát ok nélkül nem válnak meg a tulajdontól, ehhez nagyon is nyomós ok szükséges, amit aztán a jogászok a maguk fogalomrendszerében “jogi oknak” minősítenek. Az ősi jogelv tehát egybevág a magánjog két nagy iránymutató eszméjével, az ésszerűség és a jogbiztonság követelményével.²⁶ Az előbbi feltételezi, hogy az ésszerűen cselekvő ember kellő megfontolás alapján a számára legmegfelelőbb okot választotta tulajdona átruházásához, az utóbbi pedig hogy a jog ezt elismeri és szükség esetén oltalomban is részesíti. És mindez természetszerűleg megfelelően áll a tulajdonszerző fél oldalán is.

4.5.2. A mancippatio és az in iure cessio, a két még ősibb, tulajdonátruházásra (is) felhasznált jogügylet fajta nem véletlenül ment ki a gyakorlatból²⁷ és adta át a helyét a jogcímes átruházás rendszerének. Mindkét ügyletfajta a fejlett árutermelést és kereskedelmet megelőző, patriarchális és autark gazdaság ünnepélyes, nehézkes és bonyolult ügylete volt, amely nem volt képes a gyorsaság-egyértelműség-jogbiztonság hármas követelményének egyidejűleg megfelelni. A mancipatio eleve kauzátlan, absztrakt jellegéből következően a jogcím akár rejtve is maradhatott, az in iure cessio pedig tulajdonképpen színleges rei vindicatio, fiktív tulajdoni perindítás volt. Az árutermelés és az árucsereviszonyok fejlődése és nemzetköziesedése – ugyanúgy mint később a feudalizmust felváltó kapitalizmus idején – nem tűrte a “rituális”, elvont ügyleteket, ehelyett a legegyszerűbb és ugyanakkor a legbiztonságosabb megoldást (traditio, azaz a dolog átadása plussz érvényes jogcím) alakította ki. Az európai magánjogok lényegileg máig követik ezt a megoldást még akkor is, ha a főszabály alóli kivételként nagyobb hangsúlyt helyeznek vagy a tulajdonátruházásra irányuló elvont akaratra (német megoldás), vagy az érvényes jogcím létrejöttére (francia megoldás). A két kitérő jogrendszer és a római jog fejlődése által kijelölt főútvonalon haladó jogrendszerek között a végeredmény tekintetében érdemi különbség nincs: tulajdont szerezni és azt megtartani csak érvényes jogcímen alapuló átruházással lehet.

Ami pedig közelebbről a magyar magánjog tudományát illeti, azt az elvi tételt, miszerint “a ma élő jogunkban a tulajdonátruházás szigorúan jogcímes szerződés”,²⁸ illetve hogy “a magyar polgári jogrendszerben a tulajdonátruházás szigorúan jogcímes jelenség”²⁹ az Optk. római jogban gyökerező megoldás a (380. §) nyomán Frank Ignáctól kezdve³⁰ Szladits Károlyon és Kolosváry Bálinton át³¹ Világhy Miklóssal bezárólag minden jogtudós egyöntetűen vallotta. Ennek nyomán a Ptk.-ban meghonosodott megoldás és a legújabb jogirodalmi állásfoglalás³² is az ügyletegységelvét vallja és ennél jobb megoldást máig sem a jogtudomány, sem a joggyakorlat nem munkált ki. Az absztrakt dologi jogügyletnek az érvényes kötelmi jogcímtől való elválasztása a tulajdonjognak a birtoklás tényéhez kötődő statikus jellegét, vagyonjogi “uralmi jog, státusjog” szerepét erősítené fel, holott ez a szerep már a feudalizmus (és most nálunk a “feudálszocializmus”) bukásával háttérbe szorult és a piacgazdasággal együtt felerősödött a tulajdon dinamikus, forgalmi jellege. Ezt nagyobb hangsúllyal a francia kódex megoldása tükrözi, ahol már az érvényesen létrejövő jogcímmel átszáll a tulajdon. Napjaink felgyorsult és még tovább gyorsuló világában tovább erősödött a tulajdonban rejlő érték-mozzanat és annak forgalmi jellege, a “fejlődés a státusjogoktól a szerződések irányába”. Ha “korszerűsíteni” akarnánk, akkor inkább a francia, mint a német megoldás irányába kellene lépnünk, de én a magam részéről azt is ellenezném. Az ügyletegység elve ugyanis a legszerencsésebben ötvözi a német és a francia megoldást, úgy őrzi meg a tulajdonjog vagyonjogi státusjog (alapjog) szerepét, hogy közben lehetővé teszi annak biztonságos (törvényes) dinamizálását is.

4.5.3. A közismert szólás, “kivétel erősíti a szabályt”, valószínűleg a jog világából származik, de egészen biztosan ott is érvényes. A jogcímes ügyletek főszabálya alóli kivételként mindig léteztek, léteznek és létezni is fognak absztrakt ügyletek. Ezek azonban – éppen a mindennapi életet tükröző alapügyletektől való elszakadásuk, absztrahálódásuk folytán – olyan nagy kiterjedésű, aprólékosan részletes jogi szabályozást követelnek, aminek az alkalmazása még a jogász szakmán belül is specialistákat igényel (ld. váltójog, tőzsdejog). Az adásvétellel, mint az átlagemberek mindennapi életében tömegesen előforduló tulajdonátruházási szerződéssel kapcsolatban a dologi jogügylet absztrahálása és a kötelmi jogcímtől való elválasztása használhatatlan, éppen ezért felesleges is. A legismertebb német dologi jogi tankönyv szerzői is beismerik, hogy az elméleti-dogmatikai különbségtételnek gyakorlati jelentősége nincs. Életből vett példájuk szerint aki egy könyvet vásárol a könyvesboltban, nem gondol arra, hogy ő most két ügyletet köt és realizál, egy absztrakt dologi és egy jogcímes kötelmi ügyletet, ez a kettő a mindennapi életben természetszerűleg egy.³³ Egyik professzorom, Asztalos László írta, hogy “a civilisztika a mindennapok joga”.³⁴ Az emberek pedig mindennapi életükben tipikusan és tömegesen nem absztrakt ügyleteket kötnek. A kivételek minél szűkebb körén, a rájuk vonatkozó speciális jogszabályok tartalmán lehet és kell is elmélkedni, nem kell és nem szabad viszont a Ptk. szintjén a kivételt főszabállyá tenni.

5. Zárszó

Ez a tanulmány a tulajdonjog megszerzésének eredeti és származékos szerzésmódok szerinti megkülönböztetéséről kívánt egy áttekintést adni. A Ptk. hatályos szabályainak előtörténetét, az európai és a magyar jogtudományi és tételesjogi előzményeket is szükségesnek tartottuk bemutatni ahhoz, hogy jobban megértsük a ma hatályos szabályozást és hogy választ tudjunk adni arra a kérdésre, kell-e változtatni, és ha igen, milyen irányban. Nem volt feladatunk konkrét javaslatokat, szövegszerű megoldásokat kimunkálni, inkább csak az új Ptk. koncepciójának kialakításához hozzájárulni. Ilyen értelemben gondolatmenetünknek a címben jelzett és szűken vett témán túlmutató jelentősége is van. Talán a legfontosabb tanulság, hogy a magánjogban gyakori jelenség vagy az, hogy tudományos tételekből lesznek törvényi tételek, vagy az, hogy egyes törvényi tételek válnak tudományos (tan)tételekké. De előfordul az is – mint témánk esetében is -, hogy a tudományos és a törvényi tételek párhuzamosan futnak, anélkül hogy “átfedésbe” kerülnének. Egymásra hatásuk mégis vitathatatlan és nélkülözhetetlen, hiszen a cél, ami felé haladnak, ugyanaz: az ésszerűbben, konfliktusmentesebben elrendezett gazdasági-társadalmi lét, végső fokon az élhetőbb mindennapi emberi élet.

* Ez a tanulmány az Igazságügyi Minisztérium megrendelésére, a Dologi jogi albizottság számára 2001. júniusában készült.

JEGYZETEK

1 A hivatkozott tételeket ld.: Szladits Károly: A magyar magánjog tankönyve. II. Dologi jog. Grill Kiadó, Budapest, 1930. 95-100. o.; Kolosváry Bálint: Dologi jog. In: Szladits szerk. Magyar Magánjog V. kötet. Grill Kiadó, Budapest, 1942. 235-281. o.; Világhy-Eörsi: Magyar Polgári Jog I.Tan-könyvkiadó, Budapest, 1965. 315-348. o.; Lenkovics Barnabás: A dologi jog vázlata. Eötvös József Kiadó, Budapest, 1998. 131-171. o. Külön idézés hiányában a tanulmány a továbbiakban is ezen művekre támaszkodik.

2 Coing, Helmut: Europäisches Privatrecht II. Verlag C. H. Beck, München, 1989. 368. o.

3 Almási Antal: A dologi jog kézikönyve I. A Tébe Kiadóvállalata, Budapest, 1928. 5. o.

4 Baur, Fritz-Baur, Jürgen F.-Stürmer, Rolf: Lehrbuch des Sachenrechts. C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München, 1992. 3. o.

5 Szladits Károly (szerk.): Magyar Magánjog III. Grill Kiadó, Budapest, 1941. 30. o.

6 Koziol, Helmut-Welser, Rudolf: Grundriss des bürgerliches Rechts. II. Manzsche Verlags- und Universitätsbuchhandlung, Wien, 1991. 2-3. o.

7 Lenkovics Barnabás: A dologi jog vázlata. Eötvös József Kiadó, Budapest, 1998. 131. o.

8 Brósz Róbert-Pólay Elemér: Római jog. Tankönyvkiadó, Bp., 1974. 227. o.

9 Földi András-Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest, 1996. 311-312. o.

10 Helmut Coing: Europäischess Privatrecht. Verlag, C. H. Beck, München, 1989. I. Band 299-319. o. és II. Band 389-396. o.; Hugo Grotius: A háború és a béke jogáról. Pallas Stúdió-Attraktor Kft. Kiadó, Budapest, 1999. I. kötet 199-211. o.

11 Szladits Károly: Dologi jog. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1930. 95-194. o.

12 Magyar Magánjog V. 235-281. o.

13 A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyve. KJK: Budapest, 1963. 135-158. o. (a továbbiakban is).

14 Világhy-Eörsi I. 315. o.

15 I. m. 345. o.

16 Sárándi Imre: Polgári jog III. Tulajdonjog. Tankönyvkiadó, Budapest, 1988. 81. o.

17 Lenkovics Barnabás: Tulajdonjog. (Ideiglenes tananyag) Tankönyvkiadó, Budapest, 1991. 69-94. o.

18 Lenkovics Barnabás: Magyar polgári jog. A dologi jog vázlata. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1998. Ötödik, átdolgozott kiadás. 131-170. o.

19 Almási Antal: A dologi jog kézikönyve I-II. Thébe Kiadó, Budapest, 1928. I. kötet 8. o.

20 Kisfaludi András: A részvényátruházás jogi természetéről. Gazdaság és Jog, 1996/4. A vita összefoglalója: Szécsényi László: Titulus és modus az értékpapírjogban. Jogtudományi Közlöny 2000/5.

21 A Polgári Törvénykönyv Magyarázata. KJK Budapest, 1995. I/302. o.

22 Uo. 309. o.

23 Uo. 321. o. és Világhy-Eörsi I. 318. o.

24 Almási: i. m. I. 6. és Lenkovics: A dologi jog… 25. o.

25 Im. 199. o. (Grotius művét magyarra fordította: Brósz Róbert, Diósdi György és Haraszti György)

26 Bíró György-Lenkovics Barnabás: Magyar polgári jog. Általános tanok. Novotni Alapítvány, Miskolc, 1998. 66-72. o.

27 Hamza-Földi: i. m. 315. o.

28 Szladits, 1930.: i. m. 99. o.

29 Világhy-Eörsi: i. m. I. 316. o.

30 Frank Ignác: i. m. 138. §, 227. o.

31 Magyar Magánjog V. kötet, 245. o.

32 Kisfaludi András: Az adásvételi szerződés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1997. 115. o.

33 Baur, Fritz-Baur, Jürgen F.-Stürner, Rolf: Lehrbuch des Sachenrechts. C.H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München, 1992. 43. o.

34 Asztalos László: Polgári jogi alaptan. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. 13. o.