A cikk letölthető PDF formátumban is!

Bevezetés

A Szakértői Javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetének a Kötelmi Jogról szóló ötödik könyvének III. fejezetében, amely a “Felelősség alkalmazott és jogi személy tagja (vezető tisztségviselője) károkozásáért” címet viseli, az 5: 545. § (2) bekezdésében a következő rendelkezés olvasható: az alkalmazott, illetve a tag és a vezető tisztségviselő egyetemlegesen felel a munkáltatóval, illetve a jogi személlyel akkor, ha a kárt szándékos magatartással az alkalmazotti, illetve tagsági vagy vezető tisztségviselői viszonnyal visszaélve okozta. 1 A rendelkezés rövid indokolása kiemeli, hogy a hatályos Ptk. -nak az alkalmazotti felelősségre vonatkozó szabálya (Ptk. 348. §) nincs tekintettel azon külső harmadik személyeknél bekövetkezett károkra, amelyeket a jogi személy megbízottja, képviselője, tagja, valamint alkalmazottja a jogi személlyel kapcsolatos jogviszonyát kihasználva, ezzel kifejezetten visszaélve okozott. Az indokolás – amellett, hogy elismeri a jogi személy tagoktól elkülönült önálló felelősségének doktrínáját, vagyis, hogy polgári jogi kontraktuális vagy deliktuális felelősség kizárólag a jogi személlyel szemben érvényesíthető, amennyiben a jogi személy ügyeinek intézője, tagja, alkalmazottja a jogi személy nevében, képviseletében, tevékenységi körében jár el – megállapítja, hogy az újabb bírói gyakorlatnak és a nemzetközi trendnek megfelelően a jogi személy elkülönült felelőssége áttörhető azokban az esetekben, amikor a jogi személy képviselői, tagjai a jogi személyt, illetve a jogviszonyukat kihasználva, azzal kifejezetten visszaélve szándékosan okoznak kárt. Az áttöréssel – folytatja az indokolás – a jogi személy képviselőinek, tagjainak közvetlen kártérítési felelősségét kell megállapítani, így ezek a személyek a jogi személlyel egyetemlegesen felelőssé tehetők.

Igaz ugyan, hogy az új Polgári Törvénykönyvről szóló T/5949, számú törvényjavaslat már nem tartalmazza ezt a ren-delkezést2, 1: “a törvényjavaslathoz fűzött, 76. sz. módosító javaslat mégis igyekszik azt visszacsempészni. 3 Ezért úgy vélem, hogy a későbbiekre tekintettel érdemes rámutatni a fent idézett rendelkezés és a hozzá fűzött indokolás hibáira, és feltárni a koncepció tévedéseit. Jelen tanulmány ezt a célt, a jogi személyiséggel rendelkező gazdasági társaság – a vezető tisztségviselő – a kívülálló harmadik személy deliktuális károkozással kapcsolatos relációjának elemzésén keresztül kívánja elérni, nem elfeledve azt, hogy bár a közkereseti társaság és a betéti társaság jogi személyiséggel nem rendelkeznek, valójában ezen gazdasági társaságokat is jellemzik mindazok az attribútumok, amelyekkel a jogi személyek is bírnak: társadalmilag elismert céllal, állandó szervezettel és tagjaitól elkülönült saját vagyonnal rendelkeznek, amely vagyon megteremti kívülállók irányába az önálló vagyoni felelősségüket, valamint állami nyilvántartásba vétellel jönnek létre.

Az új különös felelősségi tényállás Ptk. -ba való szabályozásának igénye gyakorlati oldalról valószínűleg abból a megfontolásból eredt, hogy a vezető tisztségviselők anélkül, hogy az általuk irányított gazdasági társaságok tagjai lettek volna, sok esetben szándékos, visszaélésszerű magatartásukkal “kiürítették” a társaságot, a hitelezők nem tudtak kártérítési igényt érvényesíteni a vezető tisztségviselővel szemben, így követeléseik nem térültek meg. A társaság felelőssé tételének éppen az lehetett az egyik értelme, hogy a hitelezők egy valószínűleg fizetésképesebb kötelezettől keressenek kielégítést, ez a tétel azonban, bizonyos esetekben már nem volt igaz. Mégis, valóban az egyetemleges felelősség a legmegfelelőbb, dogmatikailag is megalapozott módszer ezen esetlegesen felmerülő probléma kezelésére?

E rövid értekezés arra kíván rámutatni, hogy a vezető tisztségviselő és társaság sosem lehet együttes károkozóként egyetemlegesen kötelezett ugyanazért a deliktuális károkozásért, mivel esetükben a kizárólagosság elve érvényesül, vagyis a vezető tisztségviselői magatartás betudhatóságának függvényében vagy a társaságot, vagy a vezető tisztségviselőt – betudhatóság hiányában önálló károkozói minőségében – terheli személyes, kizárólagos felelősség, és ez a következtetés még abban az – későbbiekben részletesen kifejtett – esetben is helytálló, amikor egyetemleges deliktuális felelősség megállapítására úgy kerül sor, hogy a károkozó magatartások egyike szerződésszegés a másik pedig szerződésen kívüli jogellenes magatartás. Ezzel összefüggésben fontos kitérni egy vitatható bírói joggyakorlatra is, amely a vezető tisztségviselő által elkövetett bűncselekményt olyan magatartásnak tekinti, amely sosem tudható be a társaságnak, így az ilyen magatartásért a vezető tisztségviselő mindig önálló károkozóként személyesen felel. Ezt követően szükséges annak megvilágítása is, hogy – ellentétben a Szakértői Javaslathoz fűzött indokolás vonatkozó részével – az elkülönült jogi személyiség áttörése, nem keletkeztet egyetemlegességet a vezető tisztségviselő és a társaság között, hanem egy mögöttes felelősségi alakzatot hoz létre.

I. Az egyetemleges kötelezés lehetősége

1. Együttes károkozás – egyetemleges kártérítőfelelősség lehetősége

A Ptk. 344. § (1) bekezdésének első fordulata szerint, ha többen közösen okoznak kárt, felelősségük a károsulttal szemben egyetemleges. A törvény szövegéből az következik, hogy egyetemleges deliktuális felelősség megállapításához szükséges, hogy a kötelezetti oldalon egyidejűleg több személyt lehessen kötelezni, és így a kártérítés bármelyiküktől, vagy mindnyájuktól követelhető legyen. Az egyetemleges kártérítő felelősség tehát több személy létét feltételezi. Kérdés, hogy vajon a jogi személyiséggel rendelkező gazdasági társaságok vezető tisztségviselőiknek e jogkörükben eljárva harmadik személynek okozott károk tekintetében megállapítható-e több különálló személynek ugyanazért a kárért való deliktuális felelőssége, vagyis a vezető tisztségviselő által okozott kár megtérítésére kötelezhető-e egyidejűleg a társaság és annak vezető tisztségviselője. Leegyszerűsítve és általános síkra terelve a kérdést: létezik-e olyan deliktuális felelősségi helyzet, amikor a vezető tisztségviselő és a társaság két egyidejűleg különálló személyként jelenik meg? Az erre adandó válaszhoz előzetesen a Gt. vonatkozó felelősségi tényállását kell megismerni.

2. A Gt. felelősségi tényállásának elvi magyarázata

A gazdasági társaságokról szóló hatályos, 2006. évi IV. törvény (Gt. ) 30. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a társaság felelős azért a kárért, amelyet vezető tisztségviselője e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott. Ebből következik, hogy a Gt. mint a Ptk. -hoz viszonyított speciális jogszabály, a vezető tisztségviselő által harmadik személynek okozott kár tekintetében, felállít egy deliktuális felelősségmegállapító szabályt, melynek értelmében a vezető tisztségviselő ott meghatározott károkozásáért közvetlenül a társaság felelős.

Ennek elméleti kiindulópontja, hogy maga a társaság nem képes cselekvésre: a nem természetes személy jogalany végső soron a vele különböző jogviszonyokban álló természetes személyeken keresztül fejti ki saját tevékenységét. Ezért a társasági jog a vezető tisztségviselőt a külső viszonyokban, a társaság nevében fellépő, a társaság cselekvését megvalósító képviselőnek tekinti, így indokolt, hogy magatartását harmadik személyekkel szemben közvetlenül a társaság magatartásának fogjuk fel, és ennek megfelelően közvetlenül a társaságot tegyük felelőssé az e magatartás eredményeként esetleg keletkezett károkért. 3 E megállapításból kitűnik, hogy itt a társasági jog, a jogi személyek természetét magyarázó realitáselméletnek a jogi személy állandó szervezetével és önálló vagyoni felelősségével kapcsolatos megfontolásaira támaszkodik.

A Gierke által hirdetett realitáselmélet4 szerint a jogi személyek valóságosan létező, testi-lelki realitással bíró organizmusok, melynek testi realitása abban nyilvánul meg, hogy a jogi személy, mint láthatatlan összszemély, szervei útján, vagyis emberi cselekvésekben, mint saját cselekvésekben nyilvánul meg. Eszerint, a képviselők magatartása a jogi személy magatartásával egyenlő, így a károkozó magatartásért, mint saját károkozó magatartásáért a jogi személy felel. Magyarországon ezt az álláspontot tükrözte Marton Géza azon megállapítása, hogy a jogi személy akaratelhatározásainak létrehozására hivatott alapszabályszerű intézőszervek ügykörükben végzett cselekvései egyenértékűek magának a jogi személynek (fizikailag nem lehetséges) cselekvésével, felelőssége érte tehát közvetlen. 5

A gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény követve a két világháború között kialakult kereskedelmi jogi szabályozást, azon belül is a korlátolt felelősségű társaság és a csendes társaságról szóló az 1930. évi V. törvénycikket, a korlátolt felelősségű társaságok esetében kimondta, hogy a társaság felelős azért a kárért, amelyet ügyvezetői az ügykörükbe eső tevékenységükkel harmadik személynek okoztak (207. §). Általános szintre – valamennyi gazdasági társaság vezető tisztségviselőjére kiterjesztve – ezt a rendelkezést az 1997. évi CXLIV. törvény 29. § (3) bekezdése emelte. A 2006. évi IV. törvény 30. § (1) bekezdése teljes egészében átvette ezt a rendelkezést, amely úgy tekint a vezető tisztségviselőnek a jogkörében, harmadik személy sérelmére elkövetett károkozó magatartására, mint a gazdasági társaság személyes károkozó magatartására, amelyért személyében közvetlenül kizárólag ő felelős a harmadik személlyel szemben: Így kifelé, a vezető tisztségviselő teljes mértékben “felelőtlen” és általános szabályként érvényesül, hogy még mögöttesen sem lehet harmadik személy irányában kötelezni, hiszen a társaság felelőssége e viszonylatban kizárólagos. A társaság önálló jogalanyiságon nyugvó felelősségi pajzsa tehát azzal védi a vezető tisztségviselőt, hogy harmadik személynek kárt okozó magatartását feloldja a társaság magatartásában. 6 (Teljes felelőtlenségről viszont a társaságnak a vezető tisztségviselő irányába megnyilvánuló megtérítési igénye miatt nem beszélhetünk. ) Ez érthető, hiszen ha nem így lenne, akkor a társaság személyisége egy skizofréniában szenvedő ember bomlott személyiségéhez hasonlítana, és így tulajdonképpen az egyetlen személynek “két” személyiségét vonnánk felelősségre, ha egyidejűleg egyszer úgy, mint társaságot, egyszer pedig a vezető tisztségviselőt marasztalnánk el ugyanazért a magatartásért.

A francia jogban a vizsgált jogintézmény azonos elméleti alapokon nyugszik. Egyes szerzők kiemelik, hogy mivel a Code Civil 1382. és 1383. szakasza a személyes deliktuális felelősséget szabályozza, amely megkívánja a személyes magatartást (“fait personnel”), így értelemszerű lenne, hogy a jogi személyt ebben az értelemben – tekintettel arra, hogy a károkozó magatartás kifejtéséhez szükséges saját akarattal nem rendelkezik – közvetlenül nem lehet deliktuális károkozásért felelőssé tenni. Mivel képviselők útján cselekszik, kézenfekvő volna, ha a Code Civil 1384. szakaszában szabályozott másért való felelősség alapján lehetne marasztalni. Ezt a fajta gondolatmenetet azonban a jogtudomány és a joggyakorlat is elveti. Természetesen a jogi személyek felelősségre vonhatók másért való felelősség alapján, ha például alkalmazottja okoz kárt alkalmazási körében harmadik személynek. Ugyanakkor viszont személyesen is felelősségre vonható azokért a károkozó magatartásokért, amelyeket ügyintéző szervei követnek el, mivel azok saját magatartásának tekintendők. Mindezek után, az előbb kifejtettek értelemszerűen beleillenek a jogi személyek realitásába. 7 Jogi értelemben ugyanis, egy jogi személy vezető-, irányító testületei bizonyos tekintetben egy testet alkotnak a jogi személlyel olyan módon, hogy azok károkozó magatartásai egyben az ő károkozó magatartásának minősülnek. 8

Az angol jog sajátosan kezeli e kérdést anélkül, hogy állást foglalna valamelyik elmélet kizárólagossága mellett, illetve, hogy a jogi személy elméleti kidolgozását egyáltalán fontosnak tartaná. Általánosságban érvényesül a másért való felelősségi szabály (vicarious liability), vagyis – figyelemmel arra, hogy a társaságok, mint jogi személyek kizárólag természetes személy képviselők, és alkalmazottak révén tudnak magatartást kifejteni – egy társaság felelősségét is csak olyan módon lehet megállapítani, ahogyan egy képviselt (megbízó) felelősségét képviselőjének (megbízottjának) cselekvéséért, illetve, ahogy egy munkáltató felelősségét alkalmazottjának magatartásáért. 9 Bizonyos esetekben viszont fennállhatnak olyan körülmények, amikor a társaság irányító szerveinek cselekvéseit a társaság cselekvéseinek kell tekinteni. Ez az ún. személyazonosítás (“personal identification”), vagy “alter ego” szabály. ‘2: “Noha, ezen szabály szoros kapcsolatot mutat a büntetőjogi felelősség megállapításával, valójában azoknál a deliktuális felelősségi alakzatoknál is alkalmazásra kerül, ahol külön jogszabály, vagyis az írott jog, a kártérítési felelősség megállapításához megköveteli, hogy a cselekményhez egy szubjektív tudati állapot kapcsolódjon (mens rea): szándékosság vagy gondatlanság. Kérdésként merült fel azonban, hogy a társaság mely cselekvő személyének tudati állapotát azonosítsák a társaság tudati állapotaként. Kezdetben a bíróság abból indult ki, hogy az azonosításnak ahhoz a személyhez kell kapcsolódnia, “aki valójában a társaság irányító elméje és akarata, a társaság személyiségének központja egyben igazi egoja”. 10 Később kibontották e meghatározást, és megpróbálták összefoglalni azon személyeknek a körét, amely a társaság személyiségével azonosítható, így az egyik eset kapcsán – amelyben a fő kérdés a társaság rendkívül összetett és tagolt irányítási struktúrájára tekintettel az volt, hogy vajon egy külön ágazati vezető személyének tudata lehet-e az azonosítás alapja – a bíróság kimondta, hogy az adott ágazati vezető nem volt olyan magas irányítói státuszban, ami az azonosítást alkalmassá tette volna, mivel egy azonosításra alkalmas “ego”-t az igazgatók, egyéb vezető tisztségviselők, cégvezetők között kell keresni, akik az irányítást teljes diszkrecionális hatalommal látják el. ” Egy másik ügyben végül oly módon szélesítették ki az azonosítást megalapozó személyek kilétét, hogy kimondták, hogy mindig figyelemmel kell lenni annak az írott jogszabálynak a célkitűzésére, amely a kártérítő felelősség megállapításához a szubjektív tudati állapotot megköveteli, így adott esetben a társaság tudati állapota olyan személy tudati állapotával is azonosítható, aki bár nem a társaság felső irányításának tagja, mégis a konkrét jogszabály céljait figyelembe véve adott esetben annak tekinthető. 12 Az utóbbi két esetben a bíróság azonban azt is megállapította, hogy az “alter ego” doktrína valójában nem a jogi személyek általános, metafizikai személyiségét alapozza meg, hanem sokkal inkább a társaság összetett szervezeti struktúrájához kapcsolódó elmélet. Ilyenformán, ha össze akarnánk foglalni az angol jognak a vezető tisztségviselők károkozó magatartása és a jogi személy önálló felelőssége kapcsolatára adott elméleti válaszát, akkor – a kontinentális jogi gondolkodás által kialakított elméletek analógiáját alkalmazva – azt mondhatnánk, hogy míg általános szabályként a jogi személyekre, mint képviseltre (megbízóra), mint munkáltatóra tekintenek másért való felelősség terhe mellett, ami inkább a cél-vagyonelméletet irányába hat, addig kivételes esetekben az alter ego doktrína révén inkább a realitáselmélet felé fordul, anélkül, hogy a jogi személynek egy általános metafizikai realitást tulajdonítana.

3. A Gt. 30. § (1) bekezdése szerinti felelősség

A fentebb elmondottakra tekintettel, a Gt. a 30. § (1) bekezdése a vezető tisztségviselő ügykörében harmadik személy sérelmére elkövetett károkozását közvetlenül a társaság károkozó magatartásának tekinti. Ebből következik, hogy ha a vezető tisztségviselő nem az ügykörébe eső tevékenység során okoz kárt harmadik személynek, akkor az nem minősülhet a társaság magatartásának, és így a vezető tisztségviselő a magatartásáért személyében, mint önálló károkozó lesz felelős. A törvény nem enged választást a károsultnak: ha a gazdasági társaság vezető tisztségviselője a társaság tevékenységével összefüggő magatartása okozta a kárt, kártérítési igényt csak a társasággal szemben lehet érvényesíteni. Nem merülhet fel a társaság felelőssége akkor, ha a vezető tisztségviselő nem e jogkörében eljárva kerül kapcsolatba harmadik személlyel, és okoz kárt neki. 13 Mindebből következik, hogy a törvény kizárólagosságot állapít meg a vezető tisztségviselő és a társaság viszonylatában, tehát egyidejűleg ugyanazért a károkozó magatartásért nem terhelheti őket delikutális felelősség, ami pedig alapvető feltétele lenne az egyetemeleges kártérítő felelősségük megállapíthatóságának. Az egyetemleges felelősség lehetővé tétele a társaság és a vezető tisztségviselő tekintetében tehát véleményem szerint nem megalapozott, és dogmatikailag sem kidolgozott.

A vezető tisztségviselői magatartás betudhatóságával kapcsolatban egy hibás bírói joggyakorlatra is fel kell hívni a figyelmet. Az már a fentiek alapján megállapítható, hogy a vezető tisztségviselő közvetlen perelhetősége olyan kárkötelem esetén lehetséges, amikor magatartása azért nem számítható be a társaságnak, mert nem a pozíciójához kötődő jogkörével áll okozati összefüggésben. A jogalkalmazás során viszont kérdésként merült fel, hogy abban az esetben, amikor a vezető tisztségviselő bűncselekményt követ el, vajon-e magatartása betudható-e a társaságnak vagy sem? A Legfelsőbb Bíróság, egy jogeset kapcsán – melyben az alperes, mint adott kft, ügyvezetője, büntetőítélet értelmében a felperes és felsége sérelmére csalást követett el, amellyel nekik vagyoni kárt okozott arra a megállapításra jutott, hogy mivel a társaság vezető tisztségviselője bűncselekményt követett el kívülálló harmadik személyek sérelmére, e magatartása semmiképpen sem minősülhet az ügyvezető ügykörébe eső tevékenységnek, mert egyetlen gazdasági társaság tevékenységi körébe sem tartozhat bűncselekmény elkövetésének elősegítése. 14 A Legfelsőbb Bíróság e döntése később más bíróságok ítélkezéséhez is alapul szolgált. 15

A Legfelsőbb Bíróság itt egy alapvetően téves automatizmust állított fel, amikor lényegében kimondta, hogy amikor a vezető tisztségviselő harmadik személy sérelmére bűncselekményt követ el, az semmiképpen sem tudható be a társaságnak, vagyis magatartásával okozott károkért ő maga lesz személyesen felelős, anélkül, hogy a társaságot bármilyen kártérítési kötelezettség terhelné. Ez a megállapítás azonban, a Gt. 30. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazása szempontjából hibásnak tűnik. A társaság vagy a vezető tisztségviselő kizárólagos károkozásért való felelőssé tételében nem a magatartás puszta minősítése a rendező elv, hanem a vezető tisztségviselő magatartásának és vezető tisztségviselői jogkör kapcsolatának összefüggése, vagyis, hogy a vezető tisztségviselői károkozó magatartás beletartozik-e a vezető tisztségviselő jogkörébe vagy sem. Ebből a szempontból pedig a károkozó magatartás megnyilvánulási formája irreleváns, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a bűncselekmény elkövetésével való károkozás polgári jogi szempontból nem különbözik más deliktuális károkozó magatartástól, hiszen a bűncselekmény elkövetése is szerződésen kívüli jogellenes magatartás. Ezért, ha teszem azt, a vezető tisztségviselő akként irányítja és szervezi meg a társaság hatékony és nyereséges működését, hogy ezáltal környezetkárosító magatartást is folytat, akkor az így megvalósított bűncselekményt valójában vezető tisztségviselői minőségében, a társaság hasznára követi el, így magatartása betudható lesz a társaságnak, vagyis személyében nem felelős, és nem is lehet külső viszonyban vagyoni felelősségre vonni. Ugyanígy, ha a vezető tisztségviselő a társaság működéséhez szükséges számítógépes rendszer programját akként szerzi meg a társaságnak, hogy ezáltal szerzői, vagy szerzői jogokhoz kapcsolódó jogokat megsért, akkor külső kártérítési viszonyban ez a társaság magatartásaként jöhet számításba.

Ezen túlmenően, a Gt. 30. § (1) bekezdése a jogkörben történő eljáráshoz köti a betudhatóságot, vagyis nem alapvető feltétel a betudhatóság szempontjából, hogy az adott magatartás a társaság hasznára legyen. Ebből következik, hogy nem lehet kizárni automatikusan a betudhatóságot, akkor, amikor az adott magatartásra a vezető tisztségviselői minőség felhasználásával került sor, illetve akkor sem, amikor a magatartásra ezen státusz megléte biztosított lehetőséget. Így, ha a társaság vezető tisztségviselője szándékosan tévedésbe ejti a hitelezőt, és a társaság nevében, mint adós kölcsönügyletet köt vele, azzal a szándékkal, hogy később a kölcsönösszeget nem fizeti vissza, azaz sérelmére csalást követ el, akkor e magatartás esetén is – véleményem szerint – lehetőség van a társaságnak történő betudhatóságra, még akkor is, ha a kölcsönfelvételre nem közvetlenül a társaság érdekében került sor, mivel vezető tisztségviselői minőségét felhasználva, ezen státuszának megléte biztosította a vezető tisztségviselő számára azt a lehetőséget, hogy csalárd kölcsönügyletet kössön a hitelezővel.

Különös a Legfelsőbb Bíróság fent idézett álláspontja abból a nézőpontból is, ha más olyan jogintézménnyel kapcsolatos bírói joggyakorlatot vizsgálunk, ahol szintén jelentősége van annak ténynek, hogy az adott magatartás beletartozik e valamilyen ügykör ellátásába. A Ptk. 348. § (1) bekezdése alapján a károsulttal szemben a munkáltató a felelős, ha a munkavállaló a munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz. Helyesen mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében is, hogy az alkalmazottért való felelősség szabályainak alkalmazását nem zárja ki az, hogy az alkalmazott a munkaköri feladatában nem tartozó, esetleg a munkáltató által tiltott tevékenységgel okozza a harmadik személynek a károsodást, mivel a felelősség megállapításánál a károkozó tevékenységnek a munkaviszonnyal való összefüggésén van a hangsúly.16 Ez, a bírói gyakorlat17 értelmében akkor is így van, ha az alkalmazott károkozó magatartása bűncselekményt valósít meg. Ennek indoka pedig az, hogy – függetlenül attól, hogy az adott cselekmény bűncselekmény, vagy más szerződésen kívüli magatartás – azt kell vizsgálni, hogy a munkaviszonnyal összefüggésben, annak felhasználásával okozták-e a kárt, vagy, hogy maga a munkaviszony teremtett-e lehetőséget az adott bűncselekmény elkövetésére. Ilyen esetben ugyanis, akinek hasznára az adott munkaviszony létesült, méltányos és igazságos, hogy annak kockázatára legyen telepítve az e munkaviszonyból eredő, a munkaviszonnyal kapcsolatosan harmadik személynek okozott kár megtérítésének kötelezettsége is. Analógia útján, lényegében ugyanennek a megfontolásnak kell érvényesülnie a vezető tisztségviselői károkozásra, és ilyen formán belátható, hogy a társaság, illetve a vezető tisztségviselő személyes felelőssége nem attól függ, hogy a vezető tisztségviselő károkozó magatartása bűncselekmény-e avagy sem. Felelősségi szempontból különbség csupán annyiban van ezen analógia alkalmazása esetén, hogy míg a Ptk. 348. § egy közvetlen, kimentést nem tűrő helytállási kötelezettséget állapít meg a munkavállaló mögöttes felelőssége mellett arra az esetre, ha a munkáltató (társaság) vagyona a kárt nem fedezné, míg a Gt. 30. § (1) bekezdése közvetlen személyes felelősséget állapít meg, amely ilyen formán kizárólagosságot teremt, így nem biztosít mögöttes felelőst.

Külföldi jogirodalom, illetve joggyakorlat a fentieknek megfelelő álláspontot képvisel a vezető tisztségviselő harmadik személynek okozott károkért való felelősség terén. Igaz, a francia társasági jogban, a Code de Commerce L. 223-22., valamint L. 225-251-ben foglalt rendelkezései alapján a vezető tisztségviselők felelnek mind a társaság, mind pedig harmadik személyekkel szemben a vezető tisztségviselői jogkörben, vagy annak alkalmával kifejtett magatartásukkal okozott károkért. Ugyanakkor, a francia Legfelsőbb Bíróság (Cour de Cassation) által kialakított joggyakorlat18 értelmében – figyelemmel a jogi személy realitására – a vezető tisztségviselő e minőségükben eljárva okozott kár, a jogi személy (társaság) által okozott kárnak kell tekintetni, amiért a társaság személyesen, egyedüliként felelős, és a vezető tisztségviselők személyes felelősségét csak olyan magatartás esetén lehet megállapítani, amely egyértelműen elválasztható a vezető tisztségviselő megbízatásától (“fautes détachables”). Ez a joggyakorlat valójában oda vezet, hogy a vezető tisztségviselő a legtöbb esetben mindennemű személyes felelősség alól ld tudja magát menteni, és ezáltal kiüresíti a Code de Commerce hivatkozott rendelkezéseit. 19

Az angol jog – amint arról már szó esett – általános szabályként, a jogi személy (társaság) vonatkozásában a másért való felelősségi (vicarious liability) szabályokat rendeli alkalmazni munkavállalója, vagy képviselője által e jogkörében okozott károkért. Azzal kapcsolatosan, hogy mely magatartások számítanak a jogkörében kifejtetteknek, a Lordok Háza legutóbbi dön-téseiben20 megállapíthatónak találta a másért való felelősséget, amennyiben “eléggé szoros kapcsolat” (“sufficiently close connection”) mutatható ki a munkavállaló vagy a képviselő jogellenes magatartása és azon tevékenységi kör között, amelyet ezeknek a személyeknek alkalmazásuk, illetve eljárásuk során el kell látniuk. A tény, hogy jogellenes magatartás egyáltalán nem volt megengedve a munkáltató, vagy a képviselt (megbízó) által, illetve az, hogy nem a munkáltató, vagy a képviselt (megbízó) érdekében történt, nem akadályozza meg a másért való felelősség megállapítását, amennyiben az “eléggé szoros kapcsolat” tesztje teljesül, hiszen a munkáltató, illetve a képviselt (megbízó) teremtette meg az alkalmazással a károkozás lehetőségét. E rendező elvnek célja ugyanis a harmadik személy védelme. Kapcsolat tehát egy objektív értékelésen múlik: a képviselő (megbízó), vagy munkavállaló cselekedete, valamint a társaság tevékenysége között. 21

4. Szerződésszegés, illetve szerződésen kívüli jogellenes magatartás, mint az egyetemleges kötelezettség alapja

További kérdésként merülhet fel, hogy – figyelemmel arra, hogy egyetemleges deliktuális felelősség (Ptk. 344. §) olyan magatartások esetén is megállapítható, amikor az egyik károkozó magatartása szerződésszegésből, a másiké pedig szerződésen kívüli cselekvésből áll – előfordulhat-e olyan egyetemleges kötelezés, ahol társaság szerződésszegése és a vezető tisztségviselő be nem tudható magatartása, mint több károkozó akarategységben lévő két külön magatartása, közösen ugyanarra a károsodásra vezetnek.

Tételezzük fel, hogy van egy társaság, melynek vezető tisztségviselője egy adott ingatlanterület vonatkozásában bérleti szerződést köt a társaság nevében az ingatlan tulajdonosával. A vezető tisztségviselő a társaság keretei között környezetkárosító magatartást folytat melynek során a bérbe vett területre a vezető tisztségviselő veszélyes hulladékot szállíttat. A vezető tisztségviselő terhére megállapítást nyer, hogy a környezetkárosítás bűncselekményét valósította meg. A környezetkárosítás révén pedig az ingatlanon talajcserét kell végrehajtani, és csak ezt követően tudja csak értékesíteni a tulajdonos az ingatlanát egy későbbi vevőnek. Az ingatlan tulajdonosa aziránt fordul a bírósághoz, hogy a társaságot és a vezető tisztségviselőt egyetemlegesen a neki okozott abból eredő kárért, amely az ingatlanban okozott kár, a talajcsere elvégzésének költségéből, valamint abból tevődik össze, hogy a vevő miután tudomást szerez a károsításról jóval alacsonyabb áron hajlandó az ingatlant megvásárolni. Hivatkozásának alapja, hogy a kár két magatartás együttes behatásából, együttes károkozásából eredt: egyrészt a társaság, mint bérlő az ingatlant nem rendeltetésszerűen használta, ezáltal szerződésszegést követett el, a vezető tisztségviselő pedig bűncselekmény elkövetésével, mint szerződésen kívül magatartással okozott neki kárt. 22

A fenti példában a bíróság nem állapíthatja meg az egyetemlegességet, mivel a vezető tisztségviselő magatartása a jogkörében megvalósított magatartásának fog minősülni. Vagyis ugyanannak a személynek, valójában ugyanazon cselekményének értékeléséről van szó, amely ugyanahhoz a károsodáshoz vezetett; így kizárt az egyetemleges marasztalás lehetősége. Ha pedig a vezető tisztségviselő az ingatlanon sétálva, az ott lévő növényzetet egyéb módon szórakozásból károsítja, akkor ez a magtartás már nem tudható be a társaságnak, de egyetemlegesség azért nem lesz megállapítható, mivel itt valójában két külön személynek külön magatartásával okozott, és ráadásul két különböző kárról lesz szó, amely károkozások külön elbírálást igényelnek.

Ebből is következik, hogy nincs tehát olyan eset, amikor felmerülhetne a vezető tisztségviselő és a társaság deliktuális egyetemleges felelőssége.

II. A jogi személyiség áttörése

A bevezetőben említett Szakértői Javaslat indokolása szerint, amennyiben a jogi személy felelőssége áttörésre kerül, akkor megállapítható képviselőjének közvetlen felelőssége, amely a jogi személlyel való egyetemleges felelősségét eredményezheti.

Röviden áttekintve a felelősség-áttörésnek egyrészt a vezető tisztségviselő magtartásával kapcsolatos, másrészt – összehasonlítás céljából – a tag magatartásán alapuló eddig szabályozott tényállásait, így a jogszerűtlen gazdálkodás esetét [Gt. 30. § (3) bekezdés, Cstv. 33/A. §, Cstv. 63. § (3) bekezdés], a korlátolt felelősségével visszaélő tag felelősségét [Gt. 50. § (1)-(3) bekezdés], valamint a konszernjogi felelősséget [Gt. 54. § (2) bekezdés], megállapítható, hogy egy elem mindhárom tényállás esetében közös: a vezető tisztségviselő, illetve a tag csupán a már megszűnt társaság ki nem elégített hitelezői követelésekért kötelesek helytállni. Ez pedig feltételes, közvetett, vagyis mögöttes felelősséget eredményez. Ugyanis, ha a felelősség-áttörés mozzanatait a felelősség-megállapítás során szakaszokra kívánjuk bontani, akkor megállapíthatjuk, hogy e jogtechnika valójában három elkülönülő elemből áll. Először áttörjük a jogi személy elkülönült jogalanyiságát, fellebbentjük a társaság leplét, amely által a kívülálló harmadik személy közvetlen jogviszonyba kerülhet a társaság tagjával, vezető tisztségviselőjével. Ezt követően állapítható meg törvényi rendelkezések alapján a tag, vagy vezető tisztségviselő felelőssége, majd: harmadik mozzanatként a jogi személy elkülönült jogalanyisága, illetve a társaság leplét visszabontásra kerül. E három mozzanattal lehet leírni a felelősség-áttörés alapján megállapított korlátlan tagi, vagy vezető tisztségviselői felelősséget, amely akkor lép működésben, ha a közvetlen helytállásra kötelezett társaság nem tudta kielégíteni a hitelezői követeléseket. A felelősség-áttörés révén elért felelősségi alakzat leginkább a Ptk. 348. § (1) bekezdésében szabályozott esethez hasonul, ahol szintén, ha a munkáltató (társaság) a munkavállaló alkalmazási körébe harmadik személynek okozott kárért vagyoni viszonyai miatt nem tud helytállni, annak megszűnése után közvetlenül a munkavállaló ellen lehet fordulni. Mivel pedig mögöttes felelősségről van szó, nem lehet egyidejűleg a társaságot is és a tagot, illetve vezető tisztségviselőt kötelezni, vagyis elképzelhetetlen az egyetemleges felelősség. 23

Összefoglalva, e tanulmány arra a kodifikációs kísérletre kívánt reflektálni, amely – igaz, csak bizonyos esetekben – de elképzelhetőnek tartotta volna, hogy a vezető tisztségviselő és a társaság egyetemleges deliktuális felelőssége is megállapítható legyen. Ez azonban, amint annak részletes kifejtésére ezen tanulmány megpróbálkozott, kivihetetlen, és nincs olyan helyzet, még kivételesen sem, ahol dogmatikai alapok sérelme nélkül, egyetemleges deliktuális felelősséget lehetne a társaság és a vezető tisztségviselőre egyidejűleg megállapítani, és remélhetőleg későbbiekben sem alakul ki olyan jogalkotói szándék, amely ezzel ellentétesen kívánna rendelkezni. Amennyiben pedig a vezető tisztségviselőt, a társasági hitelezőket károsító visszaélésszerű magatartása miatt személyében is felelőssé kívánjuk tenni, e célra a jogszerűtlen gazdálkodás jogintézménye szolgál a jelenleg hatályos Gt. és Cstv. rendelkezései alapján.

* www. parlament. hu/irom38/05949/05949-0076.

JEGYZETEK

1 Szakértői Javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez. Szerk.: Vékás Lajos – Complex kiadó, Budapest, 2008.

2 www. irm. gov. hu

3 Kisfaludi András: Társasági Jog – Complex Kiadó, Budapest, 2007. 160161. o.

4 Savigny által kidolgozott, majd Puchta révén továbbgondolt fikciós elmélet alapján a jogi személy puszta fikció, és nem vettek tudomást arról, hogy a jogi személyek valóságos jogalanyokként viselkednek, vagyis elméletük szerint, ügyintézőik sem képviselőikként, sem pedig a jogi személy cselekvéseként sem járhattak el. Lenkovics Barnabás – Székely László: Magyar Polgári Jog: A személyi jog vázlata – Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2000. 36-37. o.

5 Szladits Károly: A Magyar Magánjog. Kötelmi Jog. Különös Rész. Kártérítési kötelmek jogellenes magatartásból – írta: Marton Géza – Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1941. 917. o. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a két világháború közötti magyar jogirodalom és jogelmélet a Brinz által hirdetett célvagyonelméletet fogadta el, mely szerint annál a vagyonnál, ami egy meghatározott célhoz tartozik, ott maga a cél pótolja a hiányzó személyt, így a cél maga a jogi személy, képviselői pedig mint fiduciáris jogosítottak valójában a cél jogait gyakorolják. Lenkovics Barnabás – Székely László: i. m. 38. o. Szladits Károly például a jogi személy fogalmát a következő módon határozta meg: Az egyes emberek szervezete bizonyos célkitűzést kíván meg, azonkívül pedig cégképviselőket, akik a rendelkezésükre bocsátott gazdasági erőket a kitűzött cél szolgálatára állítják. Ezen célszervezet jogait tehát annak külön gazdasága érdekében a célképviselők valósítják meg, és ugyanők teljesítik – a célszervezet rovására (terhére) – a célszervezet kötelezettségeit. Az ilyen önállósított célszervezetet nevezzük jogi személynek. Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata. Első rész. – Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1933. 57. o. Ezen túlmenően is helytelen elképzelésnek tartotta, hogy a jogi személy szervei nem a jogi személy helyett cselekszenek, mint képviselők, hanem maga a jogi személy cselekszik e szervek által, mint ahogyan azt a realitáselmélet hirdette, Szladits Károly: A Magyar Magánjog, Általános Rész. Személyi Jog – írta: Szladits Károly – Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1941. 633. o, A célvagyonelmelet értelmében tehát – eltérően a realitáselmélettől – a jogi személy képviselőinek magatartása nem saját, hanem képviselőjének, megbízottjának magatartása, A jogi személy önálló vagyoni felelőssége tekintetében ez annyit tesz Szladits Károly szerint, hogy jogi személy intézőszerve, e szerv tagja vagy más képviselője ügykörének ellátása körében kifejtett magatartása nem minősül a jogi személy saját magatartásának, de az ennek során harmadik személynek okozott kárért tárgyi, vagyis alanyi vétlenség igazolásával ki nem menthető felelősséggel tartozik, Szladits Károly: uo. 633. o. Ebből következik, hogy ezen elmélet szerint, a jogi személy a képviselőjének ügykörében elkövetett harmadik személynek okozott kárért kimentést nem tűrő másért való felelősséggel, helytállási kötelezettséggel tartozik -a jelenlegi szabályozásban analógiát keresve az alkalmazottért való Ptk. 348. § (1) bekezdésben szabályozott különös felelősségi tényállást találhatjuk meg – míg a realitáselmélet a képviselő magtartásáért a jogi személy magatartásáért tekinti, így az ezen magtartással okozott károkért, mint saját magatartásáért felel, amely a jelenlegi szabályozás tekintetében a Ptk. 339. § (1) bekezdés alapján felelősséget alapozná meg. A két világháború közötti kereskedelmi jogban a kereskedelmi társaságok esetében a vezető tisztségviselőkért való felelősség (a részvénytársaság esetében az igazgatósági tagok felelőssége tekintetében) még inkább a célvagyonelmélet uralmát tükrözte, A korlátolt felelősségű társaságról és a csendes társaságról szóló 1930. évi V. törvénycikk 65. § már úgy rendelkezett, hogy a társaság felelős azért a kárért, amelyet ügyvezetői és alkalmazottai az ügykörükbe eső tennivalók teljesítése közben harmadik személynek vétkesen okoztak. Fehérváry Jenő értelmezésében azonban a társaság felelősség. ilyenkor ügyvezetőjének és alkalmazottjának károkozásáért tárgyi felelősség. Fehérváry Jenő: Magyar Kereskedelmi Jog rendszere – Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1936. 236. o. Vagyis az ügyvezetők károkozó vétkes magatartása nemcsak az ő magánjogi felelősségüket, hanem a társaság kártérítő kötelezettségét is megállapítja. Kuncz Ödön: A magyar kereskedelmi – és váltójog tankönyve – Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1938. 216. o. Összefoglalva tehát a társaságot tárgyi helytállási kötelezettség terhelte képviselőik magatartásáért, és a harmadik személy közvetlenül csak akkor fordulhatott a károkozó “ügyintézők” ellen, amennyiben a társaság a kárt nem volt képes megtéríteni, vagyis a konkrét károkozónak a kár megtérítése tekintetében mögöttes felelőssége volt.

6 Nochta Tibor: A magánjogi felelősség útja a társasági jogban – Dialóg Campus Kiadó, Pécs-Budapest, 2005. 149. o.

7 Francois Terré – Philippe Simler – Yves Lequette: Droit Civil. Les obligations. – Dalloz, Paris, 1999. 650-651, o.

8 “.. le droit considére que les dirigeants d’une personne morales…. , ses organes, font corps en quelque maniére avec elle, de sorté que leur faute est sa faute aussi. ” Jean Carbonnier: Droit civil. Les obligations. – Thémis Droit Privé, Presse Universitaire De France, Paris. 405-406. O. Lásd ugyanerre: Philippe Merle – Anne Faucbon: Droit commercial. Sociétés commerciales – Dalloz, Paris, 2000. 118. o., valamint Paul Le Cannu: Droit des Sociétés – Domat droit privé, Montchrestien 2. édition, Paris 2003., 283. o.

9 Cbarleswortb & Morse: Company law. Sixteenth edition. – Sweet & Maxwell, London, 1999. 23. o.; lásd erről még: Sa lmon d and Heuston: Law of Torts. Nineteenth edition. – Sweet and Maxwell, London, 1987 480. o” illetve Gomr and Davies’: Principles of Modern Company Law – Sweet & Maxwell, London, 2003. 165. o.

10 Lennards Carrying Co. v. Asiatic Petroleum [1915] A. C. 705, HL. Gower and Davies’: i. m. 172. o.

11 Tesco Supermarkets Ltd. v. Nattrass [1972] A. C. 153, HL. A konkrét ügy hátterében a Trade Description Act 1968. 11 § (2) bekezdésében foglalt kötelezettség megszegése állt, amely a kártérítő felelősség megállapításához szubjektív tudati állapotot követelt meg,

12 Meridian Global Funds Management Asia Ltd. v. Securities Commission [1995] 2. B. C. L. C. 116, PC.: A konkrét esetben egy Új-Zélandi törvény azon előírásnak a társaság befektetési üzletágnak két vezetője általi megsértéséről volt szó, amely szerint, ha a társaság, valamely más társaságban részvényszerzés útján részesedést szerez, azt köteles az erről való tudomásszerzésről haladéktalanul bejelenteni a hatóságnak.

13 Kisfaludi András: i. m. 160. o.

14 Legf. Bír. Pfv, I. VI. 20. 520/2002 – BH. 2004. 408.

15 Győri ítélőtábla Pf. I. 20. 198/2005.; Pécsi Ítélőtábla Pf. IV. 20. 257/2006.

16 P. törv. I. 20. 961/1985. -BH. 1986. 230; Pfv. III. 20. 976/1999.

17 P. törv. III. 21. 027/1982. – BH. 1983. 443.; Zala Megyei Bíróság 3. Pf. 21. 071/1999. – BDT. 2001. 358.

18 Cass. com. 27 janv. 1998: Bull. Joly 1998, p. 535, § 173.

19 Paul Le Cannu: i. m. 283. – 284. o.

20 Lister v Hesley Hall Ltd. [2001] 2 All E. R. 769., HL; Dubai Aluminium Company Ltd. V Salaam [2003] l. B. C. L. C. 32, HL

21 Gower and Davies’: i. m. 166. o.

22 Lásd ezzel kapcsolatban: Legf. Bír. PfV. III, 22. 128/1998. – BH 2001. 113.

23 Ha pedig a nemzetközi tendenciákra figyelünk, megállapíthatjuk, hogy például a francia “Paction en comblement du passif social”, valamint az angol “wrongful trading” a magyar jogszerűtlen gazdálkodással azonos felelősségi elvek mellett nyertek szabályozást nemzeti jogukban.