A cikk letölthető PDF formátumban is.

Az új magyar polgári törvénykönyv alapvető elvi kérdéseinek megvitatására és ennek révén a kodifikáció segítésére létrehozott Nemzetközi Tanácsadó Bizottság második előkészítő ülését* tartotta 2000. szeptember 9-én, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Dékáni Tanácstermében. A tanácskozáson a Bizottság külföldi tagjaként részt vett Prof. Dr. Christian von Bar (Institut für Rechtsvergleichung, Universität Osnabrück), Prof. Xavier Blanc-Jouvan (Faculté de Droit, Université de Paris), Prof. Richard Buxbaum (School of Law, University of California), Prof. Dr. Ulrich Drobnig (Max-Planck Institut, Hamburg), Prof. Antonio Gambaro (Universita degli Studi di Milano), Prof. Sir Roy Goode (St. John’s College, Oxford), Prof. Ole Lando (Law Department, Copenhagen Business School). Az ülés központi témáját az Európai Unió irányelveinek nemzeti jogba való beültetésével kapcsolatos problémák képezték, melyeket a tanácskozás a klasszikus magánjogot pillanatnyilag leginkább érintő fogyasztóvédelmi irányelveken keresztül vizsgált. A vitaindító referátumot Dr. Vékás Lajos egyetemi tanár (ELTE ÁJK, Budapest) tartotta (Implementation of EC Consumer Law Diretives and National Legislation). Magyar részről a Kodifikációs Szerkesztőbizottság tagjai valamint elméleti és gyakorlati szakemberek vettek részt. Az ülés levezető elnöke Dr. Harmathy Attila egyetemi tanár (ELTE ÁJK, Budapest) volt.

A hazai jogalkotást – így a polgári jog kodifikációját is – egy másik jogalkotás, az Európai Unió jogalkotása befolyásolja, amely egy viszonylagosan szerves folyamat. Magyarország a jogharmonizáció során társult államként különleges helyzetben van: Társulási Szerződésből fakadó kötelezettsége, hogy nemzeti jogát nem tagállamként is az uniós joghoz közelítse.

Az irányelvek sajátossága, hogy a tagállamokra nézve az általuk megfogalmazott cél tekintetében kötelező erejűek, de nincs közvetlen horizontális kötelező erejük, a nemzeti jogba való megfelelő beültetést kívánnak és a tagállam bírósága köteles a nemzeti jogot már az adott irányelv implementálását megelőzően is az uniós jogi szabályozással összhangban értelmezni. A fogyasztóvédelmi irányelvek csak minimum standardokat rögzítenek, a harmonizáció – a termékfelelősségi irányelvtől eltekintve – nem teljes. Mivel a harmonizáció a csak a minimum követelmények tekintetében valósul meg, a fogyasztóvédelmi irányelvek nem teremtenek egységes piacot: a piac szereplőinek számolniuk kell azzal, hogy a fogyasztóvédelem szintje tagállamonként változó. Az irányelvek beültetése során a tagállamoknak és a társult országoknak, így Magyarországnak is számos problémával kell szembesülnie. Gondot okoz, hogy az irányelvek különböző nyelveken kiadott szövegei egyformán hivatalosak, ezért a beültetés során össze kell hasonlítani az egyes verziókat. Ahol a különböző nyelvű szövegek között meg is van az összhang, problémát jelenthet az irányelv szövege és a tagállam joga közötti terminológiai különbség. Ennek feloldását segítené az irányelvek terminológiai egységének megteremtése. Az irányelvek rendelkezéseit összefüggésükben, az adott irányelv egészének szem előtt tartásával kell értelmezni. Ennek kapcsán különösen nehézséget okoz a generálklauzulák értelmezése. Az irányelvek nemzeti jogba beültető jogszabályt s általában a nemzeti jog szabályait a tagállam bíróságának az uniós jogalkotás fényében kell értelmeznie. Ez akkor valósulhat meg igazán, ha az uniós jogalkotás termékeinek rendelkezései egyértelműek.

Az irányelvek nemzeti jogba való beültetésének sikerét alapvetően befolyásolja, hogy a tagállam milyen módon teszi az irányelv rendelkezéseit, az abban megfogalmazott elveket nemzeti joga részévé, milyen kodifikációs technikát választ az irányelv céljainak megvalósítása érdekében. Az irányelvet nem feltétlenül kell szó szerint átvenni a tagállam jogába, hiszen a követelmény az abban megfogalmazott cél elérése. Ezért elvileg két alapvető megoldás alkalmazható: az egyik az irányelv szövegének lefordítása és kihirdetése valamilyen szintű jogszabályban vagy egy jogszabály (kódex) részeként, a másik a szerves beépítés a nemzeti jogba, elszakadva az irányelv szövegezésétől. A tagállamok sokszor azért választják az előbbit, mert az utóbbi esetben az implementációval való “elszámolás” során külön magyarázatot igényel, hogy miért más a nemzeti jog adott instrumentumának szövege, mint az irányelvé és alá kell támasztani, hogy az biztosítja az irányelv által megkívánt védelem minimális szintjét.

További kérdés, hogy a tagállam beültetés során az irányelvben megfogalmazott kívánalmakat külön jogszabályban teszi jogrendszerének részévé vagy inkorporálja a meglévő joganyagba. Ez különösen olyan kérdések kapcsán lényeges, amelyek kódexet érintenek. Erre általános válasz nem adható: a kívánatos megoldás attól függ, hogy maga az irányelv mennyire integrálható az adott nemzeti jogba. Így például a termékfelelősségi irányelv integrálhatóságát elsősorban a tagállam kártérítési jogának rendszere határozza meg. Ami biztosan elmondható, az az, hogy az alapvető, elvi jellegű szabályokat nem szabad különös, illetőleg technikai jellegű szabályokkal együtt megfogalmazni. A fogyasztóvédelmi irányelvek implementálása során nagyon fontos, hogy miként kapcsoljuk az irányelvek szabályait a magánjog többi részéhez. A nemzeti magánjogon belül is nagyon lényeges a terminológiai egység megtartása: egységes fogalmat kellene használnunk a fogyasztóra, a szerződő félre valamint a szerződéses kapcsolat felszámolására (megszüntetés vagy megtámadás).

Figyelembe kell venni azt is, hogy a fogyasztóvédelmi irányelvek részben olyan szabályokat tartalmaznak, amelyek általában is alkalmazhatók és alkalmazandók. Az Európai Uniós jogalkotás egy részére általában is igaz, hogy az implementáció útján a jogrendszer modernizálásának eszközévé válhat. Feloldandó ellentét feszül ugyanakkor a szerződési jog diszpozitív szabályozást igénylő, piaci szemléleten alapuló általános megközelítése és a fogyasztóvédelem kogens szabályozást igénylő, protekcionista természete között.

Magyarországnak, sajátos helyzetéből fakadóan a csatlakozási követelmények teljesítése érdekében harmonizációs kötelezettsége van, választási lehetőségek nélkül: az uniós irányelveket be kell ültetnie magánjogába anélkül, hogy szerepet játszhatott volna azok tartalmának kialakításában. Ezért lehetőségei szűkebbek, mint a tagállamoké. Még ezen szűkre szabott keretek között is szem előtt kell tartanunk jogpolitikai kérdéseket és teret kell engednünk érvényesülésüknek.

A fogyasztóvédelmi irányelvek beültetése során nyilvánvalóan nem gondolkodhatunk csak általánosságokban és esetenként kell eldöntenünk, hogy az adott irányelv tartalmát a kódex részeként vagy azon kívül tesszük a magyar magánjog részévé. A fogyasztóvédelmi szabályok kódexben elhelyezendő része kapcsán további kérdés, hogy azokat külön fejezetben, általános szabályok között vagy az általános szabályok alóli kivételként szabályozzuk-e. Azt a megoldást kellene követnünk, hogy a fogyasztóvédelmi rendelkezéseket az általános szabályok alóli kivételként fogalmazzuk meg. Nem tűnik sem célszerűnek, sem szükségesnek külön fogyasztóvédelmi fejezetet kialakítani a Ptk.-n belül és a fogyasztóvédelem speciális rendelkezéseit sem lenne jó megoldás általános elvként megfogalmaznunk. Szem előtt kell tartanunk, hogy a fogyasztóvédelem komplex, a szerződési jog nem kizárólagos eszköze. Végül az irányelvek nemzeti jogba való beültetése sikerességének próbaköve az, hogy e rendelkezések a gyakorlatba is átmennek-e. Ehhez is elengedhetetlen a jogpolitikai alapok tiszta megfogalmazása.

* A Tanácsadó Bizottság első üléséről szóló beszámolót ld. a Polgári Jogi Kodifikáció 1999. évi 2. számában.