I. rész

1. Bevezetés

1.1. Előkérdések

Az új Polgári Törvénykönyv megalkotását előirányzó 1061/1999. (V. 28.) Korm. sz. határozat alapján a Polgári Jogi Kodifikációs Főbizottság számára Vékás Lajos tézisszemen foglalta össze a polgári jog átfogó reformjának alapkérdéseit.1 A határozat célkitűzéseinek megfelelően egy a szociális piacgazdaság modelljére épülő, széles bázisú, monista szerkezetű, az EU magánjogi természetű joganyagával harmonizáló kódex került célként megfogalmazásra.2 Az anyagi értékpapírjog kodifikációjának szentelt vizsgálódásunkat megelőzően röviden ezért feltétlenül pillantást kell vetnünk a témánk szempontjából lényeges előkérdésekre, úgy mint a kodifikáció, a poszt-szocialista átalakulás és a kereskedelmi jog problémájára.

Az 1061/1999. (V. 28.) Korm. sz. határozat a megalkotandó új Polgári Törvénykönyv egyik alapvető feladatául azt tűzte ld, hogy az új Ptk. legyen lezárása a rendszerváltás folyamatának. Mindennek azt is jelentenie kell, hogy az új törvénykönyv megalkotásával a magyar magánjogot végleg meg kell tisztítani a szocialista ideológia fellelhető maradványaitól. Ebből a szempontból rettentően fontos volna intézményi szintre lebontani, hogy az elmúlt rendszer jogrendszerének kialakításában milyen szempontok játszottak szerepet, mely jogintézmények szabályozását határozták meg alapvetően ideológiai szempontok, s ezek lebontása milyen módon mehet végbe. De tisztázni kell azt is, az 1945 előtt keletkezett joganyagból – a sokévi elhallgatás ellenére – mi maradt hatályban. Csak a múlttal való őszinte szembenézés lehet elégséges bázisa egy hosszú távon működőképes modern Polgári Törvénykönyvnek.

A magyar jogrendszer fejlődését meghatározó ideológiai körülmények feltárása szempontjából éppen az értékpapírjog alakulása szolgálhat sok tanulsággal. 1948-ig a magyar értékpapírjog-tudomány a világ élvonalába tartozott (Nagy Ferenc, Bozóky Géza, Kuncz Ödön, Magyary Géza). A kapitalista gazdaság alappillérének számító értékpapír- és tőzsdejog stabil bírói gyakorlata, színvonalas irodalma a kommunista hatalomátvételt követően az új ideológia áldozatául esett. Az állami tervirányításos gazdasági rendszerben a piacgazdaság klasszikus eszközeinek nem volt helye. Bármifajta indokolás helyett elevenítsük fel egyszerűen a jogi oktatásban országosan meghatározó kötelmi jogi tankönyv’ egyetlen sorát: “A szocialista jogtudományt azt értékpapírjog problémái nem foglalkoztatják”. Az idézett egyetemi jegyzet szerzői az értékpapírokat kizárólag a tőkés világpiaccal fennálló gazdasági kapcsolatok szempontjából tartották jelentősnek. Eszerint a direkt tervutasításos rendszerben az áruviszonyok csekély jelentősége miatt értékpapírok felhasználására alig volt szükség, s ez a helyzet az indirekt tervutasításos rendszerben is alig változott.4

A vázolt kép azonban ma már a múlté. A magyar rendszerváltás “2000-év problémája” inkább abban áll, hogy a gazdasági-jogi átalakulás első 10 évében elért látványos változások felszíne mögött meghúzódó joganyagot és joggyakorlatot mélységében is sikerüljön a szociális piacgazdaság valós igényeihez igazítani. Rainer Indruch a kelet-európai átalakulásokról írt úttörő munkájában5 a piacgazdaság működésének feltételrendszerének katalógusát az alábbiak szerint állította össze: a) a politikai-adminisztratív tervezés korábbi rendszerének leépítése, áru-, tőke- és munkaerőpiacok létrehozása a gazdasági folyamatok horizontális koordinálása érdekében; b) árreform, az árképzési folyamatok átalakítása a piaci döntésekhez szükséges értelmes gazdasági információk zálogaként; c) autonóm vállalkozások létrehozása, ezek jogi és tulajdoni formáinak megalapozása, privatizáció, valódi piaci verseny megteremtése a szocialista nagyüzemek felszámolása, szabad piacralépés lehetővé tétele és a csőd bevezetése által; d) piacgazdasági adó-, pénz- és hitelrendszer kialakítása, költségvetési reform, állami támogatások leépítése, a gazdaságirányítás átállítása a monetáris politika közvetett módszereire; e) szociálpolitikai intézkedések hálójának kialakítása, különösen a munkanélküliség kezelése érdekében; f) a reform dinamikájának biztosítása a világpiaci nyitás révén, részvétel nemzetközi gazdasági intézményekben, a nemzeti valuta konvertibilitásának megteremtése.

A magyar társadalomnak 1990 és 1998 között a politikai rendszerváltást nemzetgazdasági stabilizációval együtt, egy külkereskedelmi sokk-helyzetben kellett megvalósítania:6 Az alapvető reformfolyamatok lezárásával hazánk ma már nem tekinthető szocialista országnak, hanem fejlődőképes szociális piacgazdaság.7 A rendszerváltás második 10 éves periódusának immár a konszolidáció, a növekedés, az intézményi rendszer finomítása a fő feladata.

Természetszerűen vetődik fel a kérdés, hogy vajon az egyébként reneszánszát élő8 kodifikáció valóban megfelelő eszköze-e egy új gazdasági- társadalmi rendszer kialakításának? Ebből a szempontból ugyanis akár pikánsnak is tekinthetjük azt a tényt, hogy például éppen a szocialista rendszerek próbálták a második világháborút követően új állami, társadalmi és gazdasági rendjüket állami aktusok, szocialista törvénykönyvek segítségével megvalósítani.9 Miképp azt Harmathy találóan megállapítja, a gondolat, hogy a jog általában, illetve a kodifikáció különösen egy új gazdasági rend megvalósításának eszköze lehet, a szocialista világrendszer bukását követően is tovább él.10 Pedig a tételezett (kodifikált) jog a társadalom belső átalakulási folyamatainak csak drága, nehézkes, megbízhatatlan pótléka.11 Egyetértünk Harmathyval, alti szerint önmagában a törvénykezési folyamatok nem eredményeznek piaci viszonyokat.12 Kétségtelen viszont az is, hogy a piac megfelelő működése adekvát jogi keretfeltételeket, így igazán “polgári” törvénykönyvet tételez fel. Ez azért is fontos, mert a rendszerváltásnak a 19. századi kapitalizmus állapota helyett a XX. század végi modern, szociálisan kötött ipari és szolgáltató társadalmak képét kellett és kell megcéloznia. Ez utóbbi sajátosságai a következőkben ragadhatók meg: a) az állam szigorúan felügyeli a piaci versenyt, kizárja a harmadik személyeket hátrányosan érintő egyesüléseket, hatalmi koncentrációkat és a tisztességtelen versenyt; korlátokat állít a gazdasági erőfölénnyel rendelkezőkkel szemben; b) a verseny-elv alól kivett területek (mezőgazdaság, banki és biztosítási szolgáltatások, hulladékipar, energiaellátás) külön állami felügyelet alá kerülnek; c) a környezetvédelmi jog imperatív szabályai kijelölik a vállalti döntések kötelező Ökológiai kereteit; d) ahol a verseny nem képes biztosítani a tartalmában tisztességes szerződéses feltételeket, ott a fogyasztóvédelmi jog védi a gyengébbet az intellektuális vagy gazdasági erőpozíciók kihasználásával szemben; e) a munkaadó – utasítási jogában szignifikánsan megjelenő – vállalati szintű hatalmát a kollektív szerződéses gyakorlat, illetve a munkavállalók részvételi joga korlátozza; f) hatékony szociális háló biztosítja a verseny okozta racionalizációs folyamatok következtében felszabaduló és a változó munkahelyek megtartására igyekvő, folyamatosan továbbképzésre kényszerített munkaerő túlélését.13

A vázolt modern szociális piacgazdasági feltételek elérése természetesen megkívánja egy teljesítőképes magánjogi rendszer kiépítését. Ennek a (gazdasági) magánjogi rendnek elsősorban a vállalatok szabad piaci cselekvését kell lehetővé tennie, gazdasági szempontból a nyugati államok jogrendjével teljesen versenyképes módon. Másfelől vissza kell adnia a magyar állam “alattvalóinak” mindazokat a jogokat, melyek a valódi polgári lét elengedhetetlen feltételei. E feladatok megvalósítása során alapvetően kell támaszkodni az Európai Közösségek tagállamaiban érvényes jogrendszerek módszereire és tapasztalataira. A jogösszehasonlítás-nak ezért a kodifikáció fő módszeréül kell szolgálnia. Az európai egységes piac működőképes intézményeinek organikus átvétele sokkal kevesebb bizonytalansággal jár, mint valamilyen új, egyedi, ismeretlen normatív rendszer kiépítése. Erre az európai közösségi joggal szemben fennálló harmonizációs kötelezettségeink fényében egyébként sem volna értelmes lehetőség, de a megfelelő óvatosság mellett nem szabad elfelejtenünk, hogy amíg a jogalkotás végső soron politikai kérdés, addig bármi lehetséges… Mindez végeredményben a magyar magánjogelmélet intertemporális (idődimenzionális) kaotizmusának a felszámolását is eredményezné, értve ezalatt a bírói és jogtudósi jogtalálásnak a tételes jogra támaszkodó, a szocialista ideológiától áthatott, fennmaradt jogtételekkel birkózó és esténként a 45 előtti jogirodalom magas szintű dogmatikájának egyértelmű békéjébe menekülő tudathasadás állapotát.

1.2. A kereskedelmi jog problémája

1.2.1. A kereskedelmi jog és a kodifikáció

Az új Törvénykönyv koncepciója (“indító tézisei”) alapján immár eldőltnek látszik az a kérdés, hogy az új Polgári Törvénykönyv miként viszonyuljon a hagyományos értelemben vett kereskedelmi jogi intézményekhez.14 Az általános magánjog és a kereskedelmi jog viszonyának problémája értelemszerűen az értékpapírok szabályozása szempontjából is meghatározó jelentőségű. A monista koncepció érvényre jutása esetén a polgári törvénykönyv – külön kereskedelmi törvény nélkül – fogja szabályozni a magánszféra és az üzleti szféra viszonyait is. Ezzel összefüggésben azonban már itt utalnunk kell arra a fontos körülményre, hogy a kereskedelmi törvénykönyv megalkotásának elvetése nem azonosítható a kereskedelmi jog tagadásával, felszámolásával. Miképpen a klasszikus kereskedelmi kódexek teljesen mesterségesen meghatározott személyi és tárgyi hatályának kialakítása is adott történelmi szituációban meghozott politikai döntés következménye volt, úgy ez az egységes (monista) kodifikációkra is igaz.15 A kereskedelmi törvénykönyvek léte önmagában még nem ad magyarázatot létjogosultságukra, de ugyanígy nem ab ovo cáfolata a kereskedelmi (külön) magánjog indokoltságának a svájci, az olasz vagy a holland kodifikáció koncepciója sem.16 Ráadásul az ún. egységes kodifíkációt megvalósító államokban is megkülönböztetik a magán- és kereskedelmi jogot a kereskedelmi jogi anyag önállóságának kihangsúlyozása mellett.17

A hangsúly nem a szabályok technikai elhelyezésén, hanem tartalmán van: a kereskedelmi (gazdasági) viszonyok sajátossága számtalan esetben meg fogja követelni az általánostól eltérő, kivételes szabályok alkotását. És ez akkor is így van, ha a jogásznemzedékek meghatározó generációinak számára a kereskedelmi jognak egyfajta negatív töltése van, ami alapvetően érzelmi diszharmóniát vált ki. Tökéletes Harmathy sejtése, miszerint a vezető jogásznemzedékek idegenkedése alapvetően ismerethiányból, neveltetési hiányosságokból ered.18 A kereskedelmi jog működését, belső logikáját, sajátos nyelvét nem ismerő jogász ugyanis fél és idegenkedik a számára ismeretlen technikáktól, intézményektől, s ideológiai köntösbe bújtatott ellenérvek mellvédje mögül szajkózza a polgári jog egyetemes mindenhatóságát, miközben már maga sem polgári jogról, hanem egyfajta komplex magánjogról beszél.

Ez utóbbi jelenség rávilágít egy további kérdésre, mely szükségszerűen vetődik fel a monista koncepció elfogadása esetén. A monisták által megálmodott egységes nagy kódex átfogja a hagyományosan kereskedelmi jogi intézményeket is (e nagy szavak lényegében valójában a kereskedelmi ügyleteknek a kötelmi jog különös részében történő szabályozását jelölik …), de ezáltal egyben megszűnik a polgár törvénykönyvének lenni. Önként vállalja a gazdaság magánjogi szabályozását kiterjesztve azt a magánjog olyan területeire, mint a társasági jog, értékpapírjog, biztosítási jog, fuvarozási jog stb. Mindezek fényében álláspontom szerint a “Polgári Törvénykönyv” elnevezés nem tükrözi a törvénykönyv funkcióját, ezért köztes megoldásként javaslom a “Magánjogi Törvénykönyv” elnevezés használatát, mely történetileg, dogmatikailag is jobban indokolható, mint a “Polgári Törvénykönyv”, melynek “polgára” a rendszerváltás is inkább az autonóm struktúrájában megrekedt, államilag ellenőrzött, korlátozottan szerzőképes, szerződéses kapcsolataiban állami beavatkozástól félő állampolgár emlékképét vetíti elő. A szocialista Ptk. valós érdemei feletti büszkeségnek nem szabad gátolnia a kritikus számvetést.

Ugyanez a probléma jelentkezik a készülő kódex szerkezete tekintetében is. A kereskedelmi joganyag szabályozásának felvállalása egyben olyan intézmények (cég, prokura, könyvvitel stb.) rendszeres feldolgozását is igényli, melyek a klasszikus magánjog szempontjából idegen testnek minősülnek. A kereskedelmi jogi származású intézményeket is szervesen kell illeszteni a magánjog rendszerébe. A feladat nem könnyű, de a sikeres megoldás egyben azzal az eredménnyel is járhat, hogy például a kereskedelmi és fogyasztóvédelmi szabályok koherens viszonyrendszerben kerülnek szabályozásra.

1.2.2. A kereskedelmi jog létjogosultsága

A kereskedelmi jog létjogosultságáról született számtalan tanulmány átfogó ismertetésére ehelyütt nincs lehetőségünk.19 Témánk szempontjából azonban mindenképpen tanulságos összefoglalni, hogy mely szempontok jöhetnek egyáltalán szóba kereskedelmi jog kodifikációs analízise számára.

Történelmi tény, hogy Németországban és Ausztriában a polgári jogi kodifikáció mellett Önálló kereskedelmi törvénykönyv is hatályban van, míg Olaszországban és Svájcban a magánjog egységes kodifikációja – jogalkotás-technikailag – átfogja a kereskedelmi jog anyagát is. Bydlinsky ez utóbbi megoldást a kodifikáció intézményének “kétely nélkül” jobban megfelelő megoldásnak tartja, hiszen a kereskedelmi jogi szabályok az általános magánjogot kiegészítik, vagy a polgári jogi intézményeket módosítják.20 Nyomatékosítani kell azonban, hogy az egységes kodifikáció a kereskedelmi jogot, mint önálló diszciplínát nem semmisítette meg; a kereskedelmi jog mint tudományág (oktatási tárgy) létjogosultsága ugyanis nem közvetlenül a kereskedelmi jog szabályozásának módszerétől függ. A kereskedelmi jog és az általános magánjog éles szembeállításának elméletét egyébként már önmagában az a tény is relativizálni látszik, hogy a kereskedelmi jogi irodalom igencsak egységesen ítéli meg a kereskedelmi jog sajátosságait és célját. Helyesebb volna ezért a kereskedelmi jog ellen és érte indított nyílt harc helyett visszafogottan elemezni a bizonyítható sajátosságokat, lemondva egyúttal a kereskedelmi jog “istenadta” létjogosultságának utolsó csepp vérig való védelmezéséről is.

A kereskedelmi jog sajátos elveit utoljára Bydlinski foglalta össze az alábbiak szerint: a) a jogügyletek gyors és egyszerű megalapítása, lebonyolítása tömegüzemi feltételek mellett; b) emelt szintű bizalom- és forgalomvédelem; c) a szolgáltatás természetes visszterhessége; d) emelt szintű felelősség a beszámítási mérce szigorítása révén.21 Mindezek az elvek azt a célt szolgálják, hogy a jogügyleti forgalom tömeges viszonyok között is megfelelően működjön, melynek résztvevői irányában a jogi elvárások azok sajátos üzleti minősége, tapasztalata alapján kerüljön meghatározásra.22 Ezek a meghatározó elvek – mint láthatjuk – nem függnek egyfajta kereskedő-fogalomtól, mely a kereskedelmi jogi diszkusszió központi kérdésévé vált. A fenti elvek érvényesülése mindenütt kívánatos, ahol valaki önállóan, tartósan az érdekeltek széles köre számára, szerzési céllal szolgáltatásokat kínál fel, melynek révén ügyleti tapasztalatokra tesz szert, s mely során tipikusan számtalan azonos típusú és tartalmú ügyelt jön létre. Ez utóbbi körülírás láthatóan nem egyezik a klasszikus kereskedő fogalommal, sokkal inkább csírája egy modern vállalat-fogalomnak, melyre építkezve az ún. vállalati jogelméletnek számtalan képviselője fejtette ki nézetét.23

Valóban az átfogó vállalati jogi megoldás tűnik a legkecsegtetőbbnek, melynek segítségével úgy lehetne elszakadni a sokakat emocionálisan zavaró klasszikus kereskedelmi jogi struktúrától, hogy egyúttal az általános magánjog kebelén belül lehetséges volna a Ptk. hatályos, abszurd módon a jogalanyiságra, a jogi formára építő, a szocialista ideológia szája íze szerint “gazdálkodó szervezetnek” elkeresztelt, sokszor nem is gazdálkodó, néha nem is szervezetként felálló, hagyományos értelemben vett kereskedő-fogalmat rendszer-semlegesen feloldani. A vállalat jogi fogalmának a tényleges tevékenységen alapuló ismérvek segítségével történő meghatározása egyben kijelölné a fogyasztóvédelmi szabályok negatív alkalmazási területét is. A modern magánjog számára ugyanis a kereskedelmi és fogyasztóvédelmi intézményrendszer együttes integrálása jelenti a legnagyobb kihívást.24

2. Az értékpapírjog mint kodifikációs probléma

2.1. Az értékpapírjog kettős természete

Az értékpapírjog Janus-arcú jelenség. Az értékpapírok alapvetően dolgok, azaz a dologi jog tárgyai, melyek másrészről a kötelmi jog által szabályozott követelést testesítenek meg. Ennyiben tehát az értékpapírjog része/tárgya az általános magánjognak. Ehhez képest az értékpapírok, s ezen belül is a tőkepiaci papírok a modern, tőzsdeorientált piacgazdaságok alapintézményei. Mindez egyben kettős kihívást jelent az értékpapírjog kodifíkációjával szemben: olyan módon kell (már ha erre szükség van) az értékpapírok alapvető szabályait az új magánjogi törvénykönyvben megfogalmazni, hogy azok az értékpapírba foglalt jog keletkezésének, átruházásának érvényesítésének és megszűnésének kérdéseit az összehasonlító jogi eredményekre támaszkodva az általános szempontoknak megfelelően szabályozzák, de egyúttal biztos alapot szolgáltassanak a tőkepiac (nyilvános forgalombahozatal, tőzsdei forgalom stb.) szabályozásához is. Erre a kettős szempontúságra szinte minden intézmény, rendelkezés megfogalmazásakor figyelemmel kell lenni.

Mindezt más irányból bonyolítja az a kérdés, hogy egy adott értékpapírra vonatkozó ügylet egyrészt a kereskedelmi jogi intézményrendszer (vagy ahogy javasoltuk: egyfajta modern vállalati jog vonatkozó szabályainak), másrészről az általános magánjogi és esetlegesen a fogyasztóvédelmi szabályoknak a metszéspontjában áll, melyet a tőkepiaci papírok esetében a tőkepiac (rendészeti) joga tovább bonyolít. Gondoljunk pl. arra az esetre, ha egy korlátozottan cselekvőképes magánszemély brókerétől az Interneten keresztül a nyilvános forgalombahozatal szabályainak megsértésével kibocsátott névre szóló részvényeket vásárol…

2.2. Az anyagi értékpapírjog (relatív) önállósága

2.2.1. Az értékpapír fogalma

Értékpapírjogról beszélni annyit tesz, mint a joganyag egy adott részét az általános magánjogtól, sőt a kereskedelmi jogtól is elhatárolni. Ez az elhatárolás pedig kizárólag az értékpapír fogalmának meghatározása révén történhet. Amikor a jogász általában értékpapírjogról vagy értékpapírokról beszél, egyben azt a meggyőződését is kifejezésre juttatja, hogy a világban fellelhető jelenségek közül néhány az “értékpapír” absztrakt gyűjtőfogalma alá besorolható. Az általános értékpapír-fogalom elfogadása ugyanis azt a vélekedést tükrözi, mely szerint az értékpapírnak nevezett dolgok (okiratok) jogilag összetartoznak, jogintézményként átfogható csoportot, zárt rendszert alkotnak. Pedig az általános (absztrakt) értékpapír-fogalom csak a múlt század közepén alakult ki a germán jogban.25 A kezdetben pusztán kereskedelmi vagy hitelpapírt jelentő “Werthpapier”’ kifejezés itt és ekkor alakult át általános jogfogalommá. Bizonyos jogot megtestesítő okiratok közös sajátosságainak feltárása után sikerült felállítani az értékpapír gyűjtőfogalmát, melynek segítségével egyszerre és egységesen lehetett átfogni a csekk, a váltó, a részvény vagy akár a kereskedelmi jogi rendeleti papírok konkrét eseteit. Egy ilyen színtelen, absztrakt fogalom megalkotása mindig együtt jár azzal a dilemmával, vajon rendelkezik-e minden konkrét értékpapír olyan kritériumokkal, melyek alapján azokat egy egységes értékpapír-fogalom alá lehet besorolni. Az értékpapírfogalma ezért az értékpapírjog központi kritériuma, melynek segítségévei az értékpapírjog elhatárolható más jogterületektől.

Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy egyfajta általános, törvényben rögzített meghatározásból kiindulni, ez csak a kontinentális germán jogász sajátja. A legtöbb állam jogrendjében az értékpapírnak ugyanis nincs legális definíciója, sőt vannak olyan jogrendszerek, ahol az értékpapír absztrakt kategóriája is ismeretlen.26 A germán (típusú) jogrendszerekkel ellentétben az értékpapír általános gyűjtőfogalma ismeretlen pl. a francia jogban. A francia jog az értékpapírok két csoportját ismeri: az effets de commerce és a valeurs mobilières csoportját. Nem létezik azonban fogalom, mely mindkét csoportot fedné. Az értékpapír gyűjtőfogalmának kialakítása a német és az olasz jogtudománynak köszönhető, s az a magyar jogi gondolkodásban is meggyökeresedett.

Az értékpapír általános fogalmának elismerése még nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezt a fogalmat jogszabály határozza meg. Az értékpapír definiálására ugyanis a törvényhozó ritkán vállalkozik. Így van ez például a német jogban is. A jogszabályok sok helyen hivatkoznak az értékpapírokra, de nem adnak általános érvényű meghatározást. Ennek következtében az értékpapír legális definíciójának hiányában a fogalom tartalmának és lényegének kimunkálása a jogtudomány feladata. A ritka kivételek közé Svájc tartozik – a svájci Obligationsrecht 965. §-a definiálja az értékpapír fogalmát -, és – némi fenntartással – példaként említhetjük a hatályos magyar Ptk. 338/A §-át is.

Történetileg szemlélve az értékpapír fogalmának problémáját az értékpapírok első átfogó dogmatikai vizsgálata K. F. Savigny27 nevéhez fűződik. Savigny okfejtésének alapkérdése az volt, hogy a bemutatóra szóló okiratokat – melyeket a meghatározatlan hitelező javára szóló kötelmi szerződések körébe sorolt – érvényesnek lehet-e tekinteni. Érvelése szerint a kérdés megválaszolásához a vagyon két alkotórészének, a tulajdonnak és a kötelemnek az összehasonlítása szükséges. A tulajdon elidegenítése során valódi átruházás történik, azaz a korábbi tulajdon folytatása egy új személy által. A kötelmek esetében valódi elidegenítés nem lehetséges. A tulajdon elidegenítéséhez hasonló cél a kötelmek esetében két módon érhető el. Egyrészt novatio útján, ami a kötelem megsemmisítését és azonos tartalommal történő újbóli megalapítását jelenti. A novatio valójában nem átruházás, hanem kötelmek cseréje.28 A másik lehetőség a cessio, ami a tulajdon átruházásától alapvetően abban különbözik, hogy engedmény esetében az eredeti hitelező személyétől és a vele fennálló jogviszonytól való teljes függetlenedés nem lehetséges. Ennek legfontosabb következménye, hogy az engedményes a kötelezettel szemben olyan kifogásokat is érvényesíthet, melyek az eredeti hitelező személyéből erednek (pl. exceptio non numeratae pecuniae).29 Míg a kötelem fenti sajátosságával a mindennapi forgalom együtt tud élni, az a kereskedelem szükségleteinek azonban már nem felel meg. A kereskedelem igényei olyan formák kialakítását tették szükségessé, melyek révén a tulajdon átruházásával járó előnyök a kötelemre is alkalmazhatók lettek. Ez pedig úgy történt, hogy a kötelem tartalmát okiratba foglalták (adósságlevél). Az okirat dolog, tehát a tulajdonjog lehetséges tárgya, melynek átruházásával nemcsak az okirat, hanem a benne foglalt követelés is átszáll. Az ilyen eseteket Savigny úttörő szóhasználatával úgy lehet Összefoglalni, hogy azok a kötelem megtestesülését eredményezik.30 Ezzel a gondolatával Savigny a megtestesítési elméletet alapozta meg, melynek hatása a különböző értékpapír-elméletekben máig megtalálható.

1857-ben megjelent Das Handelsrecht c. munkájában31 Thöl az értékpapírt “vagyonjogi tartalommal rendelkező okirat”-ként definiálta. Felosztása szerint egy értékpapír akkor hitelpapír, ha a benne foglalt követelés még nem lett kielégítve; kereskedelmi papírról pedig akkor beszélhetünk, ha az kereskedelmi ügylet tárgya, azaz áru.32

Thöl szerint a causa nélküli kötelezettségvállalás csak kivételesen érvényes. Meghatározott összeg szolgáltatására irányuló kötelezettségvállalás körében (azaz pénzösszeg fizetését vagy helyettesíthető dolgok szállítását) függetlenül annak causájától különbséget kell tenni adósságígéret (Schuidversprechen) és összegígéret (Summenversprechen) között. Álláspontja szerint csak az alábbi összegígéret tekinthető érvényesnek: a) váltóígéret; b) a kereskedőre intézett utalvány elfogadása; c) kereskedelmi utalvány elfogadása; d) kereskedelmi kötelezőjegy. Thöl tehát az értékpapír lényegét a sajátosan érvényes összegígéretben látta.33

1882-ben Lipcsében jelent meg W. Endemann kereskedelmi jogi kézikönyve, melynek második kötetében Heinrich Brunner berlini professzor “Die Werthpapiere” címmel publikált egy fejezetet.34 Brunner elsőként elemezte átfogóan az értékpapírok fogalmát és természetét, és kísérelte meg összefoglalását adni az értékpapírok általános szabályainak.

Brunner az értékpapír kifejezés elemzése során megállapította, hogy a HGB porosz tervezete, ill. az első tervezet még hitelpapírokról (Kreditpapieren), effektekről (Effekten), pénzértékű papírokról (geldwerthen Papieren) beszélt. Az osztrák módosított tervezet által már használt “Werthpapiere” kifejezés csak a második tervezetben kapott helyet, ami aztán mind a birodalmi, mind a tartományi törvényhozásban elterjedt. Mivel a törvényi szabályozás nem járt az értékpapír legális definiálásával, ezért Brunner az értékpapír jogi természetéről folytatott vita alapvető feltételének tartotta egy általános értékpapír-defínició kidolgozását.

Savigny megtestestési elméletének kritikájaként Brunner megállapította, hogy az valójában semmit sem mond a papír és a jog viszonyáról. Thöl definíciója pedig – jóllehet érthető és találó – túlságosan tág, és nem fedi a mindennapi szóhasználatot.35 Brunner szerint az értékpapír lényegét abban a viszonyban kell keresni, mely a papírban megtestesített jog és az okirat között áll fenn. Az az érték, melynek az értékpapír a nevét köszönheti, nem a papírban, hanem a benne megtestesített jogban rejlik. Az értékpapír magánjogot megtestesítő okiratok. Az okiratok egy jog keletkezését, átruházását vagy érvényesítését dokumentálhatják.

Az értékpapír-fogalom szempontjából a konstituáló okiratoknak van jelentőségük, melyek vagy diszpozitív (magánjogi jogalapító) vagy bizonyító (bizonyításjogi) okiratok lehetnek.36 A funkció szerinti csoportosítás nyitotta meg Brunner előtt annak a lehetőségét, hogy felismerje az értékpapírnak az általa biztosított jogi funkciók által történő definiálásának lehetőségét. Az értékpapírt egy magánjogi (és nem bizonyításjogi) funkció jellemzi, a papír értéke nem a bizonyító erőben rejlik. Az értékpapír jellemző jegye az a magánjogi funkció, mely a papírban foglalt jog érvényesítésekor jut szerephez. Értékpapír egy magánjogról kiállított olyan okirat, melynek érvényesítéséhez az okirat birtoka szükséges.37

Az okirat és a benne megtestesített jog közötti viszony jogi természetének feltárásával Brunner az értékpapír modern fogalmát alapozta meg. Az értékpapírok lényege eszerint nem a kötelmi és dologi jelleg vegyülése, hanem az okirat és a jog közötti viszony. “Az értékpapír olyan okirat, mely egy magánjogot olyképpen testesít meg, hogy jog érvényesítéséhez az okirat birtoklása szükséges”.

A megtestesítési elméletet Otto von Gierke38 fejlesztette tovább. Gierke elemzésében az okirat fogalmából és annak dolog-jellegéből indult ki. Az okiratokat olyan dologként határozta meg, melyet valamilyen gondolatot kifejező jegyekkel láttak el.39 A jogi okiratok esetében a jog és az okirat közötti összefüggés az okirat kiadására vagy bemutatására vonatkozó kötelmi igényben nyer kifejeződést. Néhány okirat esetében azonban ez az összefüggés közvetlen dologi jogivá válik, amikor a testi és a testetlen dolog között sorsközösség jön létre.

A szolgáltatásra irányuló jogot megtestesítő okiratok esetében a jog érvényesítésére, átruházására vonatkozó illetékesség egybeesik az okirat feletti tulajdonjoggal. Az egyszerű okiratok számára mindez egyfajta dologi jogi önállótlanságot jelent. Az értékpapírok esetében azonban a jog az okirattól válik függővé. Az értékpapírok a dologi jogi (kettős) jelentősége tehát úgy fogalmazható meg, hogy azok a dologi jog érvényesülését a testetlen dolgokra is kiterjesztik, másrészt egy olyan új dologfajtát képeznek, melyekre nézve speciális szabályok érvényesülnek.40

Az értékpapír Gierke szerint olyan okirat, melynek révén a benne foglalt jog alanya meghatározódik. Az okirat nem kizárólag bizonyítási eszköz, hanem a jog hordozója; az okirat nem a jog kifejezésének eszköze hanem létfeltétele. Azért beszélünk értékpapírról, mert az okirat felveszi és a forgalomban képviseli azt a vagyoni értéket, melyet megtestesít. Az okirat testi, a megtestesített jog pedig testetlen dolog.41

Gierke az értékpapír lényegét a testi és testeden dolog összekapcsolásában látja. A papír továbbra is ingó dolog, mely az ingókra vonatkozó szabályok alá esik. Különös természetű dologként azért kezeljük, mert értékét nem anyaga, hanem gondolati tartalma adja. A benne foglalt jog ugyan megtartja gondolati lényegét, de a papírral alkotott sorsközösség miatt a testi tárgyak szférájába lép, s olyan szabályok alá esik, melyek egyébként jogokra természetüknél fogva nem alkalmazhatók. Papír és jog lényegüket tekintve különbözők, s azok is maradnak. Ennek ellenére az értékpapír formájában egységes jogképződményt alkotnak, melyet külsőleg a jogot hordozó dologi test, belsőségében (tartalmában) pedig a külsőségekben kifejezett jog határoz meg.42 Jog és okirat kapcsolata azonban fokozatos. A testi és a testetlen tárgy kapcsolata hol gyengébb, hol erősebb. Ezért léteznek tökéletes és tökéletlen értékpapírok, s innen ered az értékpapír fogalmának bizonytalansága is.43

Ulmer hívta fel a figyelmet arra, hogy az értékpapír fogalmának megalkotásánál nemcsak az okirat és a jog közötti kapcsolatra, hanem annak intenzitására is figyelemmel kell lenni. “A megtestesített jogot az okirat által kézről kézre lehessen adni.” Az értékpapír Ulmer szerint olyan, valamely vagyoni jogról kiállított okirat, melynél a megtestesített joggal való rendelkezés az okirattal való rendelkezéssel történik.44

Jacobi az értékpapírban Brunnerrel szemben a jogosultak legitimációjának eszközét látja. Az értékpapírok lényege a forgalom, rendeltetésük, hogy kézről kézre vándoroljanak. A legitimációs séma alapján értékpapírok tehát azok az okiratok, melyek esetén az adós az okirat által nem igazolt hitelező követelését visszautasíthatja, az okirat nélküli hitelező jogcselekvései érvénytelenek. Az értékpapír tehát egy joglátszatot hoz létre, melyre az adós hagyatkozhat.45

Honi – igényes – magánjogi (polgári jogi) irodalmunk ébredésétől kezdve igyekezett a kereskedelmi forgalom csodálatos találmányát a magánjog rendszerébe beilleszteni. Az “értékpapiros” kifejezés már 1871 -ben Suhayda Jánosnál előfordul. Fogalmát legelőször Wenczel Gusztáv határozta meg az alábbiak szerint: “értékpapírok alatt olyan hitelpapírok értetnek, melyek bizonyos értéket képviselnek és mint ilyenek a közforgalom tárgyát képezik”. Wenczel az értékpapírokat állampapírok, részvények és bánya részletek csoportjára osztotta fel.46 Az értékpapírokkal hazánkban elsőként átfogóan Apáthy István foglalkozott.47 Meghatározása szerint értékpapírok azok az okmányok, melyek bizonyos pénzösszegre vagy bizonyos nemű dolgokra vonatkozó ígéretet tartalmaznak. Az értékpapírnak a papírpénztől való különbsége kimutatásán túl további sajátosságait. Apáthy nem vizsgálta. A “hitelpapírok, másként értékpapírok” problémáját részletesen tekintette át Mutschenbacher Viktor, de a fontosabb fajták felsorolása mellett általános definíciót nem adott.48 Nagy Ferenc máig mértékadó kereskedelmi jogi kézikönyvében Savigny nyomán a megtestesítési elemre helyezte a hangsúlyt. Szerinte értékpapír alatt olyan okiratot értünk, melyben tartozás és követelés akképpen van megtestesítve, hogy az elvileg csak a papírban és a papír által létezik. A megtestesítés folytán maga a papír is értékkel bír, értékes.49 Zlinszky Imre Keiner János által átdolgozott magánjogi alapművében az értékpapírokat a bizonytalan alanyú kötelem körében tárgyalta. Fogalom-meghatározása teljesen azonos Apáthyéval.50 Kiss Mór az értékpapír fogalmát Brunner nyomán úgy határozta meg, hogy az valamely követelési jogról kiállított okirat, melynek léte az okirattal elválaszthatatlan összefüggésben van, és a benne foglalt ígéret mint elvont ígéret a kötelezés jogalapjára tekintet nélkül közvetlen kötelezettséget állapít meg. Ebből a meghatározásból Kiss két elemet emelt ki: a jog elválaszthatatlan kapcsolatát az okirattal (ebből eredően a jog átruházásának az okirat átruházásával fennálló kapcsolatát) és az értékpapírba foglalt ígéret absztraktságát.51 Ugyanígy vélekedett Kolosváry Bálint is, aki tankönyvében értékpapíroknak azokat az okiratokat tartotta, melyek valamely követelést olyképpen testesítetek, miszerint az a papíron kívül fenn nem áll és nem érvényesíthető. Kolosváry az értékpapír fogalmán belül a papírba foglalt egyoldalú ígéret kötelemkeletkeztető hatását nevezte kötelmi elemnek, a papír és a jog szoros (dologi) kapcsolatát pedig dologi elemnek. Az értékpapír fogalmára vonatkozó legalaposabb elemzés Magyary Géza nevéhez fűződik. Magyary az értékpapírokat az ún. rendelkező okiratok közé sorolta, mert az azokba foglalt követelés felett csak az okirat átadásának feltétele mellett lehet rendelkezni. Az értékpapírok lényegét pedig abban a célban látta, hogy a hitelezői minőség kizárólag a papír által “bizonyíttassék”.52 Kuncz Ödön az értékpapír lényegét abban látta, hogy az valamely követelés értékesítését (mobilizálását) megkönnyítő instrumentum. Vitatta a megtestesítési elméletet, és lényegében ő is a brunneri fogalmat fogadta el, amikor rögzítette, hogy csak olyan okiratok tartoznak az értékpapír fogalma alá, melyeknél a papír birtoka a jog érvényesítésének előfeltétele.53 Bozóky Géza szerint az értékpapír valamely határozott jog megtestesítésére szolgál, de mindig csak átruházható jogok értékhordozója. Kiállítása egyoldalú, írásbeli alakszerűséget igénylő és közlésre szoruló jogügylet, mely az értékpapírban incorporálódó kötelmet létesít.54 A Brunner által felállított, s a magyar jogtudományban is elfogadott meghatározást Menyhárt Gáspár vitatta. Menyhárt megkülönböztette az értékpapír elhatároló és mibenléti fogalmát. Végeredményben azonban mindkettőt úgy határozta meg, hogy értékpapírok valamely magánjogi tartozásról kiállított okiratok, melyeket a forgalom általában önálló értékül elfogad.

Meghatározásában a hangsúlyt az értékpapír gazdasági jelentőségére helyezte.55

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy azokban a jogrendszerekben, ahol létezik az értékpapír absztrakt, általános fogalma, az uralkodó nézet az értékpapírba foglalt jog érvényesítésének sajátosságából indul ki. Jellemző példa erre a német magánjog, melyben éppen a törvényi szabályozás hiánya nyitotta meg az utat a tudomány előtt egy megfelelő értékpapír-fogalom kimunkálásához, mely szerint az értékpapír olyan okirat, mely egy magánjogot olyanképpen testesít meg, hogy a jog érvényesítéséhez a papír birtoklása szükséges.50 Azt, hogy egy ilyen fogalmat milyen sikerrel lehet kodifíkáció révén törvényben rögzíteni, majd a svájci értékpapírjog áttekintése során láthatjuk meg.

2.2.2. Az értékpapírjog normatív specialitása

Ha egy fennálló jogról okiratot állítanak ki, akkor az okirat – (relatív) tartóssága következtében – feltétlenül bizonyítási funkcióval rendelkezik. Az írásba foglalt akaratnyilatkozat ugyanis későbbi időpontban is rekonstruálható, bizonyítható. Éppen ezért váltak az okiratok a polgári per klasszikus bizonyítási eszközeivé. Bizonyító hatásuk pedig onnan ered, hogy az idő múlásával romló emberi emlékezetet kisegítve az okirat egyértelmű tartalma relatíve időtlenül a helyesség és teljesség vélelmét alapozza meg, melynek erőssége a formához kapcsolódó bizonyító erő függvénye.57

A helyesség és teljesség eljárási jelentőségű vélelméhez anyagi jogi hatás is csatlakozhat. Így a teljesítésről kiállított nyugta nemcsak annak bizonyítására szolgálhat, hogy az adós teljesítésével a kötelem megszűnt, hanem további anyagi jogi funkcióval is rendelkezhet a harmadik személynek történő teljesítés kötelemmegszüntető hatásának lehetősége körében. Harmadik személy teljesítést akkor fogadhat el, ha erre jogosult. A hatályos Ptk. 284. § (3) bekezdése szerint azt, aki a jogosult aláírásával ellátott nyugtát mutat fel, a teljesítés elfogadására jogosított személynek kell tekinteni, ha ezt felismerhető körülmény kétségessé nem teszi. Az adós tehát szabadul kötelezettsége alól, ha a nyugta felmutatójának teljesít. A nyugtának tehát ebben az esetben nemcsak bizonyítási, hanem felszabadító (liberációs) hatása is van. Vagy a másik oldalról nézve azt mondhatjuk, hogy az okiratnak ebben az esetben igazoló (legitimációs) hatása van.58

A fenti példában a nyugtát felmutató személy hitelezői legitimációja az adós érdekét védi. Ugyanilyen hatás váltható ki azonban a hitelező érdekében is. Ez történik akkor, ha egy követelésről kiállított okirat nemcsak bizonyítja a követelést, hanem vélelmet alapít meg a követelés fennállása mellett. A vélelem következtében már nem a hitelező köteles bizonyítani jogosultságát, hanem vele szemben az adós lesz kénytelen azt bizonyítani, hogy nem az okirat által igazolt személy a jogosult. Ilyen hatása van a telekkönyvi bejegyzésnek is. Az ingatlan-nyilvántartás hitelesen tanúsítja a feltüntetett adatokat, továbbá a bejegyzett jogok és tények fennállását, így pl. egy bejegyzett jelzálogjogot. Ha erről a jelzálogjogról a felek okiratot (jelzáloglevelet) állítanak ki, úgy lehetővé válik, hogy a jogosultság vélelme ne egy nyilvántartásba történő bejegyzéshez, hanem az okirat birtokához kapcsolódjon.

A kizárólag legitimációs hatással rendelkező okirat azonban azt a veszélyt hordja magában, hogy az adós az egyébként materiális értelemben – azaz az általános szabályok szerint – nem jogosult okiratbirtokosnak teljesít. Ilyenkor a valódi hitelező jogszerűen követelné másodszor is a teljesítést. Kézenfekvő megoldásként ezért mindkét fél érdekében az kínálkozik, ha kikötjük, hogy a követelést csak az érvényesítheti, aki az okiratot bemutatja [vö. Pút. 338/A. § (1)]. Elvkor a jog érvényesítése az okirat birtokától függ. Ezt a hatást, funkciót nevezzük értékpapírhatásnak, s általában az ilyen hatással rendelkező okiratokat értékpapírnak.

A jog okiratba foglalásával egy további hatás is elérhető. Az okirattal nemcsak a benne foglalt jog érvényesítése, hanem átruházása is Összeköthető, ez pedig nagyban növelheti a jog forgalomképességét.59 Egy követelésről kiállított okirat átruházása esetén magától vetődik fel a kérdés, hogy mi történik az okirattal a követelés átruházását követően. Mivel az okirat ingó dolog, ezért annak egyidejű átruházása (Ptk. 117. §) jöhet szóba. Azokban az esetekben, amikor az okiratnak az átruházást követően is van jogi funkciója, helytelen volna lehetővé tenni a jog és okirat jogi sorsának elválását.

Az okirat forgalomképességet növelő hatást akkor fejt ki, ha megtestesíti a jogot. Így például a bemutató által érvényesíthető (bemutatóra szóló) értékpapírok, melyeket az ingó dolgok átruházására vonatkozó szabályok szerint kell átruházni. Forgalomképességük azonban erősebb az ingó dolgokénál, mert megszerzőjük tulajdonossá lesz akkor is, ha az átruházó nem volt tulajdonos (Ptk. 119. §). Hasonló elvek érvényesülhetnek, ha a jogosultat az okirat megnevezi. Ennek az a feltétele, hogy a törvény megfelelő átruházási módot biztosítson, mint például a forgatmánnyal történő átruházást.

Az értékpapír a jogélet, jogtechnika találmánya, melynek révén sikerült a magánjogi igényeket mobilizálni. Nem egyik napról a másikra fedezték fel, s feltalálása nem is köthető konkrét személy nevéhez; a kereskedelmi forgalom fejlesztette ki, igényei szerint. Kialakulását mégis úgy jellemezhetjük, mint a kereskedelmi jogi ráció diadalát az általános magánjog nehézkessége felett. Az értékpapír fogalmának meghatározásához ezért elsőként azokat az általános magánjogi viszonyokat kell felelevenítenünk, melyek szükségessé tették és teszik a követelések okiratba foglalását.

A követelések az általános magánjogban (polgári jogban) engedmény (Ptk. 328. és kk. §§) útján ruházhatók át. Az engedmény a kötelem alanyi módosulása, melynek során a hitelezői pozícióban jogutódlás megy végbe.60 Az engedmény az engedményező és az engedményes szerződése. Mivel az engedményhez az adós hozzájárulása nem szükséges, gondoskodni kell a jóhiszemű adós védelméről.61 A kötelemben az adós kötelezettsége alól csak akkor mentesül, ha a(z igazi) hitelezőnek teljesít. Mivel az engedmény egy a régi és új hitelező közötti szerződés, ezért fennáll annak a veszélye, hogy az adós nem tudva az engedményezés megtörténtéről, “rossz” hitelezőnek teljesít. Az ezzel összefüggő hátrányokkal szemben nyújt védelmet a 328. § (3) bekezdése, mely szerint az engedményezésről a kötelezettet értesíteni kell, illetve a kötelezett az értesítésig jogosult az engedményezőnek teljesíteni.

A kötelmi jog tehát védi az adóst olyan esetben, mikor engedmény miatt nem ismerheti a követelés új jogosultját. A követelés szerződéses átruházásával elérhető eredmény azonban más okok miatt is gyengül. A kötelezett ugyanis az engedményessel szemben érvényesítheti azokat a kifogásokat és beszámíthatja azokat az ellenköveteléseket is, amelyek az engedményezővel szemben az értesítéskor már fennállt jogalapon keletkeztek [329. § (3)]. Az adós számára tehát rendelkezésre állnak a az első hitelezőhöz fűződő jogviszonyából emelhető kifogások is. Az engedmények növekvő számával a követelés egyre bizonytalanabb lesz, a követelés jogosultjának pozíciója rosszabbodik. Minden új engedményes kénytelen tűrni azoknak a kifogásoknak az érvényesítését, melyek kötelmi jogi elődjei jogviszonyából erednek. A követelés többszörös engedményezése esetén a jogosult (utolsó engedményes) legitimációjához a hozzá vezető engedmények érvényességére is szükség van. Ha az engedmény-lánc megtörik, oda a legitimáció.

Ezek – a magánforgalom számára amúgy jelentéktelen – hátrányok történetileg nézve a kereskedelmi forgalomban elviselhetetlen korlátként jelentkeztek. Ezért született meg az igény, hogy a követelések forgalmát a kereskedelmi forgalomban valamilyen módon megkönnyítsék. Ezt úgy lehetett elérni, ha a követeléseket is a dolgokra vonatkozó szabályok szerint ruházták át. Ennek eléréséhez pedig – megfelelő szintű okirati kultúra esetén – a követelések írásba foglalása bizonyult megfelelő eszköznek.

A követelés írásba foglalása a forgalom biztonságát szolgálja. Ha egy követelést a felek okiratba foglalnak, ez úgy védi a jogosult érdekeit, hogy eközben az adósi pozíció sem rosszabbodik méltánytalanul. Az okiratba foglalással ugyanis a jog “eldologiasítható” azaz lehetővé válik, hogy az az engedménytől eltérő szabályok, nevezetesen az okirattal való rendelkezés útján legyen átruházható. Mind az adós, mind a hitelező oldalán az okirat birtokához köthető a jogosultság igazolása, a legitimáció. Az adós érdekében előírható, hogy az csak annak köteles teljesíteni, aki az okiratot bemutatja. A legnagyobb előnyöket az okiratba foglalás az okirat megszerzőjének, a jogosultnak nyújthatja: nem lesz többé szükség a Ptk. 328. § (3) bekezdésének védelmére. A követelés megszerzője biztosan tudhatja, hogy mindaddig, amíg az okiratot birtokolja, az adós egy harmadik személynek történő teljesítéssel magát a kötelemből nem szabadíthatja fel. Másrészt a felelősség írásbeli meghatározásával a jogosult védelmet nyerhet az adós kifogásaival szemben is. A követelések írásba foglalásának jogi technikájával tehát a jogosult védelme lényegesen javítható, a forgalomképesség növelhető.

Az értékpapírban jog és okirat válik egységgé, így az értékpapír egyszerre kötelmi és dologi jogi szabályok vonzáspontja. Az okiratba foglalt jog és a jogot megtestesítő okiratra vonatkozó kötelmi és dologi szabályok kiegészíthetik egymást, de ellentétben is állhatnak egymással. Ez különösen arra a kérdésre nézve igaz, hogy az értékpapírt vajon milyen szabályok alapján kell (lehet) átruházni.

Az értékpapírok esetén tehát egy követelés (jog) igen különleges módon kötődik össze egy egyébként értéktelen papírral (dologgal). Jog és okirat kapcsolatában különbséget kell tennünk az okiraton fennálló tulajdonjog és az okirat tartalma, az okiratba foglalt követelés között. Tipikusnak azt a helyzetet tekintjük, mikor az okirat tulajdonosa és a követelés hitelezője ugyanazon személy. Előfordulhat természetesen a tulajdonosi és a hitelezői szerep elválása is, de az eltérő természetű jogok átruházása más szabályok alapján történik: a követelésé a Ptk. 328. és kk. §§ (engedmény), a tulajdonjogé a 117. § (átruházás) alapján. El kell tehát dönteni, hogy a kötelmi vagy a dologi szabályok élvezzenek-e előnyt. A két lehetséges megoldás: a) mindkét jog átruházása megtörténik az okirat átruházásával, az okiratból származó jog követi az okiraton fennálló jogot (dologi jogi megoldás); b) jogszabály azonban rendelkezhet úgy is, hogy az okiratba foglalt jog jogosultja mindig megszerzi az okirat tulajdonjogát is. Az átruházás az engedményezés szabályai szerint történhet, az okiraton fennálló jog követi az okiratba foglalt jogot.

Mindebből a vizsgálandó kérdések szempontjából azon (fent leírt) bizonytalan jogi helyzet felszámolásának követelményét kell kiemelnünk, mely a forgalomban a – mindenfajta publicitástól és átláthatóságtól (már ami a jog jogosultját, mértékét és állapotát illeti) mentes – megtestesítetlen (közvetlen testi tárgy nélküli) jogok (követelések) tekintetében felmerül. Elég, ha csak az engedményes kényelmeden helyzetére gondolunk.

E bizonytalanság áthidalásának egyik legjobb eszköze az értékpapír, azaz a jog megtestesítése, melynek során az okiratba foglalt, eldologiasult követelés sokkal nagyobb jogbiztonságot eredményez: a forgalom hagyatkozhat az okirat tartalmára. Sőt, az okiratba foglalás révén a nem jogosulttól történő jóhiszemű jogszerzés elismerése is lehetővé válik. Az okirat mint tapasztalható tárgy alkalmas arra, hogy a felette gyakorolt birtok, illetve tartalma révén olyan forgalomvédelmi hatások érvényesüljenek, melyek követelések esetében kizártak, mivel ez utóbbiak pusztán szellemi jelenségekként léteznek.62

A forgalom biztonságának növelése alapvetően a forgalomképességet fokozza, hiszen az értékpapírok megszerzőjének nem kell jogelődjeit és azok jogszerzését vizsgálnia; jogi pozíciójának felmérése tekintetében bátran hagyatkozhat az okirat tartalmára. Ennek a hatásnak különösen a forgalmazásra szánt, tömegesen kibocsátott értékpapírok esetében van jelentősége, melyek esetében a forgalmazás költségei is lényegesen csökkennek az okiratba foglalás által. Az már egy más kérdés, hogy a klasszikus értékpapírok által elért effektív tranzakciós megtakarítás a modern informatikai eszközök nyújtotta lehetőségek mellett jelentősen relativizálódott, s ez éppen az okirati elem (ezzel együtt a hagyományos értékpapírfunkciók) hanyatlását idézte elő (lásd a 2.3). Ettől függetlenül kétségtelen, hogy a követelések értékpapírba foglalásának elsődleges célja egyrészt a jogbiztonság növelése, másrészt a célszerűség mint a gazdasági hatékonyság eszköze.

Röviden utalnunk kell ezzel összefüggésben arra is, hogy az értékpapírjognak is a privátautonómia képezi a fundamentumát. A szerződési jogának szabályai – a követelések eldologiasulása ellenére – nem veszítik el a jelentőségüket az értékpapírjogban sem, bár a jogbiztonság célja érdekében néhol korlátozásra kerültek. Az értékpapír kiállítása, átruházása mindig a felek jogügyleti akaratán alapul. Mindaddig, amíg a törvény nem határozza meg a speciális jogszerzés feltételeit, a tudományra hárul a feladat, hogy a kérdést az általános magánjogi dogmatika fényében megválaszolja.63

A könnyebb forgalmazásnak, a megnövelt jogbiztonságnak azonban nemcsak pozitív következményei vannak. Ha megnézzük az érem másik oldalát, azt látjuk, hogy a sajátos értékpapír-joghatások sokszor olyan “jogszerző” javára is érvényesülnek, aki egyébként erre nem volna érdemes. A bemutatóra szóló értékpapír esetében a birtokhoz fűződő formális igazoló hatás a tolvajt is védi. Persze ez nem jelenti azt, hogy a valós jogosult ne tudná érvényesíteni jogát a tolvajjal szemben, de ez esetben azok a jogelvek, melyek a jogosult követelésének értékpapírba foglalását egyáltalán lehetővé tették, s ezáltal kedvezőbb helyzetet teremtettek, most a bizonyítási teher megfordításával éppen a jogosult ellen hatnak. Ha jói belegondolunk, az nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint az egyéni felelősség átlagosnál szigorúbb formáját. A jogosult követelését a dologi jog szabályai szerint tudja átruházni, pozíciója ennyiben sokkal kedvezőbb az engedményesénél, de egyben az okirat megőrzése, kezelése, érvényesítése tekintetében rendkívüli gondosságra is köteles: ha értékpapírját jogosulatlanul eltulajdonítják, adósa a materiális értelemben jogosulatlan, de a papír birtoka által igazolt harmadik személynek jogszerűen fog teljesíteni, ezáltal szabadul a kötelemből.

A fentiekből az következik, hogy az értékpapírjog rendelkezik egyfajta “normatív specialitással”64 melyre a jogalkotás során hagyatkozni lehet. Az anyagi értékpapírjog megfogalmazása során tehát abból kell kiindulni, hogy meghatározott normatív célok, mint a jogbiztonság és forgalomkönnyítés érdekében a jog sajátos technikák segítségével kerül írásbafoglalásra, hogy ennek révén a dologi jogi szabályok (különösen a jóhiszemű szerzés szabályainak) alkalmazása, és speciális legitimációs hatás legyen elérhető.

Az egyes értékpapírok esetében a megtestesítési funkción mint azt értékpapírok általános (közös) sajátosságán túl, egyéb funkciókat is megkülönböztethetünk. Így a transzport, garancia és legitimációs funkciót. Kodifíkációs szempontból ezek a funkciók azért sajátosak, mert nem fedezhetők fel valamennyi értékpapírnál. Az értékpapírjog lényege ugyanis, hogy az olyan jogintézmények absztrakciója, melyek a sajátos jog – okirat kapcsolaton mint alapvető értékpapír-tulajdonságon túl egyedi szabályokat megfogalmazó, egyedi jogi szabályozás alatt állnak.

Roth álláspontja szerint a kereskedelmi jog sajátos elvei (bizalomvédelem, forgalom biztonsága, nyilvánosság, egyedi felelősség) az értékpapírjogban is érvényesülnek.65 Ennek a megközelítésnek az az alapvető önellentmondása, hogy az értékpapírok kiállítása és elfogadása nem korlátozódik a kereskedelmi (vállalati) jog alanyaira. Sőt a fogyasztói ügyletek tekintetében az értékpapírokkal történő fizetés (helyetti adás) külön jogalkotói figyelmet érdemel.66 Ezen a területen a kereskedelmi jogot elismerő európai jogrendszerekben a kereskedelmi jogi elveknek az egyszerű magánosokra történő kiterjesztését figyelhetjük meg a sajátos értékpapírjogi szabályoknak köszönhetően. Mindez a magánjog további hasadásához vezet annyiban, amennyiben az általános magánjogi engedményes és pl. a váltóhitelező jogállása egymástól (jelentősen) különbözik. Ezt a magánjogi egyenlőtlenséget nehéz volna az általános magánjogi elvek alapján megmagyarázni. Ellenkező oldalról nézve azonban még veszélyesebb lenne az értékpapír speciális joghatásait egyfajta magánjogi egyenlőség zászlaja alatt általános érvénnyel korlátozni. Megoldásra azonban szükség van. Megfontolandó ezért Bydlinsky javaslata, aki egyrészt a váltóképesség elfeledett korlátozásának gondolatát élesztette fel. Nézete szerint értelmes megoldást jelenthetne, ha a váltóképességet a törvény korlátozná, s nemcsak a kereskedőkre, hanem mindazokra, akik iskolázottságuk vagy tapasztalatuk révén képesek a sajátos váltójogi szabályok alkalmazására.67 Amíg a tapasztalt kereskedőnek előnyt jelent, hogy egyetlen aláírással különleges kötelezettséget alapíthat, addig ugyanez a körülmény a tapasztalatlan civilre nézve számtalan veszélyt rejt. A fenti dilemmát a modern civiljogi dogmatikába legjobban illeszkedő módon úgy lehetne feloldani, ha a fogyasztóval szembenálló vállalkozót törvény által köteleznénk az általa kiállítatott értékpapírból eredő joghatásokról való átfogó tájékoztatásra. Ez a megoldás annyiban mindenképpen megfelelne a magánjogi egyenlőség kívánalmának, hogy a információkat az információszerzést befolyásoló jogi és gazdasági hatalomtól függetlenül “egyenlően osztaná el” a felek között.

2.3. A fizikai anyagtalanodás hatása a klasszikus értékpapírjogra68

Az értékpapírjog normatív sajátosságainak teljes körű feltárását jelentősen befolyásolják a tőkepiac jogában az utóbbi évtizedekben tapasztalt változások. Tőkepiaci papírok alatt a nagy tömegben, sorozatban kiállított pénz-, illetve tagsági papírokat értjük, mint elsősorban a részvények, kötvények, befektetési jegyek. A német szakirodalomban ezeket a papírokat az Effekten, az USA-ában az investment securities kifejezéssel jelölik. Legtalálóbb az olasz titoli di massa terminológia, de ilyen a svájci Massenpapiere elnevezés is. Klasszikus értelemben ezek a tőkepiaci papírok is értékpapírok. Az értéket képviselő pénzkövetelés vagy tagsági jog az okiratba foglalás által eldologiasul: átadás útján lesz átruházható, a jóhiszemű szerzés szabályai szerint “nem jogosulttól” is megszerezhető. A mobilizációs funkció, azaz a könnyű átruházhatóság talán egyetlen értékpapírcsoport számára sem olyan fontos, mint a tömegpapírok esetében. Ez tette lehetővé a tőkepiaci papírokkal történő kereskedés kialakulását, önálló piacuk, az értéktőzsde létrejöttét. Nem túlzás azt állítani, hogy ezek az értékpapírok a kapitalizmus jogtechnikai bázisát képezik, hiszen lehetővé tették a gazdaság finanszírozását és ezáltal a termelőerők magántulajdonba kerülését. Az értékpapírok ezen csoportjának XX. századi fejlődését egy paradoxon jellemzi. Amekkora jelentősége volt a követelések írásbafoglalásának az értékpapírok kialakulása és a gazdasági fejlődés szempontjából, éppen annyira gátolta és gátolja az okirati elem az intézmény fejlődését a modern tőkepiaci viszonyok között az informatikai forradalom után.

Az értékpapírok okirati jellegének válságát nem jogtechnikai, hanem gyakorlati okok váltották ki. Éppen a jogintézmény sikere okozta azt a válságot, amit az amerikaiak paperwork crunch-nek, vagy paperwork crisisnek neveztek. Ebből már sejthetjük a válság okait is: értékpapír-özönről, vagy helyesebben értékpapírözönről van szó.69 A jelenség következményei katasztrofálisak voltak. Gondoljunk a hatalmas nyomdaköltségekre, a megsemmisítési eljárások költségeire, az őrzési kezelési költségekre vagy a drága személyzet bérére. Nem túlzás a katasztrófa kifejezés sem, hiszen az értékpapírözön hatására zavarok támadtak az értékpapírpiacok működésében. 1968. decemberében a new yorki tőzsdén 4,4 milliárd $ értékben teljesítettek adásvételi szerződéseket késedelmesen, kizárólag technikai okok miatt. 1987. október 19-én – hétfőn – ugyanitt több mint 1,3 milliárd $ vételi megbízást nem lehetett teljesíteni hasonló okokból. Valamit kétségtelenül tenni keltett. A 70-es években ezért valamennyi érintett országban és különösen az USA-ban reformtörekvések indultak meg. Megoldásnak az immobilizáció és a dematerializáció kínálkozott. A értékpapírok papírtalanodásáig vezető út fázisai a következőképpen foglalhatók össze.

A) Előzményként az ún. nagypapírok, azaz egycímletű, nagy névértékű értékpapírok kiállítását említhetjük. Ez kétségtelenül költségcsökkentéssel járt együtt, de nem kedvezett a társaság tagjainak, akik részesedésüket könnyen forgalmazhatóvá szerették volna tenni.

B) Nemzetközileg is igen elterjedt a dematerializáció első valódi lépcsőfokának tekinthető gyűjteményes megőrzés. Ennek a módszernek a legfontosabb jellemzője, hogy az értékpapírok ugyan léteznek fizikailag és jogilag, de azokat központilag őrzik. A gyűjteményes megőrzés alapjait a 20-as évek Németországában gyakorló bankárok fejlesztették ki védekezésül a hatalmas infláció ellen, majd a készpénz nélküli fizetési forgalom technikájával kombinálva nyert szabályozást az 1937. évi Depotgesetz-ben. Innen terjedt át más európai országok: Ausztria, Franciaország, Belgium, Svájc stb. jogába. A német módszertől független, mégis azonos jellegű fejlődés volt tapasztalható az USA-ban, Kanadában, Mexikóban és Japánban.

A gyűjteményes megőrzés lényege az alábbiak szerint foglalható össze. A tulajdonos szabadon választhat a gyűjteményes és a speciális megőrzés között. Döntésében elsősorban a gyűjteményes őrzés alacsonyabb költségei motiválják. Az őrzést általában központi gyűjteményekben végzik. Ez lehet hatóságilag ellenőrzött intézmények (pl. Németországban hat értékpapír-gyűjtő bank) vagy független magánintézmények mint Svájcban. A központi gyűjtőhelyeknél letevő kizárólag pénzintézet vagy ügynök lehet. Az ügyfél átadja a papírokat ügynökének (banknak), aki azt a központi gyűjtőhelyen helyezi el. Legitimáló hatása nem az okirat birtokának, hanem másnak, pl. letéti igazolásnak van. Itt a papírokat nem sorszám, hanem fajta és kibocsátó szerint tartják nyilván. A letevő részesedését alapvetően részvényszám és névérték szerint tartják nyilván. Ennek az a következménye, hogy a papírokon fennálló tulajdonjog megszűnik, s helyére a megfelelő fajtájú gyűjteményben résztulajdon lép. A tulajdoni illetőség átruházása a giroforgalomnak megfelelően átkönyveléssel történik.

C) A papírtalanodás következő fokozata az ún. gyűjtőokiratok vagy globálokiratok kiállítása. Ez a módszer már az egyes értékpapírok fizikai kiállításának mellőzését jelenti. Helyettük egyeden gyűjtőokiratot állítanak ki. A kisdarabok kiállításának mellőzése történhet ideiglenesen, határozott időre szólóan vagy véglegesen, ennek megfelelően a gyűjtőokiratok számos fajtája létezik.

D) A tartós gyűjtőokiratoktól már csak egy lépés a teljes dematerializáció, azaz olyan rendszer megvalósítása, ahol az egyes “értékek” írásba foglalása egyáltalán nem történt meg; az értékpapír csak értékpapírszámla-követelés formájában létezik. A német terminológia ezeket a papírtalan értékpapírokat értékjognak (Wertrecbt) nevezi. Az értékjogok tanát Georg Opicz a negyvenes évek elején fejtette ki. Meghatározása szerint értékjogok alatt a kereskedelmi forgalom tárgyát képező okiratba nem foglalt jogokat kell érteni, melyek egyenértékűek ugyanazon jog papírba foglalt változatával. Az értékjogok legfontosabb rendszerei ma az USA-ban és Franciaországban találhatók.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az értékjog kifejezés pontatlan. Az értékpapír szóösszetételben az érték előtag jelölte a papír értékét meghatározó, megtestesített követelést, míg a papír értelemszerűen a dolgot, melyben az megtestesítésre került. Az értékjog kifejezés tehát szükségtelen ismétlést tartalmaz, hiszen itt a “jog” és “érték” kifejezések ugyanazt jelölik. Dematerializáció esetében a papírtalanítást a modern technika, azaz a számítógépes adatrögzítés tette lehetővé. Ezért inkább az értékadat kifejezést kellene elfogadni az értékjog kifejezés helyett, mely a jog különleges rögzítésének módjára utal.

Észre kell vennünk azt is, hogy a dematerializált rendszer lényegében azonos a gyűjteményes megőrzés rendszerévei. A nyilvántartást egy központi értéktár végzi; a köztes bank (ügynök) az értéktárnál rendelkezik számlával; nincs értékpapír-specifikáció, csak kibocsátó és mennyiség szerinti nyilvántartás; az illetőségek átruházása átkönyveléssel történik; a tagsági és követelési jogok érvényesítésére speciális szabályok vonatkoznak.

Ez a hasonlóság azt is elárulja, hogy a fenti folyamatban jogi szempontból a döntő lépést nem a papírtalanítás jelenti, hanem a gyűjteményes giromegőrzés, függetlenül a nyilvántartott értékek formájától. Ez a következtetés még kevésbé tűnik meglepőnek, ha végiggondoljuk, hogy a fenti folyamatban hol találkozunk először az értékpapírok funkcionális megváltozásával. A papír birtoka általi legitimáció és az átadás jelentősége már a gyűjteményes megőrzés kialakulásával megszűnt. A papír tényleges kiállításának elmaradás nem más, mint ennek a funkcionális veszteségnek a formális megerősítése.

Az immobilizáció és dematerializáció röviden összefoglalt jelenségei kétségkívül az értékpapírjogi dogmatika forradalmi változását sejtetik, melyre az, új magánjogi törvénykönyv megalkotásakor is figyelemmel kell lenni. Az értékpapírjog a tőkepiaci papírok vonatkozásában jelentős funkcióveszteséget könyvelhet el. Szabályai ezen a területen háttérbe szorultak, s átadták a helyet speciális bankjogi formuláknak. Kérdéses, hogy ez a folyamat mennyiben hat ki az értékpapír klasszikus fogalmára. Nyilvánvaló, hogy olyan definíciót kell kidolgozni, ami az individuális papírokon túl a modern értékjogokat is átfogja, s a bemutatás és birtok kategóriáit nem kizárólagosan alkalmazza. A Ptk. 338/A. §-a azt a megoldást választotta, hogy az okirat mellett az adat kategóriáját is az értékpapír genusaként említi. Észre kell azonban vennünk, hogy a dematerializáció szempontjából nem csak a jog rögzítésének eszközrendszerén van a hangsúly, sokkal inkább a legitimáció és a papír birtoka közötti szoros kapcsolat megszűnésén.

Ki kell azonban hangsúlyozni, hogy az elmúlt évtized informatikai forradalma következtében az egész magánjogi intézményrendszer átdolgozására szükség van. A dematerializáció ugyanazon technikai fejlődés eredménye, melynek következtében az elektronikus kereskedelem, az elektronikus okiratok, a digitális aláírás jelenségeivel is szembesülünk. Ez a kérdés pedig már az egész magánjogi dogmatikára kiható válaszokat igényel.

Kodifikációs szempontból pedig azt az eddig elfelejtett lényeges körülményt kell figyelemre méltatnunk, hogy a modern értékpapír-letéti rendszerekben az értékpapírok lényegét adó megtestesítési elem enyészik el. A birtokot mint a legitimáció korábbi külső forrását felváltja a (az elektronikus) nyilvántartás. A dologból adat lesz. Ez a jelenség azt jelenti tehát, hogy a klasszikus értékpapírjogi dogmatika alaptételei a demateríalizált értékpapír-rendszerekben nem tarthatók fenn. A dologi jog (birtok és tulajdonjog) szabályainak a követelések tekintetében való alkalmazhatósága ebben a rendszerben már értelmeden célkitűzés volna. A modern értékpapír-letéti rendszerben kibocsátott és kezelt értékpapírok ennyiben nem tekinthetőek értékpapírnak. Helytelen tehát az a törekvés, mely a kizárólag értékpapírszámlán rögzített, okirati formában meg nem testesülő értékpapírszerű jelenségeket “dematerializált értékpapírnak” nevezi, hiszen a funkcióvesztés oka nem az adatrögzítés módjában (tinta helyett mágnes), hanem a legitimáció módosult eszközrendszerében van. A dematerializált értékpapír kifejezés egyébként is anakronizmus, mert valami, ami “-papír”, nem lehet anyagtalan.

Mindebből az következik, hogy az értékpapírjog modern jelenségeinek problémáját nem lehet egyszerűen azáltal feloldani, hogy az információrögzítés újszerű technikájának megfelelően az értékpapírt okiratként vagy adatként határozzuk meg, miként ezt a hatályos Ptk. 338/A. § (1) bekezdése teszi. Ez a megoldás egyébként azért sem helyes, mert a klasszikus értékpapír-fogalomban az érték a megtestesített, értékkel bíró kifejezést, a papír pedig az információhordozó testi tárgyat jelezte. Ebből logikusan az következik, hogy a számítógépes nyilvántartásban rögzített követelési jogokat “értékadatnak” kellene hívni. Az értékadatok természetüknél fogva nem dolgok, ezért nem is illeszthetők az értékpapírjogi dogmatika rendszerébe. Sem kiállításuk, sem átruházásuk, sem megszűnésük nem ragadható meg a hagyományos értékpapírjog eszköztárával. Az értékadatok önálló szabályozást igényelnek. Természetesen az értékadatokra irányadó szabályoknak az értékpapírjogi szabályokra kell épülniük, így azok az értékadatokra is irányadóak lehetnek, hacsak ez utóbbiak sajátos természetéből más nem következik. Innen aztán tényleg önmagától kínálkozik a felvetés, hogy az értékadatok szabályait az értékpapírok szabályai után helyezzük el, s azok csak annyiban kerüljenek megfogalmazásra, amennyiben az értékpapírokétól eltérő tartalmúak. Egyebekben az értékadatokra is az értékpapírok szabályai legyenek irányadók. Ezen a ponton egyébként a polgári törvénykönyv konkurálni fog az Épt.-vel, ezt azonban a szabályozás egységessége miatt fel kell vállalni.

(A tanulmány második részét a következő számban közöljük.)

JEGYZETEK

* A szerző ügyvéd (Cerha, Hempel & Spiegelfeld), a Pécsi Tudományegyetem Polgári Jogi Tanszékének adjunktusa. A tanulmány az OTKA F 030971. számú pályázat támogatásával készült.

1 Vékás: Indító tézisek a polgári jog átfogó reformjához, Polgári jogi kodi-fikáció 1999/2. 3. kk. 1.

2 Uo.

3 Eörsi Gy.-Kemenes B.-Sárándi I.-Világhy M.: Kötelmi jog, Különös rész. Egységes jegyzet (Budapest, 1991) [11. változatlan kiadás (sic!)] 241. 1.

4 Uo.

5 Indruch, R.: Der Übergang zur sozialen Marktwirtschaft in den Ländern des ehemaligen RGW am Beispiel der CSFR und Ungarn (Konstanz 1994).

6 Vö. Kreile, M.: Die Europäische Gemeinschaft und der Umbruch in Osteuropa; in: Kreile, M. (szerk.): Europa 1992: Konzeptionen, Strategien, Auswirkungen (Baden-Baden 1991) 171. k. 1.

7 Vö. http: //europa.eu.int/comm/dg06/publi/peco/hungary/summary/sum_ de.htm Lage und Aussichten der Landwittschaft in den mittel- und osteuropäischen Ländern. Ungarn..

8 Vö. Bydlinski F.-Mayer-Maly, T.-Pichler, J. W.: Renaissance de Idee der Kodifikation. Das Neue Niederländische Bürgerliche Gesetzbuch 1992 (Wien/Köln/Weimar 1991),

9 További hivatkozások helyett Eörsi, Gy.: Comparative Civil (Private) Law (Budapest, 1979) 99. és 203. kk. 1.

10 Harmathy, A.: Zivilgesetzgebung in Mittel- und Osteuropa, ZeuP 1998, 555.1.

11 Vö. Großfeld, B.: Vom Beitrag der Rechtsvergleichung zum deutschen Recht, AcP 184 (1984), 291. 1.

12 Harmathy: 558.

13 Lásd Säcker, F-J.: Rechtliche Rahmenbedingungen für das Funktionieren marktwirtschaftlicher Ordnungen; in: Seiffert, W. (szerk.): Wirtschafts-und Gesellschaftsrecht Osteuropas im Zeichen des Übergangs zur Marktwirtschaft (München 1992), 7. k. 1.

14 Miképpen a kérdés ebbe az irány eldőlni látszik. Vö.: Vékás: 2.1.

15 Treber, J.: Der Kaufmann als Rechtsbegriff im Handies- und Verbraucherrecht, AcP 199 (1999), 540. I.

16 Treber: 538.1.

17 Vö. pl. Bucher, E.: Der Gegensatz von Zivilrecht und Handelsrecht; in: FS Meier-Hayoz (Bern 1972) 1. kk. I.

18 Harmathy: 561. i.

19 Felesleges hivatkozások helyett Vékás: Szükség van-e kereskedelmi magánjogra, MJ 1998/12 705. kk. 1.; Mülhr-Freienfels, W.: Zur “Selbständigkeit” des Handelsrechts in FS von Cammerer (1978) 583. kk. 1.

20 Lásd Bydlinsky úttörő kísérletét a teljes magánjogi anyag összefoglalására. Bydlinsky, F.: Grundzüge des Privatrechts (Wien 1994).

21 Bydlinsky: 445. k. 1.

22 Uo.

23 Összefoglalóan, hivatkozásokkal lásd Treher: 586. kk. 1.

24 Treher: 584. 1.

25 Szécsényi L.: Értékpapírjog (Budapest/Pécs 1999) 32. kk. 1.

26 Eichler H.: System der Wertpapiere (Karlsruhe 1969) 13. k. 1.

27 Savigny: F. K. von: Das Obligationsrecht als Teil des heutigen Römischen Rechts, II. Band, (Berlin 1853) 93. kk. 1.

28 Uo., 95.1.

29 Uo., 95. k. 1. Savigny megemlíti, hogy a tulajdon és a kötelem fent kifejtett különbsége már a jusztiniánuszí törvénykönyvekben is megtalálható volt. Bizonyítékul Gaiust (Gaius Lib. § 38, 39) és Ulpianust [O. 25. § 2 de usufr. (7.1)] idézi.

30 Uo., 99.1.

31 Thöl, Heinrich: Das Handelsrecht5, I. Band 2. Abtheilung. Leipzig 1876, 39. k. 1.

32 Uo.

33 Thöl: 44. kk. 1.

34 Brunner, Heinrich: Die Werthpapiere; in: Handbuch des deutschen Handels-, See- und Wechselrechts (Herausg. W. Endemann), Leipzig 1882, 140. kk. 1.

35 Uo., 143.1.

36 Brunner: 146. 1.

37 Brunner: 147. 1.

38 Gierke, Otto von: Deutsches Privatrecht, II Band Sachenrecht, Lepzig 1905, 103. és. kk. 1.

39 Gierke: 104. 1.

40 Gierke: 104. k. l.

41 Gierh: 105. l.

42 Gierke: 107. l.

43 Gierke: 108. l.

44 Ulmer, E.: Das Recht der Wertpapiere (Stuttgart-Berlin, 1938) 16. és kk. l.

45 Jacobi, E.: Die Wertpapiere im Bürgerlichen Recht des Deutschen Reiches (Jena 1901) 1. és kk. l.

46 Wenczel G.: A magyar magánjog rendszere, Budapest 1874, 187. és kk. l.

47 Apáthy I.: Kereskedelmi jog, Budapest 1876, 510. és kk. l.

48 Mutschenbacher V.: A kereskedelmi jogtudomány elemei, Pécs 1884, 279. és kk. l.

49 Nagy F.: A magyar kereskedelmi jog II, Budapest 1909, 85. és kk. l.

50 Zlinszky I. [Reiner J..: A magyar magánjog mai érvényében, Budapest 1897, 496. és kk. l.

51 Kiss M. in Magyar magánjog (szerk.: Fodor Ármin), Budapest 1898, 331. és kk. l.

52 Magyary G.: Értékpapírok a polgári törvénykönyv tervezetében, in Ösz-szegyűjtött dolgozatok II, Budapest 1942, 592. és kk. l.

53 Kolosváry B.: A magyar magánjog tankönyve II, Budapest 1911, 163. és kk. l.

54 Bozóky G.: Magyar kereskedelmi jog, Budapest 1929, 114. es kk. l.

55 Menyhárt G.: Adalékok az értékpapír fogalmához, Szeged 1935 (Különnyomat a Polner-emlékkönyvből).

56 Vö. pl. Zöllner, W.: Wertpapierrecht (München 1982) 1. és 15. l.; Roth, G. H. : Grundriß des österreichischen Wertpapierrechts (Wien 1999) 12. k. 1.

57 Richardi, R.: Wertpapierrecht (Heidelberg 1987) 3. 1.

58 Uo. 4. i.

59 Uo. 5. l.

60 Vö. Szladits K.: A magyar magánjog vázlata II. Budapest 1935, 122. és kk. l.

61 Lásd Nizsalovszky E.: Kötelmi jog I. Általános tanok (1948/49) évi előadások, kézirat (én.), 346. k. 1.

62 Bydlinski: 508. I.

63 Szécsényi L.: Az értékpapír elmélete, JURA 1997/2. 5-11. l.

64 Érdekes, hogy Jággi vitatja az értékpapírjog önállóságát a fenti értelemben. Szerinte az értékpapírjog csak történeti okokból tekinthető Önálló jogterületnek. Ő a kötelmi okiratok jogából indul ki (Schuldurkundenrecht), mert szerinte az okiratok jelentik az elsődleges “egységes létjelenséget” (ein-heitíkhe Lebeserscheinung), s az értékpapírok csak ezek speciális fajtái. Ugyan az okiratok jogának nincs olyan normatív specifikuma, mint az értékpapíroknak, s ezért nem tartható ez a felfogás, arra mindenesetre jó, hogy rávilágít az okiratok általános magánjogi jelentőségére. Lásd Jaggi, P.: Die Wertpapiere in Kommentar zum Schweizerischen Zivilgesetzbuch V. Band Obligarionenrccht, 7. Teil (Zürich 1959) Rdnr 1-4.

65 Roth, 1. kk. l.

66 Vö. pl. osztrák fogyasztóvédelmi törvény (KSchG) 11. §. A vállalkozó a fogyasztóval szemben fennálló követelése fejében a fogyasztó adósságáról akkor állíthat ki váltótváltót, ha a vállalkozó a váltójogosultja (Wechsel G 1. § 6., 75. § 5.) és a váltó a “nem rendeletére” szavakat vagy azzal azonos jelentésű feljegyzést tartalmazza. Ezen szabály megszegése a váltó érvényességét nem érinti.

67 Bydlinski, 512.

68 A fejezet Papír nélküli értékpapírok címen megjelent: Gazdaság és Jog, 1997/10. 6-9. l. Megállapításaihoz külön jegyzetelés nélkül lásd: Drohnig, Ulrich: Dokumentenlose Effektenverkehr in Kreuzer, Karl (Hrg.). Abschied vom Wertpapier? Neuwied/Frankfurt 1988, 11. kk. l.; Rickenbacher, Robert: Globalurkunden und Bucheffekten im schweizerischen Recht, Zürich 1981; Zöllner, Wolfgang: Die Zurückdrangung des Verkörperungselements bei den Wertpapieren, in FS Raiser, Tübingen 1974, 249. kk. 1,; Einsele, Dorothee: Wertpapierrecht als Schuldtecht. Funktionveriust von Effektenurkunden im internationalen Rechtsverkehr, Tübingen 1995, 7. kk. 1.

69 A New York Stock Exchange adagos napi részvényforgalma a 60-as évek elején 3 millió darab, egy évtized múlva már 13 millió darab volt. Ez a mennyiség a 70-es évek újra megnégyszereződött, ami átlagosan napi 52 millió darab részvényt jelentett.