A cikk letölthető PDF formátumban is.

2004 áprilisában kezdte meg az új Ptk. pénz- és értékpapírügyletekre vonatkozó rendelkezéseinek előkészítését az e célból összehívott kodifikációs munkacsoport (Istvánovics Éva, Gárdos István, Korba Szabolcs, Kónya Judit, Lajer Zsolt, Lengyel Zoltán, Sahin-Tóth Balázs, Szilas Péter). A munkacsoport megbízást kapott arra, hogy 2004. szeptember 30-ig a szabályozási tematikát, az év végére pedig az első normaszöveg-tervezetet készítse el. Az alábbiakban rövid áttekintés olvasható a munka során körvonalazódott kodifikációs elképzelésekről, és a legfontosabb problémákról.

A munkacsoport átfogó, koncepcionális jellegű változtatásokat javasol az új Ptk. vonatkozó fejezetéhez. Ezeket az elképzeléseket jól tükrözi az, hogy a tervek szerint a fejezet címe is megváltozik. A “Bank- és hitelviszonyok” megjelölés túlságosan formális szemléletet tükröz, amely ugyan valóban az e fejezetbe tartozó ügylettípusok egyik legjellemzőbb szereplőjét, a bankot emeli ki, és teszi a szabályozás középpontjába, mégis érdemes figyelembe venni azt is, hogy nem csak bankok kötnek pénzre – és más helyettesíthető dologra – vonatkozó ügyleteket. A munkacsoport határozott álláspontja az, hogy az új Ptk.-ban e fejezetet az ide tartozó ügyletek tárgya szerint kell elnevezni (hiszen ezek az ügyletek tulajdonképpen tárgyuk alapján tartoznak össze), ezért javaslatot tesz arra, hogy a fejezet új címe “Pénz- és értékpapírügyletek” legyen. Ennek elfogadásával lehetővé válik az, hogy a fejezetbe ne csak a jellemzően bankok által végzett ügyletek kerülhessenek, hanem minden olyan ügylet, amelyet alapvetően pénzzel, vagy értékpapírral kötnek, és amelynél fennáll a polgári jogi szabályozási szükséglet. A szemléletmód ilyen irányú megváltozása elősegíti a hatályos Ptk. vonatkozó rendelkezéseinek újragondolását, valamint a szabályozásban meglévő ellentmondások és a dogmatika tisztázását.

A fejezet felépítését tekintve is változtatásokban gondolkodik a munkacsoport. Az egyes ügyletek egymáshoz képest a köztük meglévő logikai kapcsolatok által meghatározott sorrendben helyezkednek majd el. Ebből kiindulva – figyelembe véve azt, hogy a fejezet körébe tartozó szerződéstípusok döntő többségét áthatja a hitelezés, a hitelviszony – a hitel- és a kölcsönszerződés szabályai vezetik majd fel a többi szerződés szabályait. Az új Ptk.-ban tisztázni kell a hitelszerződés és a kölcsönszerződés viszonyát, amihez elsősorban a hitelszerződés lényegének meghatározására van szükség, ti., hogy keretszerződésről, netán rendhagyó előszerződésről, vagy egy önmagában is megálló szerződésről van-e szó. Mindez azért lényeges, mert a hatályos Ptk. nem határozza meg a hitel- és a kölcsönszerződés lényegi tartalmi elemeit. A kodifikáció során – ahogy arra az új Ptk. tematikája is felhívja a figyelmet – a fogyasztási kölcsön kérdéséhez számításba kell venni a fogyasztói hitelszerződésekkel kapcsolatos európai közösségi irányelveket. A hitelszerződéshez kapcsolódóan foglalkozni kell a bankgarancia és az akkreditív kérdésével is.

A munkacsoport foglalkozik a betéti és a letéti szerződések kérdésével. A hatályos Ptk.-ban a letét, a rendkívüli letét és a kölcsön – azokban az esetekben, amelyekben az ügylet tárgya pénz, vagy más helyettesíthető dolog – egy összefüggő logikai láncolatot alkot. A cél az, hogy az új szabályozásban a betét világosan elhelyezhetővé váljék a láncolat valamely pontján, azaz: meg kell határozni, hogy a betéti jogviszony melyik jogviszonnyal mutat több közös elemet, a kölcsönnel, vagy a letéttel, és rendezendő kérdés az is, hogy az új szabályozás milyen betétfajtákat különböztessen meg (ha egyáltalán van polgári jogilag releváns különbség az egyes betétfajták között).

Az előbbi témákkal összefüggésben, mégis részben elkülönítve kell kezelni a safe-szolgáltatási szerződést. Vegyes szerződésről lévén szó az önálló szerződéstípusként történő szabályozás

egyértelműen megfoghatóvá tenné a safe-ügyleteket, jelenleg atipikus szerződésként a bérleti és a letéti elemek keveredése miatt egyes kérdések csak nehezen megválaszolhatóak. Emiatt a munkacsoport a safe-ügyletet is, mint szabályozandó kérdéskört tartja számon.

A hatályos Ptk. vonatkozó rendelkezései között a legtöbb bizonytalanság talán a különböző számlaszerződésekkel kapcsolatos. Olyan alapvető kérdések merülnek itt fel, mint, hogy: a számlának van-e polgári jogi fogalma? Létezik-e önálló számlaszerződés? Kinek a tulajdonában van a bankszámlaszerződés alapján elhelyezett pénzeszköz? A bankszámla és a folyószámla esetében két különböző jellegű jogviszonyról van-e szó, vagy inkább az általános és a különös viszonyában állnak-e egymással, ahol a folyószámlaviszony az általános, amelynek egy különös, de a gyakorlatban a legnagyobb jelentőségű formája a bankszámlaviszony? A munkacsoporton belül is különböző álláspontok fogalmazódtak meg a folyószámla-szerződések és a bankszámla-szerződések közötti viszonyt illetően, így e vonatkozásban minden bizonnyal több szabályozási javaslat is születik majd.

Az értékpapírszámla magán viseli a számlajogviszony valamennyi elemét és annyiban speciális, hogy az értékpapírszámlán nyilvántartott dematerializált értékpapír addig és olyan tartalommal létezik, ameddig és ahogyan az értékpapírszámlán nyilvántartják. Dematerializált értékpapír nincs számla nélkül, de fordítva ez nem igaz. Elképzelhető, hogy a törvényben a bankszámlaszerződés speciális eseteként szükséges szabályozni.

Szorosan kapcsolódik az előbbi problémákhoz a számla feletti rendelkezési jog problematikája, ezen belül is elsődlegesen a fizetési megbízás (átutalás). Ez utóbbival kapcsolatban azt kell eldönteni a kodifikáció során, hogy ez vajon a bankszámla-szerződés részének tekinthető-e, avagy önálló szerződésként lehet felfogni.

A munkacsoportnak állást kell foglalnia abban, hogy az elektronikus fizetési eszközök, a lízing, a faktoring, és a forfetírozás polgári jogi szabályozására szükség van-e. Hasonló döntésre van szükség a különböző értékpapír-ügyletekkel (repo, fordított repo, portfólió-kezelés stb.), a pozíciólezáró nettósítással, valamint a derivatív-ügyletekkel (swap, opció stb.) kapcsolatban is.

Derivatív (származékos vagy származtatott) ügyletek alatt olyan ügyleteket értenek, amelyeknél legalább az egyik fél szolgáltatását a felek valamely alapul vett értékre hivatkozással, attól függően határozzák meg (abból származtatják). A derivatívák feltérképezhetetlenül sokféle ügylettípusban jelennek meg. Tipikusan itt szokás említeni a határidős, opciós és “swap” ügyleteket, de ide tartoznak ezek számtalan változatai (swaption, cap, collar, floor stb.), valamint más ún. strukturált ügyletek. A derivatív szakmát képviselő kereskedők annyira fogékonyak az innovációra, hogy az ilyen ügyletek típusainak és változatainak száma folyamatosan nő. A származtatott ügyletek makroökonomiai jelentőségét a kockázatok kezelésében játszott szerepük és az adja, hogy használatukkal a befektetési lehetőségek megsokszorozódtak. Ezen ügyletek volumene és jelentősége miatt a munkacsoport sem tekinthet el annak vizsgálatától, hogy milyen mértékben szükséges a derivatívák polgári jogi szabályozása, azaz az új Ptk. kötelmi jogi könyvében történő tipizálása.

A biztosítéki ügynök, vagy biztosítéki jogtulajdonos a szindikált hitelezés gyakorlatában alakult ki, általánosan alkalmazott, mégis jogszabályilag szabályozatlan (vagy legalábbis értelmezési problémákat vet föl). Az ilyen szerződésekben felmerülhet egy olyan személy (többnyire a hitelezők valamelyikének) kijelölése, aki a biztosítékok “létrehozása”, kezelése, adott esetben érvényesítése során a hitelezők javára, de a saját

nevében jár el. Egy ilyen konstrukcióban a következő kérdésekre kell választ találni: valamely egy hitelező – egy adós közötti kölcsönszerződés esetén köthet-e egy harmadik, az alapköveteléssel egyáltalán nem vagy csak részben rendelkező személy a saját nevében, a hitelező javára úgy biztosítéki szerződést, hogy a hitelező és nem a harmadik személy lesz a jogosult, annak ellenére is, hogy a nyilvántartásba csak a harmadik személy kerül bejegyzésre? Ha igen, pl. a felszámolási vagy végrehajtási eljárásban hogyan igazolja azt a hitelező a felszámoló vagy a nem biztosított hitelezők felé, hogy ő a jogosult? A hatályos magyar szabályozás mindenre kiterjedően nem teszi lehetővé a fenti kérdések határozottan igenlő megválaszolását. Sem a más javára történő ügyletkötés (bizomány, harmadik személy javára szóló szerződés), sem a meghatalmazottkénti eljárás, sem az engedményezés, sem pedig a jogosulti egyetemlegesség szabályainak alkalmazása nem képes maradéktalanul lefedni a kon-zorciális hitelezők ügyleti akaratát. Lehetséges, hogy a határozott válaszhoz egyes kapcsolódó jogszabályok megfelelő változtatása elegendő. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy a kérdéskör átfogó szabályozása, önálló (vagy valamely létező szerződéstípus különös fajtájakénti) biztosítéki ügynöki szerződés Ptk.-beli szabályozása nem megkerülhető.