A cikk letölthető PDF formátumban is.

2004. áprilisában kezdte meg az új Ptk. pénz- és értékpapírügyletekre vonatkozó fejezete rendelkezéseinek előkészítését az e célból összehívott kodifikációs munkacsoport: Istvánovics Éva vezetésével Gárdos István, Korba Szabolcs, Kónya Judit, Lajer Zsolt, Lengyel Zoltán, Sahin-Tóth Balázs, Szilas Péter. A következőkben bemutatjuk a munkacsoport által elkészített szabályozási koncepciót.

A koncepcióban a munkacsoport az egyes témakörökkel kapcsolatban megfogalmazott elvi jelentőségű téziseket tesz közzé. Ezek a tézisek a normaszöveg kidolgozásának kiinduló pontjaiként szolgálnak.

A koncepció most közzétett szövege még nem tartalmazza az értékpapír-ügyletekre vonatkozó kodifikációs elképzeléseket.

A munkacsoport javasolja, hogy a fejezet címe “Pénz- és értékpapír-ügyletek” legyen.

Az új Ptk. Tematikájában “A bank- és hitelviszonyok szerződési jogának korszerűsítése” cím a hatályos Ptk. XLIV. fejezetének elnevezését követi. A pénz- és értékpapír ügyletek egyik alanya jellemzően hitelintézet. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ilyen ügyleteket nem csak hitelintézetek vagy befektetési szolgáltatók, hanem a gazdasági forgalom más résztvevői is kötnek/köthetnek. Ezért a fejezetcímben nem célszerű kiemelni ezen ügyletek egy lehetséges alanyát (Bankügyletek). Ez annál kevésbé hasznos, hogy a közjogi szabályok a hitelintézetek elnevezését (lásd: pénzintézet) többször változtatták, ami zavart okozhat a magánjogi jogalkalmazásban. Az e fejezetbe tartozó jogviszonyokat azok tárgya fűzi egybe. E jogviszonyok tárgyát elsődlegesen a pénz, másodlagosan pedig egyéb helyettesíthető dolgok alkotják. E jogviszonyok néhány alapvető speciális szabálya elsődlegesen a pénz, illetve általában a helyettesíthető dolgok sajátosságaiból vezethetők le. Ennek a megkülönböztető sajátosságnak a jelenleginél következetesebben és egyértelműbben érvényesülnie kell, annak érdekében, hogy e fejezet a jelenleginél szervesebben illeszkedjen a Kódex egészébe, látszódjon, hogy mihez képest, miben és miért speciális.

A munkacsoport javaslata az, hogy a fejezet szerkezeti felépítése az alábbiak szerint alakuljon:

1. Hitelviszony

1.1. Hitelszerződés

1.2. Kölcsönszerződés

1.3. Egyéb hitelműveletek (Garancia, Akkreditív, Váltóleszámítolás)

1.4. Fogyasztási kölcsön

2. Betétszerződés

3. Számla-jogviszony

3.1. A számlajogviszony közös elemei

3.2. Folyószámla-szerződés

3.3. Bankszámla-szerződés

3.4. Értékpapír-számlaszerződés

4. Fizetési megbízás

5. Értékpapír-letéti szerződés

5.1. Egyedi értékpapír-letét

5.2. Gyűjtő értékpapír-letét

6. Safe-letét szerződés (széfszerződés)

7. Lízingszerződés

8. Derivativ ügyletek közös szabályai

HITELVISZONY

A fejezet egészét határozza meg a hitelviszony jogi konstrukciója. A felek eltérő megállapodásának hiányában az egyébként nem hitel- vagy kölcsönszerződés esetében a jogviszony hitel elemére vonatkozó részére a Ptk. hiteljogviszonyra vonatkozó szabályai legyenek az irányadók.

A hitelviszony az egyik alapvető magánjogi jogviszony. Ezzel szemben a Ptk. 522-528. §-ai a bankhitelt és a bankkölcsönt tekintik a szabályozás elsődleges tárgyának (ráadásul azzal a nem teljesen világos megkülönböztetéssel, hogy hitelszerződésből csak bankhitel létezik, a bankkölcsön viszont a kölcsönszerződésnek csak az egyik fajtája). Ez a megközelítés a hitelezési tilalommal párosuló állami hitelmonopólium időszakában helytálló volt, ma már a magánszférát, és különösen az üzleti kapcsolatokat sűrűn átszövik a hitelviszonyok.

A hitel-, illetve a hitelviszony (hiteljogviszony) tágabb megközelítésben felöleli mindazokat az ügyleteket, amelyeknél két tényezőnek van kiemelt jelentősége, nevezetesen az időnek és a bizalomnak. A hiteljogviszony a pénz- és értékpapír-ügyletek alapjogviszonya, mely nem csak azokat a klasszikus hitelügyleteket foglalja magában, amelyeknél a hitelező (legtöbbször üzletszerűen hitelezéssel foglalkozó gazdálkodó szervezet, bank) pénzkölcsönt folyósít az adósnak, hanem azokat is, amelyeknél a bank bizalmi tőkét, azaz nem pénzösszeget bocsát ügyfele rendelkezésére, hanem fizetési kötelezettséget vállal harmadik személy javára jutalék ellenében. A hitelfogalom széleskörű voltát jellemzi, hogy hitel egy személy vagy vállalkozás fizetőkészségének és fizetőképességének kifejezése is. Hitelviszonynak tekintendő minden halasztott fizetés is, így végső soron az áruhitel, a részletvétel, az előleg, sőt az ún. derivatív ügyletek alapja is a hitelviszony a bank és ügyfele között. Ilyen megközelítésben a betétügylet is felfogható hitelviszonyként, minthogy az ügyfél hitelez a banknak azzal, hogy betétet helyez el nála. Természetesen a hitelviszonyoknak ez az utóbbi köre nem automatikusan vonható be a hiteljogviszonyok közé.

Az elmondottakra tekintettel érzékeltetni kívánjuk a hitelviszonynak ezt a tágabb értelmezési lehetőségét, mégpedig azzal, hogy a fejezetben szereplő szerződések élére állítjuk. Ezt indokolja az is, hogy más, az e fejezetbe tartozó ügyletek – mint a betét, a folyószámla – alapját képezi a hitelviszony. A felek eltérő megállapodásának hiányában az egyébként nem hitel- vagy kölcsönszerződés esetében a jogviszony hitel elemére vonatkozó részére a Ptk. hiteljogviszonyra vonatkozó szabályai legyenek az irányadók. Ez segíti a fizetési fegyelem polgári jogi eszközzel való megszilárdítását.

Hitelszerződés

A Ptk. szabályozza a hitelszerződést, méghozzá oly módon, hogy abból derüljön ki egyértelműen, hogy a hitelszerződésből önmagában következnek szerződéses kötelezettségek (a hitelező rendelkezésre állási, az adós díjfizetési kötelezettsége), ugyanakkor a hitelszerződés az esetleges – de nem szükségszerű – kölcsönszerződések, illetve egyéb hitelműveletek vonatkozásában finanszírozási keretszerződés.

A jelenlegi Ptk. a hitel-, illetve kölcsönszerződés lényegi tartalmi elemeit nem határozza meg. A kommentár a XXV. PED analógiakénti használatával a feleket, a szolgáltatást-ellenszolgáltatást és a felek egyező akaratnyilvánítását jelöli meg lényegi elemként.

A fogalom meghatározásával a főkötelmek megállapíthatók, így a feleken kívül az összeg, lejárat, rendelkezésre tartás és annak ellenértéke, az igénybevétel (folyósítás) feltételei, valamint a hitelező azon kötelezettsége, hogy az igénybevételi feltételek teljesítése esetén hitelműveletet “végez”.

A hitelszerződés szabályainak megalkotásánál a bankok által nyújtott hitelből kell kiindulni, azaz gyakorlatilag hitelszerződés címszó alatt a bankhitelszerződés mintáját kell követni. Az ilyen szabályozást az indokolja, hogy a hitelszerződésben az egyik szerződő fél úgyszólván mindig hitelezési tevékenység üzletszerű folytatásával felruházott gazdálkodó szervezet, azaz: bank.

A szabályozást úgy kell kialakítani, hogy abból egyértelműen következzék az, hogy a szerződő feleket a hitelszerződés megkötéséből következően terhelik bizonyos szerződéses kötelezettségek, függetlenül attól, hogy a későbbiekben sor kerül-e kölcsönszerződés megkötésére, avagy a hitel lehívására, illetve egyéb hitelműveletek végzésére. Ez utóbbiak szempontjából a hitelszerződés finanszírozási keretszerződésként funkcionál, amely az esetlegesen megkötendő további szerződések vonatkozásában alapul szolgál.

A gyakorlatban a hitelszerződés megkötését nem követi kölcsönszerződés megkötése, kölcsönnek a felek a lehívott és folyósított összeget tekintik. Így a hitelszerződés alapján külön kölcsönszerződés megkötésére nincs szükség. Ugyanígy a hitelszerződés tartalmazhatja az egyéb hitelműveletek valamennyi lényeges szerződési feltételét, vagy ha azokat nem teljes körűen tartalmazza, az egyedi szerződés csak a konkrét hitelműveleti adatokat foglalja magában. Ezért tekinthetjük e szerződést finanszírozási keretszerződésnek. A diszpozitivitás a felekre bízná, hogy melyik megoldást választják. A szabályozásnak azonban mélységében követnie kellene az egyéb egyedi szerződésfajták esetében követett részletezettséget.

Rendezni kell a hitelszerződés megszüntethetőségének kérdését, az az eset ugyanis jelenleg nincs szabályozva a Ptk.-ban, amikor nem történik tényleges igénybevétel (kölcsön) a hitelszerződés alapján.

A kölcsönszerződés kötése mellett egyéb hitelműveletek végzésére vonatkozó szerződések megkötésére is kell a szabályozásnak utalnia, mint ahogy utal ugyan a hatályos Ptk. is az egyéb hitelműveletekre, a fenti tágabb hitelviszony-szemléletből következően azonban ezekre nagyobb hangsúlyt szükséges fektetni. Az egyéb hitelműveletek fogalmának meghatározásánál a szabályozásnak figyelemmel kell lennie a Hpt.-ben megfogalmazott hitelműveletekhez tartozó ügyletek körére, minthogy hitelszerződés hitelezője változatlanul csak a Hpt. alapján feljogosított jogi személy lehet. Fentiek miatt a hitelszerződés alapján a kölcsönnyújtáson kívül garanciavállalásra, akkreditív nyitásra, váltóleszámítolásra stb. is sor kerülhet.

Kölcsönszerződés

A Ptk. szabályozza a kölcsönszerződést. A kölcsön meghatározásánál legyen egyértelmű, hogy annak tárgya pénz vagy más helyettesíthető dolog, és, hogy a kölcsön tárgya az adós tulajdonába kerül.

A kölcsönszerződés esetében szükség van a kölcsön fogalmának tisztázására. A kölcsönnek két alapvető jogi sajátossága van: tárgya helyettesíthető dolog, és ebből következően az adós a kölcsön tárgyán tulajdonjogot szerez. A kölcsön hatályos törvényi meghatározásából azonban egyik sajátosság sem tűnik ki (Ptk. 523. §). A kölcsön meghatározásánál egyértelművé kell tenni, hogy annak tárgya “pénz vagy más helyettesíthető dolog”. Ezek jogilag egyértelmű fogalmak és ez a megfogalmazás megegyezne azzal, ahogy a Ptk. 472. § -ában a rendkívüli letét tárgya meg van határozva. Ez az egyezés segítené annak felismerését, hogy a kölcsön ugyanabban a körben és ugyanazon okok miatt különbözik a bérlettől, mint a rendkívüli letét a klasszikus letéttől, és ezáltal jól szolgálná mind a Ptk. belső konzisztenciáját, mind pedig a kölcsön sajátosságainak megértését. Ez a megoldás a gyakorlat felől is alátámasztható: egyrészt a mindennapi élet szokásos kölcsön ügyletei tárgyának jelentős részét nem pénz, hanem más helyettesíthető dolog alkotja, másrészt pedig, a pénzvilágban az utóbbi időben mindennapos ügyletté vált és nagy gazdasági jelentőségre tett szert az értékpapírkölcsön és az árutőzsdei termékek kölcsöne.

A törvény jelenlegi megfogalmazása nem juttatja világosan kifejezésre azt, hogy a kölcsön tárgya az adós tulajdonába kerül. A kölcsön törvényi megfogalmazása a “rendelkezésre bocsátani” homályos kifejezést tartalmazza. Ez a kifejezés nem egyértelmű, nem fejezi ki az ügylet tényleges tartalmát. Egyértelművé kellene tenni, hogy kölcsön nyújtásakor alapesetben fizetésről illetve tulajdonjog átruházásáról van szó, azzal, hogy a kölcsön lejáratakor az adós ugyanakkora összeget köteles visszafizetni, általánosabb megfogalmazásban: “ugyanolyan dolgot ugyanolyan mennyiségben köteles visszaszolgáltatni” (a Ptk. 472. §-ában szereplő megfogalmazás). A “rendelkezésre bocsátás” kifejezés alkalmazásának indoka az volt, hogy a kölcsönnyújtás, különösen bankkölcsön esetén, általában számlajóváírással történik. A kölcsönadó (a bérbeadótól eltérően) nem tulajdoni igénnyel rendelkezik a kölcsönadott dologra, hanem csupán kötelmi követeléssel a kölcsön-adottal megegyező fajtájú és mennyiségű dologra. A kölcsön lényegének világos megfogalmazása azért is lenne jelentős, mert így válna egyértelművé, hogy mire kell gondolni a rendkívüli letét szabálya kapcsán, amely szerint “a kölcsön szabályait kell alkalmazni” (Ptk. 472. §).

A korlátlan előtörlesztés lehetőséget le kell szűkíteni a fogyasztóvédelmi rendelkezések által érintett körre, azon kívül pedig a felek megállapodására bízni e kérdés szabályozását. A Ptk. 525. §-a csak a hitelező számára biztosítja a kölcsön felmondásának a jogát. A Ptk. 292. §-a ugyanakkor kogens szabállyal lehetővé teszi az előtörlesztést. Ezzel a szabállyal két probléma van. Egyrészt nem teljesen egyértelmű a két szabály (a felmondás és az előtörlesztés) egymáshoz való viszonya, másrészt pedig az előtörlesztés korlátlan lehetősége nem felel meg a piacgazdaság körülményeinek. A kölcsön idő előtti visszafizetése gondot és gyakran veszteséget okoz a hitelező, különösen a betétgyűjtést és hitelnyújtást üzletszerűen végző bank számára. A nemzetközi gyakorlatban is azt látjuk, hogy ez a kérdés a felek szabad megállapodásának a tárgya, csupán fogyasztási kölcsönök terén van jogszabályi korlát arra tekintettel, hogy a fogyasztó a pénzügyek terén nem rendelkezik a szükséges felkészültséggel és eszközökkel pénzügyei szofisztikált intézéséhez, illetve ahhoz, hogy a számára hátrányos pénzpiaci folyamatok ellen védekezzen. Indokolatlan ugyanakkor a Koncepcióban a pénztartozás határidő előtti megfizetése esetére megfogalmazott azon javaslat, amely szerint a jogosultat, ilyen kikötés esetén, ügyleti kamat illeti meg a szerződéses határidőig. Ez szinte biztosan gazdagodást eredményez a jogosultnál, hiszen, ha csekély mértékű is, de még a látra szóló betétek után is fizetnek a pénzintézetek kamatot. A gyakorlatban az előtörlesztés általában megengedett, ezzel kapcsolatban előzetes értesítési kötelezettséget és valamilyen költségtérítést szoktak kikötni (ennek tartama illetve mértéke alku tárgya). Mindezek alapján a korlátlan előtörlesztés lehetőségét le kell szűkíteni a fogyasztóvédelmi rendelkezések által érintett körre, azon kívül pedig a felek megállapodására bízni e kérdés szabályozását. A pénztartozás teljesítésére is megfelelne a Ptk. 282. §-ának (2) bekezdésében az előteljesítésre írt általános szabály, azzal az eltéréssel, hogy felelős őrzés (költségtérítés) helyett a kártérítés szabályai az irányadóak. Alternatív megoldásként fenntartható a 292. §-ban foglalt speciális szabály, csupán annak kogens jellegét kellene megszüntetni. Az előtörlesztés kérdését a Ptk. kötelmi jogi könyvének általános részében, a teljesítés szabályai között kell rendezni.

Egyéb hitelműveletek

A Ptk. a “Hitelviszony” cím alatt a hitel- és kölcsönszerződések rendelkezéseit követően “Egyéb hitelműveletek” címszó alatt szabályozza a garanciát, az akkreditívet.

a) A jelenlegi Ptk. garanciaként egyedül a bankgaranciát szabályozza. A bankgarancia éppen azon indok miatt, hogy az önálló alapügylettől független kötelezettségvállalást üzletszerűen bank vállalja, a pénz- és értékpapírkötelmek között kerüljön szabályozásra. A szabályozás helyénél további lényeges szempont, hogy a bankgaranciát a hitel tágabb értelmében (harmadik személy javára történő fizetési kötelezettségvállalás) vett egyik fajtájának tekinthetjük, így a pénz- és értékpapírkötelmeken belül a hitelviszonyok körében kell szabályozni. A szabályozásnak azonban nem bankgaranciáról, hanem általában véve garanciáról kell szólnia, ezzel is érzékeltetve azt, hogy garanciát nem csak bank nyújthat, még ha a gyakorlatban jellemzően a bankgarancia a garancia legjellemzőbb megnyilvánulási formája.

A nemzetközi gyakorlatot követő banki szokások a Koncepció szerint jó kiindulópontot jelentenek a szabályozáshoz.

Az alábbi szokványok figyelembevétele elkerülhetetlen a szabályozás során:

ICC 325 (1978) Szerződéses garanciák

ICC 458 (1992) Első felszólításra fizetendő garanciák.

b) A Koncepció az akkreditív (okmányos meghitelezés) funkcióját tekintve biztosítéki jellegű ügyletnek jellemzi, meggondolandónak tartja a Kódexbeli szabályozását. Az akkreditívvel a (az azt megnyitó) hitelintézet – az alapul szolgáló ügyletben kötelezett fél megbízása alapján – saját nevében arra vállal kötelezettséget, hogy ha a kedvezményezett meghatározott időn belül a meghatározott okmányokat benyújtja, illetve az egyéb előírt feltételeket teljesíti, akkor az akkreditívben meghatározott összeget az okmányok megfelelősége esetén részére megfizeti. Az alapügyletbeli kötelezett a hitelintézet részére az általa a kedvezményezettnek kifizetett összeget a megbízási szerződésben foglaltak szerint fizeti meg.

Az akkreditív az angolszász gyakorlatban a hitel igénybevételének egyik módja, a hazai gyakorlatban elsősorban fizetési mód, melynek van biztosítéki vonása is. Az akkreditív azért szabályozandó a pénz- és értékpapír kötelmek között, mert sok hasonlóság és különbség mutatkozik az akkreditív és a (bank)garancia között. Mindkettő alapjogviszonytól független, a bankot csak saját nyilatkozata köti és e jogviszonyon kívül álló körülményre kifogást nem támaszthat. Ezen túl a garancia és az akkreditív esetében is megfigyelhető a hitelviszony-jelleg.

Az okmányelőírás, illetve a (bank)garanciánál annak lehetősége ugyancsak azonosság a két banki instrumentum között. Különbség az, hogy az akkreditív inkább fizetési mód, a (bank)-garancia pedig biztosíték. Az akkreditív ugyanis az ügylet normál lebonyolítási módja, míg a bankgaranciánál a fizetés eshetőleges, igénybevételre csak “baj” esetén kerül sor.

Akkreditívnél az eladó (kedvezményezett) addig nem kérhet akkreditíven kívüli fizetést, míg az akkreditívet igénybe veheti. A garancia azonban nem a fizetés módja, hanem biztosítéka, azaz csak a főadós mulasztása esetén nyílik meg, azaz erre kell hivatkozni a lehíváskor.

Fogyasztási kölcsön

A Ptk.-ban szabályozni kell a fogyasztási kölcsönt.

A Hpt. külön fogyasztóvédelmi jellegű szabályokat állapít meg a fogyasztási kölcsönökre. Ezek a kölcsönök ugyanakkor fogyasztói szerződések, amelyeket a Kódex, a Koncepcióban foglaltak szerint, külön kíván szabályozni. E körben oda kell figyelni a párhuzamos szabályozás elkerülésére.

BETÉTSZERZŐDÉS

A Ptk. szabályozza egységesen a betétszerződést, és rögzítse azt, hogy az fogalmilag kizárólag a bank és ügyfele között állhat fenn. A szabályozásból ki kell derülnie annak, hogy a betét tárgya kizárólag pénz lehet, valamint annak, hogy a betét elhelyezője a betét feletti tulajdonjogát elveszíti, ennek helyébe egy bankkal szembeni kötelmi jellegű hitelezői követelés lép.

A hatályos törvény a betét két formáját szabályozza, egymástól elkülönítve, úgy, hogy a betétszerződés (530. §) a bankszámlaszerződéssel egy cím alatt, de a takarékbetét-szerződéstől (533. §) külön címben szerepel, és a kettőt elválasztja egymástól a folyószámla-szerződés. Nem világos így, hogy a betét két formája miben egyezik, és miben különbözik. A törvény ráadásul a betét fogalmat indokolatlanul azonosítja a lekötött betéttel (530. §), és így a látra szóló betétet kizárja a betét fogalomból, ami ahhoz vezet, hogy a bankszámla-szerződéssel kapcsolatban látra szóló betétkövetelés helyett a számlatulajdonos “rendelkezésére álló pénzeszközök” zavaros megfogalmazás szerepel (529. §). Sem az 530., sem pedig az 533. § nem tartalmazza világosan a betét jogi lényegét. A betét fogalmi elemei, amelyeknek a törvényből kiolvashatóknak kellene lenniük a következők:

- a betét tárgya pénz (eltérés a kölcsöntől, hogy annak tárgya bármely helyettesíthető dolog, a betét tárgya kizárólag pénz);

- a betét elhelyezője, pénzének a bank részére való átadásával, elveszíti a betett pénz feletti tulajdonjogát, helyébe a bankkal szemben egy kötelmi jellegű hitelezői követelés lép (a betét tehát egy olyan hitelviszony, amelyben a bank az adós, az ügyfél a hitelező);

- a betét elfogadója kizárólag hitelintézet lehet (nem betét, hanem kölcsön az, ha a pénz elfogadója nem hitelintézet);

- a hitelintézet fizetési kötelezettsége csak a betevő kifejezett rendelkezése alapján válik esedékessé (azaz, a hitelintézet – a pénztartozás teljesítésére vonatkozó általános szabálytól eltérően – nem köteles lejáratkor a hitelezőjét felkeresni és tartozását megfizetni, a hitelintézet nem esik késedelembe, ha a betét időtartama lejár, de a betétes nem jelentkezik a pénzért, ilyenkor a lekötött betét – eltérő szerződés hiányában – átalakul látra szólóvá).

A betét jogi tartalmát tekintve a rendkívüli letét (Ptk. 472. §) speciális esetének tekinthető: tárgya mindig pénz, és a letéteményes kizárólag bank lehet, tehát alapvetően a pénzkölcsön szabályai érvényesülnek. A hétköznapi gondolkodásban, ha hitelezésre gondolunk, akkor a bankra nem mint adósra, hanem mint hitelnyújtóra gondolunk. A tényleges helyzet azonban az, hogy a bank és ügyfele közötti legalapvetőbb jogviszonyban a betétes pénztulajdonosból a bank hitelezőjévé válik. A betétesnek a befizetett pénzre való dologi jogi igénye megszűnik, ezzel együtt megszűnik a dolog tulajdonához kapcsolódó kockázata, és ennek a helyébe lép egy feltétlen fizetési kötelezettség a bank részéről, amelyhez hitelezői típusú kockázat kapcsolódik. A betétügylet jogi tartalmának egyértelmű kifejezésre juttatása azért lenne fontos, mert a köztudatban ezzel kapcsolatban vannak félreértések. Ezt tükrözik az olyan megfogalmazások, mint “a pénzem a bankban van”, “kiveszem a bankból a pénzemet”, “befizetek pénzt a bankszámlámra”. Ezek a kifejezések azt a látszatot keltik, mintha a betétként “elhelyezett” pénznek továbbra is a betétes lenne a tulajdonosa, a bank pedig őrzője. A Ptk. 529. §-a (2) bekezdésének a betétre való kiterjesztése (amely önmagában logikus lépés lenne, hiszen, ha valahova, akkor ez a rendelkezés, de megváltoztatandó tartalommal, a betétre vonatkozó szabályok közé tartozik) is azt jelentené, hogy a hitelintézet a hozzá betétként befizetett pénz felett használati jogot szerez. Ez a megfogalmazás nyilvánvalóan letéti jellegű jogviszonyra utal, és a letéteményes a letét használatára vonatkozó tilalmának [Ptk. 463. § (1) bekezdése] oldásaként értelmezhető. Ez azonban a jogviszony helytelen felfogása lenne. A banki tevékenység lényege, hogy a bank a nála elhelyezett betéteket a sajátjával együtt, sajátjaként használja. Ez a használat – a pénz természetéből következően – szükségszerűen tulajdon-átruházást jelent (a kölcsön is tulajdon-átruházás), ami csak akkor lehetséges, ha maga a bank is tulajdonjogot szerez. A betétes – bár lehet, hogy a szándéka nem kifejezetten erre irányul – tudatában van annak, hogy a bank a pénzt továbbkölcsönzi, vagy más módon befekteti, tehát tulajdonosként rendelkezik vele; tudja azt is, hogy éppen ez teszi a bankot képessé arra, hogy a betétre kamatot fizessen. A bank nem letéteményes, hanem adós, pusztán kötelmi kötelezettsége áll fenn a betétesek részére meghatározott összeget fizetni. A bank adósi pozíciójából következik, hogy nem terheli a betétesekkel szemben sem őrzési, sem gondossági, sem pedig elszámolási kötelezettség. A prudens gazdálkodás éppen ezért a banknak nem az ügyfelekkel szembeni polgári jogi kötelezettsége, hanem hatósági követelménynek való megfelelés, amelynek hiánya a működési engedély megvonására vezethet.

A betét fogalmának megértését segíti, ha kialakulását történetiségében vizsgáljuk. A legősibb bankügylet a letét volt, alapvetően kétféle jelleggel: egyrészt egyedileg meghatározott értéktárgyak, másrészt helyettesíthető tárgyak, amelyek letéte esetén a bank arra volt köteles, hogy ugyanabból a dologból ugyanannyit vissza (depositum irregulare). “A klasszikus római jog az olyan letétben, amelynek a tárgya helyettesíthető dolog volt, nem tudott letétet látni, hanem az ilyen ügyletet kölcsönnek tekintette…” (hasonlóan a hatályos szabályozáshoz). “Az a körülmény ugyanis, hogy a “szabálytalan” letét tárgyát a letéteményes használhatta, sőt mi több, a használatáért kamatot is fizetett, olyan akadályt jelentett, amelyen a római jogtudósok nem tudták túltenni magukat. Formalista jogszemléletük megkövetelte, hogy kölcsönnek tekintsék az olyan ügyletet, amelynek a tárgya valamilyen helyettesíthető dolog átadása volt azzal a feltétellel, “ut tondundem redderet” (ugyanabból ugyanannyit). Ahogy Papinianus írja: “ez ügylet kilép a letét nagyon is ismert kereteiből”. A jusztinianuszi jog azonban olyannyira elismerte a rendhagyó letétet, hogy már Ulpinianus négyféle alfajáról beszél, amely közül az egyik a bankár részére adott megbízások fedezetére letett letét, a másik a kamatozó pénzletét. Nem nehéz e két formában a mai bankszámlaszerződés és a betét archetípusát felfedezni. E két ügylet letéti jellegén az a körülmény sem változtat, hogy a pénz helyettesíthető jellegére tekintettel a letéteményes tulajdont szerez a letét tárgyán. A tulajdonjog megszerzése minden pénzátruházással járó ügylet természetes velejárója, azonban nem alapvető jellemzője azoknak. Az ügyletek jellemzésére sokkal inkább a felek szerződésben megtestesülő akarata, a szerződés gazdasági célja a meghatározó. Betéti szerződés esetén pedig a feleknek nem célja a pénz tulajdonjogának átruházása, hanem csupán az ügylet szükségképpeni, a pénz helyettesíthető dolog jellegéből fakadó velejárója. A betétes célja, hogy átmeneti időre a bank őrizetére bízza a pénzét, akár biztonsági, akár haszonszerzési vagy más célból.

A betéti szerződés jogi természetére vonatkozóan kibékíthetetlennek látszó vita folyik a jogtudósok között már a római kor óta, miszerint a betét a szabálytalan letéttel, vagy inkább a kölcsönnel áll-e közelebbi rokonságban. Ha azonban egyrészt elfogadjuk azt a korábban említett tételt, mely szerint a betéttel a betétes kölcsönt nyújt a banknak (mind a kölcsön, mind a betét a pénz tulajdonjogának átszállását eredményezi), másrészről viszont azt a megállapítást, hogy a betétes elsősorban megőrzésre adja át pénzét a banknak, akkor ez az ellentmondás látszólagossá válik.

“A” VERZIÓ

A takarékbetétre vonatkozó szabályokra nincsen szükség a Ptk.-ban, arra tekintettel, hogy a névre szóló betét tulajdonosa takarékbetétkönyv nélkül is hozzáfér a betétjéhez, és az okmányt ma már csak megszokásból állítják ki.

A takarékbetétre vonatkozó hatályos szabályozás teljesen esetleges. A modern bankrendszerben ráadásul a takarékbetétnek már nincsen létjogosultsága, különös tekintettel a névtelen, bemutatóra szóló, jeligés stb. betétek megszűnésére. A névre szóló betét tulajdonosa az okmány (a takarékbetétkönyv) nélkül is hozzáfér a betétjéhez, és az okmányt csupán megszokásból állítják ki, ezért – mivel lényeges különbség nem mutatkozik a betét alapesetéhez képest – nincs szükség külön szabályozásra.

“B” VERZIÓ

A betét szabályai között a takarékbetétre vonatkozó szabályokat is el kell helyezni, a hatályos szabályozás ellentmondásait azonban tisztázni kell. A szabályozásból derüljön ki, hogy a takarékbetét olyan speciális betét, amelynek nélkülözhetetlen eszköze az okmány (takarékbetétkönyv). A betétkövetelés az okmány átadásával átruházható.

A betét speciális fajtája a takarékbetét. Ezzel kapcsolatban el kell dönteni, hogy milyen speciális szabályok szükségesek, és azokból mi való a Ptk.-ba, és mi külön jogszabályba. A szabályozásnak egyértelművé kell tennie először azt, hogy a takarékbetét betét, majd pedig azt, hogy miben áll a takarékbetét megkülönböztető sajátossága. Ebből a szempontból a takarékbetétkönyv illetve az egyéb szóba jöhető betéti okmány sajátosságai érdemelnek különös figyelmet. A betét feletti rendelkezésnek nélkülözhetetlen eszköze az okmány; a betétkövetelés az okmány átadásával átruházható, ezért természetesen önálló típusként szabályozandó a takarékbetét-szerződés.

A bankletét szabályozására nincsen szükség az új Ptk.-ban. A betét kapcsán szólni kell a bankletétről is, annak ellenére, hogy a hatályos Ptk. azt nem a “Bank- és hitelviszonyok” című fejezetben, hanem a 473. §-ban, a letét különös nemei között említi, és itt is csupán eltérő jogszabályi rendelkezés lehetőségére utal. A külön jogi szabályozásra utalás ellenére, nincs olyan jogszabály, amely a bankletétet szabályozná. A Hpt. a “letéti szolgáltatást” pénzügyi szolgáltatásként határozza meg. A törvény értelmező rendelkezéseit tartalmazó 2. számú mellékletében található definíció a “letéti szolgáltatás” és a “pénzletétkezelés” kifejezéseket szinonimaként használja, az azonban nem derül ki, hogy ezek megfelelnek-e a Ptk.-ban említett bankletétnek. További érdekesség, hogy a Hpt.-ben
található definíció maga is (a nem létező) külön jogszabályra utal, sőt, a Hpt. hatályát meghatározó 2. § c) pontja szerint a “törvény rendelkezései nem terjednek ki [...] a pénzletét-kezelésre, ha annak üzletszerű végzéséről külön jogszabály rendelkezik”. (Vajon ez azt jelenti-e, hogy a pénzletét attól függően minősül pénzügyi szolgáltatásnak, hogy külön jogszabály szabályozza-e?) Három törvényi rendelkezés is van tehát, amely a bank-(pénz-)letéttel kapcsolatban külön jogszabályra utal, a bankletét szabályait meghatározó jogszabály mégsem létezik. A Ptk. ezt a szabályozási anomáliát egymaga nem oldhatja meg, az azonban elvárható, hogy a bankletét alapvető polgári jogi sajátosságai – ha vannak ilyenek – a kódexből kiderüljenek.

A gyakorlatban szinte már nem létezik a pénzletétnek az a formája, amikor a letéteményesnek a letétbe helyezett pénzérméket, illetve bankjegyeket kellene visszaszolgáltatnia, “bankszámlapénz” esetében pedig az ilyen, “szabályos” letét fogalmilag is lehetetlen. Ezért azt mondhatjuk, hogy a pénzletét tipikusan rendkívüli letét. Ha a bankletét banknál rendkívüli letétként elhelyezett pénzletét, akkor adódik az a következő kérdés, hogy a miben különbözik a betéttől. Erre a kérdésre a törvény nem ad választ (a Hpt.-ben található fogalom-meghatározás csak fokozza az e nélkül is meglévő bizonytalanságot, azzal, hogy a letét után is fizethető kamat). A betét, lényegét tekintve, rendkívüli letét, azaz, meghatározó eleme szerint kölcsön. Bank esetében a betéttől megkülönböztethető pénzletétről csak akkor beszélhetnénk, ha jogszabály biztosítaná azt a lehetőséget és kötelezettséget, hogy a bankhoz befizetett pénz ne rendkívüli letét legyen, ne váljék a bank tulajdonává, a letevő ne váljék a bank hitelezőjévé, hanem a bank a letétként hozzá befizetett pénzeket saját vagyonától elkülönítve “őrizze”, és az a bank elleni felszámolási eljárásban ne minősüljön a felszámolási vagyon részének. Kérdéses, hogy ez a megoldás, illetve maga a letét intézménye összhangban van-e a pénz illetve a banküzlet természetével. Ha erre a kérdésre a válasz: igen, a bankbetét mellett a bankletétre is szükség van, akkor meg kell teremteni ennek speciális szabályait (hasonlóan ahhoz, ahogy a Tpt. szabályozza az értékpapírletétet). Ha a válasz nem, akkor a bankletét fogalmát el kell felejteni. Mi az utóbbi álláspontot valljuk: ha a letét tárgya nem pénz, akkor az értékpapír-letét vagy a letét általános szabályai az irányadóak; ha pénz, akkor viszont betétről beszélünk.

SZÁMLA-JOGVISZONY

A Ptk. – amennyiben ez a normaszövegezéskor szükségesnek mutatkozik – a különböző számla-jogviszonyok általános, közös és alapvető elemeit egységes cím alatt szabályozza, és mondja ki, hogy ezeket valamennyi számla-jogviszony megítélése során figyelembe kell venni – természetesen a szabályozás diszpozitív jellegét szem előtt tartva.

Folyószámla-szerződés, bankszámla-szerződés

“A” VERZIÓ

A Ptk. szabályozza a folyószámla-szerződéseket, és a bankszámla-szerződéseket. A szabályozásból világosan derüljön ki, hogy a bankszámla a folyószámlának egy fajtája. Folyószámla-szerződésen az olyan szerződést értjük, amellyel a szerződő felek arra kötelezik magukat, hogy az egymással szemben fennálló követeléseiket számlán tartják nyilván és egymástól csakis a számla lezárásának napján fennálló számlaegyenleget jogosultak követelni. A folyószámla-szerződés más szerződéssel kapcsolatban kerülhet csak alkalmazásra. Folyószámla-szerződés bármely két, vagy több gazdálkodó között fennállhat, bankszámla-szerződés kizárólag bank és ügyfele között állhat fenn.

A Ptk.-ban találkozunk bankszámlával (529. §) és folyószámlával (531-532. §), a Hpt.-ben pénzforgalmi számlával (definíció nélkül), a pénzforgalomról szóló 232/2001. (XII. 10.) Korm. rendeletben bankszámlával és pénzforgalmi számlával (a pénzforgalmi szolgáltatás fogalom meghatározása során 2. sz. melléklet I./9.), a Koncepció pedig javaslatot tesz átutalási betét-számla-(giro-)szerződés kodifikálására.

A Ptk.-ban nem világos a bankszámla és a folyószámla egymáshoz való viszonya. Kétséges, hogy a bankszámla és a pénzforgalmi számla közötti különbség polgári jogilag megfogható-e.

A folyószámla-szerződés lényege pénzkövetelések “egységes számlán való elszámolása” [Ptk. 531. § (1) bekezdés]. Folyószámla-szerződésen az olyan szerződést értjük, amellyel a szerződő felek arra kötelezik magukat, hogy az egymással szemben fennálló követeléseiket számlán tartják nyilván és egymástól csakis a számla lezárása napján fennálló különbözet megtérítését követelik. A folyószámla-szerződés más szerződéssel kapcsolatban kerülhet csak alkalmazásra. Feltételezi ugyanis, hogy a felek között más jogviszonyból kifolyólag követelések és tartozások keletkeznek; a folyószámla-szerződés maga követeléseket és tartozásokat nem létesít, hanem csupán a meglévőknek az elszámolására vonatkozik. A folyószámla-szerződés alapjául bármilyen jogviszony szolgálhat, a banki folyószámlák esetében azonban nyilván csak azok a jogviszonyok jöhetnek szóba, amelyek a bank és ügyfelei között létrejöhetnek. Ezen belül is, a gyakorlatban legjelentősebb a látra szóló betét, amely a szűk értelemben vett banki folyószámla alapjául szolgál. Ez a betéti jogviszony még kiegészülhet hitelnyújtással és megbízással. Az alapeset az, hogy a folyószámla a számlatulajdonosnak a betéti jogviszonyból származó követelését mutatja. Abban az esetben, ha a bank a számlatulajdonos részére folyószámlahitelt nyitott, és az ügyfél betét-követelése nem fedezi fizetési megbízásait, a bank e megbízásokat a hitel terhére teljesíti, és ilyenkor a számla egyenlege a banknak a számlatulajdonossal szembeni követelését mutatja. Ezeken felül a bank különféle megbízási viszonyokba is kerül az ügyfelével (elsősorban a pénzforgalom lebonyolítása során, de értékpapírok vásárlása, kezelése stb. kapcsán is), amelyekből díjfizetésre és költségtérítésre vonatkozó követelései keletkeznek, amelyeket szintén jogosult a folyószámla-elszámolásba bevinni.

A hatályos Ptk. a folyószámla-viszony egyik feltételének tekinti, hogy a feleknek egymással szemben kölcsönös pénzköveteléseik álljanak fenn. A kölcsönös hitelezést a régebbi felfogás a folyószámlaviszony alapjának tekintette, azonban a ’30-as évek második felétől a kúriai gyakorlat szakított ezzel a felfogással. A folyószámla-viszony alapjául olyan hitelviszony is szolgálhat, amelyben a viszony belső lényegét tekintve rendszerint csak az egyik fél az adós, s a másik mindig hitelező. A bank-folyószámlák esetében éppen ez a helyezet.

A folyószámla-szerződésre vonatkozó hatályos szabályozásban felülvizsgálatra szorul az elévülés szabálya, amely, jelenlegi formájában, megkérdőjelezi a folyószámla-viszony lényegét. A Ptk. 532. § -ának (2) bekezdése világosan fogalmazza meg az egyenleg megállapításának jogkövetkezményét: “az egyes követelések megszűnnek, és helyükbe a folyószámla-egyenleg lép.” Ennek fényében érthetetlen az 531. § (3) bekezdésében foglalt szabály, amely a folyószámlába foglalt egyes követelések elévülésének kezdő időpontjáról rendelkezik. Ezzel szemben a helyes szabály az, hogy a folyószámla egyes tételei nem esnek külön elévülés alá.

A Ptk. 529. §-a alapján a bank bankszámla-szerződésen alapuló kötelezettsége, hogy a számlatulajdonos rendelkezésére álló pénzeszközöket kezelje, nyilvántartsa és azok terhére fizetési megbízásokat teljesítsen, joga pedig, hogy a számlára befolyó pénzeszközöket használja. Az Ptk. miniszteri indokolása szerint a számlaszerződés tárgya a pénzeszközök kezelése és nyilvántartása. Úgy gondoljuk, hogy a Ptk. bankszámla-szerződésre vonatkozó rendelkezései alapvető megújításra szorulnak. A bankszámlaszerződésre vonatkozó szabályokban szereplő “befolyó”, “rendelkezésre áll”, “pénzeszköz”, “kezeli”, “használhatja” kifejezések nem világosak, illetve nem helyénvalóak, a hatályos szabályok alapján a bankszámlajogviszony lényegi tartalmának a megállapítása nem lehetséges.

Talán az egész Ptk.-ban itt fordul elő egyedül a pénzeszköz kifejezés. A Ptk. természetesen ismeri a pénz fogalmát, számos speciális szabályt állapít meg a pénzre tekintettel, a pénzeszköz fogalma azonban a Ptk.-ban nem használatos. A pénzeszköz egy pénzügyi, technikai, számviteli kifejezés, amely jogi szempontból különböző jelenségeket fed le, polgári jogi környezetben ezért használata bizonytalanságot okoz. Azok a megfogalmazások, amelyek szerint a bank ezeket a pénzeszközöket köteles kezelni és nyilvántartani, illetve jogosult használni, azt sugallják, mintha a bankszámlajogviszony letéti típusú jogviszony lenne, amely kiegészül bizonyos kezelési kötelezettségekkel, illetve használati jogosultságokkal. Ez azonban alapvetően hamis kép: amint ezt a betét kapcsán kifejtettük, a bank nem letéteményes, a bank nem őrzi, és nem kezeli a számlatulajdonos pénzét. A “bankszámlán lévő pénz” a köznyelvben használható szófordulat, jogi értelemben azonban ilyen nem létezik. Egyértelművé kell tenni, hogy pénz “bankszámlára” való befizetése alapvető jellegzetességét tekintve ugyanolyan betét jellegű jogviszonyt keletkeztet, mint a betétszerződés alapján való befizetés. A bank tehát ezeket a pénzeket nem pusztán használja, hanem teljes jogú tulajdonosként rendelkezik a hozzá befizetett pénzekkel.

Téves az a gyakori szemlélet, amely szerint a számla fizikailag létező dolog (egy polc, amin el lehet helyezni, illetve amiről le lehet venni a pénzt). A bankszámla-jogviszony természetének megértéséhez a “számla” szó számviteli jelentéséből kell kiindulni. A számla nem más, mint nyilvántartási egység, amely a vállalat vagyonát (a vagyon egy-egy körét), illetve az abban bekövetkezett változásokat tartja nyilván. E számlák egyik csoportját alkotják az ügyfélszámlák, amelyek a vállalatnak az ügyfelekkel szembeni tartozásait és követeléseit tartalmazzák. A bankszámla általánosságban a bank által vezetett ügyfélszámla, amely a bank és az ügyfél közötti tartozások és követelések valamint az ezekben beállott változások nyilvántartására szolgál. Ezen belül, a szűkebb értelemben vett bankszámla azt mutatja, hogy a látra szóló betétként, elsősorban a pénzforgalom lebonyolítására a bankhoz befizetett és a bank által tulajdonul megszerzett pénzek ellenében a banknak mekkora tartozása áll fenn az ügyféllel szemben.

A bankszámla egyenlege azt a követelést mutatja, amely az ügyfelet (nem lekötött) betéti jogviszonyból fakadóan a bankkal szemben megilleti annak alapján, hogy az ügyfél vagy az ő javára valaki más a bank részére, de a számlatulajdonos javára fizetést teljesített (ez a “más” lehet maga a számlavezető bank is, pl. kölcsön folyósításakor; az ún. pénzteremtő bankok működésének közgazdasági szempontból lényeges sajátossága, hogy az általuk nyújtott kölcsön tipikusan náluk elhelyezett betétként jelenik meg, és mindaddig ott is marad, ameddig az ügyfél azokat fizetésre fel nem használja). E követelés elsődleges rendeltetése, hogy fedezetül szolgál a számlatulajdonos által adott fizetési megbízások teljesítéséhez.

A hatályos Ptk. bankszámla-szerződésre vonatkozó szabályainak alapvető problémája az, hogy azokból nem derül ki, hogy a számlatulajdonos a számlakövetelés erejéig a bank hitelezője, más kifejezéssel betétes. A bankszámlán levő betét sajátossága csupán az, hogy nem lekötött, hanem látra szóló, és elsődleges rendeltetése nem a megtakarítás, hanem az, hogy a számlatulajdonos fizetéseihez fedezetet biztosítson.

Fontos a bankszámla és a bankszámla-jogviszony világos megkülönböztetése. A bank ugyanúgy, mint minden más vállalkozás, számviteli nyilvántartást vezet, amely nem más, mint meghatározott számlák rendszere. E számláknak általában nincs polgári jogi jelentőségük, ilyen számlákat a bank nem az ügyféllel kötött szerződés alapján, hanem jogszabályi kötelezettségből fakadóan, illetve saját szükségletei kielégítése érdekében vezet. Bankszámlának, szűkebb értelemben, a pénzforgalom lebonyolításához használatos számlákat értjük, a bankszámla-szerződésnek ez a számla a tárgya; ezt a számlát nevezik pénzforgalmi számlának, átutalási betétszámlának, giro-számlának stb., illetve az erre vonatkozó szerződést giro-szerződésnek. A bankszámlajogviszony fő elemei a következők:

- a bank általános jellegű meghatalmazással rendelkezik arra, hogy az ügyfél javára érkező pénzeket átvegyen, és azokat az ügyfél látra szóló betétjeként kezelje (a bank ebből fakadó fizetési kötelezettsége az ügyfél felszólítása, rendelkezése alapján válik esedékessé);

- az ügyfél - feltéve, hogy ehhez megfelelő fedezettel rendelkezik – jogosult a bankot utasítani arra, hogy a pénzforgalmi szabályok által rendszeresített fizetési módok alkalmazásával nevében fizetéseket teljesítsen;

- a bank köteles az ügyfeleket értesíteni a számla terhére és javára végzett könyvelésekről;

- az ügyfél köteles a bank részére díjat fizetni.

A bankszámla-szerződés természete tehát kettős: vannak jogok és kötelezettségek, amelyek közvetlenül a bankszámla-szerződésből fakadnak; ezek közül az egyik legfontosabb, hogy az ügyfél jogosult fizetési megbízást adni a banknak. Ugyanakkor az ügyfélnek az ilyen rendelkezései önálló megbízások; ennyiben tehát a bankszámlaszerződés keretszerződés, amelyen belül vannak az egyes fizetésekre vonatkozó megbízási szerződések. A bankszámlaszerződést tehát fogalmilag el kell választani mind a betétszerződéstől, mind pedig a fizetési megbízásoktól, ugyanakkor azonban a bankszámla-jogviszony sajátosságait nem érthetjük meg, ha figyelmen kívül hagyjuk egyfelől azt, hogy annak rendeltetése a számlatulajdonos fizetéseinek teljesítése, másfelől pedig azt, hogy erre alapvetően az ügyfél bankszámlán nyilvántartott látra szóló betét-követelése teszi képessé.

A folyószámla és a bankszámla összefüggése és jogi természete a korábbi magánjogi irodalomban megnyugtatóan tisztázásra került; a bankszámla és a folyószámla egymáshoz való viszonya a jelenlegi jogunkban mégsem egyértelmű. A régebbi irodalomban és joggyakorlatban a bankszámlát a folyószámla egyik tipikus eseteként említik, és, éppen ezért, a gyakorlatban a bankok számlavezető részlegeit folyószámla-osztályoknak nevezték (sok helyen még ma is így nevezik). A Ptk. miniszteri indokolásában azonban az szerepel, hogy a folyószámla-szerződés a bankok ügyfelei között jön létre, és a bankügyletek közé csak azért kerül szabályozásra, mert az ügyfelek megbízásából a folyószámlát a bankok vezetik. A miniszteri indokolás nyomán a Ptk. számos kommentárja is átvette ezt a magyarázatot, amely azonban egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Léteznek vállalatok között folyószámla-megállapodások, olyankor, amikor a felek között tartós kapcsolat áll fenn, amelyben egyik vagy másik fél illetve a két fél kölcsönösen rendszeresen, visszatérően teljesít szolgáltatásokat, a másik fél pedig meghatározott időközönként fizeti meg a szolgáltatás ellenértékét. Ezeket a folyószámlákat valamelyik szerződő fél vagy mindkét fél kölcsönösen vezeti, nem létezik olyan vállalatok közötti folyószámla, amelyet bank vezetne, ez nem banki funkció.

A bankszámla a folyószámlának egy fajtája. A folyószámla a tágabb fogalom, folyószámla-szerződés bármely felek között fennállhat, míg a bankszámla a folyószámlának az a speciális esete, amely a bank és ügyfele között jön létre. A bankszámla specialitása, hogy a két fél pozíciója különbözik, amit kifejez a számlavezető és a számlatulajdonos elnevezésének használata. Közönséges folyószámla esetén ilyen megkülönböztetés nem létezik, a két fél ebből a szempontból egyenlő. Ezzel szemben a bankszámla esetében szükségszerűen a bank a számlavezető, és az ügyfél a számlatulajdonos. A banki folyószámlának a funkciójából adódó alapvető sajátossága, hogy az elszámolási időszak rövid, az egyenleg megállapításra napi gyakorisággal sor kerül, és a számlatulajdonos mindig jogosult rendelkezni a javára mutatkozó egyenleggel.

Miben mutatkozik meg a bankszámla folyószámla-jellege? A bankszámlára is áll az az alapvető szabály, hogy a felek “a folyószámlán lévő egyes követeléseikkel nem rendelkezhetnek; rendelkezési joguk a folyószámla egyenlegére nézve áll fenn.” [Ptk. 531. § (2) bekezdés]. Ez világosan mutatja, hogy a bankszámla nem csupán egymás után keletkező követelések leltára, hanem ezek a követelések, a folyószámlába kerülésük, illetve az egyenleg megállapítása következtében elveszítik önálló létüket. Ez csak úgy lehetséges, ha a bankszámla folyószámlaként működik és – a bankszámlára jellemző sajátosságok mellett – érvényesülnek a folyószámla-szerződés alapvető szabályai.

Annak a kérdésnek, hogy a bankszámlát folyószámlának tekintjük-e, azaz irányadóak-e a Ptk. 530-531. §-aiban írt szabályok vagy nem, számos tekintetben gyakorlati jelentősége van a bank és az ügyfél közötti kapcsolatban. Így pl. a bank és az ügyfél közötti jogviták jelentős része származik abból, hogy az ügyfelek reklamálnak valamilyen könyvelési tételt, esetleg valamilyen tételt utólag módosítani kívánnak, vagy vissza kívánnak vonni. Ha a bankszámlát folyószámlának tekintjük, akkor a bank által küldött bankszámlakivonat jogi funkciója is egyértelművé válik, hiszen ez a bankszámlakivonat a bankszámla-egyenleg megállapítása folyamatának egy lépése, az egyenleg megállapítását követően az egyenleg összege lép az egyenleget alkotó egyes tételek helyébe. A folyószámla e sajátos vonása miatt volt szükséges jogszabályban kimondani, hogy a számlavezető bank a hibás könyvelést helyesbítheti és ennek keretében jogosult megterhelni a bankszámlát. (Ez a szabály a banki folyószámlához kapcsolódó lényeges polgári jogi elem, amelynek ezért a Ptk-ban lenne a helye, méghozzá e jog korlátozásainak meghatározásával együtt). A banki folyószámla említett sajátosságának következtében külön vizsgálandó és szabályozandó az egyenleget közlő levelek jogi minősége, közelebbről az a kérdés, hogy mennyiben érinti ez a számlatulajdonosnak azt a lehetőségét, hogy a folyószámlába felvett egyes tételek helyességét utólag vitassa. A folyószámlaegyenleg megállapítása következtében ez a jog nem vész el, érvénytelenítés, kényszer, tévedés, csalás esetén az elismerő nyilatkozat megtámadható.

“B” VERZIÓ

A Ptk. szabályozza a folyószámla-szerződéseket, és a bankszámla-szerződéseket, úgy, hogy a szabályozásból derüljön ki, hogy ezek jogi jellege alapvetően eltérő. A folyószámla-szerződés sohasem önmagában létező szerződés, hanem minden esetben feltételez a felek között egy olyan tartós és folyamatos kapcsolatot, amelyből a feleknek egymással szemben kölcsönös pénzköveteléseik keletkeznek. Bankszámla-szerződéssel a számlatulajdonos fizetési (pénz-) forgalmának lebonyolításával bízza meg az egyik félként szükségképpeni bankot. A számlatulajdonosnak a szerződésben félként nem szereplő, sőt előzetesen nem is ismert, a számlatulajdonossal valamilyen formában jogviszonyba kerülő harmadik személyekkel szemben, illetve a harmadik személyeknek a számlatulajdonossal szemben fizetési kötelezettsége keletkezik, ezt a fizetési forgalmat bonyolítja le – pénzforgalmi megbízások teljesítésével – a bank, és tartja nyilván ezt a forgalmat a bankszámlán.

A pénzforgalom lebonyolítására mind a hazai és nemzetközi gyakorlat, mind pedig az erre vonatkozó szabályozás [Ptk. 529. §, 232/2001. (XII. 10.) Korm. rendelet, 9/2001. (MK. 147.) MNB rendelkezés] a bankszámlaszerződés alapján megnyitásra kerülő bankszámlát rendeli. A banki konyhanyelvben helytelenül erre a célra használt folyószámla fogalom valójában a folyószámlaszerződés alapján megnyitott és a bankszámlától különböző számlát takar.

A folyószámla a tartós és folyamatos kapcsolatban álló felek egymással szemben fennálló kölcsönös pénzköveteléseinek egységes nyilvántartására szolgáló technikai eszköz. A folyószámlaszerződést a kapcsolatban álló felek egymással kötik, és kizárólag a felek közötti pénzkövetelés nyilvántartására szolgál. Nem fogalmi elem, hogy bármely szerződő fél bank legyen, mint ahogyan az sem, hogy a számlát bank vezesse, de egyik sem kizárt. A folyószámla-szerződés sohasem önmagában létező szerződés, minden esetben feltételez a felek között olyan tartós és folyamatos kapcsolatot, amelyből a feleknek egymással szemben kölcsönös pénzköveteléseik keletkeznek. A folyószámla-jogviszony lényegét az adja, hogy a felek abban állapodnak meg, hogy a követeléseket és a tartozásokat bizonyos időszakokban összefoglalni kötelesek. A folyószámla-szerződést a bankok önállóan ritkán alkalmazzák, azonban speciális vegyes szerződések (pl. cash-pool szerződés, vállalkozáscsoporton belüli közös likviditáskezelés) elemeiként, a bank ügyfelei egymás közötti követeléseinek elszámolására rendszeresen.

A háború előtt a ’30-as években a Kúria szakított azzal a gyakorlatával, amely a követelések kölcsönösségéhez kötötte a folyószámla létét. Kimondta, hogy a folyószámla nyitásának s fenntartásának nem akadálya a felek közötti olyan hitelezési jogviszony, amelynek alapján az egyik fél az adós, s a folyószámla csak az adós tartozásait tünteti fel. A döntés szerint a folyószámlaviszony lényegét nem a kölcsönös tartozások adják, hanem a feleknek azon megállapodása, hogy követeléseiket és tartozásaikat bizonyos időszakonként összefoglalni kötelesek.

A bankszámlaszerződés létesítéséhez viszont – a folyószámlaszerződéssel ellentétben – nem szükséges külön jogviszony léte, az elszámolás nem a felek egymással szembeni követeléseinek elszámolására irányul. Bankszámla-szerződéssel a számlatulajdonos egy olyan számla vezetésével bízza meg az egyik félként szükségképpeni bankot, amely a számlatulajdonos és (döntően) a szerződésben félként nem szereplő, sőt előzetesen nem is ismert, a számlatulajdonossal valamilyen formában jogviszonyba kerülő harmadik személy(ek) közötti pénzkövetelések elszámolására szolgál. A harmadik személyek köre és a számlatulajdonossal fennálló jogviszonya a szerződéskötéskor nem ismert, azok a szerződés teljesítése során folyamatosan változhatnak, de nem is a harmadik személyek kiléte, főleg nem a jogviszony tartalma a lényeges a bankszámlajogviszony szempontjából. A lényeg, hogy a számlatulajdonosnak a harmadik személyekkel szemben, illetve harmadik személyeknek a számlatulajdonossal szemben fizetési kötelezettsége keletkezik, ezt a fizetési forgalmat bonyolítja le – pénzforgalmi megbízások teljesítésével – a bank, és tartja nyilván ezt a forgalmat a bankszámlán. Ahogyan a háború előtti szakirodalom fogalmazott: “Bankszámlán értjük azt a számlát, amelyet valamely bank az ügyfele (a számlatulajdonos) részére vezet, és amelyen feltünteti a vagyont szaporító, illetőleg csökkentő változásokat vagy az ügyfél javára vagy terhére történt ki- és befizetéseket.”

A fél az összes fizetési forgalmának lebonyolításával (kifizetésekkel és jóváírásokkal) bízta meg a bankját az ún. zsírószerződésben. Bár akkoriban nem létezett teljes körű fizetési elszámolásforgalmi rendszer – ennek következtében a zsírószerződés nem volt általánosan elterjedt -, a szakirodalom már e kezdetleges stádiumban is elkülönítette a zsírószerződést a folyószámla-szerződéstől. “Gyakran a zsírószerződést a folyószámla-, a letéti számla- és a csekkszámlaszerződéssel tévesztik össze, holott nyilvánvaló, hogy a folyószámla-, a letéti számla- és a csekkszámlaszerződés a zsírószerződéshez csupán csatlakozhatik, azonban nem azonos vele. . A megbízási ügylethez simuló tipikus bankügylettel állunk tehát szemben, amelynek legfőbb jellegzetessége az, hogy lehetővé teszi a fél javára, vagy terhére beérkezett átutalási, beszedési és utalványozási megbízások közös keretben történő lebonyolítását”.

Az országos fizetési elszámolásforgalmi (zsíró) rendszer kiépülésével a bankszámla(zsíró)szerződés is kiteljesedett. A bankszámlaszerződés célja nem a bank és ügyfele közötti elszámolás, hanem a számlatulajdonosok közötti fizetési forgalom lebonyolítása. Nem változtat ezen a különbözőségen sem az, hogy a számlavezető bank is elszámolhatja ezen esedékes pénzköveteléseit (ettől a bankszámla nem válik folyószámlává); sem pedig az, hogy a bankszámla egyenlegéről, a teljesített megbízásokról a bank időszakosan értesíti ügyfelét. Az egyenlegértesítő nem a bankkal, mint szerződő féllel szembeni követeléseket és tartozásokat tartalmazza, hanem pénzforgalmi kimutatást a bankszámlán elhelyezett pénzeszközökről. Bankszámlakivonatot alapesetben, a gazdálkodó szervezetek pénzforgalmi bankszámláiról nem időszakosan küld ügyfelei számára, hanem minden egyes megbízás teljesítését követően. A bankszámlakivonat rendeltetése nem a felek közötti időszakos elszámolás, hanem forgalmi értesítés. A számlatulajdonosnak természetesen joga van kifogásolni a számlakivonaton tévesen feltüntetett adatokat, ez a joga azonban magából a bankszámla-szerződésből fakad, hiszen a pontos banki könyvelés része a bank szolgáltatásának. Folyószámla esetén az egyenleg, illetve az annak alapjául szolgáló tartozások és követelések kifogásolására a feleknek tizenöt nap áll rendelkezésre, míg bankszámlaszerződés esetén – éppen a jogviszony jellegére tekintettel – ilyen korlátozás nincs: a számlatulajdonos az általános elévülési időn belül bármikor kifogásolhatja a forgalmi nyilvántartás helyességét. A kifogásolás nem a szerződéses jognyilatkozat megtámadását jelenti, kifogásolásra nem is a megtámadásra nyitva álló egy év áll számlatulajdonos rendelkezésére. A kifogásolás a bank pontos nyilvántartási kötelezettsége megszegésében megnyilvánuló szerződésszegés orvoslását célozza. A folyószámlaszerződés szabályai szerint a szerződő feleket (tehát mindegyik felet) megilleti az egyenleg feletti rendelkezési jog; bankszámla egyenlege felett (kevés kivételtől eltekintve) csak a számlatulajdonos rendelkezhet, a bank nem.

A folyószámla-szerződés keretében értelmezhetetlen a beszedési megbízások teljesítése. Beszedési megbízással a számlatulajdonos azzal bízza meg számlavezető hitelintézetét, hogy bankszámlája javára, a kötelezett bankszámlája terhére meghatározott összeget szedjen be. A beszedett összeg nem a bankszámlaszerződés felei közötti követelés, hanem az egyik fél, a számlatulajdonos harmadik személlyel (a kötelezettel) szembeni követelése. A folyószámlán az ilyen követelés elszámolása nem lenne lehetséges, a bankszámla viszont pontosan ilyen megbízások teljesítésére szolgál.

A Ptk. 529. § (1) bekezdése szerint bankszámla-szerződéssel a hitelintézet arra vállal kötelezettséget, hogy a vele szerződő fél (számlatulajdonos) rendelkezésére álló pénzeszközöket kezeli és nyilvántartja, azok terhére a szabályszerű kifizetési és átutalási megbízásokat teljesíti, a számlatulajdonost a számla javára és terhére írt összegekről, valamint a számla egyenlegéről értesíti. Valóban kissé pontatlan a törvény hatályos szóhasználata, ha azonban egyértelművé tesszük, hogy a számlatulajdonos bankszámlán rendelkezésre álló betéti vagy a hitelintézet által nyújtott hitelösszeg terhére és javára teljesíti a megbízásokat, rögtön világossá válik a fizetési forgalom lebonyolítására szolgáló zsírószerződéssel való azonosság és a felek közötti elszámolás eszközéül szolgáló folyószámla-szerződéstől való különbség.

A betét tárgyalásánál tettünk említést a fizetési megbízások teljesítésének fedezetéül adott letétről. A bankszámlaszerződés lényegében egy ilyen letéti (betéti) és egy megbízási elemből álló, önálló szerződés. A banki gyakorlat régóta ismeri a “könyves betét” és a “számlabetét” fogalmakat, megkülönböztetve ezzel azt, hogy a betétes pénzét milyen módon tartják nyilván. Ugyanakkor az elnevezés utal arra is, hogy a bankszakmában (és a joggyakorlatban) soha nem volt vitás a nyilvántartás módjától függetlenül az elhelyezett pénz betéti jellege. A “bankszámlakövetelés” a letevő (betétes) követelése a bankkal szemben, de nem ez az elem a bankszámlaszerződés alapvető és meghatározó jellegzetessége, hiszen ez számos bankügylet esetén (pl. betét, letét, hitel, bankgarancia stb.) fennáll. Nem a bankkal szembeni követelés fennállása határozza meg és minősíti a szerződést, hanem annak gazdasági célja és tartalma. Márpedig bankszámlaszerződés esetén a betétes azért helyezi el pénzét, betétét a banknál, hogy harmadik személyek felé fizetési kötelezettségét a bank ennek terhére teljesítse, illetve harmadik személyekkel szembeni követelését a bank jóvá tudja írni. A bank tulajdonszerzése a hozzá befizetett pénz fölött nem a jogviszony lényege, hanem a pénz helyettesíthető dolog jellegéből adódóan annak szükségképpeni velejárója.

A számlajogviszonyok fogalmánál említettük, hogy a számla a tartozások-követelések nyilvántartási eszköze, amely nem szükségképpen bír önálló polgári jogi jellemzőkkel. E számlák egyik csoportját alkotják az ügyfélszámlák, amelyek a vállalatnak az ügyfelekkel szembeni tartozásait és követeléseit tartalmazzák. A bank esetében ilyenek például a hitelszámlák, de nem ilyenek a bankszámlák. A bankszámlákat a bank nem az ügyfelével szemben fennálló tartozásai-követelései nyilvántartása céljából vezeti, hanem alapvetően az ügyfele harmadik személyekkel szembeni pénzforgalmának nyilvántartására. A bankszámlajogviszony – azáltal éppen, hogy kilép a kétoldalú követelés-nyilvántartási jogviszony kereteiből – önálló magánjogi jellegzetességeket mutat fel, önálló szerződéstípust hoz létre.

A bankszámlaszerződés keret- vagy nem keretszerződés jellege alapvetően érinti a számlavezető hitelintézet felelősségét. Ha ugyanis a keretszerződés alapján létrejövő megbízásokat önálló egyedi szerződésként kezeljük, akkor a nem a számlatulajdonostól származó megbízás teljesítése esetén a hitelintézet szerződés nélkül teljesít a számlatulajdonos betétje terhére, amely teljes helytállási kötelezettséget eredményez. Ha azonban a megbízások nem önálló szerződések, hanem közvetlenül a bankszámlaszerződésből fakadó teljesítési kötelezettsége áll fenn a banknak, akkor a megbízások teljesítéséért gondossági kötelem terheli. Ez utóbbi esetben mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a megbízás teljesítése során olyan gondossággal járt el, amely általában a hitelintézettől elvárható.

A bankszámlaszerződés törvényi fogalma tételesen felsorolja azokat a kötelezettségeket, amelyek a szerződés alapján a hitelintézetet terhelik. Ezen kötelezettségek közvetlenül a szerződésből következnek, nem pedig a szerződés alapján később megkötésre kerülő egyedi szerződésből. A megbízás teljesítése magának a szerződésnek (illetve az abból fakadó részkötelezettségnek) a teljesítését jelenti, a megbízás magának a szerződésnek fogalmi eleme, hasonlóan a nyilvántartási és az értesítési kötelezettségekhez. Ez egyébként teljesen összhangban áll mind az uniós, mind azon kívüli szabályozással és gyakorlattal.

A bankszámlajogviszony fő elemei az előzőekben említettek szerint a következők:

- a bank általános jellegű meghatalmazással rendelkezik arra, hogy az ügyfél fizetési megbízásait a bankszámlán meglévő aktuális egyenleg terhére teljesítse, illetve a javára érkező jóváírásokat teljesítse;

- a bank a bankszámlán meglévő aktuális egyenleget az ügyfél látra szóló betétjeként kezeli (vagyis a bank ebből fakadó fizetési kötelezettsége csak az ügyfél felszólítása, rendelkezése alapján válik esedékessé, továbbá a bankszámla esedékes egyenlege után kamatot fizet a bank a számlatulajdonosnak);

- a bank köteles az ügyfeleket értesíteni a számla terhére és javára végzett könyvelésekről;

- az ügyfél köteles a bank részére a megbízások teljesítése után díjat fizetni.

Az említett elemekből, a felek jogaiból és kötelezettségeiből világosan kirajzolódik a szerződés letéti (betéti) és megbízási jellege, vagyis a bankszámlaszerződés gondossági kötelem jellege.

Értékpapír-számlaszerződés

A Ptk. a fizikai és a dematerializált értékpapírok vonatkozásában egységesen szabályozza az értékpapír-számlaszerződést.

Ma a különféle értékpapír-ügyletek során az értékpapírokat nem adják kézről kézre; az értékpapírok hagyományos módon való birtoklása egyre nagyobb mértékben kiszorul a gyakorlatból. Ez a folyamat különféle jogi formákban valósul meg, ezek közül a legfontosabb az értékpapírok dematerializációja, immobilizációja és letétje. E folyamat következtében az értékpapírpiacon a különféle számlák ugyanolyan jelentősek, mint a pénzügyek terén a bankszámlák. A hatályos tőkepiaci szabályozás szerint az immobilizáció lényegében letétnek minősül, a dematerializált értékpapírok esetében azonban a letét alkalmazása kizárt, abból a megfontolásból, hogy a dematerializált értékpapírok esetében fizikailag nem létezik az a dolog, amit letétbe lehetne tenni. (Ez a distinkció érdekes módon a tulajdonjoggal kapcsolatban nem jelenik meg, a dematerializált értékpapír is tulajdonjog tárgya lehet.) Ennek tükröződéseként fizikai értékpapírok (az immobilizált értékpapírokat is ideértve) esetében értékpapír-letéti számláról, dematerializált értékpapírok esetében pedig értékpapír-számláról szokás beszélni. Ezt a kettősséget meg kell szüntetni – összhangban a piaci igényekkel -, hiszen a gyakorlatban a két számlatípus között nem érzékelhető lényegi különbség, egyúttal jelentőségénél fogva a Ptk.-ban helyet kell kapnia az értékpapír-számlaszerződés szabályainak.

FIZETÉSI MEGBÍZÁS

“A” VERZIÓ

A Ptk.-ban a fizetési megbízások/bankátutalási szerződések alapvető szabályait (a szerződés létrejötte, tartalma, teljesítése, teljesítési segéd igénybevétele, hibás teljesítés, hamis megbízás) kodifikálni kell. A fizetési megbízás alapvetően a számlatulajdonos bankhoz címzett fizetési utasítása, amelyet a számlatulajdonos nem pusztán a megbízási jogviszony alapján jogosult adni, hanem azért, mert látra szóló követeléssel rendelkezik a bankkal szemben, amelyet jogosult lejárttá, és ezáltal a bank fizetési kötelezettségét esedékessé tenni. A fizetési megbízásban nem a megbízási elem dominál, hanem az, hogy a bank a számlatulajdonos adósa (ez még akkor is igaz, ha a bank fizetési kötelezettsége nem a számlatulajdonos által elhelyezett betétből, hanem a részére biztosított hitelből fakad), aki a fizetési megbízás teljesítésekor saját fizetési kötelezettségét is teljesíti.

Egyetértünk azzal a Ptk. Koncepcióban megfogalmazott javaslattal, hogy a fizetési megbízások (bankátutalási szerződések) alapvető szabályait a Ptk.-ban kodifikálni kell. A fizetések bankszámlák közötti elszámolások útján való teljesítésének a jelentősége szinte beláthatatlan. Ma a pénzforgalom túlnyomó többsége, a lakosság körében is egyre nagyobb mértékben, a bankszámlák közötti elszámolások útján történik. Ez a rendszer alkalmas arra, hogy fizetéseket (országhatárokon átívelő fizetéseket is) lehessen nagyon rövid idő alatt, biztonságosan teljesíteni. A bankok közötti számlakapcsolatok az egész világot átfogják, és ebben a rendszerben a nap 24 órájában, minden percben óriási mennyiségű pénzösszegek mozognak. Ehhez képest a Ptk. a pénztartozások teljesítésének módjaként még ma is a pénzszolgáltatást határozza meg, nincs polgári jogi szabályozása a nemkészpénzes fizetéseknek (Ptk. 292-294. §).

A Ptk. 294. §-a szerint, a pénztartozás teljesítésének szabályait az “állami pénzintézeti számlarendszerbe bevont szervezetek” esetében külön jogszabály tartalmazza. Ez a külön jogszabály jelenleg az előzőekben említett pénzforgalmi kormányrendelet és az azt végrehajtó MNB rendelkezés (amelynek helyébe rendelet lép). Ugyanez a jogszabály határozza meg, méghozzá igen tágan, hogy mely személyek tartoznak az idézett körbe. Ezeket bankszámlaszerződés-kötési kötelezettség terheli, kötelesek “pénzeszközeiket bankszámlán tartani” és fizetéseiket bankszámlák közötti elszámolás útján teljesíteni. A pénztartozás teljesítésének, azaz magának a fizetésnek, és a fizetési megbízás alapján létrejövő jogviszony alapvető polgári jogi szabályait a Kódex kell, hogy tartalmazza. A Kódex súlyát és jelentőségét kérdőjelezi meg az, ha a készpénzfizetéssel kapcsolatos szabályokat tartalmazza, a gazdasági szempontból sokkal jelentősebb “bankszámlapénz fizetések” szabályait viszont külön jogszabályokra hagyja. A fizetéssel és azon belül a fizetési megbízással kapcsolatban csak a technikai és részletező jellegű szabályok maradjanak alacsonyabb szintű jogszabályok körében.

A kodifikáció szempontjából világosan el kell különíteni két kérdéskört:

- fizetés bankszámlakönyvelés útján (az adós és a hitelező viszonyába tartozó kérdés), és

- a fizetési megbízás (a fizető és a bank viszonyába tartozó kérdés). E téren hasznos, de elsősorban a másodikként említett kérdéskörrel kapcsolatban, forrásként használhatók, és a Koncepcióban említett BGB szabályoknak is hátteréül szolgáltak a következők:

(1) a UCC 1989-ben beiktatott új 4A cikkelye,

(2) az UNCITRAL Model Law on International Credit Transfer,

(3) a tagállamok közötti átutalásokról szóló 97/5 EK irányelv (amelynek rendelkezéseit a pénzforgalmi kormányrendelet nagyrészt átvette).

Fizetés bankszámlák közötti elszámolás útján

Ebben a pontban a Ptk. Koncepciónak ahhoz a javaslatához szeretnénk kapcsolódni, amely szerint pénztartozás bármely szokásos fizetési forma alkalmazásával teljesíthető (Negyedik Könyv, Második Rész B/VIII/2/a). Ez így túlságosan leegyszerűsítő megfogalmazás. A fizetés pénz tulajdonjogának átruházása. A közgazdaságtan ismeri a számlapénz fogalmát. Jogi szempontból azonban pénz csak a bankjegy és az érme; a számlapénz nem pénz, hanem a számlavezető bankkal szembeni hitelezői követelés. Bár ez a követelés – a pénz tulajdonjogához hasonlóan – engedményezés útján átruházható, amint majd ezt látni fogjuk, a valóságban nem ez történik; a fizetés kedvezményezettje bankátutalás esetén nem az adósnak a bankkal szembeni követelését szerzi meg, hanem az a követelés – a fizetett összeg erejéig – megszűnik, és a fizetés kedvezményezettje új követelést szerez a számlavezető bankjával szemben. A hitelező tehát az átutalás eredményeként pénz helyett a számlavezető bankjával szembeni pénzre szóló követeléssel lesz “gazdagabb”, nem történik más, mint hogy az eredeti adósa helyébe egy másik adós, a bank lép. Ebből adódik az a kérdés, hogy lehetséges-e, illetve miként lehetséges jogi értelemben bankátutalással pénztartozást teljesíteni, minek tekinthető az átutalás: fizetés, felváltó szolgáltatás, teljesítés helyetti adás?

Az esetek egy jelentős részében a kérdés az adós és a hitelező közötti szerződés értelmezésével megválaszolható. Egyértelmű a helyzet, ha a szerződés meghatározza a fizetés módját. Jogosult-e azonban az adós erre vonatkozó megállapodás hiányában átutalással fizetni? Ragaszkodhat-e bármelyik fél a készpénzes fizetéshez? A kérdést a következőképpen is meg lehet fogalmazni: visszautasíthatja-e a hitelező az átutalást, megtagadhatja-e az átutalásnak a fizetés teljesítéseként való elismerését? Ha fennáll ennek a veszélye, akkor a fizető adós ki van téve annak a kockázatnak, hogy emiatt a teljesítéssel késedelembe esik, az ismételt teljesítés miatt többletköltség merül fel, sőt, ami a legrosszabb, a hitelező bankjának csődje esetén kétszeresen kell teljesítenie, és hitelezőként a banknál sorban állhat az először fizetett összeg visszafizetésére vonatkozó igényével. Ezek a kérdések a hatályos törvény alapján egyértelműen nem válaszolhatók meg, hasznos lenne jogszabállyal legitimálni az üzleti életben a bankszámlák közötti elszámolás útján való fizetést, és egyértelművé tenni azt, hogy ez a pénztartozás teljesítését jelenti. Az UNCITRAL modell törvény is tartalmaz erre vonatkozó ajánlást.

A fizetési megbízás jogi természete

A hatályos jogszabályok alapján nem könnyen megmagyarázható kérdés az, hogy polgári jogi szempontból miben áll egy átutalás (a fizetési megbízás tipikus formája). Próbálták már ezt engedményezésnek, tartozásátvállalásnak, utalványozásnak és hasonlóknak minősíteni, helytelenül.

A Ptk. szabálya alapján úgy tűnik, mintha a bankszámla-jogviszony letét és megbízás együttese lenne, ezen belül a fizetések lebonyolítása e jogviszony megbízási részébe tartozik. Az alapján azonban, amit a korábban a betétszerződésről és a bankszámla-szerződésről mondtunk, ez csak részben helytálló. A fizetési megbízás alapvetően a számlatulajdonos bankhoz címzett fizetési utasítása, amelyet a számlatulajdonos nem pusztán a megbízási jogviszony alapján jogosult adni, hanem azért, mert látra szóló követeléssel rendelkezik a bankkal szemben, amelyet jogosult lejárttá, és ezáltal a bank fizetési kötelezettségét esedékessé tenni. A számlatulajdonos mint hitelező utasítja a bankját mint adósát arra, hogy a vele szemben fennálló fizetési kötelezettségét meghatározott módon és meghatározott helyre teljesítse. A banki tevékenység lényegéhez tartozik, hogy a bank – az általa vezetett számlák és más bankokkal fennálló kapcsolatai segítségével -képes fizetéseket bárhova teljesíteni; a számlatulajdonosok éppen e miatt a képessége miatt lesznek a bank ügyfelei, ezért nyitnak nála számlát, és ezért helyeznek el nála betétet. A bankszámla-jogviszony alapján tehát a bank legfontosabb kötelezettsége az, hogy a számlatulajdonos szabályszerű fizetési megbízásait – feltéve, hogy a számlatulajdonos ahhoz megfelelő fedezetet biztosító követeléssel rendelkezik – teljesítse, mégpedig a megbízásnak megfelelő módon, a megbízásban meghatározott címre és határidőben. Ezért – a hatályos törvény felfogásától eltérően – a fizetési megbízásban nem a megbízási elem dominál, hanem az, hogy a bank a számlatulajdonos adósa (ez még akkor is igaz, ha a bank fizetési kötelezettsége nem a számlatulajdonos által elhelyezett betétből, hanem a részére biztosított hitelből fakad), aki a fizetési megbízás teljesítésekor saját fizetési kötelezettségét is teljesíti.

Az e tárgyban született, az előző alpontban említett modern jogszabályok összhangban vannak az előzőekben elmondottakkal. Ezek az új szabályok határidőt állapítanak meg a fizetési megbízások teljesítésére (ha a felek ilyen határidőben nem állapodtak meg), e határidőnek az elmulasztását a jogszabály késedelmi kamat fizetésével szankcionálja. Ha pedig a fizetési megbízás teljesítése meghiúsul, a megbízó követelheti a banktól a teljes összeg visszatérítését számára. Ezek a szabályok azt a felfogást támasztják alá, amely szerint a fizetési megbízás teljesítése elsősorban nem ügyviteli jellegű feladat, nem gondossági kötelem, hanem adósság törlesztése, amelyet feltétlenül, meghatározott időpontban és helyen teljesíteni kell.

A bankátutalási-szerződés főbb kérdései

A szerződés létrejötte

A bankátutalás és a bankszámlaszerződés két szorosan kapcsolódó, mégis külön szerződés. A tipikus eset az, amikor az átutalásra bankszámla terhére kerül sor. Elvileg azonban lehetséges, és a gyakorlatban is ismert az az eset, hogy a megbízó nem rendelkezik számlával (pl. a bank pénztáránál készpénzben fizeti be az átutalandó összeget). Az átutalásra vonatkozó szerződés, más szerződésekhez hasonlóan, csak annak elfogadásával jön létre. Így van ez akkor is, ha egyébként a bankot a bankszámlaszerződés alapján kötelezettség terheli a fizetési megbízás elfogadására. Ha a bank a megbízást alaptalanul nem fogadja el, akkor megsérti a bankszámla-szerződést, de nem az átutalásra vonatkozó szerződést, hiszen az, elfogadás hiányában, nem jön létre. Ezzel kapcsolatban, az említett nemzetközi minták alapján is, célszerű szabályozni, hogy a megbízás elfogadása hogyan történik, a hallgatás jelent-e elfogadást, a visszautasításnak mennyi időn belül lehet helye stb. Ennek azért is jelentősége van, mert a fizetési megbízások rendszerint azonnal teljesítendők, a pénzforgalmi jogszabályok meghatározzák, hogy különböző viszonylatokban mit jelent (hány napot) az “azonnal”, és ez a teljesítési határidő is a megbízás elfogadásától számítandó.

A szerződés tartalma

A szerződésnek egyértelműen tartalmaznia kell egyfelől az átutalás paramétereit (ezt a fizető kell, hogy meghatározza), másfelől pedig a bank teljesítési feltételeit. A megbízás elfogadása megtagadásának a gyakorlatban egyik fő esete az, ha a megbízás az összeg, a fizetés kedvezményezettje vagy a fizetés módja tekintetében nem egyértelmű. Ilyenkor a banknak meg kell tagadnia a megbízás elfogadását, ellenkező esetben, ha felismerhetően hibás megbízást elfogad, akkor legalább részben felel a nem-teljesítésből vagy hibás teljesítésből eredő kárért.

A szerződés teljesítése

A megbízás elfogadásának hármas következménye van:

- a megbízó köteles a bank rendelkezésére bocsátani a megbízás teljesítéséhez szükséges fedezetet (megfizetni az átutalandó összeget);

- a megbízó köteles megfizetni az átutalás díját és költségeit;

- a bank pedig köteles a megbízásban meghatározott feltételek szerint az átutalást teljesíteni, azaz a meghatározott összeget a meghatározott kedvezményezett bankja részére, meghatározott határidőben kifizetni.

Az ügyfélnek a fedezet biztosítására és a díjfizetésre vonatkozó kötelezettsége összhangban van a megbízási szerződés szabályaival: A megbízás teljesítésével kapcsolatos költségek a megbízót terhelik, a megbízott a költségek megelőlegezésére nem köteles; ha ezt teszi, azzal hiteljogviszony jön létre közte és a megbízó között (Ptk. 479. §).

A bankot a fizetési kötelezettség kizárólag a megbízóval szemben terheli, a fizetés kedvezményezettje kizárólag az adóstól követelhet teljesítést, az adós bankjától nem. Ez igaz a fizetési láncolatban résztvevő valamennyi bankkal kapcsolatban, egészen a kedvezményezett bankjáig. Amikor a kedvezményezett bankjához megérkezik a “pénz”, akkor az adós és az ő bankja (valamint a láncolatba bevont bankok) teljesítették fizetési kötelezettségüket illetve az átutalásból fakadó kötelezettségeiket. A hitelező, a fizetés kedvezményezettje ettől kezdve a bankjától követelhet teljesítést, a közöttük fennálló bankszámlaszerződés (de nem az adóssal szembeni jogviszonya, és nem is az átutalási megbízás) alapján. A hitelező bankja az ügyfél javára érkezett összeget jóváírja annak bankszámláján, és ettől kezdve az lesz az ügyfél betétkövetelése.

A fizetés megbízás teljesítésének kettős jogkövetkezménye van:

- a bank a számlatulajdonossal szemben a fizetés összege erejéig törleszti adósságát;

- a számlatulajdonos a megbízás kedvezményezettje javára fizetést teljesít.

Hangsúlyozni kell, hogy a bank a fizetést a saját pénzéből, de megbízója nevében teljesíti; ez másként nem is lehet, hiszen mindig a bank a pénztulajdonos, az ügyfélnek csupán pénzkövetelése áll fenn a bankkal szemben (az egyszerűség kedvéért eltekintünk attól, hogy a gyakorlatban általában a fizető bankja sem a pénz tulajdonjogával, hanem csupán más bankkal szembeni pénzköveteléssel rendelkezik).

Teljesítési segéd igénybevétele

A megbízás teljesítése sok esetben csak más bankok bevonásával lehetséges (más bank bevonására csak akkor nincs szükség, ha mind az adós, mind a hitelező számláját ugyanaz a bank vezeti, vagy, ha az adós bankja és a hitelező bankja egymással számla összeköttetésben áll). A “pénzt” több útvonalon lehet eljuttatni a végállomáshoz, különösen nemzetközi fizetéseknél, különböző bankok, sőt különböző fizetési, elszámolási rendszerek igénybevétele lehetséges. A főszabály az, hogy az ügyfél meghatározhatja a fizetés módját. A legtöbb esetben azonban erre nem kerül sor, ilyenkor a banknak kell kiválasztania a legalkalmasabb közreműködőket. A fizetések előzőekben leírt természetéből következően, a bank, külön kikötés nélkül is, a jogviszony természetéből fakadóan, jogosult kell, hogy legyen közreműködő igénybevételére, mert ez a fizetési bankszolgáltatásoknál alapvető feltétel.

Hibás teljesítés és jogkövetkezményei

A hibás teljesítésnek a következő főbb esetei vannak: a fizetés egyáltalán nem, rossz címre vagy késve teljesül. A hibás teljesítés jogkövetkezményei világosan mutatják az ügylet sajátosságát. A nemzetközi szabályozási tendenciák a következő fő sajátosságokat mutatják:

- a fizetés meghiúsulása esetén az adós bankja köteles az összeget visszafizetni a megbízónak;

• ez egy objektív kötelezettség, független attól, hogy a mulasztás felróható-e a banknak, hogy ő maga vagy valamelyik közreműködő mulasztott (hacsak nem a megbízó jelölte ki a közreműködőt);

• a láncolatban ugyanez a visszatérítési kötelezettség terheli mindegyik bankot az ő megbízójával szemben; megoszlik a gyakorlat abban, hogy a fizető adóst megilleti-e közvetlen igényérvényesítési lehetőség a saját bankján túl a ténylegesen mulasztó közreműködővel szemben is;

- a fizetés késedelme (és visszatérítés) esetén a bankot (bankokat) késedelmi kamat fizetési kötelezettség is terheli;

- megoszlik a gyakorlat abban a tekintetben, hogy késedelmi kamaton felül kártérítési kötelezettség is terheli-e a bankokat;

• egyértelműen igen, ha a megbízás körülményeiből tudták, hogy a fizetőt milyen kár érheti késedelem vagy meghiúsulás esetén;

• egyes helyeken a kártérítés felső határa korlátozva van, különösen a következményes károkat kizárják.

Hamis megbízás alapján való teljesítés

Az előzőekből következik, hogy a bank valamely bankszámla terhére fizetést kizárólag a számlatulajdonos rendelkezése alapján teljesíthet. Nem csupán azért, mert a bankszámlaszerződés alapján fizetési megbízás adására kizárólag a számlatulajdonos a jogosult, hanem azért is, mert a bank a számlatulajdonosnak tartozik, a számlatulajdonossal szemben áll fenn fizetési kötelezettsége. Mástól származó fizetési utasítást nyilvánvalóan nem lehet a számlatulajdonos követelése terhére teljesíteni.

Kérdés, hogy mi a helyzet abban az esetben, ha a fizetésre és annak alapján a bankszámla megterhelésére úgy került sor, hogy a bank abban a téves hiszemben volt, hogy a számlatulajdonos fizetési rendelkezését teljesíti, valójában azonban a számlatulajdonos nem rendelkezett fizetésről. Ez az eset akkor, amikor a bank hamis megbízás alapján teljesít fizetést. Ezzel kapcsolatban a joggyakorlat nem teljesen egységes és kiforrott. E kérdés megalapozott megválaszolása csak akkor lehetséges, ha a jogviszony, amelynek alapján az esetet el kell bírálni, tisztázott. A hatályos szabályozás nem segíti a jogviszony természetének feltárását. Az előző gondolatmenetet folytatva, a hamis fizetési megbízás nem a számlatulajdonos megbízása, ha a bank a hamis fizetési megbízás alapján fizetést teljesít, akkor annak alapján nem lesz jogcíme arra, hogy a kifizetett összeggel az adós bankszámláját megterhelje. A banknak csupán arra lesz lehetősége, hogy azzal szemben kíséreljen meg fellépni, aki a hamis megbízást adta, vagy akinek a részére a fizetést a hamis megbízás alapján teljesítette. E szerint a hamis megbízás alapján való teljesítés kockázata elsődlegesen a bankot terheli. Természetesen a bank kárát enyhítheti, ha a számlatulajdonos szándékosan vagy gondatlanul hozzájárult, elősegítette, közreműködött a hamis megbízásban.

Kérdés, vajon megfelelő megoldás-e a bank felelősségének a gondos ügyvitelre való korlátozása (a banki üzletszabályzatokban következetesen szerepel olyan kikötés, amely kizárja a bank felelősségét azokra az esetekre, amikor hamis megbízás alapján teljesít kifizetést, ha a hamisítás ténye számára nem volt felismerhető). A bíróságok hajlamosak ezt elfogadni banki kifogásként, és ennek alapján elutasítani a bankokkal szembeni kereseti kérelmeket.

Ha nem is ilyen módon, de a nemzetközi gyakorlatban is van törekvés arra, hogy a kockázatot a bankról valamelyest a számlatulajdonosra hárítsák. Ennek általában feltétele az, hogy a bankban megfelelő rendszerek és eljárások létezzenek a megbízások valódiságának megállapítására, ezeket az ügyfél legalább lényeges elemei tekintetében fogadja el, és a bank eljárása az adott esetben feleljen meg ezeknek a követelményeknek. Ha ezek a feltételek fennállnak, és mégis sor kerül hamis megbízás alapján való fizetésre, akkor a bank, annak ellenére, hogy a fizetés nem a számlatulajdonos megbízása alapján történt, igényt tarthat a kifizetett összegre, azaz nem köteles azt az ügyfél részére visszatéríteni. Fontos ennek a kérdésnek olyan szabályozása, amely elméletileg tiszta, ugyanakkor ésszerűen megosztja a felek között a kockázatot.

“B” VERZIÓ

Az átutalási megbízás, a beszedési megbízás és a készpénzfizetési megbízás a bankszámlaszerződés, mint a pénzforgalom statikus eleme mellett a bankszámlák közötti pénzmozgás dinamikus elemeként jelentkeznek. Célszerű a dinamikus elemeket, illetve azok alapvető polgári jogi jellegzetességeit is a Ptk.-ban szabályozni, azonban nem önálló szerződésként, hanem a bankszámlaszerződés szabályai között. A megbízás teljesítése magának a bankszámlaszerződésnek a teljesítését jelenti, a megbízás magának a szerződésnek fogalmi eleme, nem pedig önálló ügylet. A fizetési megbízás teljesítésénél a bank nem adósként fizeti vissza a számlatulajdonosnak a betét összegét (vagy annak egy részét), hanem a számlatulajdonos megbízásából, a megbízó nevében és a banknál elhelyezett vagyona terhére teljesít fizetést a megbízó által megjelölt harmadik személy javára (átutalási megbízás vagy készpénzfizetési megbízás esetén), illetve a számlatulajdonos megbízásából, a megbízó nevében jár el a megbízó által megjelölt harmadik személy kötelezettnél meghatározott pénzösszegnek a kötelezett számlájáról a megbízó számlatulajdonos számlája javára történő beszedés érdekében (beszedési megbízás). A bankszámlaszerződés teljesítéséhez szükséges betétet nem a bank tulajdonszerzése végett helyezi el a betétes, hanem fizetési megbízásai teljesítése fedezetéül. A bank tulajdonszerzése csupán a pénz átadásával szükségképpen együtt járó következmény. A bankszámlajogviszony jellemzője nem ez a tulajdonjog átszállás, hanem a fizetési forgalom lebonyolítása érdekében a betét terhére adott megbízás.

A Koncepció szerint a bankszámlaszerződés fogalmát összhangba kell hozni a hatályos pénzügyi szabályokban megjelenő jegyekkel. A 232/2001. (XII. 10.) Korm. rendelet a pénzforgalmi és a lakossági bankszámla közötti különbséget gyakorlatilag a passzív inkasszóképességre szorította, így a Koncepcióban említett “átutalási betétszámla-szerződés” nem önálló szerződéstípus, hanem bizonyos (alapvetően nem polgári jogi) eltéréseket mutató bankszámlaszerződés. Ugyanez a helyzet a “banki megbízási szerződés” és a “bankátutalási szerződés” esetén, amelyek a bankszámlaszerződés, mint a pénzforgalom statikus eleme mellett a bankszámlák közötti pénzmozgás dinamikus elemeként jelentkeznek. Célszerű a dinamikus elemeket, illetve azok alapvető polgári jogi jellegzetességeit is a Ptk.-ban szabályozni, azonban nem önálló szerződésként, hanem a bankszámlaszerződés szabályai között. Elegendő a jelenlegi jogalkotási technikát követve csupán a számlatulajdonos szabályos pénzforgalmi megbízásaiként említeni azokat. Szükséges hangsúlyozni, hogy a bankszámla feletti rendelkezés során megbízási (gondossági) kötelem keletkezik a számlatulajdonos és bankja között a hazai és a nemzetközi (jog)-gyakorlatnak megfelelően: a bank csak a szerződés vagy jogszabályok szerint szabályosnak minősülő rendelkezéseket teljesíti és csak abban az esetben, ha a megbízás teljesítésére a számlatulajdonos számláján kellő fedezet áll rendelkezésre.

Amennyiben a fizetési megbízásokat a számlatulajdonos hitelezőként a bankhoz, mint adóshoz címzett “utasításaként” fogjuk fel, akkor a betéti és a bankszámla-szerződés közé teszünk egyenlőségjelet. Ahogyan azonban a betéti szerződésnél jeleztük is, a betéti szerződés alapján a betétesnek csupán arra van jogosultsága, hogy a betét lejártakor “ugyanabból ugyanannyit” követeljen a banktól, arra azonban nincs joga, hogy a betét terhére harmadik személyek javára fizetésre utasítsa a bankot. A bankszámlaszerződés jogi természetének tárgyalásakor azt is jeleztük, hogy a bankszámlaszerződést a betéti szerződéstől az különbözteti meg, hogy a bankszámlaszerződés jogosítja fel éppen a számlatulajdonost, hogy a betét terhére fizetési megbízásokat adjon a banknak. A bank adósi minőségének túlhangsúlyozása a bankszámlaszerződés létét, önállóságát kérdőjelezné meg, hiszen a banknál elhelyezett betéti összegek feletti rendelkezéshez elegendő lenne a betétes “utasítása”, fizetési megbízásokra nem is lenne szükség. A fizetési megbízás teljesítésénél a bank nem adósként fizeti vissza a számlatulajdonosnak a betét összegét (vagy annak egy részét), hanem a számlatulajdonos megbízásából, a megbízó nevében és a banknál elhelyezett vagyona terhére teljesít fizetést a megbízó által megjelölt harmadik személy javára (átutalási megbízás vagy készpénzfizetési megbízás esetén), illetve a számlatulajdonos megbízásából, a megbízó nevében jár el a megbízó által megjelölt harmadik személy kötelezettnél meghatározott pénzösszegnek a kötelezett számlájáról a megbízó számlatulajdonos számlája javára történő beszedés érdekében (beszedési megbízás). A bankszámlaszerződés teljesítéséhez szükséges betétet nem a bank tulajdonszerzése végett helyezi el a betétes, hanem fizetési megbízásai teljesítése fedezetéül. A bank tulajdonszerzése csupán a pénz átadásával szükségképpen együtt járó következmény. A bankszámlajogviszony jellemzője nem ez a tulajdonjog átszállás, hanem a fizetési forgalom lebonyolítása érdekében a betét terhére adott megbízás.

A hazai és a nemzetközi szakirodalom is többnyire a számlatulajdonos megbízottjaként, letétkezelőjeként vagy ügynökeként fogja fel a számlavezető bankot, a hitelezőkénti rendelkezés ismeretlen. A számlatulajdonos ebből következően megbízást ad a banknak; nevében és javára valamilyen ügy ellátására kéri fel a bankot. Ez a megbízás lehet egy másik számlatulajdonos számlájára szóló átutalás teljesítésére szóló megbízás, onnan történő beszedésre vonatkozó megbízás, a számlatulajdonos vagy harmadik személy részére a bankszámla terhére történő készpénzkifizetésre illetve a számlatulajdonos vagy harmadik személy által a bankszámla javára történő befizetés jóváírására szóló megbízás.

A fizetési megbízás hitelezői utasításkénti felfogása azért is értelmezhetetlen, mert a hitel (helyesen kölcsön) szerződés nem jogosítja fel a hitelezőt arra, hogy az átadott kölcsönösszeg terhére utasítást adjon az adósnak. Az adós a kölcsön futamideje alatt a kölcsön összegével tulajdonosként rendelkezhet, a hitelező csupán lejáratkor követelheti, és akkor is csak a kölcsön összegének részére történő kifizetését, lejáratkor sem adhat utasítást harmadik személy részére történő kifizetésre.

Bankszámla-szerződéssel a Ptk. 529. § (1) bekezdése szerint a hitelintézet arra vállal kötelezettséget, hogy a vele szerződő fél (számlatulajdonos) rendelkezésére álló pénzeszközöket kezeli és nyilvántartja, azok terhére a szabályszerű kifizetési és átutalási megbízásokat teljesíti, a számlatulajdonost a számla javára és terhére írt összegekről, valamint a számla egyenlegéről értesíti. A bankszámlaszerződés törvényi fogalma tételesen felsorolja azokat a kötelezettségeket, amelyek a szerződés alapján a hitelintézetet terhelik. Ezen kötelezettségek közvetlenül a szerződésből következnek, nem pedig a szerződés alapján később megkötésre kerülő egyedi szerződésből. A megbízás teljesítése magának a szerződésnek (illetve az abból fakadó részkötelezettségnek) a teljesítését jelenti, a megbízás magának a szerződésnek fogalmi eleme, hasonlóan a nyilvántartási és az értesítési kötelezettségekhez. A megbízott a megbízás teljesítése során éppen a bankszámlaszerződést minden más szerződéstől megkülönböztető kötelezettséget teljesít, a fizetési forgalmat bonyolítja le. Ez egyébként teljesen összhangban áll mind az uniós, mind azon kívüli szabályozással és gyakorlattal.

A zsírószerződéssel kapcsolatban korábban idéztük a korabeli szakirodalmat is: “A megbízási ügylethez simuló tipikus bankügylettel állunk tehát szemben, amelynek legfőbb jellegzetessége az, hogy lehetővé teszi a fél javára, vagy terhére beérkezett átutalási, beszedési és utalványozási megbízások közös keretben történő lebonyolítását”.

A 232/2001. (XII. 10.) Korm. rendelet, illetve a rövidesen helyébe lépő új pénzforgalmi jogszabály – fenntartva a klasszikus hármas tagolást – világos fogalom-meghatározással szolgál:

fizetési megbízás:

a) a rendelkezésre jogosultnak a számlavezető részére adott megbízása a számlatulajdonos számlájáról meghatározott pénzösszegnek az általa megjelölt jogosult számlájára történő átutalására (a továbbiakban: átutalási megbízás),

b) a rendelkezésre jogosultnak a számlavezető részére adott megbízása meghatározott pénzösszegnek az általa megjelölt kötelezett számlatulajdonos számlájáról saját számlájára történő beszedésére (a továbbiakban: beszedési megbízás),

c) számlára készpénzben történő befizetésre vagy az onnan készpénzben történő kifizetésre szóló megbízás.

Az átutalási megbízás tehát egyértelműen a bankszámlák közötti fizetési mód, csakúgy, mint a beszedési megbízás. (Ebből az is következik, hogy bankszámlaszerződés nélkül nem értelmezhető az átutalási és a beszedési megbízás fogalma sem, bankszámla nélkül nincs átutalási és beszedési megbízás sem.) Az a fizetés, amely szerint a számlatulajdonos megbízza a számlavezető hitelintézetet, hogy a bankszámlája egyenlege terhére harmadik személy terhére készpénzben kifizetést teljesítsen, nem átutalási, hanem készpénzfizetési megbízás.

A határokon átnyúló átutalásokról 97/5/EK irányelv előírja a számlavezető hitelintézetnek a pénzforgalmi megbízások nem szerződésszerű teljesítése esetére kompenzációt kell fizetnie ügyfelének: késedelme esetén a késedelmi kamatmérték alapulvételével, meghiúsulás esetén az így megállapított kompenzáción túl az átutalás összegének visszafizetésével. A számlavezető hitelintézet ezen kötelezettségei a megbízotti minőségéből, a megbízási szerződés nem szakszerű teljesítéséből, szerződésszegésből adódó jogkövetkezmények, amelyek nem lépik túl a megbízotti felelősség kereteit, semmiképpen sem jelentik azt, hogy a hitelintézet a gondosságon túli eljárást lenne köteles tanúsítani a megbízások teljesítése során.

Ahogyan a bankszámlaszerződés fogalmának meghatározásánál írtuk, a fizetési megbízás hitelezői utasításkénti kezelése értelmezhetetlenné teszi a beszedési megbízásokat, mivel a beszedési megbízásoknál nem a betétje, mint számlakövetelés terhére ad utasítást a számlatulajdonos, hanem arra, hogy harmadik személyekkel szemben fennálló számlatulajdonosi pénzkövetelést a számlatulajdonos javára szedjen be és írjon jóvá a bankszámlán. A hiteljogviszony nem képes leírni a beszedési jogviszony tartalmát, viszont klasszikus megbízási jogviszonyként értelmezhetővé válik. De ugyanez a helyzet a folyószámlahitel terhére adott megbízások esetén is: a hitelezői jogviszony megfordul, nem a számlatulajdonos a bank hitelezője, hanem a bank hitelezi a számlatulajdonost. Ilyenkor nyilvánvalóan nem hitelező utasításként teljesíti a bank a számlatulajdonos megbízását, hanem a hitelszerződésből adódó folyósítási kötelezettségként.

Ahogyan korábban írtuk, az átutalás bankszámlák közötti fizetési megbízás; nem tekinthető átutalási megbízásnak az az eset, amikor valaki készpénzben fizet be egy bankszámla javára. Ez késpénzfizetési megbízásnak tekintendő, amelynek szabályai merőben eltérnek az átutalási megbízásokétól (vö. a jelenleg hatályos 9/2001. (MK 147) MNB rendelkezés 14-15. § és 32. §-ainak rendelkezéseit!). A készpénzbefizetés elfogadása nem a befizető és a bank közötti, hanem a számlatulajdonos és a bank közötti megállapodáson, a bankszámla-szerződésen alapul. A bank nem fogadhat el más banknál vezetett bankszámla javára készpénzbefizetést, csak ha a másik bankkal erre kifejezetten megállapodott.

A fizetés feltételeit nem a befizető határozza meg, hanem a számlatulajdonossal kötött megállapodás és a pénzforgalom technikai lebonyolítására vonatkozó jogszabály. A befizetéssel járó költségeket nem a befizető viseli, hanem a számlatulajdonos.

Jól látható, hogy a bankszámla javára történő készpénzfizetés esetén a bank semmilyen, a számlatulajdonossal szemben fennálló fizetési kötelezettségét nem teljesíti. Nem teljesít ilyen kötelezettséget a bakszámlák közötti fizetési módnak minősülő átutalási megbízás esetén sem. Átutalási megbízással – ahogyan említettük korábban – a számlatulajdonos a bankot a számlatulajdonos számlájáról meghatározott pénzösszegnek az általa megjelölt jogosult számlájára történő átutalására bízza meg. A számlatulajdonos tehát a saját betétje tervére történő fizetéssel bízza meg a bankot, a megbízás jellegéből adódóan azt a bank nem a saját pénzeszközei terhére teljesíti, hanem a megbízott nevében és terhére. Nem adósságtörlesztésről (és nem bizományról), hanem megbízás teljesítéséről van szó.

Az átutalási (és a beszedési) megbízás bankszámlák közötti fizetési mód, ezért általában két bank szerepel a megbízás teljesítése során, a kötelezett számláját vezető bank és a jogosult számláját vezető bank. A két bank azonban nem tekinthető egymás teljesítési segédjének, egyik bank sem felel a másik mulasztásáért. A két bank saját számlatulajdonosának tartozik felelősséggel a saját mulasztásáért, a másik bank mulasztásáért – a megbízási jogviszony természetéből következően – a másik bank megbízója felel a hátrányt szenvedett számlatulajdonosnak.

Valamennyi fizetési megbízás (átutalási, beszedési, készpénzfizetési megbízás) hibás teljesítésének jogkövetkezményei a megbízási jogviszony gondossági kötelem jellegén alapul. A számlavezető bank a megbízás során a tőle elvárható gondossággal köteles eljárni, a megbízással megcélzott eredmény elmaradásáért nem tartozik felelősséggel. Ugyanez vonatkozik a nem a számlatulajdonostól származó megbízások teljesítésére: ha a megbízás hamis volta a banktól elvárható gondos eljárás során sem volt felismerhető, a bank a hamis megbízás teljesítéséért nem tartozik felelősséggel. A jelenlegi hazai és a külföldi gyakorlat egységes a kérdés megítélésében. Mindez nem az általános magánjogi szabályozástól eltérő kártelepítési szabály, hanem a fizetési (pénz-) forgalom megbízási jellegéből következik.

ÉRTÉKPAPÍR-LETÉTI SZERZŐDÉS

A Ptk. szabályozza az értékpapír-letétet, megkülönböztetve az egyedi értékpapír-letétet, és a gyűjtő-letétet.

Az értékpapírpiac a modern gazdaságok egyik – mennyiségében és minőségében egyaránt – leggyorsabban fejlődő és gyökeres változásokon átmenő ágazata. A legfontosabb változások között említendő az értékpapír-forgalom tömegessé és nemzetközivé válása, valamint ezzel összefüggésben az értékpapírok immobilizációjának és dematerializációjának széles körű elterjedése, valamint az értékpapírok, az értékpapír-tulajdonlás és az értékpapírügyletek elektronikus nyilvántartása és elszámolása.

Az értékpapírokra vonatkozó speciális szabályok (így különösen a Tpt.) számos olyan rendelkezést tartalmaznak, amelyek célja a befektetők biztonságának a megteremtése. Ennek keretében sor került az értékpapírletét önálló szabályozására. E szabályozás új letéti intézményeket vezetett be, amelyeket fontos hasznosítani az általános polgári jogi szabályozásban, megteremteni a kettő között a kellő összhangot és a megfelelő arányokat.

Az értékpapírletét (a pénzletéthez hasonlóan) azért igényel sajátos szabályozást, mert az azonos fajtájú és sorozatú értékpapírok egymással teljes mértékben helyettesíthetőek, és az értékpapír-forgalom gyakorlati igényei megkívánják, hogy az értékpapírok őrzése és az értékpapír-forgalom lebonyolítása során ezek a papírok ne tulajdonosonként elkülönítve, hanem összekeverve legyenek kezelve. Ezért alakult ki a gyakorlatban az értékpapírletét két, jogi sajátosságait tekintve alapvetően eltérő formája, a csupán kivételesen alkalmazott egyedi letét és az általánosan elterjedt gyűjtő letét. Míg az egyedi értékpapírletét nem különbözik a hagyományos, ún. szabályos letéttől, a gyűjtő letét közel áll az ún. szabálytalan letéthez, és a befektetők számára különleges kockázatokat rejt magában, ezért erre vonatkozóan speciális szabályozásra van szükség. A megfelelő szabályozás a két letétfajta egyértelmű megkülönböztetését és annak kizárását igényli, hogy az ügyfél szándéka ellenére jöhessen létre gyűjtő letét.

A két letétfajta eltérő sajátosságai a letéteményesként eljáró befektetési szolgáltató kötelezettségeinek eltérő tartalmában tükröződnek. Egyedi letét esetében a letéteményes a letét tárgyait, a hagyományos letéti szabályoknak megfelelően, teljes mértékben köteles elkülöníteni mind a saját, mind pedig a többi letevő értékpapírjaitól. A befektetési szolgáltató a letét fennállása alatt arra sem hivatkozhat, hogy a befektető tudtával, jóváhagyásával, vagy utasítására használta fel az értékpapírt valamilyen tranzakcióhoz. Ahhoz, hogy ezt jogszerűen megtehesse, olyan rendelkezésre van szükség a letevőtől, amely egyértelműen véget vet a letétnek, és egy új jogviszonyt (megbízás, bizomány, értékpapírkölcsön stb.) hoz létre a befektetési szolgáltató és ügyfele között, egyértelműen meghatározva ennek az új jogviszonynak a feltételeit. A gyűjtő letét esetében a befektetési szolgáltató kötelezettségei abban térnek el az egyedi letéttől, hogy a különböző letevők azonos fajtájú papírjai sőt, a befektetési szolgáltató saját tulajdonában levő papírok is összekeverhetők, az egyik ügyfél által letétbe helyezett értékpapírok a másik ugyanolyan fajtájú értékpapírt elhelyező ügyfél számára kiadhatók. Ugyanakkor azonban egyértelművé teszi azt, hogy a gyűjtő letétben lévő papírok sem keveredhetnek össze az ügyfelek, illetve a befektetési szolgáltató más fajtájú értékpapírjaival. Mindebből az következik, hogy miközben az lehetséges, hogy az egyik letevő által elhelyezett értékpapírokat a befektetési szolgáltató egy másik ügyfele fogja megkapni, a befektetési szolgáltató letétjében mindig kell, hogy legyen akkora mennyiségű értékpapír, amekkora megegyezik az adott értékpapírfajtából az egyes ügyfelek letéti követeléseinek összegével. Ezt egészíti ki az a fontos szabály, hogy – a letéti jogviszony jellegzetességéből következően -, ha az előző szabály megsértésével hiány mutatkozik a letétben lévő értékpapírok állományában, akkor e követelések kielégítésére a letéteményes saját vagyonát, minden egyéb követelést megelőzően lehet igénybe venni.

A Polgári Törvénykönyv 472. §-a szerint a szabálytalan letét esetén a letevőket hitelezői kockázat is terheli, ami azt jelenti, hogy a letéteményes csődje esetén a közönséges hitelezőkkel azonos rangsorban kapnak kielégítést. A befektetési szolgáltatók azonban nem bankok, az értékpapírletét célját, gazdasági tartalmát tekintve nem betét, ezért a gyűjtő letétre nem alkalmazhatók a Ptk. 472. §-ának rendelkezései, ezáltal a befektetési szolgáltatók által üzletszerűen végzett értékpapír-letéti őrzés esetében megakadályozza a szabálytalan letét említett szabályának az érvényesülését, és – feltéve, hogy a befektetési szolgáltató szabályosan működik – a hitelezői kockázat felmerülését. Tekintettel arra, hogy a javaslat kizárja azt, hogy a letétbe helyezett értékpapírokon a letéteményes tulajdonjogot szerezzen, de ugyanakkor a gyűjtő letét esetén annak egyedi meghatározására sincs lehetőség, hogy a letétben lévő értékpapírok tulajdonosainak tulajdonjoga melyik értékpapírokon áll fenn, ilyen esetekben az azonos sorozatba tartozó, letétben lévő értékpapírok tulajdonosai között sajátos tulajdoni közösség jön létre. E közös tulajdon sajátossága abban áll, hogy kizárólag a letét időtartama alatt áll fenn, és semmilyen módon nem korlátozza az egyes tulajdonostársaknak a tulajdoni hányaduknak megfelelő számú értékpapír felett való rendelkezés jogát.

Gyűjtő letét esetén szükségszerű, de ugyanakkor garanciális jelentőségű is kötelezővé tenni a letéti számlák vezetését, azoknak az ügyfelek és értékpapírfajták szerinti elkülönítését, és számlakivonat révén az ügyfél rendszeres tájékoztatását. A számla tartalmában is megjelenik az egyedi és a gyűjtő letét közötti különbség, míg az előbbi egyedileg azonosítva, az utóbbi fajta és mennyiség szerint megjelölve kell, hogy tartalmazza a letétben lévő értékpapírokat. Az értékpapír-letéti rendszer jelentősége gyakorlati és jogi szempontból egyaránt abban van, hogy ez által szükségtelenné válik az értékpapírból fakadó egyes jogok érvényesítése, az értékpapír átruházása vagy megterhelése során az értékpapír fizikai bemutatása, illetve átadása. Ehhez azonban szükséges, hogy a törvény a befektetési szolgáltatók által a letéti számlákon végrehajtott könyveléseket az értékpapírok fizikai átadását pótló erővel ruházza fel.

SZÉFSZERZŐDÉS

A Ptk. szabályozza a széfszerződést (safe-letét).

A safe-letét hagyományos banki szolgáltatás, és feltehetően tartósan fennmarad iránta az igény. A hagyományos letéthez képest a sajátossága abban áll, hogy a fél nem meghatározott dolgokat ad át a banknak megőrzésre, hanem a bank az ügyfél rendelkezésére bocsát egy safe-szekrényt, amelybe az ügyfél elhelyezheti megőrzésre az értéktárgyait. A bank nem tudja, hogy mit tartalmaz a safe-szekrény, sőt, nem is szükségszerű, hogy tartalmazzon akármit is; a bank szolgáltatását már azáltal teljesíti, hogy a safe-szekrényt az ügyfél rendelkezésére bocsátotta, és azt megfelelően őrzi. Ezért a jogirodalomban vitatott, hogy a safe-szerződés a természetét tekintve letét, bérlet, vagy pedig vegyes szerződés. Egyes nézetek szerint a jogviszonyban az őrzési elem dominál, az ügyfél nem használja a szekrényt semmi másra, mint az értéktárgy elhelyezésére, ezt követően az őrzés a bank feladata, a safe-szekrény szerepe a jogviszonyban nem más, mint a zárt letéteknél a csomagolóanyagnak, doboznak, amelybe a letét tárgya el van helyezve. Úgy gondoljuk, indokolt a banki letétek körében szabályozni a safe-letétet, és ezzel megszüntetni a jogi bizonytalanságot.

LÍZINGSZERZŐDÉS

A Ptk. önálló szerződéstípusként szabályozza a lízingszerződést.

Lízingszerződés alapján a lízingbeadó – az általa termelt vagy beszerzett – lízingtárgyat (bármilyen forgalomképes jószág, ideértve a jogokat is) időszakonként esedékes lízingdíj fizetése ellenében a lízingtárgy hasznos élettartamához igazodó időszakra a lízingbevevő birtokába és használatába adja. A lízingbevevő hasznosítja a lízingtárgyat, de viseli a lízingtárgy károsodásának és elpusztulásának kockázatát is. A lízingbevevőt főszabály szerint meghatározott idő leteltét követően vételi jog illeti meg.

A gazdasági forgalom a lízingszerződések több altípusát ismeri: a szerződés futamideje lehet határozott vagy határozatlan, határozott lízingidőszakhoz kapcsolódhat hosszabbítási opció, a lízingszerződés tartalmazhatja, hogy a lízingbevevőt vagy az általa kijelölt személyt egy bizonyos időszakot követően vételi jog illeti meg, a lízingtárgyat a lízingbeadó beszerezheti harmadik személytől, de akár a lízingbevevőtől is, a lízing tárgya lehet ingó, ingatlan vagy jog stb., stb.

Ennek oka az, hogy a lízingben több kodifikált szerződés, mint a bérlet, kölcsön és adásvétel elemeinek keveredése egy új szerződéstípust hoz létre. Az egységes lízingügylet a tipikus szerződéstípusok elemeire csak nagy nehézségekkel bontható szét, a szerződéstípusok elemeinek összemosódása már a felek alapvető jogainak és kötelezettségeinek szintjén megtörténik.

A jogalkotónak figyelemmel kell lennie a lízing gazdasági jelentőségére, ami hazánkban egyes becslések szerint a beruházások finanszírozásában való 20%-os részesedést is jelenthet. Ilyen fontosságú területen jogpolitikailag nem tartjuk megengedhetőnek a jogbizonytalanságot.

A lízingszerződést már több ország törvényben szabályozta és kodifikációs mintaként a magyar jogrendszer részeként a rendelkezésünkre áll az 1988-as UNIDROIT egyezmény is.

A lízingszerződés szabályozása – figyelemmel arra, hogy az új kódex fő szabály szerint változatlanul diszpozitív szabályokat határoz meg – nem okozhatja a lízing forgalomban meglévő sokszínűségének megszűnését, új lízingformák megjelenését.

A szabályozás során különösen a következő pontokra kell figyelemmel lenni:

A lízing gazdasági célja szerint finanszírozási ügylet. Átgondolandó, hogy – a jelenlegi joggyakorlattal ellentétben – nem szükséges-e erre erőteljesen figyelemmel lenni. Ennek keretében szóba jöhet a lízingbeadó felmondási jogának a kölcsönszerződéshez hasonló szabályozása. A lízing jellegzetességét ezen a területen az fogja adni, hogy mivel jellemzően biztosíték-finanszírozás, a felmondási okok közül a “biztosítékkal”, azaz a lízingtárggyal kapcsolatos és nem az adós személyéhez kapcsolódó okok kapnak hangsúlyt. A konstrukció háromoldalú voltából pedig például az következik, hogy a kölcsönösszeg kifizetése megtagadásának joga helyébe a lízingtárgy beszerzésének megtagadása kerülhet.

A tipikus lízingügylet sajátossága, hogy a lízingbeadó a lízingtárgyat a lízingbevevő kezdeményezésére és utasításai szerint szerzi be. Ezért a lízingtárggyal kapcsolatos kellék- és jogszavatosságát az adásvételhez képest korlátozni szükséges. Ez azonban nem vezethet oda, hogy a lízingbevevőt ezek a jogok nem illetik meg. A szabályozás során biztosítani kell, hogy a lízingbeadót, mint vevőt megillető szavatossági igények és jogok, ideértve az elállás jogát is feltétel nélkül a lízingbevevőre szálljanak át.

Jogpolitikai döntést igényel, hogy az elállási jog gyakorlása esetén a lízingbevevő saját vagy a lízingbeadó számára történő teljesítést kérhessen. Az előbb említettnél figyelemmel kell lenni arra, hogy a lízingtárgy visszaadásával az érdekegyensúly felborul, mert a lízingbeadó biztosíték nélkül marad, ezért a lízingbevevő elállási jogát a lízingbeadó hozzájárulásához szükséges kötni. Az utóbb említett esetben előírásra kerülhet, hogy a lízingszerződés az elállással együtt megszűnik és a lízingbeadó csak a diszkontált jövőbeni lízingdíjak és az eladó által visszafizetett összeg különbözetére tarthat igényt.

A kárveszélyt a lízingbevevőre kell telepíteni. Ennek oka az, hogy a lízingtárgyat a lízingbeadó a lízingbevevő helyett veszi meg. A lízingbevevő választja ki, tartja birtokában és hasznosítja azt. Ennek következményeként azonban nem csak a rendeltetés-és szerződésszerű használat kötelezettsége kell hogy terhelje, hanem az ezen a körön kívül felmerült kár viselésének kockázata is. Így például a lízingtárgy lízingbevevőnek fel nem róható megsemmisülése nem adhat okot a lízingszerződés felmondására.

A lízingtárgy kiválasztásának mechanizmusából annak is következnie kell, hogy a lízingtárgy lízingbeadó által történő beszerzésére létrejövő ügylet szerződő fele nem minősülhet a helytállási szabályok szempontjából a lízingbeadó teljesítési segédének. Meggondolandó azonban, hogy ezen harmadik személy fele a lízingbevevő a lízingbeadó teljesítési segédjének minősüljön. Ennek pl. az átvétel megtagadása esetén lehet jelentősége.

A lízingdíjat nem lehet pusztán a használat ellenértékeként (bérleti díj) vagy vételárrészletként felfogni. Mivel az új kódex gazdasági szemlélete ellenére fenn kívánja tartani megtámadási okként a feltűnő értékaránytalanságra való hivatkozást, a lízingbeadók védelme érdekében tisztázni szükséges, hogy a lízingdíj értékarányosságának önmagában sem a lízingtárgy vételára, sem az összehasonlítható bérleti szerződésekben kikötött díj, sem pedig az általános kamatszint nem lehet összehasonlítási alapja.

A lízingszerződés futamidő lejártát megelőző megszűnése esetén az elszámolásban is érvényesíteni kell a felek tisztességes érdekegyensúlyát. Ennek megfelelően elfogadható technika, ha a lediszkontált lízingdíj és a maradványérték megfizetése ellenében a lízingtárgy tulajdonjoga átszáll a lízingbevevőre, vagy ha a le-

diszkontált lízingdíj és a maradványérték összegéből levonásra kerül a lízingbeadónál maradó dolog piaci értéke. Meggondolandó, hogy ezen a területen szükség van-e bármilyen különös szabályra, vagy már az általános szabályok alkalmazása is a fenti eredményre vezet.

Bár a lízingszerződés a lízingbeadó és lízingbevevő között jön létre, a létrehozandó szabály – a bizományhoz hasonlóan – arra a harmadik személyre is fog előírásokat tartalmazni, akitől a lízingbeadó a lízingtárgyat beszerezte. Nem szabad a létrehozandó szabályozásban kizárni, hogy a lízingbeadó és a lízingtárgy előállítója ugyanaz a személy legyen. (Vélhetőleg ez nem fordul azonban tömegesen elő, mert az üzletszerűen végzett lízing engedélyköteles tevékenység.) Ezen a területen figyelemmel kell azonban arra is lenni, hogy az ún. “termelői-lízing” esetében az eladó és a lízingbeadó között érdekazonosság van, jellemzően a termelő vállalat termékeinek piacra jutása és minél nagyobb forgalma érdekében leánycégén keresztül biztosítja a vevőknek a lízingbevétel lehetőségét.

A tipikus lízingügylet háromszereplős. A gyakorlatban azonban az ügylet lebonyolításában jelentős szerepe van a lízingbeadót finanszírozó banknak is. A lízingbeadó finanszírozójának biztosítéka a rá engedményezett lízingdíj. Mivel a faktoringnál javaslatot tettünk az engedményezés olyan tartalmú kialakítására, hogy az adós értesítését követően az alapügylet, amelyből a követelés származik, csak az engedményes hozzájárulása esetén legyen számára hátrányos következményekkel módosítható, át kell gondolni, hogy erre tekintettel a lízingszerződés és a lízingtárgy lízingbeadó általi megszerzésére vonatkozó szerződés módosítása esetére szükséges-e speciális szabályok létrehozása.

A lízingszerződés határozott futamideje jellemzően a lízingtárgy hasznos élettartamának függvényében kerül megállapításra. A lízingszerződésnek azonban nem szükségszerűen fogalmi eleme a határozott futamidő. Abban az esetben azonban, ha a határozatlan idejű szerződés rendes felmondással bármikor megszüntethető anélkül, hogy a lízingbevevő a lízingtárgy megvásárlására lenne köteles, álláspontunk szerint nem lízing, hanem bérleti szerződésről van szó. Az ilyen típusú szerződéseket azzal lehet kizárni a lízing definíciójából, ha a határozatlan idejű szerződések felmondását a törvény csak akkor tenné lehetővé, ha a lízingbevevő a lízingtárgyat egyidejűleg meg is vásárolja.

A szabályozásnak ki kell mondania, hogy a határozott idejű lízingszerződés rendes felmondással nem mondható fel.

A szabályozás elhelyezését illetően az adásvételi szerződést érintő probléma a vételi jog jelenlegi szabályozása. Figyelemmel kell lenni arra, hogy lehetőség legyen öt évet meghaladóan is vételi jog alapítására és lehetővé kell tenni, hogy a vételi jog átruházhatóságát is meg kell engedni. Meggondolandó, hogy a vételi jog átruházása esetére szükséges-e egy olyan szabály, hogy a vételi jog megszerzője a jog gyakorlására csak olyan feltételekkel jogosult, mint az eredeti jogosult volt, azaz például a saját személyében fennálló beszámítási jogot nem gyakorolhatja.

Bonyolult jogi problémákat eredményezhet a lízingszerződés személyeinek vagy a lízingtárgynak a futamidő alatt való változása. Célszerű vizsgálni, hogy a lízing esetében szükség van-e az általános részben foglaltakon túl olyan szabályokra, amelyek a lízingtárgy kicserélését vagy a felek személyének változását megkönnyítik.

Mivel a lízingbeadó a dolgot a lízingbevevő személyére is tekintettel szerezte be – bízva abban, hogy azt megfelelő szakértelemmel és gondossággal használja -, meg kell tiltani, hogy a lízingbevevő a lízingtárgy birtokát és használatát harmadik személynek továbbadja.

Szabályozni kell – lehetőleg az adójogi minősítésre is kiható hatállyal -, hogy a lízingszerződés futamidejét követően a lízingbevevő opciós joga alapján a lízingtárgyat a kalkulált maradványértéken, és nem a piaci értéken veheti meg. Ez azért van így, mert a lízingdíj egy részében már a vételár is megfizetésre került a lízingbeadó részére és a dolog amortizációját is a lízingbevevő végezte. Alternatívaként szóba jöhet az a megoldás is, hogy a piaci áron kalkulált vételárba az addig teljesített lízingdíjak részben, vagy egészben beleszámítanak.

A hosszabb futamidejű lízingszerződésekre tekintettel szükséges szabályozni a lízingdíj módosításának lehetőségét vagy kötelezettségét. Ez azért merül fel, mert a lízingdíj egyik összetevője a finanszírozási költség. Ez a futamidő alatt jelentősen változhat, ami a feleknek jelentős kamatkockázattal jár. Az átárazás szükségessége akkor is felmerülhet, ha a lízingszerződés megkötése után következik be a lízingtárgy árának változása, és a lízingbeadó a lízingtárgy megvásárlására már elkötelezte magát.

Mivel a lízingbeadó követelésének megtérülését a lízingtárgy fedezetként biztosítja, szükséges a lízingbeadó információkérési és ellenőrzési jogát is törvénybe iktatni.

Mivel a gazdasági gyakorlatban a lízingbevevő köteles a lízingtárgy biztosítására, célszerű figyelemmel lenni a biztosítási és engedményezési szabályok megalkotásakor arra, hogy a biztosítási összegre – természetesen elszámolási kötelezettséggel – a lízingbeadó lehessen jogosult.

Faktoring szerződés keretében a faktor diszkontált értéken megvásárolja a hitelező még le nem járt követeléseit, ezeket nyilvántartja és beszedi. A konkrét szerződéses konstrukció kialakításától függően a faktor a követeléseket visszkereseti joggal, vagy a nélkül vásárolja meg. Ugyanígy a felek megállapodásától függő időpontban kerül sor a vételár megfizetésére: visszkereseti joggal megvett követelések esetén gyakori az, hogy a faktor a követelés megvásárlásakor csak előleg jogcímén teljesít kifizetést. A faktoring a közjog szabályai szerint hitelezésnek minősül és e miatt üzletszerűen csak megfelelő engedély birtokában végezhető. A faktoring polgári jogilag követelésvásárlás, ezért az engedményezésre vonatkozó szabályok szerint kell megítélni. A szerződés minősítése változhat akkor, ha a faktoringszerződés keretében a faktor a rá át nem szállt hitelezői követelések esetében is vállalja a követelések nyilvántartását, kezelését és beszedését. Ebben az esetben a felek közötti jogviszony a megbízási szerződés jegyeit hordozza.

A faktoring önálló szerződéstípusként való szabályozását nem javasoljuk. Ennek az oka az, hogy a faktoring gazdasági életben elterjedt alaptípusa egy keretszerződés. Ebben az engedményezés és a megbízás elemeinek keveredése egyrészt nem szükségszerű, másrészt amikor megtörténik, akkor sem hoz létre egy tartalmában más önálló szerződéstípust, amelyben a felek jogai és kötelezettségei eltérnek a már kodifikált szerződéstípusokba foglalt szabályoktól, hanem az egyes tevékenységrészek tekintetében jól elkülöníthetőek maradnak. Ez az álláspont nem áll ellentétben azzal, hogy az UNIDROIT égisze alatt létrejött 1988-as Ottawai Egyezmény részletes és önálló szabályozást ad a nemzetközi faktoringra. Az egyezmény szabályai ugyanis a faktoring megbízási elemeivel (nyilvántartás, kezelés stb.) nem foglalkoznak, hanem céljuk és tartalmuk szerint azt igyekeznek biztosítani, hogy a követelés adásvétele egyszerűen és (vég)érvényesen megtörténjen. (A 2001-es UNCITRAL konvenció már nevében sem utal a faktoringra, hanem csak a követelések engedményezésével foglalkozik.)

A fentiekből azonban nem következik, hogy a faktoring hatalmas gazdasági jelentősége elsikkadhat az új Ptk. kodifikációja során. A faktoringra egyrészt figyelemmel kell lenni az engedményezés szabályainak megalkotásakor. Biztosítani szükséges azt, hogy a gazdasági forgalom egyik szereplője se zárhassa ki a hitelezőivel megkötésre kerülő szerződéseiben a vele szembeni követelés engedményezését. Bizonyos adósok abban bízva, hogy a gazdasági helyzetük miatt gyengébb alkupozícióban lévő beszállítói követelésük érvényesítését más intenzitással kísérlik meg, mint az azokat üzletszerűen megvásárló, professzionális piaci szereplő, általános szerződési feltételeikben vagy akár egyed szerződéseikben kizárják a velük szembeni követelés engedményezésének lehetőségét. Ezzel a kiszolgáltatott szállítókat még attól a lehetőségtől is megfosztják, hogy finanszírozásukat a követeléseik értékesítésével oldják meg. Ezért javasoljuk, hogy a Ptk. - az

Ottawai Egyezmény 6. cikk első bekezdéséhez, az UNCITRAL konvenció 9. cikk első bekezdéséhez és a HGB 354/a. §-hoz hasonlóan – kifejezetten tegye lehetővé azon követelések átruházását is, amelyek engedményezését az adós és hitelező közötti szerződés tiltja. Ennek technikája azonban nem szabad, hogy kövesse a nemzetközi minták azon megoldásait, amelyek szerint az alapszerződésben kizárt engedményezés érvényes, de az alapszerződés megszegését jelenti. Ebben az esetben ugyanis a jog csak a követelést megszerző személyt védi. Pedig a védelemre igazából a követelést – jellemzően szorult likviditási helyzete miatt – engedményező hitelező szorul rá. Ellenkező esetben a faktorálás következménye lehet, hogy az alapszerződés szabályai szerint kötbér fizetésére vagy más hátrányos jogkövetkezmény elszenvedésére lesz köteles, amelyek a faktorálás előnyeit megszüntetik. Ezért azt a szabályozási technikát tartjuk előnyben részesítendőnek, amely szerint a gazdasági forgalomban tilos szerződés a követelések engedményezésének kizárása és aránytalan megnehezítése.

Ugyancsak az engedményezés szabályait érinti, hogy a jövőbeni követelések engedményezésének lehetőségét az új kódexben kifejezetten ki kell mondani. Bár véleményünk és a jogirodalom valamint a joggyakorlat egy része szerint ez a jelenleg hatályos Ptk. szerint is jogszerűen lehetséges, a joggyakorlatban megjelenő ellentétes álláspont negatív hatásainak kiküszöbölése céljából szükség van egyértelmű szabályozásra. Ennek technikája lehet egy olyan általános szabály megalkotása, amely szerint “az engedményezési szerződésben az engedményezett követeléseket azonosíthatóan meg kell jelölni”. Elégséges tehát, ha a követelés a szerződés értelmezésével meghatározható, nem kell feltétlenül minden elemében (adós, összeg, esedékesség) meghatározottnak lennie.

A faktorcégek védelme érdekében szükségesnek tűnik megszüntetni a hatályos jogunkban meglévő azon lehetőséget, hogy az adós és a hitelező az engedményezést követően – szerződésmódosítással – a követelést utólag megváltoztatják vagy megszüntetik. Javasoljuk, hogy a nemzetközi példákra figyelemmel az adós értesítését követően csak kivételesen legyen lehetősége az adósnak és a hitelezőnek az alapszerződés olyan módosítására, amely az engedményezett követelés értékét (összegét és lejáratát) a számára kedvezőtlenül módosítja.

Átgondolandó, hogy abban az esetben, ha a faktor visszkereseti joggal, azaz a hitelező kockázatának érintetlenül hagyásával vásárolja meg a követelést, az engedményes-engedményező viszonylatában érvényesüljenek-e, és ha igen, akkor hogyan a kölcsönszerződésre vonatkozó szabályok. Az ilyen típusú szerződések gazdasági tartalma ugyanis a hitelezés, vélhetőleg a jog szabályainak is ennek megfelelően kell kezelniük az ügyletet. Erre tekintettel a követelésvásárlás ilyen konstrukciójában az engedményezés biztosítéki jellegét célszerű kidomborítani, és lehetőséget adni a faktornak, hogy az engedményezővel szemben a kölcsönadó jogait gyakorolhassa.

Ugyancsak megfontolandónak tartjuk, hogy a bizományi szerződés szabályainak újrakodifikálása során lehetőség legyen az ún. perbizományra. Ez lehetővé tenné a professzionális faktorcégeknek, hogy a faktoringszerződés ilyen tartalmú kikötése esetén azon követelések beszedését is elvégezhessék peres úton, amelyek – még – nem szálltak át rájuk.

DERIVATÍV ÜGYLETEK KÖZÖS SZABÁLYAI

Az ún. derivatív ügyletek vonatkozásában döntést igénylő kérdés, hogy azok közös szabályai megjelenjenek-e az új Ptk.-ban.

A tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvényben (a “Tpt.”) foglalt meghatározás szerint:

“származtatott (derivatív) ügylet: olyan ügylet, amelynek értéke az alapjául szolgáló befektetési eszköz, deviza, áru vagy referenciaráta (alaptermék) értékétől függ és önálló kereskedés tárgyát képezi (derivatíva);”

Ez a meghatározás annyiban fogyatékos, hogy a tőzsdén kívül megkötött [ún. OTC (over-the-counter)] ügyletek jogi értelemben nem képezik önálló kereskedés tárgyát, mert a szerződéses pozíció átruházásához a másik fél hozzájárulása szükséges. A számviteli törvény külön meghatározást tartalmaz a származékos ügyletekre, amely definíciót a pénzben elszámolt ügyletekre korlátozza. Ezzel szemben a tőkepiaci gyakorlatban a teljesítés történhet természetben is (értékpapírok, vagy áru “szállításával”, “fizikai teljesítéssel”).

Derivatív (származékos vagy származtatott) ügyletek (vagy termékek) alatt olyan ügyleteket (illetve – standardizált kontraktusok tömeges kereskedelme esetén – termékeket) értenek, amelyeknél legalább az egyik fél szolgáltatása (hogy jár-e egyáltalán szolgáltatás, ha igen, annak mennyisége) vagy annak értéke a felek által meghatározott valamely alapul fekvő értéktől függ (abból származtatott).

A derivatívák feltérképezhetetlenül sokféle ügylettípusban jelennek meg. Tipikusan itt szokás említeni a határidős, opciós, kamatláb-, deviza- és tőkecsere (swap) ügyleteket, de ide tartoznak ezek számtalan változatai (swaption, cap, floor, collar stb.), valamint más ún. strukturált ügyletek. Derivatívák megjelenhetnek értékpapírokba csomagolva (pl. index-követő kötvények) vagy a biztosítási szerződéshez gazdaságilag hasonló funkciójú konstrukciókban is (pl. ahol az egyik fél szolgáltatását valamely időjárási esemény, katasztrófa bekövetkezte, energiahordozó árfolyamának emelkedése esetére ígéri).

A derivatív ügyletek megkötését alapvetően két üzleti cél vezérelheti: a kockázatkezelés (hedging) és a nyereségre törekvő befektetés (arbitrázs vagy spekuláció).

A derivatív ügyletek sokszínű jogi megjelenési formáiban – polgári jogi szempontból – közös az, hogy szerződésen alapul (ideértve a kötvényfeltételeket is) és legalább az egyik fél szolgáltatását vagy annak értékét egy jövőbeli bizonytalan esemény vagy folyamat határozza meg. Ennyiben rokoníthatjuk a derivatív ügyleteket a reményvétellel, amelyet az adásvétel különös nemeként szerencseszerződésnek tekintenek. A fizikai (természetbeni) teljesítéssel járó határidős és az opciós ügyletek (pl. részvény határidős szállítása) az adásvétel különös nemének, halasztott adásvételnek, vagy szállítási szerződésnek minősülhetnek. A természetben teljesített swap csereszerződésnek minősíthető. A kamatláb határidős vagy csere ügyletek tartalmukat tekintve a kölcsönügyletekkel rokoníthatóak. A pénzben elszámolt (természetbeni teljesítéssel nem járó) ügyletek a felek által előre meghatározott ár és a teljesítéskor érvényes piaci ár különbözetének megfizetésére irányuló kötelezettséget hoznak létre. Ez a tartalom csak gazdasági hatásában hasonlít az adásvételi, szállítási, csere- vagy kölcsönügylethez, polgári jogilag sui generis szerződéstípusnak tekinthető.

A polgári jogi szabályozás alternatívái: a hallgatás vagy az alapelvi szintű szabályozás.

“A” VERZIÓ

Az egyik álláspont szerint mind a derivatív ügylettípusok nagy száma és változatossága, mind az innovatív tőkepiac a polgári jogi szabályozás ellen szól. Kétséges ugyanis, hogy létrehozható-e egy olyannyira absztrahált szabályozás, amely minden ügylettípust kielégít és a derivatív piacok fejlődését sem akadályozza. Ezeket a kívánalmakat a kötelmi jog általános szabályai, illetőleg a tőkepiacon kialakult (tőzsdei, valamint a tőzsdén kívüli kereskedés céljából kidolgozott mintaszerződésekben rögzített) szokványok is képesek kielégíteni.

A hallgatás melletti jogalkotói döntés esetén is érdemes azonban megfontolni, hogy az új Ptk. miniszteri indokolása legitimálja a derivatív ügyleteket a polgári jogban. Az új Ptk. pénz- és értékpapírügyletekről szóló fejezetéhez fűzött miniszteri indokolás a bevezetésben említhetné, hogy a Ptk.-ban kifejezett nevesített ügyletek nem teljeskörűek, hanem a felek a szerződéses szabadság alapján a nevesített ügyletek vegyítésében vagy nem nevesített típusú ügyletekben is megállapodhatnak. A Ptk-ban nem nevesített több ügylettípus széles körben ismert a tőkepiacokon. Ezek között fontos gazdasági szerepet töltenek be a derivatívák (határidős, opciós, swap-ügyletek és ezek különböző változatai). Ezekben az ügylettípusokban közös az, hogy legalább az egyik fél szolgáltatása (annak mennyisége vagy értéke) egy meghatározott alaptermék vagy érték jövőbeli alakulásától függ. Ezen a gazdasági jellemzőn kívül nincs olyan közös vonás a derivatív ügylettípusokban, amely indokolná önálló szerződéstípusként történő nevesítésüket.

“B” VERZIÓ

A derivatív ügyletek elterjedtsége és gazdasági jelentősége indokolja ezeknek az ügyleteknek a kifejezett polgári jogi elismerését. Az új Ptk. feladata lenne, hogy eloszlasson a derivatívák érvényesíthetőségével kapcsolatban a jelenlegi Ptk. alapján felvethető néhány kockázatot:

- Többlet-tényállási elem (pl. uzsora vagy tisztességtelen feltétel) hiányában a derivatív ügyletek bírósági úton érvényesíthetőek, nem tekinthetőek a Ptk. 204. § (1) bekezdés a) pontja alapján bírósági úton nem érvényesíthető játékból vagy fogadásból eredő követeléseknek. A polgári jogi szabályozás tükrözze, hogy a tőkepiaci piaci gyakorlat legitimálta a derivatív ügyleteket.

- Felmerülhet, hogy nem jön létre érvényesen a szerződés, ha az egyik fél szolgáltatása előre nem pontosan meghatározott, hanem feltételes vagy csupán a jövőben meghatározható. A szerződés egyik lényeges elemében történő megállapodás elmaradása ugyanis a Ptk. 205. § (2) bekezdése értelmében ahhoz vezet, hogy a szerződés létre sem jön.

A Ptk. 366. § (1) bekezdése elismeri, hogy az adásvétel során a felek a vételárat a piaci árra utalással is meghatározhatják. Ha a piaci ár nem meghatározható, akkor a szerződés nem jön létre, mivel a szerződésből hiányzik egy lényeges elem.

Ezzel a kockázattal szembesülhetnek a derivatív ügyletet kötő felek, ha az alaptermék piacát (pl. a tőzsdét) bezárják, a kereskedést felfüggesztik vagy a piac egyéb zavarai miatt az elszámoláskor nem állapítható meg objektív piaci ár vagy az nem tükrözi a tényleges értéket. Az alaptermék megszűnése vagy módosítása (pl. egy részvényindexbe újabb részvényeket vesznek fel) szintén felveti azt a kérdést, hogy a számítást végző félnek vagy ügynöknek kiigazításokat kell elvégeznie a számítás során. A számítási mechanizmus részletes szabályozása nem tartozik a Ptk.-ra. Az azonban megfontolandó, hogy az új Ptk. utaljon arra, hogy a számítást végző fél “kereskedelmi szempontból ésszerű módon” határozhatja meg a teljesítendő szolgáltatásokat. Egy ilyen utalás csökkentené annak kockázatát, hogy a szolgáltatás jövőbeli meghatározásának az adott esetben szükségszerűen szubjektív elemei miatt a bíróság ne tekintse a szerződést nemlétezőnek. A “kereskedelmi szempontból ésszerű” fordulat a Ptk. 271. §-ának 2004. május 1-je óta hatályos szövege tartalmazza, ennyiben tehát az új Ptk. már bevett fordulatot alkalmazna. Ez a fordulat kellően nyitott és rugalmas is, amely teret engedne a tőkepiac innovatív szerződési gyakorlata további fejlődésének.

- Felmerülhet, hogy lehetetlen és ezért semmis az olyan dolog átruházására irányuló szerződés, amely a szerződéskötéskor nincs az eladó tulajdonában. Ezzel szemben a Tpt. 323. §-a úgy rendelkezik, hogy a tőzsdei ügylet megkötésének nem akadálya, ha az ügylet tárgya nincs az eladó tulajdonában. A Tpt. helyett az új Ptk. erősíthetné meg, hogy a szerződés érvényes létrejöttét nem érinti, ha az ügylet tárgya nincs az eladó tulajdonában. Ha a felek természetbeli teljesítésben állapodtak meg, az eladó köteles az eladandó dolgot tulajdonjogát megszerezni és azt a vevőre átruházni. Ennek elmulasztása szerződésszegés.

A szabályozás melletti érv, hogy a Tpt. 319-323. §-aiban foglalt, a tőzsdén kötött azonnali, határidős és opciós ügyletekről és ezek kombinációiról szóló szabályozás diszpozitív, polgári jogi jellegű. Ennek helye ezért nem a közjogi szabályozást tartalmazó Tpt.-ben, hanem az új Ptk.-ban lenne.

Az új Ptk. megfogalmazhatna néhány alapelvi szintű rendelkezést a derivatív ügyletekre vonatkozóan. Ezek között a Tpt. 319-323. §-aira építve ki lehetne mondani a következőket.

Határidős ügyletek

A határidős ügylet alapján az eladó köteles egy meghatározott dolog tulajdonjogát a szerződésben kikötött későbbi időpontban a vevőre átruházni és a dolgot a vevő birtokába bocsátani. A vevő köteles az előre meghatározott vételárat vagy az előre meghatározott szempontok szerint meghatározható vételárat a kikötött későbbi időpontban megfizetni és a dolgot átvenni.

Opció

Megfontolandó a derivatív ügyletek vonatkozásában az új Ptk.-ban eltérést engedni attól a korlátozástól, hogy a határozott időre kikötött opció időtartama az 5 évet nem haladhatja meg [Ptk. 374. § (2) és 375. § (4) bekezdése]. A Ptk.-ban foglalt időkorlát a forgalom biztonságát védi, illetve behatárolja a tulajdonjog szerződési korlátozását. Ezek a korlátok nem indokolhatóak a pénzügyi opciós ügyletek terén, hiszen ilyenkor az opció gyakorlása esetén a kötelezett a piacon beszerezheti a szállítandó alapterméket, sőt pénzben történő elszámolás esetén még erre sincs szükség (csak a kikötött opciós vételár és az érvényesítéskori piaci ár különbözetének megfizetésére irányul a szerződés). Nem indokolt ezért ezekre az ügyletekre vonatkozó opció időtartamát illetően a felek szerződéskötési szabadságát korlátozni.

Indokolt továbbá kifejezetten szabályozni az eladási opciót. A Tpt. az 5 éves időkorlátot kiterjeszti az eladási opcióra is. Jelenleg a gyakorlatban vitatott, hogy a Tpt. hatályán kívül az 5 éves időkorlát, illetve a vételi jogra a Ptk.-ban megállapított további korlátok alkalmazandóak-e az eladási opcióra is. Javasoljuk ezt a kérdést az adásvétel különös nemei között általános jelleggel szabályozni. A derivatív ügyletek vonatkozásában az eladási opció esetén sem tartjuk indokoltnak az 5 éves időkorlát megfogalmazását.

Indokolt lenne az új Ptk.-ban kimondani a Tpt. 322. § (5) bekezdéséhez hasonlóan, hogy a pénzügyi opció esetén a clausula rebus sic stantibus elve nem jöhet szóba, a bíróság a kötelezettet az opcióból folyó kötelezettsége alól nem mentesítheti.

Egyéb szabályok

A határidős és opciós ügyleteken kívül ezek kombinációi is megköthetőek. Az ügylet érvényes létrejöttét nem érinti, ha a dolog nincs az eladó tulajdonában.

A felek megállapodhatnak abban, hogy a teljesítés történhet az ügylet tárgyának átadásával, a kikötött dologra vonatkozó közraktári jeggyel történő teljesítéssel, illetőleg készpénzben történő elszámolással vagy kizárólag ezek bármelyikével. Ez a rendelkezés felhatalmazást ad a feleknek arra, hogy eltérjenek a reális teljesítés elvétől.

Az elszámolás során kereskedelmi szempontból ésszerű módon kell eljárni. Minden derivatív ügyletre általános alapelvként lehetne kimondani, hogy a szerződésben és jogszabályban sem szabályozott kérdésekben iránymutatónak kell tekinteni az általánosan elfogadott piaci szokványokat, amennyiben mindkét fél elvárhatóan számolhatott ezek alkalmazásával.

Megvizsgálandó a határidős, opciós és egyéb derivatív ügyletek tárgyi hatálya is. Azaz, hogy a dolgokon kívül milyen eszközre köthetőek ezek az ügyletek. A Tpt. tágan határozza meg azokat az “eszközöket”, amelyek származtatott ügyletekben alaptermékként lehet alkalmazni. Hasonlóan tágan szabályozza a Tpt. a pénzügyi eszközöket, amelyekre opció köthető.

Ezzel szemben a polgári jogi szabályozásban természetbeni teljesítéssel járó ügyletek tárgya csak dolgok, pénz (deviza) és értékpapírok lehetnek, az új Ptk. ezek átruházhatóságára utalhatna a derivatív ügyletek körében. Egyéb “eszközök”, “ügyletek”, “értékek” vagy “tényezők” nem ruházhatóak át. A derivatív ügyleteket ugyanakkor ilyen alaptermékek vonatkozásában is meg kell engedni azzal, hogy ezek az ügyletek csak pénzben számolhatóak el.

Az elektronikus fizetési eszközök szabályozására az új Ptk.-ban nincsen szükség.

Elektronikus fizetési eszköz az az eszköz, amellyel birtokosa fizetési illetve pénzfelvételi műveleteket végezhet. Elektronikus fizetési eszköz a távolról hozzáférést biztosító fizetési eszköz és az elektronikus pénzeszköz.

Távolról hozzáférést biztosító fizetési eszköz az az eszköz, amely-lyel birtokosa – rendszerint személyazonosító kód, illetőleg más hasonló azonosító használata révén – rendelkezhet a hitelintézettel szemben fennálló bankszámla-követelésről vagy a hitelintézet által nyújtott hitelkövetelésről. Ilyen eszköz különösen a bankszámla-követeléssel való rendelkezést biztosító fizetési kártya (bankkártya), valamint a bankszámla-követelésről való rendelkezést a telefon vagy a számítógép útján biztosító egyéb eszköz.

A távolról hozzáférést biztosító fizetési eszközök a bankszám-la(hitelszámla) feletti rendelkezési jogot teszik lehetővé a számlatulajdonos számára térbeli és időbeli korlátok nélkül. Az ezek használatára kötött szerződések nem tartalmaznak külön polgári jogi elemeket, csupán az eszközhasználat szabályait és az ehhez kapcsolódó felelősséget rögzítik. Ezért nem külön szerződéstípusok polgári jogi értelemben, nem szükséges önálló szabályozásuk a Ptk.-ban.

Távolról hozzáférést biztosító fizetési eszközzel a birtokos közvetlenül készpénzt vehet fel bankjegykiadó automatából (automatic teller machine, ATM), vagy fizetési megbízást adhat a kártyaelfogadó helyeken lévő fizetési pontoknál (point of sale). Az előbbi eset a kibocsátó és a birtokos között az eszközhasználatra kötött szerződés teszi lehetővé, utóbbi esetben a kártyaelfogadó hely és a bank közötti megállapodás szükséges. Nemzetközi kártyatársaság logójával ellátott kártya elfogadásához nem szükséges a kibocsátó és az elfogadóhely között külön megállapodás: az elfogadóhely köteles minden, a kártyatársaság logójával ellátott kártyát köteles elfogadni (függetlenül attól, hogy az adott kibocsátóval vagy más bankkal kötött a kártyaelfogadásra szerződést). Az elfogadási szerződésben a bank szoftverhasználati (licenc) jogot biztosít az elfogadónak, amely a POS-terminálon azonosítja a kártyát, a birtokost és a fedezetet. Az elfogadási szerződés tartalma nagyban függ a nemzetközi kártyatársaság szabályaitól, a kibocsátó számítástechnikai hátterétől és kibocsátó üzletpolitikájától, egységes, önálló szerződéstípusról ebben az esetben sem beszélhetünk.

Elektronikus pénzeszköz az a távolról hozzáférést biztosító fizetési eszköznek nem minősülő, újratölthető fizetési eszköz – akár értéktároló kártya, akár számítógép memória -, amelyen értékegységek elektronikus úton tárolhatók, lehetővé téve a birtokosnak azt, hogy fizetési műveleteket végezzen. Az elektronikus pénzeszköz, illetve annak kibocsátására, használatára vonatkozó szerződés gyakorlatilag ma nem létezik Magyarországon, ezért azt jelenleg nem is célszerű szabályozni a Ptk.-ban.