Nem vagyok ugyan a polgári jog hivatalos oktatója, mégis a római jogon keresztül egy életen át a magánjog művelésével foglalkoztam, s ma mint a Ptk. szerkesztő bizottságának tagja is érzek bizonyos felelősséget azért, hogy a magánjog újra kodifikálása minél jobban betöltse hívatását, alkalmas legyen a társadalmi viszonyok helyes kifejezésére, akár jobbítására is. Ennek okán szeretném, egyébként a szerkesztőbizottság többi tagjával eredetileg egyetértésben, kialakított álláspontomat még egyszer részletesen kifejteni, bízva abban, hogy az előadottak belső logikája meggyőzőn hathat a gondolatoktól idegenkedőkre is.
A Ptk. deliktuálisnak mondott felelősségi tétele (339. §) közismert. “A jogellenes károkozó köteles a kárt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.” Ez a megfogalmazás az 1953-as szerkesztők számára a vétkességi felelősség feloldására, objektivizálására született. E vonatkozásban, bár félénk, de mégis a fejlődés, az objektív kárfelelősség irányába mutató lépésként értékelendő.
Az új Ptk. szerkesztőbizottsága a tavalyi koncepció kiadásakor ennél egy lépéssel tovább ment. A kimentési ok nélkül fogalmazta meg a jogellenesen okozott kárért való felelősség tételét, s csupán a szociális méltányosság indokolta bírói mérséklésnek adott helyt a kárfelelősség megállapításánál. Lényegében a Marton Géza elmélete szerinti kárfelelősség került megfogalmazásra, azzal, hogy ez nagyban-egészben megfelel a bírói gyakorlatnak.
A Legfelsőbb Bíróságon történt egyeztetés során a Bizottság szövege nem várt határozott ellenállásba ütközött. A bírák, elégedetten a jelenlegi szöveggel s az annak alapján kialakított gyakorlattal, ragaszkodtak a Ptk. kárfelelőssége elvárható magatartás esetén történő korlátozása meghagyásához, nem csak a kárviselési kötelezettség mérséklése, hanem már a kárfelelősség megállapítása kérdésében is. Legalábbis abban a körben, ahol a fokozott felelősség valamely okon, kockázati indokok vagy bizonyítási nehézségek miatt, a fokozott felelősség irányában el nem megy. (Fokozott veszélyeztetés stb. Ptk. XXX. fej.). Maga a kettősség egyszerű és fokozott magánjogi felelősség között is mutatja a ragaszkodást, legalábbis a magánfelek között, az objektivizáltan is szubjektív felróhatósági tényezőhöz: hisz egyébként önmagában a jogellenesség eléggé felróható lenne minden jogállami viszonylatban!
Mit jelent, milyen üzenetet hordoz a társadalom felé a bírói álláspont a Szerkesztő bizottsági szöveghez képest? Nyilván azt, hogy elképzelhető magánjogi elbírálás alá eső élethelyzet, amikor nem várható el a jogkövető magatartás a társadalmi, gazdasági életben részt vevő jogalanytól, amikor a jogellenesség és az ezzel okozott kár elfogadandó, azt a sértett mintegy természeti csapásként tűrni tartozik. Magyarán, jogállamban bizonyos helyzetekben a jogkövető magatartás nem kötelező, nem várható el, túlzottan magas mércét jelent. Létezik engedett, tűrt, de legalábbis nem szankcionált jogellenesség!
Úgy vélem, a jog betartása és betarttatása mindannyiunk hivatása. Minden olyan üzenet a társadalom felé, amely a jogkövetést nem minimumként írja elő, hanem esetenként felmentést ad ez alól, a jogbiztonság ellen intézett veszélyes, beláthatatlan következményekkel járó támadás. A jogbiztonság a jogállam fő értéke, előzi az igazságosságot. A társadalom tagjaitól a jogkövetés elvárása nem maximális, hanem minimális elvárás. Más kérdés, hogy ha a kárviselés tekintetében ennek következetes keresztülvitele szociális igazságtalanságra vezető következményekkel jár, a társadalmi szolidaritás jegyében esetleg mérsékelhető a jogszerű eredmény bírói mérlegeléssel, de erre a szerkesztőbizottság eredeti koncepciója is módot adott volna. Az elvet azonban, hogy a jog rendjének a követése minden körülmények között kötelező, nem szabad feladni, nem szabad azon rést nyitni. “Venti velut agmine facto qua data porta ruunt et terras turbine perflant” mondja Vergilius -, ahol kaput találnak a szelek, kirohannak azon csatasorban, és felkavarják a föld színét. Egy tűrt jogellenesség, egy el nem várható jogkövetés elismerése sorozatot vonhat maga után, mert a jogállam lényegét töri át. Egy időn túl diszkrimináció lesz megkövetelni a jog betarttatását, a jogellenesség kerülését! Ne nyissunk ilyen veszélyes kaput. Annál kevésbé nyissunk, mert alakuló piacgazdaságunk teli van olyan helyzetekkel, amiket a jogalkotó nem győz követni. Nem az a baj, hogy túl magas a jog mércéje a társadalmi, gazdasági életben részt vevők számára, hanem hogy túl alacsony. Különben nem hangoznék egyre másra panasz azért, mert a jog nem tilt bizonyos társadalmilag egyértelműn elmarasztalt magatartásokat: erkölcstelen, de jogos – mondjuk és sajnálkozva tárjuk szét tehetetlenségünkben karjainkat! Ha viszont, amint bírói körökben hangoztatják, az elvárhatóság azonos a jogos magatartás elvárásával, a jogellenesség felróható, és a Ptk. szövegében csak a bizonyítási teher megfordításáról van szó a kimentési lehetőségnél, úgy lenne tiszta a megfogalmazás: mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy az adott helyzetben nem járt el jogellenesen.
Még a római jog sem ment olyan messzire, hogy a jogellenesség objektív tiltásán túlterjeszkedett volna – halljuk az ellenvetést. Sőt, a római jog finomodásának gyümölcse, hogy a dam-num iniuria datum lex Aquilia szerinti objektív jogellenesség alapján megállapított büntető felelősségéhez legalább a culpa levissima, a hiba minimuma bizonyítását megkívánta: aki úgy okozott jogellenes kárt, hogy semmiféle cselekvősége nem volt a dologban, mentesült a kárviselés kötelezettségének büntetése alól. Térjünk most vissza a barbár előidőkbe?
Tetszetős az érvelés, de hibás. Először is, a római jog a kártérítést magándelictumként büntette, tehát nem reparációs, hanem pönális követelést állapított meg az iniuria, jogellenesen okozott kár esetében. Még e büntető tartalom ellenére sem tért rá e téren a kárfelelősség szubjektív, vétkességi alapjaira, csupán valamely cselekvőséget kívánt meg. Mulasztással a deliktuális kárért való büntetőjogi felelősséget nem lehetett megalapozni. Másrészt a római jog azokban az esetekben, amikor szerződésen kívül, de valamely társadalmilag elvárható állapot fenntartása, őrizet ellátása terén mulasztás történhetett, mert a kötelezettség terén jogellenes kára keletkezett kívülálló harmadiknak, cselekvőségre tekintet nélkül marasztalt: a háztulajdonost, a vadállattartót, a rabszolga (majd az alkalmazott) közreműködését igénybe vevőt, a családért, háznépért felelős pater familiast. Ahogy Marton megállapította, azokat, akiknek lehetőségük volt a viszonyok alakítása terén a kárveszély elhárítására, tekintet nélkül arra, hogy adott esetben őket személyes felróhatóság a kár létrejötte miatt terhelte-e.
Másrészt a római jog egy sor esetben a jogellenes okozás kerülésén túli magatartást is elvárt a kárelhárítási lehetőség körében. Ismeretes Labeo leírása a faágakat nyeső emberről, akit marasztalni lehet a ledobott ágak okozta kárért, ha az arra járók figyelmeztetéséről nem gondoskodott, függetlenül attól, hogy saját területén, tehát jogosan dobálta-e le az általa levágott ágakat. Ismeretes a szerződő felek kötelezése nem csak a megfelelő tájékoztatás kérdésre történő megadása vonatkozásában, hanem felelőssége a rejtett hiba elhallgatása esetére is, bárha a másik fél erről nem is igyekezett tájékozódni, tehát a maga részéről nem járt el a teljes diligentiával, gondossággal. Ismeretes Cicero kijelentése a megbízottal kapcsolatban, aki ugyan ingyen adós a római jogban, tehát csak a dolustól, a vétkes rosszhiszemű magatartástól való tartózkodásra kötelezné a törvény. Mégis, nem elég, ha nem dolozus, akkor is marasztalták, ha negligentius, hanyagabban járt el, mint azt a társadalom adott esetben elvárta, és aminek mértékéül a más ingyen vállalt ügyében is a saját ügyekben tanúsított gondosságot szabta meg a kialakuló gyakorlat, diligentia quam suis rebus.
Még inkább így volt ez a római közjog területén, ahol az ingyen viselt politikai, közhatalmi tisztség ellátásában a társadalmi elvárhatóságot mércéül szabta a jog, és annak megsértését politikai felelősségre vonás tárgyává tette. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy az ilyen felelősségre vonások mélyén mindig pártpolitikai, hatalmi villongási indítékok rejlettek. Inkább a fordított igaz: későbbi időben, a köztársaság vége felé, a mandatum miatti felelősség feloldása történhetett politikai indokokon, főleg a népgyűlés hatáskörébe tartozó közbüntető eljárásban. Caesar nem véletlenül indított az egyik hatalmával durván visszaélő provinciai helytartó ellen polgári, formuláris pert a praetor peregrinus előtt: ott számíthatott arra, hogy az elbírálás ment lesz a politikai szempontoktól.
Ugyanilyen objektív elvárhatósági mércéje volt a római jognak minden szakértelmet követelő vállalással kapcsolatban: im-peritia culpae adnumeratur. Áll ez mindazokra, akik szakértelmet igénylő tevékenységre, szolgáltatásra vállalkoznak, de mindazokra is, akik magasabb képzettségük, tanultságuk révén állnak mások szolgálatára. Ha egyrészt nem is várható el az eredménykötelem orvosnál, jogásznál, mesterséget gyakorlónál, földmérőnél, arbiternél, viszont a kellő alaposság, a szakmai ismeretek lelkiismeretes alkalmazása igen. Iudex, arbiter, qui litem suam facit, a negligentiája, a szakértelem hiánya, vagy nem kellő alapossággal való alkalmazása miatt felelősségre vonható abban a körben, amelyben az tőle joggal elvárható volt.
Számos tárgyi bizonyítéka van tehát annak, hogy a római jog túlment a kifejezetten kikötött teljesítés megkövetelésén, a norma szó szerinti betartásának elvárásán, s e vonatkozásban a finomodása, a rendszer fejlődése, nem a jogellenesség megkövetelésének csökkentése, hanem a társadalmi elvárásnak a puszta törvény betartásán túl való növelése felé mutat. A formai jogkövetés mindvégig megálló mértéke mellé a tartalmi jogkövetés követelménye épül be a jogrendszerbe: a contra legem tiltásán túl az in fraudem legis agere szankcionálása. Non verba legum tenere, sed vim ac potestatem, nem a törvény szavát, hanem a benne rejlő hatalmi célzatot (vim) és annak utasítását kell követni.
Erre a fejlődésre teszi fel a koronát a klasszikus kor gyakorlata, amelyet Papinianus megfogalmazása őrzött meg számunkra legszebben, noha számos példából, elemzésből le lehetne vezetni: az erkölcsileg tiltott magatartásnak nem lehet jogot keletkeztető hatása, nem minősül jogilag facere-nek, releváns aktusnak.
A Legfelsőbb Bíróság legutóbb az ún. Tocsik-ügyben ezt az álláspontot fogalmazta meg, mikor semmisnek minősítette a társadalmi erkölcsbe ütköző szerződést, megvonva attól a joghatályt. Bátor, iránymutató lépés volt ez, de a jogalkotónak nem szabad mindenben a bírói gyakorlatra hagyatkoznia. Alsóbb bíróságaink tétovázása azon ügyekben, amelyekre nyílt világos norma nem vonatkozik, a kodifikátortól még inkább megköveteli, hogy ahol lehet, nyilatkozzék világosan.
Két veszély is leselkedik a jogfejlődés során a magánjogi viszonyok világára. Az egyik, hogy a jogalkalmazó a törvény szövegéhez ragaszkodva, attól egyenest indíttatva, elkezd mérlegelni tűrhető és tűrhetetlen jogellenesség között. Óhatatlan az irányban fog ez vezetni, hogy szubjektíve lesznek olyanok, akiktől elvárható, és olyanok, akiktől nem várható el a jogkövetés. S míg a bíró, nyilván jóindulatú mérlegelés szerint, egyes néprétegek, csoportok jogsértését, kártevését még belül fogja értékelni az elvárhatóságon (ezzel egyúttal e csoportok hátrányos helyzetében nyújtva pozitív diszkrimináció révén kiegyenlítő igazságosságot) – a társadalom viszont további szegregációval, együttműködés elkerülésével, a maga kártól való megóvását kívánva elérni, ugyanezen csoportok fokozott diszkriminálásával fog reagálni az ilyen gyakorlatra. (Hajdan az “albérlőt nem lehet kitenni” elv a kiszolgáltatottak védelmére született, és az albérletek uzsoraárúvá tételét eredményezte: a társadalom megfizetteti a kockázatot, általában rátartással, a védelem épp azt eredményezte, amit kerülni akart, ellehetetlenítette az albérlők helyzetét.)
A másik veszély, hogy elkezdenek a kötelezettek alkudni a maguk felelősséggel kapcsolatos kötelezettségeiről. Az elvárhatóság fogalmának előnye, hogy a bírónak jogot ad esetenként a társadalmi helyzet, a társadalmi elvárás mérlegelésére, sőt ezt kötelezettségévé teszi: csak adott körülmények ismeretében dönthető el, mi várható el valójában tárgyi, személyi körülményeket figyelembe véve. Ám ha az elvárhatóság a jogellenesség megengedését szolgálja, azok, akiktől a társadalom joggal “vár el” gondosságot, odaadást, akár áldozatot is, majd elkezdik méricskélni, mi is az, ami még belefér a jogellenesség keretei közé.
Íme, a példa máris kínálkozik. A Magyar Orvosi Kamara ki kívánja hagyni az Egészségügyi Törvényből az orvostól elvárható “legmagasabb” gondosságot. Nem várható el a legmagasabb, érvelnek, hiszen ez tévedhetetlenség megkövetelését eredményezné az orvossal szemben: ma csak a kórházzal szemben, azaz végeredményben az egészségügyi költségvetés terhére születnek ilyen elvárások, (és marasztalások), de holnap majd a privatizált egészségügy magánvállalkozójával szemben! Ki vesz ilyen feltételek közt kórházat? Márpedig a költségvetés szabadulni akar az Alkotmány biztosította tehertől.
(In parenthesim: Az államnak most nyújtja be az élet a számlát az 1947 óta elpazarolt, nem tőkésített betegségbiztosítási járadékokért, hiszen akik a többletet annak idején megtermelték, most elöregedve kérnék a biztonságot, az öregkori betegellátást, a nyugdíjat. És nincs már elegendő fiatal, aki kitermelje újra, ami az elődöknek joggal járna. Fél évszázad hibás népesedéspolitikája, önzése visszaüt. Magánkézbe hát a kórházat, amint odaadtuk a lakást, a hitelintézeteket, odaadjuk a postát, a kultúrát, a közlekedést, mindazt, amiről egykor ígérték, hogy “nincs ugyan a borítékban, de jár!” Egyszer már megfizette mindennek árát a társadalom, fizesse meg még egyszer, s fedezzék a továbbiakban jogos igényeiket a rászorulók a piacról, az állam mossa kezét, megszűnt a központi források “újraelosztása”.)
Mi lehet a válasz az orvosoknak? Ha az orvos szakmai hibát vét, megszegi saját hivatása tételes előírásait (vizsgálatot mulaszt, ellenőrzést hagy ki stb.), az imperitiapro culpae adnumeratur szabálya szerint felelni tartozik, mert a felelősség alapesete szerint: jogellenesen járt el, nem tartotta be a rá kötelező szakmai előírást. Felel ugyanúgy, mint a cipész, a statikus mérnök, a villanyszerelő, felel, mint szakember. Ám az orvostól több várható el, mint a szabályok pontos, de lélektelen betartása. A beteg ugyanis nem kezelendő kóreset, hanem ember. Együttműködést, részvétet, beleérzést igényelhet. A betegség nem is sablonos, nem modellezhető, esetenként más és más. A diagnózisnak kockázata van, a beteg tűrőképessége változó. Az orvostól elvárható e többlet, de e téren tévedhet, hibázhat, a szakmai szabályok betartása mellett is. Éppen hogy nem várható el tőle az abszolút tévedhetetlenség csak a szakmai szakértelem és a lelkiismeretesség.
Itt van a jogellenességen túli elvárhatóság szerepe: az orvos, a tanár, a politikus, az ügyvéd, a bíró többel tartozik, mint csupán a szigorú jogkövetéssel. Helyzet szerinti lehető teljes gondossággal. Ebben, ismétlem, benne van a tévedés lehetősége: a tévedhetetlenség nem elvárható. De több van benne, mint a szigorú szakmai tételes előírás megtartása – hiszen e szabad szellemi pályák vagy akár a valódi mesterségek vonalán teljes körű előírást minden helyzetre előre nem lehet készíteni. Itt a diligentia, a gondosság várható el, hogy milyen mértékben, a helyzettől függ.
Nyilván szakmai körön belül dönthető el, hogy valaki diligenter, vagy negligentius járt el adott esetben. Nem kell félni attól, hogy a magas tét, az egészség védelme miatt az elvárható gondosság maximuma az előírás. Olyan ez, mint a bonus et diligens paterfamilias társadalmi mércéje: vele is megeshet tévedés, s ezért már legfeljebb az érdekeltség és a bizonyítási teher függvényében lehet felelőssé tenni. Ám ezt az elvárhatóságot a hivatást gyakorlóknak kellene esetről-esetre behatárolniok, egymás közt megkövetelniök. Mivel ők nem teszik, a jogászokra marad a mérlegelés, tehát az orvosnak hivatásbeli elvárása helyébe a társadalom sokszor hamis, az orvosban akár Istent látó elvárása lép. Ez ellen tiltakozik a Kamara, a törvény módosítását kívánva ott, ahol a helytelen gyakorlatot kellene módosítani.
Ki lesz a vesztes az elvárhatóság e ferde értelmezése folytán? Mindkét esetben a károsult magánfél, a jogkövető személy. A legfelsőbb bíróság kollégiumának a Ptk. szerkesztő bizottság szövegével szembeni heves ellenállása arra indított, hogy újra gondoljam az általam eredetileg Marton nyomán javasolt törvényszöveget. (Magyar Jog 2001. 8. 449-456.) Segített ebben a fent jelzett Legfelsőbb Bírósági döntés a “Tocsik-ügy” polgári részében, de az Orvosi Kamara törvénymódosító javaslata is. Úgy vélem, valóban helyt kell adni a bírák eligazítása és a helyes társadalmi nevelés, preventio és kárelosztás elérése céljából az elvárhatóság gondolatának. Ám nem a jogellenes magatartásért való alapvető felelősséget korlátozó, hanem a társadalom elvárásai szerinti magatartás megszegéséért megállapítható kárfelelősség kiterjesztése értelmében.
Így javaslom módosítani az általam megszövegezett Fejezet 1. § szövegét:
1. § (1) Jogellenes magatartásáért minden jogalany felelőssé tehető (felelősséggel tartozik). Minden jogalany tartozik viselni a teljes kárt, amelyet jogellenes magatartásával (tevőleg vagy mulasztással) más(ok)nak vagy a közösségnek okozott.
(2) Jogellenes magatartással szerzett hasznot mindenki tartozik kiadni, a szerződő félnek, a sértett félnek, vagy ha ilyen nincs, a közösségnek (az államnak). A kötelezettség a teljes jogellenesen elért haszonra kiterjed, függetlenül attól, hogy a sértett (a másik szerződő fél, a jogosult, a közösség) a hasznot maga elér(het)te volna vagy nem.
(3) Azon kárért, amelyet valamely jogalany társadalmilag elvárható magatartás megszegésével vagy elvárható magatartás elmulasztásával, (luxuriozus, joggal visszaélő, erkölcstelen módon), bár jogsértés nélkül, másnak (a közösségnek) okozott, a bíróság az okozót felelőssé teheti.
(4) A kár és a haszon egyaránt az oksági lánc bizonyítható határáig számítandó.
Úgy vélem, a jogállami fejlődés utolsó évei alapján, bíróságaink a (3) pont alatt nyújtott fogódzót joggal várják a jogalkotótól. Míg a jogellenesség tárgyi mérce, megállapítása többnyire egyszerű, s az érte való felelősség megállapításánál csupán méltányossági mérlegelés játszhat szerepet. A társadalmi elvárhatóság terén viszont egyelőre nagy a zavar és sok a bizonytalanság. Főleg a köz- és magánszféra összekeveredése, már csak a privatizáció okán is, a közvagyont kezelők jogilag sokszor kettős arculata, a jogszabályi elhatárolások és a szakmai etikai előírások megfogalmazásának késedelmessége láthatón túl nagy terhet róttak a bíróságokra. Ehhez járul, többnyire a kényes, mert nagy érdekeket sértő ügyekben, a média és sajtó korántsem mindig a jogszerűt és erkölcsöst támogató hangja. Sokszor érezheti magát úgy a Bíróság, mint a szamárral utazó apa és fia: bármelyik ül rajta, vagy ha mellette mennek is, mindig akad gáncsoskodó, míg végül ők viszik a szamarat.
A szó grammatikai értelme egyébként a javasolt szöveget támasztja alá. A jogellenes tiltása természetes. Magánjogi viszonylatban egyértelmű és nincs szüksége korlátozásra, legfeljebb a jelentkező teher elosztásánál méltányosságra. A társadalom azonban a tételes jogszabály betartásán túl még sok mindent elvár tagjaitól. Nem azt kívánja megengedni, hogy a jogon túltegyék magukat. Ez senkinek sincs hatalmában. Azt várja el, hogy a társadalmi béke, a jóhiszemű és tisztességes együttműködés, a kölcsönös tájékoztatás, egymás kímélése, a közös értékek gondos óvása, kezelése, jövő nemzedékek érdekének szemmel tartása terén, a szolidaritás, a szakszerű és pontos hivatásteljesítés, más érdekeire odafigyelés terén a tőlük telhetőt megtegyék. A magánjog és a közigazgatási szabályok, mindenik a maga területén, erre nevel, és ennek érdekében alkalmaz preventív intézkedéseket, szankciókat. Nem kell mindjárt a büntetőjog nehéztüzérségét felvonultatni. Közigazgatási és magánjog nyújtanak megfelelő zárt rendű eszköztárat a társadalom békéjének és biztonságának védelmére. Már ha élünk vele!
Marton Géza annak idején a bírói rendbe vetett nagy és megingathatatlan bizalommal vallotta, hogy a bírói kar, ha adják számára az eszközöket, azok esetről esetre történő felhasználását meg fogja oldani, és mivel csakis a bírói székből oldható meg biztosan az egyes káreset, meg is kell hozzá a döntés felhatalmazását adni. Ez ma sincs másképp. Csak nem elbizonytalanítani kell a bírói kart, hanem feltétlen társadalmi bizalommal, esetleg a kétes esetek tudományos, politikamentes, jogelméleti elemzésével kell támogatni abban a nehéz munkában, amellyel jogkövetővé kell tenni a közelmúlt szocialista jogtalanságától elriasztott átlagpolgárt, a gyors megvagyonosodás reményével megkínált, és a bíróság intézkedéseinek gyenge hatásfokában bízó, kártékony társadalmi elemeket. Fizessen rá jogellenességére minden körülmények között a jogsértő, ne hivatkozhasson joghézagra a társadalomtól joggal elvárt magatartást nem vállaló egyed. Ne kelljen együtt élni a jogállamban, piacgazdaság esetén sem, a tisztességtelen haszon, a más terhére élősködés lehetőségével! Ezt célozza előadott javaslatom.