A cikk letölthető PDF formátumban is.

I. Bevezetés

A jogtörténetben a kezdetektől, az antik jogoktól ismert annak a gazdasági szükségletnek különböző jogi konstrukciókban történő szabályozása, amikor egyes – akár magán-, akár jogi – személy(ek) vagyonuk kezelését, hasznosítását nem tudják vagy nem kívánják személyesen megvalósítani. Ennek megvalósítása alapvetően két főbb szabályozási formában állhat fenn – és történik ez napjainkban is -, így a vagyon tulajdonosától elkülönült személyiséggel rendelkező szervezeteken keresztül, ahol a tulajdon közvetetté válik és az adott, leginkább gazdasági társaságban meglévő részesedés jeleníti meg a tulajdonos jogait, illetve kötelmi jogviszonyon, szerződésen alapuló, vagyonkezelésre irányuló jogügylet útján. A szerződésen alapuló vagyonkezelés esetén felmerül annak kérdése, hogy a tulajdonos és a vagyonkezelő közti jogviszony miként jeleníthető meg harmadik személyek irányában, vagyis a vagyonkezelő részére szerződés alapján biztosított jogosítványok kívülállókkal szemben miként biztosíthatók.

A jelen tanulmány alapvetően azt kívánja bemutatni, hogy az idegen vagyonnal való gazdálkodás tekintetében milyen jogi konstrukciók alakultak ki a jogtörténet során, illetve jelenleg Európában milyen jogi szabályozás szolgál ennek a gazdasági célnak az elérése érdekében. A vagyonkezelés tekintetében elsősorban azt kívánjuk vizsgálni, hogy a vagyonkezelésre irányuló szerződéses jogviszonynak milyen dologi jogi hatásai keletkezhetnek, nem kívánunk viszont kitérni arra, hogy a vagyonkezelési szerződés mint típusszerződés a Ptk.-ban esetlegesen milyen szabályozással alakítható ki. Ugyancsak nem kap szerepet a vizsgálódásban a vagyonkezelésre irányuló speciális szervezetek jogállásával, működésével kapcsolatos kérdéskör elemzése sem.

A tanulmány célja alapvetően az, hogy a jelenlegi vagyonkezeléssel kapcsolatos magyar szabályozás esetleges módosítása tekintetében adjon támpontot a változtatás lehetséges irányára.

II. Jogtörténeti áttekintés

1. A római jogi szabályozás

A római jogban ismert volt a biztosítéki tulajdonátruházás, a mancipatio útján létrehozott fiducia cum creditore formájában, amikor egy hitelező és egy adós közötti jogviszony tekintetében a kölcsön biztosítékául valamely zálogtárgy szolgált. A formalitásokhoz kötött, ünnepélyes ügylet ( mancipatio, esetleg in iure cessio) keretében az adós átruházta a zálogtárgy tulajdonjogát a hitelezőre, és a felek abban állapodtak meg, hogy a fő-kötelem teljesítése esetén a zálogtárgy tulajdonjogát a hitelező az adósra visszaruházza.1 Tehát a tulajdon átruházása a tulajdonosi jogosítványok szerződéses, ún. pactum fiduciae keretében történt korlátozásával párosult. A pactum fiduciae kikényszeríthetőségét kezdetben csak a bona fides objektív követelménye garantálta, később a praetor kötelmi keresetet (actio fiduciae) adott a pactum fiduciae kikényszerítésére. Hasonló formában valósították meg azt a gazdasági célt is, amikor csak használatba adás vagy megőrzés céljából ruházta át a tulajdonos a dolgot egy másik személyre, ebben az esetben vagyonkezelés céljából történt tulajdonátruházásról beszélhetünk (fiducia cum amico).2 A fiducia azonban már a klasszikus korban hanyatlásnak indult, a fiducia cum creditore helyett más zálogjogi formák, a fiducia cum amico helyett a haszonkölcsön és a letét kerültek előtérbe, a posztklasszikus korban a fiducia lényegében megszűnt, a iustinianusi kodifikáció már nem is említi.

Az előző fiduciárius jogügyletekhez hasonló volt az öröklési jog területén, a testamentum per aes et libram (érccel és mérleggel meghozott végrendelet) formájában megvalósított végrendelkezés is. Itt az örökhagyó színleges vételárért kvázi eladta a hagyatékhoz tartozó vagyont egy bizalmi emberének, ún. hagyatéki vevőnek (familiae emptor), azzal a felkéréssel, feltétellel, hogy halála esetén adja ki az örökséget az általa megjelölt személyeknek3. Ez a testamentum per aes et libram ennek megfelelően egy fiduciárius mancipatio volt, amelynek hatálybalépése az eladó (örökhagyó) halálához volt kötve. A familiae emptor (vagyonkezelő) ennek megfelelően az örökhagyó egyetemleges jogutódja volt, míg a tényleges örökösök kötelmi alapon követelhették vele szemben az örökség kiadását.

Megemlítendő még a szintén az öröklési jog területén alkalmazott fideicommissum (hitbizomány) intézménye is, amely egy alakszerűtlenül rendelt hagyományt jelentett.4 Ez a jogintézmény azt tette lehetővé, hogy az örökhagyó a végrendelet megtételétől függetlenül juttathatott valamely személynek a hagyatékból, azzal a kikötéssel, hogy a juttatásból e személy is köteles volt valamely harmadik személy részére bizonyos juttatásokat teljesíteni. A hitbizományos ebben a jogi konstrukcióban a bona fides alapján volt köteles eljárni, és teljesíteni az örökhagyó kérését, amelynek kötelmi hatálya volt.5

A római jogban is létezett a megbízási szerződés (mandatum), amely akár idegen vagyonnal történő gazdálkodásra is kiterjedhetett, azonban a felek közötti elszámolási és felelősségi kérdéseken túlmenően nem találunk arra utalást, hogy az esetlegesen kezelt vagyon tekintetében speciális rendelkezéseket alkalmaztak volna.

2. A középkori szabályozás

A középkorban az antik, római jogi alapokon nyugvó zálogjog jelentős fejlődésen ment keresztül. A ius communéban alapvetően három fő változást figyelhetünk meg.6 Ingatlanok esetében szükséges volt hivatalos elzálogosítást megvalósítani (bíróság előtt), és a zálogjogot nyilvántartásba venni, amelyet a statútumok, illetve a szokásjog alapján valósítottak meg. A közjegyzők szerepének növekedésével kialakult az általános zálogjog alkalmazása egy személy teljes vagyonán.7 Harmadsorban, főként francia jogterületen, az ingó és ingatlan zálogjog közötti különbségtétel egyre nagyobb szerepet nyert, és eltérő részletszabályozást kapott. Az említett jelentős változások mellett a középkorban is kiemelkedő szerepet játszottak a biztosítéki ügyletek. A különböző, tulajdonjog átruházására irányuló jogügyletek tekintetében a tulajdonjog fenntartása egyre inkább elterjedt, illetve a zálogjog mellett előtérbe kerültek az olyan, tulajdonjog átruházására irányuló jogügyletek, amelyek keretében a pactum de retrovendendo is rendelkezésre állt.8 Ennek a visszaeladási kikötésnek dologi jogi hatálya volt.9

Speciálisan a középkori tulajdoni viszonyokra jellemző a hűbéri társadalomból eredő jogintézmények kiépítése. A hűbérjog tekintetében a longobárd eredetű Libri Feudorum tartalmazott előírásokat, és témánk szempontjából kiemelendő a dominium directum – dominium utile közötti különbségtétel. A hűbéri társadalom jogi szabályozásának kialakulása a X-XIII. századra tehető.10 A kialakulásának legfontosabb tényezője a személyes bizalmi viszony volt a hűbérúr és a vazallus között.11 Ez a jogviszony természetesen katonai és politikai célokat szolgált, azonban a késő középkorban a szerepe megváltozott, és elsősorban a vazallus pénzügyi szolgáltatásai kerültek középpontba, valamint emellett az alattvalói státus vált hangsúlyossá. A hűbérjog Európa egyes államaiban eltérő szabályozást nyert, egyes helyeken a Libri feudorum érvényesült, máshol (pl. Franciaországban) a szokásjog nyert teret, illetve egyes államok saját törvényhozásuk által szabályozták ezt a kérdéskört.

A hűbéri jogviszony alapvetően két elemből tevődött össze: egy dologi jogi és egy személyi jellegűből12. A dologi jogi vonzata a dominium utile átruházásában testesült meg, ami a Libri feudorum értelmében – amit számos más definíció is átvett – az usus fructusnak felel meg. A hűbérúr (seigneur) és a vazallus közötti jogviszonyban a vazallus a hűbérúr vagyonának kezelését (administratio) valósítja meg. A hűbérúr rendelkezik a dominium directummal vagy proprietasszal, míg a vazallus a dominium utilével rendelkezik, ami használati jogokat jelenít meg. A ius commune szerint a dominium utile csak a hűbérúr hozzájárulásával idegeníthető el, míg a francia coutumes-ök és az angol jog szerint szabadon átruházható, és az új “tulajdonos” invesztitúra által kerül a régi vazallus pozíciójába. A hűbérúr tartozásai tekintetében hűbéri vagyon nem szolgál fedezetül, és ennek megfelelően ezek a tartozások jogutód vazallus személyében nem állnak be. Ugyancsak megemlítendő, hogy a vazallus kötelmi jogi ügyleteiből származó bevételek “in rem et utilitatem feudi versum”, azaz a hűbéri vagyonba beépülnek, míg az ilyen ügyletekből származó kötelezettségek tekintetében csak a hűbéri vagyon gyümölcsei szolgálnak fedezetül. A hűbéri jog örökölhető volt.

A középkorban a római jogi szabályozáshoz képest új intézményként jelentkezik a családi fideicommissum (majoratus). Ez a jogintézmény valószínűleg Spanyolországban jött létre, majd Itálián keresztül jutott el német földre13. A családi hitbizomány a család szociális helyzetének gazdasági alapja megtartására irányul, és ennek megfelelően egy meghatározott vagyontömeg el nem idegeníthetőnek és felosztás nélkül örökölhetőnek volt te-kintendő14. A római jogban ismert fideicommissum familiae relictumtól ez a jogintézmény leginkább abban tér el, hogy a római hitbizomány nem ismerte az elsőszülött egyedüli öröklési jogát, hanem azt valamennyi lemenőre kiterjesztette. A spanyol eredetű majorátus esetében a családi hitbizomány nem volt elidegeníthető, a hitbizományosnak actio in rem-et biztosított harmadik személyekkel szemben a hitbizományba tartozó vagyon tekintetében, és a római jogban ismert quarta Falcidia szerinti részesedésből az örökhagyó kizárást alkalmazhatott. A ius commune szerinti családi hitbizomány esetében a hitbizományoshoz került a teljes tulajdon, nem csak a használat vagy haszonélvezet joga. Ugyanakkor a hitbizományba tartozó vagyon tekintetében elidegenítési tilalom állt fenn, a vagyon gyümölcseit viszont a hitbizományos szerezte meg. A vagyon jobbítása (augmenta) esetén az a hitbizományi vagyonhoz tartozott, amennyiben az önállóan (per se) nem létezhetett15. Osztrák hatásra Magyarországon is megjelent a majorátus intézménye, az első hitbizományt gróf Pálffy Pál alapította 1653-ban.16

3. Az első polgári jogi kodifikációk kora, a pandektisztika

A jelen tanulmányban nem kívánunk kitérni a polgári jogi kodifikációk által a dologi jog terén általánosan megvalósított változtatásokra, csak azt vizsgáljuk, hogy az idegen vagyon kezelésére irányuló jogintézmények milyen változásokon mentek keresztül.

Az Ancien Régime idején a hűbérjog a magántulajdon jelentős formája volt, amely a porosz ALR-ben szabályozásra is került.17 A XIX. században megváltozott gazdasági és politikai környezet azonban azt eredményezte, hogy a szabad tulajdon került előtérbe, és ennek megfelelően a hűbéri jog ugyan még a XIX. században is szerepet játszott Európában, azonban gyakorlatilag kihalófélben lévő intézménynek számított.18 A majorátus jelentős szerepet játszott Spanyolország, Itália és Németország területén, azonban a felvilágosodás, illetve a polgári forradalmak alapján megváltozott politikai és gazdasági környezetben több államban betiltották.19

A római jogból származó fiducia intézményét egyetlen nagy polgári törvénykönyv sem szabályozta. Ettől függetlenül a francia öröklési jogi gyakorlatban, mégha csak egy szűk területen is, jelentős szerepet játszott, és ennek köszönhető, hogy a pandektisztika a XIX. század végén kidolgozta a fiduciárius jogügylet teóriáját, amit a gyakorlatban is átvettek20. A fiduciát a francia jogban a droit écrit területén dolgozták ki. Ezen egy olyan fideikommisszárius helyettesítést értettek, amelynél a fideicommissummal terhelt hagyaték az örökhagyó akarata alapján nem a hagyatékhoz tartozott, és a kedvezményezett halála esetén azt a kedvezményezett (örököse) nem szerezhette meg, hanem az egyből a helyettesre szállt át.21

A német jogban sem F. C. von Savigny, sem B. WindSCHEID nem foglalkozott a fiducia intézményével, először a biztosítéki tulajdonátruházással (Sicherungsübereignung) kapcsolatban merül fel ez a jogintézmény. WINDSCHEID arról ír, hogy gyakorlatilag négy különböző alkalmazása valósult meg a biztosítéki tulajdonátruházásnak a gyakorlatban22, így (i) kölcsönszerződés esetében az adós a biztosítékul szánt dolgot színlelt szerződés keretében eladta a hitelezőnek, azonban visszavásárlási jogot kötöttek ki a felek, ahol a vételár a kölcsön összegével egyezett meg; (ii) biztosítéki engedményezés az adásvételhez hasonló konstrukcióban; (iii) követelés-, illetve váltóátruházás azzal a felek közötti bizalmi megállapodással, hogy a követelést, illetve a váltót csak inkasszóval lehet érvényesíteni; (iv) és végül váltóelfogadás keretében. Ezek a jogügyletek, mivel színleltek, így érvénytelennek minősültek23 a bírósági gyakorlatban, ugyanakkor – tekintettel a német jogban alkalmazott absztrakt tulajdonátruházási rendszerre – a tulajdonjogot átvitték. A probléma kiküszöbölése érdekében Ferdinand Regelsberger kidolgozta a fiduciárius jogügylet tanát, amelynél a cél és az eszköz között aránytalanság áll fenn. Egy meghatározott jogi cél elérése érdekében alkalmazott jogi eszköz többet nyújt, mint ami a cél eléréséhez tulajdonképpen szükséges, így a jogintézménnyel való visszaélés lehetőségével számolni kell.24 Ennek megfelelően REGELSBERGER szerint a fiduciárius jogügylet egy valódi és érvényes jogügylet, amelyben a felek abban állapodnak meg, hogy a tulajdonjogot megszerző fél a tulajdonjog bizonyos részjogosítványait nem gyakorolhatja. Ennek megfelelően megítélése szerint ez a jogügylet a színlelt ügylettel szemben érvényesnek tekintendő. REGELSBERGER tehát, JHERINGet követve, a jogot megkerülő ügyletet (rechtsgeschäftlicher Schleichweg) választotta, ami olyan jogügyletet jelent, amely alapján a szerződő felek a törvényalkotó által tiltott jogi célt valamely, a törvényalkotó által nem tiltott jogi eszköz által érnek el. A Gaius Insitutióit felelevenítő fiduciárius mancipatio XIX. század végi teóriája a joggyakorlatban gyökeret vert és elterjedt, Németországon kívül az osztrák és a svájci jogtudomány is átvette.25

Svájcban a joggyakorlat a visszavásárlási joggal egybekötött adásvételi szerződést, csakúgy mint a vagyonkezelési megállapodást érvényes jogcímnek tekintik a tulajdonjog átruházáshoz. A ZGB azonban a zálogjog területén szigorúbb szabályokat alkalmaz, a 717. szakasza például nem teszi lehetővé kézizálog létesítését a zálogtárgy birtokának átadása nélkül, csakúgy mint ingatlanok esetében. Ausztriában hasonlóképpen alakult a szabályozás. Franciaországban egyáltalán nem nyert elismerést a biztosítéki tulajdonátruházás, viszont elismert a biztosítéki engedményezés lehetősége.26

III. A vagyonkezelői jog szabályozása Európában

A) A trust mint az angol jog sajátos jogintézménye

1. Kísérlet a trust meghatározására

A trust az angolszász jog sajátos jogintézménye,27 amely a kontinentális értelemben vett dologi és kötelmi jog határterületén helyezkedik el,28 s a tulajdonjog kettéosztottságán, pontosabban megkettőzésén alapszik.29 A kontinentális kategóriák angol jogra történő alkalmazása azonban félrevezető lehet: az angol jogban a dologi és kötelmi jogok elhatárolása, illetve a tulajdon korántsem tölt be olyan központi szerepet, mint a kontinentális jogokban, illetve azt inkább mint különböző jogalanyok között megosztható jogosítványok csoportját fogják fel, semmint egységes és oszthatatlan plena potestast.30

Az angol trust lényege a következő: “A” (settlor) egy meghatározott vagyont egyoldalú (akár inter vivos, akár mortis causa) jogügylettel átruház “B”-re (trustee), azzal, hogy “B” e vagyont kezelje, s azt vagy “C”, azaz meghatározott kedvezményes, illetve kedvezményesek (beneficiary, beneficiaries) javára fordítsa, vagy valamilyen (általában jótékony) célra használja fel.31

E vagyon nem része a vagyonkezelő saját vagyonának: elkülönül attól mint célvagyon (separate fiduciary patrimony), amelyhez nem férhetnek hozzá a vagyonkezelő hitelezői, házastársa vagy örökösei. A trust vagyonán (trustproperty) fennálló tulajdonjog a common law szerint “B”-t, azaz a trustee-t, míg az equity szerint “C”-t, azaz a kedvezményest illeti. E megkülönböztetésnek történeti, illetve perjogi gyökerei vannak: a trustee kötelezettsége eredetileg egyáltalán nem volt bírói úton érvényesíthető, majd csak az equity-t alkalmazó kancellári bíróság (Court of Chancery) előtt volt peresíthető, a common law ugyanis nem ismerte el a tulajdonjog megkettőzését, s kizárólag a trustee-t, azaz a vagyonkezelőt tekintette tulajdonosnak. A tulajdonjog megkettőzése eredetileg tehát arra utalt, hogy a két jogcím eltérő bíróságok előtt volt érvényesíthető: a trustee tulajdonjogát (legal title) a rendes, common law-bíróságok, a beneficiary tulajdonjogát (equitable / beneficial title) az equity-bíróságok részesítették jogi védelemben. 1875 óta, amikor a Judicature Acts32 révén felszámolták a két bírósági szervezet különállását, a trust kedvez-ményese(i) bármelyik bírósághoz fordulhatnak jogaik érvényesítése végett. Az equity mint anyagi jogi szabályok rendszere továbbra is független a common law-tól, de eljárásjogi szempontból megszűnt e két jogág különállása: mindegyik bíróság alkalmazza a common law-t és az equity-t egyaránt.33 Az “anyagi jogi szabályok e két árama azonos folyómederben halad, de vizeik mégsem keverednek össze”.34

A trust nem szerződés, sem a szó kontinentális, sem angolszász értelmében. Kontinentális értelemben mindenekelőtt azért nem, mert nincs szükség hozzá két vagy több fél egybehangzó akaratnyilatkozatára: “A” (settlor) egyoldalú nyilatkozata elegendő a trust létrejöttéhez, az általa kijelölt vagyonkezelő, “B” (trustee) elfogadó nyilatkozata szükséges ugyan ahhoz, hogy ő (tehát “B”) legyen a vagyonkezelő, de a trust akkor is fennmarad, ha “B” nem fogadja el a vagyonkezelővé történt kinevezését: a trust-vagyont ebben az esetben “A”, a settlor mint vagyonkezelő birtokolja: trusts do not fail for want of trustees.35 Az angolszász értelemben vett szerződés koncepciójának sem felel meg a trust, hiszen a kedvezményes ellenszolgáltatás (consideration) nélkül jogosult a trust-vagyon élvezetére.36 Korábban további elhatároló ismérvnek számított, hogy a szerződéses jogviszonyok körében a common law nem ismerte el a harmadik személy kereseti jogát egy javára kötött szerződés alapján (doctrine of privity), az equity azonban elismerte a tulajdonképpen szintén harmadik személynek tekintendő kedvezményesek jogát a trust-vagyon élvezetére.37 Az 1999. évi Contracts (Rights of Third Parties) Act óta ezen megkülönböztetés nem tartható tovább: e törvény elismerte a harmadik személy követelési jogát a javára kötött szerződés alapján. További fontos megkülönböztető ismérv azonban, hogy míg a szerződés esetében magától értetődik a szerződés megszüntetésének lehetősége, addig a trust visszavonására az alapítónak nincs lehetősége. A trust az alapítótól (settlor) független, “önálló életet él” létrehozásától kezdve: megszüntetésére csak a kedvezményeseknek van lehetősége, ha (1) mindegyikük teljes mértékben jogképes és (2) együtt teljes mértékben jogosultak a trust-vagyon élvezetére. Ezt az elvet a bíróság a Saunders v Vautier esetben mondta ki.38

A trustnak nincs önálló jogi személyisége: nem lehet tulajdona, nem köthet szerződéseket, nem perelhet és nem perelhető. Mindezen funkciókat a vagyonkezelő tölti be: ő a trust-vagyon tulajdonosa, ő köt szerződéseket a trust-vagyon javára, illetve terhére, ő perelhet és ő perelhető a trustot érintő esetekben. A vagyonkezelő személyes vagyonával is felel a trust-vagyon hitelezői felé, hacsak nem kötötte ki ennek ellenkezőjét, azaz nem foglalt a vagyonkezelés során kötött szerződésekbe felelősségét korlátozó kikötést. (Mint már említettük, ez fordítva nem igaz: a vagyonkezelő személyes hitelezői nem férhetnek hozzá a trust-vagyonhoz.)

2. A trust intézménye és a kontinentális dologi jog alapelvei

A trust vagy egy hasonló jogi konstrukció kialakítása egy kontinentális jogrendszerben mindenekelőtt a dologi és kötelmi jog, az in rem és az in personam hatály szigorú elhatárolása, a tulajdonjog teljes és oszthatatlan hatalomként (plenapotestas) való felfogása, illetve a dologi jogok numerus claususa miatt vet fel problémákat. Ennek kapcsán két szempontra érdemes utalni.

Kétséges egyfelől, hogy mely elem vagy elemek meghatározóak a trust konstrukciójában, hogy a trust valóban csak a fenti, a kontinentális jogrendszerek többségében dogmaként kezelt alapelvek áthágása által lenne-e megvalósítható vagy esetleg anélkül is. Értelmezhető-e a trust a kontinentális jogok kategóriáinak alkalmazásával? Anthony Honoré, egykori oxfordi Regius Professor of Civil Law, aki egyben egy dél-afrikai trustról szóló alapvető monográfia39 szerzője, arra hívja fel a figyelmet, hogy a tulajdonjog megkettőzése egyáltalán nem szükségszerű és lényegi eleme a trustnak, sokkal inkább meghatározó a vagyonkezelői tisztség, s a trust-vagyon kezelőjének tisztségét a kontinentális jogokban is ismert és elfogadott gondnok, gyám, végrehajtó tisztségéhez hasonlítja.40 Hangsúlyozza, hogy négy elem szükséges egy trust létrejöttéhez: (1) egy, mind az alapító, mind a vagyonkezelő vagyonától elkülönült célvagyon, különvagyon41 (2) vagyonkezelő, (3) meghatározott, nem a vagyonkezelő javát szolgáló cél, (4) bírói vagy közigazgatási lehetőség a kedvezményezések (közérdekű cél esetén például valamely állami tisztviselő, például az ügyész) részére, hogy a célvagyon / különvagyon alapító okiratban meghatározott célra fordítását kikényszeríthessék. Ez utóbbi mozzanattal kapcsolatban Honoré hangsúlyozza, hogy a bírói kontroll lehetősége a trust esetében nagyobb kell, hogy legyen, mint az a szerződések esetében szokásos: a trust alapító okiratában foglalt cél megvalósítása érdekében nemcsak a trust alapítója léphet fel, hanem a kedvezményesek, illetve közérdekű cél esetében valamely, ilyen joggal felruházott állami tisztviselő is.

Másfelől azonban, a kontinentális jogrendszerek tekintetében sem feltétlenül helytállóak a dologi jog fent említett, dogmaként kezelt alapelvei: a dologi jogok numerus claususának elve a francia jogban egyáltalán nem egyértelműen elfogadott, a Code civil nem deklarálja ezen elvet; a német jogban ezen elvek ugyan elméletileg érvényesülnek, de a bírói gyakorlatban és a jogtudományban a relatív (fiduciárius) tulajdon elfogadott kategória.42 A BGB ugyan nem teszi lehetővé a dologi jogok kötelmi hatályú jogügylettel való korlátozását,43 azaz a tulajdonjogot alkotó jogosítványok megosztását, másként: új korlátozott dologi jogok létrehozását, azonban a joggyakorlat és a jogtudomány a Treuhand formájában jogi jelentőséget tulajdonít annak, hogy adott vagyontömeg kinek a gazdasági hasznát szolgálja, s a tulajdont gyakorlatilag megosztja a Treugeber és a Treuhänder között, előbbinek “gazdasági tulajdont” (wirtschaftliches Eigentum), utóbbinak “jogi tulajdont” (rechtliches Eigentum) juttatva. E megkülönböztetés az angol jogban ismert equitable title és legal title közötti különbségtételre emlékeztet. A biztosítéki célú Treuhand esetében a biztosítékot adó tulajdont ruház át a hitelezőre, aki csak akkor köteles (kötelmi jogi értelemben) a tulajdon visszaruházására, ha a biztosítékot adó visszafizette a felvett hitelt. Tehát érvényes a felek azon megállapodása, hogy a hitelező megtarthatja a biztosítékként átruházott vagyontárgyat, amennyiben az adós nem teljesíti tartozását, holott a BGB a zálogjogi szabályok körében kimondja a lex commissoria római jogi eredetű tilalmát,44 miszerint semmis az a megállapodás, amelynek értelmében a hitelező megszerzi a zálogtárgy tulajdonát, ha az adós nem egyenlíti ki tartozását. E példák alapján felvetődik a kontinentális dologi jogi elméletben dogmaként kezelt, a gyakorlatban azonban sok esetben figyelmen kívül hagyott alapelvek felülvizsgálatának szükségessége.45

3. Történeti gyökerek

A trust, vagy ahogy kezdetben hívták, a use jogintézménye történeti tényezőknek, mindenekelőtt a feudális földbirtokrendszernek és az angol bírósági szervezet kettéosztottságának köszönheti létrejöttét.46 Bár e jogintézmény már az 1066-ot követő normann hódítást megelőzően is ismert és alkalmazott volt angol területen, igazán elterjedtté csak a normann hűbéri rendszer átvétele után vált.

a) A use jogintézményének köszönhetően a földbirtokos rendelkezési joga az általa birtokolt föld fölött jelentősen megnövekedett. Mindenekelőtt, az örökléshez kapcsolódó feudális terhek47 alól mentesült az örökös, amennyiben a földbirtokot nem mint örökséget szerezte meg, hanem annak a hasznait élvezte mint egy, az örökhagyó által alapított trust kedvezményese. Az örökhagyó a hűbérbe kapott földbirtokot átadta néhány barátjának, hogy azt mint trust-vagyont kezeljék és annak hasznait utódai javára fordítsák.48 Így utódja nem került hűbéri kapcsolatba a földesúrral, hiszen a common law által elismert legal title nélkül nem számított a földesúr bérlőjének, hűbéri kapcsolat csak a földesúr és a meghalt bérlő (hűbéres) által kijelölt vagyonkezelők között jött létre. E vagyonkezelők nagykorúak voltak, így a földesúr nem gyakorolhatta a gyámság jogát (wardship), amelyre az esetleg még kiskorú (21 év alatti) utóddal szemben lehetősége lett volna. E jogánál fogva – bizonyos kötelezettségek mellett – saját kezelésébe vehette volna a földbirtokot, allódiumához csatolhatta volna s annak minden hasznát saját maga élvezte volna.49 Azzal, hogy halálának közeledtekor az előző bérlő a birtokot nagykorú vagyonkezelőkre bízta, hogy azok utódai javára fordítsák a birtok hasznait, biztosította utódainak a földesúrtól független megélhetését. A földesúr nem kényszeríthette “a vagyonkezelők mőgé rejtőzött” kedvezményest (kedvezményeseket) a feudális terhek fizetésére, hiszen a common law szerint neki(k) semmi köze (közük) nem volt a földbirtokhoz. Mivel ilyen esetben a vagyonkezelők mindig többen voltak (joint feoffees), illetve az esetleg meghaltak helyére újakat állíthattak, nem fordult elő az sem, hogy a vagyonkezelő halálával annak kiskorú utódjára hárultak volna a trust alapítójának kiskorú utódja által elkerült terhek.50

b) A másik, nem kevésbé jelentős előnye a use jogintézményének az volt, hogy általa lehetővé vált a “végrendelkezés” az ingatlantulajdon körében is, amely a normann hódítást követően kialakult, s a XIII. századra megszilárdult common law szerint csak ingók (chattels) esetében volt lehetséges.51 A use így ingatlantulajdon tekintetében kvázi-végrendelet-ként is funkcionált: a földtulajdonos legal title-t nem juttathatott utódjának, csak equitable title-t.

c) A use révén könnyebbé vált az ingatlantulajdon átruházása élők között is, hiszen nem volt szükség az olyan formai követelmények, mint például a nyilvánosság betartására, így titokban lehetett tartani a megajándékozott kilétét.

d) A földtulajdon jogi személyek (corporations), tipikusan egyházi jogi személyek részére történő átruházását tilalmazó, pontosabban az uralkodó engedélyéhez kötő Statutes of Mortmain52 rendelkezéseinek kijátszására is kitűnően alkalmas volt a use, hiszen a kolostor vagy püspökség mint kedvezményes is éppúgy élvezhette a földbirtok javait, mintha az adott földbirtok a tulajdonában lett volna.

e) A koldulórendek (például Assissi Szt. Ferenc rendje) alapítását követően a use arra is alkalmazható volt, hogy e rendek megélhetése biztosított legyen annak ellenére, hogy szegénységi fogadalmuk miatt saját tulajdonuk nem lehetett.53

f) A Rózsák Háborúja idején, amikor az angol arisztokrácia tekintélyes része hadban állt a York- vagy a Lancaster-ház oldalán, a földbirtokosok szívesen bízták birtokukat egy semleges, a háborúban részt nem vevő barátjukra, bizalmasukra use formájában családtagjaik vagy saját maguk javára, hogy ezáltal elkerüljék birtokuk elkobzását (forfeiture for treason) abban az esetben, ha a háborúban a másik oldal kerekedne felül s ők a vesztesek oldalán állnának.54

g) A keresztes hadjáratok alkalmával a Szentföldre induló földbirtokosok szintén éltek a use jogintézményével, hogy haláluk esetén családjuk független megélhetése biztosított legyen.

h) Végül, arra is alkalmas volt a use, hogy segítségével az adós kimenekítse vagyonát hitelezői keze közül (in fraudem creditorum), hiszen a use vagyonára nem vezethettek végrehajtást a hitelezők.55

E sokoldalú alkalmazhatóságának köszönhetően a trust a XIII. és a XV. század között széles körben elterjedt. A common law bíróságok azonban nem részesítették jogi védelemben, a vagyonkezelő tehát nem volt bíróság előtt felelősségre vonható, ha nem az alapító akaratának megfelelően kezelte a rábízott vagyont.56 A XIV. század végén, illetve a XV. század elején, II. Richárd, illetve V. Henrik uralkodása alatt fordulat állt be a Lordkancellár bíróságának gyakorlatában: kikényszeríthetővé vált a vagyonkezelő kötelezettsége az alapító akaratának tiszteletben tartására, hiszen a kancellár általában egyházi személy volt, a kancelláriai bíróság (a court of conscience) által alkalmazott equity pedig a kánonjog hatása alatt állt, így a Lordkancellár bírósága egyfelől nagy hangsúlyt helyezett a méltányosságra, a felek akaratának tiszteletben tartására,57 illetve az ígéretszegő magatartás (breach of good faith, laesio fidei) szankcionálására,58 másfelől nem kötötte a merev writ-rendszer és a szigorú perrend, amely a common law bíróságok ítélkezését nehézkessé és a fiduciárius kötelezettségvállalások kikényszerítésére alkalmatlanná tette.

VIII. Henrik azonban kísérletet tett a törvények kijátszására alkalmas use felszámolására. Az 1535-ben elfogadtatott, s egészen a Law of Property Act 1925. évi elfogadásáig hatályban maradt Statute of Uses59 értelmében a vagyonkezelők elvesztik a use vagyonán fennálló mindennemű jogukat, a kedvezményesként megjelölt személyek pedig a use vagyonának valódi, common law szerinti tulajdonosainak számítanak, azaz a use vagyonára nem equitable title, hanem legal title alapján formálhatnak jogot. A törvény tehát megkísérelte felszámolni a kettős tulajdon rendszerét, hogy ezáltal véget vessen annak a gyakorlatnak, amely a kincstár jövedelmeinek jelentős csökkenésével fenyegetett. Az uralkodói törekvés azonban csak rövid távon bizonyult sikeresnek, hosszú távon (a XVII. században) a use visszatért a gyakorlatba egy, a Statute of Uses rendelkezései között fennmaradt “kiskapunak” köszönhetően.60 A use funkcióját betöltő “régi-új” jogintézmény a trust nevet viselte.

4. A trust szereplői

A trust jogintézménye rendkívül sokoldalú, számtalan alakot képes ölteni s így a pontos és egyszerű definíció gyakorlatilag lehetetlen. A trust ugyanis elképzelhető beneficiary nélkül is, amennyiben az alapító (settlor) meghatározott (pl. jótékony) célra rendeli fordítani a vagyonkezelőre (trustee) átruházott vagyontömeget. Az is elképzelhető, hogy a trust alapítója és kedvezményese ugyanaz a személy, tehát csak a vagyon kezelését végzi más, de ugyanaz a személy élvezi a vagyon hasznát, mint a trust alapítását megelőzően. Az is lehetséges, hogy az alapító kinyilvánítja, hogy a vagyont, amelynek addig kizárólagos tulajdonosa volt, a továbbiakban mint vagyonkezelő fogja kezelni meghatározott kedvezményes(ek) javára, ez esetben tehát az alapító és a vagyonkezelő egy és ugyanazon személy. Az sem kizárt, hogy az alapító egy meghatározott vagyontömeg kezelőjének nyilvánítja magát, s maga is egyike a kedvezményeseknek. Például, úgy rendelkezik, hogy trustot hoz létre, amelynek vagyonát saját maga kezeli, a vagyon hasznát pedig életében a saját, halála után örökösei javára kell fordítani. A halála után a vagyont kezelő személyt saját maga is kijelölheti, de amennyiben nem tenné, ez nem fog a trust megszűntéhez vezetni: equity never allows a trust to fail for want of trustee.61

Összegezve: a trust konstrukciója három “szerepre” épül, de egyáltalán nem biztos, hogy e három szerepet három különböző személy tölti be, előfordulhat, hogy csak kettő, de az is, hogy mindössze egy.

A három szereplő közül különösen a vagyonkezelő és a kedvezményes jogai és kötelezettségei fontosak, hiszen közöttük oszlik meg a trust vagyonán fennálló tulajdonjog.

5. A vagyonkezelő (trustee)

A trustee személyét rendszerint az alapító jelöli ki az alapító okiratban (trust instrument / settlement), amely nem tekinthető az alapító és a vagyonkezelő közti szerződésnek, hanem csupán az alapító által tett egyoldalú akaratnyilatkozatnak, melyet az abban vagyonkezelőként megjelölt személynek el kell fogadnia vagy vissza kell utasítania. Mind az elfogadás (assumption of the office of trustee), mind a visszautasítás (disclaimer of the office of trustee) történhet akár kifejezett nyilatkozattal, akár ráutaló magatartással,62 de csak a teljes trust-vagyon kezelését lehet elfogadni vagy visszautasítani. A vagyonkezelés részleges elvállalása hatálytalan.

A vagyonkezelő fő kötelezettsége a trust vagyonának az alapító akarata szerinti kezelése. A vagyonkezelő kötelezettségei az ún. equitable obligations in rem kategóriájába tartoznak, azaz nem annyira a vagyonkezelő személyéhez, mint inkább a trust vagyonához kötődnek. Ebből egyfelől az következik, hogy e kötelezettségek “követik” a trust-vagyont, azaz (a vagyont jóhiszeműen és ellenérték fejében mint kötöttségektől mentes tulajdont megszerző személyek kivételével) mindenkit, akinek kezébe a trust-vagyon kerül, egyben az ahhoz kapcsolódó kötelezettségek is terhelnek. Másfelől, a trust-vagyon a vagyonkezelő saját vagyonától elkülönített vagyontömeg, amelyre a vagyonkezelő hitelezői nem vezethetnek végrehajtást a vagyonkezelő fizetésképtelensége esetén.

A vagyonkezelő a trust-vagyont nem fordíthatja a saját javára,63 hanem kizárólag a kedvezményesek, illetve az alapító által megjelölt cél érdekében használhatja azt fel. E kötelezettségből fakad, hogy a vagyonkezelőként megjelölt személy az elfogadó nyilatkozat megtétele előtt köteles felfedni mindazon, az alapító által nem ismert körülményeket, amelyek feladatának ellátásával ellentétben állnak, mindenekelőtt a személyes érdekei és a kedvezményesek érdekei között fennálló esetleges ellentéteket.64 Természetesen, a vagyonkezelő a továbbiakban is köteles elkerülni, hogy személyes érdekei és vagyonkezelőként vállalt kötelezettségei (azaz a kedvezményesek érdekeinek védelme) összeütközésbe kerüljenek.65 Például, abban az esetben, ha a trust-va-gyonba valamely vállalkozás, üzleti tevékenység is beletartozik, a vagyonkezelő nem folytathat olyan tevékenységet, amely konkurálna a trust-vagyonba tartozó tevékenységgel. Az 1930-ban eldöntött Re Thompson esetben66 a bíróság megtiltotta a vagyonkezelőnek, hogy yachtkölcsönzésbe kezdjen ugyanabban a tengerparti városban, ahol az általa kezelt vagyonba tartozó yachtkölcsönző vállalkozás is működött.

E szabályból (ti. a vagyonkezelő kötelezettségei és személyes érdekei közti összeütközés tilalmából) következik az is, hogy a vagyonkezelő főszabály szerint ingyen, ellenszolgáltatás nélkül végzi a rábízott vagyon kezelését, csak a vagyonkezeléssel kapcsolatban felmerült költségei megtérítését kérheti.67 E főszabály nem érvényesül, ha a trust instrument ellentétes rendelkezést (ún. charging clause) tartalmaz; ha a bíróság feljogosítja a vagyonkezelőt ellenszolgáltatás követelésére, illetve elfogadására, továbbá, ha minden kedvezményes hozzájárul a vagyonkezelő részére történő díjfizetéshez.

A vagyonkezelő nem szerezhet semmit a trust vagyonából adásvétel útján, hiszen pontos információkkal rendelkezik a trust vagyontárgyairól, s esetleg olyan információnak is birtokában van, amelyet elhallgatva a vagyontárgyat annak reális értékénél lényegesen alacsonyabb áron tudja megvásárolni, ezzel kárt okozva a trust kedvezményeseinek. E szabály tehát nem azt jelenti, hogy a jóhiszeműen eljáró vagyonkezelő adásvétel útján hozzájuthat a trust-vagyonba tartozó tárgyakhoz, s csak a rosszhiszeműen eljáró, s így kárt okozó vagyonkezelő felel a trust vagyonából saját részre történő adásvételekért. A bíróság nem vizsgálja, hogy a vagyonkezelő jóhiszemű volt-e vagy sem, a csalás szándékával történt-e az adásvétel vagy sem.68 Minden adásvétel, amely a trust vagyonából a vagyonkezelő vagy annak családtagjai részére, vagy olyan társaság részére történt, amelynek az adásvételt bonyolító vagyonkezelő a fő részvényese, megtámadható a kedvezményes(ek) által, s az adásvétel sikeres megtámadása in integrum restitutióhoz vezet. Csak abban az esetben nem érvényes e szabály, ha a trust instrument, a bíróság vagy a kedvezményesek együttesen feljogosították a vagyonkezelőt a trust vagyonából saját részre történő adásvételre. E szabály úgy sem játszható ki, ha az adásvétel harmadik személy részére történt, aki a vagyonkezelőnek visszavásárlási jogot engedett a vagyontárgyra nézve.69 Az ilyen adásvételi szerződés is sikerrel megtámadható, kivéve azon jóhiszemű és ellenérték fejében szerző személyeket, akik a vagyontárgy trust-vagyonba tartozásáról nem tudtak és arról a kellő gondosság tanúsítása mellett nem is tudhattak.70 Ezen személyek jogcíme nem vitatható, a vagyonkezelő azonban köteles a vételár és a tényleges érték, illetve az általa a trust-vagyonba befizetett és az általa kézhezvett vételár közti különbözetet a trust-vagyonba befizetni, a kamatokkal együtt.71

A vagyonkezelői feladatok átvételekor a vagyonkezelő köteles továbbá megismerni a trust instrument rendelkezéseit, s a továbbiakban nem hivatkozhat arra, hogy nem ismerte ezen rendelkezéseket. Köteles továbbá ellenőrizni, hogy mi minden tartozik a trust-vagyonba, s megtörtént-e a trust teljes vagyonának átruházása a vagyonkezelő(k)re.72 A trust vagyonba tartozó követeléseket azok esedékességétől számított lehető legrövidebb határidő alatt be kell hajtania.

A vagyonkezelés során a vagyonkezelőnek prima facie azt a gondosságot kell tanúsítania, amit az ésszerű és gondos üzletember saját ügyeiben eljárva tanúsítana (diligence and care of the ordinary prudent man of business in the management of his own affairs).73 A vagyonkezelőtől elvárt gondosság azonban tulajdonképpen még ennél is magasabb: a vagyonkezelő ugyanis nem kockáztathatja a kedvezményesek javára fordítandó vagyont túlságosan bizonytalan kifutású üzleti tranzakciók érdekében, hiszen az eredményes vagyonkezelésnél is fontosabb a vagyon fenntartása a kedvezményesek javára.74 A vagyonkezelés során tehát úgy kell eljárnia a trusteenak, mint annak a gondos üzletembernek, aki másokra tekintettel tesz befektetéseket.75 Az a vagyonkezelő továbbá, aki szolgáltatásait díjfizetés ellenében végzi, a gondosság magasabb fokát köteles tanúsítani, mint az, aki ugyanezt ingyenesen teszi.76 Ugyanez áll arra a vagyonkezelőre, aki hivatásszerűen foglalkozik vagyonkezeléssel, tehát nagyobb biztonságot ígér a trust alapítójának, mintha utóbbi egy szakértelemmel nem rendelkező személyt bízna meg a vagyon kezelé-sével.77

Amennyiben a vagyonkezelő nem a trust instrument rendelkezéseinek megfelelően jár el, az abban foglaltakkal – akár tevőlegesen, akár mulasztás formájában – ellentétesen cselekszik, ún. breach of trustot követ el.

Amennyiben a breach of trust “visszafordítható”, azaz a vagyonkezelő kötelezettségszegő magatartása orvosolható, a kedvezményes bírósághoz fordulhat, amely utasítani fogja a vagyonkezelőt, hogy teljesítse kötelességét: fizesse ki a kedvezményeseknek járó osztalékot, hajtsa be a trust követeléseit, ne kezelje saját vagyonaként (ne hasznosítsa saját célokra) a trust vagyonából vett értéktárgyat, a trust-vagyon saját célra történt felhasználása esetén fizesse be a trust bankszámlájára az így szerzett nyereséget.

Amennyiben a breach of trust nem orvosolható, illetve a vagyonkezelő mulasztása nem pótolható, azaz a vagyonkezelő másként helyre nem hozható kárt okozott az általa kezelt vagyonban, köteles a trust vagyonában bekövetkezett kárt megtéríteni. Pontosabban, nem is annyira kártérítésről, mint inkább a trust-vagyon helyreállításáról, in integrum restitutióról van szó, hiszen a kártérítésre vonatkozó common law-szabályok (például az előreláthatósági követelmény, hogy ti. csak a károkozáskor az ésszerűen elvárható gondosság mellett előrelátható károk megtérítése követelhető) nem vonatkoznak a vagyonkezelő kártérítési kötelezettségére.78 Mivel az előreláthatósági követelmény nem korlátozza a vagyonkezelő felelősségét, abban az esetben, ha személyes célokra használta fel a trust-vagyont vagy annak egy részét, mindazt a kárt (azaz a felmerült veszteséget és az elmaradt hasznokat, például kamatokat, befektetések révén várható hozamokat) meg kell térítenie, ami a trust-vagyont addig az időpontig éri, ameddig a személyes célokra felhasznált vagyontömeg nem kerül vissza a trust-vagyonba.

Tehát, breach of trust esetén a kedvezményesek alapvetően kétféle jogorvoslatot választhatnak: vagy bírósági úton kényszerítik a vagyonkezelőt kötelezettségei teljesítésére (enforcement of trustees’ duties, a szerződési jog terminológiája szerint: specific performance), vagy a trust vagyonának helyreállítását követelik tőle (recovery of losses and profits, compensation).

Amennyiben a kedvezményesek úgy látják, hogy a vagyonkezelő gondatlan kezelése folytán a trust-vagyon veszélyben van, nem kell megvárniuk míg a vagyonkezelő ténylegesen breach of trustot követ el, bírósághoz fordulhatnak, hogy a vagyonkezelő számoljon el a trust-vagyonnal (order for an account), illetve hogy a bíróság kötelezze a vagyonkezelőt ún. injunction79 útján a kedvezményesek érdekével ellentétes magatartás abbahagyására és tiltsa el a további jogsértő magatartástól.80

Fentebb már kiemeltük, hogy a vagyonkezelő személyes hitelezői nem támaszthatnak igényt a trust vagyonára, a vagyonkezelő fizetésképtelensége esetén sem elégíthetik ki igényüket a trustee által kezelt trust-vagyonból. Amennyiben viszont nem a vagyonkezelő személyes vagyona, hanem a trust-vagyon válik fizetésképtelenné, a trust kedvezményesei a vagyonkezelő személyes vagyonából is követelhetik igényeik kielégítését, de csak a vagyonkezelő személyes hitelezőinek igényeivel egy sorban (pari passu with the personal creditors of the trustee).

Tegyük fel például, hogy a trust vagyona £ 10 000 értékű volt, a személyes hitelezők igénye £ 20 000 értékű, a vagyonkezelő viszont mindössze £ 3 000 értéket képviselő személyes vagyonnal rendelkezik, a trust vagyona viszont csődbe ment. A személyes hitelezők, illetve a trust kedvezményesei pari passu (egy sorban) és pro rata (követeléseik arányában) érvényesíthetik igényeiket a vagyonkezelő személyes vagyonával szemben: előbbiek £ 2 000-ra, utóbbiak £ 1 000-ra jogosultak.

Amennyiben a vagyonkezelő a trust vagyonát nem “felélte”, hanem a pénzből bizonyíthatóan valamilyen ingó vagy ingatlan vagyontárgyat vásárolt, a vagyonkezelő csődje esetén ez a vagyontárgy nem áll a vagyonkezelő személyes hitelezőinek rendelkezésére, abból nem elégíthetik ki igényeiket. E vagyontárgyra nézve a kedvezményeseknek dologi természetű (in rem) joguk van: e vagyontárgyat a sajátjuknak, pontosabban a trust vagyonába tartozónak tekinthetik, s annak trust-vagyonként, azaz a kedvezményesek javára történő kezelését nem csak a vagyonkezelőtől, hanem a jóhiszemű és ellenérték fejében szerző vevő kivételével mindenkitől követelhetik. Azaz, a kedvezményes(ek) “nyomon követheti(k)” a trust-vagyon útját (the equitable right of tracing),81 az “nem vész el, csak átalakul” a vagyonkezelő és az esetleges további személyek által eszközölt átruházások során.82 Kivételt képez természetesen a jóhiszemű, ellenérték fejében szerző (bona fide purchaser for value without notice) esete. Összefoglalva: a trust-vagyont (illetve annak egy részét) elidegenítő, annak révén más vagyontárgyhoz jutó vagyonkezelő kötelezettsége fennmarad, csak más vagyontárgyon (ti. a trust-vagyonból vett vagyontárgyon) áll fenn,83 a vagyontárgyat a továbbiakban megszerző harmadik személyeket pedig vagyonkezelőknek kell tekinteni, őket mint a trust-vagyon megszerzőit ún. constructive trusteenek, azaz ex lege vagyonkezelőknek kell tekinteni.84

Mindez persze fordítva is igaz: nemcsak a trust-vagyon részét képező pénzből vett ingó vagy ingatlan vagyontárgy kerül be a trust-vagyonba, de a trust-vagyon részét képező vagyontárgy értékesítéséből befolyt pénzösszeg is a trust-vagyonba kerül. A kedvezményesek mindazonáltal választhatják azt is, hogy a trust-vagyon részét képező pénzből vett vagyontárgyat biztosítéknak tekintik, mintegy a pénzkövetelést biztosító zálogtárgynak.85

Amennyiben a trust-vagyonba tartozó vagyontárgy eladásából befolyt vételárat a vagyonkezelő nem különítette el, hanem összekeverte a saját pénzével, például a saját bankszámlájára fizette azt be, csőd esetén a trust kedvezményesei elsőbbséget élveznek a vagyonkezelő személyes hitelezőihez képest, azaz követelhetik a trust vagyonának megfelelő pénzösszeget, s a személyes hitelezők nem hajthatják be követeléseiket a trust-vagyon eladásából származó pénzösszegből. Amennyiben a bankszámlára történt befizetést követően a vagyonkezelő pénzt vesz le a “vegyes” bankszámláról (mixed bank account), s azt elkölti, majd csődbe megy, a bankszámlán fennmaradt pénzre a Re Hallet’s Estate esetben86 kialakított szabály érvényes, amely szerint vélelmezendő, hogy a vagyonkezelő előbb a saját pénzét vette le a számláról, s csak azután nyúlt a trust-vagyonhoz.

Például, ha egy vagyonkezelő £ 10 000 trust-vagyont helyezett el a saját számláján, illetve £ 3 000 saját vagyont, ezután levett a számláról £ 11 000-t, fizetésképtelenség esetén a Re Hallett’s Estate szerinti vélelem alapján a számláról levett £ 11 000 tartalmazta a teljes saját vagyont, azaz £ 3 000-t, hiszen ahhoz nyúlt először, illetve a trust-vagyonból £ 8 000-t. A számlán maradt pénzösszeg (£ 2 000) tehát trust-vagyon, ami a kedvezményeseket illeti, a személyes hitelezők semmit sem kapnak.

Másrészt viszont, a Re Hallett’s Estate ügyben hozott döntés másik fele alapján vélelem szól amellett is, hogy amennyiben a vagyonkezelő a vegyes bankszámláról történt levételt követően pénzt helyez el a bankszámlán, ez az összeg a sajátjának számít, s nem a trust-vagyon pótlásának.

A fenti példát folytatva, tegyük fel, hogy a vagyonkezelő a £ 11 000 font levétele és elköltése után £ 3 000-ot helyez el a számláján. Ez a saját vagyonának tekintendő, s ekként a kedvezményesek és a személyes hitelezők pari passu és pro rata érvényesíthetik igényeiket ezen összeggel szemben. A kedvezményesek egyfelől tehát in rem alapon érvényesíthetnek igényt a £ 2 000 erejéig, másfelől in personam alapon a £ 3 000 arányos része erejéig. Tegyük fel, hogy a hitelezők követelése £ 32 000, ebben az esetben a kedvezményesek £ 600-ra, a hitelezők pedig £ 2 400-ra jogosultak a £ 3 000-ból, hiszen előbbieknek £ 10 000-nyi követelésük van összesen, de abból csak £ 8 000 marad fenn a £ 2 000 levonását követően, amelyre in rem alapon jogosultak.

Fontos megjegyezni, hogy az angol jog a private trustokra, azaz azon trustokra nézve, amelyek nem jótékony, azaz közös társadalmi célt szolgálnak (charitable trusts, public trusts) ,87 korlátozta a vagyonkezelés időtartamát. E korlátozás két, egymással ellentétes érdek közötti kompromisszumként alakult ki. A tulajdonosok érdeke az, hogy minél hosszabb ideig előre meghatározhassák vagyonuk sorsát, tehát például a kedvezményesek személyét. A társadalom és a gazdaság érdeke viszont inkább a vagyonok szabad áramlását kívánja meg, azt, hogy a vagyonok ne váljanak elidegeníthetetlenné a trust alapítójának akarata folytán. Ezt több, bonyolult szabály szolgálja, melyeket itt csak röviden ismertetünk.88 A rule against perpetuities értelmében a trust kedvezményesének személye pontosan meghatározható kell, hogy legyen egy meghatározott időtartamon belül: ez az angol jog szerint egy, az alapító által meghatározott és a trust létrejöttekor életben lévő személy élete és további 21 év; vagy az alapító által meghatározott, de 80 évnél nem hosszabb időtartam. A rule against inalienability a meghatározott, de nem jótékony célra létrehozott trustokra vonatkozik (non-charitable purpose trusts), s ezen elv értelmében a trust egy, a trust létrejöttekor életben levő, meghatározott személy élete alatt és további 21 évig állhat fenn. A rule against accumulation of income értelmében a trust-vagyon “felhalmozása” is időtartamhoz kötött, e felhalmozás megtörténhet az alapító életében, illetve az alapító halálát vagy a trust létrejöttét követően még 21 éven belül vagy a trust esetleges kiskorú kedvezményesének nagykorúvá válásáig terjedő időtartam alatt.

6. A kedvezményes (beneficiary)

A beneficiary joga sem dologi, sem kötelmi jognak nem nevezhető egyértelműen.89 Az equitable / beneficial title kevesebb, mint a tulajdon, de több, mint egy kötelmi jogi követelés:90 védelmet kap mindenkivel, azaz harmadik személyekkel szemben is, kivéve, ha a harmadik személy (1) jóhiszeműen és (2) ellenérték fejében (visszterhes jogügylettel) jutott hozzá a trust-vagyonhoz, (3) abban a hiszemben, hogy kötöttségektől mentes tulajdont (legal estate) szerzett, s (4) a kellő gondossággal járt el, mindent megtett, ami az adott helyzetben ésszerűen elvárható volt tőle.91 Amennyiben a vagyonkezelő a trust vagyonát az alapító által meghatározottaktól eltérően kezelte, azt elidegenítette, a kedvezményes joga csak a harmadik személyek ezen szűk csoportjával szemben gyengébb, mindenki mással szemben védelemben részesül. A harmadik személyek részéről megkívánt gondosság foka olyan magas, hogy ritka az olyan harmadik személy, aki bizonyítani tudja, hogy jogszerzése a fenti feltételek mindegyikének megfelel. A harmadik személynek ugyanis azt kell bizonyítania, hogy sem tényleges tudomása (actual notice), sem potenciális (azaz a kellő gondosság mellett meglévő) tudomása (constructive notice) nem volt arról, hogy az adásvétel tárgya trust-vagyon részét képezi, azaz nem tudta és a kellő gondosság mellett nem is tudhatta, hogy kötöttségekkel terhelt tulajdont vesz meg. Amennyiben az adásvételt a vevő nem személyesen, hanem megbízottja, ügynöke, képviselője útján bonyolította, s e képviselő tisztában volt vele, hogy az adásvétel tárgya trust-vagyon részét képezi, vélelem szól amellett, hogy a vevő is tisztában volt azzal, amivel képviselője. A képviselő tudomását úgy kell tekinteni, mintha a vevő tudomása volna, ez az ún. imputed notice.

A kivételt képező személyi kör olyan szűk, hogy a szakirodalom jelentős része dologi jogként fogja fel a kedvezményes jogát. Tekintetbe véve a magyar jog szabályozását [Ptk. 118. § (1)-(2) bek.], mely szerint a tulajdonjogot is korlátozza a kereskedelmi forgalomban jóhiszeműen szerző vevő,92 illetve a kereskedelmi forgalmon kívül, de jóhiszeműen és ellenszolgáltatás fejében, olyan személytől szerző vevő tulajdonjoga, akire a dolgot a tulajdonos bízta, megállapíthatjuk, hogy a kedvezményes joga a mai angol jogban gyakorlatilag dologi jognak tekinthető, sőt sokkal inkább a tulajdonhoz közel álló dologi jognak, mintsem idegen dologbeli (másképpen: korlátolt dologi) jognak.93

A haszonélvezettől mint idegen dologbeli jogtól is különbözik a beneficiary joga, hiszen a haszonélvező a más személy tulajdonában álló dolgot birtokában tartja, azt használja és hasznait szedi. E jogokkal a tulajdonos is élhet egyidejűleg annyiban, amennyiben a haszonélvező nem él azokkal. Végül, a haszonélvezet csak korlátozott időre, legfeljebb a jogosult élete végéig állhat fenn. Ehhez képest a beneficiary nem rendelkezik a trust propertyvel, nem birtokolja azt, csak a hasznait élvezi. A trust-vagyonnal a trustee rendelkezik, aki azonban e rendelkezési jogát nem a saját, hanem a kedvezményes(ek) javára gyakorolja, méghozzá kizárólagos jelleggel: saját haszna nem származhat a trust-vagyon kezeléséből.94

B) A kontinentális jogrendszerek rokon jogintézményei

1. A Treuhand a német jogban

A vagyonkezelés angol jogban kialakult sajátos alakzatával rokon a német jog Treuhand néven ismert jogintézménye, amely a jogtudomány és a bírói jog által kialakított konstrukció, lényegében törvényi szabályozás nélkül.95 A Treuhand már az ősi germán jogban is létezett, a száli törvénykönyvben ( Lex Salica, c. 46) szereplő acfatmire (Affatomie) intézménye96 tekinthető az első megjelenésének, reneszánsza pedig a történeti jogi iskolának köszönhető, amely azonban nem pusztán elméleti érdeklődésből, hanem sokkal inkább a gyakorlat igényeinek eleget téve hívta új életre e jogintézményt a múlt században.97 A múlt századi német gyakorlatban ugyanis olyan konstrukciók terjedtek el, mint a biztosítéki tulajdonátruházás (Sicherungsübereignung), a biztosítéki engedményezés (Sicherungszession) ,98 a követelés behajtásának céljából történő értékpapír-átruházás (Vollindossament zu Inkassozwecken, Inkassoindossament), a váltó-letét (Depotwechsel). 99 E konstrukciókkal szemben az alperesek a színlelt jogügylet kifogásával éltek, azt állítva, hogy a biztosítéki tulajdonátruházás, illetve engedményezés leplezett zálogszerződés,100 az értékpapír-átruházás pusztán a követelés behajtására irányuló leplezett meghatalmazás,101 a váltó-letét pedig szintén leplezett hitelbiztosíték. Mindegyik konstrukció közös vonása, hogy látszólag tulajdonátruházás történik: az, akire a vagyont átruházzák, harmadik személyek irányában tulajdonosként léphet fel, de a vagyon átruházója és a vagyon megszerzője közötti kötelmi hatályú megállapodás, szerződés jelentősen korlátozza a tulajdonnal járó jogosítványokat kettejük viszonyában. A vagyon megszerzője a vagyont nem fordíthatja a saját javára, hanem a vagyon átruházója által adott rendelkezéseknek megfelelően kell kezelnie azt. A vagyont átruházó és a vagyont megszerző személy közti viszony bizalmi természetű kell legyen, hiszen jogilag a tulajdonos rendelkezési jogát nem korlátozhatja kötelmi hatályú megállapodás.102 A vagyon átruházója a vagyonkezelő által szerződésben vállalt kötelezettségeket csak kötelmi alapon kényszerítheti ki, tulajdoni igényt nem támaszthat az átruházott vagyonra.

A gyakorlat által felvetett problémára (hogy ti. a fentebb említett esetekben színlelt jogügyletekről van szó) két irányból is érkezett válasz: Ferdinand Regelsberger 1880-ban megjelent tanulmánya103 az ún. római jogi Treuhand (romanische Treuhand, másképpen: fiduziarische Treuhand) koncepcióját ajánlotta a jogtudomány és a gyakorlat figyelmébe, míg Alfred Schultze a szintén történeti alapon, a longobárd okiratok kutatása alapján kialakított, ún. germán jogi Treuhand (deutschrechtliche Treuhand) konstrukciójára hívta fel a figyelmet 1895-ben, illetve 1901-ben közzétett tanulmányaiban.104 Rendkívüli jelentőségre tett szert Regelsberger megállapítása, melynek köszönhetően elháríthatóvá vált a színlelt jogügylet kifogása. Regelsberger felhívta a figyelmet arra, hogy a színlelt jogügylet esetében a felek akarata és nyilatkozata eltér egymástól, míg a fiduciárius ügyletek (mint például a biztosítéki tulajdonátruházás) esetében a felek akarata valóban arra irányul, hogy a nyilatkozatuknak megfelelő joghatások bekövetkezzenek: a tulajdont átruházzák, azzal a feltétellel, hogy a tulajdont megszerző személy a tulajdonátruházás által neki juttatott jogosultságoknak csak egy bizonyos körével él.105

A római jogi és a germán jogi koncepció közti alapvető különbség, hogy a vagyonkezelő (Treuhänder, Fiduziar) kötelezettségét, hogy ti. a rá átruházott vagyont (Treugut) az alapító (Treugeber, Fiduziant) akarata szerint kezelje, a római jogi alapokon106 álló koncepció képviselői pusztán kötelmi jogi jellegű kötelezettségnek tekintették, szemben a Treuhand intézményének ősi, germán jogi eredetét hangsúlyozó állásponttal, amely szerint a Treuhänder kötelezettségszegő magatartása (treuwidriges Handeln) esetén az alapító dologi jogi alapon is felléphet, azaz megakadályozhatja a Treugut vagyonkezelő által történő, kötelezettségszegő elidegenítését, azaz harmadik személyek jogszerzését. Míg a vagyonkezelő a római jogi alapokra visszavezetett koncepció szerint tulajdont szerez a neki átadott vagyon felett (Theorie vom vollen Rechtserwerb, Regelsberger) , s kötelezettségszegés esetén csak kötelmi alapon vonható felelősségre, addig a germán jogból eredeztetett koncepció szerint a vagyonkezelő nem lesz valódi tulajdonos (Theorie vom geteilten Figentum), ugyanis a vagyon átruházása azzal a bontó feltétellel történik, hogy a Treugut a vagyonkezelő kötelezettségszegő magatartása esetén ipso iure visszaszáll az alapítóra, aki éppen ezért nem pusztán kötelmi alapon kényszerítheti a vagyonkezelőt kötelezettségei teljesítésére, hanem a felfüggesztő feltétel beállta (a vagyonkezelő kötelezettségszegése) esetén tulajdoni igénnyel bír. A két koncepció tehát abban különbözik, hogy a Treugeber jogosultságát a Treuhänder által vállalt kötelezettségek kikényszerítésére a germán jogi koncepció dologi jellegűnek, míg a római jogi koncepció pusztán kötelmi jellegűnek tekintik.107 Megjegyzendő, hogy a német gyakorlatban a kétszemélyes Treuhandverhältnis mondható tipikusnak, azaz a vagyonkezelő kötelezettsége jellemzően abban áll, hogy az alapító javára kezelje az átruházott vagyont, bár nem kizárt a harmadik személyek kedvezményesként történő megjelölése sem. Éppen ezért, amikor azt a kérdést vizsgáljuk, hogy a Treugeber milyen jogosultsággal bír a Treuhänder kezelésébe adott vagyon felett, egyben arra a kérdésre is válaszolunk, hogy az esetleges kedvezményes harmadik sze-mély(ek) milyen jogokkal bír(nak).

A germán jogi alapokra hivatkozó elmélet a gyakorlatban soha nem tett szert jelentőségre, ezért a továbbiakban csak a római jogi alapokon kialakított fiduziarische Treuhand konstrukcióját vizsgáljuk. A fiduziarische Treuhand alapvetően két funkciót tölt be a német jogban: egyfelől hitelbiztosítékként működik a biztosítéki tulajdonátruházás, illetve a biztosítéki engedményezés formájában (Sicherungsübereignung, illetve Sicherungabtretung, összefoglaló néven: Sicherungstreuhand), másfelől a vagyonkezelés lehetséges formája (Verwaltungstreuhand).™ A továbbiakban – a tanulmány céljának megfelelően – csak a vagyonkezelés céljára létrehozott Treuhand konstrukcióját vizsgáljuk. E megoldást számos területen alkalmazzák az üzleti és a mindennapi életben. A befektetési társaságok (Kapitalanlagegesellschaften) Treuhand formájában kezelik ügyfeleik pénzét, amelyet befektetnek és ügyfeleik javára fordítanak.109 Ingatlan adásvétele esetében a vevő általában nem közvetlenül az eladónak fizeti ki a vételárat, hanem egy közjegyző által, egy banknál nyitott számlára (Treuhandkonto, Notaranderkonto) fizeti azt be, e számlán lévő összeget a közjegyző mint Treuhänder kezeli, s csak akkor fizeti ki az eladónak, ha az adásvétel körül minden rendben zajlott, s nem kétséges a vevő tulajdonszerzése. A bonyolult és költséges csődeljárás kikerülésére is alkalmas a Treuhand, amennyiben a fizetésképtelenné vált személy átruházhatja vagyonát egy vagyonkezelőre, aki ilyen minőségében teljesíti a Treugeber hitelezői által a csődvagyonnal szemben támasztott igényeket (Liquidationstreuhand, ill. Liquidationsvergleichstreuhand) .110 Betéti társaság (Kommanditgesellschaft) esetében is előfordul, hogy a társaság irányítását, a szavazati jogok gyakorlását, a költségvetés ellenőrzését a korlátolt felelősséggel rendelkező tagok egy tagra mint Treuhänderre bízzák, aki e jogokat (a betéti társaság vagyonának kezelését) a többi betétes javára gyakorolja.111

A vagyonkezelői viszony (Treuhandverhältnis) létrejöttéhez két elem szükséges: egyrészt a vagyon átruházása (Übereignung), másrészt egy, az alapító és a vagyonkezelő (a Treugeber és a Treuhänder) közötti szerződés (Treuhandvereinbarung), amely a vagyonkezelésre vonatkozó előírásokat tartalmazza. Amennyiben a vagyonkezelés harmadik személy javára történik, ezt a Treugeber és a Treuhänder közti szerződésben kell kikötni, a harmadik személy csak ekkor érvényesítheti a Treugut elkülönítésére vonatkozó igényét, azaz: a vagyonkezelési szerződést (Treuhandvereinbarung) harmadik személy javára szóló szerződés formájában kell megkötni.

A német jogban érvényesülő absztrakt dologi jogi ügylet tana112 alapján a vagyonkezelő tulajdonszerzése már a vagyon átruházása (azaz a felek erre irányuló megállapodása és a birtok-baadás)113 révén megtörténik, s a vagyonkezelő ezáltal valódi, tulajdonképpeni értelemben vett tulajdont szerez. A tulajdonnal járó jogosítványokat azonban csak annyiban gyakorolhatja, amennyiben erre a Treugeberrel kötött szerződés feljogosítja. Azaz, dologi jogi alapon (kifelé, harmadik személyek irányában) a vagyonkezelő többre jogosult, mint amennyire kötelmi jogi alapon (befelé, a vagyont átruházó személy irányában) lehetősége van.114 Mindenesetre, a vagyonkezelő dologi jogi jogosultsága és kötelmi jogi jogosultsága között mutatkozó diszkrepancia115 nehezen hidalható át, hiszen a BGB 137. §-a kifejezetten kimondja, hogy jogügylet révén nem zárható ki és nem korlátozható egy elidegeníthető jog feletti rendelkezési jog. Azaz, aki szerződésben lemond rendelkezési jogáról, illetve annak egy részéről, e jogról való lemondással csak kötelmi jogi kötelezettséget vállalt, dologi jogi jellegűt nem. Tehát, ha a szerződést megszegve mégis elidegenítené a tulajdonában lévő dolgot, csak kötelmi jogi alapon vonható felelősségre, a dolgot megszerző harmadik személy tulajdonjoga nem vonható kétségbe.116

Mindazonáltal, a Reichsgericht 1899-ben kialakított, s a Bundesgerichtshof által elfogadott és ma is követett gyakorlata a vagyonkezelőnek átadott vagyont különvagyonként (Sondereigentum) kezeli,117 amelyre a vagyonkezelő személyes hitelezői nem vezethetnek végrehajtást, illetve amely nem osztozik a vagyonkezelő személyes vagyonának sorsában csőd, fizetésképtelenség esetén, hanem lehetőség van annak a végrehajtás alóli mentesítésére (a foglalás alóli feloldására), illetve a csődvagyontól történő elkülönítésére (Aussonderung) a polgári perrendtartás (Zivilprozessordnung, ZPO), illetve a csődtörvény (korábban Konkursordung, 1994 óta Insolvenzordung) rendelkezései alapján.118 A bírói jogalkotás (Richterrecht) tehát eljárásjogi szabályokra támaszkodva lehetővé tette a Treugut elkülönítését a vagyonkezelő saját vagyonától, megkérdőjelezve ezzel a BGB rendelkezései mögött meghúzódó anyagi jogi alapelveket, mint a tulajdon oszthatatlanságának vagy a dologi jogok zárt körének elve,119 s eltekintett attól, hogy a tulajdoni és a kötelmi igények közti, a BGB rendelkezéseiből következő megkülönböztetést alkalmazza a vagyonkezelő vagyonára vezetett végrehajtás, illetve csődeljárás esetén érvényesített igények rangsorolására. A Reichsgericht gyakorlatilag új dologi jogot hozott létre.120 A szakirodalom a Treugeber jogainak eldologiasodásáról, illetve kvázi dologi jogi jogosultságról beszél, s ennek magyarázataként arra hivatkozik, hogy a Treuhänder csak formális-jogi értelemben tulajdonos, míg tartalmi-gazdasági szempontból a Treugeber a kezelt vagyon tulajdonosa. A gazdasági értelemben vett tulajdonnak tulajdonított jogi relevancia nyilvánvalóan contra legem történt bírói jogfejlesztést takar.121 Hiszen mind a hitelbiztosítéki, mind a vagyonkezelési Treuhand egyfajta relatív tulajdon, amely a BGB római jogon alapuló rendszerébe nem illeszthető be.

A Treugut így a trust propertyhez hasonlóan elkülönül a vagyonkezelő személyes vagyonától, azzal a jelentős különbséggel, hogy (1) csak a közvetlenül a Treugeber által a vagyonkezelőre átruházott vagyontömeg számít Treugutnak, azaz a harmadik személyek által a vagyonkezelőnek, a Treugeber javára átadott vagyon főszabály szerint nem számít különvagyonnak, nem különíthető el a vagyonkezelő személyes hitelezői által vezetett végrehajtás, illetve a vagyonkezelő fizetésképtelensége esetén (Unmittelbarkeitsprinzip), illetve (2) a vagyonkezelő által elidegenített eredeti (a Treugeber által közvetlenül a vagyonkezelőre átruházott) Treugut helyébe lépő vagyontárgyak, illetve vételár nem tekinthetők különvagyonnak, nem különíthetők el a vagyonkezelő személyes vagyonától (Surrogationsverbot). A szakirodalomban számos kritika érte mindkét, a Treugut különvagyon-jellegét csökkentő korlátozást, amelyek indokolatlanul csökkentik a Treugeber jogainak védelmét.122

Az Unmittelbarkeitsprinzip alól csak egy esetben tett kivételt a joggyakorlat: az ingatlan adásvételekor gyakori, hogy a vevő nem közvetlenül az eladónak fizeti ki a vételárat, hanem egy közjegyző bankszámlájára fizeti be azt. Ebben az esetben a közjegyző mint Treuhänder kezeli a vételárat, s azt csak a vevő tehermentes tulajdonszerzésekor fizeti ki az eladónak mint Treu-gebernek. Ebben az esetben tehát nem a kedvezményes, hanem harmadik személy (a vevő) által befizetett összeg is Treugutnak számít.123

Amennyiben a vagyonkezelő kötelezettségszegő módon elidegeníti a Treugutba tartozó vagyontárgya(ka)t, az azokat megszerző harmadik személyek tulajdont szereznek, azaz a Treuge-bernek nem áll módjában a harmadik személyekkel szemben – az angol jogban ismert tracinghez hasonlóan – dologi jogi igényeket érvényesíteni. A vagyonkezelő kötelezettsége ugyanis pusztán kötelmi természetű,124 e kötelezettsége nem érinti azt a tényt, hogy tulajdonosként érvényesen rendelkezhet a Treugut felett.125 Amennyiben a harmadik személy nem pusztán rosszhisze-műen,126 hanem szándékosan kárt okozva vett részt a Treugutba tartozó vagyontárgy elidegenítésében, a Treugebernek lehetősége van a BGB 826. §-a alapján127 [a tulajdonátruházás alapjául szolgáló jogügylet jó szokásokba ütköző voltára (Sittenwidrigkeit), azaz érvénytelenségére hivatkozva] kártérítési igényt érvényesíteni a harmadik személy ellen, amely a BGB 249. §-a alapján a harmadik személy által megszerzett vagyontárgy közvetlen kiadására (Naturalrestitution) is irányulhat.128 Sőt, az érvényes jogcím hiányában történt tulajdonátruházás alapján a harmadik személy vagyonában jogalap nélküli gazdagodás állt be, amelynek visszakövetelésére a Treugebernek lehetősége van.

2. A Treuhand/fiducie a svájci jogban

A svájci jogban is ismert a Treuhand, másképpen a fiducie intézménye, bár a kontúrok megint máshol húzódnak, mint akár az angol, akár a német jogban.129 Mindenekelőtt szükséges leszögezni, hogy a svájci jog is két alapvető célra alkalmazza a vizsgált intézményt: egyfelől biztosítékként (Sicherungstreuhand, fiducie-sécurité), másfelől vagyonkezelés céljára (Verwaltungstreuhand, fiducie-gestion). Mi a továbbiakban a dolgozat céljának megfelelően csak az utóbbi változattal foglalkozunk.

A Treuhand létrehozásához a vagyon átruházása (Verfügungs-geschäft/Vollzugsgeschäft,130 acte de disposition) és a vagyonkezelő kötelezettségeit meghatározó szerződés (Treuhandabrede/Treuhandvertrag, convention de fiducie) szükséges.

A német joggal ellentétben a svájci jogban a tulajdonátruházás a magyar joghoz (és a klasszikus római joghoz) hasonlóan ún. tradíciós rendszerben történik, azaz a megfelelő szerzésmódon (modus) túl érvényes jogcímre ( causa, titulus) is szükség van a tulajdon átszállásához. A Treugeber tehát csak akkor lesz tulajdonos, ha mindkét elem adott: mind a megfelelő szerzésmód, mind az érvényes tulajdonszerzési jogcím. Amennyiben a Treuhänder elidegeníti a kezelésébe adott vagyontárgyat, a jogcímként szolgáló szerződés azonban érvénytelen volt, a Treugeber (illetve az esetleges kedvezményes) tulajdoni igénnyel élhet, az elidegenített vagyontárgyat visszakövetelheti.

A vagyonkezelői szerződésre a svájci joggyakorlat a Kötelmi Jogi Törvény (Obligationenrecht, OR) megbízásra (Auftrag, mandat) vonatkozó rendelkezéseit131 alkalmazza.132 A Szövetségi Bíróság ezt a már korábban is követett gyakorlatot 1973-ban megerősítette,133 amennyiben kimondta, hogy a Kötelmi Jogi Törvény 18. cikkelye értelmében a bíróságnak a szerződés értelmezésekor nem a felek által használt – és esetleg helytelen – kifejezéseket kell szem előtt tartania, hanem a felek tényleges és egyező akaratát, illetve azt, ahogy az egyik fél nyilatkozatát a másik félnek a jóhiszeműség és tisztesség, illetve az ésszerűség alapján hogyan kellett értenie. Az, hogy a felek a Treugeber/fiduciant, illetve a Treuhänder/fiduciaire kifejezéseket használják a szerződésben, nem akadálya annak, hogy azt a bíróság megbízási szerződésnek tekintse és akként értelmezze. A megbízás szabályainak alkalmazásából következik, hogy a szerződés mindkét szerződő fél által bármikor felmondható.134 A vagyonkezelő mint megbízott köteles a vagyont a megbízó utasításainak megfelelően kezelni, a megbízó tehát a vagyon átruházása után is megszabhatja a vagyonkezelés mikéntjét, szemben az angol joggal, ahol a trust instrumentben foglaltakon túl a settlor nem avatkozhat bele a vagyonkezelésbe.

A svájci és a német fejlődés kiindulópontja közös: mindkét jogrendszer a REGELSBERGER-féle Theorie vom vollen Rechtserwerb (théorie du transfert intégral des droits) alapján áll,135 azaz tulajdonosnak tekinti a vagyonkezelőt (Treuhänder, fiduciaire), s csak kötelmi jogosultnak az alapítót (Treugeber, fiduciant).136 A vagyonkezelő és az alapító közti “belső”, illetve a vagyonkezelő és harmadik személyek közti “külső” viszony közti ellentmondás a svájci jogban is fennáll.137 Mindez szükségszerű következménye annak, hogy a svájci jog is ragaszkodik a dologi és kötelmi jogok szigorú megkülönböztetésének, a tulajdonjog oszthatatlanságának és a dologi jogok numerus claususának alapelvéhez. A vagyonkezelő erga omnes fennálló tulajdonjoga és az alapítóval szemben inter partes fennálló kötelezettségei közti ellentétet azonban a svájci joggyakorlat és jogtudomány nem oldja fel a német gyakorlathoz hasonló módon, megkülönböztetve a jogi, illetve formális értelemben és a gazdasági, illetve materiális értelemben fennálló tulajdont, melyek közül előbbi a vagyonkezelőt, utóbbi az alapítót illeti. A Szövetségi Bíróság 1905-ben hozott ítélete elveti azt a koncepciót, amely szerint a vagyonkezelő csak a harmadik személyek irányában lenne tulajdonos, az alapítóval szemben viszont nem, mivel ez a színlelt jogügylet elismerésével lenne egyenértékű. A svájci joggyakorlat nem követte a német Bundesgerichtshof által kijelölt utat, elvetette a tulajdon fogalmán belül történő jogi, illetve gazdasági értelemben vett tulajdon megkülönböztetését, s ennek következményként nem ismerte el a vagyonkezelőnek átadott vagyon különvagyon-jellegét sem.138 Mindennek következménye, hogy a vagyonkezelő hitelezői végrehajtást vezethetnek a kezelésbe adott vagyonra, illetve a vagyonkezelő fizetésképtelensége esetén az részét képezi a hitelezők között felosztott csődvagyonnak.139 Hasonlóképpen hosszú ideig tartotta magát az – a fentiekből logikusan következő – nézet a svájci joggyakorlatban, hogy a vagyonkezelő halála esetén a kezelésében lévő vagyon (Treugut / propriété fiduciaire) a hagyaték részét képezi. E nézetet a Szövetségi Bíróság 1952-ben felülvizsgálta, s kimondta, hogy az alapító rendelkezhet úgy, hogy a Treuhand/fiducie a vagyonkezelő halála ellenére fennmarad. E rendelkezés történhet kifejezett nyilatkozat vagy ráutaló magatartás útján. Ilyen ráutaló magatartásnak tekintendő, ha az alapító az átruházott vagyont több vagyonkezelőre bízza. A vagyonkezelők bármelyikének halála esetén a meghalt vagyonkezelő része nem osztozik a vagyonkezelő hagyatékának sorsában, hanem ius adcrescendi révén egyenlő arányban hozzánő a többi vagyonkezelő részéhez.140 Ezen, 1952. évi döntés volt az első lépés azon az úton, mely a Treuhand-vagyon különvagyonként történő kezelésének irányába vezetett.

1965-ben egy újabb lépést tett a Szövetségi Bíróság ezen az úton, amikor megállapította, hogy az alapítónak a Treugut (propriété fiduciaire) visszakövetelésére vonatkozó igénye nem a vagyon átadásakor kezd elévülni, hanem csak a vagyonkezelői viszony megszűntekor, például a vagyonkezelői szerződés megszüntetésekor. A vagyonkezelőnek ugyanis a vagyonkezelés mint elsődleges feladata mellett az is kötelezettsége, hogy a vagyont a vagyonkezelői viszony megszűntekor visszaszolgáltassa az alapítónak.141 Az alapító bármikor felmondhatja a szerződést, a vagyonkezelői viszony tehát bármikor megszüntethető, s az alapító ettől kezdve jogosult a vagyon visszaszolgáltatását követelni, a vagyonkezelő-megbízott pedig köteles azt visszaszolgáltat-ni.142 A visszaszolgáltatásra vonatkozó igény kötelmi természetű, elévülése a vagyonkezelői viszony megszűntekor, azaz a visszaszolgáltatásra vonatkozó igény keletkezésekor kezdődik.

A legjelentősebb lépés a joggyakorlat részéről azonban az 1973-ban, a Feras Anstalt c. Banca Vallugano S. A. esetben143 hozott, fentebb már említett döntés volt, amely a Kötelmi Jogi Törvény (OR) megbízásra vonatkozó, 401. cikkelyét144 alkalmazta a vagyonkezelői jogviszonyra. E cikkely harmadik szakasza kimondja, hogy a megbízott fizetésképtelensége esetén a megbízó követelheti azon ingóságok kiadását, amelyeket a megbízott saját nevében, de megbízója javára szerzett. A konkrét esetben a vaduzi illetőségű Feras Anstalt vagyonkezelési szerződést kötött a luganói székhelyű Banca Vallugano S. A. bankkal, a banknál nyitott számlán elhelyezett 50 000 dollárnak megfelelő összeget, azzal a céllal, hogy a bank azt kölcsönözze előzetesen meghatározott feltételek mellett, saját nevében, de a Feras Anstalt javára. A bank néhány év múlva csődöt jelentett, s ügyfeleit – köztük a vagyonkezelés céljára számlát (Treuhandkonto, compte fiduciaire, conto fiduciario) nyitott ügyfeleket – értesítette, hogy az általuk nyitott számlán lévő összegek is részét képezik a hitelezők igényeinek kielégítését szolgáló csődvagyonnak. A bíróság a fiduciárius ügyletre a megbízás szabályait alkalmazta, s elismerte, hogy a vagyont átruházó, s annak kezelésével mást megbízó személynek (Treugeber, fiduciant, fiduciante) jogában áll a vagyonkezelő (Treuhänder, fiduciaire, fiduciario) csődje esetén a megbízás szabályaira hivatkozva a vagyonkezelés révén a vagyonkezelő vagyonába került (azaz saját nevében, de a megbízó javára szerzett) követelések, illetve ingóságok elkülönítését és kiszolgáltatását kérni. Ennek feltétele azonban, hogy azok elkülöníthetőek legyenek, azaz meghatározható legyen, hogy mi tartozik a vagyonkezelő saját vagyonába és mi a kezelt vagyonba. Azaz: a vagyonkezelés révén szerzett követelések és ingóságok nem képezik a vagyonkezelő csődvagyonának részét, ellentétben az ingatlanokkal, ahol az ingatlan-nyilvántartás közhitelességgének elve sérülne, ha a vagyonkezelő csődje esetén hitelezői nem vezethetnének végrehajtást a vagyonkezelő tulajdonaként bejegyzett kezelt vagyonra.145 A vagyonkezelő által saját nevében, de a vagyonkezelés révén szerzett vagyon e döntés értelmében csőd esetén is különvagyont képez, amennyiben a vagyonban követelések, illetve ingóságok vannak.

A Szövetségi Bíróság későbbi gyakorlata azonban megszorí-tóan értelmezte az e döntésben kimondott alapelvet, amennyiben kimondta: a Kötelmi Jogi Törvény 401. cikkelye nem vonatkozik a közvetlenül az alapító (Treugeber, fiduciant) által a vagyonkezelőre ruházott vagyonra, azaz csak az a vagyon különíthető el a vagyonkezelő fizetésképtelensége esetén a csődvagyon-tól, amelyet harmadik személyek ruháztak át a vagyonkezelőre.146 E felfogás diametrálisan ellentétes a német bírói gyakorlatban kialakulttal, amely szerint éppen a harmadik személyek által a vagyonkezelőnek a Treugeber javára átadott vagyon nem oldható fel a hitelezők által kezdeményezett végrehajtás alól, illetve nem különíthető el a csődvagyontól, szemben az alapító által közvetlenül juttatott vagyonnal (Unmittelbarkeitsprinzip).147

3. A fiducie a francia jogban

A francia jog lényegében nem ismer a trustnak vagy a Treuhandnak megfelelő jogintézményt. A francia Igazságügyi Minisztérium 1992-ben előterjesztett egy törvényjavaslatot,148 amely – a Code civil III. könyvébe egy XVI bis címet,149 illetve az alatt húsz új cikkelyt beiktatva – bevezette volna a fiducie intézményét, de a törvényjavaslat 1995-ben lekerült a napirendről,150 s – egy szenátusi jelentéstől151 eltekintve – azóta sem vetették fel újból e jogintézmény átvételének gondolatát a törvényhozás szintjén.

A törvényjavaslat szerződésként határozta meg a fiducie-t, amelynek révén az alapító (constituant) vagyont ruház át a vagyonkezelőre (fiduciaire), aki az átruházott vagyon tulajdonosa lesz,152 de a kezelésre átvett vagyon különvagyont képez a vagyonán belül, azaz arra a vagyonkezelő személyes hitelezői semmiképpen, az alapító hitelezői pedig főszabály szerint nem vezethetnek végrehajtást,153 a vagyonkezelő halála esetén pedig nem képezi a hagyaték részét,154 azaz a vagyonkezelő örökösei sem juthatnak hozzá. Az alapító hitelezői két esetben formálhatnak jogot a vagyonkezelő kezelésébe adott vagyonra, illetve annak részeire: (1) ha az alapító olyan vagyont adott át a vagyonkezelőnek, amely a vagyonkezelői szerződés létrejöttét megelőzően keletkezett követelések biztosítékául szolgált, például zálogjog terhelte a felvett hitel biztosítására,155 illetve (2) ha a vagyon elidegenítése fedezetelvonó ügyletet valósított meg, azaz in frau-dem creditorum történt.

A fiduciaire kezelésébe adott vagyon különvagyon-jellege (masse séparée) meghatározó eleme volt a törvényjavaslatnak: ha e javaslatot elfogadták volna, a kontinentális jogrendszerek közül a francia került volna legközelebb az angol joghoz a vagyonkezelés szabályozása szempontjából, hiszen általános jelleggel elismerte volna a vagyonkezelőre átruházott vagyon különvagyonjellegét. A vagyonkezelő ugyanakkor a jóhiszemű harmadik személyekkel szemben tulajdonosként rendelkezik – a törvényjavaslat szövege szerint – a kezelésébe adott vagyon felett,156 pontosabban a vagyonkezelési szerződésben (contrat de fiducie) kell meghatározni a kezelt vagyon feletti rendelkezési jog terjedelmét.157 A törvényjavaslat az alapító és a vagyonkezelő közötti bizalmi viszonyra is utal, ti. hogy a vagyonkezelőnek erre tekintettel kell ellátnia feladatait (dans le respect de la confiance du constituant). 158 Ha a vagyonkezelő súlyosan megszegné kötelezettségeit, illetve veszélyeztetné a vagyonkezeléssel elérni kívánt célokat, az alapító és a kedvezményesek bírósághoz fordulhatnak és kérhetik (1) ideiglenes vagyonkezelő (administrateur provisoire) kinevezését, (2) a vagyonkezelő által okozott károk megtérítését, illetve (3) a vagyonkezelés megszüntetését.159

A francia javaslat szerinti fiducie a római jogi fiducia és az angolszász trust között helyezkedik el: előbbihez azért áll közel, mert szerződésként, s nem sui generis jogintézményként nyert volna szabályozást, utóbbihoz azért, mert a törvényjavaslat két fenntartással160 elismerte a kezelésbe adott vagyon különvagyonjellegét. Abból a körülményből, hogy a törvényjavaslat szerződésnek tekintette a fiducie-t, az is következik, hogy végrendeleti úton nem lehetett volna vagyonkezelői jogviszonyt létrehozni. Továbbá, csak a kifejezett akaratnyilatkozattal létrehozott trust (az angol jogi nyelv szerint express trust) nyert volna elismerést a francia jogban.161 Amennyiben ingatlan képezte volna a vagyonkezelőre átruházott vagyont, annak átruházásához az ingatlannyilvántartásba történő bejegyzés is szükséges lett volna.162

A tervezet azt is szabályozta, hogy milyen módon, illetve milyen esetekben szűnik meg a fiducie: (1) ha a szerződésben meghatározott idő eltelt, (2) ha a szerződésben meghatározott cél megvalósult, (3) ha a vagyonkezelő ellen a bíróság csődeljárást rendel el, (4) ha a vagyonkezelő jogi személy megszűnik, (5) ha a bíróság a vagyonkezelő, illetve a kedvezményesek lemondása vagy a vagyonkezelő súlyos kötelességszegése miatt megszünteti a vagyonkezelést. A vagyonkezelő halála nem jár a fiducie megszűnésével, ilyen esetben az alapító vagy a kedvezményes(ek) kérheti(k) a bíróságtól új vagyonkezelő kinevezését.163 Ameny-nyiben a fiducie a fent említett okok valamelyike miatt megszűnik, a fiducie-t létrehozó szerződés azonban nem szabályozza, hogy ilyenkor mi történjék a vagyonnal, az – a tervezet szerint -visszaszáll az alapítóra, illetve annak örököseire, amennyiben előbbi már nem él.164

A fiducie-t létrehozó szerződés érvényességére ugyanazon szabályok vonatkoztak volna, mint a szerződésekre, illetve az ingyenes tulajdonátruházásra (libéralités) általában. Ezen túl, a 2063. cikkelyben foglalt rendelkezésekkel ellentétes szerződések is megtámadhatóak lettek volna.

A fiducie elismerése számos, a francia jogban is ismert magánjogi alapelv áttörésével járt volna. Ezek: (1) a dologi és a kötelmi jogok szigorú megkülönböztetése, (2) a tulajdonjog abszolút és oszthatatlan volta, (3) a dologi jogok numerus claususának elve.

A fiduciárius tulajdonátruházás révén létrejött különvagyon elismerését a francia jogban megkönnyítette volna az a tény, hogy a dologi jogok numerus claususának elve a francia jogban korántsem olyan egyértelmű,165 mint azt hinnénk: a Cour de cassation egy 1834. évi döntése kifejezetten tagadja ezen elvet, s kimondja, hogy a Code civil vonatkozó szakaszai nem taxatíve sorolják fel a dologi jogokat.166 A Code civil 543. cikkelye valóban nem fogalmaz határozottan, amikor azt mondja, hogy a dolgokon vagy tulajdonjog, vagy valamilyen haszonjog (haszonélvezet, használat, lakáshasználat), vagy valamilyen szolgalom állhat fenn:

“On peut avoir sur les biens, ou un droit de propriété, ou un simple droit de jouissance, ou seulement des services fonciers à prétendre.”

E cikkely értelmezése, hogy ti. a benne foglalt felsorolás taxatív vagy csupán exemplifikatív jellegű-e, vitatott. A szakirodalom döntő része167 elfogadja, hogy dologi jogokat csak törvény hozhat létre, azaz a Code civilben felsoroltakon kívül nem létezik más dologi jog, s a Code civilben szereplő dologi jogok nem módosíthatóak a felek megegyezése szerint. Tekintélyes szerzők168 azonban ellentétes véleményt képviselnek, azt állítva, hogy a szerződési szabadság alapján a felek megállapodhatnak olyan, a Code civilben nem szabályozott dologi jogok létrehozásában, amelyek nem ütköznek a Code civil 6. cikkelyébe, amely a közrendbe, illetve a jó erkölcsbe ütköző szerződések tilalmát tartal-mazza.169

C) Az Európai Trust-Jog Alapelvei (Principles of European Trust Law/Principes de Droit Européen du Trust)

1996-ban, a nijmegeni egyetemen működő Gazdasági és Jogi Kutatási Központ keretén belül megalakult az európai trust-jog kialakításának lehetőségeit vizsgáló Nemzetközi Munkacsoport (International Working Group on European Trust Law) .170 E munkacsoport 1999-ben megjelentetett egy kötetet, amely a csoport munkájában részt vevő szerzők által készített országjelentéseket, illetve egy, a LANDo/BEALE-féle Principles of European Contract Law-hoz hasonló modelltörvényt, illetve annak kommentárját tartalmazta.171 Az alábbiakban a nyolc cikkelyből álló modellszabályozás rövid ismertetésére szorítkozunk.

Az I. cikkely szerint a vagyonkezelő feladata egy saját vagyonától elkülönített különvagyon kezelése meghatározott személy javára vagy meghatározott cél érdekében. Mind a vagyonkezelő, mind a kedvezményes pozíciójában több személy is lehet és a vagyonkezelő maga is lehet a kedvezményesek egyike. A kezelt vagyon különvagyon-jellegéből következik, hogy a vagyonkezelő házastársa, örökösei, illetve személyes hitelezői e vagyonból nem elégíthetik ki követeléseiket. Az I. cikkely (4) bek. szerint a kedvezményesnek kötelmi joga van a különvagyonra, illetve dologi joga is lehet a vagyonkezelővel, illetve harmadik személyekkel szemben, ha azok a különvagyont vagy annak részét jogellenesen megszerezték. A II. cikkely szerint trust létrehozható inter vivos, illetve mortis causa jogügylettel is. A III. cikkely (1) bek. értelmében a trust kiterjed azon vagyontárgyakra is, amelyek a vagyonkezelés során az eredeti trust-vagyon helyébe léptek. Azaz amennyiben a vagyonkezelő eladja a kezelésében lévő részvényeket és más részvényeket vásárol a vételárból, a trust az új részvényekre is ki fog terjedni. A III. cikkely (2) bek. szerint az alapító személyes hitelezői sem vezethetnek végrehajtást a trust-vagyonra, kivéve, ha a trust létrehozása a vagyon csalárd elidegenítésének szándékával történt. A III. cikkely (3) bek. utal arra, hogy amennyiben valaki több trust-vagyon kezelője, az egyes trust-vagyonokat nemcsak saját vagyonától, de egymástól is elkülönítve kell tartania. A IV. cikkely kimondja, hogy az alapítónak meg kell jelölnie meghatározott vagy meghatározható személyeket, illetve meg kell jelölnie a célokat, amelyek érdekében a vagyonkezelőnek a vagyont kezelnie kell. Amennyiben nem valamely személy vagy személyek javára jött létre a trust, hanem meghatározott cél érdekében, az alapítónak ki kell jelölnie egy személyt (enforcer/curateur), aki felügyeli a különvagyon megfelelő célra való felhasználását. A kedvezményesek, illetve a vagyon célszerű felhasználását felügyelő személy bírósághoz fordulhatnak a trust alapító okiratában foglaltak kikényszerítése érdekében. A vagyonkezelőnek kötelessége tájékoztatni a kedvezményeseket, illetve a vagyon célszerű felhasználását felügyelő személyt a különvagyon helyzetéről. A vagyonkezelőnek az elvárható gondossággal kell eljárnia, illetve felel minden kárért, amelyet a trust vagyonának okozott. A VI. cikkely felsorolja a bíróság jogait a vagyonkezelés ellenőrzésével kapcsolatban: a bíróság kötelezheti a vagyonkezelőt meghatározott magatartás abbahagyására, elmozdíthatja hivatalából és új vagyonkezelőt jelölhet ki, továbbá kötelezheti a vagyonkezelőt az okozott károk megtérítésére, illetve a trust vagyonának helyreállítására. Kimondhatja továbbá, hogy bizonyos vagyontárgyak nem a vagyonkezelő, hanem a trust vagyonába tartoznak. A VII. cikkely szerint azon harmadik személyek, akiket nem véd a jóhiszemű szerzés elve vagy más elv (transferee who is not protected as a purchaser in good faith or otherwise/acquéreur qui n’est pas protégé en qualité d’acheteur de bonne foi ou autrement), kötelezhetők a trustnak okozott kár megtérítésére, vagy arra, hogy a megszerzett vagyont mint trust-vagyont vagy mint biztosítékot kezeljék. Végül, a VIII. cikkely a trust megszűnésének módjait határozza meg. Eszerint, ha valamennyi kedvezményes meghatározott, életben van és teljes mértékben jogképes, közös megegyezéssel kérhetik a vagyonkezelőtől a trust felszámolását, s a vagyon szétosztását. A vagyonkezelő nem köteles eleget tenni e kérésnek, ha az alapító által meghatározott célok nem teljesültek maradéktalanul. Amennyiben meghatározott célra alapították a trustot, s a cél maradéktalanul teljesült vagy a továbbiakban nem teljesíthető, a trust vagyonát a vagyonkezelő az alapító, illetve örökösei javára köteles kezelni, kivéve, ha a trust célját megváltoztatták vagy kiterjesztették. Amennyiben a trust fennálltára megállapított időtartam lejárt, a vagyonkezelő az alapító okirat rendelkezései alapján felosztja a vagyont a kedvezményesek között, illetve ilyen rendelkezések hiányában a vagyont tovább kezeli az alapító, illetve örökösei javára. Akkor is megszűnik a trust, ha nincs kedvezményesnek tekinthető személy.

IV. A trust elismeréséről és az alkalmazandó jogról szóló, 1985. évi hágai egyezmény

A trust, mint láthatjuk, mind a polgári, mind a gazdasági élethelyzetek tág spektrumát felölelő és kezelő jogintézmény, amely az angolszász jogban általános és amely szabályozásának kérdése az európai kontinentális jogrendszerekben is egyre inkább felmerül.

1985. július 1-jén, a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konle-rencia 15. ülésén fogadták el a trust elismerésével és az alkalmazandó joggal kapcsolatos nemzetközi egyezményt.172 Az Egyezmény a trustot ugyan egyedi, az angolszász jog által kialakított jogintézménynek tekinti, azonban elismeri annak adaptálását más jogrendszerekben is. Az Egyezmény 2. cikkelye értelmében a trust olyan jogviszony, amelyet akár inter vivos jogügylet formájában, akár mortis causa intézkedéssel létesít valamely személy (alapító, settlor), amikor annak vagyona egy vagyonkezelő ( trustee) ellenőrzése alá kerül egy kedvezményezett ( beneficiary) javára vagy egy meghatározott cél érdekében (2. cikkely). A trustnak e cikkely értelmében a következő meghatározó jellemzői vannak:

(a) a trust-vagyon különvagyont képez a vagyonkezelő vagyonán belül,

(b) a trust kezelésének joga a vagyonkezelőt vagy a vagyonkezelő meghatalmazása alapján eljáró más személyeket illeti meg,

(c) a vagyonkezelőnek joga és egyben kötelessége – ennek alapján elszámoltatható -, hogy kezelje a vagyont, hasznosítsa azt vagy azzal rendelkezzen a trustot létrehozó okirat feltételeinek és a jog által meghatározott kötelezettségeknek megfelelően.

Az Egyezmény előírásai az önkéntesen, írásban létrehozott trustra vonatkoznak és nem terjednek ki a trust létrehozására irányuló előzetes érvényességi kérdések vizsgálatára. Az Egyezmény értelmében annak az államnak a joga irányadó a trust vonatkozásában, amelyet az alapító kiköt, ennek hiányában az alkalmazandó jog az Egyezmény 7. cikkelyében meghatározott ismérvek alapján határozható meg.

Az Egyezmény 11. cikkelye határozza meg a trust fogalmának minimális elemeit, melyek a következők:

(a) a trust vagyona elkülönült vagyont kell, hogy képezzen,

(b) a trustee perképes és perelhető e minőségében, valamint

(c) a trustee megjelenhet közjegyző vagy más hivatalos személy előtt ilyen minőségében.

A 11. cikkely további fogalmi elemeket is meghatároz, így: (a) a trustee személyes hitelezőinek nincs joguk követelésük kielégítését a trust vagyonából keresni,

(b) a trust vagyona nem képezi a trustee vagyonának részét a trustee fizetésképtelensége vagy csődje esetén,

(c) a trust vagyon nem képezi részét a trustee vagy házastársa családi vagyonának, sem hagyatékának halála esetén,

(d) a trust vagyona helyreállítható, amennyiben a trustee megszegi a trustot és vegyíti a trust vagyonát sajátjával vagy elidegeníti a trust-vagyont.

A trust tekintetében összességében megállapíthatjuk, hogy nem tekinthető feudális relikviának, hiszen a modern gazdasági életben számos esetben jelent megfelelő konstrukciót fontos gazdasági vagy magánjogi célok elérésére. A kontinentális európai jogrendszerek számára a legtöbb problémát e jogintézmény alkalmazásánál az jelenti, hogy a tulajdont alapvetően egységesként kezelik és így nem tekinthető dologi jogi jogosultnak sem a trustee, sem pedig a beneficiary. A trust jogintézményének a kontinentális európai jogi dogmatikában való elhelyezését az a körülmény is megnehezíti, hogy a kontinentális európai jogrendszerekben a dologi jogok numerus claususa miatt csak törvényi rendelkezés alapján van lehetőség arra, hogy jogalapot teremtsenek mind a trustee, mind pedig a beneficiaryszámára abszolút, in rem védelem alkalmazására a trust-vagyonnal kapcsolatban. Ehhez a megbízási, alapítványi, öröklési jogi szabályok alapvetően nem nyújtanak megfelelő lehetőséget relatív voltuk miatt.

V. A hatályos magyar szabályozás rendszere

A tulajdon fogalmát a Ptk. nem határozza meg, a X. fejezete csak annak tartalmát részletezi. A tulajdonjog részjogosítványai alapján a dologi jogok területén érvényesülő, általános érvényű jogtétel vonatkozik a tulajdonjogra is, vagyis a tulajdonjog abszolút hatályú jog, a tulajdonos jogának védelme érdekében minden harmadik személlyel szemben felléphet és védelmet kap. A tulajdonjog egységesként kezelendő, vagyis a tulajdonjog csak egyben átruházható, részekre nem bontható, csak a numerus claususszal rendelkező idegen dologbeli jogokkal terhelhető. A hatályos magyar szabályozás elemzése során azonban törekvéseket vélhetünk felfedezni ennek az elvnek az áttörésére, ami korábban a kezelői, jelenleg a vagyonkezelői jogban nyilvánul meg.

A Ptk. 174. és 175. §-ai alapján az állam egyes vagyontárgyait másra bízhatja és ezáltal – külön törvényekben meghatározott feltételek mellett – ez a személy gyakorolhatja a tulajdonosi jogokat. Korábban a Ptk. e szakasza alapján a kezelői jog adott megfelelő lehetőséget arra, hogy “kvázi tulajdonjogot” és valós tulajdonjogot lehessen kialakítani meghatározott állami vagyon körére173. A kezelői jog tényleges jogi tartalmát a állam és a kezelő szerv közötti konkrét jogviszony határozta meg. A kezelői jog mára gyakorlatilag szinte teljesen eltűnt a magyar jogrendszerből, és helyét a vagyonkezelői jog vette át.

Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (“Áht.”) jelenleg hatályos szabályozása a kincstári vagyon tekintetében lehetőséget teremt arra, hogy az állami vagyon felett az Áht. 109/F. §-a alapján vagyonkezelői jogot gyakoroljanak. Ilyen, vagyonkezelésre jogosult jogalanyok a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (“KVI”), a KVI-vel erre szerződést kötő központi költségvetési szerv, valamint az, akivel a KVI szerződésben a vagyonkezelésről megállapodik. Az Áht. 109/G. § (1) bekezdése definiálja a vagyonkezelői jog tartalmát, így “a vagyonkezelői jog jogosultját – ha jogszabály másként nem rendelkezik – megilletik a tulajdonos jogai, és terhelik a tulajdonos kötelezettségei … azzal, hogy a vagyont nem értékesítheti, illetve arra zálogjogot, illetve haszonélvezeti jogot nem alapíthat”. Ugyanez a szakasz ad lehetőséget arra is, hogy a vagyonkezelői jog a KVI egyidejű értesítése mellett átruházható. A kincstári vagyon kezeléséről, értékesítéséről és az e vagyonnal kapcsolatos egyéb kötelezettségekről szóló 183/1996. (XII. 11.) Korm. rendelet szabályozza a vagyonkezeléshez fűződő eljárási részletszabályokat az Áht. keretrendelkezései alapján.

A vagyonkezeléssel kapcsolatban a privatizációs eljárásban értékesíteni nem sikerült vagyontárgyak tekintetében az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről szóló 1995. évi XXXIX. törvény (Priv. tv.) V. fejezete tartalmaz rendelkezéseket. E fejezet három vagyonkezelési szerződéstípus diszpozitív szabályait adja meg, így a Ptk.-ból egyébként ismert megbízási, vállalkozási és a Ptk.-hoz képest újnak tekinthető portfolió vagyonkezelési szerződést. A megbízási szerződés a kötelmi jog keretein belül in personam jogviszonyt hoz létre a tulajdonos – pontosabban a Magyar Állam tulajdonosi jogait képviselő ÁPV Rt. – és a vagyonkezelő között. A vagyonkezelő ennél a szerződéstípusnál nem kap többletjogosítványokat a Ptk. XL. fejezetében szabályozott megbízási szerződéshez képest. A vagyonkezelésre kötött vállalkozási szerződés esetében a vagyonkezelő az ÁPV Rt.-vel kötött szerződésben “a szerződésben foglaltak szerint gyakorolja – az elidegenítés és megterhelés jogát kivéve – a vagyon feletti tulajdonosi jogokat …” [Priv. tv. 65. § (1) bekezdés]. A vállalkozási szerződés tehát egy olyan kvázi tulajdonosi pozíciót jelent a vagyonkezelő számára, ami elidegenítési és terhelési tilalommal korlátozott. A portfolió vagyonkezelési szerződés teszi lehetővé a legtágabb tulajdonosi joggyakorlást a vagyonkezelő számára, hiszen a Priv. tv. 66. § (1) bekezdése alapján “az ÁPV Rt.-vel szerződő fél vállalja, hogy … gyakorolja a vagyon feletti tulajdonosi jogokat – ideértve az elidegenítés jogát is.”. A vagyonkezelési szerződés tehát gyakorlatilag a tulajdonosi jogosítványok teljes körét ruházza át a vagyonkezelőre, az ÁPV Rt. részére csak ellenőrzési jogokat hagyva174.

Az állami tulajdon körén kívülálló dolgok esetében azonban az Áht.-ben és a Priv. tv.-ben meghatározott vagyonkezelői szerződés nem ismert. Ez a tény önmagában nem jelent jogi problémát, hiszen a Ptk. szabályai értelmében lehetőség van atipikus szerződések létrehozására. A magántulajdonban álló vagyonra irányuló vagyonkezelői szerződés esetében azonban jelentős problémát vet fel az, hogy önálló “vagyonkezelői jogot” polgári törvénykönyvünk nem – és más törvényünk sem – ismer, valamint a Ptk. idegen dologbeli jogokra vonatkozó numerus clau-sua a szerződő felek számára sem teszi lehetővé a vagyonkezelői jog létrehozását. Ennek megfelelően a megbízási, vállalkozási szerződésre vagy ezek szabályainak ötvözésével létrehozott szerződés sem alapozhatja meg a vagyonkezelő számára olyan in rem védelemmel ellátott jogának létrehozását, amelyet a szerződő feleken kívüli harmadik személyek irányában gyakorolhat. Ennek a hiátusnak gyakorlati oldalról jelentkező hátrányai egyértelműek, ha figyelembe vesszük a vagyonkezelőnek a kezelésében lévő vagyonra irányuló, szerződésszerű megterhelési, elidegenítési törekvéseit. A vagyonkezelő ilyen esetben értelemszerűen csak a képviselet intézménye alapján járhat el, vagyis az adott jogügylet megkötéséhez szükséges meghatalmazás birtokában.

VI. A magyar szabályozás lehetséges változási iránya

Figyelembe véve a Magyarországon az elmúlt tíz évben megvalósított privatizációs folyamatot és külföldi befektetéseket, megállapíthatjuk, hogy a magántulajdonban lévő vagyon jelentősége megnövekedett és a magyar gazdasági életben meghatározóvá vált. Ennek a folyamatnak szükségszerű velejárója a magánvagyon eseti vagy tartós kezelésének szabályozási kérdése. A Priv. tv. és az Áht. az állami tulajdonban lévő vagyon kezelésére terjed ki, így az magánszemélyek, illetve a magántulajdonban lévő gazdasági társaságok vagyonának kezelésére nem alkalmazható. A hatályos Ptk. szabályozása emellett nem ismeri a vagyonkezelési szerződést, ami azonban – mint már említettük – az atipikus szerződések lehetőségével még önmagában nem jelent akadályt ilyen elnevezésű és tartalmú szerződések létrehozásával szemben. A vagyonkezelői jog létrehozásának azonban egyértelmű akadályát jelenti az, hogy a hatályos magyar polgári jogi szabályozás nem ismeri az idegen dologbeli jogok körében a vagyonkezelői jogot és a hatályos Ptk.-ból levezetett általános dologi jogi elvek körében a típuskényszer (vagy: zártkörűség) elve175 alapján a szerződő felek nem is hozhatnak létre törvény által nem szabályozott új dologi jogokat. Ebből eredően a magánszemélyek közötti atipikus vagyonkezelési szerződés csak a szerződő felek közötti relatív jogviszony keretében kezeli a vagyonkezelési jogviszonyt és nem teszi lehetővé a vagyonkezelő számára azt, hogy abszolút hatályú jogokkal rendelkezzen.

A magánszférában kötött vagyonkezelői szerződés tehát a jelenlegi jogszabályi környezetben alkalmatlan arra, hogy magánszemélyek közötti szerződéses viszonyban dologi jogi jogosultságot hozzon létre a vagyonkezelő számára a kezelésbe kapott magánvagyon tekintetében harmadik személyek irányában. Ez a vagyonkezelői pozíció gazdasági gyengeségét eredményezi, hiszen a vagyonkezelő a vagyonkezelésbe vett dolog (vagy vagyon) felett nem rendelkezhet, így nem értékesítheti azt saját nevében, a vagyon kezelése körében azt nem terhelheti meg, illetőleg tulajdonvédelem iránt sem lehet jogszerűen igénye.

A hatályos magyar szabályozás tekintetében megítélésünk szerint említést érdemel az Alkotmány 9. § (1) bekezdése, amely deklarálja, hogy “Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül”. A Ptk. dologi jogi részével kapcsolatos több alkotmánybírósági határozat is leszögezte az elmúlt időszakban ennek az elvnek az érvényesülését [pl. 29/1992. (V. 19.), 52/1992. (XI. 6.), 73/1992. (XII. 28.), 33/1993. (V. 28.) AB határozatok], többször is hangsúlyozva, hogy a polgári jogviszonyok körében az alanyra tekintettel tett megkülönböztetés, kellő súlyú alkotmányos indok nélkül, alkotmányellenes. Az a tény, hogy a vagyonkezelői jog az állami vagyon tekintetében bevezetésre került és alkalmazott jogi konstrukció, teljes mértékben elfogadott. Vitathatatlan az is, hogy önmagában az állami vagyonra irányuló vagyonkezelői jog megteremtése és alkalmazása nem sérti a magánszféra érdekeit és nem nyújt indokolatlan előnyt az állam számára. Megállapítható azonban az is, hogy az állami vagyon kezelése körében az idegen dologbeli jogok köre bővítésre került, nem nyújtva ugyanezt a lehetőséget a magántulajdon számára. Az Alkotmánybíróság által megfogalmazott, “kellő súlyú alkotmányos indok nélkül” kitételre alapítva – amennyiben kellő súlyú alkotmányos indok nem létezik arra, hogy a magántulajdon esetében a vagyonkezelői jog, mint önálló idegen dologbeli jog törvényszintű szabályozásban részesüljön -, a gazdasági környezet indokolja ennek megalkotását.

A magánszférában alkalmazandó vagyonkezelői jogot, mint in rem védelemmel ellátott jogot jelenleg csak eszközként használt jogintézményekkel lehet megvalósítani, melyek körében a gyakorlatban a hagyományos polgári jogi intézmények tényleges funkciójától eltérő használatával lehet eljárni, így pl.

- alkalmazható a vagyonkezelési szerződés mellett a képviselet intézménye, amely alapján a vagyonkezelői szerződés mellett a vagyonkezelésbe adó a vagyonkezelő részére meghatározott rendelkezési jogok tekintetében – vagy általánosan – adott meghatalmazása biztosítja a vagyonkezelő számára azt, hogy a vagyonkezelésbe kapott vagyonnal kapcsolatos rendelkezési jogokat gyakorolja, illetve a tulajdonvédelem terén eljárjon. Ez a jogi megoldás azonban csak kisegítő, másodlagos eszköz, hiszen a vagyonkezelés legfontosabb eleme, a vagyonkezelő “sajátjakénti rendelkezése” nem valósulhat meg

- Ismert a visszavásárlási joggal terhelten megkötött adásvételi szerződés keretében történő vagyonkezelés, amely lehetőséget biztosít a vagyonkezelő számára arra, hogy a vagyonkezelésbe vett dologgal sajátjaként rendelkezzen. Ebben az esetben azonban a gazdasági tulajdonos érdekei és érdekérvényesítési lehetősége gyengül, hiszen a visszavásárlási jog a vagyon csökkenése, esetleg megsemmisülése esetén nem ad megfelelő lehetőséget a vagyonkezelő felelősségrevonása érdekében. Ennek megfelelően merülhet fel az igény egy, a magánszférában is alkalmazható vagyonkezelői jog kialakítására. Ebben a kérdéskörben megítélésünk szerint az alábbi szempontokat kell figyelembe venni:

a) A legfontosabb kérdés az, hogy a vagyonkezelés intézménye maradjon-e tisztán kötelmi jogi, szerződéses jogi alakzat – amely esetében egyéb jogi eszközök igénybevételével a szerződő felek jogi pozíciója erősíthető vagy gyengíthető -, vagy szükséges-e önálló idegen dologbeli jogként való szabályozása.

b) A nem állami vagyon körében alkalmazandó vagyonkezelői jognak milyen viszonya legyen az állami vagyon tekintetében alkalmazott intézményhez; vagyis indokolt-e egységes vagyonkezelői jogi szabályozást kialakítani vagy a magánszférában a vagyonkezelői jogot létrehozó személyek számára tágabb mozgásteret kell-e hagyni. Amennyiben a vagyonkezelői jog felvételt nyerne az idegen dologbeli jogok közé, úgy annak szabályozása tekintetében, megítélésünk szerint, a kiemelt jelentőséggel bír az, hogy meg kell határozni a vagyonkezelői jog konkrét tartalmi elemeit, így a vagyonkezelésbe adó és a vagyonkezelő jogosítványait. Ez újabb kérdést vet fel, mégpedig a vagyonkezelői jogot létrehozó szerződő felek döntési szabadságát, vagyis azt, hogy a vagyonkezelői jog szabadon alakítható-e egyes kérdéskörökben (pl. lejárata, vagyonkezelő jogainak korlátozása, felek közötti elszámolás stb.).

JEGYZETEK

1 FÖLDI A.-HAMZA G.: A római jog története és institúciói, Budapest 20016, 442.

2 Vö. i. m. 489.

3 Ezt a jogügyletet öt serdült római polgár tanú és egy libripens jelenlétében valósították meg nuncupatióval, majd későbbiekben írásba is foglalták viaszostáblán ( tabulae testamenti). Vö. i. m. 627sk.

4 Vö. i. m. 659sk.

5 Ld. részletesen D. Johnston: The Roman law of trusts, Oxford 1988.

6 H. Coing: Europäisches Privatrecht I. Älteres Gemeines Recht (1500 bis 1800). München, 1985, 320.

7 A Tripartitum szerint a zálogjog kellékei: hiteles hely előtti bevallás; 50 Ft-nál nagyobb összegű zálogbevallásnál beiktatás; ha közbecsű szerinti értéknál magasabb értéken zálogosították el az adománybirtokot, úgy a király beleegyezése is szükséges volt. ECKHARDT F.: Magyar alkotmány és jogtörténet, reprint: Budapest 2000, 313.

8 “Mivel az ingatlan elzálogosítása csak annyiban különbözött az eladástól, hogy nem véglegesen, hanem meghatározott időre történt az ingatlan átadása, méltán nevezték a magyar zálogszerződést ideiglenes eladásnak (venditio temporalis)”. Eckhardt F.: Magyar alkotmány. 312 sk.

9 H. Coing: Europäisches Privatrecht I 321sk.

10 H. Coing: Europäisches Privatrecht I 353.

11 “Das entscheidende Element war ursprünglich das persönliche Treuerverhältnis zwischen Lehnsherr und Vasall gewesen; die Belehnung mit einem Gut hatte nur zur Versorgung eines Mannes gedient, der seinem Herrn Dienste, vor allem Kriegs-, Hof und Gerichtsdienste, leistete.” H. Coing: Europäisches Privatrecht I 353.

12 A hűbérjog “benevola et libera rei immobilis vel aequipollentis concessio, cum utilis dominii translatione, retenta sub fidelitate et exhibitione servitorum honestorum”. H. CoING: Europäisches Privatrecht I. 356.

13 H. CoING: Europäisches Privatrecht I. 385.

14 “Ius succedendi in bonis ea lege relictis, ut in familia integra perpetuo conser-ventur, proximoque cuique primogenito ordine successorio deferantur”. MoLINÁt idézi H. CoING: Europäisches Privatrecht I. 386.

15 H. CoING: Europäisches Privatrecht I. 387.

16 ECKHARDT F.: Magyar alkotmány. 301.

17 ALR Teil I., Titel 18.

18 H. Coing: Europäisches Privatrecht II 19. Jahrhundert. Überblick über die Entwicklung des Privatrechts in den ehemals gemeinrechtlichen Ländern, München 1989, 409.

19 Például Napóleon 1792-ben betiltotta a Franciaországhoz csatolt országokban. Toscanában 1789-től tiltották, Spanyolországban 1808-ban jelentősen korlátozták, majd az 1820-as években tovább szűkítették alkalmazását, majd 1841-ben végleg eltörölték a mayorazgost. Németországban az 1919-es weimari alkotmány szüntette be véglegesen, míg Magyarországon 1945-ben tiltották be. H. CoING: Europäisches Privatrecht II. 410sk.

20 H. CoING: Europäisches Privatrecht II. 423.

21 Ez a Code civil 896. cikkelyében foglalt, a helyettes örökös állításának tilalma ellenére a 9. század végig működő jogintézmény volt. H. CoING: Europäisches Privatrecht II. 423.

22 H. CoING: Europäisches Privatrecht II. 424.

23 Egyrészt a szerződés színlelt volta, másrészt a lex commissoria tilalma miatt.

24 REGELSBERGERt idézi H. CoING: Europäisches Privatrecht II. 425.

25 Ld. ehhez H. EICHLER: Die Rechtsidee des Eigentums. Eine rechtsdogmatische und rechtspolitische Betrachtung, Berlin 1994, 53.

26 H. CoING: Europäisches Privatrecht II. 429.

27 A trust jogintézményéhez a jogösszehasonlítás napjainkban tapasztalható felvirágzásáig mind a kontinentális, mind az angolszász jogtudomány mint az angolszász jog specifikus, a kontinentális jogász számára felfoghatatlan, szinte misztikus ködbe burkolt jogintézményéhez közeledett. Vö. W. W. Buckland-A. McNair: Roman Law and Common Law, A Comparison in Outline, Cambridge 19652, 177, F. W. Maitland: Trust and corporation, in: H. A. L. FISHER (ed.): Collected papers of Frederic William Maitland, Cambridge 1911, reprint: Buffalo 1981, III. kötet, 325, ill. Uő: The Unincorporate Body, uo, 272, P. LEPAULLE: Traité théorique et pratique des trusts en droit interne, en droit fiscal et en droit international, Paris 1932. A napjainkban R. ZIMMERMANN nevével fémjelzett, a közös európai jogi hagyományt (ius commune Europaeum) hangsúlyozó összehasonlító jogi iskola ezzel ellentétben tagadja a trust specifikusan angolszász mivoltát és igyekszik nemcsak funkcionális, de strukturális-dogmatikai szempontból is egyenlőségjelet tenni a trust és kontinentális pendantjai közé. Vö. R. HELMHoLZ-R. ZIMMERMANN (edd.): Itinera fiduciae: Trust and Treuhand in Historical Perspective, Berlin 1998, M. LUPoI: Trusts, Milano 1997, angolul: Trusts, A Comparative Study, Cambridge 2000. Mindenesetre arra már itt célszerű utalni, hogy a trust jogintézménye minden sajátossága ellenére jelen van a világ számos, nem az angolszász jogi tradícióhoz tartozó országában. Például a legtöbb latin-amerikai ország (Argentína, Kolumbia, Ecuador, Mexikó, Panama, Peru, Venezuela) fideicomiso néven ugyan, de ismeri a trust intézményét. Afideicomiso intézményének törvényi bevezetéséhez természetesen nem csekély mértékben hozzájárult az Egyesült Államokkal fennálló szoros kereskedelmi kapcsolat. Vö. R. GoLDSCHMIDT: The trust in the countries of Latin America, Inter-American Law Review/Revista Juridica Interamericana Vol. III. 1961, 29 skk. A korábban francia és később német minták alapján fejlődött japán jog is ismeri a trust intézményét. Továbbá, valamennyi, ún. vegyes jogrendszer (mixed jurisdiction), tehát a skót, a dél-afrikai, a québec-i, a louisianai jog is alkalmazza a trustot, igaz, az angol jogtól eltérő tartalommal. A vagyonkezelő mind a dél-afrikai, mind a skót jogban valódi és kizárólagos tulajdonos, a kedvezményes csak kötelmi jogosult, azonban az átruházott vagyont különvagyonként kezelik. Vö. T. Honoré(-E. Cameron): Honoré’s South African Law of Trusts, Cape Town 19924, D. M. WALKER: Principles of Scottish Private Law, oxford 19894, Vol. IV, 3 skk. A holland jogban hosszú időn keresztül vita tárgyát képezte, hogy az új polgári törvénykönyvben (BW) helyet kapjon-e egy, a trustnak megfelelő jogintézmény. A bírói gyakorlat mind a biztosítéki, mind a vagyonkezelési célú fiduciárius tulajdonátruházást elfogadta (előbbire ld. Hoge Raad, 25. 01. 1929, NJ 1929, 616 [= az ún. Bierbrouwerij-eset], utóbbira ld. Hoge Raad 03. 02. 1984, NJ 1984, 752 [= az ún. Slis-Stroom-eset]). Szűk körben, elsősorban a családjog és az öröklési jog körében ismert a bewind intézménye, amely lényegében szintén a fiduciárius vagyonkezelés formája. A jogalkotó végül (a kodifikáció irányításával megbízott, néhai E. M. MEIJERS professzor elképzeléseivel szemben) azonban úgy döntött, hogy nem teszi lehetővé általános jelleggel egy, a trusthoz hasonló jogintézmény létrehozását: az új BW III. könyve 84. cikkelyének (3) bekezdése kifejezetten kimondja, hogy nem biztosít érvényes jogcímet a tulajdonátruházáshoz olyan jogügylet, amelynek célja biztosítékadás, illetve más formában az, hogy az átruházott vagyon(tárgy) ne kerüljön át a tulajdonszerző vagyonába. Másrészről azonban a megbízás szabályait átalakították, így azok a svájci joghoz hasonlóan alkalmasak lehetnek a fiduciárius vagyonkezelés megvalósítására. Vö. M. E. Koppenol-Laforce-R. J. P. Kottenhagen: The institution of the trust and Dutch law, Netherlands Reports to the 15th International Congress of Comparative Law, Bristol 1998, elérhető: http://www.library.uu.nl/publarchief/jb/congres/01809180/15/b8.pdf.

28 Vö. W. G. Hart: The place of trust in jurisprudence, Law Quarterly Review 28 (1912), 290 skk, illetve F. W. Maitland: Trust and Corporation, 325.

29 “A trust is a very important and curious instance of duplicate ownership. Trust property is that which is owned by two persons at the same time, the relation between the two owners being such that one of them is under an obligation to use his ownership for the benefit of the other.” Sir J. Salmond: Jurisprudence, London 194710, 275. SALMOND az idegen dologbeli jogok közé sorolja a trustot. Vö. uo., 508.

30 Vö. Harmathy A.: Dologi jog – kötelmi jog, in: Liber amicorum, Studia L. Vékds Dedicata, Budapest 1999, 131.

31 A tanulmányban a továbbiakban a következő terminológiát alkalmazom: settlor = alapító, trustee = vagyonkezelő, beneficiary = kedvezményes. (E terminológiát a későbbiekben a német, a svájci, illetve a francia jog rokon jogintézményeinél is alkalmazni fogom.) A trust ősének tekinthető use esetében más terminológia volt használatos. A use konstrukciójának szereplőit a régi normann-francia jogi nyelvből származó elnevezésekkel illették: az alapítót (a settlort) feoffornak, a vagyonkezelőt (a trusteet) feof-fenek, a kedvezményest ( a beneficiaryt) cestui a qui oes le feffment fut fait-nek, röviden cestui a qui oes-nek, illetve cestui qui use-nek nevezték. Gyakran előfordul, hogy a modern szakirodalom a kedvezményest nem a beneficiary, hanem a cestui que use, illetve a cestui que trust elnevezéssel jelöli. Vö. F. W. Maitland: The origin of uses, in: H. A. L. Fisher (ed.): Collected papers of Frederic William Maitland, Cambridge 1911, reprint: Buffalo 1981, II. kötet, 403skk.

32 36 & 37 Vict. c. 66, 37 & 38 Vict. c. 83. E törvényeket 1873-ban fogadták el, de csak 1875. november elsejével léptek hatályba.

33 Ma ugyanaz a bíróság részesíti védelemben a legal title-t, mint az equitable title-t, de előbbire a common law, utóbbira az equity anyagi jogi szabályai vonatkoznak. Az 1873. évi Judicature Act 25. szakaszának 11. bekezdése, majd az 1925. évi Supreme Court of Judicature Act 44. szakasza, napjainkban pedig az 1981. évi Supreme Court Act 49. szakasza kimondja, hogy a két anyagi jogi rendszert párhuzamosan alkalmazó bíróságoknak kollízió esetén az equity szabályait kell előnyben részesíteniük: “wherever there is any conflict or variance between the rules of equity and the rules of common law with reference to the same matter, the rules of equity shall prevail.”

34 “The two streams of jurisdiction though they run in the same channel run side by side and do not mingle their waters”. W. ASHBURNER: Principles of equity, London 19332, 18.

35 Jól összefoglalja a trusts do not fail for want of trustees elv tartalmát L. B. Curzon: Equity and trusts, London 19962, 193, ill. Hayton & MARSHALL: Commentary and cases on the law of trusts and equitable remedies, London 199610, 566.

36 L. B. Curzon: Equity and trusts, London 19962, 44: “…contract developed under the common law, the trust is a creature of equity; the essence of a contract is usually a bargain between parties, whereas the beneficiary under a trust is generally a volunteer; valuable consideration is generally necessary to a contract, whereas in the case of a completely constituted trust it need not have been given.”

37 “Our law knows nothing of a jus quaesitum tertio arising by way of contract. Such a right may be conferred by way of property as, for example, under a trust, but it cannot be conferred on a stranger to a contract as a right to enforce the contract in personam.” (Dunlop Pneumatic Tyre Co. Ltd v Selfridge & Co. Ltd (1915) AC 847, Lord Haldane)

38 Saunders v Vautier (1841) Cr. & Ph. 240.

39 T. Honoré(-E. Cameron): Honoré’s South African Law of Trusts, Cape Town 19924.

40 “It is the office-holding in my view, not the vesting of an equitable title to trust property in the trust beneficiary, that supplies the essential mechanism for the enforcement of trusts.” T. Honoré: On fitting trusts into civil law jurisdictions, 6. E tanulmány csak elektronikus módon hozzáférhető: http://users.ox.ac.uk/~alls0079/chinatrusts2.PDF. Benne T. Honoré azt a kérdést vizsgálja, hogy Hong Kong Kínához való visszatérte után a Hong Kongban elterjedt trust intézménye beilleszthető-e a kínai jogba, illetve elfogadható-e a kínai jogrendszeren belül egyfajta trust-külön-jog, amely csak Hong Kongban érvényesülne.

41 Ez a kategória a kontinentális jogokban is ismert és bevett: patrimoine d’affectation, Sondervermögen.

42 Vö. F. Baur-J. Baur-R. Stürner: Lehrbuch des Sachenrechts, München 199216, 18sk.

43 Az ilyen jogügylet a BGB 137. §-a szerint érvényes ugyan, de dologi hatálya nincs.

44 BGB, 1229. §. A klasszikus római jog szerint érvényes kikötéseket I. Constantinus császár megtiltotta. Vö. FÖLDI A.-HAMZA G.: A római jog története és institúciói, Budapest 20016, 447.

45 Minderről átfogóan ld. Harmathy A.: Dologi jog – kötelmi jog, in: Liber amicorum, Studia L. Vékds Dedicata, Budapest 1999, 119 skk.

46 Természetesen más, a trustot nem autochtón angolszász jogintézménynek, hanem római jogi vagy germán jogi eredetű jogintézménynek tekintő felfogások is ismertek. A múlt században elterjedt nézet volt, hogy a trust a római jogi usus, ususfructus, illetve fideicommissum átvételének eredményeképpen alakult ki. Igy vélekedett például BLACKSToNE. Mások, mint például Holmes és HOLDSWORTH az ősi germán jog Salmann, illetve Treuhand néven ismert jogintézményeivel rokonították a trustot. Ismét mások, mint MAITLAND a képviselettel (agency) hozták összefüggésbe a trustot. Nézetünk szerint csekély annak a valószínűsége, hogy a
trust valamely más jogrendszer intézményének mesterséges recepciójaként alakult volna ki.

47 Ilyen teher volt nagykorú örökös esetén a mintegy “örökösödési illetékként” fizetett relief, illetve a primer seisin, kiskorú örökös esetén a gyámság és a kiházasítás joga.

48 Vö. F. W. MAITLAND: Equity. A course of lectures, Cambridge 1936, 24. A use elnevezés az ad opus kifejezésből alakult ki, amely a kedvezményes megjelölésére volt használatos a trust-alapító okiratokban. Vö. uo., 24sk.

49 A földesúr számos egyéb jogot is érvényesíthetett volna a kiskorú bérlővel szemben, például a kiházasítás jogát. Vö. részletesen Sir F. PoLLoCK-F. W. MAITLAND: The history of English law before the time of Edward I, Cambridge 1923, I. kötet, 318skk.

50 A joint tenancy szabályai szerint, amennyiben egy bérlő (tenant) meghal, az ő része nem utódjára száll, hanem egyenlő arányban hozzánő a többi bérlőtárs részéhez (right of survivorship, jus accrescendi). Vö. Cheshire and Burn’s Modern Law of Real Property, London 199415, 215.

51 Az ingatlantulajdon (realproperty) különböző fajtái körében fokozatosan vált lehetővé a végrendelkezés: az 1540. évi Statute of Wills, az 1660. évi Tenures Abolition Act, az 1677. évi Statute of Frauds, az 1837. évi Wills Act és az 1925. évi Law of Property Act révén.

52 A ratio legis, amely e rendelkezések mögött meghúzódott, az volt, hogy az ilyen tulajdon végleg kikerült a feudális kötelékek alól, hiszen egy jogi személy soha nem hal meg, így a bérlő halálakor esedékes jogait a földesúr nem tudja gyakorolni. Vö. Hayton & Marshall: Commentary and cases on the law of trusts and equitable remedies, London 199610, 837: “The Mortmain Statutes prevented land being conveyed without a royal licence into the ‘dead hand’ of a corporation (not liable to the feudal dues payable on marriage, death or the heir being under age).”

53 Például: Ricardus le Muliner contulit aream et domum communitati villae [Oxoniae] ad opus fratrum. Idézi: Sir F. Pollock-F. W. Maitland: The history of English law before the time of Edward I, Cambridge 1923, II. kötet, 237. A koldulórendek helyzete azért volt speciális a szerzetesrendek között, mert nemcsak a szerzeteseknek nem lehetett vagyona, de a rendnek, illetve a kolostornak sem.

54 “. the greater part of the lands in England in those troublesome and dangerous times (when that unhappie controversie betweene the houses of Yorke and Lancaster was begun) were in use”, CoKE on Littleton, 272a.

55 Az itt felsorolt okok, amelyek a trust intézményének széleskörű elterjedéséhez vezettek, alátámasztják azt az állítást, hogy a trust bölcsőjénél -legalább részben – az in fraudem legis eljárás állt: “The origin of trusts . may be traced in part at least to the ingenuity of fraud. By the interposition of a trustee the debtor thought to withdraw his property out of the reach of his creditor, the freeholder to intercept the fruits of tenure from the lord of whom the lands were held, and the body ecclesiastic to evade the restrictions directed against the growing wealth of the Church by the statutes of mortmain.” Lewin’s Practical Treatise on the Law of Trusts, London 192813, 1.

56 A common law elutasító álláspontjának magyarázatát ld. W. S. HoLDS-worth: A history of English law, IV. kötet, 413skk, V. kötet, 284 skk.

57 “Equity looks to the intent rather than to the form.” Snell’s Principles of equity, London 196626, 30.

58 “Whereas common law remedies are granted to plaintiffs on the ground that they are entitled to them, equitable remedies are granted because it would be unconscionable of the defendant to do or not to do something to the disadvantage or advantage to the plaintiff.” F. H. LAWSoN: Introduction to the law of property, Oxford 1958, 42.

59 27 Hen. VIII, c. 10.

60 Részletesen ld. Sir R. Megarry-H. W. R. Wade: The Law of Real Property, London 19845, 1166skk, H. Potter: An historical introduction to English law and its institutions, London 19483, 602skk, D. E. C. YALE: The revival of equitable estates in the seventeenth century: an explanation by Lord Nottingham, Cambridge Law Journal, 1957, 72 skk.

61 Másképpen: “a trust shall not fail for want of trustee”. Vö. G. W. Keeton: The law of trusts, London 19689, 221.

62 Ilyen tipikus ráutaló magatartás a trust-vagyonba való beavatakozás, az azzal való rendelkezés (interfering with the trust property), de a hosszú ideig tartó hallgatás (long silence, acquiescence) alapján is vélelmezendő az elfogadás (presumption of acceptance). Vö. D. Hayton: Underbill’s Law relating to trusts and trustees, London 197913, 251 sk.

63 “A trustee may not profit from his trust.” Vö. G. W. KEEToN: The law of trusts, London 19689, 307.

64 Vö. Peyton v Robinson (1823) 1 LJ Ch. 191, D. B. Parker-A. R. MELLoWS: The modern law of trusts, London 19835, 266.

65 “It is an inflexible rule of a Court of Equity that a person in a fiduciary position . is not, unless otherwise expressly provided, entitled to make a profit; he is not allowed to put himself in a position where his interest and duty conflict.” (Lord Herschell, Bray v Ford [1896] A.C. 44, 51)

66 (1930) 1 Ch. 203.

67 “The fundamental principle of equity law is that a trustee cannot receive anything for his services except so far as he may be authorised to do so by the instrument creating the trust or by the court.” (Lord Cohen, Dale v I. R. C. [1954] A. C. 11, 35). Ld. még Robinson v Pett (1734) 3 P. Wms. 249, Re Thorpe (1891) 2 Ch. 360, Re Barker (1886) 34 Ch. D. 77, Barett v Hartley (1866) L.R. 2 Eq. 789.

68 “A trustee … is absolutely prohibited from purchasing the trust property. This is an inflexible rule of most general application, and it is not founded upon any question of fraud on the part of the trustee.” G. W. Keeton: The law of trusts, London 19689, 309. Lord Eldon az Exparte Lacey ([1802] 6 Ves. 625, 627) esetben a trustee-purchaser (a trust-vagyonból saját részére vásárló vagyonkezelő) jó-, vagy rosszhiszeműségével kapcsolatban a bizonyítás nehézségét hangsúlyozta, s éppen ezért az Ex parte James ([1803] 8 Ves. 337) esetben a tilalom általános jellege mellett érvelt: “Suppose a trustee buys any estate; and by the knowledge acquired in that character discovers a valuable coal-mine under it; and locking that up in his own breast enters into a contract with the cestui que trust; if he chooses to deny it, how can the Court try against that denial? [...] This doctrine as to purchases by trustees, assignees, and persons having a confidential character, stands much more upon a general principle than upon the circumstances of any individual case. It rests upon this: that the purchase is not permitted in any case, however honest the circumstances; the general interests of justice requiring it to be destroyed in every instance; as no Court is equal to the examination and ascertainment of the truth in much the greater number of cases.” Lord CRANWORTH lordkancellár az Aberdeen Railway Co. v Blakie Brothers (1854) 1 Macq. 461 esetben ismételten határozottan kiállt ezen általános tilalom mellett. A szabály szigorúságát jelzi, hogy az 1795. évi The York Buildings Co. v Mackenzie (1795) 8 Bro. P. C. 42 esetben a Lordok annak ellenére helyt adtak az adásvételi szerződés megtámadásának, hogy a vagyonkezelő nyilvános árverésen vette a kérdéses vagyontárgyat, tizenegy éven keresztül zavartalanul birtokolta azt, illetve egyértelmű bizonyítást nyert, hogy a vagyonkezelő semmiféle csalást nem követett el.

69 Williams v Scott (1900) A.C. 499.

70 “In general, the beneficiary is entitled to have the property reconveyed to him, either by the trustee or by a person who has purchased from the trustee with notice of the voidability of the original sale.” G. W. KEEToN: The law of trusts, London 19689, 317.

71 Vö. G. W. Keeton: The law of trusts, London 19689, 318, ill. D. B. PARKER-A. R. MELLoWS: The modern law of trusts, London 19835, 407.

72 Vö. Hallows v Lloyd (1889) 39 Ch. D. 691.

73 D. B. Parker-A. R. Mellows: The modern law of trusts, London 19835, 269.

74 A vagyonkezelő nem felel pusztán azért, mert rosszul mérte fel egy befektetés kimenetelét, s ez veszteséget eredményezett a trust-vagyonban, ha a businessman of ordinary prudence (másképpen: ordinary prudent man of business) gondosságát tanúsította. Felelőssége akkor állapítható meg, ha a kellő körültekintés nélkül, a jó és gondos üzletember gondosságát mellőzve járt el, s kockázatos vállalkozásba fektette a kezelt vagyont: “A truste who is honest and reasonably competent is not to be held responsible for a mere error in judgment . provided he acts with the reasonable care, prudence and circumspection.” Lopes L.J., Re Chapman (1896) 2 Ch. 763, 778. Vö. még Re Godfrey (1883) 23 Ch. D. 483, 493, Bacon V.-C. Ahogy Hayton & Marshall: Commentary and cases on the law of trusts and equitable remedies, London 199610, 775 írja: “The distinction is between a prudent degree of risk on the one hand, and hazard on the other.”

75 “The duty of a trustee is not to take such care only as a prudent man would take if he had only himself to consider; the duty rather is to take such care as an ordinary prudent man would take if he were minded to make an investment for the benefit of other people for whom he felt morally bound to provide. …unless this is borne in mind, the standard of a trustee’s duty will be fixed too low.” [Lindley, L. J., Re Whiteley (1886) 33 Ch. D. 385]. Vö. még hasonló értelemben Lord WATSON dictumát ugyanezen eset fellebbviteli tárgyalásakor a Lordok Házában: Learoyd v Whiteley (1887) 12 App. Cas. 727, 733.

76 “… a paid trustee …must exercise the degree of diligence and show the degree of knowledge that a specialist in trust administration could be expected to show.” D. B. Parker-A. R. Mellows: The modern law of trusts, London 19835, 271.

77 Vö. Halsbury’s Laws of England 48, 445.

78 “The remedy afforded to the beneficiary by equity is compensation in the form of restitution of that which has been lost to the trust estate, not damages.” (Peter Gibson, L.J., Target Holdings v Redferns [1994] 1 WLR 1089, 1101). “The basic liability of a trustee in breach of trust is not to pay damages but to restore to the trust fund that which has been lost to it or pay compensation for what has been lost.” (Lord Browne-Wilkinson, Target Holdings v Redferns [1996] 3 WLR 352, 357) Haldane lordkancellár a Nocton v Ashburton (1914) AC 932, 952 esetben szembeállította a common law szerinti kártérítést (the legal remedy of damages) és az equity szerinti in integrum restitutiót (equitable remedy of restitution) : “Operating in personam as a Court of conscience it [ti. a Lordkancellár bírósága-Cs. N.] could order the defendant not, indeed, . to pay damages as such, but to make restitution, or to compensate the plaintiff by putting him in as good a position pecuniarily as that in which he was before the injury.”

79 Az injunction a római jogi interdictum prohibitoriummal rokonítható perenkívüli jogsegély, ún. equitable remedy.

80 Vö. Ptk. 341. § (1) bek. ld. részletesen Snell’s Principles of equity, London 196626, 296.

81 E kifejezés tulajdonképpen helytelen, hiszen a tracing mindössze az
a módszer, amellyel bizonyos vagyon holléte megállapítható, nem tekinthető remedy nek: “The phrase ‘the properietary remedy of tracing’… is doubly wrong, or at best dangerous shorthand, since it both makes the proprietary link and calls tracing a remedy. All the rules of tracing do is to locate value in time.” P. Birks: Trusts in the recovery of misapplied assets: tracing, trusts and restitution, in: E. McKendrick (ed.): Commercial aspects of trusts and fiduciary obligations, oxford 1992, 158.

82 G. W. Keeton: The law of trusts, London 19689: “The beneficiary … may follow the trust property. This equitable principle has three aspects. In the first place, it implies that even though the trustee has parted with the actual trust property, yet so long as the proceeds of the disposition of that property are identifiable, the beneficiary can recover them from the hands of the trustee. In the second aspect, the doctrine implies that the beneficiary may, subject to conditions, follow the trust property into the hands of third persons. Thirdly, he may follow the trust property into the hands of another beneficiary.” Megjegyzendő, hogy jelentős előnye a trust-vagyont “követő” dologi jognak a vagyonkezelőtől követelhető kártérítéssel szemben, hogy nem vonatkozik rá az 1980. évi Limitation Act, amely hat évben határozza meg a kártérítési követelés elévülésének idejét.

83 E megoldás a kontinentális jogokban is ismert, a vagyont terhelő zálogjog, másképpen “lebegő zálogjog” körében, ahol a zálogjog a rendes gazdálkodás körében eladott vagyontárgyon megszűnik és a befolyt vételárra terjed ki, illetve vice versa a zálogjoggal terhelt vagyonból vásárolt vagyontárgyra is kiterjed a rendelkezési jog megszerzésétől kezdve.

84 Ez a szabály a nemo plus iuris kontinentális szabályának (illetve angol változatban: a nemo dat quod non habet) szabályának tükröződése a law of trusts körében: senki sem ruházhat át kötöttségektől mentes tulajdont, ha maga nem rendelkezik azzal. A kontinentális jogok ugyanezen megoldást alkalmazzák az idegen dologbeli jogok (például a zálogjog) körében.

85 “The beneficial owner has a right to elect either to take the property purchased, or to hold it as a security for the amount of trust money laid out in the purchase; or, as we generally express it, he is entitled either to take the property, or to have a charge on the property for the amount of the trust money.” Re Hallet’s Estate (1880) 13 Ch D 696, 709.

86 Vö. előző lábjegyzet.

87 Vö. D. B. Parker-A. R. Mellows: The modern law of trusts, London 19835, 20: “A private trust aims to benefit either one person or a defined number of persons. A charitable trust aims, in general, to achieve a purpose which will benefit society or some considerable section of it.”

88 S. Gardner: An introduction to the law of trusts, Oxford 1990, 24 sk alapján.

89 H. G. Hanbury: Modern equity, London 19495, 348 szerint: “The rights of cestui que trust are . hybrids, standing midway between iura in rem and iura in personam.”

90 Eredetileg az equitable title olyan jogot jelentett, amely csak in personam védelemben részesült, azaz csak a vagyonkezelővel szemben lehetett rá hivatkozni, szemben a legal title-lel, amely in rem védelemben részesített jogot jelentett. Az equity fejlődése folyamán azonban egyre jobban megerősödött az equitable title, a kancellár bírósága egyre szélesebb személyi körrel szemben nyújtott védelmet s ma csak a fenti kategóriába tartozó harmadik személyek joga erősebb az equitable title-nél. Vö. Re Nisbet and Pott’s Contract (1906) 1 Ch 386, ill. Sir R. Megarry-H. W. R. Wade: The Law of Real Property, London 19 845, 113 skk, F. W. MAITLAND: Equity. A course of lectures, Cambridge 1936, 117 skk.

91 Ez az ún. doctrine of bona fide purchaser for value of the legal estate without notice. Vö. Sir R. Megarry-H. W. R. Wade: The Law of Real Property, London 19845, 114, ill. Cheshire and Burn’s Modern Law of Real Property, London 199415, 59 skk.

92 A kereskedelmi forgalomban való jóhiszemű szerzés alapján történő tulajdonszerzés az angol jogban egészen a legutóbbi időkig ismert volt mint a market overt szabálya. A szabály középkori eredetű, pontos megfogalmazása már Sir Edward Coke Institutes of the Laws of England című munkájában szerepelt (2 Inst. 713). A Sale of Goods Act (1979) 22. szakaszának egykori (1) bekezdése gyakorlatilag a magyar Ptk. 118. § (1) bekezdésével azonos szabályt mondott ki: “Where goods are sold in market overt, according to the usage of the market, the buyer acquires a good title to the goods, provided that he buys them in good faith and without notice of any defect or want of title on the part of the seller.” A Law Reform Committee már 1966-ban egyhangúlag javasolta a common law e szabályának hatályon kívül helyezését, amelyet az 1994. évi Sale of Goods (Amendment) Act meg is valósított: hatályon kívül helyezte e szabályt mint anakronizmust, amely a középkori árucsere körülményei között alakult ki, s a modern kereskedelmi forgalomban semmi helye nincs. A hivatalos jelentés szerint (551 House of Lords Official Report [5th series] cols 209skk, 12 January 1994) a szabály egyedüli haszonélvezői a lopott holmival kereskedő tolvajok és régiségkereskedők voltak. Vö. Benjamin’s Sale of goods, London 19873, 468skk, ill. B. Davenport-A. Ross: Market overt, in: N. Palmer-E. McKendrick (szerk.): Interests in goods, London-Hong Kong 1998, 337 skk.

93 F. H. Lawson (Introduction to the law of property, Oxford 1958, 45) az angol F. W. Maitland (Equity, 106 skk) és az amerikai Austin Scott (The law of trusts, Boston 1939, I. kötet, 678 skk) nézetét állítja szembe. Maitland elismeri ugyan, hogy a kedvezményes joga a dologi jogokhoz hasonló védelemben részesül, de történeti és egyéb okoknál fogva mégis ragaszkodik ahhoz, hogy az equitable title csak in personam jogosultság. Scott azonban számos példára hivatkozik, amelyekben a tulajdonos jogát korlátozza a jóhiszemű és ellenérték fejében szerző vevő joga, s mindezek alapján arra a következtetésre jut, hogy a kedvezményes joga in rem védelemben részesülő proprietary right: “Thus a person who has legal title to land where the deed has not been properly recorded, or the legal owner of chattels which might be sold in market overt, or the legal owner of a corporate bond payable to bearer, or the owner of money, may lose his interest if the property is sold to a bona fide purchaser. Yet in all these cases until such a sale is made, he undoubtedly has a proprietary interest in the property.” A. Scott: i. m., 687. F. H. Lawson az utóbbi nézethez csatlakozik. Sir J. Salmond: Jurisprudence, London 194710, 280 szintén dologi jognak (közelebbről: idegen dologbeli jognak) tartja a beneficiary jogosultságát. H. G. Hanbury: Essays in Equity, 1934, 26 szerint viszont a doctrine of bona fide purchaser for value miatt a kedvezményes csak in personam joggal rendelkezik: “Can it be said that equitable rights are iura in rem? No, . for the angel with the flaming sword who keeps them out of their Eden is still the bona fide purchaser for value of the legal estate.” W. G. Hart: The place of trust in jurisprudence, 28 L.Q.R. (1912), 290skk Maitland, Holland, Pollock és Salmond nézeteinek szembesítése után arra az eredményre jut, hogy a kedvezményes csak in per-sonam jogosultsággal bír a trust property felett. Sir Th. E. Holland: The elements of jurisprudence, Oxford 192413, 251 nem egyértelmű, ugyanis csak annyit mond, hogy a kedvezményes in personam joggal rendelkezik a vagyonkezelővel szemben, de nem értékeli a kedvezményes jogát általában. A kedvezményes jogának természetéről részletesen ld. H. F. Stone: The nature of the rights of the cestui que trust, 17 Col. L. R. (1917), 467skk.

94 Lord Kames, H. Home: Principles of equity, Edinburgh 1760, 176: “.equity . prohibits a trustee from making any profit by his management directly or indirectly. For, however innocent an act of this nature may be in itself, it is poisonious with regard to its consequences. If any opportunity be given for making profit in this manner, a trustee will lose sight of his duty, and soon learn to direct his management chiefly or solely for his own profit.”

95 Mindazonáltal egyes törvények érintőlegesen utalnak a Treuhandra, így például a jelzáloghitelintézetekről szóló törvény (Hypothekenbankgesetz) 29skk §§-ai, a biztosítási társaságok felügyeletéről szóló törvény (Ver-sicherungsaufsichtsgesetz) 70skk §§ -ai, a befektetési társaságokról szóló törvény (Gesetz über Kapitalanlagegesellschaften) 24. §-a. Újabban törvényi szabályozást nyert a közjegyzői bankszámlán fiduciárius jelleggel letétbe helyezett pénz kezelése, ld. Beurkundungsgesetz, 54a-54e §§. Részletesen ld. H. Weingärtner: Das notarielle Verwahrungsgeschäft, Köln-Berlin-Bonn-München 1998. Továbbá az egykori NDK állami vagyonának privatizálását is a Treuhand segítségével oldották meg, vö. Gesetz zur Privatisierung und Reorganisation des volkseigenen Vermögens (Treuhandgesetz), v. 17. 6. 1990. A 36. Német Jogászgyűlésen a Treuhand átfogó törvényi szabályozásának gondolata is felvetődött.

96 Ld. részletesen R. Schmidt: Die Affatomie der Lex Salica, München 1891.

97 Vö. H. Coing: Die Treuhandtheorie als Beispiel der geschichtlichen Dogmatik des 19. Jahrhunderts, Rabels Zeitschrift 37 (1973), 202skk

98 Az engedményezés biztosítéki célú felhasználása a XIX. század második felében jelent meg, s a joggyakorlat (előbb a Reichsoberhandelsgericht, majd a Reichsgericht) viszonylag könnyen elismerte. Ilyenkor a felek (az engedményezés absztrakt dologi jogi ügyletként történő felfogása miatt) két szerződés kötnek: az egyikben a követelések átruházására kerül sor, a másikban pedig az engedményező (aki a hitelt felveszi) és az engedményes (aki a hitelt szolgáltatja) megállapodnak, hogy amennyiben az engedményező kiegyenlíti tartozását, az engedményes köteles az átruházott követelések “vissza-engedményezésére”, ellenkező esetben azonban maga érvényesítheti az átruházott követeléseket. Vissza-engedményezés helyett abban is megállapodhatnak a felek, hogy eleve azzal a bontó feltétellel jön létre a követelésátruházás, hogy az átruházott követelések jogosultja ismét az engedményező lesz, mihelyst tartozását kiegyenlítette.

99 A Depotwechsel lényege az volt, hogy a bank által folyósított hitelekért a bank ügyfele váltót állított ki cserébe, mintegy biztosítékként, amelyet azonban a bank mindaddig nem használhatott fel, ameddig a váltót kiállító, azaz biztosítékot adó ügyfele fizetőképes volt. A váltó révén tehát a bank olyan követelésre tett szert, amelyet nem érvényesíthetett mindaddig, amíg adósa fizetőképes volt. Vö. OAG Dresden 6. 11. 1858, Seufferts Archiv 13, Nr. 158.

100 OLG Rostock 25. 5. 1883, Seufferts Archiv 41, Nr. 85., OLG Hamburg 25. 11. 1885, Seufferts Archiv 41, Nr. 86.

101 Preuß. Obertribunal 15. 4. 1851., Seufferts Archiv 9, Nr. 68.

102 “Die Investition von Vertrauen und die dem korrespondierende Vertrauenswürdigkeit der ausgewählten Person stehen am Anfang und bilden die Grundlage aller treuhänderischen Rechtsgeschäfte.” W. Wiegand: Treuhand und Vertrauen, in: FS Wolfgang Fikentscher zum 70. Geburtstag, Tübingen 1998, 339.

103 F. Regelsberger: Zwei Beiträge zur Lehre von der Cession, Archiv für die civilistische Praxis 63 (1880), 157skk.

104 A. Schultze: Die langobardische Treuhand und ihre Umbildung zur Testamentsvollstreckung, in: Gierkes untersuchungen zur deutschen Staats- und Rechtsgeschichte, Heft 49, Breslau 1895, illetve Uő.: Treuhänder im geltenden bürgerlichen Recht, JheringsJahrbücher 43 (1901), 1skk.

105 “Nicht selten wird von den Parteien bei der Erklärung eines rechtsgeschäftlichen Willens die Herbeiführung derjenigen Rechtsfolge gewollt, worauf die äußere Erscheinung hinweist, aber in der Voraussetzung, daß derjenige welchem dadurch eine gewisse rechtliche Macht geschaffen wird, seine Stellung nur zu einem bestimmten, nicht zu allen dadurch ermöglichten Zwecken ausnützen werde: es wird Eigentum zu Pfandzwecken übertragen, dem Vermögensverwalter die Stellung eines Mitgläubigers eingeräumt, ein Wechsel zur Sicherheit eine künftig mögliche Forderung ausgestellt. . Charakteristisch ist . das Mißverhältnis zwischen Zweck und Mittel. Zur Erreichung eines bestimmten Erfolgs wird eine Rechtsform gewählt, welche mehr gewährt, als zur Erzielung jenes Erfolgs erforderlich ist; zur Sicherung des Gebrauchs wird die Möglichkeit des Mißbrauchs in den Kauf genommen.” F. Regelsberger: Zwei Beiträge zur Lehre von der Cession Archiv für die civilistische Praxis 63 (1880), 172 sk.

106 A római jogban ismert fiducia cum amico, illetve fducia cum creditore valóban azt eredményezte, hogy a megőrzésre, illetve biztosítékadás céljára átadott vagyontárgy mancipatio révén átment a vagyontárgyat megszerző személy (a megőrzésre vállalkozó, illetve a záloghitelező) tulajdonába, s annak visszaadását csak e személybe vetett bizalom (fides), illetve egy bizalmi alapú megállapodás (pactum fiduciae) garantálta, hiszen a mancipatio mint actus legitimus, azaz régi, meghatározott formákhoz kötött jogügylet nem tartalmazhatott feltételt vagy időhatározást, így bontó feltételt sem. A vagyontárgyat a szükséges feltételek beállta ellenére visszaadni nem hajlandó személy ellen természetesen fel lehetett lépni kötelmi jogi keresettel, in personam actióval. A pactum fiduciae kikénysze-ríthetőségét növelte, hogy ez utóbbi keresetben való marasztalás infamiával járt. Vö. Földi A.-Hamza G.: A római jog története és institúciói, Budapest 20005, 442, 489, illetve W. Erbe: Die Fiduzia im römischen Recht, Weimar 1940.

107 Vö. H. Kötz: Trust und Treuhand, Göttingen 1963, 125, illetve W. Siebert: Das rechtsgeschäftliche Treuhandverhältnis, Marburg in Hessen 1933, 34 skk, ill. 47 skk.

108 Előbbit eigennützige Treuhandnak, utóbbit uneigennützige, vagy fremd-nützige Treuhandnak is nevezik, hiszen az előbbi esetben a vagyonkezelő mint záloghitelező saját javára kezeli más vagyonát, utóbbi esetben a vagyonkezelő kizárólag a Treugeber érdekében jár el.

109 Vö. Gesetz über Kapitalanlagegesellschaften (KAGG) von 14. 01. 1970. A Treuhand ezen típusa kivételes módon törvényben nyert szabályozást. A KAGG 6. § -a kimondja, hogy a befektetési társaság különvagyonként köteles kezelni ügyfelei pénzét, elkülönítve azt saját vagyonától: “Das bei der Kapitalanlagegesellschaft gegen Ausgabe von Anteilscheinen eingelegte Geld und die damit angeschafften Vermögensgegenstände bilden ein Sondervermögen.Das Sondervermögen ist von dem eigenen Vermögen der Kapitalanlagegesellschaft getrennt zu halten.”

110 A Treuhand e típusánál a hitelezők a harmadik személy javára kötött szerződés (BGB, 328. §) formájában megkötött Treuhandabrede kedvezményeseiként érvényesíthetik igényeiket a csődvagyonnal szemben.

111 A Treuhand felhasználási lehetőségeiről ld. H. Kötz: National report for Germany, in: Principles of European Trust Law, 1999, 85skk, 91skk, ill. Münchener Kommentar (München 1978) Bd. 1 – W. Thiele Vor § 164, Rn. 31.

112 Az absztrakt jogügyletek német jogban játszott szerepére a magyar szabadalomból ld. Harmathy A.: Dologi jog – kötelmi jog, in: Liber amico-rum, Studia L. Vékás Dedicata, Budapest 1999, 129sk.

113 A tulajdon átszállásához (Übereignung) két elem szükséges: egyfelől a tulajdon átruházására irányuló megállapodás (Einigung) mint absztrakt dologi jogi szerződés (abstraktes Verfügungsgeschäft), másfelől a birtokbaadás (Besitzverschaffung). Vö. J. Staudinger (-W. Wiegand): Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch, Berlin 199513, 156: “.der Übereignungstatbestand ein rechtsgeschäftliches (Einigung) und ein tatsächliches Element (Übergabe) erhält.” A tulajdonátruházás érvényességére a jogcímként szolgáló kötelmi jogi ügylet (Verpflichtungsgeschäft) nincs hatással. Vö. BGB, 929. §: “Zur Übertragung des Eigentums an einer beweglichen Sache ist erforderlich, daß der Eigentümer die Sache dem Erwerber übergibt und beide darüber einig sind, daß das Eigentum übergehen soll. Ist der Erwerber im Besitze der Sache, so genügt die Einigung über den Übergang des Eigentums.”

114 Vö. Münchener Kommentar - W. Thiele Vor § 164, Rn. 30: “Als übereinstimmendes Merkmal aller Treuhandverhältnisse läßt sich nur feststellen, daß ein Treugeber dem Treuhänder Rechte überträgt oder Rechtsmacht einräumt (anvertraut), von denen dieser nur nach näherer Maßgabe eines schuldrechtlichen Treuhandvertrages Gebrauch machen darf. Typisch für die Trehandverhältnisse ist eine die schuldrechtlichen Bindungen im Innenverhältnis überschießende Rechtsmacht des Treuhänders über das Treugut im Außenverhältnis.” A BGB egy másik kommentárja (Soergel: Bürgerliches Gesetzbuch - U. Leptien, Vor § 164, Rn. 61) a Treuhand-jogviszonyban egy dologi és egy személyes elemet különböztet meg: a dologi elem (das sachliche Element) a Treugut, amelynek tulajdonosa a Treuhänder, a személyes elem (das persönliche Element)a Treuhänder kötelezettsége, amely a Treuhandvertragban nyer kifejezést.

115 “Diskrepanz zwischen rechtlichem Können und rechtlichem Dürfen des Fiduziars”, G. Nickel-Schweizer: Rechtsverglechender Beitrag zum fiduziarischen Eigentum in Deutschland und in der Schweiz, Basel-Stuttgart 1977, 64.

116 BGB, 137. §: “Die Befugnis zur Verfügung über ein veräußerliches Recht kann nicht durch Rechtsgeschäft ausgeschlossen oder beschränkt werden. Die Wirksamkeit einer Verpflichtung, über ein solches Recht nicht zu verfügen, wird durch diese Vorschrift nicht berührt.”

117 A Reichsgericht által alkalmazott különbségtétel némileg az angol jogból ismert legal title / equitable title közti elhatárolásra emlékeztet: “Es kann jedoch nicht behauptet werden, daß diese Ausdrücke notwendig in dem Sinne verstanden werden müßten, als ob das formale Eigentums- oder sonstige Recht des Gemeinschuldners das Entscheidende sein sollte. Ein Gegenstand, der dem Gemeinschuldner zwar zum Eigentum übergeben worden ist, jedoch mit der Abmachung, daß derselbe gleichwohl von ihm nicht wie sein Eigentum behandelt werden dürfe, sondern wirtschaftlich ein Vermögensbestandteil des früheren Eigentümers bleiben solle, “gehört” dem Gemeinschuldner zwar formell und juristisch, aber nicht materiell und wirtschaftlich.” (RGZ, 45, 80, 85) A Treugut tehát formálisan és jogi értelemben a Treuhändert, ténylegesen és gazdasági értelemben a Treugebert illeti. Másképpen: a Treuhänder a közte és a Treugeber között fennálló, belső viszony szempontjából csak korlátozott jogosítványokkal rendelkezik a vagyont illetően, kifelé, azaz harmadik személyek irányában azonban kizárólagos tulajdonosként léphet fel. A Treuhänder külső és belső pozíciójának megkülönböztetése H. DERNBURGtól származik: “… das Verhältnis nach innen, unter den Kontrahenten, vom Verhältnis nach außen, dritten gegenüber, verschieden ist, indem z.B. bei der Zession einer Forderung zur Eintreibung der Zessionar (Fiduziar) nach außen die Stellung des Gläubigers erhält, somit zur Geltendmachung des abgetretenen Forderung dem Schuldner gegenüber legitimiert ist, während er nach innen, dem Zedenten gegenüber, als bloßer Bevollmächtigter scheint.” H. Dernburg: Pandekten I, § 100. A formális és jogi értelemben vett, illetve a materiális és gazdasági értelemben vett tulajdon, illetve a vagyonkezelő külső és belső jogosultságának megkülönböztetése az angol szakirodalomban is ismert: “The trustee is destitute of any right of beneficial enjoyment of the trust prooperty. His ownership, therefore, is a matter of form, rather than a matter of substance, and nominal rather than real. . As between trustee and beneficiary the law recognizes the truth of the matter; as between these two the property belongs to the latter and not to the former. But as between the trustee and third persons the fiction prevails. The trustee is clothed with the rights of his beneficiary and is so able to personate or represent him in dealings with the world at large.” Sir J. SALMoND: Jurisprudence, London 194710, 275 sk.

118 ZPO, 771. § (1) bek.: “”Behauptet ein Dritter, daß ihm an dem Gegenstand der Zwangsvollstreckung ein die Veräußerung hinderndes Recht zustehe, so ist der Widerspruch gegen die Zwangsvollstreckung im Wege der Klage bei dem Gericht geltend zu machen, in dessen Bezirk die Zwangsvollstreckung erfolgt.”, Ko (Konkursordung - ma már hatályon kívül), 43. §: “Die Ansprüche auf Aussonderung eines dem Gemeinschuldner nicht gehörigen Gegenstandes aus der Konkursmasse auf Grund eines dinglichen oder persönlichen Rechts bestimmen sich nach den außerhalb des Konkursverfahrens geltenden Gesetzen.”, Inso (Insolvenzordnung), 47. §: “Wer aufgrund eines dinglichen oder persönlichen Rechts geltend machen kann, daß ein Gegenstand nicht zur Insolvenzmasse gehört, ist kein Insolvenzgläubiger. Sein Anspruch auf Aussonderung des Gegenstands bestimmt sich nach den Gesetzen, die außerhalb des Insolvenzverfahrens gelten.”

119 W. WlEGAND a következőképpen értékeli a Bundesgerichtshof 1899. évi döntését: “Mit dieser Feststellung werden praktisch alle Grundpositionen des soeben in Kraft getretenen BGB relativiert: Das Urteil basiert auf der Unterscheidung verschiedener Arten von Eigentum; diese Differenzierung wird aus der schuldrechtlichen Vereinbarung abgeleitet und führt zu einer abweichenden Behandlung in der Vollstreckung. Abstraktionsprinzip, einheitlicher Eigentumsbegriff und damit Typenzwang bzw. numerus clausus der dinglichen Rechte sind damit in Frage gestellt und im Ergebnis bereits aufgegeben.” Staudinger(-Wiegand), 240. A Münchener Kommentar is a dologi jog alapelveinek áttöréseként értékeli a bírói gyakorlatot: “Wenn die im Treuhandvertrag vereinbarten Zwecke und Bindungen im Konkurs und in der Zwangsvollstreckung dennoch auf das Außenverhältnis durchschlagen, beruht das auf einer Rechtsfortbildung unter Durchbrechung allgemein geltender Rechtsgrundsätze.” Münchener Kommentar - W. Thiele Vor § 164, Rn. 37.

120 Staudinger(-Wiegand): Kommentar zum BGB, Berlin 199513, 347 a Treuhand-vagyont a dologi jogok egy új típusának (eine neue Art von dinglichem Recht) nevezi, míg a Soergel: BGB mit Einführungsgesetz und Nebengesetzen, Stuttgart-Berlin-Köln 1989, Bd. 6, 20sk a Treugeber jogáról mint kvázi dologi jogról (Recht mit quasi-dinglichen Wirkung) beszél.

121 Vö. D. ASSFALG: Wirtschaftliches Eigentum als Rechtsbegriff, Neue Juristische Wochenschrift 35/36 (1963), 1582 skk.

122 H. CoING: Die Treuhand kraft privaten Rechtsgeschäfts, München 1973, 117skk, H. KÖTZ: Trust und Treuhand, Göttingen 1963, 131skk, 137sk.

123 BGH NJW 1954, 190 = JZ 1954, 438. Részletesen ld. N. Preuss: Die notarielle Hinterlegung, Berlin 1995, ill. V. KAWoHL: Notaranderkonto, München 1995.

124 Vö. BGB, 137. §

125 H. KÖTZ: Trust und Treuhand, Göttingen 1963, 139: “.der Dritte erwirbt den Treugutgegenstand vom verfügungsberechtigten Eigentümer. Dies genügt nach deutschem Recht, um auch ihn zum unbeschränkten Eigentümer oder Rechtsinhaber zu machen, der irgendeinem dinglichen Anspruch des Treugebers nicht mehr ausgesetzt ist. . daß der Treuhänder nach Schuldrecht nicht verfügen durfte, ist für die dingliche Rechtslage ohne Bedeutung, solange er nach Sachenrecht verfügen konnte.”

126 A harmadik személy rosszhiszeműsége önmagában kevés ahhoz, hogy bármilyen igényt alapozzon rá a Treugeber, illetve az esetleges kedvezményes: “Als dogmatisch folgerichtige und von der herrschenden Lehre anerkannte Konsequenz der Vollrechtsübertragung ergibt sich, daß der Fiduziant das Treugut auch in treuwidriger Weise voll wirksam weiter übertragen kann. Von ihm, dem vollen Rechtsträger, erwirbt der Dritte die Sache zu Eigentum grundsätzlich unabhängig vom guten oder bösen Glauben. Der Fiduziar kann mangels dinglicher Berechtigung nicht auf das Treugut selbst greifen, sondern bleibt in der Regel auf Schadenersatzansprüche gegenüber dem Fiduziar verwiesen.” G. Nickel-Schweizer: Rechtsvergleichender Beitrag zum fiduziarischen Eigentum in Deutschland und in der Schweiz, Basel-Stuttgart 1977, 72.

127 A kártérítési igény alapjául szolgálhat még a BGB 823. § (2) bek. is a StGB (a német Btk.) 266. §-val mint Schutzgesetzcel összefüggésben, illetve a BGB 138. §, amely szerint a jó erkölcsbe ütköző jogügylet semmis. Vö. Ptk. 200. § (2) bek.

128 RGZ 108, 58. Vö. még D. Assfalg: Die Behandlung von Treugut im Konkurse des Treuhänders, Berlin-Tübingen 1960, 122 sk, H. KÖTZ: Trust und Treuhand, Göttingen 1963, 140.

129 E kontúrokat a svájci jogban sem a jogalkotó vagy a jogtudomány, hanem a bírói gyakorlat húzta meg: “.das Rechtsinstitut hier ebenfalls mehr durch Entstehungsumstände und Einzelfallerwägungen als durch rechtsgestaltenden Willen der Rechtssprechung oder Doktrin geprägt wurde” W. Wiegand: Trau, schau wem - Bemerkungen zur Entwicklung des Treuhandrechts in der Schweiz und in Deutschland, in: FS Helmut Coing, München 1982, Bd. II, 565.

130 A szakirodalomban a Rechtszuwendung kifejezés is használatos, melynek definíciója: “Handlung, durch welche jemand einem anderen einen Vermögensvorteil verschafft”. A. Von Tuhr-H. Peter: Allgemeiner Teil des Schweizerischen Obligationenrechts, Bd. I, § 26 I.

131 obligationenrecht/Code des obligations, 394.skk cikkelyek.

132 Vö. Schweizerisches Privatrecht/Traité de droit privé suisse(-J. HoF-stetter), VII/6, Basel-Genf-München 2000, 33sk: “Die neuere bundesgerichtliche Praxis bestätigt, dass sie [ti. fiduziarischen Abreden] je nach ihrer Ausgestaltung als einfache oder qualifizierte Verträge, als Arbeitvertrag im engeren Sinne, als Hinterlegungsvertrag oder als Innomi-natvertrag (gemischter Vertrag oder Vertrag sui generis) einzuordnen sind. Die herrschende Lehre nimmt Auftrag oder ein auftragsähnliches Verhältnis an.”

133 BGE 99 (1973) II 393skk

134 OR/CO, 404. cikkely.

135 “Der Treuhänder ist nach schweizerischer Rechtsauffassung als vollberechtigter Eigentümer des ihm übertragenen Treuguts zu betrachten.” BGE (Entscheidungen des schweizerischen Bundesgerichtes) / ATF (Arrêts du Tribunal fédéral suisse) 117 II 430. A svájci Bundesgericht (Tribunal fédéral) 1905-ben hozott ítéletében fogadta el a tulajdon teljes átszállásának elméletét. Vö. BGE/ATF 31 II 109skk.

136 “Démuni de tout droit réel, le fiduciant n’a aucun droit de suite ni de revendication. Les biens transférés ne font plus partie de son patrimoine. Ils y sont représentés par une créance, celle dont le fiduciaire est le débiteur.” L. Thévenoz-J.-Ph. Dunand: La fiducie: droit des biens ou droit des obligations?, 488, in: Rapports suisses présentés au XVème Congrès international de droit comparé, Zürich 1998, 479 skk.

137 Uo., 487 sk.

138 “Auf alle Fälle müßte die Auffassung der Klägerin, wonach ‘im internen Verhältnis zwischen Fiduziant und Fiduziar’ nicht diesem, sondern jenem das Eigentum an der anvertrauten Sache zusteht, das Eigentum also gewissermaßen in ein solches ‘nach außen’ und ein solches ‘nach innen’ zer-fällt.aus den bereits in einem früheren Urteil des Bundesgerichts angegebenen Gründen abgelehnt werden; desgleichen aber auch die, davon eigentlich nur durch die Formulierung verschiedene Konstruktion, die darauf abstellt, daß die dem Fiduziar anvertraute Sache ‘wirtschaftlich’ nicht zu dessen Vermögen gehöre, sondern sich im ‘wirtschaftlichen Eigentum’ des Fiduzian-ten befinde…” BGE 39 II 800 skk.

139 “Zum Vermögen des Gemeinschuldners und somit in die Konkursmasse gehört alles, was nach außen, für Dritte, Eigentum des Gemeinschuldners ist. Da der Fiduziar am Treugut Eigentum bzw. die sonstige volle Rechtsinhaberschaft hat, gehört dieses nach weit überwiegender Ansicht in der Schweizer Rechtssprechung und Lehre grundsätzlich zum Vermögen des Fiduziars und fällt gemäß Art. 197 SchKG in dessen Konkursmasse.” D. Assfalg: Die Behandlung von Treugut im Konkurse des Treuhänders, Berlin-Tübingen 1960, 83. Vö. BGE/ATF 71 II 100, BGE/ATF 117 II 431.

140 BGE/ATF 78 II 452: “Mehrere Fiduziare sind durch den Treuhandvertrag zu einer Gemeinschaft verbunden, welche sie zu Gesamteigentümern des Treugutes macht. Das Recht eines jeden von ihnen geht auf das Ganze. Es entspricht dem Wesen des fiduziarischen Geschäftes, daher auch dem mutmaßlichen Parteiwillen, daß beim Tod eines Treuhänders dessen Rechte nicht auf die (dem Fiduzianten häufig unbekannten) Erben übergehen, sondern den Mitfiduziaren anwachsen.” A Szövetségi Bíróság arra is felhívta a figyelmet, hogy a Treuhand abban az esetben sem szűnik meg, ha az alapító kijelöl egy pót-vagyonkezelőt: “Ein an sich taugliches Mittel um zu verhindern, daß die Treuhand dereinst am Mangel des Vorhandenseins eines Treuhänders scheitere, ist weiter - sei es statt oder neben anfänglicher Betrauung mehrerer Fiduziare - die Bestellung eines Ersatztreuhänders.” Uo.

141 “Der persönliche Anspruch des Treugebers gegen den Treuhänder ist seinem Inhalt nach durch das fiduziarische Verpflichtungsgeschäft bestimmt. Er geht also auf bestimmungs- und ordnungsmäßige Verwaltung und Rückgabe des Treugutes nach Beendigung des Treuhandverhältnisses. Eine Beendigung kann z.B. durch Widerruf des Auftrages erfolgen.” D. ASSFALG: Die Behandlung von Treugut im Konkurse des Treuhänders, Berlin-Tübingen 1960, 79.

142 “Beim Auftrag zur Verwaltung eines Vermögens und bei der Hinterlegung von Vermögenswerten zur Verwahrung hat der Beauftragte bzw. Verwahrer in erster Linie für die Erhaltung des Vermögens zu sorgen. Die Pflicht zur Rückerstattung entsteht hier erst bei Beendigung des Vertragsverhältnisses. Wenn das Gesetz vorsieht, der Auftraggeber oder Hinterleger könne die Rückerstattung jederzeit verlangen (Art. 400 Abs. 1, Art. 475 Abs. 1 OR), so bedeutet das in Wirklichkeit, daß er jederzeit die Möglichkeit hat, den Verwaltungsauftrag bzw. den Hinterlegungsvertrag aufzuheben (was nach Art. 404 OR für den Auftrag allgemein gilt) und damit den Rückerstattungsanspruch entstehen zu lassen. Solange der Vertrag dauert und der Beauftragte oder Verwahrer folglich die vertragliche Verwaltungs- bzw. Verwahrungspflicht auszuüben hat, besteht die Rückerstattungspflicht noch nicht, da die Erfüllung der erwähnten Pflichten und die Rückerstattung der Werte, die Gegenstand jener Pflichten sind, sich gegenseitig ausschließen.” BGE 91 II 451. A Szövetségi Bíróság tehát ekkor még mind a letét, mind a megbízás konstrukcióját alkalmazhatónak tartotta a vagyonkezelői jogviszonyra. Az alapító mint letevő a vagyont bármikor visszakövetelheti, a vagyonkezelő mint letéteményes köteles azt visszaszolgáltatni. Az alapító mint megbízó a szerződést bármikor felmondhatja, a vagyonkezelő mint megbízott a szerződés megszűnésekor köteles mindazt kiadni a megbízónak, amihez a megbízás teljesítése céljából vagy eljárása eredményeképpen jutott. A Szövetségi Bíróság a letétre és a megbízásra vonatkozó, a magyar jogban is létező [Ptk. 466. § (1) bek., 481. § a), 479. § (2) bek.] rendelkezéseket alkalmazta analóg módon a vagyonkezelésre. A vagyonkezelői jogviszonyt több szerző vegyes szerződésnek tekinti, amely a megbízás, a bizomány, illetve a letét tulajdonságait ötvözi. Vö. A. BlZZOZERO: Le contrat de gérance de fortune, Fribourg 1992, 4711.

143 BGE/ATF 99 II 393 skk.

144 OR, 401. cikkely, (1) bek.: “Hat der Beauftragte für Rechnung des Auftraggebers in eigenem Namen Forderungsrechte gegen Dritte erworben, so gehen sie auf den Auftraggeber über, sobald dieser seinerseits allen Verbindlichkeiten aus dem Auftragsverhältnisse nachgekommen ist.”, (2) bek.: “Dieses gilt auch gegenüber der Masse, wenn der Beauftragte in Konkurs gefallen ist.”, (3) bek.: “Ebenso kann der Auftraggeber im Konkurse des Beauftragten, unter Vorbehalt der Retentionsrechte desselben, die beweglichen Sachen herausverlangen, die dieser im eigenem Namen, aber für Rechnung des Auftraggebers, zu Eigentum erworben hat.”

145 “Anzitutto, cid che conta, nell’interpretazione di un contratto, è la vera e concorde volontà dei contraenti ed il modo con cui le dichiarazioni di una parte potevano essere intese, ragionevolmente ed in buona fede, dall’altra parte, e non le denominazioni inesatte da loro scelte. E poi, anche la prassigiudiziaria, assieme alla dottrina, ha già ravvisato nel pactum fiduciae . le caratteris-tiche del mandato. [..] Ne discende che, in concreto, l’art. 401 CO trova integrale applicazione. Non esistono decisive ragioni, dogmatiche o di inter-pretazione, che escludano il diritto del fiduciante di invocare l’art. 401 CO relativo al mandato. Cid almeno, per quanta riguarda crediti o cose mobili, poiché una riserva deve essere fatta, in considerazione della buona fede del registro fondiario, per i fondi iscritti al nome del fiduciario, che nessuna surrogazione legale non pud ritrasferire al fiduciante.” BGE 99 II 396 sk.

146 “Seinem Wortlaut nach bezieht Art. 401 OR sich indessen nur auf Sachen und diesen gleichgestellte Vermögenswerte, die der Beauftragte von Dritten erworben hat, nicht hingegen auf solche, die ihm der Auftraggeber überlassen hat, im Treuhandverhältnis mithin namentlich nicht auf das ursprüngliche Treugut.” BGE/ATF 117 II 431. Ld. részletesen E. Wolf: Bemerkungen zum Aussonderungsrecht des Fiduzianten bei der Zwangsvollstreckung gegen den Fiduziar, in: Aequitas und bona fides, FS August Simonius, Basel 1955, 428skk. Az uralkodó nézet mellett az irodalomban elterjedt vélemény, hogy értelmetlen a Treugutra vonatkozó szabályokat aszerint differenciálni, hogy az alapító vagy harmadik személyek adták a vagyonkezelő kezelésébe a kérdéses vagyont. Vö. H. Honsell: Schweizerisches Obligationenrecht, Besonderer Teil, 220, ill. J. Hofstetter: Schweizerisches Privatrecht, Basel-Stuttgart 1979, VII/2, 102. W. WlEGAND nézete szerint is egységesen kezelendő a Treugut, amennyiben Verwaltungstreuhandról, azaz vagyonkezelés céljára történt fiduciárius tulajdonátruházásról van szó. A biztosítéki tulajdonátruházás mint fiduciárius ügylet esetében természetesen nem helyeselhető az Aussonderungsrecht elfogadása, hiszen itt a biztosítékot valamilyen szolgáltatás (hitel) ellenében adták, annak visszakövetelése tehát csak a biztosított tartozás visszafizetése esetén lehetséges. WlEGAND e megszorítással helyesli az Aussonderungsrecht kiterjesztését: “Mit dieser Einschränkung sollte man auch in der Schweiz zu einem generellen Aussonderungsrecht bei treuhänderischen Rechtsübertragungen kommen. Eine Möglichkeit dazu ergibt sich durch eine ausweitende Interpretation des Art. 410 OR, wobei allerdings der Ausschluß der Aussonderung von Liegenschaften nach Art. 401 Abs. 3 OR kaum zu überwinden wäre.” W. Wiegand: Trau, schau wem - Bemerkungen zur Entwicklung des Treuhandrechts in der Schweiz und in Deutschland, in: FS Helmut Coing, München 1982, Bd. II, 589 sk.

147 “Während in Deutschland nach der noch herrschenden Auffassung die Aussonderung in der Regel auf Gegenstände beschränkt wird, die der Treugeber dem Treuhänder unmittelbar übertragen hat, liegen die Dinge in der Schweiz gerade umgekehrt, hier ist die Aussonderung gemäß OR 401 auf Rechte und Mobilien beschränkt, die der Treuhänder von Dritten erworben hat. Kein Wunder, daß in beiden Ländern von der Literatur eine Überwindung dieser sachlich nicht haltbaren Beschränkung der Aussonderung auf einen Teil des Treuguts gefordert wird.” W. Wiegand: Trau, schau wem -Bemerkungen zur Entwicklung des Treuhandrechts in der Schweiz und in Deutschland, in: FS Helmut Coing, München 1982, Bd. II, 586.

148 Assemblée nationale, Projet de loi instituant la fiducie, No. 2583, enregistré le 20 février 1992. A törvényjavaslat előterjesztését azzal indokolták, hogy az üzleti életben rendkívüli érdeklődés mutatkozik e jogintézmény iránt, s elutasítása azt eredményezné, hogy azon vállalkozások, amelyek e formában szeretnének működni, más országokba tennék át működésük székhelyét: “l’ouverture des frontières peut cependant faire crainte une délocalisation des opérations économiques vers despays plus attrayant d’un point de vue fiscal comme d’un point de vue juridique. Au cours de ces dernières années, en effet, on a pu constater que les entreprises françaises, lorsque le besoin s’en fait sentir, n’hésitaient pas à utiliser le mécanisme du trust, en localisant, en toute légalité, leurs opérations juridiques dans des États connaissant l’institution.” Idézi: A. Gambaro: Il «trust» in Italia e Francia, 510, in: Scritti in onore di R. Sacco, 495skk A trust-fiducie jelentőségére nézve ld. még Ch. Larroumet: La fiducie inspirée du trust, Dalloz, Chronique, 121.

149 A cím De la fiducie lett volna, s a Du compromis (Titre XVI), illetve a Du nantissement (Titre XVII) címek között helyezkedett volna el.

150 Ennek okát általában abban jelölik meg, hogy a fiducie jogintézménye egyes nézetek szerint általában a csalás, illetve különösen az adócsalás “melegágya” lett volna: “The bill, ., was withdrawn for reasons which remain obscure, but which apparently included a fear of tax evasion.” PH. Rémy: National report for France, 145, in: Principles of European Trust Law, Nijmegen 1999, 131 skk.

151 Rapport Marini sur la modernisation du droit des sociétés, 1996.

152 A törvényjavaslat-tervezet így definiálta volna a fiducie-t: “La fiducie est un contrat en vertu duquel un constituant transfère tout ou partie de ses biens et droits à un fiduciaire, à charge pour celui-ci d’agir, dans un but déterminé, au profit des bénéficiaires ou du constituant lui-même”, Avant-projet, 2062. cikkely (1) bek., idézi: Ch. Larroumet: La fiducie inspirée du trust, Dalloz, Chronique, 120. A törvényjavaslat végleges szövege azonban így hangzott: “La fiducie est un contrat par lequel un constituant transfère tout ou partie de ses biens et droits à un fiduciaire qui, tenant ces biens et droits séparés de son patrimoine personnel, agit dans un but déterminé au profit d’un ou plusieurs bénéficiaires, conformément aux stipulations du contrat.” Projet de loi, 2062. cikkely, idézi: F. C. Dutilleul-Ph. Delebecque: Contrats civils et commerciaux, Paris 19984, 63 5. A definíció elemei tehát: (1) a fiducie szerződés, amellyel (2) az alapító vagyont ruház át valakire, aki (3) tulajdonosa lesz ugyan az átruházott vagyonnak, de (4) azt saját vagyonától elkülönített különvagyonként, illetve (5) általában a vagyonkezelői szerződésnek megfelelően kell kezelnie, s (6) az egy vagy több kedvezményes javára fordítania. E definícióból is látszik, hogy a contrat de fiducie a francia jogban megkülönböztetett két szerződéstípus, a contrat relatifs aux biens és a contrat relatifs aux services határán helyezkedik el, azaz mind dare, mind praestare szolgáltatást megvalósít: “Un tel contrat [ti. de fiducie - Cs. N.] est à la fois relatif à un bien qui est transféré en pleine propriété en dehors d’une vente ou d’une location, et relatif à un service, puisque le fiduciaire doit gérer un bien pour le compte d’autrui.” F. C. Dutilleul-Ph. Delebecque: Contrats civils et commerciaux, Paris 19984, 470.

153 Avant-projet, 2067. cikkely: “Les biens et les droits transférés au fiduciaire forment une masse séparée dans son patrimoine. La fiduciaire doit prendre toutes les mesures propres à éviter la confusion desdits droits et biens ainsi que des dettes s’y rapportant, soit avec ses biens personnels, soit avec d’autres biens fiduciaires. Sans préjudice des droits des créanciers du constituant titulaires d’un droit de suite attaché à une sűreté née antérieurement au contrat de fiducie et hors le cas de fraude aux droits des créanciers chirographaires du constituant, les biens transférés au fiduciaire ne peu-vent être saisis que par les titulaires des créances nées de la conservation ou de la gestion de ces biens.”

154 Avant-projet, 2070-1. cikkely: “En cas de décès du fiduciaire, les biens et droits objet de la fiducie ne font pas partie de sa succession.”

155 Ilyenkor a hitelezőket ún. droit de suite illeti meg a biztosítékul szolgáló vagyontárgyon, azaz attól a személytől is követelhetik azt, akinek azt a kötelezett elidegenítette.

156 Avant-projet, 2068. cikkely: “Dans ses rapports avec les tiers, le fiduciaire est réputé disposer des pouvoirs les plus étendus sur les biens objet de l’acte, sauf s’il est démontré que les tiers avaient connaissance des pouvoirs du fiduciaire.” Vö. M. Cantin Cumyn: L’avant-projet de loi relatif à la fiducie, un point de vue civiliste d’outre-atlantique, Dalloz, Chronique, 118: “Aux termes de la définition de la fiducie dans l’avant-projet, les biens qui font l’objet du contrat de fiducie sont transférés au fiduciaire: ils entrent dans son patrimoine. Quoique l’obligation lui soit imposé de les maintenir en une masse séparée, le fiduciaire deviendrait le véritable titulaire des biens de la fiducie, c’est à dire qu’il serait propriétaire ou créancier selon la nature de l’objet du transfert.”

157 Avant-projet, 2063. cikkely: “Le contrat désigne les biens et droits qui font l’objet de la fiducie et il définit l’étendue des pouvoirs d’administration ou de disposition conférés au fiduciaire.”

158 Avant-projet, 2070. cikkely.

159 Avant-projet, 2070. cikkely, (2) bekezdés.

160 Vö. fentebb.

161 Avant-projet, 2063. cikkely, (4) bekezdés: “La fiducie ne se présume pas, elle doit être exprès.”

162 Uo., 2069. cikkely.

163 Uo., 2070-2. cikkely.

164 Uo., 2070-3. cikkely: “Lorsque la fiducie prend fin et que l’attribution des biens et droits subsistant n’a pas été déterminée dans l’acte, ces biens et droits font retour au constituant ou s’il est décédé, entrent dans sa succession.”

165 “La question a été vivement discuté de savoir si l’on peut, par convention, créer d’autres droits réels que ceux prévus par le Code civil. Certains auteurs l’admettent: aucun texte en effet n’interdit formellement la création de droits réels nouveaux ou la modification des droits réels reconnus, dès lors que la convention des parties ne heurte pas une disposition d’ordre public.” A. Weill: Droit civil, Les biens, Paris 19742, 13.

166 “…les articles 544, 546 et 552 Cc. sont déclaratifs du droit commun relativement à la nature et aux effets de la propriété, mais ne sont pas prohibitifs . ni ces articles, ni aucune autre loi n’excluent les diverses modifications et décompositions dont le droit ordinaire de propriété est susceptible”, Journal du Palais, Recueil de la jurisprudence française, Tome 26ème, Caquelard c. Lemoine et Delahaye, Req. 13 février 1834.

167 Treilhard: Code civil suivi de l’exposé des motifs, IV, Paris 1820, 11, Ch. Demolombe: Cours de Code Napoléon, tome IX, 18612, No. 519, J. Carbonnier: Droit civil, Tome 3: Les biens, Paris 199516, No. 44.

168 M. Planiol-G. Ripert(-M. Picard): Traité pratique de droit civil français, tome 3: Les biens, Paris 1926, No. 48: “Aucun texte, en effet, ne prohibe formellement la création de droits réels nouveaux ou la modification des droits réels reconnus; l’article 543 C. civ. est énonciatif, et son énuméra-tion est d’ailleurs incomplète. Il faut dès lors respecter la liberté des conventions pourvu qu’elle n’aille pas à l’encontre d’une disposition d’ordre public, ce qui serait le cas si l’on voulait ressusciter les anciens droits féodaux ou méconnaître les articles 530 et 686 du Code civil.” Ezt követően azonban kétségeiket fejezik ki a szerzők, hogy a gyakorlatban mennyiben alkalmazhatók kellő biztonsággal ilyen, szerződés által létrehozott, új dologi jogok. Vö. még: Ph. Malaurie-L. Aynès: Droit civil, Les biens, la publicité foncière, Paris 19922, No. 355skk, Terré-Simler: Les biens, Paris 1992, No. 41.

169 A Code civil dologi jogi szemléletére ld. Harmathy A.: Dologi jog - kötelmi jog, in: Liber amicorum, Studia L. Vékás Dedicata, Budapest 1999, 125.

170 A Bizottság munkájában a jogterület több jeles szakértője is részt vett: P. B. H. Birks, D. J. Hayton, S. C. J. Kortmann, H. Kötz, M. Lupoi, Ph. Rémy, H. L. E. Verhagen.

171 D. J. Hayton-S. C. J. J. Kortmann-H. L. E. Verhagen (edd.): Principles of European Trust Law, Nijmegen 1999. (A munka a modell-törvényt angol és francia nyelven közli.)

172 Convention on the Law Applicable to Trusts and on their Recognition/Convention relative à la loi applicable au trust et à sa reconnaissance. Az Egyezmény szövegét ld. Rabels Zeitschrift 50 (1986) 698skk Az Egyezményt eddig ratifikálták: Hollandia, Olaszország, Egyesült Királyság, Franciaország, Luxemburg, Amerikai Egyesült Államok, Kanada (Québec és néhány további tartomány kivételével), Kína – Hong Kong különleges közigazgatási területre kiterjedő hatállyal, Ausztrália, Málta, Ciprus.

173 Gellért Gy. (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Budapest 1992, 433 sk.

174 Részletesen ld. Csillag I. – Komáromi G. – Sárközy T.: Kommentár az új privatizációs törvényhez. (szerk.: Sárközy T.) Budapest 1995, 147sk., ill. Sárközy T.: Rendszerváltás és privatizáció joga Budapest 1997, 259 sk.

175 Részletesebben ld. Lenkovics B.: A dologi jog vázlata, Budapest 19995, 23.