Interjú dr. Kőrös András nyugalmazott kúriai tanácselnökkel, a Családi Jog főszerkesztőjével a folyóirat közelgő éves konferenciája és a bírósági közvetítésről szóló új könyv kapcsán

Dr. Kőrös András 1975-ben végzett az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. 1977-től bíró Budapesten, 1988-ban a Legfelsőbb Bíróság (Kúria) tagja, 1997-től a családjogi tanács elnöke és 2008-tól a Polgári Kollégium elvi előkészítő csoportjának vezetője volt. 2015-ben történt nyugdíjba vonulása óta a Kúria elnöke által létrehozott Új Ptk. Tanácsadó Testület tagja. Közel hatvan publikációja jelent meg, többek között az 1995-2007 között négy kiadást megért, nagysikerű „A családjog kézikönyve” c. társszerzőként írott és általa szerkesztett könyv. A Családi Jog c. szakfolyóirat főszerkesztője. 1998 óta a Nemzetközi Családjogi Társaság (ISFL) tagja, melynek nemzetközi konferenciáin többször tartott előadást. Évtizedek óta oktat a budapesti Eötvös Loránd és a Pécsi Tudományegyetemen, valamint a bírók, közjegyzők, ügyvédek és gyámügyi munkatársak részére szervezett tanfolyamokon, rendszeresen szakvizsgáztat. 1998-tól részt vett az új Polgári Törvénykönyv Családjogi Könyvének kidolgozásában, ennek folytatásaként a Polgári jog III/VI. Családjog kötetének szerkesztője és társszerzője. Bírói munkásságát a Juhász Andor Díj arany fokozatával (2015), oktatói tevékenységét Pro Notariis Hungariae Díjjal (2008) és egyetemi docensi címmel (ELTE 2015) ismerték el.

A Családi Jog folyóirathoz kapcsolódóan 2011 óta szinte minden év tavaszán megrendezésre kerül egy családi jogi tematikájú konferencia. Hogyan merült fel annak idején egy ilyen rendezvény megszervezésének a gondolata és milyen visszhangot kapott?

A Családi Jog folyóiratot a HVG-ORAC Kiadó 2003 júniusában indította, mint egyetlen országos családjogi kérdésekre szakosodott szakmai lapot. Az elgondolás, hogy a családjog, gyermekvédelem és az ezekhez kapcsolódó háttértudományok, mint például a pszichológia, pedagógia, orvostudomány, szociológia megjelenjenek a hasábjainkon tanulmányok, interjúk, kerekasztal beszélgetések formájában, segítve ezzel a jogalkalmazókat az aktuális problémáik megoldásában – úgy vélem – alapvetően bevált. Mégis: nyolc év után kiderült, hogy – bármennyire érdekes, egymással vitatkozó álláspontok kapnak is helyet a lapban – a „holt betűk” nem rendelkeznek azzal a közvetlen meggyőző erővel, nem adnak olyan azonnali, „csattanós” reagálási lehetőséget, mint az élőszóban elhangzó érvelések. Ezért döntött a szerkesztőbizottság, a kiadóval együtt arról, hogy kezdjünk el egy konferencia sorozatot, amely minden évben napirendre tűzi a legégetőbb kérdések szóbeli megtárgyalását. És bevallom, a lap ily módon való népszerűsítése sem volt mellékes cél.

A rendezvény elnevezése annyiban állandó, hogy gyakorló szakembereknek szól. Milyen szakmai feladatok teljesítéséhez nyújthatnak a konferenciákon elhangzottak segítséget és mennyiben szólnak az előadások nem jogi végzettségű szakembereknek?

A célközönség valóban elsősorban a gyakorló jogászok: bírák, ügyvédek, közjegyzők, gyámügyi szakemberek köre. Túlnyomó részt olyanok jelentkeznek a konferenciáinkra, akiknek az ambíciója túlmutat mindennapi munkájuk korrekt elvégzésén, egyrészt ahhoz kívánnak mélyebb ismereteket szerezni, másrészt kitekinteni más jogalkalmazási területekre. De a lényeg nem ez, hanem kritikus kérdésekben a különféle nézetek, más vélemények megismerése, ezáltal a saját érvrendszer fejlesztése, gazdagítása. Magyarországon sajnos a közéleti és a szakmai vitakultúra köztudottan igen alacsony szinten áll. Még tudományos publikációkban is találkozni azzal a jelenséggel, hogy egyesek nem hivatkoznak más, általuk nem kedvelt szerzők alapvető munkáira, mert még vitapartnernek sem tekintik őket. Nos, a mi konferenciáink időbeosztása úgy van kialakítva, hogy minden egyes előadás után negyed órát hagyunk arra, hogy bárki a résztvevők közül hozzászólhasson az elhangzottakhoz, elmondhassa nézeteit, véleményét, számolva azzal, hogy az ellenvéleménnyel rögtön szembesülhet. A rendezvényen természetesen nem csak jogászok vehetnek részt, mivel a családjog mindenkinek az életében jelen van, akár tud róla, akár nem, és úgy érzem, „laikusként” is profitálhat az elhangzottakból.

Megszokott megoldássá vált az, hogy az előadások mellett egy vagy több kerekasztal-beszélgetésre is sor kerül. Milyen előnyei mutatkoztak az évek során a vitatott témák ilyen jellegű tárgyalásának?

Az előzőekhez kapcsolódik a kerekasztalok alkalmazása is. Meghívunk olyan neves szakembereket, akik egy-egy kérdéskört – hivatásuknál fogva – különböző aspektusból látnak: például a szülői felügyeleti kérdésekben bírót, gyámügyi szakembert, pszichológust, a házassági vagyonjogi szerződések témájában a bíró mellett ügyvédet, közjegyzőt stb. Ezek a szakemberek körüljárják az adott témát, egymással vitatkozva, beszélgetve, és ebbe a diskurzusba bekapcsolódhatnak a konferencia résztvevői is. Ez a metódus egyrészt érdekes, leköti a hallgatóság figyelmét, másrészt a leginkább alkalmas az álláspontok ütköztetésére. Gondolkodjunk közösen, beszéljük meg a gondolatainkat, ami természetesen nem azt jelenti, hogy kötelező lenne valamiféle „katarzist”, erőltetett közös álláspontot létrehozni.

Valamennyi évben kap a Családi Jog folyóirat konferenciája egy olyan alcímet, amely lehetőség szerint jellemzi az adott év konferencia-programját. A korábbi években alkalmazott alcímek – így a „Mit ér az ember, ha családtag?” (2015-ben), illetve ”Szülők egymás ellen – segíthet-e a családjog?” (2014-ben) – milyen kérdések tárgyalására fókuszáltak?

A konferencia alcímeink szándékoltan kissé provokatívak, arra szolgálnak, hogy az érdeklődőket megszólítsák, egy rövid, lényegre törő kérdést tegyenek fel, amely a konferencia fő tematikájához kapcsolódik. Maguk az egyes témák, nyilvánvalóan szélesebb körből merítenek, hiszen az állandó főcím: „Mindennapi családjog” az adott évben a családjog legaktuálisabb kérdéseire próbál válaszokat keresni. Ezért szinte minden eddigi konferenciánkon megjelentek az élettársi és a házastársi vagyonjogi gyakorlat, a gyermekvédelem, szülői felügyelet, a családon belüli erőszak problémái, nemcsak családjogi, hanem emberi jogi szempontból is. Jogszabály változások korát éljük, talán túlzottan is sok az alkalmazandó új joganyag, ebben is igyekszünk segíteni az érdeklődőket, például az új Ptk. és az átmeneti rendelkezések témájában is tartottunk előadásokat. Több konferenciánkon szerepeltek nemzetközi magánjogi kérdések is: a gyermek jogellenes elvitele, az Európai Unió tartási rendelete, a magyar ügyek kimenetele az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt stb.

Az idén, 2016. május 26-án a Benczúr Hotelben megtartásra kerülő rendezvény a „Szorítóban” alcímet viseli. Mennyiben jellemző ez a kifejezés a családtagok jogviszonyaira és jogvitáira?

Ez tényleg egy szó szerint „ütős” alcím, hiszen a pereskedő felek vitáját illetően egy bokszmérkőzés képzetét kelti. Sajnos, sok esetben ez megfelel a valóságnak: csaknem 40 éves bírói pályafutásom során számos olyan üggyel találkoztam, ahol a volt házastársak, élettársak között nem is a per – jogi értelemben vett – megnyerése volt a cél, hanem a másik fél lejáratása, kikészítése, „kiütése”. És sajnos ez az ütés sokszor nem az ellenfélen, hanem – nyilván nem szándékoltan – a gyermeken csattan. Ráadásul, napjainkban a családjogi perek egyre kiélezettebbek, nagy vagyonok sorsáról, gyermek külországba vitelének lehetőségéről kell dönteni, ahol bizony a felek között nem ritkák – a boksznyelvre visszatérve – az övön aluli ütések sem. Az idei konferencia körbejárja a legütősebb kérdéseket: a cégbe mentett vagy elrejtett házastársi közös vagyon megfoghatóságát, az élettársak vagyoni viszonyainak kezelhetőségét, és nagy figyelmet fordít a legrázósabb eljárásjogi kérdésekre, a jövedelmek bizonyításának nehézségeire és a bizonyítás személyiségi jogi határaira, amelyekről két előadás is fog szólni. A hagyományos délutáni kerekasztal pedig a Ptk. hatályba lépése óta legvitatottabb kérdésben nyújt lehetőséget kulturált eszmecserére: a gyermek mint „közös tárgy” címmel a közös szülői felügyelet és a váltott gondoskodás perspektíváit tűzi napirendre. A meghívott, neves bíró, ügyvéd valamint pszichológus kollegákat – ez az elmondottak fényében talán nem meglepő – úgy kértük fel, hogy az ellentétes álláspontok hangot kapjanak. A problémák gyakoriságára tekintettel ez évi konferenciánkat nyugodtan illethetnénk a „mindennapi pereink” elnevezéssel is.

Az utóbbi években előtérbe került Magyarországon a közvetítés, azaz a mediáció mint a konfliktusok, viták egyik ún. alternatív rendezési módja. Sokat és sokszor beszéltünk róla, 2014-ben az említett tavaszi családjogi konferencián is kerekasztal-beszélgetés tárgya volt; mi indokolhatja az ez iránt támadt érdeklődést?

A szülők, házastársak közötti perek éleződését az érintett felek, de – megkockáztatom – az egész társadalom rosszul éli meg. Ennek ellenpólusaként már az 1990-es évektől megjelent több területen az alternatív vitarendezés legkedvezőbb módszere: a mediáció, eleinte civil kezdeményezésként. 2002-ben törvény született a magyarul közvetítői tevékenyégre keresztelt mediáció folytatásának feltételeiről, szervezeti kereteiről. Elsődleges cél a felek megegyeztetése volt még a pert megelőzően jogvitás kérdéseikben. A mediáció lényege ugyanis, hogy a vitás kérdéseiket a felek, szakember segítségével maguk oldják meg, és megállapodásuk önkéntesen, hatósági kényszer nélkül végrehajtható, a tartós kapcsolatokban pedig megőrzi a bizalmat közöttük. Nagy kérdés volt, hogyan kapcsolódjon a mediáció a bírósági eljáráshoz, ezért 2009–2010-ben kísérleti program folyt három kiválasztott bíróságon, amely igazolta, hogy a perbe vitt jogvita megoldásában is komoly esélye van a megegyezésnek, ha megfelelő szakértelemmel vezetjük a feleket a megoldás felé.

2012-ben törvénybe iktatták a bírósági közvetítés lehetőségét, módosítva a Polgári perrendtartást, hogy különböző kedvezményekkel inspirálják a feleket a mediáció igénybe vételére és megfelelő eszközöket adjanak a bíró kezébe ennek elősegítésére. Az Országos Bírósági Hivatal hatékony támogatásával alakult ki az a rendszer, amely a bíróságon belül nyújt személyi és tárgyi feltételeket a mediáláshoz, végső megoldásában lehetővé teszi ezt a tevékenységet bírák, titkárok, rendelkezési állományba helyezett bírák részére is. A folyamatot jelentősen meggyorsította, hogy a 2014. március 15-én hatályba lépett Ptk. a szülői felügyelettel kapcsolatos ügyekben – a gyermek érdekében – a bíróság és a gyámhivatal részére kötelezően elrendelhetővé teszi a közvetítést, pontosabban annak megkísérlését. Ezáltal a perek gyorsabb és békés befejezésére irányuló társadalmi és egyéni igény „összeér”, ami – ha elterjed – kedvező irányba kanyaríthatja az említett negatív jelenségeket.

A Családi Jog folyóirathoz kötődő rendezvényeket szervező HVG-ORAC Kiadónak ebben a hónapban jelent meg egy új kiadványa, mely szintén a mediációval foglalkozik. Mennyiben más ez a kötet, mint a piacon már kapható többi, közvetítéssel foglalkozó könyv?

Ez a könyv célzottan a bírósági közvetítéssel foglalkozik, annak igénybe vételéhez nyújt segítséget, mégpedig gyakorlat-orientáltan; eddig a mediáció témában ilyen kötet nem látott napvilágot. Alapja az a 2012-2014 között végzett munka, amelyet az OBH elnöke által létrehozott mediációs munkacsoport fejtett ki, amelynek bíró, ügyvéd, pedagógus foglalkozású tagjai voltak, vezetője pedig nemzetközi és a kísérleti programban hazai tapasztalatokat szerzett kolleganő, aki PhD doktori disszertációját is ebben a témában védte meg. A könyv szerzői – beleértve engem is – ennek a munkacsoportnak a tagjai, akik az említett két év alatt szerzett munkájuk eredményét, tapasztalataikat, azok továbbgondolt változatát tárják az olvasók elé, segítségképpen a békés megegyezésre hajlóknak. A korrektség kedvéért hozzáteszem, hogy e munkacsoport megbízatásának lejártát követően is működött egy bírósági közvetítés munkacsoport, amely a korábbinak a munkájára építve, lényegében az „aprómunkát” végezte el, kizárólag bírósági berkekben működő szakemberekkel. Koncepcionális hibának tartom viszont, hogy a mostani trend szerint a bírósági közvetítés teljesen bezárkózna, mintegy „zárványként” működne a mediáció rendszerében – csak a megindult perhez kötődve, csak a kijelölt bírák, titkárok által végezhetően -, amikor e jogintézmény célja éppen az lenne, hogy minél szélesebb palettáját tárja a piaci – nem piaci mediáció teljes körében a megegyezni kívánóknak, lehetővé téve, hogy a számukra legszimpatikusabb, legjobban felkészült szakemberhez forduljanak. És ezáltal már a per előtt igénybe vehessék a közvetítést.

A kötet bírósági közvetítésről szól, de nem egy szűkebb közönségnek, hanem, ahogyan a cím második fele felhívja erre a figyelmet, mindenkinek. Miként kell ezt érteni? Mennyiben forgathatja haszonnal a nem jogász érdeklődő?

Külföldön sorra jelennek meg a laikusoknak is szóló könyvek a mediációról, a „mindenkinek” szót például egy hasonló című francia könyv címéből vettük. A nem jogász érdeklődőket a könyv megismerteti a mediáció alapjaival, szövege olyan stílusban íródott, hogy azt mindenki megérti, például a jogszabályok bonyolult megfogalmazásait lábjegyzetben közöljük, a főszöveg köznapi nyelven szól az olvasókhoz. Fontos megemlítenem viszont, hogy a könyv a bíróságon polgári ügyekben folyó közvetítéssel foglalkozik, annak minden aspektusát – bíró, ügyvéd, mediátor szemszöge, mediáció határon átnyúló ügyekben – megvilágítva, ám nem tér ki olyan, egyébként fontos, de önálló feldolgozást igénylő témakörökre, mint például a munkaügyi, az egészségügyi vagy a büntetőjogi mediáció és nem foglalkozik a közjegyzők mediációs tevékenységével sem, amelyekkel kapcsolatban egyébként több mértékadó jogirodalmi mű áll rendelkezésre.

A kiadványban iratminták is találhatók, ami a gyakorlatias megközelítést támasztja alá. Ezeket tekinthetjük-e a gyakorlatban már bevált megoldásoknak?

Ezzel kapcsolatban statisztikákról nem tudok beszámolni, a bíróságokon alkalmazható mintákról van szó, amelyeket mint szerzők „javasolt iratminták” címén vettünk be a kötetbe. A magam részéről csak a lehető legszükségesebb körben vagyok híve az „uniformizálásnak”, tartalmilag nagyon sokféle megfogalmazás, megoldás lehet jó, amit a fél és ügyvédje vagy a bíró annak gondol; természetesen a jogszabályok által előírt kellékekkel a tájékoztatóknak, kérelmeknek, végzéseknek rendelkezniük kell. Bízzunk a bíróban, hogy szájbarágás nélkül is képes a feladatát hatékonyan teljesíteni! Egyébként majd a bírói gyakorlat eldönti, mi válik be és mi nem. Ennek tükrében a jogszabályok, utasítások is módosíthatók.

Sokan és sokszor fejezik ki kétségeiket azzal kapcsolatban, hogy mennyiben lehet a mediáció sikeres megoldás, mennyiben alkalmazható egyáltalán itthon. Milyen érvekkel győzhetők meg a kételkedők akár a közvetítés, akár kifejezetten a bírósági közvetítés érdemeiről és eredményeiről?

Először is látnunk kell, hogy ezen a területen a kis eredmény is eredmény. Ha háromszáz közvetítésre utalt ügyből tíz fejeződik be megállapodással, amelyet a bíróság – részben vagy egészben – egyezségként jóváhagyhat, már jobb lehet a közérzetünk. Nem szabad türelmetlennek lenni, sietni, kiemelkedő statisztikákat várni; hosszú folyamat, amíg az emberek eljutnak a ”ha per úgymond, hadd legyen per” szemlélettől addig, hogy a békés megegyezés szándékával induljanak a vitarendezéshez. Fontos az is, hogy a közéletben, a médiában milyen mintákat látnak. Induljunk ki abból, hogy mindenkinek jobb a béke, a volt házastárssal, szomszéddal, üzleti partnerrel a jövőbeni elkerülhetetlen együttműködés esélye, mint az idegölő pereskedés. És ugyanez igaz a bíróság oldaláról is: Guy Canivet, a francia Semmitőszék tiszteletbeli elnöke ezt szépen fejezte ki, amikor ezt mondta: „…a jogvita békés megoldása megfelel az igazságszolgáltatás modern felfogásának, egy olyan igazságszolgáltatásnak, amely megfigyel, elősegíti a megegyezést, megkönnyíti a végrehajtást, vigyáz a felek közötti jövőbeni kapcsolatra, amely megóvja a társadalom szövetét.” Ami mindenkinek érdeke, annak sikerében miért kételkedjünk?

Az interjút készítette: Dr. habil. Szeibert Orsolya egyetemi docens