ügyvéd (Budapest)
ügyvéd (Budapest)
ügyvéd (Budapest);
adjunktus, ELTE ÁJK
ügyvéd (Budapest)
1. Bevezető
A Kúria 2020. május 12-i ítéletében helybenhagyta a Debreceni Törvényszék ítéletét, amely közel 100 millió forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte Gyöngyöspata Város Önkormányzatát, a Nekcsei Demeter Általános Iskolát és a Hatvani Tankerületi Központot 63 roma gyerek szegregált oktatásával okozott személyiségi jogsértés miatt. A jelen tanulmány szerzői a felperes gyerekeket és az őket támogató Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítványt képviselő ügyvédek. Az alábbiakban azt mutatjuk be, hogy a gyöngyöspatai per milyen általános, a konkrét peren túlmutató jogi kérdéseket vet fel, így például, hogy a szegregált és alacsonyabb színvonalú oktatással okozott hátrány köztudomású tényként elfogadható és külön bizonyításra nem szorul; a nem vagyoni kárt pénzben kell megtéríteni; az esély elvesztése értékelendő a kártérítés megítélése során.
Úgy gondoljuk, hogy a jelenleg hatályos jogszabályok alapján integrált (azaz nem szegregált) módon megszervezendő oktatás és a romák felzárkóztatásának ügye egyaránt olyan ügyek, amelyek sikere vagy kudarca alapvetően fogja meghatározni Magyarország boldogulását a következő évtizedekben. Ezért vállaltuk pro bono tevékenységként a per vitelét.
Miközben örülünk, hogy sikerült egy súlyos társadalmi problémára felhívni a figyelmet, csalódottak vagyunk, hogy a kézirat lezárásakor benyújtott törvényjavaslat a problémát oly módon kívánja orvosolni, hogy – a nem vagyoni kártérítés és a sérelemdíj dogmatikai rendszerén átgázolva, uniós követelményeket sértve, diszkriminatív módon – neveléssel-oktatással összefüggő személyiségi jogsértés esetén pénzbeli sérelemdíj helyett oktatási, képzési szolgáltatásra lenne csak jogosult a károsult.
2. Gyöngyöspata – Előzmények
Gyöngyöspata akkor került fel a hazai jogvédelem térképére, amikor 2011 márciusában a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület (a továbbiakban: SZJPE) a település romák lakta részén járőrözni kezdett. Ehhez utóbb más, szélsőséges szervezetek is csatlakoztak. A járőrözés céljában és hatásában is a helyi roma lakosság megfélemlítésére irányult. Az ügyben az első független helyzetképet a korábbi kisebbségi ombudsman, Kállai Ernő gyöngyöspatai jelentése szolgáltatta. A jelentés megállapította, hogy a SZJPE tagjainak magatartása félelemkeltő és zaklató.
A kisebbségi ombudsman ugyanezen jelentésében beszámolt a gyöngyöspatai Nekcsei Demeter Általános Iskolában tapasztalt, roma gyerekeket érő jogellenes elkülönítésről is. A jelentés táblázatos formában tartalmazta, hogy az iskolában miként alakult a roma-nem roma, sajátos nevelési igényű, hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű tanulók megoszlása az azonos évfolyamokon működő osztályok között. Mindezek alapján a kisebbségi ombudsman azt állapította meg, „hogy a „cigány osztályokat” térben is egymáshoz közel, a többitől távol, tudatosan helyezték el.”
Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (továbbiakban: Alapítvány) 2011 októberében közérdekű igényérvényesítés keretében pert indított Gyöngyöspata Község Önkormányzata mint fenntartó, illetve a Nekcsei Demeter Általános Iskola ellen az iskolában folyó, etnikai alapú jogellenes elkülönítés és közvetlen, illetve közvetett hátrányos megkülönböztetés miatt. Az Alapítvány egyebek mellett kérte, hogy a bíróság állapítsa meg a roma diákoknak az osztályba sorolással és az osztályok térbeli elhelyezésével összefüggésben történő jogellenes elkülönítését, illetve a részükre szervezett alacsonyabb színvonalú oktatás tényét. Kérte továbbá az alperesek jogsértés abbahagyására, valamint arra való kötelezést, hogy deszegregációs terv végrehajtásával szüntessék meg a jogsértő állapotot.
Első fokon az Egri Törvényszék 2012. december 6-én kelt ítéletével megállapította, hogy „az I. r. alperes fenntartásában működő II. r. alperesi iskolában a 2012-2013-as tanévben indult első osztály kivételével a 2004. január hó 27. napját követő időszakban azzal, hogy a cigány etnikai kisebbséghez tartozó tanulóknak, a cigány etnikai kisebbséghez nem tartozó tanulóktól történő elkülönítését az osztályba sorolással összefüggésben fenntartották, jogellenesen elkülönítették egymástól a cigány etnikai kisebbséghez tartozó és ezen kisebbséghez nem tartozó gyermekeket.”[1] A törvényszék megállapította azt is, hogy „ugyancsak 2004. január hó 27. napjától az így jogellenesen elkülönített gyermekeknek alacsonyabb oktatási színvonalat nyújtva őket hátrányosan megkülönböztették az I. r. alperes fenntartásában működő II. r. alperesi iskolában”. Az elsőfokú bíróság kötelezte az alpereseket, hogy a fent írt jogsértéseket hagyják abba, valamint kötelezte az I. és II r. alperest a jogsértés megszüntetésére is akként, hogy „a megállapított jogsértő helyzetet megszüntetve az ítélet jogerőre emelkedésétől követő tanévtől kezdődően a cigány etnikumhoz tartozó és ezen etnikumhoz nem tartozó gyermekek osztályba sorolásakor a jogellenes elkülönítést kizáró módszert alkalmazzon”.[2]
Az elsőfokú ítéletet a másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla azzal a pontosítással hagyta jóvá, hogy a jogsértés abbahagyására és a jogsértés megszüntetésére vonatkozó kötelezettség a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot terheli.[3] Végül a Kúria 2015. március 25-i ítéletével hatályában fenntartotta a jogerős ítéletet.[4]
A patai kártérítési per másik előzményének tekinthető miskolci, szintén roma gyerekeket érintő iskolai szegregációs perben a Legfelsőbb Bíróság felperesenként 100.000 forint összegű nem vagyoni kártérítést ítélt meg. A Legfelsőbb Bíróság ítéletében rámutatott arra, hogy „[a] közérdekű kereset alapján indult perben hozott jogerős ítélet a keresettel érintett csoporthoz tartozó felpereseknek a jelen perben előterjesztett kereset tárgyában a Pp. 229. § (1) bekezdés alapján formálisan ugyan nem tekinthető anyagi jogerőt keletkeztető ítéleti rendelkezésnek, tartalmilag azonban az ugyanabból a ténybeli alapból származó, ugyanazon jog iránt érvényesített igény tekintetében az ítélt dolog erejével bír”.[5] A Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy „[m]iután a közvetett hátrányos megkülönböztetés az Ebtv. 9. §-ban meghatározott törvényi tényállásának fogalmi eleme a „hátrány”, azaz a jogsértés mibenléte maga a hátrány okozása. Ezért a jogsértés megállapításán felül annak további bizonyítása nem szükséges.”[6]
3. Pertörténet
3.1 Kereset és ellenkérelem
A felperesek az előzményi perben megállapított jogsértésért nem vagyoni kártérítés iránt terjesztettek elő keresetet. A felperesek hivatkoztak a jogsértés körében a szegregációra és az alacsonyabb színvonalú oktatás következtében elvesztett esélyre. Keresetükben kérték annak megállapítását, hogy az alperesek a 2003-2004. tanévtől megsértették az egyenlő bánásmódhoz való személyiségi jogukat azzal, hogy nemzetiségi hovatartozásuk miatt őket elkülönítették és számukra alacsonyabb minőségű oktatást nyújtottak. Emellett nem vagyoni kártérítés egyetemleges megfizetésére is kérték kötelezni az alpereseket. A felperesek tanévenként 500.000 forint nem vagyoni kártérítést kértek az őket köztudomásúlag ért hátrányok minimális kompenzációjaként.
Az alperesek többek között arra hivatkozással kérték a kereset elutasítását, hogy a felpereseket nem érte hátrány, vagy ha érte is, ahhoz maguk is hozzájárultak mulasztásaikkal. Indítványozták, hogy a bíróság rendeljen ki szakértőt, hogy az egyes felpereseknél az életesély elvesztése vagy csökkenése az állított szegregáció frusztrációs hatását vagy ennek hiányát bizonyítani lehessen. Az alperesek utaltak arra is, hogy a hátrányok kompenzálására természetben nyújtott kártérítés formájában (tanfolyamok, oktatások szervezése) is sor kerülhet.
3.2 Bizonyítási eljárás
A felperesek a keresetükben amellett érveltek, hogy az előzményi perre tekintettel a jogsértés nem vonható kétségbe. Ugyancsak nem vitatható, hogy a jogsértés nem vagyoni kárt okozott a felpereseknek, amelyre tekintettel nem vagyoni kártérítés megfizetésének van helye. Ennek összegeként a felperesek – hazai és külföldi ítéletekre hivatkozással – olyan összeget jelöltek meg, amelynek megfizetése indokolt a nem vagyoni kár kompenzálására. Erre tekintettel a felperesek személyes meghallgatását a felperesek szükségtelennek gondolták.
Az elsőfokú bíróság nem osztotta a felperesek álláspontját, ezért sor került valamennyi felperes (kiskorú felperesek esetén a törvényes képviselők) személyes meghallgatására.
A felperesek több oktatási szakértő tanulmányára is hivatkoztak a szegregációval és az alacsonyabb színvonalú oktatással okozott károkkal kapcsolatban. A bíróság több szakértőt meg is hallgatott a per során – tanúként és nem perbeli szakértőként.
Az alperesek indítványozták, hogy az egyes felpereseket egyenként igazságügyi pszichiáter vagy pszichológus szakértő vizsgálja meg és külön nyilatkozzon az őket ért pszichés hátrányokról. Az indítványnak azonban a bíróság nem adott helyt, figyelemmel a hátrányok köztudomású jellegére. A bíróság viszont helyt adva az alperesi bizonyítási indítványnak beszerezte egyes gyerekek gyámügyi és más eljárásokban keletkezett iratait; ezekből kirajzolódott a gyerekek sokszorosan (szociális és családi szempontból is) hátrányos helyzete.
3.3 Az ítéletek
Az ítéletek alapvetően helyt adtak a kereseti kérelemnek. Mindhárom fokon eljárt bíróság bizonyítottnak fogadta el mindkét jogsértést és nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte egyetemlegesen a három alperest.
4. Jogsértés
4.1 Bevezetés
Az előzményi per kétféle jogsértést állapított meg: a szegregációt és az alacsonyabb színvonalú oktatást. A szegregációval az alábbiakban csupán érintőlegesen foglalkozunk, mivel – sajnálatos módon – a hazai bíróságoknak már volt alkalmuk e körben helyes joggyakorlatot kialakítani.
4.2 Szegregáció mint személyiségi jogsértés
A keresetlevélben hivatkoztunk arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága már 1954-ben, az iskolai szegregációval szembeni küzdelemben mérföldkőnek számító Brown v. Board of Education perben hozott ítéletében rámutatott arra, hogy „vannak olyan megfoghatatlan tényezők, amelyek miatt a „hasonló korú és képességű” fehér és színes bőrű diákoknak csupán a faji hovatartozásuk miatti elkülönítése a közösségen belüli státuszukkal kapcsolatban olyan kisebbségi érzést generál, amely elméjüket és szívüket soha többé nem orvosolható módon befolyásolhatja.”[7]
Hogy a szegregált oktatás pszichés és erkölcsi kárt okoz, azt korábbi ügyben már a Fővárosi Ítélőtábla is megállapította. A bíróság elismerte, hogy a gyerekeket ért elkülönítés soha többé nem orvosolható kisebbségi érzést okozott. Az 1959-es Ptk. 76. §-ába ütköző hátrányos megkülönböztetés szankciójaként a bíróság nem vagyoni kártérítést ítélt meg.[8]
4.3 Az esély elvesztése mint nem vagyoni kár
A per igazi újdonságát ezért nem az jelentette, hogy a szegregáció az 1959-es Ptk. 76. §-ába ütközik. Tudomásunk szerint nem volt korábban olyan per, ahol a bíróságok azt vizsgálták volna, hogy az alacsonyabb színvonalú oktatás eredményezhet-e nem vagyoni kárt. A kereset alapját e tekintetben az a gondolat adta, hogy a szegregált felperesek számára nyújtott alacsonyabb színvonalú oktatás elvette a gyerekektől annak az esélyét, hogy megszerezzék a későbbi boldoguláshoz szükséges kompetenciákat, amely megnehezítette számukra a társadalmi érvényesülést.
Az esély elvesztésével kapcsolatban széleskörű joggyakorlat nem alakult még ki. A keresetlevél benyújtásakor csupán néhány tanulmány vizsgálta, hogy a bíróság milyen esetekben ítélhet meg az esély elvesztéséért kártérítést.[9] E tanulmányok elsősorban a gyógyulási esély elvesztésének kérdését vizsgálták. Időközben újabb tanulmányok is alátámasztották, hogy meghatározott feltételek mellett az esély elvesztése megalapozhat kártérítést.[10]
A felperesek úgy érveltek, hogy az alacsonyabb színvonalú oktatásból fakadó nem vagyoni kártérítési igény megalapozásához nem szükséges annak bizonyítása, hogy a felperesek az alperesek jogellenes magatartásából fakadóan nem tudnak továbbtanulni, illetve elhelyezkedni. Bizonyítani csupán azt szükséges, hogy az alperesi magatartásból fakadóan ennek esélyei jelentősen lecsökkentek. A Nemzeti Alaptanterv (NAT) meghatározza azokat az ún. kulcskompetenciákat, amelyek biztosítják, hogy az egyén képes és kész legyen egy adott helyzetben hatékonyan és sikeresen cselekedni. Ha nem sikeres az alsó tagozatban a kulcskompetenciák elsajátítása, megalapozása, akkor nyilvánvaló, hogy nem lesz mire építeni a felső tagozatban a kulcskompetenciákon alapuló tudás megszerzését. Amennyiben egy diák alacsony minőségű oktatásban részesül, nem szerzi meg a szükséges kulcskompetenciákat, így eleve kisebb eséllyel indul az életben.
A gyöngyöspatai általános iskola kompetenciamérés adatai jól alátámasztják a felperesi állítást. A 2012-es adatok például arról tanúskodnak, hogy a matematikai kompetenciák tekintetében szakadékszerű különbség van a 8. évfolyamon a roma és a nem roma osztályok eredményei között. A roma osztályban legjobban teljesítő diák pontszáma (1444 standardizált pont) nem éri el az nem roma „a.” osztály leggyengébb eredményét produkáló tanuló pontszámát (1522 standardizált pont).
5. Nem vagyoni kártérítés
5.1 A nem vagyoni kártérítés összege
Az itt bemutatott két jogsértés (szegregált és alacsonyabb színvonalú oktatás) szankciójaként a felperesek a jogsértés megállapítását és nem vagyoni kártérítést követeltek. Bár – a fent bemutatottak szerint – a perre az 1959-es Ptk. volt irányadó, a felperesek irányadónak tartották a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2:52. § (3) bekezdésében adott mérlegelési szempontokat, így a jogsértés súlyát, ismétlődő jellegét, a felróhatóság mértékét, a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatását, a nem vagyoni kártérítés összegszerűségének bírói mérlegeléssel történő megítélése során is. Figyelemmel a hazai és a nemzetközi joggyakorlatban tipikusan megítélt kártérítésekre, a felperesek minden szegregált osztályban eltöltött és jelen perben érvényesített év után 500.000 Ft összegű nem vagyoni kártérítést érvényesítettek.
A jogerős ítélet megállapította, hogy „vannak olyan a személyiséget érő jogsértések, amelyek köztudomásúlag ismert károsodással járnak együtt. A perbeli esetben mindkét jogsértés olyan, a később kifejtett, köztudomásúlag ismert nem vagyoni hátránnyal jár, amely önmagában indokolja a nem vagyoni kártérítésre történő kötelezést.”[11] A jogerős ítélet, a felperesi okfejtést osztva rámutatott:
„Az ítélőtábla a jogellenes elkülönítéssel köztudomásúlag együtt járó hátrányként fogadta el, hogy az kisebbrendűségi érzést, megaláztatást eredményez, továbbá nehezíti a felperesek szociokulturális hátrányainak kiegyenlítését, amelyek az egészséges pszichében történő tényleges elváltozás nélkül is (kiváltképp kiskorúak esetében) lelkileg megterhelőek, károsak. Az alacsonyabb színvonalú oktatással … köztudomásúlag fellépő hátrány túl annak megalázó voltán abban jelentkezik (függetlenül attól, hogy a Nemzeti Alaptanterv részeként mely osztályban elsajátítandó kompetencia része), hogy az érintett a mások számára elérhetővé tett mindennapi életvitelben, további tanulmányokban, későbbi munkavégzésben hasznosuló ismeretek megszerzése terén lemaradásba kerül, amely hátrányt ugyan többleterőfeszítéssel leküzdheti, de annak hiányában lemaradása állandósul. Ez a hátrány – a felperesek fellebbezési ellenkérelmében helytállóan hivatkozottak szerint – az egyes felperesek viszonylatában relatív módon jelentkezik, mivel a velük viszonylag hasonló helyzetben lévő személyek viszonylatában kerülnek lemaradásba. […] Mindezen, az alacsonyabb színvonalú, szegregált oktatással együttjáró hátrányok (a számtalan azt befolyásolni képes körülmény bizonyíthatatlan összhatása miatt nem igazolható mértékű) deficitet jelentenek egy kiskorú harmonikus lelki és értelmi fejlődése, képességei, jártasságai, érzelmi és akarati tulajdonságai, műveltsége fejlődésében, ezáltal az erkölcsös, felelős, önálló életvitel viszonylatában is (lásd Nkt. 1. §-ának (1) bekezdése). Bár a felperesek e hátrányokat meghaladó mértékben hivatkoztak sérelmeikre, arra helytállóan utaltak, hogy e hátránykörnek van olyan „minimális” része, amely külön bizonyítás nélkül is mindenképpen érte őket (mint pl. csonttörésnél a fájdalom vagy a gyógytartam alatt jelentkező kellemetlenségek).”
Minderre tekintettel az eljárt bíróságok nem tartották eltúlzottnak a felperesek által megjelölt tanévenkénti 500.000 forintos nem vagyoni kártérítést. A Kúria ítéletében az alábbiakra mutatott rá:
A Kúria az összegszerűség kérdésében is hatályában fenntartotta a jogerős ítéletet.
„[36] A … Kúriának az I. rendű alperes negyedleges felülvizsgálati kérelmére tekintettel azt kellett megvizsgálnia, hogy lenne-e indok a kártérítés mértékének a leszállítására. Az I. rendű alperes e körben egyrészt eltúlzottnak találta a megállapított kártérítési összegeket, másrészt egyes felperesek esetében sérelmezte, hogy a bíróság a tanévenkénti több mint 150 órás hiányzások ellenére nem alkalmazott kármegosztást. Ez utóbbi érvet a Kúria egyrészt azért nem találta alaposnak, mert – ahogy arra a másodfokú bíróság is helyesen utalt (jogerős ítélet 57. oldal) – az egységes bírói gyakorlat szerint nem vagyoni kártérítésnél nincs helye kármegosztás alkalmazásának, hanem ehelyett az összegszerűség mérlegeléssel történő megállapítása során értékelhető csak a közrehatás, másrészt pedig azért, mert kármegosztásra alapot adó önhiba eleve csak felróható magatartás lehet, ilyet pedig az érintett – többségében kiskorú – felperesek részéről a hiányzások kizárólagos okaként az I. rendű alperes nem bizonyított a perben.
[37] Mivel a nem vagyoni kártérítés összegszerűségének megállapítása bírói mérlegelés alapján történik, a felülvizsgálati kérelem e tekintetben a bizonyítékok Pp. 206. § (1) bekezdés szerinti értékelését, valamint a per összes körülményének Pp. 206. § (3) bekezdés szerinti mérlegelését támadja, vagyis felülmérlegelésre irányul. A bírói mérlegelés felülvizsgálati eljárásban való támadhatóságával kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróságnak, illetve a Kúriának már hosszú ideje töretlenül követett és számos határozatban (pl. BH 1993.768; BH 1994.196; BH 1999.44) kifejtett gyakorlata az, hogy a bíróság mérlegelésébe tartozó kérdés általában nem vizsgálható, felülmérlegelésre csak kivételesen kerülhet sor, akkor, ha a tényállás feltáratlan, hiányos vagy iratellenes, továbbá ha logikai ellentmondást tartalmazó következtetésen vagy a bizonyítékok okszerűtlen értékelésén alapul. A Kúria megítélése szerint a jogerős ítélet nem szenved ezekben a hibákban.
[38] A Kúria szerint a másodfokú bíróság által tanévenként megállapított kártérítési összegek (jogellenes elkülönítés és alacsonyabb szintű oktatás esetén 500.000 forint, míg csak jogellenes elkülönítéssel érintett tanévek esetében 300.000 forint) nem tekinthetők eltúlzottnak. A másodfokú bíróság mérlegelése kellően megindokolt, a per összes körülményének okszerű értékelésén alapult, és figyelemmel volt a nem vagyoni kártérítés összegszerűsége meghatározásánál a bírói gyakorlat szerint általában figyelembe veendő azon szempontokra – amelyeket az új Ptk. a 2:52. § (3) bekezdésében a sérelemdíj tekintetében kodifikált is – mint a jogsértés súlya, ismétlődő jellege, a felróhatóság mértéke és a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatása. Kihangsúlyozza azonban a Kúria, hogy a másodfokú bíróság által tanévenként megállapított kártérítési összegek nem tekinthetők valamiféle „tarifáknak”, kizárólag a jelen perbeli körülmények mérlegelésén alapulnak és semmiképpen sem lehetnek automatikusan irányadóak más hasonló iskolai szegregációs ügyekben.”
5.2 Nem vagyoni kártérítés csak pénzben ítélhető meg – a dogmatikai megalapozás
Az alperesek ellenkérelmünkben kérték, hogy ha a bíróság nem vagyoni kártérítést ítélne meg, akkor arra természetben nyújtott kártérítés formájában (tanfolyamok, oktatások szervezése) kerüljön sor.
A Debreceni Ítélőtábla ezzel kapcsolatban a következőkre mutatott rá: „Az 1959. évi Ptk. helytállóan idézett 355. §-ának (1) bekezdése reparációs funkcióként a vagyoni károk körében teszi lehetővé a károsodást megelőző helyzet természetben történő helyreállítását, míg a jellemzően helyre nem állítható nem vagyoni károsodások kárpótlását a kártérítés kompenzációs funkciójával lehet elérni. A személyhez fűződő jogok sérelmével kapcsolatos „természetbeni” jóvátétel e sérelmek objektív szankciói körében jelentkezik (pl. az 1959. évi Ptk. 84. §-a (1) bekezdésének d) pontjai szerinti, a jogsértést megelőző állapot helyreállítása). A nem vagyoni kártérítésnek egyébként sem az a funkciója, hogy a károkozó számára legkedvezőbb kártérítési módozat megválasztásával őt mentesítse a pénzbeli jóvátétel alól, hanem hogy a károsult által elszenvedett immateriális hátrányok kompenzálására nyújtson pénzbeli elégtételt. Annak sincs jelentősége, hogy egyes felperesek nyilatkozatuk szerint azt a felzárkózásukra kívánják fordítani, az alperesi elvárástól eltérően továbbá a felpereseknek nem kell garantálniuk, hogy a kártérítést szellemi gyarapodásukra fordítják, a károsult ugyanis kárkötelmi viszonyban áll a károkozóval, amelyben nincs szolgáltatási kötelezettsége (mint ahogy egy károsult gépjármű tulajdonosa is maga jogosult eldönteni, hogy a javítási költségként megfizetett kártérítési összeget a gépjármű kijavítására fordítja-e, vagy sérülten használja a járművet, esetleg értékesíti).”
Az alperesek a felülvizsgálati kérelemben a nem vagyoni kártérítés módját támadták és kérték a pénzben megítélt kártérítés megváltoztatását természetbeni teljesítés előírásával. Az alperesi hivatkozás szerint ezt az 1959-es Ptk. 355. §-ának szövege nem zárja ki, hiszen a (2) bekezdés kifejezetten utal arra, hogy kivételesen lehet mód a kár természetben való megtérítésére.[12]
Bár az alperesek nem tudtak hivatkozni olyan jogirodalmi álláspontra vagy bírósági döntésre, amely a nem vagyoni kártérítés módjaként természetbeni teljesítést rendelt volna el, „előremutató” döntést kértek a Kúriától, hogy abba az irányba alakítsa a gyakorlatot, amely ezt indokolt esetben lehetővé teszi. Néhány felperes személyes meghallgatása során úgy nyilatkozott, hogy a kapott kártérítést tanulásra, valamely szakma megszerzésére fordítaná. Ez pedig az alperesek szerint indokolja, hogy az alperesek szervezhessenek meg többféle továbbképzést, tanfolyamot, akár a nem vagyoni kárösszegeket meghaladó értékben, amelyek közül a felperesek választhatják ki a nekik tetszőt.
A felperesek jogi képviselői a felülvizsgálati ellenkérelemben részletesen bemutatták, hogy az irányadó gyakorlat és jogirodalom a nem vagyoni kártérítés módjának mindig is a pénzben történő teljesítést tekintette.
5.3 A természetbeni teljesítés, illetve kártérítés fogalma és tartalma
A természetbeni teljesítés követelményét az 1959-es Ptk. 277. § (1) bekezdése írja elő, amely az 1959-es Ptk. 360. § (3) bekezdésében foglalt utaló szabály folytán a kártérítésre is irányadó. Ez azt jelenti, hogy a kötelmeket tartalmuknak megfelelően kell teljesíteni és például egy dologszolgáltatásra irányuló kötelem nem teljesíthető mással (például pénzfizetéssel, mint az angol jogban, ahol a specific performance – természetbeni teljesítés nem olyan magától értetődő, mint a magyar polgári jogban).
Az alperesek közoktatási és iskola fenntartói és egyéb (például egyenlő bánásmódra irányuló) kötelezettségeiket megszegték, azaz eredeti kötelmeiket nem teljesítették azok tartalmának megfelelően. Ezzel a felpereseknek nem vagyoni kárt okoztak, amelynek következtében az alperesek eredeti kötelmei kárkötelembe fordultak át. Utólag, egyes esetekben 16 évvel a 2004-ben történt jogsértést követően nem lehet a jogsértéseket meg nem történtté tenni természetbeni szolgáltatással.
Az elvesztett kompetenciákat utóbb nem lehet „visszaszerezni” vagy pótolni. Ahogy arra a perben például Havas Gábor oktatási szakértő rámutatott, „[a] kompetencia alapszint vonatkozásában az alsó tagozatos évek meghatározóak.” A megfelelő életkorban elmaradt oktatást utólag nem lehet pótolni, a jogellenes elkülönítéssel okozott személyiségsérelmet pedig fogalmilag lehetetlen természetben orvosolni, ezért a természetbeni kártérítés fogalmilag kizárt.
A felperesi előadás szerint a természetbeni kártérítés kizárólag a vagyoni kár, azon belül is kizárólag a dologi kár, azon belül is kizárólag a helyettesíthető dologban okozott kár esetén jöhet egyáltalán fogalmilag szóba. A természetben történő kártérítés azt jelenti, hogy a helyettesíthető dologban okozott kár esetén a károkozó ugyanabból a dologból ugyanannyit ad a károsultnak. Ez fogalmilag nem értelmezhető az emberi méltóságot érő személyiségi jogi sérelemre. Az emberi méltóság és személyiségi jog nem dolog, pláne nem helyettesíthető, így természetbeni kártérítés nem vagyoni kártérítés esetén nem értelmezhető.
Amióta a magyar polgári jog ismeri a nem vagyoni kár fogalmát (több mint száz éve), annak kompenzálásául mindig is pénzbeli kártérítés (a háború előtti magánjog terminológiájában elégtétel, az új Ptk. alapján sérelemdíj) járt. Ez mindig is evidenciának számított.
5.4 Jogirodalom
Balás P. Elemér a gyakorlat összegzéseként, hivatkozva a Kúria 1939-ben meghozott ítéletére rögzítette: „A Mt. 1114. §-a és a bírói gyakorlat a nem vagyoni kár megtérítésének csak egyetlen formáját ismeri, a pénzbeli elégtétel adását.”[13]
Az 1928. évi magánjogi törvényjavaslat (Mtj.) felhívott 1114. §-a kimondta: „Aki szándékosan vagy súlyos gondatlanságból elkövetett tiltott cselekmény vagy ekként elkövetett kötelességsértés miatt van kártérítésre kötelezve, amennyiben tekintettel az eset körülményeire a méltányosság megkívánja, a károsult nem vagyoni káráért is megfelelő pénzbeli kártérítéssel – elégtétellel – tartozik.”
Régi magánjogunk, különösen a Mtj. 1113. § alapján az eredeti állapot helyreállítását és a természetbeni kártérítést egyben kezelte. Az Mtj. 1113. § akként rendelkezett, hogy: „A kártérítést rendszerint pénzben kell szolgáltatni. A bíróság mind a két fél érdekének méltányos figyelembevételével az eset körülményeihez képest elrendelheti, hogy a kötelezett az előbbi állapot helyreállításával vagy más módon térítse meg a kárt. Ebben az esetben is pénzben kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amely a bíróságtól elrendelt módon meg nem térül.”
Marton Géza a következőket írta: „természetben való helyreállításról legszorosabb értelemben csupán a Zsögöd-úgynevezte egyedi (in specie) helyreállítás esetében beszélhetni, mikor a bekövetkezett kárnak szorosan ugyanazon a vagyontárgyon való reparációjáról van szó, pl. ellopott dolog, elvont gyümölcs stb. visszaadása, lerombolt híd, út visszaállítása, kilátást elzáró fal eltávolítása, eltépett okirat újból való kiállítása, a megbízott által megbízásellenesen eladott dolog visszavásárlása, megváltozott telekkönyvi helyzet helyreállítása, érvénytelen ügylet megerősítése (pl. kiskorú, falsus procurator kieszközli a gyámhatóság, az állítólagos megbízó hozzájárulását), de ide lehet sorolni az ún. fajlagos (in genere) megtérítés eseteit is, mikor a megtérítő az elvesztett, elpusztult helyettesíthető dolog helyett (csak ilyenről lehet szó!) más hasonló fajú dolgot szolgáltat, pl. elveszett könyvért, értékpapírért más hasonlót ad, betört ablaküveget becsináltat, megrongált gazdasági felszerelésért újat, sőt esetleg (a kisajátító) az elvett földért más egyenértékút ad.) A természetben való helyreállításnak azonban nemcsak az a (magától értetődő) feltétele, hogy az fizikailag lehetséges legyen, de az is, hogy a megtérítés e módja a károsult érdekének is megfeleljen; például értékét vesztett szolgáltatást (romlandó vagy idényárut), a tolvaj által hordott ruhát, a gázoló által felajánlott orvosi kezelést stb. nem tartozik elfogadni, de másrészt viszont ő sem követelheti a természetben való visszatérítést, ha ez a károkozónak aránytalan nagy költséget okozna.”[14] A nem vagyoni károknak „voltakép pénzbeli egyenértékük nincs is, így nálunk szoros értelemben vett megtérítésről nem is lehet szó, csupán az elszenvedett rossz hozzávetőleges kiegyensúlyozásáról oly vagyoni (pénzbeli) szolgáltatás nyújtásával, mely a sérelmet szenvedőnek az elszenvedett sérelemért, fájdalomért, bosszúságért körülbelül egyenértékű másnemű előnyt nyújt s ezzel egyúttal az államhatalom szolidaritását hozza kifejezésre a sérelmet szenvedett mellett, reprobációját a sérelem okozójával szemben. Ez az „elégtétel” kétféle funkciója.”[15]
Eörsi Gyula álláspontjának azért van kiemelkedő jelentősége, mivel ő írta a rPtk. felelősségi részét és az ő törvénymagyarázatai orientálták az 1959-es Ptk. alapján kialakult bírói gyakorlatot. Eörsi a következőket írta: „A természetbeni kártérítés helyettesíthető dolgokra vonatkozik. […] Ha a „természetbeni kártérítés” abban áll, hogy a károsult másfajta tárgyat fogad el kártérítés fejében, mint amiben a kár beállott – pl. elpusztult kerékpárja helyett rádiót fogad el -, nem természetbeni kártérítésről van szó, hanem datio in solutum egyik esetéről, amelynek szabályait a Ptk. 360. §-ának (1) bekezdése értelmében a kártérítési kötelmekre is alkalmazni kell.”[16] Eörsi az 1959-es Ptk. utolsó hatályos állapota szerint 360. § (3) bekezdésében található arra a szabályra utal, hogy a teljesítésre vonatkozó szabályokat a kártérítési követelésekre is megfelelően alkalmazni kell. A datio in solutum (fizetés helyett más dologgal teljesítés) csak a jogosult hozzájárulása esetén szünteti meg a kötelemet. A jogosult hozzájárulása nélkül aliud szolgáltatásról, nemteljesítésről van szó (1959-es Ptk. 277. §) vagy hibás teljesítésről (1959-es Ptk. 305. §). Ez az álláspont visszaköszönt a Kúria patai ítéletében is.
Eörsi a fentiekhez a következőket fűzi: „A pénzbeli kártérítésben rejlő kisebb hátrányt enyhíti és a károkozó helyzetét könnyíti a 357. § (1) bekezdésének az a szabálya, amely a kár természetben való megtérítését írja elő, ha ezt a körülmények indokolják, különösen, ha „a kártérítés tárgyát a károkozó maga is termeli vagy az egyébként a rendelkezésére áll”.[17] Ez a szabály gátolni igyekszik azt, hogy a károkozónak vagyontárgyait pénzzé kelljen tennie ahhoz, hogy a károsult érdekeit ki tudja elégíteni. A természetbeni kártérítés, amely teljes reparációt nyújt a károsultnak helyettesíthető dologban esett kár esetén, akkor kézenfekvő megoldás, ha a károkozó azt rendes tevékenysége körében, saját gazdaságában termeli vagy raktáron tartja, tehát azt készletéből nyújtani tudja. Mellőzni fogja a természetbeni kártérítést a bíróság, ha a kérdéses tárgyat a károkozó ugyan termeli, de arra neki magának van nagymértékben szüksége.”
Ujváriné Antal Edit a miskolci tankönyvben szintén rögzíti, hogy „A nem vagyon kártérítés esetén a kárnak természetben való megtérítése nem lehetséges, a kárt pénzben kell megtéríteni.”[18] Hasonló állásponton van Petrik Ferenc is: „Ez a pénzben kifejezett összeg jellegét tekintve kárpótlás, elégtétel az elszenvedett nem vagyoni hátrányért.”[19]
5.5 Kommentárirodalom
A Polgári Törvénykönyv magyarázata rögzíti, hogy „[h]elyettesíthető dolgokban bekövetkezett károsodás esetén a természetbeni kártérítés teljes reparációt biztosít.”[20] Egyebekben ez a kommentár a lenti idézett Gellért György álláspontot tartalmazza.
A Gellért György szerkesztette kommentár az alábbi megállapításokat tartalmazza: „A bíróság természetbeni kártérítésként nem ítélhet meg olyan dolgot vagy szolgáltatást, amely más, mint amiben a kár keletkezett. Pl. amikor az alperes gulyája lelegelte a felperes legelőjének szénatermését, s az alperes „természetbeni kártérítésként” azt ajánlotta, hogy a következő gazdasági évben azonos nagyságú és művelési ágú területet bocsát a felperes rendelkezésére. A bíróság az adott esetben az alperest pénzbeli kártérítés megfizetésére kötelezte. Utalt arra, hogy az évenkénti terméshozam nem azonos, így az alperes által felajánlott megoldás a felperes számára teljes jóvátételt nem biztosít (P. törv. III. 30820/1979.). Amikor a természetbeni kártérítés teljesítésének a feltételei igazoltan biztosítottak, akkor is vizsgálni kell, hogy adott esetben a kártérítés e módjának elrendelése megfelel-e a felek érdekeinek. Pl. amikor a vállalkozó mulasztása és hibás teljesítése folytán a lakóépület életveszélyessé vált, az alperes hiába kérte azt, hogy az épületet természetben maga állíthassa helyre. A bíróság utalt arra, hogy a felperesnek joggal rendült meg a vállalkozóban a bizalma: így az alperest pénzbeli kártérítés megfizetésére kötelezte (LB Pf. V. 20854/1978.).” „Annak sincs jogi akadálya, hogy a károkozó és a károsult a kártérítés módjában külön megállapodjanak. Jogi lehetőség van arra is, hogy az érdekelt felek a jogszabálytól eltérő, de abba nem ütköző megállapodást kössenek (P. törv. III. 20093/1992. – BH 1992/12. sz. 761.). A károkozó és a károsult megállapodhatnak természetben (pl. szolgáltatás nyújtásával) történő kártérítésben is. […] (LB Gf. I. 31484/1992. – BH 1993/8. sz. 516.).”[21]
Az 1959-es Ptk. bírói gyakorlatából vett jogesetek szintén megerősítik, hogy a nem vagyoni kártérítés pénzben jár.[22]
5.6 Sérelemdíj
A felperesi jogi képviselők hivatkoztak a Ptk. 2:52. § (3) bekezdésére is. Eszerint „A sérelemdíj mértékét a bíróság az eset körülményeire – különösen a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására – tekintettel, egy összegben határozza meg.” A Ptk. tehát egyértelművé teszi – a korábbi joggyakorlattal összhangban –, hogy a sérelemdíj pénzben fizetendő. A Ptk. kommentárja világosan alátámasztja, hogy a sérelemdíj mint a nem vagyoni kártérítést felváltó jogintézmény a kártérítés módját illetően csak annyiban kívánt változtatni a nem vagyoni kártérítés körében kialakult bírói gyakorlaton, hogy az egy összegben fizetendő és járadékban nem.[23]
5.7 Nem lenne végrehajtható a természetbeni kártérítésre irányuló marasztalás
Rámutattunk arra is, hogy bármely ítélet rendelkező részével kapcsolatban alapvető elvárás, hogy az végrehajtható rendelkezéseket tartalmazzon (mely alperes, pontosan mit és milyen határidőig köteles csinálni). Nem tartunk elképzelhetőnek ilyen ítéleti rendelkezéseket az alperesi felvetések alapján, amely arra irányult, hogy az alperesek által felajánlott OKJ-s képzések közül válasszanak a felperesek a megjelölt értékben.
A felperesek önálló és egymástól eltérő életet élnek, van, aki tanul, van, aki dolgozik, van, aki gyereket nevel, van, aki külföldön akar tanulni vagy élni stb. Nem várható el a felperesektől, hogy a megítélt nem vagyoni kártérítés helyett terveiket az alperes által szervezendő tanfolyamokhoz igazítsák. Amennyiben pénz helyett természetbeni kártérítésként oktatás kerülne a felperesek számára felajánlásra, várhatóan a felperesek jelentős része ezzel – egyéni életkörülményei miatt – nem tudna élni, tehát ténylegesen kártérítés nélkül maradna. Ráadásul a felajánlott oktatás egy részét az állam amúgy is ingyenesen vagy kedvezményesen nyújtja az arra rászoruló személyeknek, ilyen körülmények között az nem lenne kártérítésnek tekinthető.
5.8 Hatékony jogorvoslat
Az Egri Törvényszék az elsőfokú, 402. sorszámú ítélet 117. oldalán figyelembe vette a hatékony jogorvoslat követelményét is: „A közösségi jogrend rendelkezései a magyar jogrend részét képezik, amelyet a nemzeti bíróságoknak kötelező figyelembe venni. (EBH2010.2130). A gyöngyöspatai perben is irányadó a személyek közötti faji vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmód alkalmazásáról szóló 2000/43/EK. irányelv (az „Irányelv”). Az Irányelv 15. cikke szerint a tagállamok hatékony, arányos és kellően visszatartó erejű szankciókat vezetnek be az Irányelvből fakadó kötelezettségeik teljesítése érdekében. Az Egri Törvényszék ítéletében akként fogalmazott, hogy a tagállamoknak ezen kötelezettsége „valamennyi hatóságra vonatkozik, értelemszerűen a hatáskörük keretein belül a nemzeti bíróságokra is.” Az Egri Törvényszék az Irányelvből fakadó kötelezettségét akként teljesítette, hogy a nem vagyoni kártérítés mértékének meghatározásakor nem szimbolikus szankciót alkalmazott, hanem mind a 60 felperes vonatkozásában külön értékelte, hogy milyen mértékű reparáció szolgálhatja a ténylegesen is bekövetkezett immateriális hátrányok csökkentését. Ebből következik, hogy a nem vagyoni kár kompenzálásának körében fel sem merült a természetbeni kártérítés elvi lehetősége, mert az összeegyeztethetetlen a bíróságok Irányelvből fakadó kötelezettségével, amely a hatékony, arányos és kellően visszatartó erejű jogorvoslat biztosítása.
5.9 Mit kompenzálhatna elvileg a természetbeni kártérítés?
Figyelemmel arra, hogy a felperesek két jogsértésre hivatkoztak, az ítéletben megítélt nem vagyoni kártérítések is értelemszerűen két elemből állnak össze: a jogellenes elkülönítés és az alacsonyabb színvonalú oktatásért megítélt nem vagyoni kártérítésből. Az oktatás mint természetbeni teljesítés legfeljebb az alacsonyabb színvonalú oktatással kapcsolatban értelmezhető, hiszen a szegregációt mint személyiségi jogsértést nem képes meg nem történtté tenni az utólagosan szervezett oktatás. Ezt felismerve, az alperesek ezért fellebbezésükben azt is előadták, hogy a „lelki sérülés” körében esetleg jogerősen megállapítandó nemvagyoni kártérítés teljesítését is indokolt természetben, az állítólagos „trauma” feldolgozását elősegítő pszichés megsegítéssel lehetővé tenni.
Az alperesi álláspontot a bíróságok elvetették. A Kúria – a felperesi álláspontot osztva – a nem vagyoni kártérítés teleologikus és jogintézménytörténeti értelmezéssel egyértelműen kimondta, hogy a nem vagyoni kár pénzben térítendő meg.
5.10 A Kúria indokolása a nem vagyoni kártérítés módjának kérdésében
A Kúria Pfv.IV.21.556/2019/22. számú ítéletének indokolása szerint a nem vagyoni kár megtérítésének módjára vonatkozóan a Ptk. nem tartalmaz speciális rendelkezést, ezért a jogvita elbírálása szempontjából irányadó és értelmezendő jogszabályhelyek a Ptk. 355. §-ának (1) és (2) bekezdései. Jelentősége miatt a Kúria ítéletét kivonatosan idézzük az alábbiakban, arra számítunk, hogy a teljes anonimizált ítélet elérhető lesz a https://birosag.hu/birosagi-hatarozatok-gyujtemenye oldalon.
„[20] …. A perbeli esetben az eredeti állapot helyreállítása – ami természetben történő, konkrét fizikai értelemben felfogott – nyilvánvalóan fogalmilag nem lehetséges, de erre az alperesek a perben nem is hivatkoztak, csak a felülvizsgálati kérelemben utaltak arra, hogy az általuk felajánlott pótlólagos képzés nem csak természetbeni kártérítésként, hanem az eredeti állapot helyreállításaként is értelmezhető. A felülvizsgálati kérelmeknek ez a hivatkozása alaptalan, hiszen a perbeli esetben nyilvánvalóan irreverzibilis személyiségi jogi sérelmekről van szó, megélt jogellenes elkülönítés, megalázottság érzés, frusztráció tekintetében az eredeti állapot helyreállítása fogalmilag kizárt.
[21] A Ptk. 355. § (2) bekezdés első mondata szerint a kárt pénzben kell megtéríteni kivéve, ha a körülmények a kár természetben való megtérítését indokolják. A főszabály tehát a pénzbeli kártérítés, amint arra a Ptk. eredeti miniszteri indokolása is utalt: „Fennálló jogunk szerint a kárt általában pénzben kell megtéríteni.” A kár természetben való megtérítése kivételes, csak akkor kerülhet rá sor, ha azt a körülmények indokolják. A Ptk. 355. § (2) bekezdés második mondata szerint: „A kár természetben való megtérítése különösen akkor lehet indokolt, ha a kártérítés tárgyát a károkozó maga is termeli, vagy az egyébként a rendelkezésére áll.” A „kártérítés tárgya” törvényi szóhasználat egyértelműen arra utal, hogy a jogszabály – az Alaptörvény 28. cikk értelmében feltételezetten a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos – célja az volt, hogy a természetbeni kártérítést a dologban (azon belül is a helyettesíthető dolgokban) okozott kár esetére korlátozza. Az eredeti miniszteri indokolás szerint: „Ha azonban ezek a feltételek nem állanak fenn, vagy általában a természetbeni kártérítés lehetetlen, vagy rendkívüli nehézséget okozna, akkor pénzbeli kártérítésre kerül sor. Megjegyzendő, hogy a javaslat a károsultnak nem biztosít választási jogot”… „Mindez a felek ellenkező megállapodását nem zárja ki”.
[22] A jogirodalom is ennek megfelelően foglalt állást a természetbeni kártérítés kérdésében. Eörsi Gyula szerint: „A természetbeni kártérítés helyettesíthető dolgokra vonatkozik. Ide tartozik a kicserélés ugyanolyan fajta más egyedekre, a természetben nyújtott élelmezés, ruházat, stb. Ha a károsult másfajta dolgot fogad el kártérítés fejében, mint amiben a kár beállott, nem természetbeni kártérítésről van szó, hanem szerződésen alapuló datio in solutum-ról …”[24]
[23] Abból, hogy a Ptk. a természetbeni kártérítést dolog szolgáltatásban okozott kárra vonatkozóan szabályozta, a contrario következik, hogy ez a lehetőség nem vagyoni károk esetében nem áll fenn.
[24] Ugyanerre a következtetésre kell jutni a nem vagyoni kártérítés lényegének, rendeltetésének vizsgálata útján is. E jogintézmény általánosan elfogadott lényege, elsődleges funkciója – a másodlagos preventív, visszatartó funkció mellett – a vagyoni mércével nem mérhető, nem vagyoni – személyiségi jogi – sérelmek kompenzálása vagyoni eszközökkel. A nem vagyoni kártérítés nem jelenti a nem vagyoni hátrányok teljeskörű, egyenértékű pótlását – hiszen ez nem lehetséges – hanem csak azok csökkentésére, enyhítésére szolgál másnemű előny nyújtásával. Ez a másnemű előny pedig mindig pénzösszeg nyújtása, amelynek mértékét a bíróság mérlegeléssel állapítja meg. A nem vagyoni kártérítés egész intézménytörténete, jogirodalma és bírói gyakorlata is azt mutatja, hogy a nem vagyoni károk csak pénzbeli kártérítéssel kompenzálhatók, reparálhatók.
[25] A nem vagyoni (erkölcsi, immateriális) kártérítés jogintézménye több mint egy évszázados múltra tekinthet vissza. Már a Polgári Törvénykönyv 1900. évi első szövegtervezetének 1140. §-a szerint a nem vagyoni károkért járó elégtételt a bíró által megállapított (becsült) mértékben pénzben köteles a károkozó megfizetni. Az 1914. évi sajtótörvény 39. §-a szerint a sajtóközleményekkel okozott nem vagyoni kárért a sértett pénzbeli elégtételt követelhet. Az 1928. évi Magánjogi törvényjavaslat 1114. §-a és 1726. §-a szerint a károsult nem vagyoni káráért a károkozó pénzbeli kártérítéssel – elégtétellel – tartozik. A magánjogi törvényjavaslaton alapuló bírói gyakorlat ennek megfelelően a nem vagyoni kár megtérítésének csak egyetlen formáját ismerte: a pénzbeli elégtétel adását (pl. Kúria 1939-ben hozott P.VI.839.sz. döntése, amely szerint: „Az állandóan követett bírói gyakorlat szerint nem vagyoni (erkölcsi) kárért pénzbeli elégtételadásnak csak annyiban lehet helye, amennyiben az eset körülményeire tekintettel a méltányosság megkívánja”.[25]
A korabeli jogtudomány képviselői szerint is a nem vagyoni sérelmek „hozzávetőleges kiegyensúlyozása” csak vagyoni (pénzbeli) szolgáltatás nyújtásával lehetséges[26], míg a természetbeni kártérítés csak dologi károknál alkalmazható, helyettesíthető dolgok esetén például „az elpusztult helyett más ugyanolyan ingónak a szolgáltatásával.”[27]
[26] A nem vagyoni kártérítést a Legfelsőbb Bíróság 1953-ban azon az elvi alapon zárta ki jogunkból, hogy: „szocialista életviszonyok között az erkölcsi értékek pénzre nem válthatóak” (Legfelsőbb Bíróság III.sz. PED). Ezt követően a nem vagyoni kártérítés egészen a Ptk. 1977. évi IV. törvénnyel történt novelláris módosításáig (1978. március 1-ig) nem volt élő jogintézménye a magyar jognak, hanem csak látensen, az általános kártérítés jogintézményén keresztül érvényesült, ahogy arra az 1977. évi IV. törvény indokolása is utalt.
[27] Az 1977. évi IV. törvény előkészítésének szakaszában a nem vagyoni károk természetben való megtérítése még felvetés formájában sem merült fel, hanem ahol az előkészítő anyagokban a megtérítés módjáról volt szó, ott mindig pénzbeli megtérítésről értekeztek a résztvevők.[28] Azt, hogy a jogalkotó a Ptk. – 1993.XI.1-től már nem hatályos – 354. §-aként szabályozott nem vagyoni kár megtérítésének módjaként mindvégig pénzbeli elégtételadásban gondolkodott, az 1977. évi IV. törvény indokolása egyértelműen kifejezésre is juttatta …
[28] Ennek megfelelően a jogirodalomban sem merült fel olyan gondolat, hogy a nem vagyoni kár címén ne pénzbeli kárpótlás járna. Zoltán Ödön pl. a következő összegző következtetést vonta le: „A nem vagyoni kár címén „kárpótlásra” tehát meghatározott pénzösszeg fizetésére kötelezésnek az a rendeltetése, hogy a jogsértés által okozott immateriális sérelmet pénzösszeg nyújtásával, vagyis anyagi javakkal, tehát másfajta előny nyújtásával ellensúlyozza, s ezáltal a jogsértő magatartás folytán keletkező immateriális sérelmet, hátrányt elviselhetőbbé tegye.”[29]) A Polgári Törvénykönyv Magyarázata (KJK 1981.) című kommentár Eörsi Gyula által írt XXXI. fejezetében a nem vagyoni kárról szóló Ptk. 354. §-a kapcsán több helyen is „a megítélt összeg” a „nem vagyoni kárpótlás összege” fordulatokat használja a szerző, ami egyértelműen pénzbeli kárpótlásra utal. A nem vagyoni kártérítés jogintézményével behatóan foglalkozó Lábady Tamás álláspontja az, hogy: „Az immateriális sérelem hozzávetőleges ellensúlyozása pénzben történik…”[30] ….
[29] Ami a bírói gyakorlatot illeti, azt a Legfelsőbb Bíróság a nem vagyoni kárért való felelősségről szóló 16. számú irányelvével irányította. Az irányelv szövegezése is azt mutatja, hogy annak 1981. évi meghozatalakor fel sem merült, hogy a nem vagyoni kárért járó kártérítés ne pénzbeli kártérítés lenne. Az irányelv preambuluma szerint: „Az ilyen hátrány vagyoni mértékkel nem mérhető ugyan, de a pénzbeli kárpótlás, vagyoni juttatás mégis alkalmas lehet a nem vagyoni sérelem enyhítésére, mintegy ily módon is elégtétel adására.” Az irányelv 4. pontja a nem vagyoni kárpótlás „fizetésére” való kötelezés, a nem vagyoni kárpótlás „összege” kifejezéseket használja, a 6. pont pedig azt fejti ki, hogy a nem vagyoni kártérítés nem csak egy összegben, hanem járadék formájában is megítélhető. ….
[30] Az Alkotmánybíróságnak a Ptk. 354. §-át részben megsemmisítő 34/1992. (VI.1.) AB határozata is evidenciaként kezelte, hogy a nem vagyoni károkért pénzbeli kártérítés jár: „A pénzbeli kártérítésnek a nem vagyoni károknál az a funkciója, hogy az elszenvedett sérelem hozzávetőleges kiegyensúlyozásáról olyan vagyoni szolgáltatás nyújtásával gondoskodjon, amely az elszenvedett sérelemért körülbelül egyenértékű másnemű előnyt nyújt.”
[33] Az előzőekben a Kúria az alperesek felülvizsgálati kérelmeiben foglalt érveléssel szemben fejtette ki, hogy a nem vagyoni károk megtérítésénél a kártérítés megítélésének egyetlen módja a pénzbeli kártérítés, míg az eredeti állapot helyreállítása fogalmilag lehetetlen és természetbeni kártérítés alkalmazására sincs jogszabályi lehetőség. A Kúria álláspontja szerint azonban a jelen perben az alperesek által a felperesek részére felajánlott pótlólagos képzés ezen kizárt kártérítési módok egyikének sem tekinthető, hanem a pénzbeli kártérítés helyett más dologgal (szolgáltatással) való teljesítés felajánlásának minősül. A teljesítésnek ezt a különös esetét, a teljesítés helyetti adás (datio in solutum) jogintézményét már a római jog is ismerte. Ennek lényege, hogy ha a kötelezett tartozik egy szolgáltatással, azonban az esedékességet követően egy más típusú szolgáltatást ajánl fel a jogosultnak és a jogosult azt elfogadja (amire nem köteles), akkor a kötelezett ezzel a más szolgáltatással történő teljesítéssel is szabadul a kötelem alól. Erre – a kötelmi jogban főszabályként érvényesülő diszpozitivitásból következően – a hatályos magyar jogban is lehetőség van, azonban csak a felek megállapodása alapján, tehát szerződéses alapon. Nincs tehát akadálya annak, hogy az alperesek – akár a pénzbeli marasztalásukat meghaladó mértékben – pótlólagos képzést nyújtsanak, az ezt a pénzbeli teljesítés helyett elfogadó egyes felperesek részére, a bíróság azonban ilyen tartalmú ítéletet nem hozhat. A bíróság tehát nem kötelezheti ítéletben a felpereseket arra, hogy az alperesek által felajánlott képzési lehetőségekkel éljenek. Ilyen tartalmú ítélet jogszabálysértő és egyben végrehajthatatlan lenne.”
6. Perjogi kérdések
Az elsőfokú eljárás sarkalatos problematikája volt a bizonyítás terjedelme, illetve annak lehetséges irányai. A felperesek – a legfelsőbb Bíróságnak a fenti hivatkozott miskolci perben hozott ítélete alapján – azt az álláspontot képviselték, hogy a bekövetkezett hátrány köztudomású tény, amelynek további bizonyítása nem szükséges. Az igényelt összeget felperesek úgy határozták meg, mint egyfajta társadalmilag elfogadható minimumot, amely minden felperest egyformán megillet az elszenvedett hátrányok minimális kompenzációjaként. A bekövetkezett és a felperesek által elszenvedett hátrányok ténye (részben a szegregáció maga, részben az alacsonyabb színvonalú oktatás) az előzményi perben bizonyítást nyert, ezeket felperesek ítélt dologként értelmezték. Felperesek arra is hivatkoztak, hogy az igényelt összeg minimum-jellegére tekintettel nincs szükség annak vizsgálatára, hogy az egyes felperesek személy szerint hogyan élték meg megkülönböztetésüket és az alacsonyabb oktatási színvonalból eredő hátrányokat, milyen lelki elváltozásokat idézett ez elő.
Ezzel szemben az alperesi oldal az elsőfokú eljárásban számos bizonyítási indítvánnyal élt, illetve bizonyítékokat is előterjesztett annak alátámasztása érdekében, hogy az egyes felperesek életútja nem az alacsonyabb színvonalú oktatás miatt alakul az átlagosnál messze kisebb esélyek mentén, hanem saját magatartásuk, illetve közvetlen hozzátartozóik különböző vélt vagy valós mulasztásai vezettek/vezetnek ahhoz, hogy a felperesek nem képesek kihasználni a rendelkezésükre álló oktatási lehetőségeket és ennek következtében nem jutnak felnőttkorban megfelelő munkalehetőségekhez.
A felperesek nagyobb része a per folyamán még általános iskolai vagy középiskolai tanulmányait folytatta, csupán néhány felperes lépett ki a munkaerőpiacra, így a felperesek későbbi életútjának „előrevetítése” mind felperesi, mind alperesi oldalról lehetetlen. Felperesek ennek alapulvételével jártak el akkor, amikor a kártérítés összegét olyan minimumként határozták meg, amely függetleníthető a ténylegesen bekövetkezett vagy a jövőben ténylegesen bekövetkező hátrányoktól. A nagyszámú felperes mindegyike saját személyiségének megfelelően reagált az őt ért sérelmekre, mindannyiukban közös vonás azonban, hogy negatív következményei voltak az iskolai oktatásban jelentkező jogellenes elkülönítésnek és az alacsonyabb színvonalú oktatásnak.
A felperesek keresetlevelükben arra hivatkoztak, hogy az előzményi perben hozott ítélet anyagi jogerejére tekintettel kizárólag az szorul bizonyításra a jogalap tekintetében, hogy az egyes felperesek az érintett időszakban az általános iskola szegregált „B” jelű osztályában folytatták tanulmányaikat; felperesi álláspont szerint a bekövetkezett hátrányt köztudomású tényként kell figyelembe venni, az összegszerűség pedig a fent vázoltak szerint csak a minimuma a reparációs szükségletnek.
Az alperesek ezzel szemben vitatták az előzményi perben hozott ítélet alkalmazhatóságát, állítva, hogy részletes bizonyítást kell lefolytatni az egyes felperesek személyes sérelmeire, az alperesek vétlenségére, továbbá az általuk vitatott kár és az alperesek magatartása közötti ok-okozati összefüggésre. Az alperesi érvelés szerint a nem vagyoni kártérítés nem szakítható ki a kártérítés rendszeréből, és ebből az következik, hogy az egyes felpereseknek egyéniesítve kell bizonyítaniuk a hivatkozott hátrányokat.
Az elsőfokú bíróság – noha végül érdemben nagyobbrészt helyesnek látta a felperesi megközelítést – nagy terjedelemben foglalkozott az egyes felperesek életútjával, részben elfogadva az alperesek egyéniesítésre irányuló érvelését. A per során a bíróság minden nagykorú felperest személyesen, illetve minden kiskorú felperest törvényes képviselője útján meghallgatott, részletesen kikérdezve őket megélt tapasztalataikról. A felperesek – az előzményi perben feltárt tényállással egyezően – tárták a bíróság elé a szegregáció konkrét ügyben kézzelfoghatóan megjelenő formáit: például a roma felperesek az emeletre nem mehettek fel, az udvaron sem lehetett kapcsolat a szegregált és nem szegregált tanulók között, az alkalmazott tankönyvek és tananyag nem a tanulók életkorának megfelelő volt, egyes tanárok személyesen is lenézően bántak a felperesekkel, bár ez az attitűd a pedagógusok másik részében a felperesi visszaemlékezések alapján viszont nem volt tetten érhető. Volt tanúként meghallgatott pedagógus, aki hitelesen előadta, hogy ő szívét-lelkét beleadva igyekezett segíteni a gyerekeknek és személyében érzi magát sértve az előzményi ítélet megállapításai miatt (miszerint szegregált és alacsonyabb színvonalú oktatást adtak a roma gyerekeknek).
A felperesek személyes meghallgatását követően alperesi indítványra a tantestület, illetve az iskola alkalmazottainak tanúvallomásaival folytatódott az eljárás. Volt olyan tanúként meghallgatott pedagógus, aki hitelesen előadta, hogy ő szívét-lelkét beleadva igyekezett segíteni a gyerekeknek és személyében érzi magát sértve az előzményi ítélet megállapításai miatt (miszerint szegregált és alacsonyabb színvonalú oktatást adtak a roma gyerekeknek).
A bíróság engedélyezte neves oktatási szakértők tanúkénti meghallgatását is, eleget téve mind a felperesi, mind alperesi oldalról előterjesztett indítványoknak. A szakértő-tanúk nevelési szakkérdésekben elfoglalt álláspontjára végül a meghozott ítéletek tételesen nem reflektáltak, azonban az elhangzott tudományos érvek pro és kontra alkalmasak arra, hogy a szaktudományban tovább folytatódhassék – a per stratégiai céljának is megfelelően – a társadalom egésze szempontjából nagy jelentőséggel bíró vita.
Az alperesek indítványozták minden egyes felperes pszichológiai szakértői vizsgálatát is, ezt az indítványt azonban a bíróság mint szükségtelent elutasította. Az ítélet alapján ennek hiányában is lehetőséget adott a lefolytatott igen széles körű bizonyítás alapján a kárigények megalapozott eldöntéséhez.
Az elsőfokú ítélet szerint az előzményi perben hozott jogerős ítélet megállapította, hogy a 2012/2013-as tanévben indult első osztály kivételével jogellenesen különítették el 2004. január 1-től a roma tanulókat és részükre alacsonyabb színvonalú oktatást nyújtottak, így a 2004/2005-ös tanévtől a 2011/2012-es tanévig a felpereseknek kizárólag azt kellett bizonyítaniuk, hogy az előzményi perben hozott ítélet szerint jogellenes elkülönítéssel érintett „B” jelű osztály tanulói voltak. Az ezt követő tanévekre azonban külön-külön kellett vizsgálni, hogy az egyes felpereseket jogellenesen elkülönítették-e és részükre nyújtottak-e alacsonyabb színvonalú oktatást.
A jogellenes elkülönítéssel kapcsolatban az elsőfokú ítélet rögzítette, hogy az alperesek elsősorban azért felelősek az elkülönítésből eredő következményekért, mert nem tettek semmit a kialakult elkülönítés felszámolása érdekében, így magatartásuk a jogellenes helyzet fennmaradásához járult hozzá. E körben az alperesi felelősséget a 2011/2012-es tanévet követően is megállapíthatónak látta az elsőfokú bíróság.
Ugyanígy két időszakra bontva vizsgálta a bíróság az alacsonyabb színvonalú oktatás kérdését is. Míg a 2011/2012-es tanévet megelőző időszakra az előzményi ítélet alapján vitathatatlannak találta a bíróság a felperesek igényét, addig az ezt követő időszakra az alacsonyabb színvonalú oktatás körében arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felperesek ugyan sikeresen valószínűsítették az alacsonyabb színvonalú oktatást, azonban az alperesek ugyancsak sikeres ellenbizonyítást folytattak okiratok benyújtásával, illetve az iskola pedagógusainak tanúvallomásaival.
Mindezek eredményeként a bíróság a jogellenes elkülönítés miatti kártérítési igényt minden, „B” osztályban töltött és előterjesztett igénnyel érintett tanév tekintetében, míg az alacsonyabb színvonalú oktatással összefüggésben elvesztett eséllyel kapcsolatos kártérítési igényt a 2011/2012-es tanévvel bezárólag látta jogszerűnek.
7. Tanulságok
Felemelő érzés volt felperesi jogi képviselőként részt venni a gyöngyöspatai szegregációs perben. Valamennyi bíróság rendkívül magas szakmai színvonalú munkát végzett. Például az Egri Törvényszéken dr. Román Tamás bíró úr több tucat tárgyaláson hallgatta meg a 62 felperest, családtagjaikat, tanárokat és számos további tanút. Részletes ítéletében alapos tényállást állapított meg. A Kúria eljárt tanácsa (Dr. Wellmann György a tanács elnöke, Dr. Pataki Árpád előadó bíró) – utólag legalábbis – evidenciának tűnő polgári jogi tételeket mondott ki: „nem vagyoni károk megtérítésénél a kártérítés megítélésének egyetlen módja a pénzbeli kártérítés, míg az eredeti állapot helyreállítása fogalmilag lehetetlen és természetbeni kártérítés alkalmazására sincs jogszabályi lehetőség. Az alperesek által felajánlott pótlólagos képzés azonban ezen kizárt kártérítési módok egyikének sem tekinthető, hanem a pénzbeli kártérítés helyett más dologgal (szolgáltatással) való teljesítés felajánlásának minősül, amelyre azonban csak akkor van lehetőség, ha azt a másik fél elfogadja.” Az eljárt bíróságok – a nyomasztó politikai nyomás ellenére – fenntartották a polgári jog logikai rendszerét és ezzel a jogállamba vetett hitet.
Az ítélet közzétételét követően kialakult helyzetet a Kormány – a jövőre nézve – a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény módosításával kívánja kezelni. A törvényjavaslat rögzíteni kívánta, hogy „Ha a nevelési-oktatási intézmény a gyermeket, tanulót személyiségi jogában megsérti, arra a Polgári Törvénykönyv sérelemdíjra vonatkozó szabályait kell alkalmazni azzal, hogy a bíróság a sérelemdíjat oktatási, képzési szolgáltatásként is meghatározhatja. A bíróság által megítélt oktatási, képzési szolgáltatást a károkozó saját maga vagy vásárolt szolgáltatásként biztosítja.”[31] Egy ezt követő egyéni képviselői módosító indítvány[32] szerint ilyen esetben a bíróságot nem illeti meg választási jog, hanem köteles a sérelemdíjat oktatási, képzési szolgáltatásként meghatározni.
A Kúria felülvizsgálati ítélete alapján – Örkény szellemében – úgy kívántuk zárni tanulmányunkat, hogy „Tekintsünk bizakodva a jövőbe!” A törvényjavaslatra tekintettel ez az optimizmus eltúlzottnak és elhamarakodottnak tűnik. Azt gondoljuk, hogy – összhangban a tanulmányban kifejtettekkel – a javasolt Lex Gyöngyöspata üzenetét és társadalmi hatását tekintve elhibázott, jogilag pedig számos ponton aggályos: nincs összhangban az Alaptörvénnyel, a faji irányelv követelményeivel, diszkriminatív. Ami azonban a legfontosabb, nem biztosítja a nem vagyoni kártérítés két alapvető funkcióját: a reparációt és a prevenciót.
A tanulmány előzetes a Magyar Jog 2020. évi nyári duplaszámából.
A Magyar Jogot – valamint további 23 jogi szaklapot – olvashatja a számítógépén is!
[1] 12.P.20.351/2011/47. számú ítélet.
[2] 12.P.20.351/2011/47. számú ítélet.
[3] 2.Pf.20.305/2013/20. számú ítélet.
[4] Pfv.IV.20.097/2015/3.számú ítélet.
[5] Pfv.IV.20.510/2010/3. számú, 2010. június 2-én kelt ítélet.
[6] Pfv.IV.20.510/2010/3. számú, 2010. június 2-én kelt ítélet.
[7] Brown v. Board of Education of Topeka 347 U.S.483 (1954).
[8] Fővárosi Ítélőtábla 9. Pf. 20.931/2004/2.
[9] Jójárt Eszter: Az esély elvesztése, mint kár. Jogtudományi Közlöny, 2009/12., Dósa Ágnes: A gyógyulási esély csökkenésének értékelése a kártérítési jogban. In: Nótári Tamás (Szerk.): Ünnepi Tanulmányok Sárközy Tamás 70. születésnapjára, Lectum Kiadó, Szeged, 2010, Fuglinszky Ádám: Kártérítési Jog (HVG-ORAC, Budapest, 2015.) 264-266. o.
[10] Kemenes István: Az esély elvesztése mint vagyoni és nem vagyoni hátrány, Magyar jog, 2018/12. sz. 657-669. o., Görög Márta: A pernyertességi esély elvesztése, Gazdaság és Jog, 2019/4. sz. 13-15. o., Döme Attila: A gyógyulási esély csökkenésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlat vizsgálata, Forum Sententiarum Curiae, 2019/1. sz. 8-10. o.
[11] Jogerős ítélet.
[12] „A kárt pénzben kell megtéríteni, kivéve, ha a körülmények a kár természetben való megtérítését indokolják. A kár természetben való megtérítése különösen akkor lehet indokolt, ha a kártérítés tárgyát a károkozó maga is termeli, vagy az egyébként a rendelkezésére áll.”
[13] Balás P. Elemér: Személyiségi jog. In Szladits Károly (szerk.): Magyar Magánjog, Általános rész, személyi jog. Budapest, Grill, 1941, 646. o.
[14] Marton Géza: Kártérítés. In Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog, kötelmi jog általános része. Budapest, Grill, 1941, 392. o.
[15] Marton: u.o. 394. o.
[16] Eörsi Gyula: A polgári jogi felelősség kézikönyve. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1966, 182. o.
[17] U.o. 185. o.
[18] Ujváriné Antal Edit: Felelősségtan. Miskolc, Novotni, 1999, 199. o.
[19] Petrik Ferenc: Kártérítési jog. Budapest, HVG-ORAC, 2002, 256. o.
[20] Károly – Gellért György: A felelősség módja, a kártérítés mértéke. In Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Budapest, Complex, 2007, 1358. o.
[21] Benedek Károly – Gellért György: A felelősség módja, a kártérítés mértéke. In Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Budapest, Complex, 2007, 1358. o.
[22] BDT2003. 894.: II. A nem vagyoni kártérítés […] csak akkor töltheti be célját, ha a jogellenes magatartás következtében keletkeznek olyan hátrányok, amelyek kiegyenlítése – elvileg egyenértékű lehetőségek biztosítása révén – pénzbeli kártérítéssel megalapozható.
BDT2002. 587.: A nem vagyoni kárpótlás összegét úgy kell meghatározni, hogy az – az eset összes egyedi körülményét figyelembe véve és mérlegelve – alkalmas legyen arra, hogy a pénzzel nem mérhető hátrányokat másnemű, pénzbeli előnyök nyújtásával hozzávetőlegesen kiegyensúlyozza.
BDT2007. 1565.: Természetvédelmi területen engedély nélküli fakitermeléssel az egészséges és zavartalan környezet – mint személyhez fűződő jog – sérelmére okozott nem vagyoni kár megtérítése – mint pénzbeli kárpótlás – összegének meghatározásával foglalkozik.
BH1980. 399.: „A bíróság természetbeni kártérítésként nem ítélhet meg olyan dolgot vagy szolgáltatást, amely más, mint amiben a kár keletkezett. […] Az eredeti állapot helyreállítását fizikai értelemben kell felfogni, a természetbeni kártérítés pedig helyettesíthető dolog szolgáltatására vonatkozik. Nem minősíthető azonban természetbeni kártérítésnek az, ha a károsult mást kap kártérítés fejében, mint amiben a kára keletkezett. Egy legelőterület használatának lehetősége nem azonos a már megtermelt szénamennyiség elvesztésével keletkezett kár pótlásával.
[23] Petrik Ferenc: Személyiségi jogok. In Wellmann György (szerk.): Az új Ptk. magyarázata I/VI. 3. kiadás, Budapest, HVG-ORAC, 2018, 227-228. o.
[24] A Polgári Törvénykönyv Magyarázata, KJK. 1981 1644.o.
[25] Balás P. Elemér: Személyiségi jog. In Szladits Károly (szerk.): Magyar Magánjog, Általános rész, személyi jog. Budapest, Grill, 1941, 646. o.
[26] Marton Géza: Kártérítés. In Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog, kötelmi jog általános része. Budapest, Grill, 1941, 395. o.
[27] Fehérváry Jenő: Magyar magánjog kistükre. Budapest, Barkóczy, 1942, 392. o.
[28] Lásd az 1959-es Ptk. 1977. évi novellájának előkészítő anyagait: Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft. 2018, 264-265. o.
[29] Magyar Jog 1980. évi 5. szám 416.o.
[30] Állam és Jogtudomány 2006. évi 1. szám 40-45. oldalak
[31] T/10742.
[32] 10742/3. számú módosító javaslat.