Az új Ptk. szerkesztésének tanulságos és izgalmas munkálatai során előbb örömmel értem meg, hogy a szerkesztőbizottság a másnak okozott vagyoni kár vonatkozásában egyhangú egyetértéssel fogadta cl a kárfelelősség alapjaként a jogellenes okozást. Majd annál csalódottabban vettem tudomásul, hogy legalábbis egyelőre, azt a Legfelsőbb Bíróság heves ellenállása folytán mégis feladta és továbbra is megtartotta kimentő okként a jogellenes okozó részéről, hogy bizonyíthassa, úgy járt el, ahogy az adott helyzetben elvárható volt. Mindez ideig ugyan egyetlen példát sem tudtak nekem a gyakorlatból mondani, ahol nem lenne elvárható a jogkövető magatartás; bírói részről azzal is szokták elhárítani a kérdést, hogy gyakorlatban éppen a jogkövetés várható el, tehát a felelősség úgyis objektív. Közben egyre-másra találkozunk újabb irodalomban, értelmezésben is azzal a felfogással, amit a magánjogból ki akartunk iktatni, hogy nincs is felelősség vétkesség nélkül, tehát a kárfelelősség fogalmához tartozik a szubjektív elmarasztalhatóság az okozónál. Ezt legvilágosabban és tudományos alapossággal Földi András fejtette ki a másért való felelősségről írott monográfiájában, ami akadémiai doktori értekezése is volt. Amint Siklósi Iván legutóbbi ismertetésében a művel kapcsolatban summázza (Magyar Jog 2004. 10. 626. o.) “a magyar jogi nyelvben a felróhatóság de lege lata is szinonim fogalom a vétkességgel.” Ha ezt a jogirodalmi álláspontot összevetjük a bírói érveléssel, kitűnik, hogy a felróhatósággal jogbizonytalanságot viszünk a törvény magánjogi kárfelelősségről szóló fejezetébe, holott a törvénykönyv egyik célja a jogbiztonság. Bárdos Péternek a Polgári jogi kodifikáció 2004. 5-6. számában megjelent legújabb elemzése lángra gyújtotta bennem a reményt, hogy talán még nincs minden elveszve az alkotmányos tulajdonvédelem vonalán. Ezért szeretném a kérdést ezúttal valamivel tágabb összefüggésben magam is ismét felvetni. Hogy Bárdos cikkén kívül római forráshely indított arra, miszerint itt még lehetne újat mondani, egyelőre csak említem, talán érintőleg még visszatérek rá. Most szándékkal nem ebből, a gyakorlat embere számára talán elvontnak tűnő érvből indulok ki, hanem az alkotmányos tulajdonvédelemből, amivel kapcsolatban ugyancsak a Polgári jogi kodifikáció 5-6. számában Menyhárd Attila adott érdekes és alapos elemzést.
Az Alkotmánybíróság a kárpótlással kapcsolatban hozott határozataiban már maga is hangsúlyozta, hogy a tulajdon jogi kategória, jogellenes tulajdon nem létezik, és fogalmilag nem is létezhet, jogellenesen tehát nem lehet tulajdont szerezni. Menyhárd Attila is felveti azonban azokat az eseteket, mikor társadalmi érdek védelme miatt valakinek a tulajdonában lévő dolgon más személy törvényben biztosított eredeti tulajdonszerzési jogcímen tulajdont szerezhet. A szerzés ugyan sérti az addigi tulajdonos jogvédte érdekét, tulajdonát, de társadalmi érdekből mégis elfogadják. A római jog ilyen eredeti szerzésmódként a specifikációt és az elbirtoklást ismerte. Ám a római jogban specifikáció esetén a tulajdonát vesztő fél teljes vagyoni kielégítést igényelhetett. Másrészt római tulajdonostól való szerzés elbirtoklással a tulajdonos beleegyezése nélkül nem jöhetett létre – kivéve, ha hiba terhelte abban, hogy a tulajdont valaki jóhiszeműn ellenérték fejében meg tudja szerezni. (A tulajdonos birtokközvetítő detentora vitte forgalomba a dolgot, vagy elveszett tárgyat vittek jóhiszeműre forgalomba.) E kivételes eseteken túl a tulajdonosnak az ő akarata nélkül forgalomba került dolga római jog szerint lopott dolog, res furtiva, azon tulajdon jóhiszemű elbirtoklással sem volt szerezhető egészen a késő posztklasszikus korszakig.
Magyarán, a magánszférában tulajdont képező dolgon – egyes ritka kivételeken kívül – a tulajdonos hozzájárulása, traditioja híján nem lehetne más magánszemélynek tulajdont szereznie. Ha mégis gyakorlati megfontolásból a törvény ad ilyen kivételes lehetőséget, és egyúttal nem gondoskodik a tulajdonától ily módon megfosztott magánszemély kártalanításáról, a megoldás Menyhárd szerint is alkotmányellenes lesz. “Az elidegenítő érdekei e vonatkozásban nem védendők az eredeti tulajdonossal szemben”.
Messzemenőn egyetértek ezzel a következtetéssel. Kétségtelen számomra, s történetileg is levezethető, hogy rossz irányba, a kereskedelmi érdekek túl hangsúlyozása révén elindult fejlődés eredménye az a mai helyzet, amely a kereskedelmi forgalomban visszterhes szerzőt (és az ingatlan-nyilvántartásban bízó, az abban tulajdonosként bejegyzett személytől visszterhesen szerzőt) a tulajdonossal szemben úgy védi, hogy részükre eredeti tulajdonszerzés-módot teremt a visszterhes vételben, feloldva ezzel jogszavatossági kötelezettsége alól az eladót. Az eladó így a volt tulajdonos terhére “ingyenes juttatásban” részesül. A törvény feloldja a magánjogban kötelező gondosság alól (ius civile vigilan-tibus scriptum). Csak arra az esetre teszi – az állammal szemben, büntetőjogilag és csak másodlagosan a volt tulajdonossal szemben, magánjogilag – felelőssé, ha bebizonyosodik rosszhiszeműsége, ha orgazda. Ennek bizonyítására azonban a volt tulajdonosnak aligha van esélye. A büntető perben minden feltétel ellene szól, és a “vádlottat” védi. S még ha be is bizonyosodott annak vétkessége, épp a büntetés révén csak messzebb kerül a tulajdonától megfosztott a neki járó kártalanítástól: az állami büntetőprevenció érdeke előzi a tulajdonvédelem alkotmányos alapjogával kapcsolatos érdeket! Az alkotmányos alapjogvédelem pedig fordított értéksorrendet követelne!
A tulajdonhoz való jog szorosan kapcsolódik az ember személyes szabadságához. Az emberi személy otthonának, környezetének kialakítása, kulturális igényeinek kielégítése, anyagi biztonságának megteremtése, hivatásának gyakorlása, családjával való együttélésének és ezen élet bensőségességének biztosítása testesül meg abban a jogban, amit a jogállamok a tulajdonban biztosítanak. A tulajdon tárgyainak birtoklása, használata, mégpedig távlatilag, hosszabb, azok természetétől is, az ember életétől is függő időtartamra, az ember létbiztonságát szolgálja, s az ember erre való igénye a szociális biztonság fogalmi körébe esik, ami maga is alkotmányos alapon biztosítandó.
A tulajdonos szabadságában áll, jogaként biztosított a tulajdona tárgyaival való rendelkezés lehetősége, ami magában foglalja azok esetenkénti cseréjét, elidegenítésének lehetőségét. Ez azonban, hangsúlyozom, tulajdonosi szabadság, és nem kényszeríthető ld. Az egyszer magántulajdonba került dolgot annak fennállta alatt e tulajdonból erőszakkal, jogalap nélkül egyáltalán nem, közérdekből csak kivételesen, azonnali és teljes kártalanítás mellett lehet kivonni, kiemelni.
Az ember tulajdona azonban valójában társadalmi célját tekintve nem egyrétű. Abban szerepelnek először is azonnali, egyszeri fogyasztásra szánt javak, (kifli, tej, papírzsebkendő). Ezek vonatkozásában pl. az elbirtoklással szerzés fogalmilag is értelmetlen, elég azok tulajdonosát a közvetlen erőszakicai vagy alattomban való elsajátítás ellen rendészeti eszközökkel védeni.
Második kategóriába esnek az életvitel előfeltételeit képező vagy körülményeit meghatározó tartós tárgyak, amelyek akár túl is élhetik tulajdonosukat anélkül, hogy ezzel a rájuk vonatkozó tulajdonviszony megszakadna: alkotmányosan védett jog az öröklés is.
Végül a nagyobb mértékű árutermelést folytató társadalmak számára adott az ún. tőketulajdon is, az árukészletként megjelenő, szám, súly, mérték szerint nyilvántartott és forgalomra szánt dolgok együttese. Nem a dolog jellegén múlik, hogy melyik csoportba tartozik. A harmadik csoportban szerepelhetnek jellegük szerint közvetlen felhasználásra szánt, vagy tartós és egyedi használatra, esetleg thesaurálásra szánt dolgok is, amelyek a forgalomban fél is veszik ezen első vagy második csoportbeli helyüket. A három csoport tárgyainak fizikai adottságai jogi jellegüket, hovatartozásukat ezért biztonsággal nem döntik cl.
A piacon történő forgalomba hozatal mint termelési, közösségi értékteremtési forrna létezett és közérdekű volt már régebbi korokban is. Ebből származik a jogrenddel szemben az az igény, hogy teremtse meg a piaci forgalom biztonságát. A piac biztonságából vezették le a kora újkorban, hogy a kereskedelemben visszterhesen szerző tulajdont szerez akkor is, ha az átruházó nem volt tulajdonos. (Ugyanez áll, ugyancsak biztonsági indok alapján, az ingatlan-nyilvántartásban bízó visszterhes szerzőre.)
A kereskedelemben szerző fél mentesítése a tulajdonos evikció-igénye alól legegyszerűbben a Ptk. 118. §-ban megteremtett eredeti tulajdon-szerzésmóddal volt megoldható. Amikor azonban e rendelkezés, illetve annak megfelelői az európai kereskedelmi, majd magánjogokban megszülettek, az állam mindenhatósága, az egyén jogainak viszonylagossága, azok ex gratia az államtól eredő volta volt az uralkodó jogfelfogás. Az emberi jogokat ugyan az amerikai és a francia polgári forradalom elismertette, azok között a tulajdonlás szabadsága is szerepelt, de a 19. sz. állameszménye nem felelt meg ezen alapjog teljes érvényesítésének a piaci érdekekkel szemben.
Ám túl vagyunk az állami érdek minőségi felsőbbségén a magánszférával szemben. Elismerjük az ember veleszületett jogait, alkotmányosan védjük alapjogait és szabadságait. A tulajdon vonalán ez azt jelenti, hogy az egyén bízhat abban: a jogrend biztosítja számára tulajdona szabad használatát és sértetlenségét másokkal szemben, továbbá vagyona biztonságát esetleges közérdekű igénybevétellel szemben.
Ez pedig olvasatomban azt jelenti: aki más tulajdonát ellenérték fejében átadja, és ezzel annak tulajdonjogát megszünteti a tulajdonos hozzájárulása nélkül, jogellenesen sérti meg a tulajdonos tulajdonát, és e sértésért teljes kártérítéssel tartozik. Annyi gyakorlati esettel találkozunk, amikor a büntetőjogi védelem elégtelenségén elbukik a tulajdonos érdeke, hogy voltaképp az a csodálatos: a jogalkotó még mindig nem eszmélt rá arra, hogy itt mulasztásban van. Megteremtette a kereskedelem biztonságát a fogyasztó javára, mégpedig nyilvánvalón a kereskedő előnyére is. Ám elmulasztotta megalkotni a kereskedő felelősségét azért, hogy ne hozzon forgalomba jogosulatlanul árut, tehát olyan dolgot, ami nem az ő tulajdona. Ha pedig ezt mégis megteszi, akár jóhiszeműen is, akkor jogot sért, s a jogsértésért a jogsértő magánfelek között tartozik helytállni. Helytállni vétkességétől függetlenül, hisz a magánfél a másik vétkességét számon sem kérheti: par in parem non habet iurisdictionem.
Viszont a tulajdon elvonása miatti igény érvényesítése a magánautonómia körébe tartozik, azt az állam sem át nem veheti, sem el nem vonhatja. Más kérdés, hogy bizonyos, e körbe eső magatartásokat fog-e bűnüldözés tárgyává tenni közérdekből, s megkíván-e esetleg ezekhez többlet elemeket a jogellenes elvonás mellé, pl. gondatlanságot, rosszhiszeműséget, netán célzatos üzletszerű együttműködést.
Ugyanez a helyzet voltaképp a tulajdon megkárosítása, megrongálása esetén is. A tulajdonos a közhatalomtól azt igényelheti, viszont azt igényli is, hogy biztonságban használhassa tulajdonának tárgyait. Amíg a használat rendészeti előírásait meg nem sérti, tulajdona tárgyainak az ő hatalmi körében való bármely megrongálása, megsértése, értékük csökkentése jogellenes külső harmadik személyek részéről. A jogellenességért a jogellenesen eljáró teljes felelősséggel tartozik. Ha a köz érdekét sérti, az állam dönti cl, hogyan lép fel a jogellenességgel szemben, s kötheti annak megtorlását további feltételekhez (vétkesség, felróhatóság). Ám a magánszemély alkotmányos tulajdonának védelme és alkotmányon alapuló biztonságigénye megköveteli, hogy az ő vagyonában jogellenesen okozott sérelmet a sértő okozó teljesen és minden további megszorító feltétel nélkül köteles legyen, az ő igénye esetén, neki megtéríteni.
A piaci tulajdonelvonás esetén nyereség keletkezik és ezért szembeszökő, hogy a tulajdonos teljes vesztesége mellett ketten jutnak – részben jogalap nélkül – haszonhoz, míg a jogosulton a jog nem segít. Károkozás esetén ez azért nem ilyen nyilvánvaló, mert ott nincs haszon, hanem csak az a kérdés, ki viseli a kárt: a jogellenes okozó-e vagy a jogát védő károsult. Ehhez képest feltűnő, hogy a jog mégis az utóbbi esetre teremtett megoldást a felróható károkozót marasztalva, miközben nyugodtan tűri, hogy a piac védelme alatt mások értékeivel való rendszeres kereskedelem fejlődik ki, és a tulajdonosok a tehetetlen rendőrséget fogcsikorgatva szidják, de nem kapnak védelmet.
Római jogra vezethető ez vissza. Ott ugyanis a tulajdon piaci eladás esetén sem került elvonásra. A tulajdonos, ha dolgát másnál megtalálta, evikcióval visszakövetelhette, s a vevő legfeljebb az eladón kereshette kárát, a tulajdon áttörőn érvényesült. Így nem volt szükség külön magándeliktumra e miatt, csak a hitelezői csalásnál (mert az átadott pénz tulajdonba került, akárki adta át). Ezzel szemben a rongálás megtörtént, így ott kellett törvény az átterheléshez az okozóra, épp jogellenessége okán, s erről a lex Aquilia magánbüntetőjog keretében gondoskodott.
Mivel a rómaiak a piaci vétel kedvezményét nem vezetették be soha, nem adtak nekünk példát arra, hogyan is kell ez esetben a tulajdonost védeni. Legfőbb ideje, hogy az alkotmányos előírást követve, a magánjog pótolja ezt, s a mulasztásban rejlő alkotmányellenességet szüntesse meg. Iktassuk be a magánjogi törvénykönyvbe:
Aki más tulajdonát nem tulajdonosként kereskedelmi forgalomba bocsátja, és ezáltal a tulajdon elvesztését jogellenesen okozza, köteles a tulajdon elvesztéséből adódó teljes kárt a volt tulajdonosnak megtéríteni. Ha a végeladás előtt több kereskedő kezén ment keresztül az áruba bocsátott dolog, a volt tulajdonos káráért egyetemlegesen felelnek.
Akit más tulajdonát képező ingatlanra ingatlan-tulajdonosként az ingatlan-nyilvántartásba jogalap nélkül bejegyeztek, ha e minőségében az ingatlant visszterhesen más tulajdonába jogellenesen átjegyeztetni engedi, a volt nyilvántartáson kívüli tulajdonosnak ebből eredő teljes káráért felelősséggel tartozik.
Ezzel fogunk az alkotmányos tulajdonvédelem kötelezettségének az új, magánjogi törvénykönyvben megfelelni.
Önáltatás lenne azt gondolni, hogy más már létező jogszabály alapján a volt tulajdonos érdeke ugyancsak védhető. Elsősorban a jogalap nélküli gazdagodásra gondolhatnánk. Ám a tulajdonossal szembeni jogsértés független attól, hogy az ő tulajdonának tárgyát kereskedelmi forgalomba bocsátó vagy nyilvántartás alaptalan címén eladó gazdagodott-e, esetleg hogy a több láncszem közül éppen a jogsértő nem volt-e veszteséges. Más tulajdonát kereskedelmi forgalomba akkor sem szabad bevinni, ha az ezt megvalósító ráfizet vagy semmit sem nyer a maga ez irányú működésén.
A kártérítés gondolata inkább lenne felvethető, azonban itt nehéz lenne kielemezni, hogy melyik az a cselekvő aktus (culpa in committendo), amellyel a kárt az eladó okozta. Hiszen nem ő vonta el a tulajdont, csupán lehetővé tette, hogy a kereskedelemben szerzés aktusa révén törvényben biztosított önálló eredeti jogcímen valaki tulajdont szerezzen. Lehet ő a sorozatban akár a sokadik kereskedő is, akinek már módja sem volt ellenőrizni, hogy került be az áruvá vált dolog, tulajdontárgy a kereskedelembe. Esetleg ő is, mint kereskedőtől szerző, valójában már tulajdonossá vált, vagy elődjétől akár tulajdont is szerzett, s így maga részéről tulajdont is adott a maga részére használatra szerző utolsó helyen álló vevőnek.
A római jogban, ahol a tulajdon megmaradt, magához a dologhoz kapcsolódó viszonyuk létesített jogi kapcsolatot a birtokos és a tulajdonos között. A mi jogunkban, épp a tulajdon új jogcímen létesülése miatt, ilyen jogi kapcsolat nem létezik. Ezért úgy vélem, csak úgy oldható meg a védelem hatékonyan és alkotmányosan, ha, amint a piac védelmében eredeti tulajdonszerzési jogcímet biztosít a törvény, a tulajdonát elvesztőt is új magándeliktum létesítésével védi meg az ő dolgát jogellenesen forgalomba juttatóval szemben. A szabályt a kötelmi jog “Kötelmek jogellenes magatartásból” részében indokolt elhelyezni, a kártérítéstől elkülönülő fejezetben. Annak érvényesítésére egyébként – ha lesznek – az objektív jogellenes kárért való felelősség szabályai általában alkalmazhatók.