A cikk letölthető PDF formátumban is!

Bevezetés

Az utaló magatartás jogintézményének nincs nagy múltra visszatekintő tételes jogi szabályozása és bírósági gyakorlata. Ha azonban behatóbban megvizsgáljuk a biztatási kárról kialakult jogirodalmi, gyakorlati álláspontokat, hamar kiderül, hogy egy alapelvi szinten szabályozott, szubszidiárius intézményről van szó, melyet “ha nincs más” alapon, számos kereseti kérelemben megtalálunk, bár kivételes jellegű szabályként kezeljük.

Milyen jellegzetességekkel bír tehát e jogintézmény?

Jelen tanulmánynak nem célja, hogy az utaló magatartás törvényben meghatározott elemeit sorra véve, azokat elemezve bemutassa e jogintézmény “tankönyvi” jellemzőit, az azonban igen, hogy a kártérítési jog ezen önállósodott, rendszertanilag a kártérítési fejezeteket megelőző, de funkciójában azt kísérő szerepben lévő szabályáról a kényes pontokon kérdéseket tegyen fel, megpróbáljon azokra válaszolni és elemezze a biztatási kár gyakorlatát. Az utaló magatartás ugyanis a körülötte lévő bizonytalanságokkal, értelmezésekkel gyengítheti kártérítési jogunk koherens rendszerét, de erősítheti, ki is egészítheti azt, amennyiben speciális kártelepítő szabályát megfelelően alkalmazzák.

A biztatási kár jogintézménye egyre nagyobb szerephez jut mind az egyes gazdasági kapcsolatok rendezésénél, mind a Ptk. újrakodifikálása kapcsán. Így szükséges pontosan megvilágítani az utaló magatartás

- rendszertani elhelyezkedéséből eredő problémáit,

- alkalmazási körét, és

- a kártérítés általános szabályaihoz való viszonyát, továbbá érdemes behatóbban foglalkozni a biztatási kár által felvetett dogmatikai kérdésekkel és a bírósági gyakorlat által kialakított értelmezésekkel, válaszokkal, még akkor is, ha a szerző által képviselt álláspontok, gondolatok vitát és ellenérveket is szülhetnek.

I. Az utaló magatartás a jogszabályban

1.1. Az utaló magatartás megjelenése

Az utaló magatartás (vagy annak szinonimájaként használt “biztatási kár”) szabályozását a Polgári Törvénykönyv Bevezető rendelkezései között találhatjuk meg.

Hatályos jogunkban a Ptk. 6. §-ában definiált jogintézmény iránt a magyar jogirodalomban Fürst László mutatott először mélyebb érdeklődést a század 20-as éveinek végén. Utaló magatartások 1 című könyvében a biztatási kár (angolszász) gyökereitől kezdve elemzi a jogintézményt, akkor még hatályos jogszabályi háttér nélkül, sőt, még a Magánjogi Törvényjavaslat egyik változata sem emelte paragrafussá e szabályt.

Az utaló magatartás jogszabályi megjelenése 1959-ig, a Polgári Törvénykönyv kodifikációjáig váratott magára. Mielőtt azonban rátérnénk a Ptk. 6. §-ának behatóbb elemzésére, érdekes megvizsgálni azt, hogy a jogalkotó milyen céltételezéssel látta el e jogintézményt, s talán így érthetőbbé válik, hogy a bíróságok miként és miért töltik meg többlettartalommal, vagy éppen hogyan szűkítik a biztatási kár törvényben (is) megfogalmazott intézményét.

1.2. A Miniszteri Indokolás

A Ptk. Miniszteri Indokolása az utaló magatartásért való helytállás territóriumát negatív módon úgy határozza meg, hogy az emberi magatartásnak olyan megjelenési formáiért is felelősséggel tartozhatunk, amelyek sem a szerződéses, sem a jogellenes magatartásokon alapuló jogviszonyok közé nem tartoznak, azaz nem tükröznek egyértelműen szerződési akaratot, de nem minősülnek tiltott cselekménynek sem. Amennyiben valaki ilyen magatartásban bízva költekezik, vagy egyéb magatartást tanúsítva károsodik és a bizalmat keltő fél szándékosan járt el, a károsodó fél pedig jóhiszemű volt és a közönséges életfelfogás szerint az e bizalmon alapuló eljárása indokoltnak tekinthető, sor kerülhet érdeksérelmének teljes, vagy részbeni kompenzálására. Az Indokolás külön kiemeli, hogy az érdek-kielégítésre nem kerülhet sor akkor, ha a károkozó eljárása szerencsejáték-jellegűnek minősíthető. A biztatási kár alapmotívumai: a jóhiszemű bizalom más személy komolynak látszó szándékos magatartásában és a felróhatóság a károkozói oldalon.2

1.3. A Ptk. 6. paragrafusa1

1.3.1. A Ptk. 6. §-a és a Miniszteri Indokolás diszharmóniája

A Ptk. nem tükrözi kellőképpen az Indokolás kívánalmait. Így a törvényhely megfogalmazásából nem lehet egyértelmű következtetést levonni arra nézve, hogy az utaló magatartás alapján a helytállás a szerződéses és a jogellenes magatartásokon alapuló jogviszonyok körén kívül eső magatartásokért áll fenn.4 A biztatási kár Ptk.-n belüli rendszertani elhelyezkedése sem támasztja alá az Indokolás által szabályozni kívánt felelősségi kört, azaz az olyan magatartásokért való helytállást, amelyek sem szerződési akaratnak, sem tiltott cselekménynek nem minősülnek, hiszen az alapelvi rendelkezések általában hiánypótló jelleggel bírnak, de egyben alkalmazandóak a Ptk. egésze tekintetében5, úgy a Ptk. 6. §-a elsősorban a kötelmi joghoz kapcsolódik, és a jelen bekezdés elején megfogalmazott jogviszonyokra nem vonatkozik.

Az Indokolás továbbá azzal, hogy kijelenti: a javasolt rendelkezés alapja az, hogy a felróható magatartásáért mindenki felelősséggel tartozik, felveti a kérdést: a Ptk. 6. §-ában foglalt szándékosság milyen tartalommal bír, továbbá megjelenik-e a felróhatóság a Ptk. 6. § -ában.

Érdekes végezetül az, hogy az Indokolás a szerencsejáték-jellegű károkozó eljárást külön nevesítve vonja ki a biztatási kár alapjául szolgáló tényállások közül, más eseteket azonban nem említ meg.

1.3.2. Értelmezési nehézségek az utaló magatartás tényállásában

a) Ki okozza a kárt?

Ez az utaló magatartás legfőbb diferencia specifikája, amely miatt a biztatási kár leválik a felelősség kötelmi részben lefektetett szabályozásától. A Ptk. 339. § alapján a károkozó magatartása a károsult további magatartása (közrehatása)6 nélkül idézi elő a kárt, míg a 6. § -nál az utaló magatartás kifejtésekor még nincs kár. A biztató cselekmény ugyanis “csupán” szükségszerűen elindítja a később károsodó magatartását7, mely közvetlenül előidézi a kárt. Tehát maga a kár a másodikként bekövetkező, a később kárt elszenvedett személy magatartásának közvetlen következménye. A polgári jog azonban az utaló magatartás jogintézményével a kár közvetett okozóját, a biztatást megvalósító magatartását tekinti dominánsnak, a kár bekövetkeztével azt értékeli negatívan, azaz teszi szankcionálhatóvá8.

b) Jogos vagy jogellenes a károkozás?

Mind a Miniszteri Indokolás, mind a Ptk. Kommentár arra az álláspontra helyezkedik, hogy az utaló magatartás nem követel meg jogellenességet.9 A Kommentár kijelenti, hogy ez “nem delik-tuális felelősségi tényállás, mindenekelőtt nem követel meg jogellenességet”, továbbá kiemeli, hogy a biztatási kár következményeként nem kártérítés, hanem kártalanítás jár. Véleményem szerint ez az álláspont összemossa az utaló magatartás mint a Ptk. 6. §-ában definiált jogintézmény jogellenes károkozó jellegét és az utaló magatartás mint e jogintézmény első cselekményének nem jogellenes jellegét.

A fenti állítást vizsgálva (“az utaló magatartás nem követel meg jogellenességet”), azt abban a terjedelemben helytállónak tartom, amennyiben az a kártól elkülönítve kezeli az utaló magatartást, mely további cselekedetre sarkallja a később károsodót. Egyetértek azzal, hogy önmagában az utaló magatartás (mint a folyamat első momentuma) nem jogellenes, pontosabban Eörsi Gyula álláspontját elfogadva “rendszerint nem jogellenes”10, de nem tartom helytállónak a biztatási kár intézményéből kiragadva jellemezni egy folyamat első cselekményét, úgy, hogy a Ptk. 6. §-ának jogintézményét nem minősítjük sem jogosnak, sem jogellenesnek. Ugyanis a Ptk. nem csupán egy utaló magatartást definiáló szabályt tartalmaz, hanem egy kártelepítő rendelkezést, melynek kiinduló pontja a biztatás, végpontja a kár és így a jogpolitikailag értékelt közvetett károkozás. Így nem értek egyet a Kommentár utaló magatartás következményéről alkotott azon véleményéről, miszerint az “[utaló magatartás] következményeként nem kártérítés, hanem kártalanítás ítélhető meg. Ezt a bíróságok rendszeresen figyelmen kívül hagyják, s felelősséget állapítanak meg, kártérítést szabnak ki.”11

Álláspontom szerint az utaló magatartással megvalósított károkozás azért jogellenes károkozás:

- mert a polgári jog egyik alapvető elve szerint kárt okozni tilos, a kárért az azt előidézőnek – megfelelő exculpatio hiányában – felelnie kell, így a károkozás jogellenessége automatikusan fennáll. Ez a helyzet a 339. § tekintetében is, ahol a károsultnak szintén nem kell külön bizonyítani jogellenességet12, mert amennyiben a károsult bizonyítja a kár bekövetkeztét, a jogellenesség már megáll, s a károkozónak kell bizonyítania felróhatóságának hiányát vagy a károkozás jogszerűségét.

- mert a Ptk. nem nyilvánítja jogos károkozásnak.

A jelen tanulmány így az utaló magatartást mint (tágabb értelemben vett) károkozó folyamatot, a kártelepítésig bezárólag elemzi, s tekinti jogellenesnek, hiszen a bekövetkezett kár minősíti a biztatási cselekményt (a szűkebb értelemben vett utaló magatartást), s így teszi a jog által szankcionálttá.

Az itt kifejtett álláspont ellenérveként felhozható, hogy amennyiben a (tágabb értelemben vett) utaló magatartással okozott kár jogellenes károkozás, úgy e “speciális” kockázattelepítő szabály szigorúbb, mint a polgári jog általános felelősségi klauzulája, hiszen kimentést nem tűrő helytállást állapít meg és így erőteljesen közelít a 345. §-ban megfogalmazott felelősséghez. Ez a következtetés azonban véleményem szerint azért nem vonható le, mert ugyan a 6. § kimentést expressis verbis nem tartalmaz, de azzal, hogy a helytállás csak és kizárólag öt elem13 konjunktív fennállása mellett áll be, a károkozó tág körben kimentheti helytállási kötelezettségét bármelyik elem hiányát bizonyítva, továbbá a bíróság mérlegelésétől függ, hogy megítéli-e (részben, vagy egészben) a kár megtérítését14, továbbá nem áll fenn vélelem egy elem fennállta mellett sem. Természetesen a “kimentési” lehetőség nem egyenértékű a 339. §-ban megfogalmazott “az adott helyzetben általában elvárható” klauzula nyújtotta tágabb körű exculpátio-s lehetőséggel.

c) Mire irányul a szándékosság?

A biztatási kár törvényi definíciójában megjelenő utaló magatartás szándéka három fokozatban jelenhet meg:

1. a szándék a másik személy megkárosítására irányul,

2. a szándék a másik személy magatartásának beindítását célozza, annak lehetőségét számba veszi,

3. a szándék a károkozó közlésének konkrétságára, átgondoltságára, komolyságára irányul, terjed ki.

ad. 1.

Ezen esetben célzatos jogellenes magatartásról van szó (a kár bekövetkezte nélkül is), így az ilyen esetek a 339. § (és a büntetőjog értékelése) alá tartoznak, ahol a 6. § -al szemben a károsultnak elegendő a kárt és az okozati összefüggést bizonyítania.

ad. 2., 3.

E két fokozatig kell terjednie a szándékosságnak, azzal, hogy amennyiben a szándék a 3. pontban megjelölt mélységig elér, úgy álláspontom szerint az utaló magatartás kifejtője már mindent elkövetett, ami megalapozhatja helytállását, a többi elem megvalósulása már a károsodó magatartásának függvénye.15 Azaz, amennyiben az utóbbi jóhiszeműen, alapos okkal cselekszik (és így kvázi magatartása kárt okoz), továbbá nem terheli önhiba az egész folyamat tekintetében, a károkozó biztatási kárt idézett elő.

E kérdést zárva fontos megjegyezni azt – visszautalva a Miniszteri Indokolás kijelentésére, miszerint az utaló magatartás alapja az, hogy a felróható magatartásért mindenki felelősséggel tartozik -, hogy a Ptk. 6. §-ában nem jelenik meg a 339. §-ban definiált felróhatóság, azaz “az adott helyzetben általában elvárható magatartás”, hiszen az utaló magatartás kifejtőjének a 339. § szerinti értelemben nem kell felróhatóan cselekednie ahhoz, hogy a kár és további tényálláselemek megvalósulásával felelőssége beálljon. A biztatási kár esetén álláspontom szerint a felróhatóságot a károsult cselekményét beindító szándékos magatartás jelenti.

II. Utaló magatartás a bírói gyakorlatban

2.1. “A 6. paragrafust csak akkor alkalmazzuk, ha nem jött létre szerződés”

Egybehangzónak tűnik a bírósági gyakorlat abban, hogy “a Ptk. 6. §-ában foglalt rendelkezés alkalmazására éppen azokban az esetekben kerülhet sor, amikor a felek között szerződés nem jön létre; a szerződés megkötése esetében ugyanis fogalmilag kizárt a fenti rendelkezés alkalmazása.”16 Más eseti döntésekben is egyértelműen fogalmaz a bíróság: “A Legfelsőbb Bíróság mindenben egyetértett az elsőfokú bíróságnak azzal az álláspontjával is, hogy a szerződéses kapcsolatban a Ptk. 6. §-ának alkalmazására nincs lehetőség. A felek magatartását a szerződési feltételek alapján kell megítélni.”17 “Megjegyzendő, hogy az alperes részéről azért nem vehető mulasztásként figyelembe a szerződés nélküli teljesítés, mert szerződés létrejötte esetén kizárt lenne a Ptk. 6. §-ában foglaltak alkalmazása, a jogszabály éppen olyan kár megtérítéséről szól, amely szerződés hiányában keletkezett.”18, 19

2.1.1. A bírósági álláspont magyarázata

Ez az álláspont két oldalról igazolható:

a) Egyrészről azzal, hogy a bíróságok szubszidiárius, kiegészítő jellegű szabálynak fogják fel az utaló magatartás intézményét. A kár áthárításának kivételes szabályaként kezelik a jogin-tézményt20, melyet ismét csak két érveléssel támasztanak alá. Az egyik szerint, a “jogalanyok ugyanis elsősorban maguk viselik magatartásuk kockázatát, a következmények áthárítására csak kivételesen, megszorító jellegű törvényi feltételek megállapíthatósága esetén kerülhet sor.”21, tehát a casus nocet domino és a saját üzleti kockázat viselésének elveiből kiindulva kivételes ez a szabály. A másik szerint e szabály a polgári jog általános felelősségi rendelkezéseihez képest minősül kiegészítő jellegű kártelepítő szabálynak. b) Másrészről pedig azzal, hogy ha a felek között szerződés jött létre, akkor a bíróságok álláspontja szerint elsősorban az alapján kell megítélni a károkozó cselekményt is, tehát ilyen esetben helytállást keletkeztető szabályt ne alkalmazzanak a konkrét és irányadó szerződési nyilatkozatoktól és akaratoktól függetlenül – a Ptk. 6. § elemei alapján.

2.1.2. A bíróságok gyakorlatának értékelése

A Ptk. szövegéből nem vezethető le, hogy a biztatási kár intézményének alkalmazása fogalmilag kizárt akkor, ha szerződéses jogviszony megítéléséről van szó. Ugyan az Indokolás ezt az álláspontot jelzi, másrészről azonban azzal bocsátotta útjára e paragrafust, hogy “Átfogó jellegénél és jelentőségénél fogva a bevezető rendelkezések között szerepel az ún. utaló magatartásokért való helytállást kimondó szabály is”22, tehát rendszertanilag azért található a Ptk. Bevezető rendelkezései között, mert az összes rész tekintetében irányadó. Mindezek ellenére, úgy gondolom mégis elfogadható a bíróságok gyakorlata, hiszen az utaló magatartás alapvonásai a szubszidiaritás és a kivételes jelleg, és így a biztatási kár speciális kártelepítő szabályának akkor kell érvényesülnie, ha a szerződés nem jött létre a felek között. Ellenkező esetben a kártérítés kérdését a 318. és 339. § alapján kell megítélni, és nem azon 6. § szerint, amely jóval több és nehezebben bizonyítható feltételt gördít a kár megtérítésének útjába, mint az általában alkalmazandó 339. §.

A fentiekben kifejtettek alapján pedig felmerül az a kérdés, hogy megfelelő tartalommal, és legfőképpen rendszertanilag megfelelő helyen került-e szabályozásra az utaló magatartás intézménye.23

2.2. Újra a jogellenességről

Az utaló magatartás jogszerű vagy jogellenes mivoltával mint elméleti kérdéssel a bírói gyakorlat különösebben nem foglalkozik. Álláspontjára következtetést elsősorban abból lehet levonni, hogy kártérítésként és nem kártalanításként ítéli meg a kár megtérítését, amely egyértelműen kifejezi a bíróságok e kérdésről alkotott véleményét. Mindemellett található olyan eseti döntés is, mely kiemeli, hogy “Az e jogszabályban megfogalmazott utaló magatartás nem követel meg sem jogellenességet, sem vétkességet”24, mely véleményem szerint az 1.3.2./b. pontban kifejtettek alapján értelmezendő.

2.3. Mi minősül kárnak? – a biztatási kár és a saját üzleti kockázat

E kérdés megválaszolása nem minden esetben okoz nehézséget. Így házassági ígéret megszegése esetén a kárt szenvedett előadja azt, hogy az elköltözéssel, esetleges munkahely-változatással stb. milyen kár érte, majd a bíróság – szűk körben – mérlegel, hogy e tételek mekkora részét ítéli meg. Szerzői mű alkotóját kár éri azzal, hogy a megrendelő biztatása után a mű elkészül, majd a megrendelő mégsem kíván a szerződést kötni: a kár alapja egyértelmű, csak a mértéke lehet kérdéses.

Vannak azonban olyan helyzetek, amikor a Ptk. 6. §-ának alkalmazása attól függ, hogy a felmerült kár az utaló magatartás által áthárítható kár esetkörébe tartozik-e. Erre nézve egyértelmű a bírósági gyakorlat.

Érdemes e kérdéskör megvilágítását negatív elhatárolással kezdeni. Az egyik esetben a kárt szenvedett felperes csirkekeltetéssel és előneveléssel foglalkozott üzletszerűen. Speciális tápját évek óta ugyanattól – az alperesi - takarmánybolttól szerezte be. Egy alkalommal a közeledő ünnepekre tekintettel a felperes előre megrendelte a tápot, de az áru az ünnepek előtt sem érkezett meg, és a felperes a közelben lévő boltokból sem tudott megfelelő tápot szerezni, így jelentősen csökkent a tojáshozam. Ez esetben sem a másodfokú, sem a Legfelsőbb Bíróság nem a Ptk. 339. §-a, hanem a 6. § alapján vizsgálta a kártérítés feltételeit, azonban a Legfelsőbb Bíróság megalapozatlannak találta a felperes kérelmét, mert úgy vélekedett, hogy saját termelési kockázatról van szó, és a felperes nem tett meg mindent a táp beszerzése, vagy nagyobb mennyiségű tartalékolása érdekében. Így “[... ] nem állapítható meg kártérítési kötelezettség, ha a károsultnak számolnia kellett a károsodással, s ezért nem önhibáján kívül érte károsodás. … ezért e § nem szolgálhat a károsodó mulasztásából eredő károk elhárítására.”25 Ez a feltétel tehát az önhiba kategóriájának egy speciális fajtája, mely átvezet az utaló magatartás körén kívül eső tényekhez: a saját üzleti kockázathoz.

A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata következetesen alkalmazza a GK 14. számú állásfoglalásában leírtakat: “A vállalat a tevékenységének kockázatát maga viseli még akkor is, ha károsodásra vezető magatartásra más vállalat közlései indították. Ha azonban a közlés annyira határozott, hogy a vállalat kellő megalapozottsággal számolhatott a szerződés létrejöttével, különösen, ha emiatt más irányú kötelezettség vállalásáról lemondott vagy nagyobb arányban indokoltan költekezett, a bíróság a Ptk. 6. §-a alapján a kár egészben vagy részben megtérítésére kötelezheti azt a vállalatot, amelyik részéről a közlés történt.” Az itt megfogalmazott “küszöb” több eseti döntésben is meghatározta az utaló magatartás jogintézményének alkalmazhatóságát.

Lássunk először egy olyan indokolást, mely az általánosság szintjén juttatja érvényre a fentieket. “[...] Egy szerződés megkötése érdekében a feleknek szükségképpen kölcsönösen meg kell tenniük olyan lépéseket (pl. üzleti megbeszélésre utazás), amelyeknek költségkihatása van. Az állandó bírói gyakorlat szerint azonban a szerződéskötés előmunkálatainak a költségei a felek saját rendes üzleti kockázatának a körébe tartoznak. Magának a megkötendő szerződésnek az előkészítésével szükségképpen együtt járó költségek tehát a Ptk. 6. §-a alapján kárként nem háríthatók át. A Ptk. 6. §-a alapján csak az olyan “többletmagatartásokkal” összefüggő károk háríthatók át, mint pl. ha a károsult a szerződéskötésben bízva, más szerződések megkötéséről lemond, más üzleti lehetőségeket elszalaszt, vagy éppen a várt szerződéskötésre tekintettel vállalt el más kötelezettségeket.”26

Majd következzen egy olyan döntés, mely egy ingatlan adásvételi szerződés megkötése kapcsán konkrétan rámutat arra, hogy mi minősül a Ptk. 6. §-a alapján megtéríthető kárnak: “[... ] ingatlan adásvételére vonatkozó szerződés megkötése előtt – különösen, ha a perbelihez hasonló nagyobb értékű ingatlanról van szó – a vevő részéről általában szokásos értékbecslés beszerzése útján tájékozódni a megfelelő vételárról. Az értékbecsléssel felmerülő költség tehát nem tekinthető olyan ráfordításnak, amelyet a szerződést kötni szándékozó fél csak a szerződés megkötése esetére eszközölne. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság álláspontja szerint a felperest nem is az alperes szándékos magatartása, hanem a saját érdeke indította arra, hogy maga is értékbecslést szerezzen be.”27

Egy másik esettel összefüggésben elvi éllel állapítja meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy “[... ] egy esetleges szerződéskötéshez szükséges pénzeszközök rendelkezésre tartása az üzleti kockázat körébe tartozik, s mint ilyen kárként nem hárítható át.”28, míg egy következő döntésből kiderül, hogy való tényeket tartalmazó tájékoztatás önmagában nem alapozza meg a Ptk. 6. § szerinti kártérítési kötelezettséget.29

Nem adható taxatív felsorolás arra nézve, hogy mi minősülhet kárnak. Egyrészt azért, mert a polgári jog – és egyéb civiljogi jogágak – különböző területei adhatnak példákat az utaló magatartás előfordulására és így a kártérítési kötelem e speciális megjelenésére.30 Másrészt pedig maga a kár, mint a 339. § esetében is, tényleges kárként, elmaradt haszonként, illetve a vagyoni és a nem vagyoni kár minden fajtájaként megjelenhet. A saját üzleti kockázat “küszöbszabálya” azonban segít eligazodni a megtérítendő károk területén, már ahol az üzlet, az üzletszerűség értelmezhető.31 Véleményem szerint félrevezető, hogy az idézett GK vállalatokról rendelkezik és nem szól a magánszemélyekről. Természetesen a GK megalkotásakor fennálló ideológiai és gazdasági rendszer nem támogatta a magántulajdont, és így a nem állami vállalatok magántulajdonon alapuló piaci szerződéseit, így korrekcióra szorul a “vállalatok” meghatározása is, mely kiterjesztően értelmezendő, mind a gazdasági társaságokra, mind pedig az üzleti életben megjelenő magánszemélyekre.

2.4. A magatartás szándékosságának mértéke befolyásolhatja a kár egészben vagy részben történő megtérítését

A bírósági gyakorlat egyik eseti döntésében furcsa és kissé megfoghatatlan indokolással hozott ítéletet a kár részben történő megtérítéséről. A tényállás szerint egy megkötendő felhasználási szerződésben bízva a felperes iparművész két intarzia tervet készített, melyek közül a Képző- és Iparművészeti Lektorátus a II. számú tervet kivitelezésre elfogadta. A megrendelő alperes a szerződéskötési szándékától a tervek elkészülte után elállt, ezért a felperes a Ptk. 6. § -a alapján igényelte a kárának megtérítését. A bíróság az alperesnek a Lektorátushoz írt megrendelő leveléből megállapította, hogy az alperes a felperest kívánta megbízni az intarzia megtervezésével és a “kivitelezés művezetésével”. Az intarziával kapcsolatos megrendelői igény is határozott megfogalmazást nyert. A megrendelő levélnek az a kitétele pedig, hogy “kérjük a vonatkozó szerződéstervezetet mielőbb megküldeni szíveskedjenek, melynek folyamán a vonatkozó részletek is egyeztetésre kerülnek”, az iparművészeti szolgáltatás tárgyára vonatkozó és az előzőekben részletezett előírásokra tekintettel csak úgy értelmezhető, hogy az a “kivitelezés művezetésére” vonatkozó feladatkörrel kapcsolatos. A megrendelő levél a teljesítési határidőt is feltüntette, így a felperes kellő alappal láthatott hozzá a faintarzia terveinek elkészítéséhez. A Lektorátus az alperest a zsűrizés időpontjáról tájékoztató leveléből pedig az is megállapítható, hogy a tervek elkészültek, illetve mely meghatározott időpontig készülnek el. Az alperes ugyanakkor a szerződéskötési szándékától való elállást csak ezt követően jelentette be. A bíróság álláspontja szerint az alperes alaptalanul hivatkozik arra, hogy az iparművész kellő körültekintés nélkül, saját kockázatára készítette el a terveket, arra ugyanis a művészt az alperes szándékos magatartása késztette. “A mű elkészítésére irányuló alperesi késztetés (biztatás), a szándékos magatartás mérve (a Képző- és Iparművészeti Lektorátus kijelölési tevékenységéből eredő bizonytalansági tényezők) azonban nem indokolták a kár egészének megtérítését.”32

Véleményem szerint egy magatartásban a szándékosság megjelenése, vagy meg nem jelenése osztja a jogellenesség sorsát. Ugyanis a jelen (utaló) magatartás vagy szándékos, vagy nem, mint ahogy a károkozás is vagy jogellenes, vagy jogszerű. Miután azt is nehéz elhatárolni, hogy a szándéknak mire kell kiterjednie33, álláspontom szerint ingoványos területre téved a bíróság, ha a már fennálló szándékosság mértékét kezdi elemezni. Arról nem is beszélve, hogy az eset körülményeiben rejlő bizonytalanságot a kár részben való megtérítésével értékelheti a károkozó javára – a szándékosság mérvének figyelmen kívül hagyásával.

A kár részben vagy egészben történő megtérítésénél érdekes továbbá a bíróság egyik eseti döntésében kifejtett azon véleménye, miszerint “a Ptk. 6. § -a alapján történő kártérítésnél nincs helye kármegosztásnak, hanem a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy milyen összegű kár áll okozati összefüggésben az alperes magatartásával, indokolt-e a teljes kár megtérítésére kötelezni, vagy csak részbeni megtérítésre kerülhet sor.”34 Ezen álláspont érthető, ha figyelembe vesszük azt, hogy a Ptk. 6. § -a mit szab meg expressis verbis a bíróságok számára, azonban akkor, ha gyakorlati végeredményét nézzük annak, hogy mit takar a kármegosztás, akkor látható: ha kármegosztást alkalmaz a bíróság, nem tesz mást, mint részben rendeli megtéríteni a kárt. Így véleményem szerint nem helytálló a fenti kijelentés, miszerint nincs helye végeredményben a kármegosztásnak, hiszen valójában a kár részbeni megtérítése esetén kármegosztásról van szó.

2.5. Okozati összefüggés?

A Kommentár a kár részben vagy egészben történő megtéríttetése kapcsán úgy foglal állást, hogy a kár mértékének megállapítása után a kár bekövetkezte és a károkozó magatartása között húzódó okozati összefüggés külön vizsgálandó.35 Véleményem szerint félrevezető a Kommentár azon következtetése, miszerint a kár mértékének megállapítása az okozati összefüggés külön vizsgálandó. Hiszen a biztatási kár azon fogalmi elemének bekövetkezésével, miszerint a közvetett károkozó, tehát az utaló magatartás megvalósítója biztassa, indítsa be a károsult magatartását, megvalósul az okozati összefüggés az utaló magatartás és a kár bekövetkezte között. Amennyiben tehát a biztatási kár törvényi feltételei megvalósulnak, automatikusan megállapítható az okozati összefüggés is.

A Kommentár kijelenti továbbá, hogy a kárnak csupán az a része térítendő meg, mely a károkozó magatartása révén keletkezett, tehát az nem, amely a károsult magatartására vezethető vissza. Tekintettel arra, hogy maga a károsult cselekménye okozza közvetlenül a kárt, pontatlannak tűnik a Kommentárban kifejtett álláspont. Helyesebb lenne akként fogalmazni, hogy a kárnak csupán az a része térítendő meg, mely a károkozó utaló magatartása alapján cselekvő károsult magatartása révén keletkezett, az azonban nem, amely a károsult olyan magatartására vezethető vissza, amely nem a biztatást kifejtő személy magatartásával összefüggésben keletkezett.

2.6. Az utaló magatartás számok tükrében

2.6.1. Az utaló magatartás megjelenési gyakorisága a magánjog területén

A biztatási kár majd 40 éves tételes jogi története alatt 60-70 százalékban a kötelmi jog területéhez kapcsolódó eset jelentkezett a bírósági gyakorlatban, elsősorban szerződés meg nem kötéséből eredő károk megtérítésére. Míg a ’60-as években előfordult 1-1 eset a munkajog36 és a családi jog körében, addig a ’70-es, ’80-as években néhány szerzői jogi alapokon nyugvó utaló magatartás okozta kár került a bíróságok elé, bővítve a kötelmi joghoz tartozó eseteket. A dologi jog területéről egy-két ügy mellett csak néhány öröklési jogi eset látott napvilágot.

Általánosságban azonban az állapítható meg, hogy bármely jogterülethez is kapcsolódik az adott eset, a (szűkebb értelemben vett) utaló magatartás és a szerződés hiánya mellett, valamely szerződés megkötése, meg nem kötése körül forognak e jogviták. Így leggyakrabban valamilyen kötelmi jogi szerződéstípus, munkaszerződés, szerzői jog területére tartozó szerződés, vagy éppen házasság(i szerződés) meghiúsulása torkollik a biztatási kár jogintézményébe.

2.6.2. Az utaló magatartás megítéltsége első-, másodfokon és a Legfelsőbb Bíróság előtt

Az utaló magatartást és így kártérítést gyakrabban tartottak meg-ítélhetőnek egy adott tényállás esetén az első- és másodfokú bíróságok, mint a Legfelsőbb Bíróság. Egyrészt azért, mert liberálisabban és talán kevésbé szubszidiárius jellegű intézménynek fogták és fogják fel a biztatási kárt, mint a Legfelsőbb Bíróság, amely tartja a jogintézmény kivételes és speciális jellegét. Másrészt pedig az utóbbi fórum gyakorta vélekedik úgy, hogy – eltérően az alsóbb fokú bíróságok álláspontjától – nem valósultak meg az adott esetben a Ptk. 6. §-ában megfogalmazott kritériumok, melyeket a Legfelsőbb Bíróság szigorúbban vizsgál és értelmez.37

Csupán statisztikai adatként és adalékként érdemes megemlíteni – további következtetések levonásának igénye nélkül -, hogy a vizsgált esetekben a bíróságok körülbelül 30-40%-ban ítélték meg jogerősen a kérelmezők biztatási kár iránti igényeit38.

III. Az utaló magatartás szükségessége és helye a Ptk.-ban

Amennyiben jogellenesnek tartjuk a biztatási kár intézményét, felmerül a kérdés, hogy különbözik-e és ha igen, mennyiben mutat különbséget a Ptk. 339. §-ától.

Erre a kérdésre két megközelítésből adható válasz. Egyrészt elméleti síkon, amely a két említett jogszabályhely tételes összevetéséből áll, másrészt gyakorlati síkon, elemezve a bíróságok gyakorlatát, feltéve a kérdést, vajon azokban az esetekben, amelyekben a bíróság megítélt kártérítést az utaló magatartás alapján, alkalmazhatta volna-e a kártérítés általános szabályait?

3.1. A jogszabályhelyek összevetése

Álláspontom szerint a két tényállás különbsége közül két elem kiemelése releváns és kíván összevetést.

a) A 339. § szerint a kárt általában közvetlenül a károkozó magatartása, míg a 6. § alapján mindig a károsult magatartása okozza.

b) A 339. § az okozati összefüggés erősebb, de egyszerűbb, könnyebben bizonyítható szálát igényli, míg a 6. § bonyolult és egyben több láncszemből álló okozati összefüggéssort ölel át a maga speciális helytállási (kártérítési) esetére specializálódva. A kérdésfeltevés tehát így hangzik: megítélhető-e kártérítés a 339. § alapján akkor, ha a kárt közvetlenül a károsult okozza (6. § ), és ezzel összefüggésben kibővíthető-e annyira az okozati összefüggés láncolata a felelősség általános szabályánál, amennyire azt a 6. § megengedi. A két lényeges pont felmutatása után azonnal nyilvánvalóvá válik köztük a logikai kapcsolat, hiszen amennyiben a 339. § alapján is megállapítható az okozati összefüggés az utaló magatartás és végső soron – több láncszemen át – a kár között, úgy megítélhetővé válhat a kártérítés a 339. § alapján a kárt közvetetten okozó terhére, hiszen a hangsúly a közvetett károkozásra kerül át.

Az okozati összefüggés tételes jogi összevetése nem vezethet eredményre, hiszen az okozatosságot jogelméletek boncolgatják, de jogszabályok nem határozzák meg. Miután pedig “[... ] a bíró az eset összes körülményeinek méltatásával ott vágja el a számítást az okozatosság távolodó fokain, ahol a belső meggyőződése szerint indokoltnak látja.”39, e kérdés vizsgálata átvezet a bírósági gyakorlat elemzéséhez.

3.2. A bíróságok gyakorlata

A megvizsgált döntések azt mutatják, hogy az utaló magatartásnak van létjogosultsága. Szükség van egy olyan tényállásra, mely szigorúan meghatározott feltételek beállta mellett a kárveszélyviselés korrekcióját nyújtja, három okból.

Egyrészt azért, mert az az okozati láncolat, melyre a Ptk. 6. § épül, különösen nehéz ódiumot tenne a károsult vállára, ha azt a 339. § keretein belül kellene bizonyítania. Hiszen a biztatási kár intézménye egy speciális okozati összefüggést kínál fel, úgy, hogy annak elindítója a felelősséget viselő károkozó és végpontja a kárt elszenvedett és az azt közvetlenül okozó személy. Továbbmenve, az okozati összefüggés láncolatának elemei maga a szándékos jelzés (output), az abból indukálódó input: a kialakuló alapos ok, komolyság és hitelesség, majd az ebből jóhiszemmel, önhibán kívül létrejövő újabb output (magatartás és kár). Ennek a 6. § -ban működő folyamatnak a bizonyítása egyszerűen a károkozó magatartása és a kár közötti okozatosság felmutatásával több, mint bonyolult és nehéz feladat a károsult számára, és kétséges, hogy a bíróság nem kívánná-e hamarabb “elvágni a számítást az okozatosság fonalán”, minthogy kétséges okozatosság mellett állapítson meg felelősséget.

Ha a biztatási kár tényállási elemei bizonyítottak, létrejön a helytállási kötelezettség, kimentési lehetőség nélkül, és ez a második ok. Azaz, a 6. § a konjunktívan fennálló feltételeinek ellenbizonyítását megengedi, de mint arról már volt szó, általános kimentési klauzulát nem tartalmaz. A “szigorúbb kimentési kör” elengedhetetlen az utaló magatartás eseteiben, hiszen a károkozó az adott helyzetben általában elvárható magatartást mindig könnyebben bizonyítja, mint a 6. § -ban definiált tényálláselemek meg nem létét, így a biztatási kár 6. § szerint működő szisztémája nem bírja el az adott esetben általában elvárhatóság mércéjét.

Elképzelhetőnek tartom, hogy néhány esetben egy okozati láncot kibővítő bíróság és egy károsulti oldalról jól bizonyítható okozatosság megteremtheti a 339. § alkalmazhatóságát. Azonban összességében, véleményem szerint szükség van arra, hogy egy speciális tényállás szabályozza az utaló magatartásért beálló felelősséget, és hárítsa át a kárviselést a kár közvetett okozójára.

Harmadik okként pedig az jelölhető meg, hogy a Ptk.-ban szabályozott szerződés-kötéskori együttműködési kötelezettség40 sem ad kellő jogvédelmet a Ptk. 6. § -a által lefedett esetekre. Hiszen az utaló magatartás megvalósítója sok esetben ugyan együttműködik a károsodó féllel, de mégis olyan outputot hoz létre, amelyért felelőssé válik a kár bekövetkeztével.

3.3. A Ptk. 6. §-ában szabályozott biztatási kár és egyéb kötelmi jogi rendelkezések összevetése

A Ptk. mind a kötelmi általános, mind a kötelmi különös részében több olyan rendelkezést is tartalmaz, amely hasonló esetkört szabályoz, mint az utaló magatartás tényállása.

3.3.1.

“A szerződés létrejötte” alcím alatt találhatóak a még hatályossá nem vált nyilatkozat visszavonására vonatkozó szabályok, és ezek között egy speciális szabály arra az esetre, ha mindkét szerződő fél gazdálkodó szervezet:

“Ha mindkét fél gazdálkodó szervezet, az ellenszolgáltatást (vételár, díj) vállaló fél a nyilatkozatát a szerződés létrejöttéig visszavonhatja, a másik fél költségeit azonban meg kell térítenie.” [Ptk. 214. § (3) bekezdés.]

A jelen szabály a negatív interessze megtérítésének alapját teremti meg, és a szerződéskötéssel kapcsolatosan felmerült költségekért való felelősség kérdését rendezi. Esetköre lényegesen szűkebb, mint a Ptk. 6. § -a alá vonható tényállások, tekintettel arra, hogy a szerződéskötés folyamatában, szűkített alanyi körre vonatkozik és csupán a költségek megtérítésének kötelezettségéről rendelkezik, kártérítésről azonban nem (a jelen kérdésről lásd még a 3.4. pont alatt kifejtetteket is). Mint ahogy azt a Kommentár is kifejti, a jelen esetben a költségek megtérítése mellett felmerülhet a Ptk. 6. §-án alapuló biztatási kárigény is. Kiemelendő továbbá, hogy ebben az esetben nem valósul meg az utaló magatartás igazi specifikuma, miszerint a később károsult magatartását a közvetett károkozó cselekménye indítja be.

3.3.2.

A “Szavatosság a tulajdonjog átruházásáért és tehermentességéért” alcím rendelkezései között a vevő elállási jogát rögzíti a Ptk. arra az esetre, ha harmadik személynek olyan joga áll fenn az adásvétel tárgyán, amely a vevő tulajdonszerzését akadályozza. Ezzel összefüggésben, hasonlóan a “A szerződés létrejötté”-nél elemzett szabályhoz, az alábbi bekezdést érdemes megvizsgálni és összevetni az utaló magatartás szabályával:

“Ha az eladó jóhiszemű volt, csak a szerződés megkötéséből eredő károkat köteles megfizetni. Ez a vevő elállási jogát nem érinti” [Ptk. 369. § (4) bekezdés].

Ebben az esetben a szerződés érvényesen létrejött, azonban az eladó mégsem tud szerződésszerűen teljesíteni, a vevő pedig az elállás mellett kártérítési igénnyel is élhet. A jelen tényállásnál sem valósul meg az utaló magatartás károkozásban megvalósuló specifikuma, eltérően azonban a 3.3.1. pontban foglaltaktól, itt – tekintettel a létrejött szerződésre – kár és nem költségek megtérítéséről rendelkezik a Ptk. érdekes módon a Kommentár e rendelkezés értelmezésénél úgy foglal állást, hogy ilyen esetben az eladó kártérítési kötelezettsége a szerződés megkötéséből eredő kárra, tehát az ún. biztatási kárra terjed ki.41

3.3.3.

“A Képviselet” fejezetcíme alatt az álképviselet kapcsán rögzíti a Ptk. az alábbi rendelkezést:

“Aki képviseleti jogkörét jóhiszeműen túllépi, vagy anélkül, hogy képviseleti joga volna más nevében szerződést köt, és eljárását az, akinek nevében eljárt, nem hagyja jóvá, köteles a vele szerződő félnek a szerződés megkötéséből eredő kárát megtéríteni. A bíróság azonban a szerződés megkötéséből eredő kár megtérítése alól mentesítheti, különösen, ha korábban képviselő volt, és képviseleti jogának megszűnéséről a szerződéskötéskor hibáján kívül nem tudott” [Ptk. 221. § (1) bekezdés].

A jelen tényállásnál már megkötött szerződésről szól a Ptk., azonban álképviselő eljárása és a jóváhagyás elmaradása miatt a szerződés nem megy teljesedésbe, a másik szerződő felet potenciálisan kár érheti. Álláspontom szerint ez a tényállás igen közel áll a biztatási kár szabályához, hiszen a szerződő felet úgy éri kár, hogy – expressis verbis jogszabályi kitétel hiányában is – jóhiszemű volt, és azt nem önhibája okozta, legalábbis abban az értelemben, hogy mindent megtett azért, hogy ellenőrizze a képviselő jogosultságát, vagy az eset összes körülményéből következően alappal nem kételkedett, nem kellett kételkednie az eljáró képviselő képviseleti jogában. Tehát az “alapos indok” is megvalósulni látszik, továbbá a képviselő részéről a szerződés megkötésére irányuló egyenes szándék is. Mindazonáltal a jelen rendelkezés álképviseleti körre alkalmazása jelentős szűkítés a Ptk. 6. §-ához képest, és csak bizonyos többlettényállások mellett valósul meg az utaló magatartás speciális károkozási folyamata.

3.3.4.

“A Semmisség és a megtámadhatóság” fejezetcím rendelkezései között is található egy, a biztatási kár intézményével összefüggésbe hozható szabály:

“Aki érvénytelen szerződés fennálltában jóhiszeműen bízott, a felektől a szerződés megkötéséből eredő kárának megtérítését követelheti; ha azonban az érvénytelenség az egyik fél magatartására vezethető vissza, a bíróság a másik fél marasztalását mellőzi. Ha a felek valamelyike a harmadik személlyel szemben rosszhiszemű volt, teljes kártérítéssel tartozik akkor is, ha az érvénytelenség nem az ő magatartására vezethető vissza. Ezt a kártérítést a bíróság a szerződés teljes vagy részleges hatályban tartása útján is nyújthatja.” [Ptk. 238. § (2) bekezdés.]

Hasonlóképpen az álképviseletnél leírtakhoz, itt is egy olyan eseménysort és feltételrendszert figyelhetünk meg, amely a legtöbb elemében azonos a biztatási kár elemeivel (jóhiszeműség, fogalmi okokból önhibán kívüliség és valószínűsíthetően alapos ok, kár bekövetkezése). Azonban, eltérően a képviseletnél ismertetettektől, itt külön vizsgálni kell a szándékot, hiszen a tényállás specifikuma szerint két (vagy több) fél által már megkötött (érvényes) szerződésben bízva cselekszik a végül károsodó fél, azaz azt, hogy a szerződő felek szándéka – a másik (végül károsodó) személy magatartásának beindítását célozta-e, annak lehetőségét számba vette-e, de legalább – a károkozó közlésének konkrétságára, átgondoltságára, komolyságára irányul-e, terjedt-e ki.

3.3.5.

Összefoglalva, ezek speciális kötelmi jogi tényállások, amelyek meghatározott feltételek beállása esetén adnak lehetőséget kártérítésre. Azonban ezek az esetkörök specifikusságuknál fogva messze nem merítik ki a Ptk. 6. §-ának alkalmazhatósági körét, így véleményem szerint az utaló magatartás intézményének eltörlése tekintettel a fenti esetkörökre, nem indokolt. Ami az elemzett tényállások létjogosultságát illeti, úgy gondolom, hogy azok speciális esetkörben és feltételek mellett rendelkeznek költségek és/vagy károk (azaz a legtöbb esetben biztatási kár) megtérítéséről, úgy, hogy nem kell a 6. § -ban foglalt egyéb törvényi elemeket bizonyítani. Tehát, ezen esetkörök “beolvasztása” a Ptk. 6. § -ába sem indokolt.

3.4. Az Új Polgári Törvénykönyv Koncepciójának álláspontja

A Kodifikációs Főbizottság által elfogadott Koncepció igen szűkszavúan foglalkozik a biztatási kárral. A Bevezető rendelkezések helyett az “új Kódex alapelvei”-ről szól, ahol értelemszerűen nem kapott helyet az utaló magatartás. Később azonban, a Negyedik Könyvben sem emelik ki e jogintézményt, sem a “Kötelmi jog általános szabályai”, sem a “Felelősség szerződésen kívül okozott károkért” című részekben.

Egyetlen utalás a szerződés megkötése, culpa in contrahendo alcím alatt található, amely akként foglalt állást, hogy “Konkrét tényállásban célszerű biztosítani a szerződéskötés elmaradása estén is annak a kárnak a megtérítését, amelyet valamelyik fél a másiknak a szerződéskötés folyamatában tanúsított nem helyénvaló magatartásával okoz. A negatív interessze ugyan a Ptk. 6. § -a szerint is rendszerint megítélhető, de talán helyesebb a culpa in con-trahendo miatti kártérítési igényt önálló tényállásba foglalni, és az utaló magatartás szubszidiárius kötelemfakasztó tényállását ettől az esetcsoporttól megszabadítani.”

A Polgári Jogi Kodifikáció c. folyóirat hasábjain Kecskés László “Az új Polgári Törvénykönyv alapelvi rendelkezései” című tanulmányában – hacsak érintőlegesen is, de – foglalkozott az utaló magatartás kérdésével.42 Kecskés elemzésében rögzíti, hogy a kármegelőzés elve polgári jogunk egyik alapelve, jóllehet, arról a Ptk. bevezető rendelkezései között konkrét szabály nem olvasható. Indokoltnak tartja, hogy a kármegelőzés követelményét külön alapelvként fogadjuk el. Álláspontja szerint lényegében a kármegelőzés elve nyilvánul meg az utaló magatartás szabályában is.

3.5. Az utaló magatartás helye a Ptk.-ban

A biztatási kár rendszertani elhelyezése véleményem szerint a Bevezető rendelkezések között nem tartható. Az általános felelősségi alakzathoz képest ugyanis speciális és kivételes jellegű magatartásról (magatartásokról) van szó, amelyekért a helytállást a szerződés fennállta esetén a szerződésből kiindulva kell levezetni és ezen esetekben nem alkalmazandó a 6. § tényállása. Egyedi kártelepítő szabályról van tehát szó, mely egyúttal közvetetten rendelkezik a felelősség módjáról és a kártérítés mértékéről. Így egyetértek Vékás Lajossal, aki szerint az utaló magatartást a szerződésen kívüli felelősség után javasolt szabályozni, a jogalap nélküli gazdagodás előtt.43 Érdemes lenne egy “Különös kötelemfakasztó tények” fejezetet nyitni a II. Cím végén, és abban elhelyezni az utaló magatartás, majd azt követően a jogalap nélküli gazdagodás intézményeit – melyek egyébként több jogesetben is egymással konkurálva jelentek meg44. Ezzel a megoldással rendszertanilag megfelelő helyre kerülne az utaló magatartás – a kötelmi jog rész végére, s “társa” lenne egy olyan jogintézménynek, amely szintén nem jogellenes magatartáson alapszik, és amelynek alkalmazása szintén szubszidiárius jellegű.

3.6. Végül pedig a Ptk. 6. §-ban foglalt intézmény elnevezéséről

A jelen tanulmány is – konform módon a joggyakorlat és a jogirodalomhoz – szinonimaként kezelte az utaló magatartás és biztatási kár fogalmait. Miután a gyakorlat a biztatási kárt, különösen a kötelmi jog területén, egyként kezeli a negatív interessze fogalmával, úgy gondolom, hogy pontatlan gyakorlat a negatív interesszére szűkített biztatási kár fogalmát az utaló magatartással azonos tartalommal kezelni. Mint ahogy a Kommentár is ismerteti, a biztatási kár (negatív interessze) körébe “azok a károk tartoznak, amelyek a szerződés megkötéséből hárultak a vevőre, tehát amelyeknek az oka az eladónak a szerződéskötéssel kapcsolatos magatartása volt.”45 Mindezek alapján megfontolandónak tartom, hogy a Ptk. 6. §-ában foglalt kártelepítési szabályt – akármerre is találja meg helyét az újrakodifikált magánjogi kódexben – inkább az utaló magatartásnak nevezzük, és tartózkodjunk azt biztatási kárnak hívni. Még akkor is, ha az utóbbi kifejezés talán jobban kifejezi a Ptk. 6. §-ának lényegét.

IV. Összegzés

A Ptk. 6. §-a összetett, félreértelmezett és rendszertanilag rossz helyen szabályozott, de szükséges kárkötelmet (helytállást) fakasztó speciális tényállás.

Összetett, mert tényállási elemei, fogalmai úgy igényelnek magyarázatot, hogy első olvasásra egyértelműnek tűnnek, azonban, ha az adott esetre kell alkalmazni azokat, a kísérletek olykor szűkítik, máskor tágítják a tényállási elemek valódi jelentését és magát az utaló magatartás jogintézményét.

Félreértelmezett, mert néha alap nélkül átszabják a tényállási elemek értelmét, vagy újabb jellegzetességgel “gazdagítják” a biztatási kár tényállását.

Rendszertanilag rossz helyen szabályozott, mivel a jogintézmény célja és gyakorlata rámutatott arra, hogy a Bevezető rendelkezések között biztosan nincs helye e speciális kártelepítő szabálynak.

És szükséges e kárkötelmet (helytállást) fakasztó speciális tényállás, mert bizonyos esetekben egyedüli megoldást nyújt a károsult kárának jogszerű áthárítására.

JEGYZETEK

1 A Budapesti Kir. M. Pázmány Péter Tudományegyetem Magánjogi Szemináriumának kiadványai, 1929.

2 Az 1959. évi IV. törvény és a törvény javaslatának miniszteri indokolása, továbbá a Polgári Törvénykönyv hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1960. évi 11. számú törvényerejű rendelet, Részletes Indokolás, Első Rész, Bevezető rendelkezések, 39. oldal, a továbbiakban: Miniszteri Indokolás.

3 “A bíróság a kárnak egészben vagy részben való megtérítésére kötelezheti azt, akinek szándékos magatartása más jóhiszemű személyt alapos okkal olyan magatartásra indított, amelyből őt önhibáján kívül károsodás érte.”

4 Vö. a bíróságok által kialakított állásponttal (2.1 pont).

5 Például: jóhiszeműség, tisztesség elve – Ptk. 4. § (1) bekezdés, joggal való visszaélés tilalma – Ptk. 5. § (1) bekezdés.

6 A károsult közrehatását egyéb felelősségi szabályok segítenek értelmezni, a kártelepítésnél értékelni. [Például: Ptk. 342. § (2) bekezdés].

7 Mely a nemtevéstől kezdve bármilyen magatartásban megnyilvánulhat.

8 Ez a feltételes mód az utaló magatartás további specifikuma a 339. §-hoz képest, hiszen az előbbinél a bírónak mérlegelési joga van, megítéli-e a kártérítést, amennyiben annak a 6. §-ban foglalt feltételei fennállnak, míg az utóbbinál a bírónak meg kell ítélni a kártérítést, ha a károsult bizonyította kár bekövetkeztét és az okozati összefüggést a károkozó magatartása és a kár bekövetkezte között, továbbá a károkozó nem élvez kimentést.

9 Miniszteri Indokolás 39. oldal, A Polgári Törvénykönyv Magyarázata, szerk: Gellért György, Első Kötet, KJK, 2002, 53. oldal, a továbbiakban: Kommentár. Ujváriné Antal Edit is osztja ezt az álláspontot ( Felelősségtan, Novotni kiadó, 1998, 53-54. oldal).

10 Eörsi Gyula: A polgári jogi kártérítési felelősség kézikönyve, KJK, Budapest, 1966, 124. oldal.

11 Kommentár 53. oldal.

12 Hogyan is lehetne bizonyítani minden károkozás esetén a jogellenességet? “[... ] A polgári jog – eltérően a büntetőjogtól, amely taxatíve megállapítja a büntetőjogi felelősségre vonást megállapító tényállásokat – nem sorolja fel a felelősség alapjául szolgáló magatartásokat.” (Ujváriné Antal Edit: Felelősségtan, Miskolc, 1998, 45. oldal) Csak azt lehet bizonyítani – jogszabályhely felhívásával -, hogy a károkozás jogosnak minősül.

13 Szándékosság, jóhiszeműség, alapos ok, önhibán kívüliség és kár.

14 “A bíróság a kárnak egészben vagy részben való megtérítésére kötelezheti azt [...]” (Ptk. 6. §), “[... ] a marasztalás a bíróság mérlegelésétől függ, vizsgálódásának ki kell terjednie a megtérítés indokoltságára is” (Legf. Bír. Pf. VI. 23 608/1998).

15 Fürst László frappáns megfogalmazása szerint, “A magatartásnak szándékosnak kell lennie; a ténykedő akaratából kell származnia és ennek az akaratnak a magatartás ténybeli eredményére kell irányulnia.” (I. m. 75. oldal).

16 BH 1986. 373. (Legf. Bír. Gf. V. 30 650/1985. sz.)

17 BH 1992. 385. (Legf. Bír. Pf. I. 20 157/1992. sz.)

18 BH 1986. 69. (Legf. Bír. Gf. V. 30 119/1985. sz.)

19 További példák hasonló tartalmú eseti döntésekre: BH 1984. 144, BH 1994. 179., FPK 1994/1. (Fővárosi Bíróság 42. Pf. 26875/1993/3. sz.), Legf. Bír. Pfv. IV. 22. 532/1997. sz.

20 BH 1982. 429, BH 1986. 319, BH 1994. 179, BH 1996. 586.

21 BH 1996. 586 (Legf. Bír. Pf. VI. 22. 942/1993. sz.)

22 Miniszteri Indokolás i. m. 39. oldal.

23 Erről részletesebben lásd a 3.5 pontot.

24 Fővárosi Bíróság 42. Pf. 26875/1993/3. sz.

25 BH 1986. 319 (P. törv. I. 20. 289/1985. sz.)

26 BH 1996. 586. (Legf. Bír. Pf. VI. 22. 942/1993. sz.)

27 BH 1994. 39. (Legf. Bír. Gfv. X. 30. 848/1993. sz.)

28 Legf. Bír. Pfv. VI. 22. 931/1997. sz.

29 Az eset tényállása: a felperes úgy vásárolta meg a később lefoglalt gépjárművét, hogy az alperestől annak rendszáma alapján felvilágosítást kért, hogy az autót körözik-e. Az alperes a rendszám alapján visszaigazolta, hogy a gépjármű “tiszta”. Az adásvétel után két évvel az autót a rendőrség lefoglalta, mert egy ellenőrzés során kiderült, hogy lopott, és azonos egy más rendszámon nyilvántartott és körözött gépjárművel. A felperes kérte kárának megtérítését az alperestől, aki korábban azt a tájékoztatást adta számára, hogy az autó nem lopott. A bíróság ítéletében megállapította, hogy a (hamis) rendszám alapján az alperes való tényeket közölt a felperessel. Az utaló magatartás megállapításához többlettényállásra lenne szükség (alperesi késztetés az adásvétel megkötésére), mely az adott esetben hiányzott. (Legf. Bír. Pf. V. 20. 765/1997. sz.)

30 Erről részletesebben a 2.6.1. pontban.

31 Például házassági ígéret megszegéséből eredő kár esetében nem hasznosítható e küszöbszabály.

32 BH 1990. 257. (Pf. IV. 20. 92/1989. sz.)

33 A bíróságok gyakorlata több, mint nem egyértelmű, hiszen olyan eset is napvilágot látott, ahol a szándékról úgy nyilatkozik a bíróság a Ptk. 6. § -a tekintetében, mintha annak a károsodás bekövetkeztére kellene irányulnia. (BH 1996. 586.) Vö. 1.3.2/c. pont.

34 BH 1984. 144. (P. törv. I. 20. 501/1983. sz.)

35 Kommentár 59. oldal.

36 A Pp.-ben a néhány éve módosult munkaügyi perek szabálya alapján, munkaügyi pernek minősül a munkaszerződés megkötését megelőző tárgyalásra alapított igény érvényesítése is. Ebben a körben hangsúlyos szerepet kaphat a Ptk. 6. §-ára alapított kártérítési követelés, így érdekes lehet megfigyelni azt, hogy növekvő számban jelentkeznek-e majd munkaügyi bíróságok előtt érvényesített utaló magatartásból eredő kártérítési igények.

37 A 2.3. pontban már ismertetett jogeset két szempontból is kiemelést igényel. Egyrészt azért, mert a felsőbb fokú bíróságok áttértek az adott eset vizsgálatánál a felelősség általános szabályairól a biztatási kár intézményére – tehát a szubszidiaritást részesítették előnyben -, másrészt mert álláspontom szerint helytelenül vetetették el a 339. § relevanciáját és vizsgálták az esetet a 6. § szemüvegén keresztül. Ugyanis véleményem szerint a perbeli felek között szállítási szerződés jött létre azzal, hogy a felperes megrendelt meghatározott mennyiségű tápot, míg az alperes megjelölte a teljesítési határidőt. Mivel a felek folyamatos kapcsolatban voltak, az ár sem lehetett kétséges közöttük, így a (szállítási) szerződés a megrendelés mint ajánlat elfogadásával létrejött. Amennyiben tartjuk magunkat 2.1. pontban kifejtettekhez (szerződés fennállása esetén az utaló magatartás intézménye nem alkalmazható), úgy az elsőfokú bíróság jogi álláspontja azért volt helyes, mert a kérdést a 339. és a 348. paragrafusok alkalmazásával vizsgálta, s ítéletében marasztalta az alperest. Ezzel szemben a másodfokú bíróság kifejtette, hogy az alperes kártérítési felelőssége a 6. § alapján állapítható meg, mivel megvalósult az említett jogszabályban felsorolt valamennyi tényállási elem. A Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta a másodfok érvelését annyiban, hogy az helyesen vizsgálta a kérdést a 6. § alapján, de álláspontja szerint nem valósultak meg maradéktalanul a biztatási kár tényállási elemei – hiányzik az önhibán kívüliség -, így a felperes kártérítési igényét elutasította. Álláspontom szerint, ha az esetet a kártérítés általános szabályai szerint bírálta volna el a Legfelsőbb Bíróság, mint ahogyan azt már megtette az elsőfokú bíróság, a felperes igénye megalapozottnak minősült volna.

38 50 jogeset megvizsgálása alapján.

39 Marton Géza: A polgári jogi felelősség (A kéziratot kiadás alá rendezte: Zlinszky János, évszám nélküli), 142. oldal.

40 Ptk. 205. § (4) bekezdés.

41 Kommentár 1298. oldal.

42 Kecskés László: Az új Polgári Törvényköny alapelvi rendelkezései, Polgári Jogi Kodifikáció, III. évf. 1. szám, 2001, 3-9. oldal.

43 Jelen tartalommal azért sem lenne helyes kártérítési tényállássá tenni a 6. §-t, mert akkor kártérítési jogunk általános kimentési klauzuláját is alkalmaznunk kéne a 6. § tényálláselemei mellett egy adott utaló magatartás megítélésnél.

44 BH 1996. 163 (Legf. Bír. Gf. V. 30. 986/1994 sz.), Pfv. VI. 20. 282/1998. sz., BH 1999. 297 (Legf. Bír. Pf. V. 22. 061/1996 sz.)

45 Kommentár 1298. oldal.