A cikk letölthető PDF formátumban is!

Az új Polgári Törvénykönyv koncepciója, amely a Magyar Közlönyben 2002. január 31-én jelent meg, ha röviden is, de kitér az állam jogszabályalkotással okozott károkért való felelősségének problémájára is, az alábbi módon: “Az állam jogszabályalkotással okozott károkért való felelősségének szabályát – amely újabban a MOL Rt. kártérítési keresete folytán újra az érdeklődés középpontjába került – a nemzetközi, európai trendnek megfelelően a Kódexben valamilyen szinten rendezni kell. Ennek során legalább annyi kimondható volna, hogy az utóbb alkotmányellenesnek ítélt jogszabályon alapuló egyedi aktusokkal okozott károkért az állam felelősséggel tartozik”1.

Egyetértek azzal, hogy a magyar Polgári Törvénykönyv újra-kodifikálása során megoldást kell keresni az állam jogalkotással okozott károkért való felelősségének problémáira is. Az ilyen irányú dicséretes törekvések sikerében rövid távon azonban magam sem vagyok biztos. Azzal szeretném segíteni a kodifikációt, hogy a kodifikáció előkészítésével egyidejűleg folytatott összehasonlító jogi és Európa-jogi kutatásaim eredményeiről rövid áttekintést adok. Elöljáróban csupán annyit emelek ki, hogy a vizsgált anyagokban nem találtam nyomát annak, hogy az állam jogalkotással okozott károkért való felelősségének megítélésében bárhol is különösebb jelentősége lenne annak, hogy az állami károkozást végső soron előidéző jogszabály alkotmányellenes vagy sem. Jelen írásom kereteit meghaladó kritikai tanulmányt érdemelne a Koncepció imént szóba hozott részletének az a fordulata is, hogy a magyar kodifikációs elképzelés az állam jogszabályalkotással okozott károkért való felelősségét – ha jól értem – pusztán az utóbb alkotmányellenesnek ítélt jogszabályon alapuló egyedi aktussal okozott károkra vonatkoztatja. Márpedig ez a megoldás a jogalkotással okozott károkért való állami felelősség intézményét lényegében “visszanyomja” az államigazgatási jogkörben okozott károkért való felelősség intézményébe. Ha pedig ez így van, akkor feleslegesnek tűnik új intézményként beszélni a jogszabályalkotással okozott károkért való állami kárfelelősségről. Meggyőződésem, hogy nem felesleges szóba hozni ezt a témát.

1. A jogalkotásért és a jogharmonizációért való kárfelelősség összekapcsolódása

Az állami kárfelelősség joganyagának alakulásában az 1970-es évek elejétől fontos fejlemény az, hogy abban egyre több figyelmet kapnak a jogalkotásért való felelősség, illetve az Európai Közösség, majd az Európai Unió2 tagállamaiban a jogharmonizációért való felelősség kérdései. A jogalkotásért és a jogharmonizációért való kárfelelősség összekapcsolódóban van. Az összekapcsolódás következtében pedig úgy tűnik, hogy a jogalkotásért való kárfelelősség témájának vizsgálata újabb, eddig nem tapasztalt lendületet kap. A tagállamok jogharmonizációs tevékenységével szembeni szakmai-minőségi követelmények a nemzeti jogalkotások minőségi szempontjait is érzékennyé tették. Érdekes lehet ezért annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy vajon lazulóban van-e az az immunitási, felelőtlenségi burok, ami az állami tevékenységnek a jogalkotási területeit az eddigiekben kétségtelenül jobban védte, mint a végrehajtó hatalmi és igazságszolgáltatási állami tevékenységeket.

Az állam által jogalkotással okozott károk területeit nehezen érte el a felelősség gondolata. Európa nemzeti jogrendszerei között a legígéretesebb próbálkozások a francia jogrendszerben mutatkoztak. De itt is a fejlődés csekélyebb jeleiről is csak a XX. század közepétől adhatunk számot. A jogalkotás masszív immunitásának ideológiailag az az alapja, hogy a jogalkotás az államnak szuverén megnyilvánulása. Gyakorlati oldalról ezt az érvet kiegészítik azzal is, hogy a jogszabályok túlságosan általánosak ahhoz, hogy a következtükben beálló károkat individualizáltan meg lehetne ítélni3. A téma felelősségi előjellel voltaképpen csak az 1938. évi La Fleurette eset óta él. Ekkor azért vetődött fel a jogalkotás felelőssége, mert valamely jogszabály bizonyos tejipari termékek gyártását megtiltotta, és így az adott termékre profilírozódott termelőknek kára keletkezett. Külön érdekessége a tényállásnak, hogy a kárt okozó jogalkotásnak egyetlen érintettje volt, a felperesként pert indító “La Fleurette” cég4. A jogalkotásért való állami kárfelelősség megalapozását jelentő marasztaló ítélet jogtételét a későbbiekben főként gyarmati jogszabályokkal kapcsolatban alkalmazták5, de újabban megállapították az állam kárfelelősségét a nemzetközi egyezmények és szerződések anyagának francia jogba transzformálása következtében beálló károk esetében is6. A modern francia elmélet szerint a jogalkotási tevékenységgel összefüggésben keletkező károkért akkor visel az állam felelősséget, ha azok jelentős mértékűek, meghatározott személyt, vagy személyeknek konkréten meghatározható csoportját érik, és az adott jogalkotási aktus maga nem zárta ki a felelősséget. Ezen feltételeknek együttesen kell fennállniuk ahhoz, hogy az állami kárfelelősség megállapítható legyen. Kivételt képez azonban még ilyenkor is az, ha a “károkozó” jogalkotás rendkívül fontos közérdeket szolgált, (pl.: közegészségügy, árellenőrzés), illetve ha a jogalkotás által sértett érdek nem legitim7.

2. Az állami kárfelelősség megalapozása a nemzetközi jogban, az Európa Tanács és az Európai Közösség jogában

Az állam gazdasági jellegű tevékenységeit övező jogi jelenségek között a felelősség intézménye még korunkban sem elég hatékony. Az államot pl. károkozásaiért gyakran egész egyszerűen nem lehet felelősségre vonni, azaz az állam immunitást élvez. Az ilyen jogviszonyok igazságossága körül tehát nincs minden rendben. Az állam a befogadó civiljogi struktúra elviekben mellérendeltségen és egyenjogúságon nyugvó közegéhez nem alkalmazkodik eléggé: kedvezményezett pozíciókat, előjogokat, mentességet, immunitást igyekszik magának biztosítani.

A problémák azzal függnek össze, hogy az állam a civiljogi jogviszonyokban is hajlamos államként viselkedni. Közhatalmiságát sokszor az autonóm-mellérendeltségi viszonyokba is átviszi. Pedig ha belép az állam a polgári jogi struktúrába, akkor ezt úgy illene tennie, hogy – a közhatalom ornátusát letéve – szuverenitását és közhatalmiságát kívül hagyja azon.

Az immunitás a felelősség egyfajta ellenpontját: a “felelőtlenséget” jelenti. Pontosabban fogalmazva, az immunitás olyan kategória, amely a felelősségrevonás elmaradásának eseteit öleli fel. Az immunitás olyan helyzet, amelyben egy adott jogalanyt valamilyen oknál fogva nem lehet felelősségre vonni, pedig tényállásbelileg a feltételek egyébként adottak volnának ehhez. Az immunitás elsősorban a jogalanyi “külsővel” összefüggő kérdés. A jogalany státusz minőségén múlik az, hogy a felelősségrevonás elmarad, vagy sem.

Az állami kárfelelősség megalapozására az egyetemes jogfejlődésben történetileg két jogi módszer alakult ki. Az egyik az állami tevékenységek jellegük szerinti megkülönböztetésére épül és a iure imperii-iure gestionis, azaz a közhatalmiság és a kereskedőiség kategóriáinak hasznosításával dönt atekintetben, hogy mely állami tevékenységek esnek felelősségi megítélés alá és melyek élveznek immunitást. A másik módszer ezzel szemben alapvetően szervezeti szemléletű: abból indul ki, hogy az állam bizonyos részeinek tevékenységével kapcsolatban alkalmazható a felelősség, más állami szervezeti egységek tevékenységének vonatkozásában viszont nem (fiskus-elmélet). A kettő közül az elsőként említett: az állami tevékenységek jellegére összpontosító minősítés uralta és uralja a jogfejlődést. Az állami immunitás megítélésében a régebbi idők egységes abszolút immunitási dogmája a XIX-XX. század fordulójától kezdett oldódni. Eleinte a nézetek differenciálódása tükrözte ezt. Az olasz és belga bíróságok vállalták az úttörő szerepet8. A többi ország bírói gyakorlatában csak később jelentkeztek a változások. Különösen az angol jogban.

A jogfejlődésben az abszolút immunitás dogmájával szemben két új felfogás alakult ki. Az egyik az állami immunitást teljesen elutasító álláspont9, a másik pedig a koncepciójában manapság leginkább követett funkcionális immunitási tan10. Az utóbbi nézet kettéosztja az állam tevékenységét és csak azokban az esetekben biztosít immunitást, ha az állam a közhatalom hordozójaként (iure imperii) jár el. Megtagadja viszont az immunitást az államtól, amikor csak mint magánjogi jogalany (iure gestionis) lép fel egy jogviszonyban.

A bírói megítélés “spontán” alakulásán kívül komoly nemzetközi erőfeszítések is történtek a funkcionális immunitás előmozdításáért. Ezt célozta már a Harward Law School által 1932-ben készített egyezménytervezet is11, és az International Law Association 1952-ben Luzernben tartott 45. konferenciája is a funkcionalizmust vallotta12. Különösen a nemzetközi gazdasági integrálódás növekedése tette halaszthatatlanná az immunitási problémák zártabb rendű tárgyalását. Az állami felelősség témája az Európai Tanács jogalkotását és az Európai Közösség / Unió jogi gondolkodását is erősen foglalkoztatta az elmúlt évtizedekben. Törekvéseik kölcsönösen hatottak egymásra. 1964-ben Dublinban az Európai Igazságügy-miniszterek Konferenciája határozta el az immunitás kérdésének nemzetközi egyezményi rendezését. A kodifikációs munkát a kijelölt kodifikációs bizottság 1965 és 1970 között végezte el és 1972. május 16-án Bázelben az Európai Igazságügy-miniszterek VIL konferenciáján írták alá az Európai Immunitási Egyezményt, mely az immunitás alóli hosszú kivétel sorával lényegében a funkcionalizmus felé hajló megoldást realizál13.

Az Európai Közösség/Unió sikeres működésének lényeges feltétele, hogy a közösségi tagállamok eleget tegyenek jogharmonizációs kötelezettségeiknek és nemzeti jogrendszereiknek a Közösség tevékenysége szempontjából fontos szabályait összhangba hozzák a Közösség jogharmonizációs irányelveivel. Az EK/EU eddigi működésének évtizedei során sokat változott a Közösség hozzáállása a jogharmonizációs kötelezettségeket nem teljesítő, illetve nem megfelelően teljesítő tagállamokkal szemben. A közösségi integráció kiteljesedésével a Közösség egyre szigorúbb a tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegéseinek megítélésénél. A jogharmonizációs kötelezettségek teljesítésének kikényszerítésére igénybe vehető eszközök ugyanakkor meglehetősen korlátozottak, bár a legutóbbi időkben az figyelhető meg, hogy a Közösség jogi eszközeinek tára ezen a területen is bővülőben van.

Az EK tagállamok jogharmonizációs tevékenységének elégtelenségeit látva újabban felvetődött a közösségi jog elméleti kérdéseivel foglalkozó jogászok körében, hogy nem lehetne-e az állami kárfelelősség intézményét is bevetni a jogharmonizáció eredményesebbé tétele érdekében. Arra gondoltak többen is az 1980-as évek második felében, hogy meg kellene próbálkozni azzal, hogy a tagállamokat kártérítésre kötelezzék, ha jogharmonizációs “fegyelmezetlenségükkel” megsértik a közösségi jogot. A gondolat nem volt teljesen új, hiszen az állami felelősség intézménye – ha nem is az irányelveken alapuló jogharmonizációval kapcsolatban – már az EGK korai történetében, 1960-ban is felvetődött. Akkor a Humblet v. Belgium-ügyben arra az álláspontra jutott az Európai Bíróság, hogy a tagállam felelős az egyénekkel szemben a közösségi jog megszegéséből adódó következményekért.

Az Egyesült Királyságnak 1973-ban a Közösségbe való belépése előtt is, majd pedig ezt követően, túlhúzódóan is, egészen 1978-ig, az angol State Immunity Act hatálybalépéséig is sokat foglalkoztatta a Közösséget az állami felelősség, illetve annak ellentéte, az állami felelőtlenség, vagyis az állami immunitás. Az idő tájt az volt a probléma, hogy az Egyesült Királyság csatlakozásával kiéleződött az az ellentmondás, ami a közösségi tagállamok jogrendszereinek korlátozott, funkcionális immunitási megoldásai és az angol jog merev abszolút immunitási felfogása között húzódott. Az Egyesült Királyság is aláírta ugyan az Európa Tanács által kezdeményezett 1972-es Európai Immunitási Egyezményt, mely az immunitás alóli hosszú kivétel sorával lényegében a funkcionalizmus felé hajló megoldást realizált, de belső jogának ellentétessége miatt nem tudta azt ratifikálni. Az abszolút immunitás merev angol dogmája a gazdasági integráció jogbiztonságát látszott fenyegetni. A korábbi abszolút immuni-tási felfogást lényegesen korlátozó 1978. évi angol State Immunity Act elfogadásával és hatálybalépésével aztán elcsitultak a témával kapcsolatos Közösségen belüli viták.

3. A Schöppenstedt formula

A Közösségnek a közösségi szervek károkozásaiért való felelősségéről az Európai Bíróság 1971-ben határozott. Az AktienZuckerfabrik Schöppenstedt v. Council perben az 1971. február 13-án benyújtott keresetében az Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt német vállalkozás az EGK-Szerződés 215. cikkének (2) bekezdése alapján azt kérte az Európai Bíróságtól, hogy a Tanács térítse meg számára azt a kárt, ami az 1968. június 18-án meghozott 769/68. számú rendelettel 1968. július 1-jei hatállyal bevezetett új cukor-árszabályozás következtében érte. 155.411,13 német márkának megfelelő összegű kártérítésre kérte kötelezni felperes a Tanácsot. Ez az összeg a felperesi társaságnál a korábbi német nyerscukor-ár és az újonnan alkalmazni előírt ár különbözeteként, elmaradt haszonként jelentkezett14.

Ebben az ügyben az Európai Bíróság leszögezte, hogy a felperesi társaság perelheti a Tanácsot kártérítésért, akkor is, ha egyébként a Tanács által kibocsátott, neki kárt okozó közösségi rendelet érvénytelenítéséhez a EGK-Szerződés 173. cikke szerint nincs is legitimációja. Azt írta ugyanis elő az EGK-Szerződés 173. cikke akkori formájában, hogy az Európai Bíróság, az ajánlások és a vélemények kivételével felülvizsgálja a Tanács és a Bizottság által kibocsátott aktusok jogszerűségét. Ennek megfelelően a Bíróság joghatósága alá tartozik a valamely tagállam, a Tanács, vagy a Bizottság által indított olyan kereseteknek az elbírálása, amelyeket hatáskör hiánya, alapvető eljárási követelmény megsértése, a Szerződés megsértése, annak alkalmazására vonatkozó bármilyen jogi előírás megsértése, vagy hatáskör túllépése miatt indítottak. Ugyanezen feltételek mellett támadhatják meg a természetes vagy jogi személyek az olyan határozatokat, amelyeknek címzettjei, valamint azokat a rendeleteket, vagy más személyekhez címzett határozatokat is, amelyek őket mégis közvetlenül és személyesen érintik.

Az Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt v. Council-ügy ítélete ugrópontot jelentett a Közösség perelhetősége szempontjából. Egy társaságnak a perbeli legitimációját a Közösséggel szembeni, jogalkotással okozott kár miatti kártérítési perében az egyébként szokásosnál lazább előfeltételekkel ismerte el az Európai Bíróság. Látványosan, kiterjesztően értelmezte az EGK-Szerződés 173. cikkében írt, a közösségi jogalkotással szembeni érvénytelenítési perhez szükséges felperesi legitimációs előfeltételeket. Az Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt nevű társaságnak a közösségi jogalkotással szembeni érvénytelenítési per megindításához nem lett volna legitimációja, felperesi legitimációját azonban mégis elfogadta az Európai Bíróság ebben a Tanáccsal szemben indított jogalkotási károkért való kárfelelősségi ügyben. A Schöppenstedt-ítélet gondolati vonalán ment tovább az Európai Bíróság az 1987-ben a Krohn & Co. Import-Export GmbH & Co. KG v. Commission-ügyben hozott ítéletében is. Itt azt állapította meg az Európai Bíróság, hogy mivel az EGK-Szerződés 215. cikkének (2) bekezdése a Közösséggel szembeni perindítás önálló esete, ezért az EGK-Szerződés 173. cikkében a közösségi jogalkotással szembeni érvénytelenítési per megindításához előírt két hónapos határidő lejárta a kártérítési per megindítását nem akadályozza15.

Az Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt-ügyben 1971-ben hozott Európai Bírósági ítélet a Közösséggel szembeni kártérítési igényérvényesítéseken lényegesen könnyített, ami az eljárási előfeltételeket illeti. Felelősségi jogi szempontból viszont bizonyos fokig védelmébe vette a Közösséget. Mérsékelt funkcionális immunitási szemléletet tükröz ugyanis az ítélet anyagi jogi lényege. Ez az az elvi mag, amit a jogirodalom elterjedten “Schöppenstedt formula” elnevezéssel emleget. A jogalkotási tevékenységével kárt okozó Közösséget, a Közösségi intézményeket annyiban védi ez a formula, hogy csak akkor ad lehetőséget a Közösség marasztalására, ha a károkozás a Közösség részéről “gazdaságpolitikai jogalkotási intézkedés”, a károsult “egyén védelmét szolgáló magasabb rendű jogszabály megszegésével” történik, illetve ha a “jogsértés megfelelően súlyos”16 volt.

A Közösség kárfelelősségének problémájához kapcsolódó Európai Bírósági joggyakorlat a Schöppenstedt formulában nevesített hármas feltétel-csoport első két elemét viszonylag lazán, harmadik elemét viszont szűken értelmezi. Ami a “gazdaságpolitikai jogalkotási intézkedés” fogalmi elemét illeti, a laza megítélésnek az az oka, hogy a jogalkotási intézkedések többségében természetszerűleg gazdaságpolitikai értékítéletek is meghúzódnak. Még a Közösség szociális jellegű intézkedései is értelmezhetők egyben gazdaságpolitikai intézkedésekként17. A Schöppenstedt formula nem alkalmazható ugyanakkor az olyan egyedi intézkedésekre, amelyek gazdaságpolitikai döntéseket nem tartalmaznak. Mivel az ilyen intézkedések csak a címzettjükre vonatkoznak, nem okozhatnak “gátszakadási” problémákat, tehát nem szükséges azokat olyan súlyos kritériumoknak alávetni, mint a gazdaságpolitikai jogalkotási intézkedéseket. A sérelmes egyedi intézkedést az intézkedés címzettje az EGK-Szerződés 173. cikke alapján támadhatja meg. Ha ezt elmulasztja, akkor még mindig indíthat pert az EGK-Szerződés 215. cikkének (2) bekezdése alapján, amennyiben a kár az intézkedés következtében állt elő18.

A gazdaságpolitikai jogalkotási intézkedések körét jogforrási szempontból is viszonylag lazán kezelte az Európai Bíróság gyakorlata. Nyilvánvaló ugyan, hogy a “jogalkotási intézkedés” kifejezése elsősorban a rendeletekre vonatkozik, de az Európai Bíróság gyakorlata szerint ez a kifejezés alkalmazható bármely olyan kötelező jellegű közösségi aktusra, amely általános jellegű szabályokat kíván lefektetni. Steiner szerint a Firma E. Kampfmeyer v. Commission-ügyben19, az ügy tényállásában a német kormányhoz intézett azon határozat is “jogalkotási intézkedésnek” tekinthető, amellyel a német kormány felhatalmazást kapott kukorica-importengedélyek ideiglenes bevonására20. Weatherill és Beaumont pedig arra mutatnak rá egy 1991-es ítélet elemzése során, hogy a Schöppenstedt formula, mint teszt az irányelvekre is alkalmazható21.

Az “egyén védelmét szolgáló magasabb jogszabály megszegése” mint a Schöppenstedt formula második feltétele minden olyan általános elv megszegésére utal (pl.: az egyenlőség elve, az arányosság elve, a munkavállalók szabad mozgása, a diszkrimináció tilalma stb.), ami a közösségi jog részeként elfogadott. Az alapító szerződések és a másodlagos jogalkotások által szabályozott ilyen elvek bármelyikének megszegése releváns lehet mint feltétel22.

A Schöppenstedt formula hármas feltételrendszerének leggyakrabban vitatott feltétele a jogsértés “megfelelő súlyossága”, amit természetesen a felperesnek kell bizonyítania. Ezt a kritériumot az Európai Bíróság gyakorlata nagyon szűken értelmezi23. Az egyik 1978. évi ítéletében, a Bayerische HNL Vermehrungsbetriebe GmbH & Co. KG. v. Council and Commission-ügy-ben24 az Európai Bíróság utalt arra, hogy mivel a közösségi jogalkotási tevékenység egyik fő jellegzetessége a széles körű diszkrecionális döntéshozatal, a Közösség nem vonható felelősségre, kivéve ha a jogalkotásban résztvevő közösségi intézmény nyilvánvalóan és súlyosan hagyta figyelmen kívül hatásköre gyakorlásának korlátait. Ennek a követelménynek az értelmezésében két eltérő megközelítés létezik. Az Európai Bíróság esetenként a jogalkotási intézkedésnek a károsultra gyakorolt következményeit veszi vizsgálatba, azt elemzi, hogy hogyan és milyen mértékben érintette őt a jogalkotási intézkedés. Máskor viszont a jogalkotással történő jogsértés mértékét, annak szubjektív súlyosságát vizsgálja25. A Bayerische HNL Vermehrungsbetriebe GmbH Co. & KG. v. Council and Commission-ügyben az Európai Bíróság a jogalkotási intézkedés következményén alapuló megközelítést tette magáévá. Ebben a perben több állateledel-gyártó cég követelt kártérítést egy EGK-rendelet következtében elszenvedett veszteségeiért. A kifogásolt rendelet a felesleges tejkészletek csökkentése céljából azt kívánta az állateledel-gyártóktól, hogy sovány tejport szerezzenek be az olcsóbb és hasonlóan tápláló szója helyett. Erről a rendeletről az EGK-Szerződés 177. cikke alapján az Európai Bíróság már két alkalommal is hozott előzetes határozatot, amelyekben megállapította, hogy a rendelet megsértette a diszkrimináció tilalmát és az arányosság elvét26. Annak eldöntésében, hogy a jogsértés megfelelően súlyos volt-e, az Európai Bíróság a káros következményeknek a károsultakra gyakorolt hatását vette figyelembe. Azért utasította el a keresetet az Európai Bíróság, mert azt állapította meg, hogy az emberek széles körét érintette a sovány tejpor és a szója közötti árkülönbség. Sokan vásároltak fehérjét állateledel előállítása céljából. A sovány tejpor és a szója közötti árkülönbség azonban csak korlátozottan hatott a termelési költségekre, a világpiaci árakra nézve pedig jelentéktelen volt a hatása. Az Európai Bíróság álláspontja szerint a rendelet következtében előállt hátrányok nem haladták meg az adott gazdasági tevékenységgel kapcsolatos kockázat normális szintjét27. Sikeres volt viszont a kárigény-érvényesítés a “Gries und Quellmehl” perfüzérben. Például az ezen eljárások sorába tartozó 1979. évi P. Dumortier Freres SA v. Council-ügyben28 is. Ekkor a búzadarát és korpalisztet előállító termelők pereltek kártérítésért, egy olyan EGK rendelet miatt, amely visszavonta a búzadara és a korpaliszt támogatását, a keményítőre vonatkozóan viszont fenntartotta a támogatást. A rendelet hatására a korábban versenyben lévő három termék előállításának gazdasági-hasznossági arányai megváltoztak. Előzetes határozati eljárások keretében az EGK-Szerződés 177. cikke alapján az Európai Bíróság már korábban megállapította a felperesek által kifogásolt rendelet jogellenességét29. Később az eljárást követően a Bizottság vissza is állította a korábbi támogatásokat, de csak az ítélet meghozatalának időpontjától. A kártérítési ügyekben a búzadara- és korpaliszt-előállítók az ítéletet megelőző időszakban elszenvedett veszteségeiket is peresítették, sikerrel. Ebben az ügycsoportban azt állapította meg az Európai Bíróság, hogy a károsultak alanyilag világosan körülhatárolható, viszonylag szűk csoportot alkotnak, és a rendelet következtében előállt veszteségük meghaladta az üzleti tevékenységükkel rendszerint együtt járó kockázatot.

A Schöppenstedt formulában a Közösség diszkrecionális döntéseinek szükségszerű tévedési lehetőségeit védve, és emiatt az immunitási reflexeket némileg tovább éltetve azt mondta ki az Európai Bíróság, hogy a Közösség kárfelelőssége csak akkor áll fenn, ha a gazdaságpolitikai természetű Közösségi jogalkotás során a károsultat védő magasabb jogi szabályok “kirívó” (“flagrant”), “megfelelően súlyos” (“sufficiently serious”) megszegésével okozták a kárt30. Az 1971-es Schöppenstedt-ítélet a jogsértés mélységével kapcsolatosan a “kirívó” szót használta, az ezen ítélethez tematikusan kapcsolható későbbi ítéletekben viszont az Európai Bíróság már a “megfelelően súlyos” kifejezés használatára váltott.

A Schöppenstedt formula későbbi joggyakorlati és jogirodalmi elemzése közvetetten arra is ráirányította a figyelmet, hogy a tagállamok jogharmonizációs kárfelelősségi joganyagának szintbeállításához fontos viszonyítási pont az EGK-Szerződésnek a közösségi kárfelelősségről rendelkező 215. cikkének (2) bekezdése. Az EGK-Szerződésnek ez a pontja a Közösség deliktuális felelősségéről szólva azt tartalmazza, hogy “A szerződésen kívüli felelősség terén a Közösségnek meg kell téríteni az intézményei vagy alkalmazottjai által hivatalos tevékenységük gyakorlása során okozott kárt, a tagállamok jogában közös általános elveknek megfelelően”31. Mivel azonban az Európai Bíróság a Schöppenstedt formulával szűkítően értelmezte az EGK-Szerződés 215. cikkének (2) bekezdését, a felelősség-szűkítő felfogás a tagállamok jogharmonizációs-jogalkotási kárfelelősségének megítélésére is kihatott. A Schöppenstedt formula közvetetten a tagállamokkal szembeni kárfelelősség felvetéséhez is szűkítő keretet adott. A tagállamok jogharmonizációért való kárfelelősségének kialakításában fékező tényezőként jelentkezett az a szempont, hogy a tagállamokat szigorúbb felelősség nem fenyegetheti, mint amilyen felelősséggel a Közösségnek kell szembenéznie a közösségi szervek károkozásaiért. A Schöppenstedt formula viszonylag szűk kárfelelősségi szemléletén az Európai Bíróság joggyakorlatában látványosan csak az 1991. évi Francovich-ítélet változtatott.

A Közösség deliktuális felelőssége és a tagállamok belső jogi kárfelelőssége közötti egyensúly-követelményekre egy angol bíróság előtti ügyben, a “Bourgoin”-ügyben már Parker bíró is felhívta a figyelmet32. Az EGK-Szerződés 215. cikk (2) bekezdésének és az Európai Bíróság későbbi, 1991. évi Francovich-ítéletének összefüggéseire, az összefüggések vizsgálatának fontosságára a Francovich-ügy főügyésze, Mischo is rámutatott az eljárás során előterjesztett véleményében. Van Gerven belga professzor, aki korábban maga is az Európai Bíróság főügyésze volt, egy 1996-ban megjelent tanulmányában a Francovich-ítélet gondolataitól ihletetten a közösségi intézmények és a tagállamok kárfelelőssége közötti különbségeket hangsúlyozza. Szerinte fontos kiemelni azt, hogy a Közösség intézményei, különösen a közösségi jogalkotás nagyon sokszor széles diszkrecionális jogot gyakorolva tevékenykedik a tagállamok jogalkotásának viszont csak ritkán van diszkrecionális jogosítványa a jogharmonizációs kötelezettségek teljesítése során33. A közösségi jogalkotás és a jogharmonizációs kötelezettségeket teljesítő tagállami jogalkotások működési alaphelyzete lényegesen eltér, tehát így a károkozásaikért való kárfelelősség kialakításánál sem lehet azonos kiindulási pontokat használni. Az Európai Bíróság Francovich-ítéletének lényeges felelősség-elméleti hozadéka, hogy meghaladta a Schöppenstedt-ítélet felelősségi képletét és utat nyitott a tagállamok jogalkotásával szembeni szigorúbb kárfelelősségi nívó alkalmazásához.

4. A Közösség és a tagállamok konkurens felelőssége -szétválasztás és összekapcsolás. Az 1970-es évek közepéig csak a fórum kérdése tisztázódott

A Közösség végrehajtó hatalmát az alapító Szerződések nem írták pontosan körül.34 Így lényegében a közösségi jogalkotásra maradt, hogy az esetenként az egyes jogalkotói aktusok révén maga szervezze a végrehajtási eljárást. A közösségi jogalkotás a végrehajtást vagy a tagállamokra, vagy pedig a Bizottságra bízza.35 Ez a megoldás alakította ki azt a nagyon sajátos szerkezetet és rendszert, amelyet végrehajtási federalizmusnak (“executive federalism”, “Vollzugsföderalizmus”) is neveznek.36

Az Európai Közösség végrehajtó hatalmának “fő áramlatát” a tagállamok jelentik.37 Ha ugyanis a közösségi jogalkotás nem ír elő semmiféle különleges végrehajtási módozatot, akkor az EGK-Szerződés 5. cikkével összhangban a tagállamok feladatkörébe tartozik, hogy “megtegyenek minden megfelelő, akár általános, akár különös intézkedést” (“take all appropriate measures, whether general or particular”) annak érdekében, hogy biztosítva legyen a közösségi jog megfelelő alkalmazása és érvényesítése a jogrendszereken belül.38 A Közösség minden egyes jogalkotási aktusával együtt jár tehát a végrehajtó hatalomnak a tagállamokra való átszármaztatása, bár a Közösség természetesen nincs elzárva attól, hogy kifejezetté tegye az átruházott végrehajtási hatáskör szándékolt terjedelmét és gyakorlásának feltételeit.39 A tagállamokra történő hatáskör átvitelnek ez a fajtája azon a gondolaton alapul, hogy a végrehajtás – a Közösség szempontjából – ott kezdődik, ahol a közösségi “törvényhozás” végződik.40

Lényegesen bonyolultabb helyzet áll elő akkor, amikor a közösségi intézmények azért ruháznak át hatásköröket a tagállamokra, hogy azok alkossanak meg olyan jogi szabályozásokat, amelyeket a közösségi intézményeknek maguknak kellett volna, illetve kellene megalkotniuk. Az ilyen esetekben már nehezebb választóvonalat húzni a “törvényhozási” és a “végrehajtási” ágak között.41 Erre a problémára az Európai Bíróság is felfigyelt és vonatkozó ítéleteiben olyan szempontokra mutatott rá, amelyek korlátozzák a Tanácsot hatásköreinek a tagállamokra történő átruházásában. Eszerint a Tanács nem hatalmazhatja fel a tagállamokat arra, hogy az EGK-Szerződés rendelkezéseivel, vagy a közösségi jog általános elveivel össze nem férő módon járjanak el.42 A hatáskörök átruházásának mindenkor behatároltnak és konkrétnak kell lennie az Európai Bíróság szerint, és figyelemmel kell lennie arra is, hogy az átruházott hatásköröknek a tagállamok általi gyakorlása illeszkedjék azokhoz a politikaválasztásokhoz, amelyek valójában a Közösség hatáskörébe tartoznak.43

A federalizmus eszméje egyébként nem csak a végrehajtás területén jellemzi a Közösséget, hanem a jogalkotás, sőt tulajdonképpen még a bíráskodás körében is. A jogalkotás és a bíráskodás mechanizmusaiban is lényegében párhuzamosan, de a célokat tekintve összefogottan működik a közösségi és a tagállami szint. A jogalkotásban érdekes kölcsönhatások, a bíráskodásban pedig fontos együttműködési kapcsolatok alakultak ki a közösségi és a tagállami szintű tevékenységek között.44

Nyilvánvalóan a végrehajtási federalizmus gondolata az alapja annak, hogy az Európai Bíróság joggyakorlatában párhuzamosan jelentkeztek – sokszor ugyanazon tényállás kapcsán is – a Közösség jogalkotásért való kárfelelősségének és a tagállamok jogharmonizációs – jogalkotási kárfelelősségének problémái. Az Európai Bíróság első reakciója az volt, hogy szétválasztotta a Közösség és a tagállamok felelősségét, sőt a Közösséggel, illetve a tagállamokkal szembeni kárigényérvényesítési eljárásokat is. A károsultakat igyekezett ezért az Európai Bíróság kárigényeikkel a tagállamok nemzeti bíróságai elé terelni. Magának jobbára csak a közösségi jogalkotások érvényességének vizsgálati jogát tartotta fenn, és ezt az EGK-Szerződés 177. cikke alapján hozzá előzetes határozathozatalra felterjesztett esetekben végezte el.

Az Európai Bíróságnak ez a hozzáállása azonban nem volt teljesen tiszta vonalvezetésű. Gyakran belebocsátkozott ugyanis felelősségi kérdések tárgyalásába is. Ennek során a Közösség jogalkotásért való felelőssége és a tagállamok jogharmonizációs -jogalkotási felelőssége sokszor párhuzamosan is felvetődött. Ezt a jelenséget nevezte el párhuzamos felelősségnek, illetve konkurens felelősségnek (“concurrent liability”) a jogirodalom.45 A végrehajtási federalizmus kétségtelen tényeit látva az Európai Bíróság lényegében az 1970-es évek elejétől mind többször komplex módon, egymásra tekintettel ítélte meg a Közösség és a tagállamok felelősségét. Mindez persze nem volt ennyire tiszta és képletszerű, de a joggyakorlat zavaros, részben ellentmondásos tényeiből mégis egy olyan tendencia rajzolódik ki, melyben nyilvánvaló, hogy az Európai Bíróság a korábbi szétválasztás helyett egy bizonyos fokig összekapcsolja a közösségi és a tagállami felelősséget. Az Európai Bíróság ítélkezésének ezen irányultsága következtében pedig a Közösség jogalkotásért való kárfelelősségére és a tagállamok jogharmonizációért, jogalkotásért való kárfelelősségére vonatkozó jogi elvek és szabályok is kapcsolatba kerültek. A két anyag kölcsönhatásáról azonban ekkor még alig beszélhetünk.

A Közösség és a tagállamok kárfelelősségének összefüggéseit vizsgálva az Európai Bíróság először egy meglehetősen ellentmondásos doktrínát alakított ki a “nemzeti jogbeli jogorvoslat kimerüléséről”. Az 1966. évi Kampfmeyer és az 1971. évi Haegeman-ügyekben ennek a doktrínának az alkalmazásával ellenkező előjelű ítéletek születtek. A Kampfmeyer-ügyben a felperes gabonakereskedők az Európai Bíróság előtt azért nyújtottak be keresetet, mert azt követelték, hogy a német hatóság térítse vissza az általuk egy érvénytelen EGK rendelet következtében kifizetett adót, valamint felbontott szerződéseikért kártérítést is kértek. A felperesek korábban német bíróságok előtt is indítottak pert, de a német bíróságok a közösségi eljárás kimenetelére várva elzárkóztak az érdemi tárgyalástól. Az Európai Bíróság viszont azt szögezte le, hogy először a német bíróságoknak kell alkalmat adni arra, hogy a német hatóságok felelősségéről döntsenek.46 A Haegeman-ügyben a felperes egy közösségi határozat érvénytelenítését kérte. Azért támadta meg ezt a határozatot, mert az megtiltotta a német hatóságoknak, hogy visszatérítsék számára azt az adót, amit egy szerinte érvénytelen közösségi rendelet alapján fizetett be a Közösség “pénztárába”. Haegeman nem indított eljárást a nemzeti bíróság előtt. Az Európai Bíróság azért utasította el a hozzá benyújtott keresetet, mert álláspontja szerint Haegemannak a nemzeti bíróságok előtt kellett volna eljárást kezdeményeznie. A CNTA SA v. Commission-ügyben47 1974-ben és a Firma Gebrüder Dietz v. Commission-ügyben48 1976-ban olyan, az EGK-Szerződés 215. cikkének (2) bekezdésén alapuló kereseteket utasított el az Európai Bíróság, amelyekben a felperesek visszatartott kifizetések következtében elszenvedett veszteségekért követeltek kártérítést, anélkül, hogy pert indítottak volna nemzeti bíróságaik előtt.

Az Európai Bíróság joggyakorlatában az 1970-es évek közepére pusztán annyi tisztázódott – azaz annyira tisztult a “nemzeti jogbeli jogorvoslat kimerüléséről” szóló korábbi doktrína -, hogy ha a Közösség jogalkotási intézkedésére vezethető vissza valamely kár, akkor a károsult mint felperes az Európai Bíróság előtt kell, hogy pert indítson. Az 1970-es évek közepére a Közösség jogalkotási kárfelelősségének és a tagállamok jogharmonizációért – jogalkotásért való kárfelelősségének párhuzamproblémáit illetően csak a fórum kérdése tisztázódott, ekkor viszont még a kárfelelősség érdemi, anyagi jogi kérdései tisztázásának közelébe sem ért az Európai Bíróság gondolkodása.

5. Az Európa Tanács 1984. évi ajánlása az állami kárfelelősségről

Ezt követően ismét az Európa Tanács vált aktívvá az állami felelősség témájának jogi szabályozása terén. Az Európa Tanács 1984. szeptember 18-án ajánlást fogadott el az állami felelősségről. Ebben két dolgot javasolt az Európa Tanács. Egyrészt azt, hogy tagállamai kövessék az ajánlásban lefektetett elveket az állami felelősség nemzeti jogi szabályozásaiban. Másrészt pedig azt, hogy a tagállamok vizsgálják meg, vajon nem kell-e “megfelelő mechanizmust” kialakítani annak érdekében, hogy pénzügyi eszközök, alapok hiánya ne veszélyeztesse az állami jogalanyoknak az állami kárfelelősségből eredő kötelezettségeik teljesítését.

Az Európa Tanács 1984. évi állami kárfelelősségi ajánlásának újszerű vonása, hogy a felelősségileg szabályozott állami aktusok körét az adminisztratív természetű és a fizikai természetű aktusokon túlmenően az állam normatív szabályozó tevékenységeire is kiterjeszti. Az is figyelemre méltó az Európa Tanács ajánlásában, hogy az állami károkozások esetére kártérítési és kártalanítási formában is tartalmaz szabály-modelleket. Az Európa Tanács 1984. évi állami kárfelelősségi ajánlása konkrétan az alábbi nyolc elvet fogalmazza meg. I. Az állami felelősség alapja objektív súlypontú felróhatóság. Jogellenesség esetén vélelmezni kell a felróhatóságot. (Ez az ajánlás kárfelelősségi alapja. A felróhatóság objektivizálása a jogellenesség vélelmezésével valósul meg.) II. Az I. elvben foglalt feltételek nem teljesülése esetén is reparációt kell nyújtani, ha “nyilvánvalóan igazságtalan”, hogy a károsult maga viselje a kárát. Ezt akkor kell alkalmazni, ha a köz érdekében véghezvitt állami aktus okoz kárt egy, vagy meghatározott számú károsultnak, és az aktus kivételes jellegű volt, vagy valamely aktus kivételes hatása volt. (Ez az elv utal arra, hogy a károkozó állam kártalanítási alapon is helytállni köteles.) III. Mérsékelni lehet a kárfelelősséget, ha a kár bekövetkezésében a károsult, illetve olyan más személy is közrehatott, akinek tevékenységéért a nemzeti jog szerint a károsult felelős. IV. Nem lehet előírni, hogy előbb az állami jogalany “ügynökét” pereljék, és csak utána az állami jogalanyt, ha pedig előzetes államigazgatási eljárás van beépítve a bírósági eljárás elé, akkor az előzetes államigazgatási út igénybevétele nem veszélyeztetheti a bírósági út igénybevételének lehetőségét. V. Az I. elv szerinti reparáció teljes kell hogy legyen, a II. elv alapján a “méltányossági” reparáció lehet “részleges” is. (Az állam kárfelelőssége a teljes kárra ki kell hogy terjedjen, kártalanítási kötelezettsége viszont lehet részleges is.) VI. A reparációt nyújtó döntéseket minél előbb végre kell hajtani, és azokat megfelelő költségvetési és más módszerekkel biztosítani kell. VII. Az állami felelősséggel kapcsolatos igényérvényesítési határidők korlátozása nem veszélyeztetheti az igényérvényesítés tényleges gyakorlását. VIII. A károsult nemzetisége nem lehet diszkrimináció alapja.49

6. Az EK-tagállamok jogharmonizációs fegyelmének szigorítása, az “egyéni közösségi jogok védelmének” elve

Az Európa Tanácsnak az állami felelősség szabályozására vonatkozó aktív szerepét az 1980-as évek végétől ismét az Európai Közösség vette át. A tagállamok jogharmonizációs kötelezettségei teljesítésének kikényszerítésére – mint láthattuk – a Közösség az állami felelősség intézményét a legutóbbi időkig nem használta fel. A jogharmonizációs kötelezettségek kikényszerítése érdekében alkalmazott jogi eszköz, az EGK-Szerződés 169. cikke szerint indított eljárás alapja az EG-Szerződés 5. cikkében megfogalmazott “közösségi hűség elv” (“fidelity clause”, “Gemeinschaftstreue-Klausel”) kikényszerítésének a gondolata volt. Emellett rásegítő, kisegítő jelleggel szoktak hivatkozni a közösségi jog közvetlen hatályára és újabban az irányelvek közvetlen alkalmazhatóságára (azaz a közösségi jog közvetett hatályára) is.

Ehhez a gondolatmenethez illeszkedett az a fejlemény is, hogy az 1980-as évek derekán összeállt az Európai Bíróság joggyakorlatában egy olyan tétel is, miszerint a nemzeti bíróságnak “reális és effektív” védelmet kell nyújtania az egyéneknek közösségi jogaik gyakorlásához. A reális és effektív védelem tétele a maga privát, magánszemélyi aspektusával értelem szerint újból felvetette és érzékennyé tette az állami kárfelelősség intézményét. Az 1980-as évek második felében így ismét ráterelődött a figyelem az állami kárfelelősségre.

Az 1980-as évek második feléig a Közösség – változó fokú, de tendenciaszerűen mégis erősödő szigorral – alapvetően igazgatási eszközöket alkalmazott a tagállamok jogharmonizációs kötelezettségei teljesítésének kikényszerítésére. Ennek a megközelítésnek az alapja a közösségi jognak a tagállamok jogával szembeni elsődlegességének (primátus, szupremácia) elve volt. A tagállamok jogharmonizációs kötelezettségét az irányelvek tartalma és az EGK-Szerződésnek a “közösségi hűség elvét” megfogalmazó 5. cikke alapján adottnak tekintették, a tagállamok kötelezettségszegő magatartásainak minősítésével, illetve a kötelezettségszegések következményeivel viszont alig foglalkoztak. Ez a hozzáállás jellemezte a kikényszerítési eljárásban kulcsszerepet betöltő Bizottság tevékenységét, de az ilyen ügyekben végső soron döntő Európai Bíróság tevékenységét is az 1980-as évek közepéig. Az 1980-as évek derekától azonban az Európai Bíróság gondolkodása differenciáltabbá vált, és ítéleteiben nagymértékben hasznosította a szupremácia elve és a közösségi jog közvetlen hatályának doktrínája mellett a közösségi irányelvek közvetlen alkalmazhatóságának (közvetett hatályának) doktrínáját és azokat az érveket is, amelyeket a bírói gyakorlat az úgynevezett “egyéni közösségi jogok” védelme érdekében kimunkált. Az egyéni közösségi jogok védelméhez kapcsolódóan az Európai Bíróság gyakorlatában az elmélet élénk támogatása mellett egy olyan civiljogias megközelítési mód is kialakult, mely az 1990-es évek kezdetétől már azt is lehetővé teszi, hogy az egyének kárigényt érvényesítsenek a jogharmonizációs kötelezettségeit megszegő tagállammal szemben, ha a kötelezettségszegés következtében az egyének kárt szenvednek. Manapság tehát a Bizottság által kezdeményezhető adminisztratív természetű úgynevezett “169-es eljárás” mellett az Európai Bíróság és a tagállamok nemzeti bíróságai által kialakított állami kárfelelősség intézménye is a jogharmonizációs kötelezettségek jobb teljesítésének ügyét szolgálja. A Maastrichti Szerződés által bevezetésre került és az Európai Bíróság által kiszabható speciális bírság szintén erősíti a tagállamok jogharmonizációs fegyelmét.50

7. A Schöppenstedt formula meghaladása: a Francovich-ítélet

A jogharmonizációs kötelezettségszegések miatti állami kárfelelősség kialakításában, a fogalmi alapok tisztázásában komoly szerep jutott az Európai Bíróságnak. Az együttesen eldöntött Francovich-ügy, illetve Bonifaci-ügy tárgyalásánál szembesült az állami kárfelelősség problémáival az Európai Bíróság. A Francovich néven ismertté vált 1991. november 19-én meghozott ítéletben kimunkált érvekből állt össze a “Francovich-jelenség”, amellyel újabban már foglalkozik és várhatóan a jövőben is sokat foglalkozik majd még a közösségi jog szakirodalma.51

A Francovich-ügy alapja az volt, hogy Olaszország nem vette át nemzeti jogába a 80/987. EGK számú irányelvet, amelynek tárgya a munkaadó fizetésképtelensége esetén a munkavállaló védelme volt. Ezen irányelv rendelkezései szerint – többek között -fizetésképtelenség esetében a tagállamok tartoznak “megtenni az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy a garantáló intézmények garantálják … a munkavállalók azon hátralékos igényeinek kifizetését, amelyek munkaszerződésekből vagy munkaviszonyokból erednek és bizonyos adott időpont előtti időszakra járó fizetésre (illetményre, munkabérre) vonatkoznak”. [3. cikk (1) bekezdése.] Az irányelvet 1983. október 23-ig kellett végrehajtani. Az olasz kormány azonban semmiféle lépést nem tett az irányelv végrehajtására. Az Európai Bíróság, az EGK-Szerződés 169. cikke alapján előtte indított eljárás során, a 22/87. számú ügyben 1989 februárjában megállapította, hogy Olaszország a 80/987. EGK számú irányelv vonatkozásában elmulasztotta jogharmonizációs kötelezettségének teljesítését.

1989. július 9-i, illetve december 30-i végzéseikkel, a Pretura di Vicenza (a C-6/90. számú ügyben), valamint a Pretura di Bassano del Grappa (a C-9/90. számú ügyben) az EGK-Szerződés 177. cikke alapján előzetes határozatot kérve, több kérdést terjesztett a Bíróság elé az EGK-Szerződés 189. cikk (3) bekezdésének, valamint a Tanács, a tagállamoknak a munkaadók fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó jogszabályainak a közelítéséről szóló, 80/987/EGK irányelvének értelmezéséről. Francovich úr a C-6/90. ügyben az alapeljárásban szereplő felperes, a CDN Elettronica SnC-nél dolgozott Vicenzában, de munkabérként csak hellyel-közzel kapott fizetést. Ezért eljárást indított a Pretura di Vicenza előtt, amely kötelezte az alperest, hogy körülbelül 6 millió lírának megfelelő összeget fizessen meg neki. Az ítélet végrehajtásának kísérlete során a Tribunale di Vicenza mellett működő végrehajtó jelezte, hogy a követelés behajthatatlan. Francovich úr ekkor aziránt indított keresetet, hogy jogosult legyen az olasz államtól megkapni a 80/987. számú irányelvben írt biztosítékokat, vagy ennek alternatívájaként, kártérítést.

A C-9/90. számú ügyben Danila Bonifaci és 33 más alkalmazott a Pretura di Bassano del Grappa előtt indított eljárást, kifejtve, hogy őket a Gaia Confezioni Srl alkalmazta, amelyet 1985. április 5-én fizetésképtelennek nyilvánítottak. Amikor a munkaviszonyukat megszüntették, a munkáltató a felpereseknek több, mint 253 millió lírával tartozott, melyet a munkáltatóval szembeni fizetésképtelenségi eljárás során adósságként állapítottak meg. A csődeljárás befejezése óta több, mint öt év telt el, és ez alatt az idő alatt a felperesek részére semmiféle kifizetés nem történt. A felszámoló megállapította, hogy bérigényük részleges kielégítése is teljességgel valószínűtlen. Következésképpen, a felperesek eljárást indítottak az Olasz Köztársaság ellen, keresetükben azt kérték, hogy tekintettel arra, hogy az olasz állam köteles volt 1983. október 23-i hatállyal a 80/987. számú irányelvet végrehajtani és a belső jog részévé tenni rendelkezéseit, kötelezzék az Olasz Köztársaságot arra, hogy legalább az utolsó három havi munkabér hátralékukat megfizesse, vagy ennek megfelelő összegű kártérítést fizessen.

Ilyen körülmények között, a nemzeti bíróságok mindkét ügyben azonos kérdéseket terjesztettek az Európai Bíróság elé, kérve annak előzetes határozatát. Az olasz állam kárfelelősségével kapcsolatos kérdésük a következő volt: “A közösségi jog hatályos rendszerében jogosult-e az a magánszemély, akit hátrányosan érintett egy tagállamnak a 80/897. számú irányelv végrehajtása tekintetében elkövetett mulasztása – amely mulasztás tényét a bíróság ítélete is megállapította – kártérítést követelni, követelni azt, hogy maga az állam feleljen az irányelv azon rendelkezéseinek betartásáért, amelyek kellően pontosak és feltétel nélküliek.” A nemzeti bíróságok által felterjesztett állami kárfelelősségi kérdés két problémakört vetett fel. Az egyik az alkalmazottak jogait meghatározó irányelv rendelkezéseinek közvetlen hatályára vonatkozott, a másik pedig az állam felelősségének fennállására és terjedelmére olyan kár esetében, amely az államnak a közösségi jog szerinti kötelezettségeinek megsértéséből származik. A nemzeti bíróságok által feltett első kérdés első része arra keres választ, hogy vajon az alkalmazottak jogait meghatározó irányelv rendelkezéseit úgy kell-e értelmezni, hogy az érintett személyek érvényesíthetik ezeket a jogokat az állammal szemben a nemzeti bíróságok előtt, az irányelvben előírt határidőn belül elfogadott végrehajtási intézkedések hiányában is. Amint az Európai Bíróság kimondta, az a tagállam, amelyik nem fogadta el az irányelv által megkövetelt végrehajtási intézkedéseket az előírt határidőn belül, egyénekkel szemben nem hivatkozhat a saját mulasztására az irányelv szerinti kötelezettségeinek teljesítésében. Így minden olyan esetben, amikor úgy tűnik, hogy valamely irányelv rendelkezései tárgyukat illetően feltétel nélküliek és kellően pontosak, ezekre a rendelkezésekre hivatkozni lehet az előírt határidőn belül elfogadott végrehajtási intézkedések hiányában, vagy amennyiben az irányelv rendelkezései olyan jogokat határoznak meg, amelyeket az egyének az állammal szemben érvényesíthetnek.

Az olasz nemzeti bíróságok felvetették az államnak a közösségi jog szerinti kötelezettségei megsértéséből adódó kár miatti felelősségének a fennállását és terjedelmét. Az Európai Bíróság szerint az EK-Szerződés általános rendszere és alapelvei fényében kell megvizsgálni ezt a kérdést. Az EK-Szerződés létrehozta saját jogrendszerét, amely a tagállamok jogrendszereibe integrált, és amelyet a tagállamok bíróságai kötelesek alkalmazni. E jogrendszer alanyai nemcsak a tagállamok, hanem a tagállamok állampolgárai is. Ez a helyzet nemcsak terhet ró az egyénekre, hanem a közösségi jognak az is célja, hogy jogokat keletkeztessen. Ezek a jogok nemcsak ott merülnek fel, ahol ezeket a Szerződés kifejezetten biztosítja, hanem azon kötelezettségek révén is, amelyeket a Szerződés világosan meghatározott módon, egyénekre, a tagállamokra és a Közösség intézményeire ró.

Az Európai Bíróság következetesen kimondta azt is, hogy a nemzeti bíróságok, amelyek feladata a közösségi jog rendelkezéseinek alkalmazása, a joghatóságuk területén belül kötelesek biztosítani, hogy ezek a szabályok teljes mértékben hatályosuljanak, és kötelesek védeni azokat a jogokat, amelyeket e szabályok az egyénekre ruháznak. A közösségi szabályok teljes körű hatályosulása sérülne és az általuk biztosított jogok védelme gyengülne, amennyiben az egyének nem kapnának jogorvoslatot, ha jogaikat a közösségi jog olyan megsértése csorbítja, amelyért valamely tagállam felelősnek tekinthető. A jogorvoslat lehetőségének biztosítása különösen nélkülözhetetlen akkor – mint a jelen esetben is -, ha a közösségi szabályok teljes körű hatályosulása az állam előzetes cselekvésétől függ, és amikor az ilyen cselekvés hiányában az egyének nem tudják a nemzeti bíróságok előtt a közösségi jog által rájuk ruházott jogokat érvényesíteni. Ebből következik, hogy az az elv, miszerint az államnak felelnie kell a közösségi jog neki felróható megsértésének eredményeként az egyéneknek okozott veszteségért és kárért, szerves része a Szerződés rendszerének.

A tagállamoknak az ilyen veszteségért és kárért fennálló jóvátételi kötelezettségének egy további alapja található a Szerződés 5. cikkében, amely szerint a tagállamok kötelesek minden szükséges intézkedést meghozni, legyen az általános vagy különös, a közösségi jog szerinti kötelezettségeik teljesítésének biztosításához. E kötelezettségek között szerepel a közösségi jogsértés következményeinek a helyrehozatala is. A tagállamok állami kárfelelősségével kapcsolatban azt hangsúlyozta az Európai Bíróság, hogy bár az állam felelősségét a közösségi jog megköveteli, azok a feltételek, amelyek alapján ez a kötelezettség jóvátételre vonatkozó jogot keletkeztet, függ a veszteséget és kárt okozó közösségi jog megsértésének jellegétől. “Amikor, mint jelen esetben is, valamely tagállam elmulasztja a Szerződés 189. cikkének (3) bekezdése szerinti kötelezettségét teljesíteni, nevezetesen, hogy elfogadja mindazon intézkedéseket, amelyek szükségesek az irányelv által előírt eredmény eléréséhez, a közösségi jog e szabályának teljes körű hatályosulása megköveteli, hogy létezzen egy jóvátételre vonatkozó igény, feltéve, hogy három feltétel teljesül. Az Európai Bíróság álláspontja az volt, hogy ha egy tagállam elmulasztja teljesíteni az EGK-Szerződés 189. cikkének (3) bekezdése által rögzített azon kötelezettséget, amely szerint meg kell tennie minden, ahhoz szükséges lépést, hogy a közösségi jog rendelkezése teljesen hatályossá váljék, akkor kárfelelősség terheli, feltéve, hogy az alábbi három feltétel is teljesül: 1. az irányelv által célzott eredmény arra is kiterjed, hogy egyénekre is ruházzon jogokat; 2. ezen jogok tartalma az irányelv rendelkezései alapján meghatározható legyen; 3. okozati összefüggés álljon fenn az állam kötelezettségének megszegése és az érintett személy által elszenvedett kár között52. Ezek a feltételek elégségesek ahhoz, hogy jogot keletkeztessenek az egyének számára jóvátétel megszerzéséhez. Ez a jog közvetlenül a közösségi jogra épül. Egyebekben a nemzeti jognak a felelősségre vonatkozó szabályai alapján kell az államnak jóvátennie az általa okozott kár következményeit. Közösségi jogszabály hiányában, az egyes tagállamok belső jogrendjének feladata az illetékes bíróságok kijelölése és azon részletes eljárási szabályok meghatározása, melyek célja azoknak a jogoknak teljes körű védelme, amelyeket az egyénekre a közösségi jog ruház. A Francovich-ügyben eljáró főügyész, Mischo szerint Olaszországnak az ügy alapját képező jogharmonizációs mulasztása volt kárkövetkezményeit tekintve az egyik eddigi legbotrányosabb ilyen eset az Európai Bíróság előtt53.

A tagállamok nemzeti jogában meghatározott kár jóvátételére vonatkozó anyagi és eljárásjogi feltételek nem lehetnek kevésbé előnyösek, mint azok, amelyek hasonló belföldi követelésekre vonatkoznak, és azok nem alakíthatók ki oly módon, hogy gyakorlatilag lehetetlenné tegyék vagy túlzottan elnehezítsék a jóvátétel megszerzését. Az irányelv által megkövetelt eredmény magában foglalta a munkavállalók számára a kifizetetlen bérköveteléseik megfizetéséhez való jogot. E jog tartalma meghatározható az irányelv rendelkezései alapján. “Következésképpen, a nemzeti bíróság köteles a felelősségre vonatkozó nemzeti jogszabályoknak megfelelően érvényt szerezni a munkavállalók e jogának, azaz hogy jóvátételt kapjanak az irányelv átültetésének elmulasztása miatt nekik okozott veszteségért és kárért. Ezért a nemzeti bíróság kérdésére azt a választ kell adni, hogy a tagállam köteles jóvátenni az általa a 80/987. számú irányelv átültetésének elmulasztásával egyéneknek okozott veszteséget és kárt.”54

Mindezen indokok alapján az Európai Bíróság ítéletének rendelkező része a C-6/90 és C-9/90. egyesített ügyben a következő volt:

“(1) A munkavállalóknak munkáltatójuk fizetésképtelenné válása esetére védelmet biztosító, 1980. október 20-án kibocsátott, 80/987/EGK számú tanácsi irányelv rendelkezéseit akként kell értelmezni, hogy a munkavállalók az abban foglalt jogosítványaikat adott tagállammal szemben nem érvényesíthetik nemzeti bíróságok előtt addig, ameddig az erre előírt határidőn belül a tagállam nem hoz intézkedéseket az irányelv átvételére.

(2) A tagállam köteles megtéríteni az egyéneknek okozott azon veszteséget és kárt, amelyet a 80/987/EGK irányelv nemzeti jogba történő átültetésének elmulasztásával okozott.”

A Francovich-ügy jogtétele meglehetősen széles értelemben lett megfogalmazva. Eszerint “a tagállam felelős azért, hogy jóvátegye az egyéneknek a közösségi jog megszegésével okozott károkat”. Ez az elv széleskörűen átfogja a tagállamok közösségi kötelezettségszegéseit. Az egyezményi szabályok a rendeletek és az irányelvek megsértésére egyaránt vonatkoznak, attól függetlenül, hogy azok közvetlenül hatályosak, közvetlenül alkalmazhatóak vagy sem. A Francovich-ügyben hozott ítélet összhangban van az Európai Bíróság korábbi joggyakorlatának irányvonalával. A korábbi ítéletekben megfogalmazott elemekre épít. Az Európai Bíróság által már lefektetett gondolatoknak tulajdonképpen logikus kiterjesztése, továbbfejlesztése.

Lényeges mozzanat az ítéletben, hogy Olaszország felelősségét nem a közösségi jognak egy közvetlenül hatályos valamely konkrét szabályának a megszegése miatt állapította meg az Európai Bíróság, hanem “primér” közösségi kötelezettségének megsértése miatt. A Francovich-ítélet arra mutat irányt, hogy a tagállamot már az EGK-Szerződés 5. cikkében megfogalmazott “primér” kötelezettségének megszegése alapján kárfelelősség terheli a nem megfelelő tagállami jogharmonizáció következtében károsult magánszemélyekkel szemben. A tagállam tehát nem csupán a közösségi jog egy közvetlenül hatályos szabályának megszegése alapján marasztalható, hanem a “közösségi hűség” elvéből adódó primér kötelezettségének megszegése esetén is.

8. A post-Francovich-jelenség

Az Európai Bíróságnak a közösségi tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegései miatti kárfelelősségének lehetőségét dogmatikailag megnyitó úgynevezett “Francovich ítéletnek”55 az utóélete meglehetősen színesen és ellentmondásosan alakult. Már az alapul szolgáló ügynek az Európai Bíróság által 1991-ben hozott híres ítéletét követő pertörténete is éles fordulatot hozott. Francovich úr és felperesi pertársai ugyanis az 1991. évi nagy jogi diadal ellenére végül vagy talán egyelőre mégsem kaptak kártérítést az olasz államtól. A felperesek konkretizált kártérítési igényének az ügye is az Európai Bírósághoz került 1993-ban az olasz perbíróságoktól és 1993. november 9-én hozott ítéletében azt mondta ki az Európai Bíróság, hogy a felpereseket nem illeti meg a követelt kártérítés. Az ugyanis az Olaszország által átvenni elmulasztott közösségi irányelvre alapozottan nem érvényesíthető, lévén hogy a perben a másodrendű alperes olasz állam mellett elsőrendű alperesként szerepelő olasz társasággal szemben az olasz fizetésképtelenségi jog szerint a hitelezők nem indíthatnak “kollektív eljárást”56. A Francovich ítélet hatásait az Európai Bíróság joggyakorlatában elsőként és legjellegzetesebb módon a Brasserie57, a Factortame58, a British Telecommuni-cations59 a Hedley Lomas-60 és a Dillenkofer61-ügyekben hozott ítéletek mutatják.

A Francovich ügy ítéletének utóéletét az Európai Közösség jogi életében az Európai Bíróság fent említett néhány újabb jogharmonizációs kárfelelősségi ítélete, ezek bőséges közösségi és nemzeti jogirodalmi kommentárjai és a tagállamok jogi gondolkodásának az állami kárfelelősség témája iránti érdeklődésének a fokozódása jellemzi. Ezeknek a fejleményeknek a vonulatát jelölik újabban, egyre elterjedtebben “post-Francovich” jelenségként. Érdemes megfigyelni, hogy bár a “post-Francovich” jelenség bizonyos fokig az összes közösségi tagállam jogászait foglalkoztatja, de mégis azokban az országokban élénkült meg leginkább a téma iránti szakmai érdeklődés – konkrét ügyek kapcsán – ahol az állami kárfelelősség és általánosabban a deliktuális jog szabályozási rendszere kevésbé vált letisztulttá, zárt rendszerűvé. Az angol és a német jogrendszerek szerződésen kívüli kárfelelősségi jogi szabályozásainak konzisztencia hiányát ismerve nem tekinthető véletlennek, hogy éppen ennek a két országnak a jogi gondolkodásában érezhető leginkább a Francovich ügy által kiváltott jogi riadalom.

A “post-Francovich” jelenségnek az a felismerés az alapja, hogy az Európai Bíróság az 1991. évi Francovich ítéletével túlságosan nagyot ugrott előre. A további megalapozott előrehaladáshoz viszont kisebb visszalépésekre és oldallépésekre is szükség van. Ezért a tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegéseiért való kárfelelősségét összhangba kell hozni, hozzá kell igazítani a Közösségnek a közösségi szervek károkozásaiért való felelősségéhez is, ami az EK-Szerződés 215. cikkének 2. pontja alapján áll fenn. De az is fontos tartalma a post-Francovich jelenségnek, hogy a közösségi tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegéseiért való kárfelelősségének kialakításánál nem szabad teljesen megfeledkezni arról sem, hogy a tagállamok nemzeti jogrendszerében milyen nívójú az állami kárfelelősség szabályozása. A közösségi jog által kialakított, illetve kialakításra kerülő tagállami kárfelelősség színvonala egyetlen esetben sem süllyedhet a tagállami nemzeti szabályozás színvonala alá, hanem talán az lenne kívánatos – bár ez a “post-Francovich” jelenségből egyelőre konkrétan nem olvasható ki -, ha a közösségi jog szabályozási mércéjéhez az állami kárfelelősség terén is felzárkóznának a tagállamok nemzeti jogrendszerei.

A Francovich ügy eldöntését követően az Európai Bíróságnak a “post-Francovich” jelenségkörben fontos döntése volt a C-46/93 és C-48/93 számú egyesített ügyekben 1996. március 5-én meghozott ítélete. A C-46/93 számú ügyben a Brasserie du Pecheur SA felperes érvényesített kárigényt a Német Szövetségi Köztársaság ellen, eredetileg a Bundesgerichtshof előtt, a C-48/93 számú ügyben pedig a Factortame Ltd. elnevezésű társaság perelte eredetileg angol bíróság előtt a Királynőt és a közlekedési minisztériumot. Előzetes határozat iránti eljárás keretében kerültek az ügyek az Európai Bírósághoz. Brasserie, illetve Factortame III. elnevezéssel váltak az ezen ügyekben hozott ítéletek ismertté.

8.1. A Brasserie-ügyben felvetett kérdések

A Brasserie du Pecheur SA egy francia sörgyár, melynek székhelye Schiltigheim (Alsace). A Brasserie-sörgyár Németországot 1 800 000 márka kártérítésre perelte egy német bíróság előtt. Ebben az összegben jelölte meg azon kárát, ami abból adódott, hogy az 1987-ben az Európai Bíróság által is deklaráltan közösségi jogot sértő német “sörtisztasági” szabályozás következtében 1981 és 1987 között nem tudott sört exportálni a német piacra. A Brasserie keresetét az első fokon eljárt német bíróság elutasította, fellebbezés folytán azonban a Szövetségi Legfelsőbb Bírósághoz, a Bundesgerichtshofhoz került az ügy. A Bundesgerichtshof a Brasserie-ügy elbírálásához előzetes határozatot kért az EK-Szerződés 177. cikke alapján az Európai Bíróságtól. A Bundesgerichtshof lényegében azt kérdezte az Európai Bíróságtól, hogy Németországot terheli-e állami kárfelelősség a közösségi jog megsértése miatt a felperes francia sörgyárral szemben.

A Brasserie-ügy előzményét az Európai Bíróságnak egy 1987. évi ítélete képezte. Ebben az EGK Bizottsága 1984-ben benyújtott kérelmének megfelelően Németország álláspontjával szemben azt állapította meg az Európai Bíróság a német “sörtisztasági” szabályozásról, hogy az sértette az EGK-Szerződés 30. cikkét.62 A “Reinheitsgebot” elnevezéssel ismertté vált ügyben a sörök jó minőségét biztosító 1516-ból származó régi német “sör tisztasági” szabályok váltak problematikussá. A német szabályok szerint ugyanis sörnek, azaz “Bier”-nek csak az olyan italok nevezhetők, amelyek négy összetevő anyagból készülnek: árpa, komló, élesztő és víz. Másfajta söröket is lehet ugyan forgalmazni, de nem sörként, azaz “Bier”-ként. Az adalékanyagokat is tartalmazó “sörszerű” italok “sörként” tehát nem forgalmazhatók Németországban a szigorú német sörügyi előírások szerint. Ezeknek a német sörszabályoknak nem volt diszkriminatív tartalmuk más országokkal, illetve azok sörgyártóival szemben, de azért ezeknek a szabályoknak a klasszikus “Cassis de Dijon jellege” nyilvánvaló volt.63 A speciális német sörszabályok lényegében megbontották a közösségi sörpiacot és izolálták a német sörpiacot a többi tagállam sörpiacától.64 A “Reinheitsgebot” annak következtében került az Európai Bíróság elé, hogy a Bizottság és Németország között a német sörszabályoknak a közösségi joghoz való harmonizálásáról – az EGK-Szerződés 30. cikkével való összhang megteremtéséről – az EGK-Szerződés 169. cikke alapján megindult igazgatási természetű egyeztető eljárás nem járt sikerrel. Az Európai Bíróság ítéletében végül is azt állapította meg, hogy Németország más “alternatív eszközökkel” is biztosíthatná a sörök jó minőségét. Olyan módszerekkel, amelyek nem hatnak korlátozóan a sör szabad forgalmára.65

A Brasserie du Pecheur, francia társaság, azt állította, hogy 1981 végén rákényszerült Németországba irányuló sörexportjának feladására, mert az illetékes német hatóságok úgy vélték, hogy az általa előállított sör nem felelt meg az 1952. március 14-i Biersteuergesetz (söradóról szóló törvény, “BStG”) 9. és 10. §-ában foglalt Reinheitsgebot-nak (tisztasági követelménynek) a törvény 1976. december 14-i módosítása szerint.

A Bundesgerichtshof által az Európai Bírósághoz címzett kérdéssor négy kérdésre és az utolsó kérdésen belül két alkérdésre tagolódott. A kérdések érintették az állami kárfelelősség vétkességhez (szándékosság vagy gondatlanság) köthetőségének (3. kérdés), és a kártérítés mértékének (csak a tényleges kárra terjedjen ki, vagy pedig a pénzügyi veszteséget és a profit-vesztességet is magába foglalja a teljes kártérítés) problémáit is. Azt is felvetette a Bundesgerichtshof, hogy a német állam kárfelelőssége vonatkoztatható-e arra az időszakra is, amikor a német “sörtisztasági” szabályozás közösségi jogot sértő voltát még nem állapította meg az Európai Bíróság (4/b. kérdés).66

Ebben az összefüggésben a Bundesgerichtshof az alábbi kérdéseket utalta a Bíróság elé, előzetes határozatot kérve:

“1. Vonatkozik-e a közösségi jognak az az elve, hogy a tagállamok kötelesek kártérítést fizetni az állampolgáraiknak a közösségi jog tagállamok általi felróható megsértéséből eredő kárukért arra az esetre is, amikor a jogsértés abban áll, hogy a tagállamok elmulasztották a nemzeti parlament által megalkotott törvényt a közösségi jog magasabb szintű szabályaihoz igazítani, azokkal harmonizálni (ebben az esetben annak elmulasztása, hogy a német Biersteuergesetz 9. és 10. §-át az EGK-Szerződés 30. cikkéhez igazítsák)?

2. Rendelkezhet-e a tagállam nemzeti jogrendszere úgy, hogy a jogharmonizációs kötelezettségszegésből eredő kárfelelősségének is azok a keretei, mint amelyek akkor alkalmazandók, amikor egy nemzeti jogszabály magasabb szintű nemzeti törvényt sért meg, például, amikor egy közönséges szövetségi törvény sérti a Német Szövetségi Köztársaság Grundgesetz-ét (Alkotmányát)?

3. Rendelkezhet-e úgy a tagállam nemzeti jogrendszere, hogy a károsult kártérítésre való jogosultsága függ a jogharmonizációs feladatteljesítés elmulasztásáért felelős állami szervek vétkességétől (szándékosság vagy gondatlanság)?

4. Ha az első kérdésre a válasz igenlő, és a második kérdésre tagadó:

a) A kártérítés fizetésére vonatkozó kötelezettség korlátozható-e a nemzeti jogrendszerben a konkrét egyéni jogi érdekekben okozott kár jóvátételére, például a vagyoni kárra, vagy megköveteli-e az összes pénzügyi veszteség, ideértve a nem realizált nyereség teljes körű megtérítését?

b) A kártérítés fizetésére vonatkozó kötelezettség megköveteli-e az olyan károk jóvátételét is, amelyek az előtt merültek fel, hogy az Európai Bíróság 1987. március 12-én, a 178/84. ügyszámú Bizottság- v. Németország-ügyben meghozott ítéletében kimondta, hogy a német Biersteuergesetz 10. §-a sérti a magasabb szintű közösségi jogot?”

8.2. A Brasserie közvetlen előzménye: a Debus-ügy ítélete (1992) – a Cassis de Dijon és a Simmenthal II ítéletek főbb tételeinek megerősítése

A Brasserie du Pecheur cég 1993-ban már nem először volt az Európai Bíróság előtt jogvita érintettje. 1992-ben hozott ítéletet az Európai Bíróság abban az előzetes határozati eljárásban, amely a Brasserie de Pecheur olaszországi ügyvezetőjével, Debus úrral szemben olasz bíróság előtt indult büntetőüggyel volt kapcsolatos. Michel Debus vádlott ellen rossz minőségű termék forgalomba hozatala miatt indult büntetőeljárás két olasz bíróság előtt is. A Pretura Circondariale di Pordenone és a másik ügyben eljáró bíróság, a Pretura Circondariale di Vigevano is előzetes határozat iránti kérelmet és kérdéseket intézett az Európai Bírósághoz. Az EGK-Szerződés 30. és 36. cikkének értelmezését kérték az említett olasz perbíróságok. Az Európai Bíróság ítéletében azt mondta ki, hogy az EGK-Szerződés 30. és 36. cikkeivel nem egyeztethetők össze a tagállamok olyan nemzeti jogszabályai, amelyek tiltják a más tagállamban jogszerűen forgalmazott, onnan importált sör forgalmazását, amennyiben az 20 mg/liternél nagyobb mennyiségben tartalmaz kén-dioxidot. Azt is megállapította az Európai Bíróság ebben az ügyben, immár ismételten, hogy a tagállamok nemzeti bíróságai nem alkalmazhatnak olyan nemzeti jogszabályokat, amelyek ellentétesek a közösségi joggal.

Az 1962. augusztus 16-i 1354/62. számú olasz törvény 4. cikkének (c) pontja arról rendelkezett, hogy a sör kén-dioxid tartalma nem haladhatja meg a 20 mg/litert. Ez a határérték vonatkozott a törvény 19. cikk első bekezdése szerint az importált sörökre is. Ez a jogszabály rendelkezett arról, hogy az importált sörnek meg kell felelnie a kérdéses törvényben meghatározott jellemzőknek és feltételeknek.

A Brasserie du Pecheur SA egy különleges sört állított elő “36,1 S Pecheur La biere amoureuse” néven, ami természetes növényi kivonatot, adalékanyagként pedig 36,8 mg/liter kén-dioxidot tartalmazott, amely összhangban állt a vonatkozó francia jogszabállyal. A sört Olaszországba importálták, ahol azt “söralapú alkoholtartalmú italként” árusították.

A NAS nevű olasz hatóság (Nucleo Antisofisticazioni e Sanit – vagyis az Élelmiszertisztaságért és – közegészségügyért felelős szervezet) egy nyilvános helyen Azzano Decimoban mintát vett ebből az italból. A minta elemzésekor kiderült, hogy az több kén-dioxidot tartalmazott, mint ami a hasonló termékekre az olasz törvényben meghatározott határérték volt, és ezért az államügyész (Procuratore della Repubblica) hamisítás miatt büntetőeljárást indított Debus úr ellen.

A Debus-ügyben mindkét olasz perbíróság, a perdenonei is és a vigevanoi is a következő azonos kérdéseket terjesztette az Európai Bíróság elé, kérve annak előzetes határozatát:

“1. Úgy kell-e értelmezni az Európai Gazdasági Közösséget alapító Szerződés 30. és 36. cikkét, hogy a sör előállítására és forgalmazására vonatkozó egészségügyi szabályokról szóló olasz jogszabályok67 összeegyeztethetetlenek ezekkel a cikkekkel, amennyiben ezek a jogszabályok csak 20 mg/liter kén-dioxid tartalmat engednek meg?

2. Figyelmen kívül kell-e hagyniuk az olasz jogszabályi rendelkezéseket a büntető bíróságoknak?

3. Szabad forgalomba lehet-e bocsátani a 20 mg/liternél több kén-dioxidot tartalmazó sört?”

Első kérdésükkel a nemzeti bíróságok azt próbálták kideríteni, hogy az EGK-Szerződés 30. és 36. cikkét úgy kell-e értelmezni, hogy azok kizárják az olyan nemzeti jogszabályt, amely tiltja a más tagállamban törvényesen forgalmazott, onnan importált sörök forgalmazását, amennyiben azok 20 mg/liternél nagyobb mennyiségben tartalmaznak kén-dioxidot.

Az Európai Bíróság először is azt állapította meg a Debus-ügyben, hogy az 1963. november 5-ei, a tagállamokban az emberi fogyasztásra szánt élelmiszerekben megengedett tartósító-szerekre vonatkozó jogszabályok közelítéséről szóló 64/54/EGK tanácsi irányelv 1. cikke alapján a tagállamok nem engedélyezhetik az irányelv mellékletében felsoroltakon kívüli tartósítószerek alkalmazását azért, hogy azokkal akadályozzák meg az élelmiszerek mikroorganizmusok által előidézett romlását. A mellékletben felsoroltak közé tartozik a kén-dioxid is.

Az irányelv preambuluma szerint az irányelv az e területre vonatkozó nemzeti jogszabályok közelítésének csak első fázisa. Ebben a fázisban ezért a tagállamok nem kötelesek engedélyezni az irányelv mellékletében felsorolt összes anyag használatát. Azonban, a tartósítószerek adagolására vonatkozó saját szabályaikkal e szabadságukat csak két feltétel függvényében gyakorolhatják. Nevezetesen: nem engedélyezhetik az irányelv mellékletében fel nem sorolt tartósítószer használatát, és különleges esetektől eltekintve nem tilthatják meg teljesen az ott felsorolt tartósítószerek használatát, kivéve a saját területükön előállított és elfogyasztott élelmiszerekét, amennyiben az ilyen tartósítószerek használatát a technológia nem teszi szükségessé.

Mivel az ügy olyan termékre vonatkozik, amelyet egy másik tagállamból importáltak, ahol azt törvényesen állítják elő és forgalmazzák, az olyan jellegű nemzeti jogszabályok alkalmazását, amelyről az alapeljárásban szó van, a Közösségen belüli kereskedelmet korlátozónak és ezáltal elvben a Szerződés 30. cikke szerinti mennyiségi korlátozással egyenértékű intézkedésnek kell tekinteni. Mivel azonban az érintett területen a Közösségben csak részleges harmonizáció történt, meg kell vizsgálni, hogy az ilyen intézkedés indokolható-e az emberi egészség védelmével, amiről a Szerződés 36. cikke rendelkezik.

Az Európai Bíróság határozatában rámutatott arra, hogy figyelemmel kell lenni az aktuális kutatási eredményekre. Amennyiben az élelmiszer-adalékok káros hatásaira tekintettel bizonytalanság mutatkozik a tudományos kutatás jelenlegi állapotában, teljes harmonizáció hiányában a tagállamok feladata eldönteni, hogy az emberek egészségét és életét milyen mértékben kívánják védeni, tekintettel az áruknak a Közösségen belüli szabad áramlásának a követelményére. Az Európai Bíróság esetjogából az is világosan kiderül, hogy ilyen körülmények között a közösségi jog nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a tagállamok olyan jogszabályokat fogadjanak el, amelyek az adalékanyagok alkalmazását – meghatározott adalékanyagokra vonatkozó általános intézkedésekkel – előzetes engedélyezéshez kötik minden termék, vagy csak bizonyos termékek, vagy csak bizonyos felhasználási célok tekintetében. Ez vonatkozik valamely adalékanyag bizonyos termékekben alkalmazott maximális szintjének meghatározására is. Az ilyen jogszabályok megfelelnek az egészségpolitika jogos igényeinek, nevezetesen, hogy korlátozzák az élelmiszeradalékok kontrollálatlan fogyasztását.

Az importáló tagállam jogszabályaiban engedélyezett határértéket túllépő adalékanyag mennyiséget tartalmazó termékek forgalmazási tilalmának alkalmazása az importált termékekre akkor, amikor az ilyen mennyiséget az előállító tagállamban engedélyezték, csak akkor megengedett, ha az megfelel a Szerződés 36. cikkében foglalt, az Európai Bíróság által értelmezett követelményeknek. E tekintetben figyelemmel kell lenni arra, hogy az Európai Bíróság az EK-Szerződés 36. cikk utolsó mondata mögött meghúzódó arányosság elvéből vonta le azt a következtetést, hogy az előállító tagállamban engedélyezett, de az importáló tagállamban tiltott adalékanyagokat tartalmazó termékek forgalmazásának tilalmát a közegészség védelméhez ténylegesen szükséges mértékűre kell korlátozni.

Az Európai Bíróság olyan következtetést is levont, hogy valamely konkrét adalékanyagnak a felhasználását, amelyet egy tagállamban engedélyeztek, engedélyezni kell az ilyen tagállamból importált termék esetében is. Különösen, amikor egyrészt a nemzetközi tudományos kutatás eredményei, – köztük a Közösség Élelmiszerügyi Tudományos Bizottságának (Scientific Committee for Food), illetve az Egyesült Nemzetek Élelmiszerügyi és Mezőgazdasági Szervezetének, Codex Alimentarius Bizottsága, valamint az Egészségügyi Világszervezetnek a munkája -, másrészt az importáló tagállamban fennálló étkezési szokások arra mutatnak, hogy a kérdéses adalékanyag nem jelent közegészségügyi kockázatot; és valós igényt, különösen technológiai igényt elégít ki.

Az Európai Bíróság emlékeztetett arra is, hogy a nemzeti hatóságok feladata annak bizonyítása, hogy jogszabályuk indokolt a lakosság egészségének a védelmében. Az olasz kormány azt állította, hogy az élelmiszer-adalékokkal foglalkozó Közös FAO-WHO Bizottság (Joint FAO WHO Committee on Food Additives), valamint a Scientific Committee for Food elismerték, hogy a kén-dioxid túlzott felhasználása káros az emberi egészségre, különösen a sört nagy mennyiségben fogyasztók esetében. Következésképpen az olasz kormány úgy vélte, hogy a lakosság egészségvédelmének követelményei indokolják azt a politikát, miszerint minimálisra kell csökkenteni a nem a légzőszervek útján felvett kén-dioxid mennyiségét.

A holland kormány azt észrevételezte a perben, hogy elvben minden egyes tagállam saját feladata azt felmérni, hogy egy meghatározott tartósítószernek az élelmiszerekben való engedélyezése összeegyeztethető-e az egészségvédelmi követelményekkel, tekintettel lakosságának étkezési szokásaira. Azt állította Hollandia, hogy az Egészségügyi Világszervezet a kén-dioxid maximális megengedhető napi dózisát 40 mg-ban határozta meg, és a fogyasztók által bevitt kén-dioxid mennyiségének meghatározásához figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy kén-dioxidot sok más, sörön kívüli élelmiszerhez is felhasználnak.

A Bizottság azt terjesztette elő az eljárás során, hogy egy másik tagállamban törvényesen forgalmazott termék importjának és forgalmazásának általános tilalma – azzal az indokolással, hogy a termék a 64/54. számú irányelvben felsorolt egyik adalékanyagból arányosan többet tartalmaz, mint amit az importáló állam jogszabálya engedélyez – eltúlzott, mivel az adalékanyag hozzáadása a nemzetközi tudományos ismeretekre tekintettel a megengedhető határértéken belül marad.

Kifejezetten a kén-dioxid vonatkozásában a FAO és a WHO által bemutatott toxikológiai adatok, valamint a pordenonei Pretura Circondariale mellé kirendelt, és az államügyész által megbízott szakértő véleménye alapján a Bizottság azzal érvelt, hogy szó sincs arról, hogy a lefoglalt francia sör kén-dioxid tartalma toxikus hatású lenne. A közösen bemutatott toxikológiai adatok alapján a FAO és a WHO a testsúly kilogrammonként 0,35 mg-ot meg nem haladó napi dózis bevitelének engedélyezését javasolja, ami egy 60 kg súlyú fogyasztó esetében maximálisan napi 21 mg-nak felelne meg. A nemzeti szakértő által végzett számítások szerint a 36,8 mg/liter kén-dioxidot tartalmazó sört ivó olasz fogyasztó naponta átlagosan 5,5 mg napi mennyiséget vinne be szervezetébe.

Az Európai Bíróság abból indult ki, hogy a kérdéses jogszabályok Olaszországban a jogalkotói szándék szerint kivétel nélküli, általános és abszolút tilalmat eredményeztek a 20 mg/liter kéndioxid tartalmi szint feletti sörökre. Álláspontja szerint nem bizonyították be azonban Olaszország részéről az ilyen tilalomnak az egészségvédelem érdekében való szükségességét. Sőt, a Bizottság nem vitatott megállapításaiból úgy tűnik, hogy a 36,8 mg/liter kén-dioxidot tartalmazó sör fogyasztása nem jelent komoly kockázatot és az nem lépi túl a FAO és a WHO által a kén-dioxidra engedélyezett maximális napi határértéket.

Az import sörre vonatkozó ilyen általános, abszolút tilalom aránytalan jellegét bizonyítja az a tény is, hogy Olaszország jogszabályai engedélyezik a sokkal magasabb kén-dioxid tartalmat más italokban, nevezetesen a borban, melynek a fogyasztása sokkal nagyobb mértékűnek tűnik az érintett tagállamban, mint a söré.

Az Európai Bíróság nézete szerint az olasz kormány azon állítása, hogy a kén-dioxid adalékanyagként történő felhasználása nem elengedhetetlen a sör tartósításához, mivel ugyanez a hatás elérhető más módszerekkel is, mint például pasztörizálással, nem indokolhatja a bevezetett általános és abszolút tilalmat.

A nemzeti gyártók által alkalmazott előállítási módszerre történő hivatkozás nem elegendő annak a lehetőségnek a kizárására, hogy vannak olyan adalékanyagok, amelyek technológiailag szükségesek, mivel a technológiai szükségszerűség fogalmának olyan értelmezése, aminek az eredményeként a nemzeti termelési módszerek kerülnek előnyösebb helyzetbe, a tagállamok közötti kereskedelem rejtett korlátozását jelenti.

A technológiai szükségesség fogalmát a felhasznált nyersanyagok fényében kell értékelni figyelemmel arra, hogy annak a tagállamnak a hatóságai, ahol a terméket jogszerűen előállítják és forgalmazzák, azt hogyan értékelik. Figyelembe kell venni a nemzetközi tudományos kutatás eredményeit is, különös tekintettel a Közösség Élelmiszerügyi Tudományos Bizottságára, a FAO-ra és a WHO Codex Alimentarius Bizottságára.

A fenti megfontolásokból az Európai Bíróság az első kérdésére azt a választ adta, hogy az EGK-Szerződés 30. és 36. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azok kizárják az olyan nemzeti jogszabályt, amely tiltja egy másik tagállamban törvényesen forgalmazott, onnan importált sör forgalmazását, ha az 20 mg/liternél nagyobb mennyiségben tartalmaz kén-dioxidot.

Második és harmadik kérdésükkel a nemzeti bíróságok arra kívántak választ kapni, hogy a nemzeti bíróság köteles-e olyan nemzeti jogszabályokat alkalmazni, amelyek ellentétesek a közösségi joggal.

Az Európai Bíróság utalt korábbi esetjogára, melyből egyértelműen kitűnik, hogy az a nemzeti bíróság, amely hatáskörének keretein belül a közösségi jog rendelkezéseinek alkalmazására hivatott, köteles ezeknek a rendelkezéseknek a teljes hatályosulását biztosítani, ha szükséges, saját hatáskörében visszautasítva a nemzeti jogszabályok azokkal ellentétes bármiféle rendelkezésének alkalmazását. Mindezt a nemzeti bíróság még akkor is köteles megtenni, ha ezeket a jogszabályokat utóbb fogadták el, és a bíróságnak nem kell sem kérnie, sem megvárnia, hogy az ilyen rendelkezést törvényhozási vagy más alkotmányos eszközökkel előbb hatályon kívül helyezzék68).

Ezért a nemzeti bíróságok második és harmadik kérdésére az Európai Bíróság azt a választ adta, hogy a nemzeti bíróságok nem alkalmazhatnak olyan nemzeti jogszabályokat, amelyek ellentétesek a közösségi joggal.

A Debus-ügyben feltett első kérdésre adott válaszában az Európai Bíróság a Cassis de Dijon, a második és a harmadik kérdésre adott válaszában pedig a Simmenthal II ítélet dogmáját erősítette meg.

8.3. A Factortame III-ügyben hozott ítélet (1996)

Az Európai Bíróság a Brasserie üggyel együtt tárgyalta az úgynevezett “Factortame III”-ügyet is. A Factortame III-ügyben 97 felperes nyújtott be kártérítési keresetet angol bíróság előtt az angol állammal szemben. Állításuk szerint egy angol törvény, az 1988. évi Merchant Shipping Act alkalmazása következtében keletkezett káruk. Az 1988. évi Merchant Shipping Act ugyanis új regiszter rendszert vezetett be minden brit halászhajó számára. Az újbóli regisztráció kötelezettsége érintette a már korábban regisztrált hajókat is. Főként azt sérelmezték a felperesek, hogy az 1989. április 1-jén hatályba lépett új regisztrációs rendszer a korábbinál szigorúbb feltételeket vezetett be a tulajdonosi jogokat gyakorló természetes személyek és jogi személyek állampolgársági, tartózkodási helyi, lakhelyi, székhelyi körülményeinek megítéléséhez. Azok pedig, akik az új szigorúbb feltételeknek nem feleltek meg, nem hajózhattak brit zászló alatt.

Az új regisztrációs rendszert először a Divisional Court előtt támadták meg az érintettek. A Divisional Court 1989. március 10-én hozott ideiglenes intézkedésével fel is függesztette a sérelmezett törvényi rendelkezések alkalmazását. A Divisional Court ideiglenes intézkedését azonban hatályon kívül helyezte a Court of Appeal, később viszont, 1990. október 11-én a House of Lords ismét hatályossá nyilvánította a Divisional Court felfüggesztő tartalmú ideiglenes intézkedését.

A felperesek a Divisional Court előtti perben végül is nagyon különböző jogalapokon nyújtották be kártérítési igényeiket. Ezek azonban többnyire magukba foglalták azokat a költségeiket és elmaradt jövedelmeiket, amik amiatt keletkeztek, mert a Merchant Shipping Act of 1988 hatálybalépésétől 1989. április 1-jétől esetenként változó időtartamon keresztül nem tudtak kereskedelmi hajózási tevékenységet folytatni.

A Divisional Court annak ismeretében tette fel kérdéseit az Európai Bíróságnak az előzetes határozatot kérő eljárásban, hogy a felperesek pusztán az angol jog alkalmazása esetén nem kaphatnának kártérítést.69 A Divisional Court két kérdést tett fel az Európai Bíróságnak. Először két alkérdésben részletezve azt vetette fel, hogy a közösségi jog alapján jár-e kártérítés a Factortame III-ügy kárt szenvedett hajótulajdonosainak és menedzsereinek, aztán pedig két alkérdésben aziránt érdeklődött, hogy milyen típusú károkat foghat át a felpereseknek esetleg járó kártérítés.

8.4. A Factortame I-ügy ítélete (1989)

A Factortame üggyel korábban két alkalommal foglalkozott már az Európai Bíróság is. Először az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága, a House of Lords kért előzetes határozatot a Divisional Court ideiglenes intézkedésének megítéléséhez.70 Később pedig a Divisional Court kért előzetes határozatot arról, hogy az előtte megtámadott regisztrációs rendszer sérti-e a közösségi jogot. Ebben az utóbbi, úgynevezett Factortame II-ügyben már megállapította az Európai Bíróság azt, hogy az 1988. évi angol Mechant Shipping Act felperesek által sérelmezett szabályai sértik a közösségi jogot, különösen az EGK-Szerződés 52. cikkét.71 Közben az EGK Bizottsága az EGK-Szerződés 169. cikke alapján eljárást indított az Egyesült Királyság ellen, annak kikényszerítésére, hogy az módosítsa az 1988. évi Merchant Shipping Act-et. Ebben az eljárásban a Bizottság a Merchant Shipping Act-nek pusztán az állampolgársági szabályai miatt emelt kifogást, de azt is indítványozta, és ezt az Európai Bíróság is előírta 1989. október 10-ei “order”-jében, hogy az Egyesült Királyság ideiglenesen függessze fel a törvény alkalmazását.72 Ezt követően az Egyesült Királyság 1989. november 2-ai hatállyal részben módosította is a Merchant Shipping Act-et. Erről azonban – lévén, hogy csak a hajótulajdonosokra vonatkozó állampolgársági szabályok kerültek módosításra – az Európai Bíróság 1991. október 4-ei ítéletében azt állapította meg, hogy az Egyesült Királyság elmulasztotta teljesíteni az EGK-Szerződés 7., 52., és 221. cikkei alapján fennálló kötelezettségeit.

A Divisional Court 1991. október 2-ai végzésével elrendelte az Európai Bíróság Case C-221/89 Factortame II ítéletének végrehajtását és 79 felperest felhívott arra, hogy részletezzék a közlekedési miniszterrel (Secretary of State for Transport) szemben kártérítési követeléseiket. 1992. november 18-ai végzésével a Divisional court további társaságokat is felhívott arra, hogy felperesként csatlakozzanak, a 37. rendű felperesnek, a Rawlings (Trawling) Limited társaságnak pedig lehetővé tette, hogy kártérítési igényét felemelve módosítsa keresetét.

1989. május 18-i ítéletével, melyet a Bíróság 1989. július 10-én vett kézhez, a House of Lords az EGK-szerződés 177. cikke alapján előzetes határozatot kérve két kérdést utalt a Bíróság elé a közösségi jog értelmezéséről. A Lordok Háza által az Európai Bíróság elé utalt kérdések a nemzeti bíróságok ideiglenes kárenyhítést lehetővé tevő hatáskörének mértékére vonatkoztak azokban az esetekben, amikor a közösségi jog alapján igényelt jogokról van szó.

A kérdések a közlekedési miniszter ellen a Factortame Ltd. és más, az Egyesült Királyság jogszabályai szerint bejegyzett társaságok, valamint e társaságok igazgatói és részvényesei (a továbbiakban együttesen: “az alapeljárás panaszosai”) ellen indított eljárásban merültek fel, akik közül a legtöbben spanyol állampolgárok.

Az eljárás alperesei 95 olyan halászhajó tulajdonosai, illetve üzemeltetői, melyeket az 1894. évi kereskedelmi hajózásról szóló törvény alapján a brit vízi járművek nyilvántartásába jegyeztek be. E vízi járművek közül 53-at eredetileg Spanyolországban jegyeztek be és azokat spanyol zászló alatt üzemeltették, de 1980 után különféle időpontokban átvezették azokat a brit nyilvántartásba. A fennmaradó 42 hajó mindig is az Egyesült Királyság nyilvántartásában szerepelt, ezeket az érintett társaságok különféle időpontokban, főleg 1983 után, vásárolták meg.

A brit halászhajók nyilvántartására vonatkozó jogszabályi kereteket az 1988. évi kereskedelmi hajózásról szóló törvény 11. szakasza, valamint az 1988. évi kereskedelmi hajózásról szóló rendelet (halászhajók nyilvántartásba vétele) radikálisan megváltoztatta. Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Királyság azért módosította az előző jogszabályt, hogy véget vessen a “kvótakijátszás”-nak nevezett gyakorlatnak, ami az Egyesült Királyság szerint azt jelenti, hogy halászati kvótáit olyan hajók “rabolják le”, amelyek brit zászló alatt üzemelnek, de az Egyesült Királysággal semmilyen valós kapcsolatuk nincs.

Az 1988. évi törvény egy új nyilvántartás létrehozásáról rendelkezett, amelybe a hatálybalépéstől fogva minden brit halászhajót be kell jegyezni, beleértve azokat is, amelyeket az 1894. évi törvény alapján vezetett régi általános nyilvántartásba már bejegyeztek. Az új nyilvántartásba azonban csak az 1988. évi törvény 14. § -ában lefektetett feltételeknek megfelelő halászhajókat lehetett felvenni.

Az említett jogszabály 14. szakaszának (1) bekezdése arról rendelkezik, hogy a közlekedési miniszter által meghatározandó felmentéstől függően, valamely halászhajó az új nyilvántartásba csak akkor jegyezhető be, ha:

“a) a hajó brit tulajdonban áll;

b) a hajót az Egyesült Királyságból irányítják és ellenőrzik; valamint

c) a hajó bérlője, vezetője vagy üzemeltetője megfelelő személy vagy társaság.”

A 14. § (2) bekezdése szerint a halászhajó akkor tekinthető brit tulajdonban állónak, ha a hajó tulajdonjoga teljes egészében egy vagy több megfelelő személy vagy társaság tulajdonában van és a hajó haszonélvezői is egy vagy több megfelelő társaság, vagy nem kevesebb, mint 75%-ban egy vagy több megfelelő személy. A 14. § (7) bekezdése szerint “megfelelő személy” olyan személyt jelent, aki brit állampolgár és aki állandó lakosként az Egyesült Királyságban telepedett le; a “megfelelő társaság” olyan társaságot jelent, amelyet az Egyesült Királyságban jegyeztek be, amelynek ott van a székhelye; amely részvényeinek legkevesebb 75%-át egy vagy több megfelelő személy vagy társaság birtokolja és igazgatóinak legalább 75%-a megfelelő személy.

Az 1988. évi törvény és az 1988. évi rendelet 1988. december 1-jén lépett hatályba. Az 1988. évi törvény 13. §-a szerint azonban, a korábbi törvény alapján végrehajtott bejegyzések érvényességét kiterjesztették egy átmeneti időszakra, 1989. március 31-ig.

1989. augusztus 4-én a Bizottság eljárást indított a Bíróság előtt az EGK-Szerződés 169. cikke alapján annak megállapítása végett, hogy az 1988. évi törvény 14. §-ában meghatározott állampolgársági követelmény lefektetésével az Egyesült Királyság elmulasztotta az EGK-szerződés 7., 52. és 221. cikke szerinti kötelezettségeinek teljesítését. Egy másik dokumentumban, melyet a Bíróság Ügykezelő Irodája ugyanezen a napon vett kézhez, a Bizottság kérelemmel fordult a Bírósághoz, ideiglenes intézkedést kérve, amely megkövetelné az Egyesült Királyságtól, hogy függessze fel ezen állampolgársági követelmények alkalmazását más tagállamok állampolgárai és azon halászhajók tekintetében, amelyek 1989. március 31-ig brit halászati engedéllyel brit zászló alatt halásztak. A 246/89. R Bizottság- v. Egyesült Királyságügyben meghozott 1989. október 10-i végzésével a Bíróság elnöke helyt adott a kérelemnek. E végzés alapján az Egyesült Királyság 1989. november 2-i hatállyal törvényerejű rendelettel módosította az 1988. évi törvény 14. §-át.

A fellebbezési eljárás kezdeményezésekor az alapeljárás panaszosainak 95 hajója az 1988. évi törvény 14. §-a szerinti bejegyzési feltételek közül egyet vagy többet nem tudott teljesíteni, és így az új nyilvántartásba azokat nem jegyezték be.

Mivel ezeket a hajókat 1989. április 1-jétől megfosztották halászati joguktól, az érintett társaságok bírósági felülvizsgálati kérelmükben a közösségi joggal való összeegyeztethetősége alapján megtámadták az 1988. évi törvény II. részét. A jogerős ítélet meghozataláig ideiglenes kárenyhítést is kértek bírósági felülvizsgálatra vonatkozó kérelmükben.

1989. március 10-i ítéletében a Queen’s Bench Division, Divisional Court (a Királynő Ítélőszéke egyik kollégiuma): (i) úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást, és az EGK-Szerződés 177. cikke alapján előzetes határozati eljárást kezdeményez az eljárás során felmerült közösségi joggal kapcsolatos kérdésekről és (ii) elrendelte, hogy ideiglenes kárenyhítésként az 1988. évi törvény II. részének és az 1988. évi rendeletnek az alkalmazását a felperesekkel szemben függesszék fel.

1989. március 13-án a közlekedési miniszter fellebbezett a Divisional Court ideiglenes kárenyhítést elrendelő végzése ellen. 1989. március 22-i ítéletében a Fellebbviteli Bíróság (Court of Appeal) kimondta, hogy a nemzeti jog alapján a bíróságnak nincs hatásköre ideiglenes kárenyhítésként a Parlament törvényei alkalmazásának felfüggesztésére, és ezzel hatályon kívül helyezte a Divisional Court végzését.

Az ügyet a Lordok Háza elé vitték, amely meghozta 1989. május 18-i, fent említett ítéletét. Ítéletében először is megállapította, hogy megalapozott az alapeljárás panaszosainak az az állítása, hogy helyrehozhatatlan kárt szenvednek, ha az általuk kért ideiglenes kárenyhítést nem adják meg nekik. Azonban azt is kimondta, hogy a nemzeti jog alapján az angol bíróságoknak nincs hatáskörük egy előttük fekvő ügyben ideiglenes kárenyhítést megítélni. Konkrétan kimondta, hogy az ilyen kárenyhítés megítélését a szokásjog azon régi szabálya zárja ki, miszerint ideiglenes intézkedés nem hozható a Korona, azaz a kormány ellen, együtt azzal az előfeltevéssel, hogy a Parlament által meghozott törvény összhangban áll a közösségi joggal mindaddig, ameddig annak összeegyeztethetetlenségére vonatkozó határozat nem születik.

A Lordok Háza ez után azt a kérdést vizsgálta, hogy függetlenül a nemzeti jog szabályától, az angol bíróságoknak a közösségi jog alapján van-e hatáskörük ideiglenes intézkedés meghozatalára a Korona ellen.

Következésképpen azt a nézetet tette magáévá, hogy a vita a közösségi jog értelmezésére vonatkozó kérdést vet fel, és ezért a Lordok Háza az EGK-Szerződés 177. cikke alapján úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást mindaddig, amíg a Bíróság előzetes határozatot nem hoz az alábbi kérdésekről:

“(1) Amennyiben:

(i) egy, a nemzeti bíróság előtt álló fél azt állítja, hogy a közösségi jog alapján olyan jogok kedvezményezettje, amelyeknek közvetlen hatályuk van a nemzeti jogban (“az alanyi jogok”);

(ii) valamely világosan megfogalmazott intézkedés alkalmazása automatikusan megfosztja a felet az érvényesítendő jogoktól;

(iii) komoly érvek szólnak az alanyi jogok fennállása mellett és ellen, és a nemzeti bíróság előzetes határozatot kért a 177. cikke alapján arra vonatkozóan, hogy az érvényesítendő jogok fennállnak-e;

(iv) a nemzeti jogban létezik egy olyan előfeltevés, hogy a kérdéses nemzeti intézkedés mindaddig összhangban áll a közösségi joggal, ameddig azt azzal összeegyeztethetetlennek nem nyilvánítják;

(v) a nemzeti bíróságnak nincs joga ideiglenes védelemben részesíteni az alanyi jogokat azzal, hogy felfüggeszti a nemzeti intézkedés alkalmazását az előzetes határozat meghozataláig;

(vi) amennyiben az előzetes határozat az alanyi jogok mellett szól, az ilyen jogok kedvezményezettje feltehetőleg helyrehozhatatlan kárt szenved, kivéve, ha ilyen ideiglenes védelemben részesül;

a közösségi jog:

a) kötelezi-e a nemzeti bíróságot, hogy az alanyi jogokat ilyen ideiglenes védelemben részesítse; vagy

b) feljogosítja-e a bíróságot, hogy ilyen ideiglenes védelemben részesítse az alanyi jogokat?

(2) Ha az 1. a) kérdésre negatív válasz, az 1. b) kérdésre pedig igenlő válasz születik, milyen kritériumokat kell alkalmazni annak eldöntésére, hogy az alanyi jogokat a Bíróság ilyen ideiglenes védelemben részesítse?”

A Lordok Háza által felvetett előzetes kérdés lényegében arra vonatkozik, hogy az a nemzeti bíróság, amelyik egy előtte fekvő közösségi jogot érintő ügyben úgy véli, hogy az ideiglenes kárenyhítés megítélésének egyetlen akadálya a nemzeti jog valamely szabálya, köteles-e az ilyen szabályt nem alkalmazni.

A kérdés megválaszolásakor az Európai Bíróság rámutatott, hogy 1978-ban, a Simmenthal SpA-ügyben hozott ítéletében73 az Európai Bíróság már kimondta, hogy a közösségi jog közvetlenül alkalmazandó szabályait “teljes körűen és egységesen kell alkalmazni minden tagállamban hatálybalépésük napjától fogva mindaddig, ameddig azok hatályban vannak.” Valamint az Európai Bíróság azt is megállapította, hogy “a közösségi jog elsődlegessége elvének megfelelően az EGK-Szerződés rendelkezései és az intézmények közvetlenül alkalmazandó rendelkezései, valamint a tagállamok nemzeti joga közötti viszony olyan, hogy az ilyen rendelkezések és intézkedések hatálybalépésüktől fogva automatikusan alkalmazhatatlanná teszik a nemzeti jog bármely, velük ellentétes rendelkezését”74.

Az Európai Bíróság esetjogának megfelelően a nemzeti bíróságok feladata az EGK-Szerződés 5. cikkében meghatározott együttműködési elv alkalmazása során biztosítani azt a jogi védelmet, amelyre az egyének a közösségi jog rendelkezéseinek közvetlen hatálya folytán jogosultak.

Az Európai Bíróság azt is kimondta, hogy a nemzeti jogrendszer minden olyan rendelkezése és bármilyen olyan törvényhozási, közigazgatási vagy bírósági gyakorlata, amely sérti a közösségi jog érvényesülését azzal, hogy elvonja az ilyen törvények alkalmazására hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróságtól azt a jogkört, hogy alkalmazásának pillanatában minden szükségeset megtehessen az olyan nemzeti törvényi rendelkezések figyelmen kívül hagyására, amelyek akár csak ideiglenesen is, de akadályozhatják a közösségi szabályok teljes körű érvényesülését, összeegyeztethetetlenek azokkal a követelményekkel, amelyek a közösségi jog lényegét képezik75.

Hozzá kell tenni, hogy a közösségi jog teljes hatályosulását éppen úgy megsérti az, ha a nemzeti jog valamely szabálya megakadályozza a közösségi jog hatálya alá tartozó valamely jogvitát tárgyaló bíróságot abban, hogy ideiglenes kárenyhítést ítéljen meg annak érdekében, hogy biztosíthassa a közösségi jog alapján érvényesítendő jogokra vonatkozó, későbbiekben meghozandó ítélet teljes körű hatályosulását. Ebből következik, hogy az a bíróság, amely ilyen körülmények között megítélné az ideiglenes enyhítést, ha nem létezne a nemzeti jog adott szabálya, köteles az ilyen szabályt figyelmen kívül hagyni.

Ezt az értelmezést erősíti meg az EGK-Szerződés 177. cikkével létrehozott rendszer, melynek hatékonysága sérülne, ha valamely nemzeti bíróság, miután felfüggesztette az eljárást, várva az Európai Bíróság válaszát az előzetes határozati eljárás keretében elé utalt kérdésre, nem tudna ideiglenes kárenyhítést adni, ameddig meg nem hozza ítéletét a Bíróság által adott válasz után.

Következésképpen a felvetett kérdésre az Európai Bíróság azt a választ adta, hogy a közösségi jogot úgy kell értelmezni, hogy az a nemzeti bíróság, amely az előtte fekvő közösségi jogot érintő ügyben úgy véli, hogy az ideiglenes kárenyhítés megítélésének egyetlen akadálya a nemzeti jog valamely szabálya, köteles az ilyen szabályt figyelmen kívül hagyni.

8.5. Az Európai Bíróság ítélete az egyesített Brasserie-és Factortame III-ügyekben (1996)

Az Európai Bíróság 1996. március 5-én hirdetett ítéletet az egyesített Brasserie- és Factortame III-ügyekben. Az a tény, hogy az ügyek előadó bírája Rodriges Iglesias, az Európai Bíróság elnöke volt, kiemelten is jelezte az ítélet fontosságát. Az ítélet rendelkezései a következők voltak:

1. Alkalmazni kell azt a elvet, mely szerint a tagállam köteles megtéríteni az egyéneknek a közösségi jog állam általi megsértésével okozott kárt abban az esetben is, ha a nemzeti törvényhozás felelős a kérdéses jogsértésért.

2. Ha a közösségi jog megsértése a tagállam részéről a nemzeti törvényhozás olyan tevékenységének tulajdonítható, melynek gyakorlása során széles diszkrecionális lehetősége van atekintet-ben, hogy törvényhozási megoldások között válasszon, a törvényhozási aktus által károsodó egyének akkor jogosultak kártérítésre, ha a megsértett közösségi jogszabály alanyi jogokat szándékozott rájuk ruházni (“intended to confer rights upon them”), ha a jogsértés megfelelően súlyos (“sufficiently serious”), és okozati kapcsolat áll fenn a jogsértés és az egyének által elszenvedett kár között. Ennek értelmében az állam meg kell hogy térítse a közösségi jog neki tulajdonítható megsértésének következtében előálló veszteséget és tényleges kárt, összhangban nemzeti felelősségi jogával. Az alkalmazásra kerülő nemzeti jogszabályok által rögzített feltételek azonban nem lehetnek kedvezőtlenebbek azoknál a feltételeknél, amelyeket a hasonló igényeknek az érvényesítéséhez az adott nemzeti jog előír, illetve gyakorlatilag nem lehetetleníthetik vagy jelentősen nem nehezíthetik a kártérítés elérhetőségét.

3. Az alkalmazásra kerülő nemzeti jogrendszer alapján a veszteség és a tényleges kár megtérítése nem tehető a jogsértésért felelős állami szerv vétkességétől (szándékosság és gondatlanság) függővé azon túlmenően, hogy a közösségi jog megfelelően súlyos (“suffciently serious”) megsértésének megállapítása előfeltétele a kárigény érvényesíthetőségének.

4. A közösségi jog megsértésével az egyéneknek okozott veszteségnek és tényleges kárnak a tagállamok általi megtérítése mértékét tekintve összhangban kell hogy legyen az elszenvedett veszteséggel és kárral. A közösségi jog megfelelő rendelkezéseinek hiányában minden tagállam nemzeti jogrendszere kell, hogy rögzítse a kártérítés mértékét meghatározó kritériumokat. De ezek a kritériumok nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyeket az adott nemzeti jog alapján érvényesítésre kerülő más hasonló követelések és keresetek megítélésére alkalmaznak, és nem lehetnek olyanok, amelyek a gyakorlatban lehetetlenné teszik vagy jelentősen megnehezítik a kártérítés elérhetőségét. Nem áll összhangban a közösségi joggal az olyan nemzeti jogszabály, amely általánosan akként korlátozza a bizonyos, különösen védett egyéni érdekekben okozott kárért megítélhető kártérítést, hogy abból kizárja az elmaradt hasznot. Ezenkívül lehetővé kell tenni az olyan speciális kártérítések megítélését is a közösségi jogon alapuló követelések és keresetek esetében, mint amilyen az angol jogban az “exemplary damages”, ha ilyen kártérítéseket a nemzeti jogon alapuló más hasonló követelések és keresetek esetében is meg lehet ítélni.

5. A tagállamok egyénekkel szembeni kártérítési kötelezettsége a közösségi jog államnak tulajdonítható megszegésével okozott veszteségért és tényleges kárért nem korlátozható az olyan kárra, amely annak az ítéletnek a közzétételét követően állott elő, amelyben a Bíróság megállapította az adott jogsértést.

8.6. A jogharmonizációért való állami kárfelelősség kritériumainak differenciálódása

8.6.1. A British Telecommunications-ügyben hozott ítélet (1996)

Ebben, a témánkkal összefüggő ügyben 1996. március 26-án hozott ítéletet az Európai Bíróság. A British Telecommunications elnevezéssel ismertté vált ezen esetben egy első fokon eljárt angol bíróság, egy Divisional Court kért előzetes határozatot az Európai Bíróságtól. A 90/531/EGK számú tanácsi direktíva 8/1/cikkének az értelmezésével kapcsolatban tett fel kérdéseket. Ez az irányelv a víz, energia, közlekedés és telekommunikáció szektorokban működő egységek beszerzési eljárásait szabályozta. A British Telecommunications nevű társaság az Egyesült Királyság kormányával szemben indított perében a “Schedule 2 to the Utilities Supply and Works Contracts Regulations 1992” elnevezésű szabályzat megsemmisítését, valamint a szabályzat alkalmazása következtében általa elszenvedett károk megtérítését követelte. Az Egyesült Királyság ebben a szabályzatban vette át a 90/531/EGK számú tanácsi irányelvet. A British Telecommunications azt kifogásolta, hogy az Egyesült Királyság önkényesen határozta meg, hogy mely telekommunikációs szolgáltatások legyenek kizárva az irányelv 8/1/cikkének az alkalmazásából.

A Divisional Court négy kérdést tett fel az Európai Bíróságnak. Közülük az utolsó volt a kárfelelősségi természetű. Ebben vetette fel az angol bíróság azt, hogy terheli-e kárfelelősség a tagállamot, ha tévedett az adott irányelv adott cikkének az átvétele során. Az Európai Bíróság ítéletében megállapította, hogy az Egyesült Királyság a 90/531/EGK számú tanácsi irányelv implementációja során olyan megoldást választott, amelyre nem volt joga. Jogsértést követett tehát el az Egyesült Királyság, de a felperessel szemben a Bíróság szerint mégsem tartozik kárfelelősséggel. Az Európai Bíróság British Telecommunications ítéletének az a gondolatmenete, hogy ebben az ügyben a tagállamnak a közösségi irányelv helytelen átvételében megnyilvánuló jogsértése más jellegű, mint a Brasserie és Factortame III-ügyek tagállami jogsértései. A British Telecommunications-ügyben az a mód, ahogy a tagállam megsértette a közösségi jogot, nem volt megfelelően súlyos (“sufficiently serious”). Az Egyesült Királyság nem sértette meg ugyanis nyilvánvalóan és súlyosan a hatásköre gyakorlásának korlátait76. A tagállami jogsértések elbírálásánál a Brasserie és a Factortame III-ügyek ítélete szerint is figyelembe kell venni azt, hogy a megsértett jogszabály világos és pontos volt-e.77 Az adott esetben a problematikus közösségi jogszabály, a 90/531/EGK számú tanácsi irányelv 8/1/cikke viszont pontatlan szövegezésű. Annak értelmezése során az Egyesült Királyság jóhiszeműen járt el. Erre utal az is, hogy a Bizottság sem kifogásolta az adott irányelv átvételének angol módját, és az Európai Bíróság korábbi esetjoga sem szolgált más értelmezéssel, valamint hogy más tagállamok is osztották az irányelv átvételével kapcsolatos angol álláspontot.78

8.6.2. A Hedley Lomas-ügyben hozott ítélet (1996)

A Hedley Lomas-ügyben79 1993. január 10-én az angol High Court of Justice Queen’s Bench Division utalt előzetes határozati kérdéseket az Európai Bíróság elé az előtte folyamatban lévő per kapcsán.

Az ír Hedley Lomas Ltd. elnevezésű cég azért indított pert az angol állam ellen, mert az Egyesült Királyság Mezőgazdasági Minisztériuma nem adta meg a Hedley Lomas által kért engedélyt élőbirka exportjára, egy meghatározott spanyol vágóhídra. A minisztérium indokolása szerint ugyanis a spanyol vágóhidak nem feleltek meg a 74/577. számú EGK tanácsi irányelv követelményeinek. A hivatkozott irányelv a tagállamok állatvédelemmel kapcsolatos jogi szabályozásainak egyenlőtlenségeit volt hivatott megszüntetni, mivel azok közvetlenül befolyásolták a közös piac működését. A 74/577. számú EGK irányelv rendelkezett az állatok leölés előtti elkábításáról a vágóhidakon, és részletesen szabályozta annak módját és eszközeit.

Az Egyesült Királyság Mezőgazdasági Minisztériuma arról értesült, hogy Spanyolország hazai jogába iktatta ugyan az irányelvben foglaltakat, annak megszegéséhez azonban semmilyen szankciót nem fűzött, így a spanyol vágóhidakon nem tartották be az irányelv rendelkezéseit. Ezért az Egyesült Királyság általános élőállat exporttilalmat vezetett be Spanyolországgal szemben. 1990-ben már a Bizottság is számon kérte Spanyolországon az irányelv végrehajtását. A spanyol hatóságoktól kapott garanciákban bízva azonban a Bizottság 1992-ben eltekintett a “169-es eljárás” megindításától, az Egyesült Királyságot pedig tájékoztatta döntéséről, miszerint az általános élőállat exporttilalom ellentétes az EK-szerződés 29. cikkével, és nem indokolható a 30. cikkével sem80.

Az Egyesült Királyság az exporttilalmat 1993. január 1-jei hatállyal megszüntette, s az angol állam többszöri egyeztetés után olyan kompromisszumot kötött Spanyolországgal, hogy csak az államilag ellenőrzött, az előírásoknak megfelelő vágóhidakra szállítják az exportált angol élőállatokat.

1992. október 7-én kért élő birka exportra engedélyt a Hed-ley Lomas Ltd. egy meghatározott spanyol vágóhídra. Az engedélyt nem kapta meg, annak ellenére, hogy tudomása szerint az említett spanyol vágóhíd 1986 óta megfelelt az előírásoknak, és az angol hatóságoknak nem volt bizonyítékuk ennek ellenkezőjéről. A Hedley Lomas Ltd. annak eldöntését kérte a High Court of Justice-tól, hogy az export engedély megtagadása ellentétes-e az EK-szerződés 34. cikkével, illetve, hogy mekkora az okozott kár. A brit minisztérium nem tagadta, hogy ezen döntése jelentős exportkorlátozást jelentett, de érvei szerint ezt az intézkedést az EK-szerződés 36. cikke lehetővé tette, és ez összhangban is volt a közösségi joggal81. Mivel az ügy a közösségi jog értelmezését kívánta meg, a High Court of Justice az Európai Bíróságtól kért előzetes határozatot a következő kérdésekben:

1. Egy szankció nélküli jogharmonizációs irányelv gátolja-e a tagállamot az EK-Szerződés 36. cikke szerinti exportkorlátozó intézkedés meghozatalában, olyankor, ha ez az intézkedés egy másik tagállam jogharmonizációs jogsértését akarja korrigálni ?

2. Ha az első kérdésre adott válasz nemleges: az első kérdésben leírt körülmények alapján az EK-Szerződés 36. cikke általános exportilalomra, vagy az irányelv betartását nem bizonyító vágóhidakra kiterjedő hatályú exporttilalomra jogosítja-e fel a tagállamot?

3. Ha viszont az első kérdésre adott válasz igenlő: a tagállam felelős-e a közösségi jog alapján az EK-Szerződés 34. cikkének megsértése miatt a kereskedőt ért, exporttilalomból fakadó kárért? Ha igen, milyen feltételek mellett áll fenn a tagállam felelőssége, és mi alapján számítható ki az okozott kár mértéke?

Az első kérdésre az Európai Bíróság több korábbi ügyre82 való hivatkozással válaszolt. Álláspontja szerint egy tagállam nem hozhat egyoldalú védelmi és egyben korrigáló intézkedéseket annak érdekében, hogy kiküszöbölje egy másik tagállam jogharmonizációs jogsértését. A második pontban felvetett lehetőségek egyike sem áll fenn tehát. A tagállam sem általános, sem korlátozott exporttilalmat nem vezethet be. A harmadik kérdésre adott válaszában az Európai Bíróság ismét hivatkozott a Braserie du Pecheur, és Factortame III-ítéletben rögzített elvrendszerre, miszerint a kártérítési igény akkor állhat fenn, ha az állam által megsértett rendelkezés arra irányult, hogy az egyénekre ruházzon jogokat, a jogsértés megfelelő súlyú, illetve okozati összefüggés áll fenn a tagállam jogharmonizációs kötelezettségszegése és a károsult személy által elszenvedett kár között.

Az Európai Bíróság döntése szerint az első feltétel teljesült, mivel az EK-Szerződés 34. cikke azáltal, hogy korlátozza a tagállamokat, egyben jogokat ruház az egyénekre, mely jogokat a nemzeti bíróságoknak tiszteletben kell tartaniuk83. A második feltételt illetően az Európai Bíróság kimondta, hogy a közösségi jog megsértése már önmagában is megfelelően súlyos jogsértésnek minősül, tekintve, hogy az irányelv nem nyújtott diszkrecionális lehetőséget a tagállamok számára. Ezért az Egyesült Királyság nem is volt abban a helyzetben, hogy az irányelvi rendelkezések Spanyolország részéről történő megsértését vizsgálja.

A harmadik feltételben meghatározott okozati összefüggés fennállásának megállapítása a tagállam nemzeti bíróságára tartozik. Ezzel kapcsolatban a Francovich-ügy84 ítéletének 41^43. pontjai szerint a tagállamnak a nemzeti joga szabályai alapján kell kártérítést fizetnie. Ennek feltételei azonban nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a nemzeti jog alapján felvetődő más követelések igényérvényesítési feltételei.

8.6.3. A Dillenkofer-ügyben hozott ítélet (1996)

A Dillenkofer and Others v. Germany-ügyben85 a bonni Landgericht intézett előzetes határozati kérdéseket az Európai Bírósághoz 1994. június 29-én. A német bíróság a 90/314. számú EGK irányelv értelmezése kapcsán tett fel 12 kérdést. Az említett irányelv a szervezett utazásokkal foglalkozó utazási irodák számára írt elő az ügyfeleket védő szabályokat a tájékoztatásról, az utazási szerződés kötelező tartalmi elemeiről és az esetleges fizetésképtelenség esetére kötelező tartalékképzésről. Az irányelv tartalmának nemzeti jogba való átültetésére a határidő 1992. december 31-e volt.

A német törvényhozás 1994. június 24-én fogadta el az irányelvet átültető törvényt, a német polgári törvénykönyv, a BGB kiegészítéseként.86 E rendelkezések tartalmazták azt, hogy az ügyfélnek visszajár az utazás ára, ha az utazásszervező fizetésképtelensége miatt az utazás elmarad, valamint hasonlóképpen meg kell téríteni az utazásszervező csődjét követően a hazautazással kapcsolatban felmerült összes tényleges költséget. A közösségi irányelvet átvevő német törvény 1994. július 1-jén lépett hatályba. Rendelkezései az ezen időpont után kötött szerződésekre és az 1994. október 31. után megkezdett utazásokra vonatkoztak.

A Dillenkofer-ügy felperesei, nevezetesen Erich Dillenkofer, Christian Erdmann, Hans-Jürgen Schulte, Anke Heuer, valamint Werner, Torsten és Ursula Knor azért nyújtottak be keresetet, mert utazásukat az utazásszervező fizetésképtelensége miatt vagy meg sem kezdhették, vagy saját költségükön kellett hazautazniuk. Mivel semmilyen pénzbeni visszatérítést nem kaptak, a német állam ellen indítottak pert, azt állítva, hogy a 90/314. számú EGK irányelv megfelelő időben történő német átvétele esetén védelemben részesülhettek volna. Keresetüket az Európai Bíróság C-6/90. számú Francovich-ügyben hozott ítéletére alapították, melyben az Európai Bíróság az előzőekben már kifejtett hármas feltételrendszer mellett megállapította a tagállam kárfelelősségét annak jogharmonizációs kötelezettségszegése esetén. A felperesek érvelése szerint a Francovich-ítéletben megfogalmazott kritériumok ebben az ügyben is fennálltak.

Az alperes német állam azonban kétségbe vonta a Franco-vich-ítélet felelősségi követelményeinek fennállását. Az volt az álláspontja, hogy bármely irányelv késedelmes átvétele esetén csak akkor állhat fenn a tagállam kárfelelőssége, ha a tagállam részéről megfelelően súlyos87 jogsértés történt.

A bonni Landgericht-nek az Európai Bíróság elé terjesztett kérdései közül több is kapcsolatban állt a Francovich-ítélet lényegével. A 90/314. számú EGK irányelv ruházott-e jogokat az egyénekre, és ezen jogok tartalma pontosan meghatározható-e az irányelv rendelkezései alapján? Németország jogsértése megfelelően súlyosnak minősült-e? Melyek az irányelv minimális követelményei, amiket a tagállamnak az egyének számára biztosítani kell? Eleget tett-e Németország az irányelv védelmi szándékának az azt átvevő német törvény rendelkezéseivel?

Mindezen kérdések lényegét az Európai Bíróság abban koncentrálta, hogy az irányelv megadott határidőn belüli átvételének elmulasztása (késedelmes átvétele) önmagában, per se megfelelően súlyos jogsértésnek minősül-e ahhoz, hogy a kárt szenvedett egyéneknek kártérítési igényt biztosítson, vagy pedig utóbbihoz más feltételeknek is teljesülniük kell. Az Európai Bíróság korábbi ítéleteire hivatkozva (Francovich88, a Brasserie du Pecheur89, a Factortame90, a British Telecommunications91 és a Hedley Lomas92-ítéletek) állapította meg, hogy a tagállam jogharmonizációs kötelezettségszegéséből eredő kárfelelőssége akkor áll fenn, ha a megsértett rendelkezés arra irányult, hogy jogokat ruházzon az egyénekre, ha a jogsértés megfelelően súlyos, és ha közvetlen okozati összefüggés áll fenn a jogharmonizációs kötelezettségszegés és az egyének által elszenvedett kár között. A megfelelően súlyos jogsértés fogalmát az Európai Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlatára figyelemmel úgy határozta meg, hogy egy jogharmonizációs kötelezettségszegés egyrészt akkor megfelelően súlyos, ha a tagállam jogalkotó hatalma gyakorlása kapcsán nyilvánvalóan és súlyosan átlépi hatalmának korlátait; másrészt, ha a tagállamnak nem is volt diszkrecionális jogalkotói jogköre. E fenti két esetben a puszta kötelezettségszegés megfelelően súlyos jogsértésnek minősül, és semmilyen további kritérium vizsgálata sem szükséges az állami kárfelelősség megállapításához, azon túl, hogy az irányelv rendelkezéseiből pontosan meghatározható jogokat ruházott az egyénekre, és hogy fennáll a közvetlen okozati összefüggés a tagállam jogsértése és az elszenvedett kár között.

Az Európai Bíróság a később sokat hivatkozott Dillenkofer-ügyben93 tehát arról rendelkezett, hogy ha a tagállam meghatározott időn belül nem teszi meg az irányelv céljának megvalósításához szükséges intézkedéseket, az már önmagában is megfelelően súlyos jogsértésnek minősül. Ha tehát a tagállam elmulasztja az irányelv átvételét, akkor nincs szükség a British Telecommunications-ítéletben felállított szubjektív felelősségi kritériumok vizsgálatára. Ebből következően azok az egyének, akikre az irányelv tartalmilag pontosan meghatározható jogokat ruházott, kártérítést követelhetnek, ha az őket ért károsodás és a tagállam jogharmonizációs kötelezettségszegése között közvetlen okozati összefüggés áll fenn.

A Dillenkofer-ítéletben az Európai Bíróság gondolkodásának diferenciálódása figyelhető meg. Ebben az ítéletében tett megkülönböztetést az Európai Bíróság a tagállami kárfelelősség kritériumait illetően, az irányelvek átvételének elmulasztására és az irányelvek nem megfelelő átvételére vonatkozóan.

Az előzőekben már idézett British Telecommunications-ügy a nem megfelelő átvétel esetére szolgál példaként. Ennek az ügynek az ítéletében az Európai Bíróság ugyanis a hagyományos három Francovich feltétel mellett (a kérdéses irányelv jogokat ruház az egyénekre; a jogsértés megfelelően súlyos; közvetlen okozati összefüggés áll fenn az egyéneknek okozott károk és a közösségi jog tagállam általi megsértése között) szubjektív felelősségi kritériumokat is vizsgált az állami felelősség megállapításához. Ezeknek lényege az volt, hogy a tagállam eljárásának jóhiszeműségét vizsgálták. Eszerint a teszt szerint például, ha a kérdéses irányelv megfogalmazása nem volt egyértelmű, akkor a tagállam mentesülhetett a felelősség alól. Számára kedvező eredménnyel hivatkozhat a tagállam jóhiszeműségének bizonyítékaként más tagállamok hasonló interpretációjára is, vagy arra, hogy a Bizottság nem emelt kifogást az irányelv nemzeti átvételéről gondoskodó jogszabály elfogadásakor, illetve, hogy az Európai Bíróság eddigi esetjoga sem szolgált más értelmezéssel.

Teljesen más a helyzete a tagállamnak akkor – és így szigorúbb megítélés alá tartozik -, ha az a rendelkezésére álló meghatározott jogharmonizációs határidőn belül mulasztotta el átültetni belső jogrendszerébe az irányelvet. Ekkor ugyanis egyfajta objektív állami kárfelelősség áll fenn a károsultakkal szemben. Önmagában az átvétel elmulasztása megalapozza a tagállam felelősségét – természetesen a már említett, Francovich-határozat-ból ismert kritériumok fennállása mellett.

9. Új kárfelelősségi alakzat?

Tíz év múlva… már a magyar jogirodalomban is megjelentek az Európai Bíróság állami kárfelelősségi gondolkodását elemző írások. Király Miklós azt állapította meg, hogy az Európai Bíróság egy új típusú felelősségi alakzatot teremtett a tagállamok vonatkozásában. Szerinte ezt a felelősségi formát világosan el kell határolni az úgynevezett funkcionális immunitás kategóriájától, “.amikor egy állam azért marasztalható egy magánjogi vitában mert az igény alapja egy olyan ügyletkötés, ahol az állam maga is kereskedőként, vállalkozóként járt el. Itt viszont az érintett tagállam éppenséggel szuverénként, azaz jogalkotó hatalomként elkövetett mulasztása miatt kényszerül – igaz mögöttes – magánjogi felelősséget vállalni. Az állam felel tehát a házaló kereskedő vagy az utazási iroda és a biztosítótársaság helyett azért, mert nem alkotta meg időben vagy megfelelő módon a közösségi irányelv által elvárt nemzeti normát, s így a fogyasztó nem várhat kártérítést a vele szerződő féltől. Ráadásul olyan felelősségről van szó, amely alól az Európai Bíróság ez idáig nem engedett kimentést, azaz nem tartotta igazolhatónak az irányelv átvételének elmaradását. Bonyolítja e felelősségi forma megítélését, hogy a tagállam csak akkor felelős, ha a jogalkotói mulasztása egyben a közösségi jog megsértését is jelenti. Egyéb esetekben – legyen bármilyen súlyos a fogyasztók számára a jogszabályi rendezés elmaradása – az állam természetesen nem lesz jogalkotói késlekedéséért marasztalható, hiszen hiányzik az államot irányelv formájában kötelező jogalkotási pa-rancs”94.

Azt is kiemeli Király Miklós Irene Klauer alapján, hogy az államok kártérítési felelőssége csak kiegészítő jogi eszköz, valamiféle “Notbehelf”95. “Ezért igénybevétele előtt előbb le kell folytatni az elsődleges polgári eljárást. Amennyiben ezen alapeljárásban valaki sikertelenül hivatkozik egy irányelv kínálta védelemre – mert a vitában releváns direktívának nincs horizontális közvetlen hatálya, és az értelmezési alapelv sem kínál segítséget a hazai jog közösségi joghoz igazodó interpretációjához -, akkor egy külön, azaz második eljárásban kísérelheti meg a sérelmet szenvedett közösségi polgár, hogy a tagállam mulasztása miatt szunnyadó jogaiért kártérítést követeljen a tagállamtól. Ez rendkívül hosszadalmas és költséges módja az igényérvényesítésnek. Esetenként bizonytalan lehet a tagállamot terhelő kártérítési kötelezettség mértéke is, hiszen hogyan határozható meg az a kár, ami azért érte a fogyasztót, mert az irányelv honosításának elmaradása miatt kevesebb tájékoztatást kapott arról a szolgáltatásról (például szervezett utazás) amelyet igénybe vett.”96

Király Miklós megállapításai figyelemre méltóak, a témáról való további gondolkodást felvetései nyilvánvalóan előre viszik. A funkcionális immunitásra tett utalása azonban túlságosan vázlatos és ebből adódóan félrevezető. Sokkal differenciáltabb és szélesebb körű jelenség ugyanis a funkcionális immunitás annál, mint ahogy azt a hivatkozott szerző tartja. Álláspontom szerint a jogtudományi gondolkodásban egyelőre fontosabbnak tűnik az állami kárfelelősség és a jogalkotásért való kárfelelősség, valamint a jogalkotásért és a jogharmonizációért való állami kárfelelősség összekapcsolása, mint a funkcionális immunitási tan által megengedett állami kárfelelősség és a jogharmonizációért való EU-jogi tagállami kárfelelősség szétválasztása97.

JEGYZETEK

1 Az új Polgári Törvénykönyv koncepciója. A Kodifikációs Főbizottság 2001. november 8-i ülésén elfogadott formában. Megjelent a Magyar Közlöny 2002/15/II. számában 174. old.

2 Az Európai Bíróságnak e tanulmányban hivatkozott ítéleteiben érintett, fontosabb elsődleges közösségi jogi jogtételeknek, Szerződés cikkeknek az Amszterdami Szerződés 1999. május 1-jei hatályba lépését követő számozás- változásai az alábbiak: ex 5. cikk (10. cikk), ex 7. cikk (hatályon kívül helyezve), ex 29. cikk (27. cikk), ex 30. cikk (28. cikk), ex 34. cikk (29. cikk), ex 36. cikk (30. cikk), ex 52. cikk (43. cikk), ex 169. cikk (226. cikk), ex 173. cikk (230. cikk), ex 177. cikk (234. cikk), ex 189. cikk (249. cikk), ex 215. cikk (288. cikk), ex 221. cikk (294. cikk).

3 Lásd: Long, M.-Weil, P.-Braibant, G. (szerk.): Les grands arrets de la jurisprudence administrative. 6. kiadás, Paris, 1973. No. 76. (a továbbiakban: i. m.) 235. old.

4 Lásd: Loong-Weil-Braibant: i. m. 238-239. old. A Conseil d’Etat: 1938. január 14-i határozatával azzal kapcsolatban döntött, hogy a tejtermékekről szóló 1934. június 24-i törvényt betiltotta a nem teljes egészében tejből készült tejszín-félék előállítását és forgalmazását. Emiatt a “La Fleurette” társaság arra kényszerült, hogy beszüntesse a “gradine” termékének gyártását, mivel az e törvény tiltásának hatálya alá esett. A korábbi ítélkezési gyakorlat szerint az állam nem volt felelős a közérdekből valamely tevékenységet megtiltó törvények következményeiért. A “La Fleurette”-ítélet előtti joggyakorlat viszont bizonyos termékek forgalmazásának jogalkotásilag történő betiltását csak akkor fogadta el, ha a tiltásra a termékek veszélyes volta, illetve visszaélések megszüntetésének célja adott okot. A “La Fleurette”-társaság által előállított termékek viszont nem voltak veszélyesek. A törvényszövegből, illetve a törvény-előkészítési munkálatok anyagaiból semmilyen adat nem utalt arra, hogy a törvény a “La Fleurette”-társaság által gyártott termékek veszélyes volta miatt tartalmazna tiltó szabályt. Figyelemre méltó tényállási elem, hogy az említett tiltó-törvény egyetlen érintettjének a “La Fleurette”-társaság tűnik (!). A Conseil d’Etat álláspontja szerint a közérdekből alkalmazott jogszabályi tiltások terheit a köznek kell viselnie.

5 Lásd: C. E. 1966. 3. 30 Cie Génerale d’energie radioelctrique, Rev. dr. publ. 1966. 774., 789. old., Laubadere, A. de: Traité élémentaire de droit adminitsratif. 6. kiadás. Paris, 1973. (a továbbiakban: i. m.) No. 1280., Vedel, G.: Droit Administratif. 5. kiadás. Paris, 1973. (a továbbiakban: i. m.) 418-421. old.

6 Vö.: Laubadere: i. m. No.: 1279. Loong-Weil-Braibant: i. m. 241-242. old.

7 Lásd: Laubadere: i. m. No.: 1281-1284., Rivero: Droit administratif. 5. kiadás No.: 307., Vedel: i. m. 421—435. old., Street H.: Governmental Liability. Cambridge, 1953. 69. old.

8 Sinclair I. M.: The European Convention on State Immunity. The International and Comparative Law Quarterly. 1973. (a továbbiakban: i. m.) 265-266. old.

9 Lauterpacht, H.: The Problem of Jurisdictional Immunities of Foreign States. 28 The Brittish Yearbook of International Law. 1951. 220. old.

10 Korlátozott immunitásként vagy relatív immunitásként is szokták emlegetni. Lásd erről: Kecskés L.: Perelhető-e az állam? Immunitás és kárfelelősség. Budapest 1988. 25-26. old.

11 A Harward Law School által 1932-ben készített munka címe: “Draft Convention respecting the Competence of Courts in regard to Foreign States.” Lásd: Kecskés László: Perelhető-e az állam? Immunitás és kárfelelősség. Budapest 1988. 31-32. old.

12 Lásd: Schmitthoff, C. M.: The Claim of Sovereign Immunity in the Law of International Trade. The International and Comparative Law Quarterly. 1958. 455. old.

13 Lásd: Mádl Ferenc: Az Európai Gazdasági Közösség joga. Budapest 1974. 388-390. old., Sinclair: i. m. 245. old., Kecskés: Perelhető-e az állam. Immunitás és kárfelelősség. 32. old.

14 Lásd: Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt v Council, Case 5/71 [1971] ECR 975. Lásd: Weatherill, S.: EC Law. 5. kiadás. London, 2000. (a továbbiakban: i. m.) 686-688. old.

15 Lásd: Steiner, J.: EGK-jog. Szekszárd 1990. (a továbbiakban: i. m.) 367-368. old.

16 Lásd: Steiner: i. m. 368-370. old.

17 Steiner: i. m. 368-369. old.

18 Krohn & Co Import-Export v. Commission, Case 175/84 [1986] ECR 753 [1987] CMLR 745. Lásd: Weatherill, S.-Beaumont, P.: EU Law. 3. kiadás. London, 1999. 358, 361, 362. old.

19 Firma E. Kampfmeyer v. Commission, Case 5,7, 13-14/66 [1967] ECR 317.

20 Lásd: Steiner: i. m. 369. old.

21 Lásd: Les Assurances du credit v Council and Commission, Case C-63/89 [1991] ECR I-1799, 1846, Lásd: Weatherill, S.-Beaumont, P.: EU Law. 3. kiadás. London 1999. 359. old.

22 Lásd: Steiner: i. m. 369. old.

23 Lásd: Steiner: i. m. 369. old.

24 Bayerische HNL Vermehrungsbetriebe GmbH & Co. KG v. Council and Commission. Case 83 & 94/76, 4, 15 & 44/77. [1978] ECR 1209, [1978] 3 CMLR 566. Lásd: Steiner: i. m. 370. old.

25 Lásd: Steiner: i. m. 370. old.

26 Bela-Mühle Josef Bergmann KG v Grows-Farm GmbH & Co. KG, Case 114/76. [1977] ECR 1211, [1979] 2 CMLR 83; Granaria BV v Hoofd-produktschap von Akkerbowprodukten (No. 1) Case 116/76, [1977] ECR 1247, [1979] 2 CMLR 83.

27 Lásd: Steiner: i. m. 370. old.

28 P. Dumortier Freres SE v Council, Case 64 & 113/76, 167 & 239/78,

27, 28 & 45/79 [1979] ECR 3091 Lásd: Steiner: i. m. 370. old.

29 Lásd: Firma Albert Ruckdeschel & Co., Case 117/76. [1977] ECR 1753, [1979] 2 CMLR 445.

30 A Schöppenstedt formula eredeti szövege: “a sufficiently flagrant violation of a superior rule of law for the protection of the individual”. Case 5/71 Schöppenstedt /1971/ D.C.R. 975. para. 11. Az Európai Bíróság későbbi ítéletei a Schöppenstedt formulában “flagrant” szó helyett a “serious” kifejezést alkalmazták. Igy a formula aktuális szövege inkább: “a sufficiently serious violation of a superior rule of law for the protection of the individual”. Lásd: Van Gerven, W.: Bridging the unbridgable: Community and national tort laws after Francovich and Brasserie. International and Comparative Law Quarterly. 1996. (a továbbiakban: i. m.) 518. old.

31 Az EK-Szerződés 215. cikk (2) bekezdésének angol nyelvű szövege a következő: “In the case of non-contractual liability, the Community shall, in accordance with the general principles common to the laws of the Member States, make good any damage caused ber its institutions or by its servants in the performance of their duties.”

32 Bourgoin SA v. Ministry of Agriculture, Fisherie and Food (1986) Q. B. 716., Van Gerven: i. m. 517-518. old.

33 Lásd: Van Greven: i. m. 518. old.

34 Lásd: Lenaerts, K.: Some Reflections on the Separation of Powers in the European Community. Common Market Law Review 1991. 11. old.; Kecskés, L.: EK-jog és jogharmonizáció Budapest, 1995. 172. old.

35 Vö.: az EGK-szerződés 5., 145. és 155. cikkeit. Lásd: Lenaerts, K.-Re-gulating the regulatory process: “delegation of powers” in the Europaen Community. European Law Review 1993. (a továbbiakban: i. m.) 25. old.

36 A “végrehajtási federalizmus” mint jogi gondolat a német szövetségi államszervezeti modellből szűrődött át a közösségi jog elméletébe. Lásd: Frowein, J. Abr.: Integration and the Federal Experience in Germany and Switzerland. In: Cappelletti, M.-Seccombe, M.-Weiler, J. H. H.(szerkesz-tették): Integration through Law. Berlin 1986. 586-587. old., Lenaerts, K.: Constitutionalism and the Many Faces of Federalism. 230. old., Learnets, K.: i. m. 28. old.

37 Lásd: Learnets, K.: i. m. 27. old.

38 Lásd: Learnets, K.: i. m. 27. old.

39 Lásd: Tadeschi v. Denkavit, Case 5/77 (1977) E.C.R. 1555; Norddeutsches Vieh- und Fleischkontor v BALM, Joined Cases 213-215/81, (1982) E.C.R. 3583.

40 Lásd: Learnets, K.: i. m. 28. old.

41 Lásd: Leanerts, K.: i. m. 28. old.

42 Lásd: Pubblico Ministero v Manghera, Case 59/75, [1976] ECR. 91; Pinna v. Caisse d’allocations familiales de Savoie Case 41/84, [1986] ECR. 1; Norddeutsches Vieh- und Flieschkontor v BALM, Joined Cases 213-215/81, [1982] ECR. 3583; Criel née Donckerwolcke v Procureur de la République, Case 41/76, [1976] ECR. 1921.

43 Lásd: Bulkoil v Sunoil, Case 174/84, ECR 559. Ezt az ítéletet többen kritizálták. Lásd: Dominick, M. F.: EEC – Israel Agreement and the Common Commercial Policy. European Law Review 1986. 466. old.

44 Lásd: Kecskés L.: EK-jog és jogharmonizáció, 172-173. old.

45 Lásd: Steiner: i. m. 375. old.

46 Lásd: Firma E. Kampfmeyer v. Commission, Case 5, 7 & 13-24/66 [1967] ECR 245.

47 Lásd: CNTA SA v Commission Case 74/74. sz. eset [1975] ECR 533, [1977] 1 CMLR 171.

48 Lásd: Firma Gebrüder Dietz v Commission, Case 126/76. [1977] ECR 2431, [1978] 2 CMLR 608.

49 Lásd: Recommendation R (84) 15., Steiner. J.: From direct effects to Francovich shifting means of enforcement oof Community Law. European Law Reviev 1993. 15-16. old., Kecskés L.: Állami felelősség a magyar jogban és az Európa-jogban. Ötödik Jogász Vándorgyűlés. Debrecen 1993. október 29-30. Magyar Jogász Egylet. Budapest. 1994. 36-37. old.

50 Lásd: Kecskés L.: EK-jog és jogharmonizáció, Budapest. 1995. 243-244. old., Kecskés L.: EK-jog és jogharmonizáció. Második kiadás. Budapest. 1997. 243-244. old.

51 Lásd: Kecskés L.: EK-jog és jogharmonizáció. 259-264. old.

52 Lásd: A Francovich-ítélet 39., 40. cikkeit. Kecskés: EK-jog és jogharmonizáció. 260-261. old.

53 Lásd: Steiner, J.: From direct effects to Francovich: shifting means of enforcement of Community Law. 11. old.

54 Lásd: Francovich and Others v Italian State, Joined Cases C-6/90 and C-9/90 ítélet 44. és 45. pontját.

55 Francovich and Others v. Italian State, Joined Cases C-6/90 and C-9/90 [1991] ECR I-5357.

56 Lásd: Francovich and Others v. Italian State, Case C-6, 9/90. [1991] ECR I-5357, [1993] 2 CMLR 66. Elemzi ezt az ítéletet Van Gerven: i. m 516-517. old.

57 Case C-46/93, C48/93 Brasserie du Pecheur SA v. Germany and R v. Secretary of State for Transport, ex parte Factotame Ltd. and others [1996] ECR I-1029, [1996] I CMLR 889.

58 Case 213/89 R v. Secretary of State for Transport, ex parte Factotame Ltd. [1990] ECR I-2433, [1990] 3 CMLR I.

59 C-392/93 R v. H. M. Treasury, ex parte British Telecommunications [1996] ECR I-1631.

60 C-5/94 R. v. MAFF, ex parte Hedley Lomas [1996] ECR I-2553.

61 Joined Cases C-178, 179, 188 and 190/94, Erich Dillenkofer and Others v. Germany [1996] All ER (EC) 917, [1996] 3 CMLR 469, decision of 8 October 1996.

62 Case 178/84 Commission v. Germany /1987/ ECR 1227. A német jogban az úgynevezett “sörtisztasági” követelményeket az egy 1976. december 14-ei törvény, a “Biersteuergesetz” 9. és 10. szakaszai tartalmazták.

63 Lásd: Kecskés, L.: EK-jog és jogharmonizáció 222-223. old.

64 Lásd: Case 178/84 Gilli and Andres (1980) ECR 1227, (1988) I CMLR 780.

65 Lásd: Weatherill, S.-Beaumont, P.: i. m. 434-436. old., A Reinheitsgebot 1516-ból származó követelménye alapján Németországban sört kizárólag árpamalátából, komlóból, élesztőből és vízből szabad előállítani. Az ennek megfelelő törvényi szabályozás ma a “Biersteuergesetz”-ben (BGBL 1952. I. 149. 1) található. A négy alapanyagra vonatkozó rendelkezést a BStG 9. és 10. §-ai tartalmazzák; megsértésük esetére a 18. § pénzbüntetést helyez kilátásba. Az EK tagállamaiban – Görögország kivételével -a FAO és a WHO által kiadott Codex alimentariusban engedélyezett konzerváló- és aromaanyagok, továbbá árpamaláta helyett pl. rizs vagy kukorica is felhasználható. A “Reinheitsgebot” miatt tehát külföldi sör-főzők termékeit Németországban nem lehet forgalomba hozni.

66 A Case 187/84 Commission v. Germany (1987) ECR ügyben 1987. március 12-én hozott ítéletet az Európai Bíróság.

67 1962. augusztus 16-i 1354. számú, illetve az 1989. április 17-i 141. számú törvény.

68 Lásd: a 106/77. számú Amministrazione delle Finanze dello Stato v. Simmenthal ügyben hozott ítélet.

69 Lásd: Opinion of the Advocate General Giuseppe Tesauro in the Joined Cases C-46/93 and C-48/93 I-9.

70 Case C-213/89 The Queen v. Secretary of State for Transport, ex parte Factortame and Others (Factortame I) (1990) ECR I-2433. Ebben az ügyben 1989. május 18-án hozott ítéletet az Európai Bíróság.

71 Case C-221/89. Factortame II (1991) ECR I-3905. Ebben az ügyben 1991. július 25-én hozott ítéletet.

72 Case 246/89 R Commission v. United Kingdom (1989) ECR 3125.

73 1978. március 9-i 106/77. számú Amministrazione delle Finanze dello Stato v. Simmenthal SpA-ügy (14. bekezdés).

74 1978. március 9-i 106/77. számú Amministrazione delle Finanze dello Stato v. Simmenthal SpA-ügy (17. bekezdés).

75 1978. március 9-i, fent idézett Simmenthal ügyben hozott ítélet 22. és 23. bekezdése.

76 Lásd a jogsértés nyilvánvalóságáról a közösségi intézmények esetében: HNL and Others v. Conncil and Commission (1978) ECR 1209.

77 Lásd: Joined Cases C-46/93.

78 Judgment of the Court of 26 March 1996 in the Case C-392/93 I-10 és I-II. 37-46. paragraphs.

79 C-5/94 R. v. MAFF, ex parte Hedley Lomas [1996] ECR I-2553.

80 Az EK-Szerződés 29. cikke kimondja, hogy nem lehet mennyiségi korlátozást bevezetni az exportra olyan területen, melyre közösségi irányelv jogharmonizáló rendelkezései vonatkoznak. Ugyanezen szerződés 30. cikke lehetővé teszi az exportkorlátozást az állatok életének és egészségének védelme érdekében. Az Egyesült Királyság által bevezetett exporttilalom tehát ellentétes az EGK-Szerződés 29. cikkével, és nem indokolható a 30. cikkel sem, mivel az adott területre közösségi irányelv vonatkozik, ami kizárja a 30. cikkre való hivatkozást.

81 A probléma könnyebb megérthetősége érdekében álljon itt, hogy az EK-Szerződés 34. cikkének első bekezdése értelmében: “Tilos a tagállamok között a kivitel mennyiségi korlátozása, és minden, ezzel egyenértékű hatású intézkedés.” Az EK-Szerződés 36. cikke pedig a következőképpen rendelkezik: “A 30-34. cikk rendelkezései nem zárják ki a behozatalra, kivitelre vagy az árutranzitra vonatkozó olyan tilalmakat vagy korlátozásokat, amelyeket a közerkölcs, a közrend vagy a közbiztonság, az emberek, állatok életének, egészségének védelme, a növények védelme, a művészeti, történelmi vagy régészeti értékű nemzeti kincsek megóvása, az iparjogvédelem és kereskedelmi tulajdon védelme indokol. Ezek a tilalmak vagy korlátozások azonban nem lehetnek sem önkényes hátrányos megkülönböztetés, sem álcázott korlátozás eszközei a tagállamok közötti kereskedelemben.

82 Judgment in Joined Cases 90/63 and 91/63 Commission v Luxembourg and Belgium [1964] ECR 625 and judgment in Case 232/78 Commission v France [1979] ECR 2729, paragraph 9.

83 Lásd: Case 83/78, Pigs Markeitng Borad v Redmond [1978] ECR 2347, [1979] 1 CMLR 177, paras [66]-[67].

84 Lásd: Francovich and Others v. Italian State, Joined Cases C-6/90 and C-9/90 ítélet 41. és 43. pontját.

85 Joined Cases C-178,179, 188 and 190/94, Erich Dillenkofer and Others v Germany [1996] All ER (EC) 917, [1996] 3 CMLR 469, decision of 8 October 1996.

86 1994. I BGB1 1322. (BGB 651k §).

87 Az Európai Bíróság ítéletének szövegében itt kivételesen nem a “suffi-ciently serious” szóhasználat szerepel, hanem a “serious, that is to say manifest and grave” kifejezés.

88 Joined Cases C-6/90 and C-9/90 Francovich and Others /1991/ ECR I-5357.

89 Case C-46/93, C48/93 Brasserie du Pecheur SA v Germany and R v Secretary of State for Transport, ex parte Factotame Ltd. and others [1996] ECR I-1029, [1996] I CMLR 889.

90 Case 213/89 R v. Secretary of State for Transport, ex parte Factotame Ltd. [1990] ECR I-2433, [1990] 3 CMLR I.

91 C-392/93 R v. H.M. Treasury, ex parte British Telecommunications [1996] ECR I-1631.

92 C-5/94 R. v. MAFF, ex parte Hedley Lomas [1996] ECR I-2553.

93 Joined cases C-178, 179/94 és C-188, 190/94 Dillenkofer and Others.

94 Lásd: Király Miklós: Fogyasztóvédelmi irányelvek értelmezése az Európai Bíróság joggyakorlatában. In: Ius privatum ius commune Europae. Liber amicorum Ferenc Mádl Dedicata. ELTE ÁJK Budapest 2001. 149. old.

95 Lásd: Kauer, Irene: Die Europäisierung des Privatrechts. Der EuGH als Zivilrichter, Nomos Verlagsgesellschaft, Baden-Baden, 1998. 56. old. – a mű megjelenési évének feltűntetése nélkül hivatkozza Király Miklós: Fogyasztóvédelmi irányelvek értelmezése az Európai Bíróság joggyakorlatában. In: Ius privatum ius commune Europae. Liber amicorum Ferenc Mádl Dedicata. ELTE ÁJK Budapest 2001. 136. és 149. old.

96 Lásd: Kauer, Irene: Die Europäisierung des Privatrechts. Der EuGH als Zivilrichter. Nomos Verlagsgesellschaft, Baden-Baden, 56-57. old. – a mű megjelenési éve nélkül idézi Király M. i. m. 149. oldalán.

97 Lásd: Kecskés László: A jogalkotásért és a jogharmonizációért való állami kárfelelősség összekapcsolása. JURA 2001. évi 1. szám. 66-78. old.