„Utak és útvesztők”

Interjú dr. Kőrös András nyugalmazott kúriai tanácselnökkel, a Családi Jog főszerkesztőjével a folyóirat közelgő éves konferenciája kapcsán

A Családi Jog folyóirat és a HVG-ORAC Kiadó éves, „Mindennapi családjog” című konferenciájának alcímeként idén a „Meddig mehetünk el?” kérdés fogalmazódik meg. Mit jelent ma és miért fontos ez a kérdés a család, a családjog, a gyermek és a szülők együttműködése szempontjából?

A folyóirat szerkesztőbizottsága, a Kiadóval karöltve, 2011 óta minden év májusában rendez konferenciát a családjog aktuális gyakorlati kérdéseiről. Mondhatnánk úgy is, hogy ez ma már hagyománynak tekinthető, mint ahogy hagyomány az is, hogy a „Mindennapi családjog” állandó cím mellett konferenciáinknak van egy „hívócíme” is, ami egyrészt az érdeklődés felkeltését szolgálja, másrészt kijelöli az adott év témáinak központi gondolatát. Ilyen volt például 2015-ban a „Mit ér az ember, ha családtag” alcím, amely a családjogi témák elsődlegesen emberi jogi és gyermekjogi szempontú vizsgálatára utalt, vagy 2016-ban a „Szorítóban”, mivel akkor a családjogi perek „ütős” kérdéseivel foglalkoztunk, például a jogellenesen beszerzett bizonyítékok felhasználásával. 2017-ben pedig a „Változások sodrában” alcím az új nagy Kódexek (Ptk., Pp.) bevezetéséhez kapcsolódó témákat jelölt, a gyermekvédelem – változó szabályok ellenére – 20 éve megoldatlan problémái mellett.

Idén a „Meddig mehetünk el” alcím kétféleképpen is értelmezhető: földrajzilag és átvitt értelemben, azaz hogy meddig terjed az európai uniós rendeletek és a nemzetközi magánjogi szabályozás hatóköre, melyek a jog határai a legszemélyesebbnek tekinthető családi viszonyokban, mit tehet meg és mit nem a jogalkalmazó problémás helyzetek, például a szülők együttműködésének teljes hiánya, a gyermek szexuális bántalmazásának gyanúja vagy a gyermektartás alapjául szolgáló jövedelem eltitkolása esetén. Mik a megoldás lehetséges útjai és melyek az útvesztői? Ezekre a gondolatokra fűződik fel tehát a program.

Hagyomány az is, hogy a délelőtti előadásokat délután nem jogász szakértők bevonásával tartott kerekasztal beszélgetések követik, és valamennyi témába bekapcsolódhatnak a résztvevők is: mind az előadások, mind a kerekasztal beszélgetések után hagyunk időt a kérdésekre, hozzászólásokra, vitára. Ezeknek a konferenciáknak a sikere – azt hiszem, sikernek mondhatom, hogy évről évre megtöltjük a Benczúr Hotel nagytermét – abban rejlik, hogy közösen gondolkodunk a résztvevőkkel, ami persze egyáltalán nem az egyformán gondolkodást jelenti.

Tudjuk, hogy a családjogban is egyre jelentősebbé válnak a nemzetközi elemet tartalmazó tényállások. Ezek rendezésére egyrészt az Európai Unió rendeletei szolgálnak, amelyek jelentősen csökkentették a nemzeti kollíziós jogalkotási hatáskört. Emiatt a nemzetközi magánjogi kódexet többször is módosítani kellett. Miért volt fontos mégis egy új nemzetközi magánjogi törvény megalkotása és milyen igényekre reagál az új kódex?

Korábban azt mondták, hogy – Eörsi Gyula kifejezésével élve – „a családjog országutaktól távol eső, csendes terület”, amely a legtovább marad a nemzeti jog hatókörében az eltérő hagyományok, kultúra, szokások miatt. A nemzetközi mobilizáció, az Európai Unión belül a munkaerő szabad áramlása azonban ezt a felfogást meghaladta, és mára a családjogban, ha nem is a jogegységesítés, de a jogharmonizáció elkerülhetetlenné vált. A házastársaknak, családtagoknak nyilvánvaló igénye a kiszámíthatóság, a jogbiztonság akkor is, ha nem azonos az állampolgárságuk, különböző országokban laknak: tudniuk kell, hogy melyik ország hatóságai jogosultak és kötelesek eljárni az ügyükben, mely jogrendszer szabályai kerülnek alkalmazásra, és így tovább. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi évtizedben a családjog lett az EU-jog legdinamikusabban fejlődő területe, amit az újabb és újabb rendeletek és rendelet előkészítő dokumentumok jeleznek, gondoljunk a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban irányadó Brüsszel IIa. rendeletre, a 2009-es Tartási rendeletre, a bontással és a különválással kapcsolatos megerősített együttműködésről szóló Róma III. rendeletre. Az utóbbi évek fejleménye a házassági vagyonjogi rendszerekre és a bejegyzett élettársi kapcsolatok vagyonjogi hatásaira is kiterjedő, megerősített együttműködés keretében elfogadott szabályozás, amelynek Magyarország egyelőre nem részese.

Hazánknak az uniós tagállamokon kívüli országokkal való viszonyában természetesen továbbra is nagy jelentősége van a multilaterális és a kétoldalú nemzetközi egyezményeknek, amelyek – a magyar jogba beépülve – erősen átrajzolják a belső jog képét is. A nemzetközi magánjog uniós, illetve nemzetközi megállapodások által le nem fedett részében azonban továbbra is nagy szükség van a változó világ kihívásaihoz igazodó, korszerű, rugalmas nemzetközi magánjogi normákra. Ezeknek a Kódexbe foglalása történt meg az új nemzetközi magánjogi törvénnyel, amely a családjogi kollíziós szabályozásban is több újdonságot hoz.

A jogalkalmazóknak nagy kihívást jelent az eligazodás az említett jogforrások között. Idei konferenciánk első előadása segít eligazodni ebben a „dzsungelben”: bemutatja az uniós jogforrások rendszerét, megvilágítja azok lényeges elemeit, és kitér az új nemzetközi magánjogi kódexnek a családjogot érintő legfontosabb változásaira.

A közös kiskorú gyermek tartása, ha nincs egyezség a szülők között, általában a bontóper járulékos kérdéseinek egyik sarokpontja. A gyermektartásdíj bírói meghatározása komplex megközelítést igényel, hiszen különböző tényezőket kell együttesen figyelembe venni. Milyen bizonyítási nehézségekkel kell szembenéznie a felek jogi képviselőinek, illetve a bíróságnak a gyermektartási perekben? Segíthet-e ezeken az új Pp. szabályozása?

Hogy a kérdése mennyire aktuális, azt mutatja, hogy az elmúlt másfél évben a Kúrián egy különböző szinten ítélkező bírákból, egyetemi oktatóból, ügyvédből, az IM és az OBH delegáltjából álló, összesen 14 fős joggyakorlat elemző csoport dolgozott a gyermektartási perek ítélkezési gyakorlatának vizsgálatán. Azt hiszem, nem árulok el titkot azzal, hogy ezekben a perekben a legnagyobb nehézséget a bizonyítás – elsősorban a kötelezett valós jövedelmének a bizonyítása – jelenti. A rendszerváltozást követően a felgyorsult társadalmi- gazdasági változások hatására a tartási perek elnehezültek, mert a korábban nem ismert munkavállalási formák, a különböző vállalkozások elszaporodása, az önfoglalkoztatás, az ezekkel összefüggő lehetőség a jövedelem eltitkolására a korábbiaknál sokkal összetettebb bizonyítási eljárást tesz szükségessé. A másik oldalon: mi az, ami elvárható a gyermeket természetben tartó szülőtől, mennyiben „forintosítható” a gyermek nevelésével és gondozásával járó tevékenysége. Ám a bírói gyakorlatnak választ kellett adnia arra is, hogy mi tartozik a kiskorú gyermek indokolt szükségletei körébe, melyek az alap-, a figyelembe vehető speciális szükségletek, és melyek azok, amelyek már luxuskiadásnak tekintetők.

A Kúria joggyakorlat elemző csoportja várhatóan áprilisban teszi le összefoglaló jelentését a Polgári Kollégium asztalára. A családjogi tanács elnöke, aki a csoport vezetője, előadásában a vizsgálat megállapításai alapján első kézből ad bepillantást a bizonyítás útvesztőibe, bemutatva az ezekben a perekben irányadó bírói gyakorlatot.

Véleményem szerint az új Pp. kifejezetten segíteni fogja a gyermektartási perekben a koncentrált bizonyítást, mert a perfelvételi szakra vonatkozó szabályok, a korábbinál feszesebb pervitel minimálisra szorítja a „taktikázás” lehetőségét, ezzel párhuzamosan viszont megnő a hivatalbóli bizonyítás jelentősége.

A felügyelt kapcsolattartást tekinthetjük akár a szülő-gyermek kapcsolattartás egyik formájának is. Természetesen nem feledve, hogy erre csak a gyermek érdekében kerülhet sor. Milyen rendelkezéseket, feltételeket tartalmaznak ezzel kapcsolatban a vonatkozó jogszabályok, mi a célja, és adott helyzetben kell-e tartania a szülőnek ettől a kapcsolattartási formától?

Az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye hangsúlyosan tartalmazza a gyermeknek azt a jogát, hogy személyes és közvetlen kapcsolatot tarthasson fenn a különélő szülőjével is. Erre épül a magyar szabályozás, amely a kapcsolattartás többféle módját és lehetőségét ismeri. Sajnos számos olyan eset van, amikor a válás időszakában a gyermek olyan mértékben bevonódik a szülők közötti „harcba”, hogy különélő szülőjével a „normális” kapcsolata csak fokozatosan valósítható meg; a teljes körű, az elvitel jogát is magában foglaló folyamatos és időszakos kapcsolattartás kikényszerítése ugyanis a gyermek számára súlyos traumát jelentene. A gyermekvédelmi szabályok – és 2014 óta már a Ptk. Családjogi Könyve is – lehetőséget ad ezért arra, hogy a gyámhivatal, illetve a bíróság úgynevezett felügyelt kapcsolattartást rendeljen el. Ennek keretében a gyermek és a szülő találkozására a család- és gyermekjóléti központ kapcsolattartási ügyeletén vagy más, a kapcsolattartással összefüggő tevékenységet nyújtó szolgáltató által biztosított helyszínen, például gyermekek, családok átmeneti otthonában, gyermekotthonban kerül sor. Az adott helyszínen a gyermek és a szülő „közeledését” szakember segíti, aki jelen van a találkozásnál, tanácsot ad, de van olyan helyszín is, ahol a szülő kamerával megfigyelt helyiségben gyermekével kettesben lehet. Ilyen például a Budapest XII. kerületi Család- és Gyermekjóléti Központ, amelynek klinikai szakpszichológus vezetője ad számot tapasztalatairól konferenciánkon. Megtudjuk tőle azt is, miként biztosítható, hogy a felügyelt kapcsolattartás – amely mindig csak átmeneti időre szólhat – elérje célját, vagyis minél előbb helyreálljon a szülő és a gyermek között a teljes körű kapcsolattartást lehetővé tevő bizalom.

Az új Polgári perrendtartás a személyállapoti pereket is újraszabályozta. Mennyire körvonalazódik ezeknek a szabályoknak a gyakorlata, milyen kezdeti nehézségek merültek fel, beszélhetünk-e már érzékelhető, konkrét irányokról?

Erre a kérdésre nem tudok – nem tudhatok – válaszolni. Az új Polgári perrendtartást még a hatályba lépése előtt több kritika érte a bírák, ügyvédek részéről, többen túl merevnek, formálisnak ítélték a szabályozást, amely nem „ügyfélbarát”, nem segíti elő a jogviták igazságos rendezését. Mások szerint viszont a percezúra, a feszes szabályok a perek koncentrált és hatékony befejezését szolgálhatják, a bíróság anyagi pervezetése pedig emellett is képes a jogvédelem biztosítására. Első kerekasztal beszélgetésünk résztvevői – elsőfokú családjogi csoportvezető bírák, ügyvédek és a személyállapoti perek kodifikációjában aktív szerepet vállaló kúriai bíró szembesítenek majd a gyakorlat 2018. január 1. óta felvetődött problémáival, illetve – remélhetőleg – a lehetséges jó megoldásokkal is. A kérdés konkrét megválaszolására tehát tőlük számíthatunk.

A konferencia második kerekasztalának címe elég horrorisztikusan hangzik: rémálom és valóság – nem túlzás ez egy szakmai konferencián?

Amikor gyermekek szexuális bántalmazásáról, pedofíliáról van szó, nem lehet elég erős kifejezéseket használni. A meghívott szakemberek: gyermekjogi szakértő, klinikai szakpszichológus, büntetőbíró, ügyvéd azt járják majd körül, milyen eséllyel deríthetők fel a megtörtént bántalmazások, hogyan bizonyíthatóak ezek egy jogi eljárásban, hogyan éli át a gyermek azt a helyzetet, hogy újra és újra faggatják a tudatában rémálomként élő dolgokról. De a beszélgetés arra is kitér majd, hogy miként tud egy szülő védekezni a pedofília alaptalan vádjával szemben például egy szülői felügyelet rendezése iránti perben, hogyan tudják a szakemberek kideríteni, hogy a gyermek által elmondottak nem csupán egy „álomnak” a részei-e, amit ráadásul sok esetben az őt nevelő szülő sugall, hanem a durva valóság. A gyermek mind a két helyzetben áldozat, akkor is, ha megtörtént az abúzus, és akkor is, ha nem, de bebeszélték neki. A kerekasztal körül két szerkesztőbizottsági tagunk is ott fog ülni, egyikük moderátorként, a másik gyermekjogi szakértőként, ami jelzi, hogy kiemelten fontosnak tartjuk a téma – szakmai igényű – megvitatását.

Az interjút dr. Somfai Balázs PhD egyetemi docens készítette.