1. Bevezetés
A gazdasági jog kifejezést a magyar irodalomban kétféle értelemben használják. Az egyik irányzat a gazdasági jogot keresztülfekvő, másodlagos jogágként totális értelemben fogja fel, ide értve egyfelől a gazdasági alkotmányjogot, a gazdasági közigazgatás jogát, a közpénzügyek jogát a közjog területéről, másfelől a gazdasági társaságok jogát, a cégjogot, valamint a gazdasági szerződések jogát a civiljogból. A gazdasági közjogból kiemelkedő a német jogirodalom alapján Európában általánosan elterjedt gazdasági alkotmányosság (Wirtschaftsverfassung) tana, amely erősen hat a modern kontinentális alkotmányok tartalmára. A másik irányzat gazdasági jogon kizárólag gazdasági civiljogot ért, azt a joganyagot, amelyet hagyományosan kereskedelmi jognak hívtak és ma már az Unióban vállalati jognak vagy üzleti jognak szokásos nevezni.
Az új, készülőben levő Polgári Törvénykönyvünk a gazdasági élet szempontjából a gazdasági jog mindkét irányzata alapján erősen problematikus. A jelenlegi információk szerint a Kodifikációs Szerkesztőbizottság Ptk.-ra vonatkozó javaslatát az államigazgatási egyeztetés lefolytatása és e tárgyú szakmai viták után áprilisban fogja a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium a kormány elé terjeszteni és tárgyalását az Országgyűlés még a nyári ülésszakon megkezdi. Feltehetően az új Ptk.-t a parlament ez év őszén fogja elfogadni és előreláthatóan egy év felkészülési idő után 2014. január 1-jén fog hatályba lépni. A gazdasági jog szempontjából tehát – egyelőre a Kodifikációs Bizottság nyilvánosságra hozott javaslata alapján – fel kell készülni a Ptk. utáni időszakra.
2. Az alapdilemma: közjogra szűkülő alaptörvény – zárt monista civiljogi Ptk. kettőse
A gazdasági jog szempontjából a nehézséget alapvetően az okozza, hogy az új magyar alkotmány, azaz a 2011-ben elfogadott alaptörvény a gazdasági alkotmányosságból szinte kizárólag a közjogi vonatkozásokat szabályozza, a civiljogot érintő kérdések csak igen érintőlegesen szerepelnek az alaptörvényben. Ezt elvileg a Ptk.-ban pótolni lehetne, és az alaptörvény előkészítése során el is hangzott, hogy a Polgári Törvénykönyv lesz a gazdaság alapjoga. Ugyanakkor viszont a Ptk. Kodifikációs Szerkesztőbizottsága olyan szemléletmódban készítette el a Ptk. szövegjavaslatát, hogy a Ptk. kizárólag a civiljogi vonatkozásokat szabályozza, nem törekszik komplex megoldásokra, nem kíván hézagpótlóként fellépni a közjog vonatkozásában. Így például nem kívánja pótolni a hiányzó közigazgatási szervezeti törvényt a közjogi jogalanyok, így a köztestületek és a közalapítványok státuskérdései vonatkozásában, sőt a tisztán civiljogi jellegű költségvetési szerveket sem kívánja szabályozni, hanem azt teljes mértékben az államháztartási törvényre bízza.
Az alaptörvénnyel kezdve annak második, Szabadság és Felelősség című része tartalmazza az Európai Unió e tárgyú chartája nyomán az alapvető állampolgári jogokat. Ebben a magántulajdon, mint alapjog igen halványan jelenik meg, ugyanakkor a XIII. cikk a több mint százéves pápai enciklika, a Rerum Novarum alapján kimondja, hogy a tulajdon társadalmi felelősséggel jár, Ugyanakkor az 1989–1990-es alkotmánymódosításokkal ellentétben a piacgazdaságra, a piaci versenyre vonatkozó szabályok még a tulajdonvédelemnél is marginálisabbak az alaptörvényben, így hiányzik az az eddigi tétel is, mely szerint Magyarország szociális piacgazdaság és a tulajdonformákról – így a köztulajdon és a magántulajdon egyenrangúságáról – sem rendelkezik az alaptörvény.
A tulajdonvédelem csökkenését mutatja két másik rendelkezés is. A közpénzekről szóló részben korlátozza az alaptörvény az Alkotmánybíróság hatáskörét a tulajdon adózással kapcsolatos védelme vonatkozásában. Mindaddig, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja, az Alkotmánybíróság a központi költségvetésről, annak végrehajtásáról, a központi adónemekről, az illetékről és járulékokról szóló törvények alaptörvénnyel való összhangját csak szűk körben, lényegében kizárólag az élethez és az emberi méltósághoz való joggal összefüggésben vizsgálhatja felül. Emellett az alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről szóló törvény 29. cikke szerint, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja (ez elég hosszú idő lesz), ha az Alkotmánybíróság vagy más bíróság (pl. az európai) az államot jogellenes intézkedése miatt elmarasztalja és ebből költségvetési fizetési kötelezettség (pl. kártérítés) származik, úgy a kormány a közös szükségletek fedezésére való „hozzájárulást” állapíthat meg a lakosság terhére.
Amíg az alaptörvény gazdasági civiljogot érint rendelkezései meglehetősen szűkszavúak, annál bővebb a gazdasági alkotmányosság közjogi része. Ez újdonság, hiszen ilyen rendelkezések eddigi alkotmányunkban nem voltak.
Nemzetközileg is pozitív értékelést kapott a 36. cikk (3)–(4) bekezdése, amely szerint az Országgyűlés nem fogadhat el olyan költségvetési törvényt, amelynek eredményeként az államadósság meghaladná a GDP felét. Amíg az államadósság a GDP felét meghaladja, csak olyan költségvetési törvény alkotható, amely az államadósság csökkenését eredményezi. A kormány a központi költségvetést „törvényesen és célszerűen a közpénzek eredményes kezelésével és az átláthatóság biztosításával köteles végrehajtani”. A végrehajtás során nem vehető fel olyan kölcsön, illetve nem vállalható olyan pénzügyi kötelezettség, amely az államadósság növelésével járna. A GDP és az államadósság számítási módját törvényben kell meghatározni – ezt a feladatot a 2011. évi CXCIV. törvény végezte el.
Az állam és a helyi önkormányzatok vagyonát az alaptörvény nemzeti vagyonnak minősíti. (A köztestületek vagyona – pl. Magyar Tudományos Akadémia szerintem tévesen – kimaradta nemzeti vagyon köréből.) A nemzeti vagyonnal való gazdálkodásról sarkalatos törvényt kell alkotni. Nemzeti vagyont csak törvényben meghatározott célból lehet átruházni, főszabályként az „értékarányosság” követelménye mellett, és csak olyan szervezet javára, amelynek „tulajdonosi szerkezete átlátható”. A közpénzeket és a nemzeti vagyont az átláthatóság és a közélet tisztaságának elvei szerint kell kezelni. A közteherviselés és a nyugdíjrendszer alapvető szabályait sarkalatos törvényben kell megállapítani.
Az alaptörvény a közpénzekről szóló „részében” szabályozza az Állami Számvevőszék, a Költségvetési Tanács és a Magyar Nemzeti Bank jogállását.
Az Állami Számvevőszék az Országgyűlés pénzügyi és gazdasági ellenőrző szerve, amely vizsgálja a központi költségvetés végrehajtását, az államháztartás gazdálkodását és a nemzeti vagyon kezelését. Az ÁSZ-ról sarkalatos törvényként a 2011. évi LXVI. törvény rendelkezik. Ez a törvény valamelyest növelte az ÁSZ hatáskörét az eddigiekhez képest.
A Költségvetési Tanácsról is sarkalatos törvény rendelkezik. Mint köztudott, az Orbán-kormány 2010-ben jelentősen átalakította a Költségvetési Tanácsot. A Költségvetési Tanács három tagból áll: a köztársasági elnök által hét évre kinevezett elnökből, az ÁSZ és az MNB elnökéből. Az átalakítás takarékossági szempontokat is szolgált, tudniillik korábban a Tanácsnak igen költséges külön apparátusa volt. Most viszont ilyen nincs, hiszen az ÁSZ-nak és a jegybanknak az apparátusa „bedolgozik” a Tanács számára. A Tanács igen fontos jogosítványt kapott, nevezetesen a központi költségvetésről szóló törvény elfogadásához a Költségvetési Tanács előzetes hozzájárulására van szükség.
Az MNB jogállása – a 2010-ben végrehajtott kismérvű módosítás után – az alaptörvényben lényegében még nem változott. Az MNB az állam központi bankja, a kormánnyal való viszonyáról az alaptörvény nem rendelkezik, elnökét és alelnökeit a köztársasági elnök nevezi ki hétévre. Az MNB felel az ország monetáris politikájáért, szervezetét és működését sarkalatos törvény határozza meg. Érdekes módon az alaptörvény a „pénzügyi közvetítőrendszer” (?) felügyeletét ellátó szervre (feltehetően ez a PSZÁF) vonatkozó szabályokat is sarkalatos törvényre bízza.
Időközben az alaptörvényben megjelölt sarkalatos törvények megjelentek. Az első a 2011. évi CXCIV. törvény Magyarország gazdasági stabilitásáról, amely részletesen szabályozza a Költségvetési Tanács eljárását a költségvetés előkészítése során. A Tanács igen fontos hatásköröket kapott az államadósság mértékének vizsgálatában is. A stabilitási törvény egyébként kiemelten foglalkozik az államadósság-csökkentéssel, annak növekedését gátló garanciális szabályokat tartalmaz és az Államadósság Kezelő Központ jogállását is kétharmados törvényben szabályozza. Tartalmazza a törvény a közteherviselés és nyugdíjrendszer alapszabályait. E szabályok között azonban szerintem számos olyan technikai rendelkezés található, amely igazából nem való sarkalatos törvénybe – pl. hogy egy adórendszer egy- vagy többkulcsos, mindig az ország gazdasági helyzetétől függ [36. § (1) bekezdés].
Régi hiányt pótol az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény, hiszen az eddigi Áht. már szinte áttekinthetetlen jogszabályszörny volt. Az igen terjedelmes törvény foglalkozik a költségvetés és a zárszámadás előkészítésével, annak szerkezetével, a költségvetés végrehajtásával, az államháztartási kontrollal, a költségvetési beszámolási és információs rendszerrel – nemcsak a állam központi költségvetése, hanem a helyi önkormányzatok tekintetében is. Az új Áht. szabályozza a költségvetési szervek, illetve az Államkincstár jogállását.
A nemzeti vagyonról szóló CXCVII. törvény az állami és az önkormányzati vagyonnal való gazdálkodás alapelveit, e vagyon kezelésének-hasznosításának részletes szabályait tartalmazza az alaptörvény rendelkezései alapján. Újdonság, hogy nemcsak a nemzetgazdaság szempontjából kiemelt jelentőségű, a nemzeti vagyonban tartósan tartandó társaságokat, illetve társasági részesedéseket sorolja fel mellékletében, hanem az állami tulajdon kizárólagos tárgyait, illetve a nemzeti vagyonba tartozó műemlékeket-műtárgyakat is. Az állami vagyonkezelést végző szervekre (Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.) vonatkozó 2010-ben megállapított szabályok változatlanok maradtak.
A sort a Magyar Nemzeti Bankról szóló 2011. évi CCVII. törvény zárja. Az átmeneti törvény rendelkezései alapján elméletileg a jövőben nem kizárt az alaptörvényben még külön-külön szabályozott PSZÁF és a jegybank összevonása. Ugyanakkor ez az összevonás csak a jegybank megmaradása mellett képzelhető el. Tehát az a javaslat nem valósítható meg, hogy a jegybank és a pénzügyi felügyeletet úgy tolják össze, hogy felette egy pénzügyi szuperszervezet jön létre önálló vezetővel, akinek helyettese a jegybank elnöke és a PSZÁF elnöke. Az állami pénzügyi ellenőrzés beolvadhat a jegybanki ellenőrzésbe – erre több nemzetközi példa van –, de a jegybank önállósága nem szüntethető meg.
A jegybanktörvény Európai Unió által szerintem jogosan kifogásolt része, a Monetáris Tanács Országgyűlés által választott tagjai számának újabb két taggal való növelése és még egy alelnök beállítása (az alelnököket a köztársasági elnök nevezi ki). A jegybank alapvető szervévé a Monetáris Tanács válik (46. § – „legfőbb döntéshozó szerv”), ez szükségképp csökkenti az elnök hatáskörét. A jegybanktörvény most már nem egyszerűen a kormánnyal való együttműködésről beszél, hanem kimondja, hogy bár az MNB elsődleges célja az árstabilitás fenntartása, a jegybanknak a rendelkezésre álló monetáris politikai eszközöket „támogatnia kell a kormány gazdaságpolitikáját” (3. §). A 8. § szerint kötelező jegybanki tartalékráta mértékéről is a Monetáris Tanács dönt.
Az új Ptk. – legalábbis a Vékás Lajos által közzétett Szerkesztőbizottsági Javaslat szerint – totális civiljogi jogalkotás lesz, azaz igyekszik a polgári jog valamennyi területét magába foglalni, ideértve a családi jogot is. Ebből a szempontból a korábbi Ptk.-javaslathoz, illetve a 2009. évi CXX. törvényhez képest a legnagyobb újdonság a gazdasági társaságok jogának Ptk.-ba építése, amelyről a következőkben még beszélünk. Lényegében két terület maradt ki, nevezetesen a magán-munkaszerződés, amely a kollektív munkajoggal együtt változatlanul a Munka Törvénykönyve (2012. évi I. törvény) részét képezi, illetve – feltehetően nemzetközi vonatkozásai miatt, bár ezt a Kodifikációs Bizottság különösebben nem indokolta – a szellemi alkotások joga (szerzői jog, iparjogvédelem).
A gazdasági jog mindkét irányzatának az új Ptk.-ban való háttérbeszorításához jelentősen hozzájárul az a tényező, hogy a Ptk. erősen a tradicionális konzervatív polgári jogi dogmatika jegyében készült. Ez például a nem jogi személy szervezeti jogalanyiság korlátozásánál (lásd pl. a vállalatcsoport kiemelését a társasági jogból), a dologi jogi könyv felépítésénél (a birtokkal kezdődik, hiányoznak a tulajdonformák), a dolog fogalom-meghatározásánál (a vagyoni jogok feletti tulajdonjog elvetése, a jogátruházás), a koordinációs jellegű, közös vagyon nélküli polgári jogi társaság intézményének elvetésénél figyelhető meg. Nem sokat tud kezdeni a Ptk.-tervezet a nem mellérendeltségen alapuló szerződésekkel sem (mint pl. a vállaltcsoportok uralmi szerződése) avagy az olyan típusú megállapodásokkal, amelyet pl. egy rt. igazgatósága köt a nem jogi személy üzemi tanáccsal a munkavállalói küldöttek felügyelőbizottsági tagsága gazdasági előnyök fejében való mellőzése tárgyában.
A Ptk. nem sarkalatos törvény, tehát elvileg bármely törvény bármikor a Ptk.-tól eltérhet. Ilyen értelemben tehát a Ptk. – legfeljebb a jogszabály-értelmezés során kap elsőbbséget – nem képes betölteni alaptörvényi feladatát a civiljogban
3. A társasági jog Ptk.-ba való behelyezésének következményei
A gazdasági társaságok joga nem szükségképpeni része egy Polgári Törvénykönyvnek, sőt a nemzetközi gyakorlatban általában vagy a magyar jogfejlődés által (szerintem helytelenül elvetett) Kereskedelmi Törvénykönyvben vagy külön törvényben (törvényekben) található. (Ez alól lényegében Európában csak Svájc, Olaszország és Hollandia kivétel.) A Ptk. totális felfogása következtében 2010-ben a Ptk. Kodifikációs Főbizottsága a társasági jog Ptk.-ba való beolvasztása (azaz a külön Gt. megszüntetése) mellett döntött, mégpedig úgy, hogy
a) az eddigi egységes személyek könyvet szétbontotta természetes személyek és jogi személyek könyvére,
b) a jogi személyek könyvbe kerültek a gazdasági társaságok és a szövetkezetek, amely megoldás szükségképp a közkereseti és a betéti társaság jogi személlyé nyilvánításával járt. (Megjegyzem, hogy az említett svájci, olasz és holland Ptk. megoldások nem ezt az utat követték, lényegében szétszakították a társasági jogot: a kft., rt. , szövetkezet a jogi személyeknél, a kkt., bt. a polgári jogi társasággal együtt a szerződések különös részében szerepel.)
A gazdasági társaságok és a szövetkezetek Ptk.-ban való részletes szabályozásának (eddig csak definíciójuk volt a Ptk.-ban és a Ptk. mögöttes jogterülete volt a Gt.-nek) legnagyobb előnyének a javaslatot tevő Kodifikációs Szerkesztőbizottság azt tartja, hogy a Ptk. általános elveinél fogva ez a kodifikációs megoldás szükségképp növeli a vállalkozások, a társulók civil autonómiáját, csökkenti adminisztratív igazgatási terheit. Emellett az eddiginél sokkal szervesebb kapcsolat építhető ki a társasági jog és a szerződéses jog között (pl. elővásárlási jog, eladási és vételi opciók), de még a családi jog vagy az örökjog vonatkozásában is (pl. bontóperekben kft.-üzletrészek sorsa, társasági részesedések öröklésével kapcsolatos problémák).
Az előnyök mellett természetesen a hátrányokról is beszélni kell. A társasági jog a gazdasági élethez való szoros kötődése folytán jóval flexibilisebb, módosításigényesebb, mint a polgári jog többi része (gondoljunk pl. a gazdasági válság hatására). Egy Ptk.-t viszont nem lehet (nem illik) évente módosítani. A cégeljárás folyamatban lévő elektronizálásának fejlődése is szükségképp visszahat a társasági anyagi jogra, változtatási szükséghelyzeteket teremthet. Emellett a társasági jog jóval erőseben szervezeti jellegű mint a polgári jog alapveően szerződéses világa, a szervezeti szabályok viszont a Ptk. általános szintjéhez képest „alulgeneráltak” (Petrik Ferenc) és eléggé terjedelmesek, így szerkezeti aránytalanságokat okoznak a Ptk.-ban.
A gazdasági jog szempontjából azonban a társasági jog Ptk.-ba beépítésének legnagyobb nehézsége a társasági jog belső jogági komplexitásának megszűnése. A társasági jog alapvetően civiljog, ugyanakkor a Gt. a többi jogág elé is nyitott volt: közjogi, közigazgatási, pénzügyi, számviteli, munkajogi, peres és peren kívüli eljárási szabályok szép számban találhatók a társasági törvényben. Ez egyébként nemzetközileg is így van, ld. pl. az Európai Unió társasági jogi irányelveit, amelyekben talán több a számviteli norma mint az anyagi társasági jog. Vagy pl. a svájci törvény a társaságokkal együtt szabályozza a kereskedelmi regisztert s a könyvvezetést, a holland pedig a mérlegbeszámoló számviteli kérdéseit.
Egy Ptk.-ba viszont – és ezt a Ptk. Kodifikációs Bizottság szemléletmódja még fel is erősítette – nem valók polgári jogon kívüli jogági szabályok. Mit keresne pl. a Ptk.-ban egy olyan szabály, amely szerint a társaság felügyelőbizottságába választott munkavállalói küldött felügyelőbizottsági tagot a szakszervezeti tisztségviselőkre vonatkozó munkajogi védelem illeti meg? Ezt a szabályt biztos, hogy át kell tenni a Munka Törvénykönyvébe.
A társasági jogot tehát nem lehet a Gt. egyszerű beolvasztásával a Ptk.-ban szabályozni, bizonyos mértékben új szabályzásra van szükség. A társasági civiljog Ptk.-ban való elkülönítésének tehát súlyos veszélye, hogy több kérdésben a Ptk. mellett külön szabályzásra kényszerül a jogalkotó, ezáltal adott esetben párhuzamos szabályozások, illetve fordítva, joghézagok keletkeznek (különösen veszélyeztetett terület ebből a szempontból a konszernjog), adott esetben kollízió keletkezik a társasági közjog, a társasági eljárásjog és a társasági anyagi civiljog között. A Ptk.-ba behelyezett társasági civiljog szükségképp jobban elkülönül a cégeljárási jogtól, mint a Gt. – eddig a Gt. és a Ctv. szerves egységet alkotott, egyszerre fejlődött (lásd a 2006. évi IV. és V. törvényt), ez az egység most bizonyos mértékben felbomlik.
Ebből a szempontból a Ptk. országgyűlési elfogadása után különösen jelentős súly nehezedik majd a cégeljárási törvényre, hiszen pl. az átalakulással, egyesüléssel, szétválással kapcsolatos részletes szabályozás szükségképp átkerül a cégtörvénybe. A Ptk. hatálybalépésekor hatályba kell lépnie az új cégtörvénynek is, tehát már most el kellene kezdeni az új cégtörvény kialakítását. Egyet azonban látni kell: a cégtörvény „megterhelésének” korlátai vannak. Pl. a társasági perek szabályai nem kerülhetnek a cégtörvénybe, azokat vagy a Ptké.-nak kell tartalmaznia, vagy be kell építeni a polgári perrendtartásba. A Ptk. megalkotása kapcsán nyilván újra kell szabályozni a végelszámolási eljárást, hiszen az most már nemcsak a társasági jogban jelentkezik, hanem kiterjesztették az egyesületekre és az alapítványokra is. Végül végre meg kellene alkotni az egységes fizetésképtelenségi törvényt is, hiszen a csődeljárás és a végelszámolási eljárás szabályai, a rengeteg módosítgatás következtében lényegében áttekinthetetlenné váltak.
A társasági jog Ptk.-ba való beépítésével kapcsolatos nehézségeket tovább fokozza, hogy a Kodifikációs Szerkesztőbizottság többsége – egyébként ez az eltúlzott szerződéses felfogásból eléggé logikusan következik – a javaslat 3:4. § (2) bekezdésében valamennyi jogi személy alapító okirata esetében a diszpozitivitás alapján áll, tehát a Ptk. vonatkozó rendelkezéseitől az alapítók főszabályként a létesítő okiratban eltérhetnek. Ez a megoldás – mint korábban is többször rámutattam – igen vitatható és általános jogbizonytalanságot kelthet.
Mindenekelőtt a jogi személyek egy részénél – az ún. intézménytípusú jogi személyeknél, mint az alapítvány vagy a költségvetési szervek – nincs szerződés, amelytől el lehetne térni, a törvényi szabályozás tehát nem diszpozitív vagy kógens, hanem imperatív (az imperatív norma nemcsak a nemzetközi magánjogban létezik). Az alakuló közgyűlés által elfogadott alapszabállyal keletkező egyesületnél, szövetkezetnél hasonló a helyzet. Igazából a diszpozitivitás problémája kizárólag a társasági jogban, ott is elsősorban a kkt.-bt.-kft. hármasnál vethető fel – a részvénytársaság szabályozása a nemzetközi gyakorlatban általában kógens, tehát a szabályzástól ezek csak akkor lehet eltérni, ha azt a törvény megengedi.
A Szerkesztőbizottsági Javaslat szerint a társulók a Ptk. szabályaitól általában eltérhetnek, kivéve, ha ezt a törvény tiltja, továbbá,ha ez harmadik személyek jogait vagy érdekeit sérti (honnan tudná ezt megállapítani a létesítő okirat bejegyzését végző cégbíróság?), továbbá, ha ez a kisebbség jogi érdekeit sérti (ez is hogy állapítható meg, pl. emellett egyes jogi személyeknél nem is lehet kisebbségről beszélni), végül, ha az eltérés az állami törvényességi felügyelet érvényesülését gátolja (ez a kaucsukfogalom is nehezen értelmezhető). A fentiek alapján bármely társasági szerződés érvényessége bármikor vitássá tehető és lényegében nem tudni, hogy a Ptk. új jogi személyekre vonatkozó szabályaiból – kivéve, ha a törvény kifejezett tiltást tartalmaz – mely rendelkezés kötelező és melyik nem.
Ezen vitatható megoldás helyett célszerűbb lenne a jelenlegi Gt. 9. § (1) bekezdésében foglalt szabályt tenni a jogi személyre vonatkozó általános főszabállyá. Eszerint a szabályok kötelezőek, kivéve, ha a törvény eltérést enged, a törvényben nem szabályozott kérdésekben viszont érvényesülhet az alapítók akarata, kivéve, ha ez az adott jogi személy típus jogi rendeltetésével, jogi lényegével ellentétes. Ez a szabályozás eddig a jogalkalmazásban bevált, nem sérti a privátautonómiát, hiszen a jelenlegi Gt.-ben a kkt. és a bt. esetében, de még a kft.-nél is a szabályok többsége ténylegesen eltérést enged.
Mindehhez hozzátehető, hogy a jelenlegi gazdasági világválság körülményei között mindenütt szigorodik a társasági szabályozás és nem enyhül. Ez a tendencia nálunk is látszik a Gt. és a Ctv. 2011. végi módosításánál. Nincs tehát gazdasági realitása a diszpozitivitást főszabállyá tenni kívánó javaslatnak, de az – mind mondottam – jogdogmatikailag is hibás.
További probléma, hogy az új Ptk. szerkesztőbizottsági javaslata
a) megszünteti a nonprofit gazdasági társaság intézményét, mondván, hogy a társulók döntésének kérdése az, hogy a tagok nyereségorientáltan működtetik-e a társaságukat vagy sem, hogyan veszik ki abból az esetleges nyereséget, és hogyan osztoznak a megmaradt többleten a társaság jogutód nélküli megszűnése esetén. Ez esetben azonban a társasági formában működő nonprofit szervezeti forma elvész, hiszen a gazdasági társaság így nem tud megfelelni az új egyesülési jogról szóló törvény közhasznú szervezetekre nézve megállapított kritériumainak (2011. évi CLXXV. törvény);
b) a szövetkezetre vonatkozó szerkesztőbizottsági javaslat (3:307. §–3:349. §) mindenekelőtt egységes szövetkezeti szabályozást állapít meg, holott a szövetkezetek egyik csoportja lényegében a gazdasági társaságok sajátos változatát képezi, a máik csoportja viszont – szociális szövetkezet, iskolaszövetkezet – az egyesületekhez áll közelebb. Emellett a javaslat megszünteti a jelenlegi szövetkezeti részjegy–befektetői részjegy fogalmát és ezzel együtt a szövetkezeti befektető tag státusát, ezáltal súlyos vagyoni problémák egész sorát fogja előidézni a szövetkezeti (elsősorban a mezőgazdasági szövetkezeti) szektorban.
4. Gazdasági szerződések
(kereskedelmi ügyletek) háttérbeszorítása
A szerződések általános szabályai kizárólag a fogyasztói szerződéseket emelik ki a szerződéses jogban, a gazdasági szerződés (kereskedelmi ügylet) a Ptk. javaslat mereven monista szemléletmódja következtében meg sem jelenik. Tulajdonképp a fogyasztói szerződés is idegen test a koncepcióban, de az Európai Unió szabályozása következtében ezt be kellett építeni a Ptk.-ba. Ugyanakkor a fogyasztó fogalmát a Ptk.-tervezet – a gazdasági élet realitásaival szemben – a természetes személyekre szűkíti, kizárva ebből az egyéni vállalkozásokat és a mikrovállalkozást képező kkt.-kat, bt.-ket [8:1. § c) pont].
A javaslat pozitív része, hogy az innominát szerződések köréből a szerződéstípusok közé emeli a javaslat a franchise-t (6:371. §) és a lízingszerződést (6:394. §), bár ez utóbit a pénzügyi szerződések körébe sorolja, holott a gépbérletből kifejlődött lízing alkalmazási területe ma már messze meghaladja a pénzügyi szerződések körét. A faktoringszerződés – mint ilyen – nem jelenik meg a Ptk. különös részében, hanem az általános részben az engedményezésbe bújtatják a tradicionális felfogásnak megfelelően (6:206–208. §). Az értékpapír – elszakadva az egyes szerződéstípusoktól – a deliktuális kártérítés mögé kerül beékelődve a jogalap nélküli gazdagodás elé. Ez aligha következetes megoldás és az erre vonatkozó ötödik rész (6:548–6:612. §) lényegében nem az értékpapír-ügyletekkel, hanem az értékpapír általános fogalmával és két alapvető formájával (okirati–dematerializált) foglalkozik, a tőzsdei ügyletek specifikumai kimaradnak.
A Szerkesztőbizottsági Javaslat érdekessége a megbízási típusú szerződések kiemelt kezelése a XVI. Címben, bár a kutatási szerződés – amely a gyakorlatban többségében inkább megbízás – a vállalkozási típusú szerződésekhez került (6:249. §). Talán túlzott figyelmet szentel a tervezet a közvetítői szerződéseknek (6:282–6:294. §), amelyeket – szerintem következetlenül – a bizományi szerződés és a szállítmányozási szerződés közé helyzi el, holott a szállítmányozás a bizomány egyik tipikus válfaja. Külön szabályzást kap a fizetési megbízás is az ügynöki szerződés mellett (6:301–6:305. §). A leglényegesebb újdonság és egyben talán a legjelentősebb előrelépés az ún. bizalmi vagyonkezelési szerződés szabályozása (6:306–6:327. §). Bár az előkészítés során nemcsak kötelmi, hanem dologi jogi vagyonkezelés intézményét is javasoltuk és felmerült a megbízási alapú vagyonkezelés mellett a vállalkozási típusú vagyonkezelési szerződés is (ideértve az ún. portfólió vagyonkezelést is), a Ptk. mindenképp sokat fog segíteni a gyakorlatnak azáltal, hogy törvényi mintát ad ennek a gyakorlatban egyre terjedő vagyonkezelési szerződéstípusnak.
Az eddigi Ptk. az egyes szerződéstípusokat két modellre építette 1977-től: a) állampolgári modell (pl. adásvétel), b) gazdasági szervezeti modell (pl. vállalkozási szerződés. Az alapmodelltől történt az eltérés: pl. az állampolgári modellű adásvételtől a szállítási szerződés, mint a gazdálkodó szervezetek közötti adási típusú szerződés, a gazdasági modellű vállalkozási szerződéstől az utazási szerződés, mint állampolgárok sajátos fogyasztási szerződése.
Az új Ptk. javaslatban ilyen megkülönböztetés – szerintem helytelenül – nincs és a szerződéstípusok lényegében kivétel nélküli állampolgári modellűek. Így lesz aztán a gazdasági élet egyik legjelentősebb szerződéstípusából a szállítási szerződésből „fajta és mennyiség szerint meghatározott dolog határidős adásvétele” egy paragrafusban (6:227. §), jól példázza a jogdogmatika eltúlzását. A mezőgazdasági termékértékesítési szerződésből „saját termelésű mezőgazdasági áru” szolgáltatására kötött adásvételi szerződés lesz (6:228. §) elkülönítve a vevő közreműködésével előállított mezőgazdasági adásvételtől (6:229. §), illetve a mezőgazdasági vállalkozási szerződéstől (6:251. §). A gazdasági élet háttérbeszorítását jelzi még az ingyenes szerződések beépítése a dogmatikai alaptípusokba (pl. az ajándékozás a vállalkozási szerződés előtt) vagy az, hogy az alapvető beruházási szerződések a vállalkozás körében csak definícióval szerepelnek – tervezési szerződés (6:247. § – tervezői művezetés hiányzik, mert nem szerepel a megbízásnál), és a kivitelezési szerződés (6:248. § – az építési és a technológiai szerelési szerződés összeolvasztva, a beruházási fővállalkozás értelemszerűen eltűnik).
Az előzőek lényegében a jogdogmatika korlátozás nélküli érvényesítésére törekvést jelzi, a gazdasági realitások háttérbeszorításával. Persze a dogmatika néha megbicsaklik, így kerül össze egy fejezetbe a forgalmazási szerződés (? – 6:367–6:370. §) a jogbérletként jellemzett franchise-zal. Rendkívül elavult szerinte a „hitel és számla jogviszonyok szabályozása a XX. Címben (érdekes módon a cím nem a szerződésekről beszél) – ma már nem ezek a „jogviszonyok” dominálnak a pénzintézeteknél.
Mindez azt bizonyítja, hogy a kötelmi általános rész elkészíthető jól tisztán elméleti alapon is, a kötelmi különös rész azonban nem. A gazdasági szerződések elhanyagolása viszont súlyos hátrányokkal járhat.