A cikk letölthető PDF formátumban is.

A szerződési jog szabályozásának kérdéseivel foglalkozó “Hungarian-British Joint Academic and Research Programme” keretében újabb találkozóra* került sor 2001. december 7-én az oxfordi St. Hugh’s College tanácstermében. A tanácskozáson angol részről részt vett Professor Hugh Beale (University of Warwick, a kodifikációs előmunkálatokat végző Law Commission tagja), Professor Andrew Burrows (University of Oxford), Professor Dan Prentice (Pembroke College, Oxford) és Professor Geoffrey Woodroffe (Brunel University). A tanácskozás témája a fogyasztói adásvétel egyes kérdéseiről és a kapcsolódó jótállásról szóló 1999/44/EK Irányelvnek (a továbbiakban: Irányelv) a magyar jogba való átültetése volt. A tanácskozás elsődlegesen az átültetés elvi kérdéseinek megvitatását célozta. A tanácskozás vitaanyagát elsősorban a Dr. Vékás Lajos akadémikus, egyetemi tanár által készített, az Irányelv átültetését szolgáló törvénymódosításhoz kiindulópontként szolgáló szövegtervezet képezte. A vitaindító referátumokat emellett Dr. Harmathy Attila (A szerződésszegés általános kérdései), Dr. Kisfaludi András (szavatosság és jótállás) és Dr. Menyhárd Attila (a fogyasztó fogalma) tartották. Az alábbiakban a tanácskozáson elhangzottak alapján teszünk kísérletet a találkozó eredményeinek összefoglalására.

Az Irányelv magyar jogba való átültetése során elsősorban azokat az alapvető kérdéseket kell megválaszolni, amelyek a szabályozás rendszerét érintik. Ezek közé tartozik mindenekelőtt az, hogy az új szabályozás mennyiben érinti a szerződési jog egészét, annak alapintézményeit. Kérdés az is, hogy az Irányelv rendelkezéseit a kódexbe való beültetéssel vegyük át, vagy külön jogszabályban valósítsuk meg az átvételt. A fogyasztói szerződésekben alkalmazott tisztességtelen kikötésekről szóló 13/1993-as irányelv nemzeti jogokba való átvétele során a tagállamok jogalkotási lépésein végigtekintve mindkét megoldás alkalmazására találunk példát. A választott módszer nagymértékben függhet a kodifikáció idődimenziójától, a szükséges eljárástól is. A várható angol megoldás szerint például az Irányelv átültetésére valószínűleg – az Unfair Contract Term Regulations-höz hasonlóan -nem törvényben, hanem alacsonyabb szintű jogszabályban fog sor kerülni. Ennek egyik – talán elsődleges – oka a törvényhozási eljárás bonyolultsága és lassú folyamata, ami az Irányelv előírt implementációs határidejéhez képest nagyon nagy csúszást eredményezne. Mivel a magyar jogalkotásban a törvényhozási eljárás kódex esetében sem tér el az általánostól, a Ptk. módosítása sem vesz hosszabb időt igénybe, mint külön törvény alkotása. A kódex előnye ugyanakkor a “rövidítés,” egyszerűsítés lehetősége. Ha az Irányelvet a magyar jogalkotás nem építi be a Ptk.-ba, ismétlésekre lesz szükség, és nagy az ellentmondások kialakulásának lehetősége is. A külön jogszabályban való kihirdetés esetén például azonos fogalmaknál is értelmezési különbségek adódhatnak.

További kérdés, hogy ha az Irányelv átvételét a Ptk.-ba való integrálással oldjuk meg, azok a szerződési jog érintett részeinek általános vagy kivételes szabályai legyenek, illetőleg hogy csak fogyasztói szerződésekre vonatkozzanak-e. Az ebben való döntés visszahat egyébként arra is, hogy a kódexbe való integrálás mennyiben indokolt. Ha az Irányelv egyes rendelkezéseit általános szabály szintjére akarjuk emelni, a kódexbe való beépítés mindenképpen indokolt. Ha a szabályozást speciálisként kezeljük, kevésbé jelent gondot a külön jogszabályban való kihirdetés. A tanácskozás vitaanyagát képező Javaslat általános szabályokat fogalmaz meg, a fogyasztói szerződésekre vonatkozó speciális rendelkezésekkel. A kodifikáció szempontjából vannak előnyei annak, ha például – a Javaslathoz hasonlóan – nem különböző szabályokat fogalmazunk meg, hanem bizonyos, szabályozandó kérdésekre egy szabályt írunk elő, de azt fogyasztói szerződésekben kogenssé tesszük, szemben a nem fogyasztói szerződések esetén az adott szabály alkalmazása során irányadó diszpozitivitással. Az Irányelv átültetésének sajátos problémája az Irányelv által a fogyasztói szerződés eladója számára, a szerződési láncolatban őt megelőző eladóval szemben biztosítandó visszkereseti jog szabályozása. Az Irányelv erre vonatkozó rugalmas előírása felveti azt a kérdést, hogy e visszkereseti jog biztosítása diszpozitív vagy kogens szabállyal valósuljon-e meg. Ami az Irányelv által a nemzeti jogban biztosítani előírt igényérvényesítési határidőket illeti, a magyar Ptk. jelenleg hatályos szabályozása – összehasonlítva például a némettel – viszonylag egyszerű. Ebből a szempontból ezért nem tűnik nagyon bonyolultnak az Irányelv magyar jogba való átültetése.

Az Irányelv – a fogyasztói szerződésekben alkalmazott tisztességtelen kikötésekről szóló 13/1993 EEC Irányelvhez hasonlóan – a szerződési jog alapvető szabályait érinti. Ezért a magyar jogba való átvétele során a szerződési jog olyan fő kérdéseit kell újragondolnunk, mint hogy ki minősüljön fogyasztónak, mely területeken legyen helye állami beavatkozásnak, s hogy ezt az állami beavatkozást milyen jogpolitikai célok vezéreljék. A fogyasztóvédelmi irányelvek kiindulópontját képezi, hogy a piacon a felek szerződéses pozíciója nincs egyensúlyban. Ezért el kell döntenünk azt is, hogy a fogyasztó fogalomnak szélesebb értelmezést biztosítunk-e vagy sem.

A Ptk. felépítéséből következően, amely a szerződési jog általános része mellett tartalmazza az egyes szerződéstípusokra előírt különös részi szabályokat, felmerül az a kérdés is, hogy mi az általános részi szabályok modellje? Ilyen modellnek elfogadhatjuk az adásvételt (egyszerűsített formában például a piaci árucserét), de más jellegű szerződéses kapcsolatot is. Kérdés, hogy például egy adásvételre szabott modell mellett hogyan kezeljük a vállalkozási szerződéseket, a szolgáltatásokat, vagy a társasági szerződést, mely utóbbi más jellegű probléma ugyan, de mégis foglalkozni kell vele, mert a polgári jogi társaságot a Ptk. kötelmi különös része szerződéstípusként szabályozza. Ami a szerződésszegésre vonatkozó szabályokat illeti, azok a Ptk. kötelmi általános részében szerepelnek. A magyar szerződési jogban van általános szerződésszegés-fogalom. Minden, ami nem a szerződésnek megfelelő teljesítés, a szerződés megszegésének minősül, még akkor is, ha ez külön a Ptk.-ban kimondva nincsen. A nevesített esetek körében a hibás teljesítés tulajdonképpen a késedelem és a hibás teljesítés között helyezkedik el: a kötelezett időben, de nem a szerződésnek megfelelően teljesít. Az Irányelv által érintett kérdésekre gondolva figyelembe kell vennünk azt is, hogy fogyasztói szerződés nemcsak adásvétel, hanem más szerződéstípus is lehet. Ingó dolgokra kötött szerződések körében például felmerül a kérdés, hogy a részben átruházásra, részben munka elvégzésére irányuló vállalkozási szerződéseket hogyan kezeljük?

A szerződésszegés szabályozásának kiindulópontja, hogy ha valamelyik fél a szerződést megszegi, annak következményei kell, hogy legyenek. A kodifikáció során el kell dönteni, hogy a jogalkotó milyen jogpolitikai célokat követ, azaz mit akar a szabályozással elérni? Az egyik lehetséges koncepció, hogy a szerződésszegés következményei az ígéret be nem tartása miatti – magánjogi értelemben vett – büntetést jelentik, s ez vétkességen alapuló felelősséget von maga után. Egy másik lehetséges felfogás szerint pedig a szerződésszegés következményei a szerződéses szinallagma, az ellenértékkel való egyensúly megőrzését hivatottak biztosítani. Mindez részben terminológia kérdése, így például attól is függ, hogy mit értünk felelősség alatt, illetőleg hogy megengedett-e ennek korlátozása. El lehet vetni a vétkességen alapuló felelősséget is, de nem szabad elfelejteni, hogy ez olyan szerződéseket is érint, amelyekben a felek közötti együttműködésnek fokozott szerepe van (ilyen például a vállalkozás). Ezeknél nehéz lesz meghatározni, hogy a jogosult közrehatása milyen következménnyel járjon. Mindezzel összefüggő kérdés az is, hogy a kártérítés csak az egyik, vagy a fő következménye-e a szerződésszegésnek. Meg kell határozni például azt is, hogy a jogosult számára biztosított jogok közül melyikbe tartozzon az a költség, amely nem közvetlen javítás, hanem például a meghibásodott jármű szervizbe való beszállítása kapcsán merül fel. A késedelem közel kerülhet a hibás teljesítéshez, ezért át kell gondolni azt is, hogy biztosítsunk-e – és milyen feltételekkel – a jogosultnak elállási jogot. Mindez általános, nemcsak a fogyasztói szerződésekhez kapcsolódó probléma.

Alapvető koncepcionális kérdés, hogy a hibás teljesítés szabályai valamiféle tartóssági követelményt tükröznek-e vagy inkább kockázatelosztást jelentenek. Ez nem is elsősorban azon múlik, hogy kit akarunk védeni, sokkal inkább általános elvi kérdés. Ehhez képest ennek eldöntéséhez túl kell lépnünk a fogyasztóvédelem jogpolitikai céljain, és általános szabályokban is gondolkodnunk kell.

Az Irányelv szabályai szerint a fogyasztó az átvételkor nem köteles megvizsgálni az áru szerződésszerűségét. Felmerül a kérdés, hogy ehhez képest miként szabályozzuk a következmények sorozatát? Az általános szabályok meghatározása során a megvizsgálás elmulasztásához kapcsoljunk-e jogvesztést vagy nem? Milyen különbséget kell tennünk e tekintetben fogyasztó és nem fogyasztó között, s ha teszünk, az nem lesz-e túl kemény különbségtétel? A megvizsgálási kötelezettség hiánya hogyan értelmezhető és alkalmazható együtt azzal az – általános – szabállyal, hogy ha valaki a teljesítést a hiba ismeretében elfogadta, külön jogfenntartás nélkül jogait elveszti. Ilyen esetben csak a hiba tényleges ismeretét kell figyelembe venni, vagy azt is, ha a jogosultnak a hibát ismernie kellett volna?

Kategóriákban gondolkodva felmerül az a kérdés is – s ezt szintén célszerű volna a jogalkotás koncepcionális szintjén eldönteni -, hogy mi a kapcsolat a szerződésszegésért való következmények szabályozása és a jogalap nélküli gazdagodás között. Ez különösen a csere kapcsán érdekes, de felmerülhet a kijavításnál is: ha a jogosult a csere folytán a kicserélt dolog hibátlan változatánál is jobb, értékesebb, vagy egyszerűen csak új árut kap, vagy a kijavításnál új, jobb alkatrészt építenek be, kell-e fizetnie? A jogalap nélküli gazdagodás szabályainak alkalmazása erre vezet, ugyanakkor nem a jogosult hibája, hogy a cserére sor került, a használt hibás dolog helyett hibátlan újat kap. Ez sem egyszerűen fogyasztóvédelmi kérdés.

Az Irányelvnek a magyar jogba való átvétele felveti szavatosság és jótállás egymáshoz való viszonyának problémáját is. A Ptk. rendszerében a jótállás nem a hibás teljesítéshez kapcsolódik, hanem a szerződő fél bármely szerződéses kötelezettségét biztosíthatja. Bármely szerződéstípushoz és bármely szerződésszegéshez kapcsolható szerződést biztosító mellékkötelezettség. Jótállás alapján a jogosult a törvényben foglaltnál szigorúbb felelősséget vállal. Ha a szavatosság és a jótállás törvényi szabályait összehasonlítjuk, lényegében egy olyan szabály van, ami akár szerződéses, akár jogszabályon alapuló jótállás esetén a kötelezett felelősségét szigorítja, ez pedig a bizonyítási teher megfordítása. További különbséget jelent a jogszabályon alapuló jótállásra a szavatosságétól eltérő módon előírt határidő. Azok a jogok, amelyek a jogosultat megilletik, szavatosság és jótállás esetén általában azonosak. Kérdés ugyanakkor, hogy a jótállás kiterjed-e a kártérítési igényre is, vagy sem. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban azt sem, hogy a jótállás a gyakorlatban többet jelent a Ptk.-ban meghatározott kötelezettségnél, eredménye például a kötelezett oldaláról szervizhálózat fenntartása is.

Lényeges koncepcionális kérdés az, hogy a jótállás ténylegesen biztosítéki szerepet tölt-e (töltsön-e) be, vagy csak a kellékszavatosság bizonytalan értelmű kiegészítése, ahogy azt bizonyos helyzetekben és jelek szerint a szabályozás és a gyakorlat kezelni látszik. Kérdés ezzel együtt az is, hogy jótállás vállalása esetén ki kivel van jogviszonyban: eladó a vevővel, gyártó a vevővel, eladó a dolog birtokosával (tulajdonosával) vagy a gyártó a a dolog birtokosával (tulajdonosával)?

A jótállás alapvetően szerződéses természete komoly gyakorlati problémát okoz a dolog átruházása esetén. Nem egyértelmű ugyanis, hogy a jótállás a dologgal együtt átszáll-e, illetőleg hogyan. Kodifikációs feladat annak meghatározása, hogy a jótállásnak a dolog átruházásával való átszállása dologi hatállyal történik-e. Ezt a problémát, a jótállás szerződéses természetének kérdését egyébként maga az Irányelv is közvetlenül felveti. Az Irányelv definitív rendelkezéseket tartalmazó 1. cikkének 2. e) pontja a jótállás fogalmát az eladónak vagy a gyártónak a fogyasztóval szembeni kötelezettségvállalásaként határozza meg, és egyébként a fogyasztó fogalmát sem korlátozza az első vevőre. Ez talán leginkább egyoldalú, kötelező erejű kötelezettségvállalást jelent, mindenesetre azt jelzi, hogy az Irányelv a jótállást nem feltétlenül szerződéses kötelezettségként tételezi fel. A szerződéses gondolattal ugyanis nehezen egyeztethető össze a gyártó közvetlen, a szerződéses láncolaton átívelő felelőssége a fogyasztó felé. A gyártó által vállalt jótállás a szerződéses láncolaton kívül áll, s nyitva marad a kérdés, hogy e gyártói jótállás alapján keletkezett jogviszonyt miként minősítsük. Kérdés az is, hogy ennek kötelező erejét (egyoldalú) jogügyleti természete adja-e, vagy a jog keletkezteti. Nem feltétlenül várja el ugyanakkor az Irányelv a jótállás nemzeti jogba való bevezetését vagy meghonosítását. Ennek kapcsán felmerül kérdésként, hogy az Irányelv nemzeti jogba való átvétele során elegendő-e a jótállás közvetlenül a fogyasztó felé való kötelező természetének kimondása.

Az Irányelv által biztosított védelem személyi körének megvonása nemcsak az Irányelv, hanem általában a fogyasztóvédelmi indíttatású jogalkotás problémája. Ennek során nemcsak azt a kérdést kell rendezni, hogy a fogyasztó fogalma kiterjedjen-e a nem természetes személyekre is, hanem fel kell készülni a gyakorlatban várhatóan mind gyakrabban felmerülő határesetek kezelésére is. Így például nehéz megmondani, hogy fogyasztónak minősüljön-e az, aki részben foglalkozása, szakmai tevékenysége céljából, részben pedig magáncélra vásárol valamit, illetőleg a vásárolt dolgot ily módon megosztottan használja. Sokszor azt is nehéz meghatározni, hogy mikor jár el valaki üzleti tevékenysége körében. A válasz nehézségét jól tükrözi az angol bírói gyakorlat, amelynek ezzel a problémával már több ügyben is meg kellett birkóznia.

* A program keretében tartott korábbi ülésekről szóló beszámolókat ld. a Polgári Jogi Kodifikáció 2000. évi 2. (A szerződési jog szabályozásának egyes kérdéseiről), 2001. évi 1. (A szerződés érvénytelenségének egyes kérdéseiről) és 2001. évi 3. (Felelősség szerződésszegésért) számaiban.