Magyarországon 1988-ban jött létre az első olyan törvény, amely átfogóan szabályozta a társasági jog egészét (1988. évi VI. törvény, a továbbiakban: Gt./88.). Mint ismeretes, az 1988-tól eltelt 23 év alatt további két alkalommal került sor a társasági jog egészét átfogó, teljes körű kodifikációra (1997. évi CXLIV. törvény, a továbbiakban: Gt./97. és 2006. évi IV. törvény, a továbbiakban: Gt./2006.). Ha eltekintünk az időközi átfogó módosításoktól (lásd pl. az 1992. évi I. törvényt, a továbbiakban: Gt./nov.), akkor is ezalatt az eltelt 23 év alatt három, illetve négy alkalommal történő újrakodifikálás túlzásnak tűnhet, és arra enged következtetni, hogy a kodifikáció egyik alkalommal sem volt átütő és sikeres.
Valójában ez nem így van.

Közismert, hogy az új szabályozás nem önálló törvényként, hanem az ugyancsak most készülő Ptk. részeként jelenik meg. Ez önmagában még nem jelent drámai változást, hiszen a Ptk. 1988-al kezdődően mindig is a Gt. háttérjoga volt. A társasági joganyagnak a Ptk.-ba történő beépítése persze ezt a kapcsolatot szorosabbra fűzi, ami a kodifikáció szintjén többek között azt jelenti, hogy bizonyos kérdésekről nem kell, illetve lényegében nem lehet a társasági jogi joganyagban rendelkezni, mert az adott kérdést a Ptk. másutt rendezi. Másrészt nem lehet technikai jellegű szabályokkal a Ptk.-t megtömni, azok, még ha törvényi szinten is maradunk, akkor sem a Ptk.-ba, hanem a konkrét szabály tartalmától függően a tőkepiaci vagy netán a számviteli törvénybe helyezendők át. Példaként említhető a jelenleg hatályos Gt./2006-nak a részvények előállításáról rendelkező fejezete (198–201. §-ok). Nem vagyok bizonyos abban, hogy pl. Ptk.-ban kell rendelkezni arról, hogy kell-e sorszám a dematerializált részvényre vagy sem.

Megjegyzendő, hogy a társasági jognak a Polgári Törvénykönyvben történő elhelyezése, bár nem nevezhető többségi megoldásnak, de nem is egyedülálló kodifikációs jelenség. Példa erre a svájci OR (Obligationenrecht – kötelmi jog), mindenesetre azzal a különbséggel, hogy az OR-ben a társasági jog a Kötelmi, különös részben az Egyes szerződések körében, míg a magyar a Ptk. a személyekről szóló részében nyert elhelyezést.

Jelen írás tárgya a részvénytársaságokra vonatkozó hatályos szabályok változása, illetve módosulása az elkészült munkacsoporti javaslat, (a továbbiakban: Javaslat) alapján. A bevezetésként feltett kérdésre ennek alapján az mondható, hogy a társasági jognak viszonylag rövid időszakonként végrehajtott újra kodifikálása szükségszerű, és ha úgy tetszik, elkerülhetetlen. Magyarázatként csak utalni szeretnék arra a tényre, hogy ha van törvény, amely közvetlenül visszatükrözi, egyben meg is határozza a gazdaság szervezeti felépítését, megjelenési formáit és működési elveit, akkor az a társasági törvény. Minden ellenkező látszat dacára az 1990-ben bekövetkezett politikai rendszerváltásnál a gazdasági rendszerváltás lényegesen bonyolultabbnak, összetettebbnek, minden valószínűség szerint nehezebbnek bizonyult. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen volt, hogy a jogalkotó újra és újra „nekifusson” a társasági törvény megalkotásának, annak megfelelően, ahogy a gazdasági viszonyok változtak.

A jogintézményeket mindenütt folyamatosan érik külső, jogi hatások is. Ezekben az években számos országban ment végbe a társasági jog reformja (lásd pl. Nagy Britanniát), amelyek impulzusokat adtak a hazai kodifikáció számára. Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni az EU jogalkotását sem, amely ezen a területen sok más, fontos kérdés mellett, főként a tőke szabad áramlásának és a társasági vagyon védelmének biztosítását helyezte előtérbe. Külön kérdés, hogy a különféle EU normák a tagországok által kötelezően átveendők-e vagy sem. Kérdés továbbá, hogy pl. a részvénytársaságokra vonatkozó EU normák a magyar viszonylatban mindkét társaságra (zártkörűen működő és nyilvános) alkalmazandó-e. Végül egy megjegyzés: a magyar kereskedelmi és polgári jog mindig is a német jogcsoporthoz tartozott (tartozik), fejlődésére, változásaira elsősorban a német jog (kisebb részben a svájci jog) volt hatással. Ez az irányultság megmaradt a Javaslat kidolgozása során is.

Az alábbiakban a teljességre törekvés igénye nélkül, a jelenleg hatályos szabályozást (Gt./2006) vetjük össze a munkacsoport javaslata egyes rendelkezéseivel. Elsősorban olyan kérdéseket választottunk, amelyek vitatottak voltak, közülük egyesek azért érdekesek, mert végül is nem történt változás a szövegben, mások meg azért, mert a módosított új szabály a Javaslat része lett.

1. A részvénytársaság fajtái, működési módok

Az eredeti elképzelés szerint a részvénytársaságok szabályozását úgy kellett (volna) átalakítani, hogy a tőzsdén bejegyzett részvénytársaságok („tőzsdei részvénytársaságok”) kivételével valamennyi részvénytársaságra egységes szabályrendszer legyen alkalmazható.

Ez persze feltételezte, hogy a „zrt.” és az „nyrt.” megjelölés törlésre kerül a társaság nevéből (ennek költségvonzatai igen jelentősek lettek volna, ez nagymértékben gyengítette az új megoldás elfogadásának esélyeit), illetve a zárt és a nyilvános forma ténylegesen is megszűnt volna, úgy, hogy a tőzsdei részvénytársaságok vették volna át a nyilvános társaságok szerepét, a többi rt. függetlenül attól, hogy nyilvánosan vagy zártkörűen bocsát ki részvényt, az egységes szabályok szerint működhetett.

Ez az elképzelés óhatatlanul együtt járt volna a részvénytársasági szabályok szigorú kogenciájának oldódásával, ez csak a tőzsdei társaságoknál maradt volna meg a jelenlegi formájában. Hangsúlyozandó, hogy itt nem a részvénytársaságok „kft.”-sítéséről van szó, (lásd erről alább a 3. pontot), hanem egy, az rt.-n belül, az rt. szabályozási kereteit be-, illetve megtartó szabályozásról.

Másrészt nem kívántunk visszatérni, a Gt./88. szabályozási koncepciójához sem. Ismeretes, hogy a Gt./88. csak az alapításkor tett különbséget a részvénytársaság két fajtája között. Ráadásul, mint az utóbb tévesnek bizonyult, főszabályként a nyilvános alapítást szabályozta, amelyhez képest a zártkörű alapítás csak kivétel.

Ez a szabály a következő, 1997-es kodifikációval tűnik el a törvényből, a Gt./97. 176. § (1) bek. deklarálja, hogy a részvénytársaság zártkörűen vagy nyilvánosan működik. Ez a szabály azonban már nem csupán az alapításról, hanem a részvénytársaság egész működési folyamatáról szól.

A Javaslatot kidolgozó munkacsoport végül úgy foglalt állást, hogy kimondta, [Javaslat; 3:152. § (1) bekezdése] részvénytársaság csak zártkörűen alapítható. Ezzel a részvénytársaságok nyilvános alapításának lehetősége a magyar jogban megszűnt. Ennek több oka van, lényegében a legegyszerűbb magyarázat az, hogy részvénytársaság szerint nyilvános alapítására az elmúlt időszakban sem került sor, ezért nem volt értelme feleslegesen terhelni a törvényt a gyakorlatban nem élő intézményekkel Ez nem jelenti azt, hogy a Javaslat ne ismerné a nyilvánosan működő részvénytársaság fogalmát, illetve a részvénytársaság részvényeinek nyilvános forgalomba hozatalát. A Javaslat 3:152. § (1) bekezdése kimondja, hogy a zártkörűen alapított részvénytársaság részvényei az alapítást követően zártkörűen vagy nyilvánosan bocsáthatók ki (hozhatók forgalomba).

A nyilvános részvénykibocsátással, illetve forgalomba hozatallal kapcsolatban még két megjegyzés kívánkozik: az egyik a tőzsde szerepe. Annak ellenére, hogy a Javaslat kidolgozása során nem sikerült túllépni a „zrt.” – „nyrt.” problémán, és végül is nem a Budapesti Értéktőzsde vezetése által elképzelt koncepció valósult meg, a tőzsde szerepe változatlanul igen lényeges, mondhatnánk meghatározó. A Javaslat 3:152. § (3) bek.-e ugyanis úgy rendelkezik, hogy részvények nyilvános forgalomba hozatala csak akkor lehetséges, ha a részvénytársaságot előzetesen bevezették a Budapesti Értéktőzsdén vagy más szabályozott piacon. Szabályozott piac egyébként a tőkepiaci törvény (2001. évi CXX törvény, a továbbiakban: Tpt.) 5. § 114. pontja szerint az Európai Unió tagállamának tőzsdéje és minden más olyan piaca, amely megfelel a Tpt. által megjelölt öt feltételnek. A Javaslat nem sorolja fel ezeket a feltételeket (technikai normák, lásd fent), azok megállapítása a Tpt.-re marad.

Sajátos helyzet alakulhat ki, ha a tőzsdére történő bevezetés nem Magyarországon, hanem valamelyik más – külföldi – ország szabályozott piacán történik, és a bevezetés feltételei között olyan is akad, amely ellentétes a magyar joggal. Erre az esetre mondja ki a Javaslat 3:152. § (3) bekezdése, hogy a tőzsdei bevezetés mellett további feltétel, hogy a részvények forgalomba hozatali eljárása feleljen meg az értékpapírokra vonatkozó külön törvényben – jelen esetben a Tpt.-ben – meghatározott, a nyilvános értékesítésre történő felajánlásra vonatkozó feltételeknek. Ezzel a kör bezárult, mert ezek a feltételek azonosak azokkal a feltételekkel, mint amelyeket a Tpt. a hivatkozott 5. § 114. pontban tartalmaz.

2. Kft. vagy zrt.

A kodifikáció során felmerült, hogy van-e értelme egymástól elválasztva, külön szabályozni a kft.-t és a zrt.-t, mint két, sui generis társasági formát, nem lehetne-e egy társaságot csinálni a kettőből. Az elképzelés szerint az összevonással létrejöhetne egy olyan új társasági forma, amely egyesítené magában a kft. és a zrt. előnyeit, azok hátrányai nélkül.

Nem vitatható, hogy a magyar társasági jog fejlődése a zrt. tekintetében a hagyományos részvénytársaságtól való eltávolodás félreismerhetetlen jegyeit mutatja, kezdve a diszpozitív szabályok számának növekedésétől, a pótbefizetési és a mellékszolgáltatási kötelezettséget más társasági formáknál, így intézményesíteni szándékozó, a most folyó kodifikáció során felmerült elképzelésig. Tulajdonképpen nem a zrt. távolodik el a hagyományos részvénytársaságtól és csúszik át egy kft.-be, hanem az elmúlt évtizedek során Magyarországon és Európában, sőt mondhatjuk, hogy az egész világon a részvénytársasági forma alakult át. Ma elképzelhetetlen lenne egy olyan tőzsdemanőver, mint amit Jókai a „Fekete gyémántok”-ban leírt. Ez persze szélsőséges példa, de jól jelzi a tendenciát.

Egyébként meg vagyok győződve arról, hogy nem kívánatos a társasági formák számának csökkentése, önmagában tehát ez is indokolja a két érintett társasági forma különtartását. Ezen túlmenően azonban dogmatikailag is kifogásolható az összevonás, a zrt. ugyanis, mint részvénytársaság értékpapírt, azaz részvényt bocsát ki, amely megtestesíti a részvényes és a társaság közötti viszonyt. Ezzel szemben a kft. esetében az üzletrészről értékpapírt kibocsátani nem lehet. A kft. mindmáig megőrizte vegyes, azaz személy- és tőkeegyesítő jellegét, gondoljunk az üzletrész elővásárlási jogra, a mellékszolgáltatásra stb. Ezzel szemben a zrt. klasszikusan tőkeegyesítő társasági forma, ahol a részvényeseknek egyetlen kötelezettsége van, meg kell fizetni részvényeik ellenértékét.

Az említett eltérések nagyon lényegesek, hangsúlyosabbak, mint a hasonlóságra utaló jellemzők. Ezért a Javaslat ezt az elképzelést nem tartalmazza, a kft.-t és a zrt.-t külön, önálló formákként szabályozza.

3. Diszpozitivitás vagy kogencia (A szabályozás jellege)

Az egyik, legtöbbet vitatott kérdés (legalább is az elmélet szintjén, bár komoly gyakorlati kihatásokkal), a szabályozás diszpozitív vagy kógens jellege. Ismeretes, hogy a Gt./88. alapvetően a diszpozitivitás elvéből indult ki (Gt./88. 20. §). A részvénytársaságokról szóló szabályozás már ekkor is kógens volt (lásd: Gt./88. 232. §). 1997-ben megfordult a szabályozás iránya, a kogencia lett a főszabály, és az maradt 2006-ban is.

A Gt./2006. 9. § (1) bekezdése szerint a tagok (részvényesek) e törvény és más jogszabályok keretei között a társasági szerződés (alapszabály, alapító okirat) tartalmát szabadon állapíthatják meg, e törvény rendelkezéseitől csak akkor térhetnek el, ha ezt a törvény megengedi. Nem minősül a törvénytől való eltérésnek olyan további rendelkezés társasági szerződésbe (alapszabályba, alapító okiratba) való foglalása, amelyről e törvény nem szól, ha a rendelkezés nem áll ellentétben a társasági jog általános rendeletetésével, vagy az adott társasági formára vonatkozó szabályozás céljával és nem sérti a jóhiszemű joggyakorlás követelményeit.

A Javaslat 3:3. § (2) bekezdése szerint a jogi személyekre vonatkozó szabályoktól a jogi személy létesítő okiratában csak akkor lehet eltérni, ha azt a törvény megengedi. A törvényben nem szabályozott kérdésekben a tagok, illetve az alapító szabadon rendelkezhetnek, kivéve, ha ez a rendelkezés ellentétes lenne az adott jogi személy rendeltetésével, jogi alapsajátosságaival.

Minden hosszadalmas elemzés nélkül is megállapítható, hogy a hangsúlybeli különbségek ellenére a két törvényszöveg között nincs markáns eltérés. A 2006-os törvényszöveg első mondata azt hangsúlyozza, hogy a társasági szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg, igaz csak a törvény meghatározott keretei között. A Javaslat ezzel szemben azzal nyit, hogy leszögezi az eltérés lehetőségének határait, azaz eltérés csak a törvény engedélyével lehetséges. A második mondatban a 2006-os törvényszöveg voltaképpen értelmező szabályt ad, azaz magyarázza azt az esetet, amikor az adott kérdésben törvényi szabályozás nincs. A levont következtetés logikus és magától értetődő, ha a felek megállapodása olyan kérdésre terjed ki, amely a törvényben nem szabályozott, az önmagában még nem tekinthető a törvénytől való eltérésnek (azaz tiltottnak). Ennek a szabadságnak azonban van határa, ez pedig a társasági jog rendeltetése, az adott társasági forma (esetünkben a részvénytársaság) szabályozásának célja és a jóhiszemű joggyakorlás elve.

A Javaslat befejező fordulata szintén a határokat húzza meg, ha valamilyen kérdésről a törvény nem rendelkezik a felek szerződésalakító joga addig a pontig tart, ahol már sérülne a részvénytársaságok rendeltetése és jogi alapsajátossága.

Mit is jelent ez a szabályozás a valóságban? Mindenekelőtt azt, hogy mindkét esetben a felek kötve vannak a törvényhez, tehát a törvényben magában adott engedély nélkül attól nem térhetnek el. A kogencia és a diszpozitivitás tartalma közismert, ezzel aligha kell foglalkoznunk. Az igazi kérdés inkább az, hogy mi az értelme a kógens, illetve a diszpozitív szabályozásnak. A válasz kézenfekvő, a szabályozás akkor kógens, ha a jogalkotó a felek közötti megállapodást a részletekbe menően előre szabályozni akarja. A kérdés csak az, hogy jelen esetben van-e ennek valós indoka, tekintettel arra, hogy a társasági jog a Ptk. részeként jelenik majd meg. A Ptk. kötelmi része pedig alapvetően diszpozitív, figyelemmel a felek autonómiájára és a szerződéses szabadság elvére.

Ha azonban végig gondoljuk ezt a helyzetet, látható lesz, hogy a diszpozitív szabályozás ellen meglepően sok érv hozható fel. Egyrészt a Ptk.-ra történő hivatkozás nem helytálló annyiban, hogy a társasági jog nem a kötelmi jogba kerül, hanem a személyekről rendelkező részbe, márpedig itt a szabályozás kógens. Másrészt utalunk a bevezetésben kifejtettekre. A társasági jog gyakorlatilag a teljes gazdaságot átfogó, annak működését szabályozó joganyag. Az elmúlt három év a világgazdaság és a magyar gazdaság szempontjából rendkívül nehéz volt, a pénzügyi válság okozta károk felmérhetetlenek, és a folyamatnak nincs vége. Nem hisszük ugyan, hogy az állam jobban tudná hasznosítani vagyonát, mint a magántőke, de válságos időszakokban, mint az a jelenlegi is, a kormányzat sokkal átfogóbban, különböző olyan szempontokat is mérlegelve tud dönteni, amely szempontok a magántőke szintjén figyelmen kívül maradnak.

Ennek a helyzetnek az egyik következménye, hogy a kógens szabályozás az eddiginél több helyen kerül előtérbe, illetve alkalmazásra. Elképzelhető persze, hogy a mondottak ellenére is nehézségek nélkül lehetne a Gt.-t diszpozitívvá tenni, de az bizonyos, hogy ebben az esetben a törvény tele lenne kógens szabállyal, hiszen ebben az esetben minden alkalommal meg kell mondani, hogy a szabálytól nem lehet eltérni.

Úgy vélem, hogy a munkacsoport helyesen döntött, amikor elvetette a diszpozitív szabályozásra történő átállás gondolatát és megőrizni javasolta a szabályozás kógens jellegét.

4. Alaptőke (nagyság, összetétel, értékelés)

A társasági jog kodifikációjának visszatérő vitatémája az alapításhoz szükséges alaptőke minimális nagysága. Ami a tendenciát illeti, az évek során az alapításhoz szükséges minimális alaptőkeösszeg folyamatosan csökkent. Míg a Gt./88. 251. § (1) bekezdése minimális alaptőkeösszegként 10 millió forintot írt elő, a jelenleg hatályos szabály, a Gt./2006. 207. § (1) bekezdése 5 millió forintban határozta meg a minimális tőkeösszeget. Az 1988-ban megállapított 10 millió forintot a Gt./97. kilenc év inflációjára figyelemmel, de annak mértékét meg sem közelítve, 20 millió forintra emelte. A Gt./2006. ezen nem változtatott. Egy évvel később a 2007-es módosítás során azonban az alaptőke minimális összege 5 millió forintra csökkent [2007. évi LXI. tv. 31. § (10) bek.].

A Javaslat elkészítése során felmerült az alaptőke minimális mértékének emelése, a javaslat eredetileg 20 millió forintról szólt. Ez az elképzelés azonban nem kapott többséget a bizottságban, ezért maradt az 5 millió forintos minimális összeg.

A magam részéről kérdésesnek tartom a döntés megalapozottságát, egy részvénytársaságnak kell megfelelő alaptőkével rendelkeznie ahhoz, hogy biztonságosan tudjon működni. Ha túl alacsonyra visszük le az alaptőkét, ez forgalombiztonsági okokból megkérdőjelezhető.

Az alaptőkével kapcsolatos egy további kérdés, az alaptőke összetétele. Miután a javaslat csak zártkörű alapítást ismer, ezért az alapítás során figyelmen kívül hagyhatók azok a kérdések, amelyeket egy nyilvánosan működő rt.-nél alapításkor figyelembe kell venni (pl. részvényjegyzés apporttal).

Az apportról a Javaslat 3:153. § (3) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy nyilvánosan működő részvénytársaság esetén a nem pénzbeli hozzájárulás kizárólag vagyoni értékkel rendelkező dolog vagy vagyoni értékű jog lehet. A Javaslat általános része [3:29. § (1) bekezdés] az apport összetételével kapcsolatban az apportot lényegében a jelenleg is érvényes szabály felhasználásával határozza meg, amikor úgy rendelkezik, hogy nem pénzbeli hozzájárulás bármilyen vagyoni értékkel bíró dolog, szellemi alkotás, vagy egyéb vagyoni értékű jog lehet. Vagyoni értékű jognak minősül az adós által elismert, vagy jogerős bírósági határozaton alapuló követelés is. Mint látható az apport általános meghatározása és az rt. fejezetben alkalmazott definíciója között lényegében nincsen különbség. Ez azt jelenti, hogy a Javaslat változatlanul megengedi egy követelés elismeréssel történő részvénytársaság alapítást. Ezt a magunk részéről nagyon kérdésesnek tartjuk, de aggályaink nem találtak megértésre.

Ebben a témakörben az utolsó kérdés az apport értékelése. Nem vitatható, hogy erre szükség van, a kérdés csak az, hogy kell-e szakértői (könyvvizsgálói) értékelés, illetve van-e értelme megtiltani, hogy a társaság könyvvizsgálója végezze az értékelést. Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy a könyvvizsgáló ebben az esetben valójában nem értékel, jóllehet a törvényszöveggel egyezően a Javaslat is ezt a kifejezést használja. [3:184. § (1) bek.]. és a jelenleg hatályos törvényben foglalt szabállyal megegyezően annak vizsgálatára kötelezi a könyvvizsgálót, hogy állapítsa meg, az apportnak az alapítók által előzetesen megállapított értéke egyensúlyban van-e az ellenében adott részvények számával, névértékével. A Javaslat e rendelkezésének megfogalmazása egyszerűbb és szűkebb, mint a Gt./2006. 209. § (1) bekezdésé. Így pl. szükségtelennek tűnt annak kimondása, hogy az értékelésben ismertetni kell az alkalmazott értékelési szempontokat. Ez ugyanis tipikusan olyan rendelkezés, amit korábban technikai szabálynak neveztünk, nyilvánvalóan nem Ptk. szintű normáról van szó.

Vitatott volt továbbá, hogy a részvénytársaság választott könyvvizsgálója jogosult-e az apport értékelésére, szemben a 2006-os megoldással, amely kifejezetten megtiltotta, hogy a választott könyvvizsgáló ilyen feladatot lásson el. A Javaslat ebben a kérdésben nem foglal állást, elmaradt a közvetlen szabály, bár a tilalmat helyettesítő szóhasználat („független könyvvizsgáló”) különféle értelmezésre ad lehetőséget. A kérdés minden¬esetre az, hogy tudunk-e „függetlenségről” beszélni, ha közben a könyvvizsgáló szerződéses kapcsolatban áll a társasággal. A válasz erre feltehetően nemleges, csak kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán arra, hogy a könyvvizsgáló, aki mellesleg köteles betartani a szakmai előírásokat, formálisan is „független” legyen.

A kodifikáció során felmerült, hogy az apport ér¬té­kelési kötelezettségének előírása a zrt. esetében nem indokolható. Hivatkozás történt arra, hogy kis tőkeerejű társaságok részére szolgáltatott viszonylag alacsony értékű apport esetén a független külső szakember szolgáltatásának igénybevétele gyakran többe kerül, mint az értékelendő apport értéke. Az apport értékének ellenőrzési kötelezettségét a közösségi jog, a 2-esszámú ún. „hitelezővédelmi irányelv” (77/91/Egk.) írta elő, azonban ez az irányelv csak a nyilvános részvénytársaságra kötelező. A zrt. esetében annak a kérdésnek az elöntése, hogy kell-e értékelés, tagállami hatáskörbe tartozik.

Álláspontunk szerint az érvelés elvileg elfogadható, bár több érv szól ellene, mint mellette. Mindenekelőtt az, hogy ha a társaságnak olyan kicsi a tőkeereje, hogy gondot okoz számára az apport értékelése, akkor az alapítók inkább kft.-t alapítsanak, nem feltétlenül szükséges ragaszkodni a részvénytársasághoz.

5. Az igazgatóság tagjainak felelőssége

A részvénytársaság igazgatósági tagjainak (vezető tisztségviselőinek) harmadik személyekkel szemben fennálló felelőssége kezdettől fogva szigorú volt, de az egyes törvények között érdekes eltérések figyelhetők meg. A Gt./88. (1) bekezdése még vétkességi köntösben rendelkezett a 32. § (1) bekezdésében, amikor a vezető tisztségviselők, felügyelőbizottsági tagok és könyvvizsgálók tekintetében a felelősség mércéjeként az „ilyen tisztséget betöltő személyektől általában elvárható gondossággal történő eljárást” fogalmazta meg.

A Gt./97. jelentős mértékben továbblépett, a 29. § (1) bekezdésében már „az ilyen tisztséget betöltő személyektől elvárható fokozott gondosság” a mérce. Ezen felül még egy elemmel bővült a szabály, eljárása során a vezető tisztségviselő a fokozott gondosság mellett a „gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége” elv alapján köteles eljárni. Az (1) bekezdés második része azonban egyértelművé teszi, hogy a felelősség alapja a vétkesség.

A 2006-os kodifikáció során a Gt./2006. látszólag megismételte az 1997-es szabályokat (30. §). Ennek ellenére szembeötlő eltérések maradtak a szövegben. Eltűnt a szövegből a fokozott gondossági mérce, a társaság érdekeinek elsődlegességére történő hivatkozás pedig kiegészült a „ha e törvény kivételt nem tesz” fordulattal. Ilyen kivételt találunk pl. az általános részben a felelősségi szabályok között. A 30. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a gazdasági társaság fizetésképtelenségével fenyegető helyzet bekövetkezését követően a vezető tisztségviselők ügyvezetési feladataikat a társaság hitelezői érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni.

A szabály abszurditása nyilvánvaló, egyrészt azért, mert a vezető tisztségviselők, akik vagy munkavállalói, vagy megbízottjai a társaságnak, nem járhatnak el saját munkáltatójuk vagy megbízójuk érdekének sérelmére. Másrészt annak a kérdésnek az eldöntése, hogy mikor következik be fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet, meglehetősen nehéz.

A Javaslat 3:52–3:53. §-aiban az eddigi elemeket egy szabályba ötvözve úgy rendelkezik, hogy ha a társaság felszámolásra kerül (ez feltételezi bíróság előtt a felszámolási eljárás megindítását és lefolytatását) és nem áll fenn a tagok mögöttes helytállási kötelezettsége sem (mert rt.-ről van szó), akkor a kielégületlenül maradt hitelezők a tartozás mértékéig kártérítést igényelhetnek a vezető tisztségviselőktől. Ezen az alapon kártérítés akkor jár, ha bizonyítani tudják, hogy a vezető tisztségviselő a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet beállta után (vajon mikor van ez?) a társaság érdekeinek elsődlegessége mellett méltányos hitelezői érdekeket az általában elvárható gondossággal nem vette figyelembe (a hitelezői érdekek csak második helyen szerepelnek).

Felmerült azonban az a kérdés, hogy nem lenne-e célszerű, ha az igazgatóság tagjai között felelősségük tekintetében differenciálni lehetne, mégpedig azon az alapon, hogy az igazgatóság tagja munkaviszonyban áll-e a részvénytársasággal. Jelenleg ugyanis valamennyi igazgatósági tagra – akár a társasággal munkaviszonyban álló ún. belső tagok, akár megbízási alapon eljáró, a társasággal munkaviszonyban nem álló külső tagok – egységes szabályok vonatkoznak. Az igazgatóság tagjainak felelőssége ugyanis egyetemleges, mert az igazgatóság testületként jár el [30. § (4) bekezdés]. Mentesülni a felelősség alól az igazgatóság tagja jelenleg úgy tud, ha bizonyítja, hogy a döntésben nem vett részt, vagy a határozat ellen szavazott.

Abból kell kiindulni, hogy a részvénytársaságok általában bonyolult, nagy szervezetek. A részvénytársaságok igazgatósága pedig, éppen a nagyszervezeti struktúra miatt, külső és beső tagokból áll. A külső tagok rendszerint valamely terület szakértői. Miután nem dolgoznak a társaságnál, esetenként alapvető információk sem állnak rendelkezésükre azokról a területekről, amelyek nem tartoznak saját szakterüle¬tükhöz. Az igazgatóságban ugyanakkor folyamatosan döntéseket kell hozni a legkülönbözőbb kérdésekben, de a külső igazgatósági tagok helyzetüknél fogva nem mindig vannak felkészülve arra, hogy ezekhez a döntésekhez érdemben hozzá tudjanak szólni. Ami a belső igazgatósági tagokat illeti, tagadhatatlanul előnyben vannak a külső igazgatósági tagokkal szemben.

Mindezek ellenére a felelősség terén nincs eltérés, az igazgatóság, mint testület jár el, amennyiben jogellenes magatartással harmadik személynek kárt okozna, a harmadik személlyel szemben a társaság, de a társasággal szemben az igazgatóság tagjai felelnek, utóbbiak egyetemlegesen.

Az elképzelés szerint az igazgatóság külső tagjai a jelenleginél előnyösebb helyzetbe kerülhetnek, pontosabban a külső igazgatósági tagokat terhelő kockázat jelentősen csökkenthető lenne, ha kimondásra kerülne, hogy az igazgatóság külső tagjai mentesülnek az egyetemlegesség alól (tehát nem a felelősségük csökken), ha bizonyítják, hogy a kárt okozó döntés előkészítésében nem vettek részt. Ezen a ponton figyelembe kell venni a készülő Ptk. szerződésszegési szabályainak a jelenlegi elképzelések szerinti változását, amelyek a felelősséget vétkesség helyett objektivizálják. El kell tehát dönteni, hogy vonatkozik-e a társasági szerződésre a Ptk. kötelmi jog általános részének szerződésszegésekre vonatkozó általános szabálya (gondolom, igen), és az elmondottak alapján mennyiben célszerű könnyíteni a külső igazgatósági tagok helyzetén. Az egyetemlegességi javaslat az ún. operatív bizottsági tárgyalás után kikerült a munkacsoport Javaslatából.

6. Variációk részvényre

a) Dolgozói részvény vs. munkavállalói részvény

A részvénytársasággal munkaviszonyban álló személyeknek kedvezményesen vagy ingyen adható részvényeket 1988 óta következetesen dolgozói részvénynek nevezték. A Javaslat most ezen a gyakorlaton kíván változtatni, és dolgozói részvények helyett a „munkavállalói részvény” terminológiát alkalmazza. Megítélésem szerint ez egy meglehetősen vitatható döntés, még akkor is, ha el kell ismerni, hogy a munkavállalói részvény fogalma pontosabb és helyénvalóbb, mint a „dolgozói részvény” elnevezés. A probléma a gyakorlatban ott lesz, hogy mindenki keresni fogja a munkavállalói (dolgozói) részvényre vonatkozó új szabályokat, holott ilyen szabályok nincsenek, az elnevezéstől eltekintve a Javaslat szó szerint átvette a Gt. 191. §-ának vonatkozó rendelkezéseit.

b) Bemutatóra szóló részvény

A Javaslat a bemutatóra szóló részvényről nem rendelkezik. Ez nem egy drámai fejlemény, tekintettel arra, hogy a Gt./2006. sem szabályozta a bemutatóra szóló részvényt, csak a névre szólót (177. §). Ez a helyzet egy hosszabb ideje tartó tendenciának az eredménye, amelyet még a Tpt. elődje, az értékpapírtörvény [236. § (9) bek.] indított el. A Tpt. azt mondta ki, hogy zártkörűen alapított részvénytársaságnak csak névre szóló részvényei lehetnek. Ezzel a bemutatóra szóló részvényt a nyilvánosan működő részvénytársaságok körére korlátozta. A bemutatóra szóló részvény korlátozása, és különösen az, hogy ez a korlátozás az értékpapírtörvényen keresztül történt, sok vitát váltott ki, és indokoltsága erősen megkérdőjelezhető volt. Az 1997-es kodifikáció során (Gt./97.) nem sikerült elérni a korábbi helyzet visszaállítását, azaz a bemutatóra szóló részvény használatának lehetőségét. Számos részvénytársaság létezett már ebben az időben, amely bemutatóra szóló részvénnyel rendelkezett, ezek a társaságok egy év alatt, tehát 1998. június 30-ig voltak kötelesek részvényeiket névre szólóvá alakítani.

Következő lépésként 2001-ben a Tpt. 6. § (2) bek. kimondta, hogy sorozatban csak névre szóló értékpapírt lehet kibocsátani. Ezzel a szabállyal – bár a Gt. formális módosítására nem került sor, azt az akkori jogalkotás nem látta szükségesnek – megszűnt a bemutatóra szóló részvények kibocsátásának lehetősége. A hivatalos indokolás egyértelműen a pénzmosásnak teret adó helyzetek felszámolásának szükségességéről beszélt. Ebben a jogi helyzetben nem volt értelme annak, hogy a bemutatóra szóló részvény újra történő bevezetéséért harcoljunk, annál is kevésbé, mert időközben azok az indokok, amelyek 1997 és 2001 között a bemutatóra szóló részvény ellen szóltak, részben a pénzügyi világválság, részben az ehhez kapcsolódó pénzmosás és egyéb illegális műveletek elterjedése a bemutatóra szóló részvény alkalmazása ellen szóltak. A bemutatóra szóló részvény ugyanis azáltal, hogy tulajdonosának neve sem a részvényen, sem a társaság irataiban nem kerül feltüntetésre, jó lehetőséget ad ellenőrizhetetlen tranzakciók lebonyolítására. Ezért a Javaslat csak a névre szóló részvényt szabályozza.

c) A részvény előállítási módja

A részvény kétféle előállítását ismeri a Javaslat, a hagyományos, nyomdai úton történő és az ún. demate¬ria¬lizált részvényt. A probléma itt csupán annyi, hogy van-e mód arra, hogy a társaság részvényei átalakíthatók legyenek, azaz lehetséges-e nyomdai úton előállított részvényből dematerializált részvényt, dematerializált részvényből pedig nyomdai úton előállított részvényt csinálni. E sorok írójának a dematerializált részvény megjelenésétől kezdődően következetesen az volt az álláspontja, hogy ebben a kérdésben a részvényesek, illetve a társaság maga kell, hogy döntsön, tehát adminisztratív korlátokat értelmetlen felállítani. Ezzel szemben a jogalkotásnak következetesen nemleges volt az álláspontja, mégpedig sajátos módon nemleges. Ez alatt az értendő, hogy megengedték a hagyományos, nyomdai úton előállított részvény átalakítását dematerializált részvénnyé, a visszaútra azonban nem adtak lehetőséget. Az indokolás sajátos volt, a Gt./1997., amely a dema¬terializált részvény alkalmazását először tette lehetővé, úgy indokolt, hogy a dematerializált részvény a jövő útja, ezért nem célszerű megengedni annak nyomdai úton előállított részvénnyé történő átalakítását. A Javaslat mindenesetre megkísérelte ennek a kérdésnek a rendezését, a 3:155. § (3) bek. kifejezetten lehetővé teszi, hogy a nyomdai úton előállított részvény dematerializált részvénnyé, a dematerializált részvényt pedig nyomdai úton előállított részvénnyé legyen átalakítható. Ugyanakkor a 3:155. § (2) bek. kifejezetten úgy rendelkezik, hogy nyilvánosan működő részvénytársaságnál a részvény kizárólag dematerializált részvény formájában állítható elő.

A fenti elméleti megfontolások mellett a részvény szabad átalakíthatóságának támogatói hajlamosak arra, hogy elfelejtsék egy ilyen döntés költségvonzatait. Ez alatt azt értem, hogy az átalakítás drága, és kérdés, hogy megéri-e. Van olyan vélemény is, amely eleve abból indul ki, hogy a dematerializált részvényre a társaságnak nincs szüksége, és a nyomdai részvénykibocsátás költségei túlságosan drágák. A vélemény arra hivatkozik, hogy annak ellenére, hogy az alapszabályban a részvények nyomdai előállítását írják elő, arra a fenti okokból mégsem kerül sor. Ennél a kérdésnél egyetlen veszélyt látok, az a szabály, amely szerint a részvényeket azonnal és ténylegesen elő kell állítani, és a részvényeseknek át kell adni [Gt./2006. 200. § (1),(3) bek.] fellazulhat. A részvénytársaságban a tagsági viszonyt értékpapír (részvény) testesíti meg. Ezért rendkívül fontos, hogy minden részvényes birtokában legyen saját nyomdai úton előállított részvényeinek, vagy e részvények letéti igazolásának, továbbá, hogy a dematerializált részvények tulajdonosai legyenek a dematerializált részvénykezelő pénzintézetnél nyilvántartásba véve.

7. Hányadrészvény

A Gt./2006. vezette be a hányadrészvény intézményét [174. § (3) bek.]. A cél az volt, hogy kibocsátható legyen olyan részvény is, amelyet az alaptőke összegének megváltozása esetén nem szükséges újra kinyomtatni, mivel a részvény névértéke nem egy változtathatatlan fix összeg, hanem az alaptőke nagyságától függő, annak százalékában meghatározott összeg. Ismereteink szerint a hányadrészvény intézményi szabályozása nem került alkalmazásra, amelynek feltehetően oka lehetett, hogy a Gt./2006. nem szabályozta kellő részletességgel ezt az intézményt, másrészt a Tpt. sem rendelkezett róla és például nem volt világos, mit kell a részvény névértékeként feltüntetni: csak a százalékban kifejezett hányadot, vagy az alaptőke teljes összegét is. Ez utóbbi esetben persze visszajutunk a kiindulási ponthoz, ha ugyanis az alaptőke teljes összegét fel kell tüntetni a részvényen, akkor változás esetén a részvényt ismételten ki kell bocsátani. Miután úgy tűnt, hogy a hányadrészvény intézményét a magyar gyakorlat nem fogadta el, a munkacsoport törölni javasolja a szabályt.

8. Osztalékelsőbbségi részvény

23 év telt el a Gt./88. megalkotása óta, és ez alatt az idő alatt tudomásom szerint senki sem tette fel a kérdést, hogy valójában miként működik ez a részvényfajta. Nézzük a szöveget:
A Gt./2006. 187. § (1) bekezdése kimondta, hogy az osztalékelsőbbséget biztosító részvény a részvényesek között felosztható adózott eredményből a más részvényfajtába, illetve részvényosztályba tartozó részvényeket megelőzően, illetve ezeknél kedvezőbb mértékben jogosult osztalékra.

A (2) bekezdés szerint, ha valamelyik évben a társaság bármely okból nem fizet osztalékot az elsőbbségi részvények után, a következő évben nem fizethető mindaddig osztalék a többi részvény után, amíg az osztalékelsőbbségi részvényesek nem kapják meg az előző év elmaradt osztalékát. A (3) bekezdés arról rendelkezik, hogy ha a társaságnak vannak szavazati jogot kizáró vagy korlátozó elsőbbségi részvényei és a társaság az adott évben nem fizet osztalékot, és ezt nem pótolja a rákövetkező évben sem, a részvényes élhet a szavazati joggal és más, az alapszabályban meghatározott elsőbbségi joggal, mindaddig, amíg a társaság nem fizeti ki az elmaradt osztalékot.

Végül a (4) bekezdés a kedvezmények igénybevételére vonatkozó részletes szabályok megállapítását az alapszabály hatáskörébe utalta.

A legfontosabb kérdés az, hogy honnan lehet tudni, mennyi osztalékot fizetett volna a társaság, ha fizetett volna. A válasz annyi, hogy az osztalékkal kapcsolatos számítások alapja a társaság mérlege. Ebből megállapítható, hogy az adott üzleti évet hogyan zárta a társaság. Az lehetséges, sőt gyakori, hogy a mérleg nyereséget mutat ki, de a társaságnak valójában nincs pénze, mert például számláit szerződő partnerei még nem egyenlítették ki. A számviteli szabályok szerint ugyanis a kiküldött számlán szereplő összeg bevétel akkor is, ha azt a társaság nem kapta meg.
Mindenesetre, egyszerűsítendő a helyzetet, a Javaslatban az osztalékelsőbbségi részvény szabályozása egyszerűbbé válhat. Kimarad a teljes második bekezdés. A harmadik bekezdés is lerövidült, csak annyit mond, amely alapján biztosítani lehet az alapelvet, azt ti., hogy ha a társaság nem fizet osztalékot az adott évben, akkor a részvényest megfelelően kompenzálni kell, azaz korlátozás nélkül gyakorolhatja szavazati jogait.

Ami pedig a (3) bekezdésben foglaltakat illeti, a Javaslat ebben az esetben is átadja az alapszabályban történő döntés jogát a részvényeseknek.

(A cikk a Gazdaság és Jog 2011/7-8. számában jelent meg.)