A de facto élettársi kapcsolat szabályozásának margójára
A jelen honlapot működtető kiadó vezetője megkérdezte a minap, hogy nem szeretnék-e néhány gondolattal hozzájárulni az élettársi viszony jogi szabályozását érintő cikkekhez, tekintve, hogy ebben a témában – lévén kutatási területem – meglehetősen sokat publikáltam. Az alábbi néhány, csak röviden érintett gondolattal teszek e felkérésnek eleget, nem ismételve a korábban kiposztolt tanulmányokban fellelhető érveket.
Névjegy
Szeibert Orsolya 2001 óta az ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszékének főállású oktatója. Kutatásait a nemzetközi és összehasonlító családjog területén végzi, különös tekintettel a házasság és élettársi viszony szabályozására, a házassági vagyonjogra, a házastársak, élettársak szerződéseire. Tudományos fokozatot 2009-ben szerzett az élettársak európai szabályozását és vagyoni viszonyaikat tárgyaló disszertációjával, amely könyvként is megjelent. Az ELTE JTI családjogi szakjogász-képzésének szakmai vezetője és oktatója, a Nemzetközi Családjogi Társaság tagja, az Európai Családjogi Bizottság magyarországi szakértője, továbbá a Családi Jog és az Európai Bírósági Ítéletek című folyóiratok szerkesztője; jelenleg OTKA-projekt vezető kutatója.
1. Az utóbbi néhány év jogalkotási produktumainak eredményeképpen tökéletesen átláthatatlanná vált itthon a házasságon kívüli partnerkapcsolatok rendszere. Maga a rendszer lényegét tekintve egyáltalán nem rossz, de az elnevezések olyan káoszt teremtenek, hogy még jogban járatos kollégák sem ismerik ki magukat benne. Lássuk:
– az ún. de facto élettársak helyzetét a Ptk. rendezi, kapcsolatuk a tényleges együttélésen alapszik; a viszony nem keletkeztet státuszt és esetükben nem lehet bejegyzésről beszélni, már csak azért sem, mert
– a bejegyzett élettársak helyzetét a 2009. évi XXIX. tv. szabályozza, és jogállásuk, (státuszuk!) alapvetően eltér az ún. de facto élettársakétól, utóbbiak azonban lehetnek
– nyilvántartással igazolt élettársak is, amennyiben megjelennek a közjegyző előtt viszonyuk nyilvántartásba történő felvétele (nem bejegyzése!) érdekében, ám ez a nyilvántartás nem eredményez státuszt.
Azt nem is említem, hogy a bejegyzett élettársi viszony nem is a bejegyzéssel, hanem az akaratnyilvánítással jön létre; azt viszont igen, hogy a fenti átláthatatlanság eredményeképpen alakulnak ki az – írjuk le a biztonság kedvéért: de facto – élettársakra a jogi köznyelvben a „rendes élettárs”, „normális élettárs” stb. kifejezések. Még a „nem bejegyzett élettárs” a legelviselhetőbb, bár nem könnyen értelmezhető. Miután a bejegyzett élettársi viszony nem az élettársi viszony valamiféle alfaja, az „élettárs” és „de facto élettárs” kifejezés ugyanazt jelenti.
Az alábbiakban a de facto élettársakat érintem, s közülük is a különnemű partnereket, tekintve, hogy kutatásokat elsősorban ebben az irányban végeztem.
2. Jelen állás szerint a fenti kommunikációs problémát az új Ptk. januárban aktuális javaslatának megoldása új bajjal is tetézné: külön szabályozná azokat a de facto élettársakat, akiknek gyermekük van és azokat a partnereket, akiknek nincs. Kétséges, hogy az eztán előálló helyzetben bárki kiismerheti magát, hogy kicsoda pontosan ő, és kapcsolata minek tekinthető.
Noha minél tisztább a jogi szabályozás, annál szerencsésebbek vagyunk mindnyájan; azonban nemcsak az áttekinthetőségről van szó. Azáltal, hogy a gyermektelen élettársak (azok is, akiknek esetleg egészségügyi okok miatt nem lehet gyermeke?) a kötelmi jog körében kerülnek szabályozásra – illetve maradnak – anélkül, hogy a kapcsolatnak tartási, lakáshasználati, öröklési jogi következményei lennének, egyértelműen visszalépünk a Ptk. jelenleg hatályos szabályozásához képest. Ugyan a hatályos Ptk. nem teszi lehetővé azt, hogy a volt élettárs tartást követeljen, nem szabályozza a kapcsolat megszűnése esetére a lakáshasználat kérdését és nem biztosít törvényes öröklési jogi pozíciót, mégis ma az élettársak – a szigorodó gyakorlat mellett is – együttélésük alatt közös tulajdont szereznek. Ha az élettársak – az egymás iránt valóban elkötelezett, vagy olyan élettársak, akik közül ugyan valójában csak az egyik elkötelezett, de a másik ezt az elköteleződést elfogadja – kapcsolata nem jár tartási, lakáshasználati és öröklési jogi joghatásokkal, akkor visszalépünk, hiszen az új rendelkezések az eredeti elképzelések szerint is a közszerzeményi rendszerhez vinnék közelebb a vagyoni joghatásokat: együttélésük tényénél fogva az élettársak főszabály szerint nem szerezhetnének közös tulajdont.
3. Visszatérve néhány általános kérdésre. A de facto élettársak sokan vannak, de minden vonatkozó állítással ellentétben nem igazán tudjuk, miért nem kötnek házasságot, csak a tényt látjuk: nem kötnek, és egyre többen nem kötnek házasságot. Noha a házasságkötés elmaradása különböző tényekre vezethető vissza – a probléma összetett társadalomtudományi kérdés, amelyet árnyaltan lehet csak tárgyalni –, a de facto élettársként együtt élők többsége egészen biztosan nem a szabadságot tűzi zászlajára, hanem egyszerűen együtt élnek, mert együtt – vélik –, könnyebb, mint külön. Az emberek szeretnek valakihez tartozni, a világ már csak ilyen, s ezt az összetartozást akár házasság nélkül is vállalják, de legalábbis belesodródnak egy partnerkapcsolati helyzetbe. A házasság mellőzése annál inkább sem furcsa, mert a házasságok felbontása, a válás mindennapos ügy, a társadalom számára teljesen elfogadott jelenség – hogy a válás és annak elfogadottsága jó-e, vagy sem, ismét összetett kérdés, a tények azonban tények. Még egyszer: nem gondolom, hogy a szekularizált házassági szabályozás mellett a házasság megkötése nem lenne egyébként egészen egyszerű (mert az), de a házasságkötési hajlandóság hiánya ettől függetlenül tény.
4. Míg a házastársak kategóriája egységes – valaki vagy házas, vagy nem, s alapvetően nincs jogi jelentősége annak, hogy ez a házasság hány évig áll fenn –, addig a de facto élettársak nagy halmaza biztosan nem homogén. Mindannyian ismerünk olyan élettársakat, akik valóban házastársak, mi több, nagyon elkötelezett, felelősségteljes házastársak módjára élnek egymás mellett hosszú évekig, lehet, hogy gyermeket nevelnek, lehet, hogy nem; s olyan párokat is, akik lazán, rövid ideig élnek egymás mellett. Jogalkotó legyen a talpán, aki megkülönbözteti őket; bírók számára is kihívás. Mégis: azok a kapcsolatok, ahol mindketten, de legalább egyik a másik iránt felelősségteljesen viselkedik, nem vonhatóak egy kalap alá azokkal a párkapcsolatokkal, ahol már valóban egyik fél sem elkötelezett, egyik fél sem mutat a másik irányába szikrányi felelősségérzetet sem.
S még egy: a monogámia elve abban az értelemben érvényesül, hogy egyidejűleg valaki csak egyetlen házasságban élhet, de a szakirodalomban serial monogamy névvel illetett jelenség is létezik: egymást követően bárki több házasságot köthet. Mivel ezek a házasságok alapvetően nem halállal, hanem bontással szoktak megszűnni, a házastársak elkötelezettsége napjainkban – úgy tűnik – nem határozatlan, csupán határozott ideig tart. Sokan azonban – igaz, elsősorban az idősebb korosztály megözvegyült tagjai körében – éppen azért nem kötnek még egy házasságot, és élnek élettársi viszonyban, mert úgy tartják, hogy házasságból csak egy van.
5. Mi indokolhatja azt, hogy a de facto élettársi viszonyhoz joghatásokat fűzzünk? Jogászként a felelősség jogi fogalmát látjuk – szociálpszichológusok dolga a társadalom értékválságának, a felelőtlenség társadalmi szinten történő egyre erőteljesebb megjelenésének a vizsgálata. Jogászként sem szabad azonban a felelőtlenséget támogatni, ahhoz asszisztenciát nyújtani. Márpedig az az elgondolás, amely szerint az a pénz, költség, idő és energia, amelyet az egyik fél a másikra áldozott esetleg évekig egy élettársi kapcsolat keretei között, mindössze szívességi szolgáltatás volt, amelyre az érzelmei ragadtatták, egyszerűen a másik, ezt a „szívességet” viszonzás nélkül elfogadó fél felelőtlenségének a támogatása. A szívességi szolgáltatás ingyenes, az ingyenesség azonban a polgári jog felfogása szerint kivételes, és éppen a polgári jog nem várja el senkitől azt, hogy hosszú ideig viszonzatlanul, kompenzáció nélkül teljesítsen szolgáltatásokat csak azért, mert – ki tudja, miért? – nem kötött partnerével házasságot, de ragaszkodtak egymáshoz, vagy legalábbis egyik a másikhoz. A jogalkotónak cseppet sem felróható az, ha nem tudja precízen kiemelni a házasságon kívüli párkapcsolatok nagy halmazából azokat az élettársakat, akik vagy mindketten tettek a kapcsolat fenntartásáért, közös jövőjéért, vagy – rögzítsük még egyszer – azokat, akik közül csak az egyik tett ugyan, de a másik elfogadta, legalábbis el nem futott… Ám jogi szabályozás útján lehetőséget kell adnia arra, hogy ezt a jogalkalmazó megtehesse.
6. Goethe versében (Der Erlkönig) a lovon vágtató apa – miközben Schubert dalában a ló patái egyre gyorsabb ütemet vernek – azzal vigasztalja haldokló gyermekét, hogy nem a villikirály táncoló lányait látja, csak a vén füzeket. Mi azonban láthatunk tisztán: megkülönböztethetjük a villi-királykisasszonyokat és a sötétben szürkéllő fűzfákat, a rosszat és a jót; éppen a társadalom tagjai felelősségérzetének növelése érdekében kell elismerni a közös élet előbbre vitele érdekében tett ráfordításokat, akár házasság, akár élettársi kapcsolat keretei között is történik az. A de facto élettársi viszony családi jogviszonyként történő, és joghatásokat maga után vonó rendezése az egymás iránt érzett felelősséget hangsúlyozná – az összetartó közösségben, családban élők egymás iránti felelősségtudata pedig mindannyiunk érdeke.
A cikk megjelenésének dátuma: 2013. január 15.