A cikk letölthető PDF formátumban is!

A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy megvizsgáljuk, melyek azok a jogpolitikai célok, amelyek a jogszabályba, valamint a nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközőként semmis szerződések érvénytelenségének jogkövetkezményei körében speciális szabályozást tesznek szükségessé, ezeket a jogpolitikai célokat mely szabályok milyen hatékonysággal képesek szolgálni, és ennek tükrében fogjuk vizsgálni a hatályos magyar szabályozást és annak lehetséges alternatíváit. Mindez azt is jelenti, hogy az érvénytelen szerződések jogkövetkezményeinek általános kérdéseivel csak annyiban foglalkozunk, amennyiben azt a jelen tanulmány tárgyaként felvetett problémák tárgyalása szükségessé teszi.

A jelen tanulmányban kifejtett álláspont szerint az állam javára való marasztalás olyan jogintézmény, amely mögött a piacgazdasággal is összeegyeztethető jogpolitikai célok húzódnak meg, és amelynek fenntartása továbbra is indokolt.

1. A szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményei

Az érvénytelen szerződésből jogok és kötelezettségek nem fakadhatnak, a szerződés nem kényszeríthető ki. Ha a szerződés alapján egyik fél sem teljesített szolgáltatást, ez nem is okoz gondot, az érvénytelenség következménye a felperes szerződésre alapított követelésének elutasítása. Ha a szerződés alapján legalább az egyik fél akár csak részlegesen is teljesített, elsősorban két kérdést kell megválaszolni: az egyik, hogy az érvénytelen szerződés teljesítésével a teljesített szolgáltatás tulajdonjoga átszáll-e a jogosultra, a másik pedig az, hogy a szolgáltatás jogalap nélküli gazdagodás címén visszakövetelhető-e.

1.2. Tulajdoni igények

Az érvénytelen szerződés alapján teljesített szolgáltatás tulajdonjogának átszállása elsősorban a tulajdon átruházására irányuló ügylet kauzális vagy absztrakt természetétől függ.

A német jog a tulajdon-átruházás terén az absztrakciós elvet követi. Az absztrakciós elv (Abstraktionsprinzip) a tulajdonátruházás ügyleti kettősségén alapszik. Ez az ügyleti kettősség a tulajdon átruházása során megkülönbözteti a kötelmi kötelező és a dologi rendelkező ügyletet. A kötelmi kötelező ügylet (Verpflichtungsgeschäft) a tulajdon átszállását önmagában nem váltja ki, csak jogot keletkeztet arra, hogy a kötelező ügylet alapján a jogosult a szerződés teljesítéseként a tulajdon átruházását követelje. A tulajdon átruházása külön ügylettel, a dologi rendelkező ügylettel (Verfügungsgeschäft) történik. Az absztrakciós elv a kötelmi kötelező és a dologi rendelkező ügylet között a tulajdon átszállásához nem követel meg kauzális kapcsolatot, a kettőt egymástól függetleníti. E függetlenítés eredménye, hogy a kötelmi kötelező ügylet érvénytelensége nem eredményezi a dologi rendelkező ügylet érvénytelenségét. Ha a kötelező ügylet érvénytelen, bíróság előtt nem kényszeríthető ki, de ha a dologi ügylet érvényes, akkor azzal a tulajdonjog átszáll. Főszabályként a tulajdon átszállásához elegendő a dologi rendelkező ügylet érvényessége, a tulajdon átszállását csak a dologi ügylet érvénytelensége akadályozza meg. Ha a dologi ügylet érvényes, a tulajdonjog akkor is átszáll, ha a kötelező ügylet érvénytelen. Az absztrakciós elv a jogszabályba vagy jó erkölcsbe ütköző ügyletek kapcsán is érvényesül, azaz azok a körülmények, amelyek semmissé teszik a kötelező ügyletet, akkor, és csakis akkor akadályozzák a tulajdon átszállását, ha egyidejűleg közvetlenül a dologi rendelkező ügyletet is semmissé teszik. A tulajdon átszállását főszabályként csak a dologi rendelkező ügylet semmissége gátolja. Másik “irányban” egyébként az elv nem érvényesül: a dologi rendelkező ügylet érvénytelensége rendszerint a kötelező ügylet érvénytelenségére vezet.

A jó erkölcsbe ütköző szerződések bizonyos esetköreiben a német bírói gyakorlat ezt az absztrakciós elvet áttöri, és ha a tulajdon átszállása a jó erkölcsbe ütköző szerződések tilalmához fűződő jogpolitikai célokkal ellentétes eredményre vezetne, egyes esetekben a prioritást a jó erkölcsbe ütköző szerződések tilalmának engedi át, megakadályozva ezzel a tulajdon átszállását. Az absztrakciós elvnek ez az áttörése ugyanakkor kivételes, és a jó erkölcsbe ütköző szerződések azon esetköreire jellemző, amelyek a közérdek vagy harmadik személyek érdekeinek sérelme miatt semmisek. Azokban az esetkörökben, amelyekben a jó erkölcsbe ütközés miatti semmisséget a szerződő fél érdekeinek sérelme idézi elő, a bírói gyakorlat az absztrakciós elvet töretlenül és következetesen követi.1

A tulajdon átszállásának következménye az, hogy az átruházó dologi (in rem) jogi igényt a szerződő féllel vagy harmadik személyekkel szemben nem érvényesíthet. Az átruházót dologi jogi igény híján a másik féllel szemben a teljesítés visszaköveteléseként csak in personam igény illeti meg, és a szolgáltatást kapó másik féllel szemben jogalap nélküli gazdagodásra alapított igénnyel élhet.

Az angol jog szerint is átszállhat a tulajdonjog érvénytelen szerződés alapján. Az angol jog a szerződések érvénytelenségének három kategóriáját különbözteti meg: a kikényszeríthetetlen (unenforceable), a semmis (void), és a megtámadható (voidable) szerződésekét. A szerződés semmissége ebben az összefüggésben lényegében azokat a helyzeteket jelenti, amelyekben a szerződés a mi fogalmaink szerint nem jön létre. Az angol esetjog a jogellenes szerződéseket (ide tartoznak a jó erkölcsbe ütközés és a public policy esetkörei is) nem semmisnek, hanem kikényszeríthetetlennek tekinti, és ennek eredményeként a szerződés alapján a tulajdonjog átszállhat. Ennek alapja nem a némethez hasonló absztrakciós elv, hanem a franciához hasonló konszenzuális rendszer, amelynek alapján a tulajdonjog – ingók esetén – nem külön jogügylettel, hanem magával a szerződéssel száll át. A tulajdonjog a kikényszeríthetetlen szerződés alapján akkor nem száll át, ha azt jogszabály kifejezetten kizárja. További kivételt jelent, hogy ha a felperes jogellenes szerződés alapján teljesített szolgáltatást, és azt olyan jogcímen követeli vissza, amit nem a szerződés jogellenességére alapít – tulajdoni igényt támaszt -, a bíróság a követelésnek helyt adhat, feltéve, hogy a szóban forgó érvénytelen szerződésben a felperes nem a tulajdonjogot, hanem csak annak részjogosítványát ruházta át.2 Ha a tulajdonjog átszáll, az érvénytelen szerződést a maga részéről teljesítő fél a másikkal szemben dologi igényt nem, csak in personam igényt érvényesíthet, és a másik féltől a teljesítést jogalap nélküli gazdagodásként (unjust enrichment) követelheti vissza.

A francia jog eltérő megoldást követ. Eszerint az érvénytelen szerződés alapján a tulajdonjog a konszenzuális rendszer ellenére nem száll át. Ha a szerződés érvénytelen, annak következménye a szerződéskötést megelőző állapot helyreállítása. Az átruházó az általa szolgáltatott dolgot tulajdoni igényt érvényesítve követelheti vissza.3 A svájci jog szerint az érvénytelen szerződés szintén nem alkalmas arra, hogy annak alapján tulajdon szálljon át. Az érvénytelen szerződés alapján teljesített szolgáltatásra nézve az átruházó in rem tulajdoni igényt érvényesíthet.4

A magyar jog az átruházással való tulajdonszerzés során a kauzális tradíció elvét követi. Ebből az következik, hogy csak érvényes szerződés lehet alkalmas a tulajdonjog átruházására.

A kötelező ügylet érvénytelensége önmagában megakadályozza a tulajdon átszállását a szerződés alapján. Ha a szerződés érvénytelen, annak alapján tulajdonjog nem szállhat át, következésképp az átruházó igénye tartalmát tekintve tulajdoni igény lehet akkor is, ha a szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményeit a Ptk. 237. §-a nem a dologi és kötelmi igények közötti különbségtétel mentén, hanem önálló, szerződési jogi jogkövetkezmények keretében rendezi.

1.3. A restitúció megtagadása jó erkölcsbe ütköző szerződések esetén

A szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményei keretében a szerződés alapján szolgáltatást nyújtó fél, ha tulajdoni igényt a szolgáltatására érvényesíteni nem tud, azt kötelmi igényként jogalap nélküli gazdagodás címén követelheti vissza. Vannak azonban olyan jogpolitikai szempontok, amelyek jó erkölcsbe és jogszabályba ütköző szerződések esetén a jogalap nélküli gazdagodás iránti igény megtagadása, az arra alapított kereset elutasítása mellett szólnak. Ezek a jogpolitikai szempontok a következők szerint összegezhetők.

1.3.1. Nemo suam turpitudinem allegans

A római jogtudósok a nemo auditur suam turpitudinem allegans elve alapján – mely a Ptk. 4. § (4) bekezdésében is megfogalmazódik – közelítették meg a jó erkölcsbe ütköző szerződés alapján visszakövetelt szolgáltatás kérdését, s nem tartották vissza-követelhetőnek a prostituált részére adott díjat, mert – bár maga az ügylet is jó erkölcsbe ütközik – az ilyen fizetést csak a férfi részéről tartották erkölcstelennek. A condictio ob turpem causam tényállását csak az “átvevő” erkölcstelensége esetén tartották megállapíthatónak.5 Ez arra is utal, hogy az ügylet erkölcsbe ütközését elsősorban valamelyik fél erkölcstelen magatartására vezették vissza, s az ilyen szerződések tényállását kevésbé tekintették objektívnek. Nem követelhette vissza ugyanakkor valaki a bírónak vagy tanúnak megvesztegetés céljára adott pénzt, azt a pénzt sem, amelyet a tettes az őt tetten érő személynek annak hallgatásáért adott, vagy amelyet általában erkölcstelen cselekmények fejében nyújtottak.6 Ezekben az esetekben tehát – függetlenül a másik fél erkölcsös vagy erkölcstelen eljárásától – a szerződés alapján nyújtott szolgáltatást az azt nyújtó fél az ügylet erkölcstelensége miatt nem követelhette vissza, mivel maga is erkölcsbe ütköző módon járt el.

Az az elv, hogy saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat, a magánjog tradicionális elve. Ha ezt az elvet a szerződések érvénytelenségének jogkövetkezményei körében is érvényre kívánja a jog juttatni, ezt azzal teheti meg, ha az érvénytelen szerződés alapján teljesített szolgáltatás esetén a bíróság elutasítja annak a félnek a szolgáltatás visszakövetelése érdekében érvényesített, jogalap nélküli gazdagodásra alapított igényét, aki az érvénytelenség okát felróható magatartásával maga okozta.

1.3.2. Megelőzés és visszatartás

A jog által nem kívánt magatartástól való visszatartás és elrettentés nem tartozik a magánjogi szabályozást elsődlegesen meghatározó jogpolitikai célok közé, és ez nem funkciója a szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményeit meghatározó normának, továbbá a jogalap nélküli gazdagodás szabályainak sem. Széles körben elfogadott ugyanakkor, hogy a magánjognak is törekednie kell arra, hogy a személyeket visszatartsa és elrettentse a jog által nem kívánt magatartás tanúsításától.

A visszatérítési igény kapcsán a problémát elsősorban az okozza, hogy amennyiben a jog a turpis fél részére a szerződés érvénytelensége miatt jogalap nélküli gazdagodás (in integrum restitutio) címén az általa a másik félnek nyújtott szolgáltatás visszakövetelésére lehetőséget ad, és ezt a bíróság megítéli, a jogszabályba vagy jó erkölcsbe ütközés tilalmának (esetleg más további érvénytelenségi okoknak) visszatartó ereje minimális lesz. Emiatt nem tud érvényesülni az a jogpolitikai érdek sem, ami az ilyen ügyletek tilalmának alapja. Az erkölcsi vagy jogi normát sértő fél nem kockáztatna semmit, hiszen legfeljebb visszakapja, amit nyújtott. Kézenfekvőnek tűnik az a megoldás, hogy a bíróság tagadja meg attól a féltől a visszakövetelési igényt, amelyik a szerződés érvénytelenségét maga idézte elő. Ezzel az a fél, aki jó erkölcsbe ütköző módon jár el, szolgáltatását nem követelheti vissza, s mivel annak elvesztésével kell számolnia, ez feltehetőleg visszatartja őt ilyen szerződés kötésétől, vagy legalábbis teljesítésétől.

Valószínűleg ilyen megfontolásból zárja ki a német BGB is a jó erkölcsbe vagy jogszabályba ütköző módon eljáró személy jogalap nélküli gazdagodás7 iránti igényét. A BGB 817. § úgy rendelkezik, hogy ha valamely szolgáltatás célja annak természetéből határozottan megállapíthatóan olyan volt, hogy annak elfogadásával az, aki kapta, jogszabályt sértett, vagy a jó erkölcsbe ütköző módon járt el, köteles azt visszatéríteni. A 817. § második mondata szerint ugyanakkor a visszakövetelés kizárt, ha a teljesítő fél terhére ugyanilyen eljárás esik. Ebben az esetben a kötelezettség mindkét fél részéről erkölcsöt (jogot) sért, a jogellenes (erkölcstelen) teljesítéssel szemben ugyanilyen kötelezettség áll, a teljesítés visszaszolgáltatása tehát nem követelhető. A BGB 817. §-a csak azokra az igényekre tartalmaz rendelkezést, amelyeket jogellenesen vagy erkölcsbe ütköző módon eljáró személytől követelnek vissza. Nem szabályozza azt az esetet, ha a teljesítést nyújtó személy sértett erkölcsi normát, de az, aki a szolgáltatást kapta, az erkölcs és a jog szabályainak megfelelően járt el.

A BGB-nek ez a – 817. § második mondatában megfogalmazott – rendelkezése több szempontból is problematikus. Az egyik kritika a visszatérítési igény megtagadása kapcsán az, hogy nem egyértelmű az ezzel pontosan elérni kívánt jogalkotói cél. A német felsőbírósági gyakorlatban korábban a tiltott magatartás büntetése került jogpolitikai szempontként előtérbe, az újabb gyakorlat inkább a jogi védelem hiányát hangsúlyozza: aki a jog vagy a jó erkölcs ellen vét, ezzel kívül helyezi magát a jogon, ezért nem is részesítheti őt a jog védelemben, még a jogalap nélküli gazdagodás terén sem. Az irodalomban már eleve a visszatérítési igény megtagadásának megalapozottságát is megkérdő-jelezik.8 Mind az irodalom, mind a bírói gyakorlat egységes abban, hogy a 817. §-nak ezt a visszatérítési igényt kizáró szabályát azokban a helyzetekben is alkalmazni kell, amelyekben mindkét fél nyilvánvalóan jó erkölcsbe ütköző módon járt el.9 Ebből viszont az is következik, hogy ha a szerződés jó erkölcsbe ütközése mindkét fél felróható magatartásának eredménye, és az egyik fél teljesíti a szerződést, ő sem követelheti vissza a teljesítést jogalap nélküli gazdagodás címén. Ennek eredményeként a teljesítés az egyébként szintén jó erkölcsbe ütköző módon eljáró alperesnél marad, még akkor is, ha az ő magatartása a felperesénél semmivel sem volt kevésbé elítélendő. Villányi szerint például jogpolitikai szempontból ennek a helyessége is erősen megkérdőjelezhető, különösen, mivel az absztrakciós elvvel együtt a jog diszfunkcionális működését eredményezi.10

Annak megakadályozása érdekében, hogy a BGB 817. §-a a kétoldalú turpitudo eseteiben arra vezessen, hogy a felperessel egyaránt vagy akár még inkább jó erkölcsbe ütköző módon eljáró alperes megtarthatja a gazdagodást, a bírói gyakorlat a 817. § merev szabályát a BGB 242. §-ának alkalmazásával korrigálja, és a Treu und Glauben elve alapján, a felek magatartásának összemérésével ítéli vagy tagadja meg kétoldalú turpitudo esetén a visszakövetelési igényt.11

A francia Code civil nem tartalmaz rendelkezést a szerződéskötéssel jó erkölcsbe vagy közrendbe ütköző módon eljáró fél részére visszajáró szolgáltatásra. A szerződés semmisségére bárki, tehát akár a turpis fél is hivatkozhat ( action en nullité). A bírói gyakorlat ugyanakkor – hasonlóan a BGB 817. §-ában foglalt rendelkezésekhez – következetesen és az elmélet által is támogatottan alkalmazza a nemo auditur propriam turpitudinem allegans elvét, továbbá azt szabályt, mely szerint ha a szerződést kötő felek mindegyike egyformán turpis volt, saját szolgáltatása visz-szakövetelésének joga egyik felet sem illeti meg ( in pari causa turpitudinis cessat repetitio). A felek magatartásának összemérése alapján dönt a bíróság abban a kérdésben, hogy egyformán sértették-e a felek a jó erkölcsöt. Ha valamelyik fél eljárása kevésbé volt turpis, ő a szolgáltatást visszakövetelheti. Abban az esetben, amelyben a szerződés, mint a német megszálló erőket támogató volt jogellenes, a szolgáltatás nem volt visszakövetelhető, míg a restitúciós igénynek a bíróságok például hivatali vesztegetési esetekben helyt adnak.12

Az angol common law tradicionális elve szerint a jogel-lenesség13 főszabályként jó védekezés lehet a jogalap nélküli gazdagodásból származó igénnyel szemben. Ennek alapja az, hogy a bíróság ne nyújtson jogvédelmet olyan felperes részére, aki nem jogszerűen járt el. Az angol bírói gyakorlat vezérelve is az, hogy a jó erkölcsbe ütköző szerződésből jogok nem fakadhatnak (ex turpi causa non oritur actio). A már – legalább részben – teljesített jó erkölcsbe ütköző szerződéseknél követett szabály az, hogy ha mindkét fél egyformán turpis volt, egyik sem követelheti vissza az általa nyújtott szolgáltatást a másik féltől, a birtokos a dolog kiadására nem köteles (in pari delicto potior est conditio possidentis). A legnagyobb problémát ezeknek az elveknek az alkalmazása során az jelenti, hogy a jog mindkét fél magatartását egyformán szankcionálja anélkül, hogy a társadalmi magatartási szabályt sértő cselekményük súlyát figyelembe venné.14

Az angol esetjog sem alkalmazza a visszatérítést merev, kivételt nem ismerő szabályként. A restitúciós igényt érvényesítheti az a fél, aki bizonyítani tudja, hogy nem volt in pari delicto helyzetben, aki az ügylettől a locus poenitentiae alatt visszalép, ha a tulajdonjogára a szerződés nélkül is hivatkozni tud, vagy ha az érvénytelenségi ok célja a társadalom meghatározott tagjainak védelme, és a felperes ehhez a társadalmi csoporthoz tartozik.15 A felperes általában nincs in pari delicto helyzetben, és restitúciós igény illeti meg őt, ha kevésbé felelős az ügylet érvénytelenségét előidéző okért, mint az alperes. Ez a helyzet például akkor, ha a felperes tévedésben volt az ügylet jogszerűtlenségét okozó tényeket illetően, vagy igényét egyébként releváns tévedésre tudja alapítani, ha kényszerre tud sikeresen hivatkozni, ha az alperest inkább terheli felelősség a jogellenes ügylet megkötéséért, mint a felperest (általában erről van szó olyankor, amikor az alperes a felperes gyengébb pozícióját kihasználva éri el a szerződés megkötését), vagy ha a felperest nem terheli felelősség az ügylet jogellenességéért, míg az alperest igen.16

A locus poenitentiae doktrínája azokra az esetekre vonatkozik, amelyekben jogellenes szerződés alapján került sor tulajdon átruházására, de az átruházó önként visszalép az ügylettől, mielőtt még a szerződés jogellenes célja megvalósult volna. A locus poenitentae alapján, ha bármelyik fél a szerződésnek a jogellenes (erkölcsbe ütköző) részét még részben sem teljesítette, szándéka megváltoztatásával a szerződéstől elállhat és így szerződési kötöttségétől szabadulva a másik féltől az általa már nyújtott szolgáltatást visszakövetelheti (locus poenitentiae). Erre csak akkor van lehetőség, ha a fél elállása önkéntes, külső körülmények (például a másik fél “szerződésszegése”) által nem befolyásolt. A locus poenitentiae alkalmazására elsősorban a jogi vagy erkölcsi normák kisebb fokú megsértése esetén kerülhet sor.17 A locus poenitentiae doktrínájának határai sem világosak, és jogpolitikai indokoltsága sem egyértelműen alátámasztott, mert hatékonysága megkérdőjelezhető. Viszonylag meggyőzően lehet ugyanis amellett érvelni, hogy a locus poenitentiae nem tartja vissza az alperest a jogszerűtlen cél megvalósításától, hanem inkább bátorítja arra, hogy minél előbb teljesítsen annak érdekében, hogy a felperes már ne léphessen vissza a szerződéstől. Ez erősen kétségessé teszi a locus poenitentiae preventív hatását.18

1.3.3. Az igazságszolgáltatás tekintélye

Az igazságszolgáltatás tekintélyének megőrzése szintén erős érv a visszakövetelési igény megtagadása mellett. Ahogyan azt Wilmot bíró az 1767-es Collins v. Blattern ügyben hozott döntés során színes szavakkal kifejtette: “valamennyi jogtudósunk egyetért abban, hogy beszennyezett kezek nem érinthetik az igazság forrását. Ha valaki jogellenes szerződést kötött, és ez alapján fizetést teljesített, azt a bíróság által vissza nem követel-heti.”19 E megfontolás szerint a jogellenes szerződés alapján teljesített szolgáltatás visszakövetelésének elbírálása szükségessé teszi, hogy a bíróság a bizonyítási eljárás keretében részletesen belemenjen az ügy tárgyalásába, és ez sok esetben már eleve nem fér össze a bíróságról a társadalomban kialakult képpel, és az általa megtestesített tekintéllyel. Az igazságszolgáltatás tekintélye általánosan elfogadott szempont volt nem csak a II. világháború előtti magyar magánjogi irodalomban és bírói gyakorlatban,20 de annak számít az angol Law Commission jelentése szerint is. A Law Commission ugyanakkor figyelembe veszi ennek a jogpolitikai szempontnak a szükségszerű korlátait is, mely szerint a bíróság tekintélye csak akkor kerülhet ténylegesen veszélybe, ha a szóban forgó ügylet jogellenessége valóban súlyos, és kevésbé érintheti a bíróság tekintélyét, ha például kisebb, technikai jellegű jogsértésről van szó.21

1.3.4. A büntetés

Erősen vitatható, hogy a büntetés valóban elfogadott jogpolitikai célnak tekinthető-e a magánjogban, és hogy valóban elválasztható-e a prevenciótól és elrettentéstől. Ha a büntetést el is fogadjuk a magánjog egyik lehetséges funkciójának,22 akkor sem kezelhetjük a magánjog terén elsődlegesnek, mert a magánjogi jogkövetkezmények nem alkalmasak arra, hogy a sérelmet okozó fél egyéni körülményeihez megfelelően igazított, egyéniesített szankcióként működjenek. A magánjogi jogkövetkezmények, az érvénytelenség és a kártérítés ehhez túl merevek. A visszakövetelési igény megtagadásának büntető szankció jellegét szemléletesen hangsúlyozta Barna Ignác a polgári törvénykönyv tervezete kapcsán 1914-ben tartott előadáson tett hozzászólásában: “nem lehet kétes, hogy minő jellege van annak a szolgáltatásnak, amit az egyik (hibás) fél teljesített és a mi a másiknál marad. Akár ide, vagy oda forgatjuk, ez semmi más, mint poena. Ez poenalis természetű dolog, mert az állam küzd az erkölcstelenségek ellen, és ép úgy, ahogy megtagadja az egyoldalú turpitudo esetében a condictiót ob turpem causam, éppúgy segít magán a condictio kizárásával itt is, mert ha a fél visszakövetelhetné az ő saját szolgáltatását, akkor nem bűnhődnék; spekulálhatna, mert visszakapja, amit szolgáltatott. Mivel bűnhődik ekkor?”23

2. A magyar magánjogi jogfejlődés

2.1. A restitúciós igény visszatérítésének problémája a II. világháború előtti magánjogban

A II. világháború előtti magánjog bírói gyakorlata nem követte a német absztrakciós elvet. A tulajdon átszállása csak érvényes kötelező ügylet alapján mehetett végbe. A bírói gyakorlat szerint, amikor érvénytelen szerződés alapján teljesítés történt, a teljesítést nyújtó fél vagy tulajdoni igény (rei vindicatio) érvényesítésével, vagy jogalap nélküli gazdagodás címén követelhette vissza a teljesítést. Úgy tűnik, hogy a bírói gyakorlat rei vindica-tioként tette lehetővé a teljesítés visszakövetelését, ha a szerződés kötését megelőző állapot természetbe helyreállítható volt, és jogalap nélküli gazdagodásként akkor, ha a természetbeni helyreállítás a szolgáltatás eredeti vagy utólagos irreverzibilitása miatt nem volt lehetséges.24 Ami a jó erkölcsbe ütköző szerződések következményeinek szabályozását illeti, a polgári törvénykönyv tervezetei figyelemre méltó fejlődést mutatnak.

A Magyar Általános Polgári Törvénykönyv 1900-as tervezetének (a továbbiakban: Tervezet) első szövege csaknem szó szerint követte a BGB 817. §-ának rendelkezését. A Tervezet 1769. § -a arra való tekintet nélkül, hogy a célzott eredmény bekövetkezett-e25 vagy sem, visszakövetelhetőnek tekintette a szolgáltatás, ha a másik fél annak elfogadása által törvényes tilalom vagy a jó erkölcsök ellen vétett. A visszakövetelést kizárta, ha azt, aki a szolgáltatást teljesítette, hasonló hiba terheli, kivéve, ha a szolgáltatás kötelezettség elvállalásában állott.26 A Tervezet szerint az ilyen kötelezettség teljesítése fejében nyújtott szolgáltatás vissza nem követelhető. Ezek a szabályok lényegében a BGB 817. §-ában foglalt rendelkezéssel egyeznek meg. A Tervezet második és harmadik szövegében a rendelkezés megfogalmazásában rövidebbé vált, tartalmilag azonban csak annyiban változott, hogy a kötelezettség elvállalása, mint a restitúciós igény megtagadása alóli kivétel a rendelkezésből elmaradt. A Tervezet első és második szövegének 1508. §-a szerint “oly szolgáltatást, amelynek elfogadása által a másik fél a törvény tilalma, a közrend vagy a jó erkölcsök ellen vétett, vissza lehet követelni, hacsak a visszakövetelő fél a teljesítés által ugyanily vétséget nem követett el.”

Ezt a megoldást széles körű kritika érte, elsősorban a rendelkezés merevsége és kétoldalú turpitudo esetén a felek magatartásának megfelelő értékelésére való alkalmatlansága miatt. Trócsányi például azért bírálta, mert szerinte nem veszi tekintetbe annak lehetőségét, hogy a teljesítést nyújtó fél turpitudója nem mindig olyan minőségű, hogy feltétlenül arányos lenne ezzel az a vagyon, amitől ellenérték nélkül esett el a szolgáltatás elvesztésével.27

További lényeges ellenérv volt az, hogy a szabály alkalmazása igazságtalan eredményre vezet, mert gazdagodást idéz elő az alperesnél olyan helyzetben, amikor mindkét fél egyaránt turpisan járt el. Abban a helyzetben például, ha a szerződés semmissége mindkét fél jó erkölcsbe ütköző magatartásának eredménye, a visszatérítési igény kizártságának következménye az, hogy az alperes megtartja a gazdagodást úgy, hogy ezt semmilyen jogpolitikai érv sem támasztja alá.28 Beck kifejezetten azzal érvel, hogy bizonyos helyzetekben a visszakövetelés megtagadásának visszatartó ereje nincsen. Így vesztegetési ügyekben a vesztegetést elfogadót a visszatérítési igény megtagadása egyáltalán nem tartja vissza a vesztegetési összeg elfogadásától, hiszen a visszakövetelés megtagadása számára kifejezetten előnyös helyzetet teremt.29 Csaknem valamennyi, a II. világháború előtt e körben véleményének ma megismerhető módon hangot adó gyakorló jogász ellenezte a Tervezetnek ezt a szabályát, különösen annak a kétoldalú turpitudo esetén való kevéssé hatékony eredménye miatt.30

A javasolt megoldások tekintetében azonban a vélemények jelentősen megoszlottak. A visszakövetelési igény merev megtagadását két különböző megoldással javasolták helyettesíteni. Az egyik lehetséges felvetett megoldás az volt, hogy a bíróság kapjon széles körű diszkrecionális jogkört annak elbírálása során, hogy adott esetben, az eset összes körülményeire tekintettel, a méltányosság elvei szerint helyt kaphat-e a restitúciós igény vagy sem.31 A másik javasolt megoldás arra az esetre, ha mindkét fél jó erkölcsbe ütköző módon járt el, a visszakövetelési igény elvonása és állami alapok részére való juttatása vagy más jóléti célra fordítása volt.32

A Tervezet negyedik szövege és az 1928-as Magánjogi Törvényjavaslat módosította a tervezet korábbi szövegeit, és elszakadva a német megoldástól a méltányossági alapon való bírósági diszkrecionális jogkör mellett foglalt állást. A Tervezet negyedik szövegének 1510. §-a és az Mtj. 1769. §-a szerint “oly szolgáltatást, amelynek elfogadása által a másik fél a törvény tilalma, a közrend vagy a jó erkölcsök ellen vétett, vissza lehet követelni.

Ha a szolgáltatást teljesítő fél a teljesítés által hasonló vétséget követett el, visszakövetelésnek csak annyiban van helye, amennyiben azt az eset összes körülményeire való tekintettel a méltányosság megkívánja. E korlátozás nem áll, ha a visszakövetelt szolgáltatás kötelezettségvállaló nyilatkozat; de áll az ilyen nyilatkozat alapján teljesített szolgáltatás tekintetében.” A méltányossági elv felé való elmozdulás az Mtj. időszakára már egyértelmű tendenciává vált a bírói gyakorlatban.33

E javaslatok, visszatérve a kötelezettségvállaló nyilatkozat kivételként való megfogalmazására, egy további problémát kívántak orvosolni, mégpedig azt a helyzetet, ha váltóval történik az erkölcstelen ügyletben való kötelezettségvállalás biztosítása. A váltó visszakövetelési jogának kizárása ugyanis arra az eredményre vezet, hogy a váltót adó a váltót megszerző harmadik személlyel szemben fizetésre köteles, ez pedig az erkölcstelen ügylet kikényszeríthetetlenségéhez, illetőleg a restitúciós igény megtagadásához fűződő jogpolitikai célokkal ellentétes.34

A méltányossági alapon való mérlegelésen alapuló döntéssel kapcsolatban is felmerült az az aggály, hogy a tényállás szükséges felderítése érdekében a bíróságnak a bizonyítási eljárás keretében az eset részleteit is fel kell tárnia. Ezzel a bíróság tekintélye csorbul, így az igazságszolgáltatás tekintélyének megőrzéséhez fűződő jogpolitikai szempontokat ez a megoldás sem szolgálja.35

2.2. A hatályos megoldás: az állam javára való marasztalás

Az 1959-es Polgári Törvénykönyv a turpis fél részére visszajáró szolgáltatás szabályait a fentiektől lényegesen eltérő módon fektette le, amikor csak az uzsorás szerződések körében ismerte el a visszatérítés részbeni vagy egészben való elengedését, abban az esetben, ha az a sérelmet szenvedő felet részletfizetés engedélyezése esetében is súlyos helyzetbe hozná [202. § (3) bek.]. A szocialista együttélés követelményeibe vagy a jogszabályba ütköző szerződés semmisségéhez jogkövetkezményként elsődlegesen az eredeti állapot helyreállítását fűzte. [237. § (1) bek.]. Ezzel egyidejűleg bevezette az állam javára való marasztalás jogintézményét. Előírta, hogy uzsorás szerződések esetén a sérelmet okozó félnek visszajáró szolgáltatást az ügyész indítványára az állam javára kell megítélni [202. § (3) bek.]. Ezen túlmenően, a szerződés érvénytelensége esetén alkalmazandó in integrum restitutio folyamatába “belenyúlva” úgy rendelkezett, hogy a bíróság az ügyész indítványára az állam javára ítélheti meg azt a szolgáltatást, amely a tiltott, a dolgozó nép érdekeibe vagy a szocialista együttélés követelményeibe ütköző szerződést kötő, a megtévesztő vagy jogtalanul fenyegető, továbbá az egyébként csalárd módon eljáró félnek járna vissza [237. § (1) bek.].

Az állam javára való marasztalás gondolata ekkor már nem volt új. Amint láttuk, a II. világháború előtti magánjogi gyakorlat kapcsán is komolyan felmerült ennek a lehetősége, a bírói gyakorlat azonban ebbe az irányba nem mozdult el (az állam javára való marasztalás eljárásjogi feltételeinek hiányában ezt nem is tehette volna), a gyakorlat a felvetett megoldások közül a méltányossági alapon való egyedi elbírálást alkalmazta.

A jelenleg hatályos Ptk. 237. § (4) bekezdése értelmében a bíróság az ügyész indítványára az állam javára ítélheti meg azt a szolgáltatást, amely a tiltott, a jó erkölcsbe ütköző szerződést kötő, a megtévesztő vagy jogtalanul fenyegető, továbbá az egyébként csalárd módon eljáró félnek járna vissza. Uzsorás szerződés esetén a sérelmet okozó félnek visszajáró szolgáltatást az állam javára meg kell ítélni.

A Ptk. kodifikációja során e szabályozásnak az indoka abban rejlett, hogy a viszontszolgáltatás elengedése a sérelmet szenvedett fél alaptalan gazdagodását jelenti, a következetes in integrum restitutio pedig a szolgáltatások visszaadásával nem járna polgári jogi represszióval. Ezeket a problémákat – amelyek valóban a fentebb ismertetett, piacgazdaságon alapuló jogrendszerek által alkalmazott megoldások hiányosságaként jelentkeztek – az állam javára való marasztalás lehetősége úgy tűnik, valóban kiküszöböli. Az állam javára való marasztalás elvi vezérfonalát a gyakorlat számára a Legfelsőbb Bíróság 1966-ban megalkotott 7. sz. irányelve tartalmazta. Az Irányelv tág teret engedett a bírói gyakorlat számára annak mérlegelése során, hogy helye vane az állam javára való marasztalásnak. Az Irányelv szerint az állam javára való marasztalás alkalmazása során “gondosan kell mérlegelni mindazt, aminek számbavételével megnyugtatóan elbírálható, hogy a visszajáró szolgáltatás, illetőleg gazdagodás elvonásával az adott esetben a jogintézmény megfelelően betöltheti-e a rendeltetését.” Az Irányelv értelmében a bíróságnak az állam javára való marasztalás alkalmazása során “arra kell törekednie, hogy e szankció alkalmazása ne idézzen elő olyan helyzetet, amelyben nagyobb hátrány éri vagy esetleg egyedül éri hátrány azt a felet, akinek a magatartása kevésbé felróható, mint a másiké.”36

Az állam javára való marasztalás e rugalmas – már az Irányelv előtt is követendőnek tekintett – alkalmazása lehetőséget biztosított olyan megoldásokra is, mint az angol locus poenitentiae, amennyiben olyan esetben, amikor valamelyik fél még a jog által helytelenített magatartásának felfedezése előtt maga küszöbölte ki az előidézett eredményt, az állam javára való marasztalást a bíróság mellőzhette. Figyelemre méltó, hogy a korai irodalomban és gyakorlatban még felmerült az állam indokolatlan gazdagodásának megakadályozása is.37 Az állam javára való marasztalás alkalmazása során a bírói gyakorlat a felek helyzetét, személyes körülményeit is figyelembe vette, és elsősorban a jogintézmény preventív funkciójából indult ki. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy alkalmazása során a szerződés érvénytelenségén felüli további többlet-elemet követelt meg, ami miatt a hagyományos polgári jogi szankciók elégtelennek mutatkoznak.38

A 7. sz. irányelvet 1990. február 1-jei hatállyal a 21. számú irányelv helyezte hatályon kívül. A hatályon kívül helyezés elsődleges indoka a jogintézménynek a piacgazdasággal való össze-egyeztethetetlensége volt.39 Ezt a lépést az állam javára való marasztalás bíróságok általi alkalmazásának rendkívüli megritkulása kísérte, ami már-már e jogintézmény desuetudójához vezet.

Kérdés, hogy magánjogunkat valójában éri-e veszteség a jogintézmény “eltűnésével”? A visszatérítés problémáját a fent ismertetett jogrendszerek kétoldalú turpitudo esetén gyakorlatilag képtelenek úgy megoldani, hogy ne érvényesüljön a római jogban működött “elv”, nevezetesen, hogy jobban jár, aki ügyesebb vagy szerencsésebb volt, mert neki nem kell visszatérítenie, amihez jutott, annak ellenére, hogy ő maga jó erkölcsbe ütköző módon járt el.40 Az elvonási lehetőség nélkül egyébként is csak két lehetőség van: az in integrum restitutio vagy a visszatérítés megtagadása. Egyoldalú turpitudo esetén a visszatérítési igény elutasítása, esetleg a méltányosság vagy a jóhiszemű és tisztességes eljárás elve alapján való elbírálása többnyire megnyugtató megoldáshoz vezethet. Kétoldalú turpitudo esetén azonban az eredmény aligha lehet kielégítő, hiszen akár a visszatérítés megtagadása, akár a visszatérítési igénynek való teljes vagy részleges helyt adás ellentmond a jóhiszemű és tisztességes eljárás követelményének,41 nincs preventív hatása, és bizonyos helyzetekben nincs összhangban a társadalmi szinten elfogadott anyagi igazságossággal, ezért csökkenti a jog érvényesülésének hatékonyságát.

Felvethető, hogy az állam javára való marasztalás büntetőjogias (represszív) jellegű szankció-e, s ehhez képest beilleszthető-e a magánjog szankciórendszerébe. Korábbi irodalmunkban eltértek a megközelítések. A skála széles volt: az állam javára való marasztalás kifejezett büntetőjogias szankcióként való kezelésé-től42 ennek tagadásán át43 egészen addig terjed, hogy a büntetőjogias jelleg ellenére is beilleszthető e jogintézmény a polgári jog szankciórendszerébe.44 Eörsi Gyula például az állam javára való marasztalás polgári jogi jelegét abban találja meg, hogy az a nemo auditur propriam turpitudinem allegans általánosított tételére, valamint a jogalap nélküli gazdagodás hovafordításának szabályozására vezethető vissza,45
s formailag ellentétesnek, lényegileg azonosnak tekinti a kártérítéssel, tekintettel arra, hogy hasonló elveken nyugszanak.46 Ezek az értelmezések – csakúgy, mint maga az állam javára való marasztalás – a jelenlegitől gyökeresen eltérő társadalmi, gazdasági és jogi környezetben születtek, ma már pro és kontra érvekként önmagukban kevéssé lehetnek mérvadók.

Az állam javára való marasztalás vagy hasonló funkciót betöltő más jogintézmény nélkül a turpis fél részére visszajáró szolgáltatás problémáját jó erkölcsbe vagy jogszabályba ütköző szerződés esetén a Ptk. 237. §-ában írt rendelkezések alkalmazásán túl a Ptk. 4. § (4) bekezdésében foglalt nemo auditur propriam tur-pitudinem allegans elv alkalmazásával lehetne megoldani. Bár a jelenlegi bírói gyakorlat erre nem tűnik hajlamosnak,47 mind a bírói gyakorlatban, mind a jogirodalomban erős érvek jelentek meg amellett, hogy a saját felróható magatartásra előnyök szerzése végett való hivatkozás a szerződés semmisségére való hivatkozás korlátozásával a restitúciós igény megtagadásához vezetne.48 Álláspontom szerint jogpolitikai indokok nem támasztják alá, hogy a semmisségre való hivatkozás alanyi korlátaiként ne vegyük figyelembe a Ptk. alapelvi rendelkezéseit. Egyetértve Weiss álláspontjával a jóhiszemű és tisztességes eljárás követelménye, a joggal való visszaélés tilalma, és a saját felróható magatartásra előnyök szerzése végett való hivatkozás tilalma korlátozzák a semmisségre való hivatkozás lehetőségét.49

7.3. Az érvénytelenség jogkövetkezményei és kétoldalú turpitudo

Az érvénytelenség jogkövetkezményeinek kétoldalú turpitudo esetén való alkalmazása sajátos problémákat vet fel. Kérdés, hogy valóban szükségesek-e különös szabályok ezeknek a helyzeteknek a kezeléséhez. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához először meg kell határozni az irányadó jogpolitikai szempontokat, és meg kell vizsgálni a rendelkezésre álló alternatívákat, továbbá azok előnyeit és hátrányait is.

7.3.1. A jogpolitikai szempontok

A fenti áttekintés alapján azok a jogpolitikai célok, amelyek a mindkét fél eljárásának eredményeként jó erkölcsbe ütköző szerződések következményeinek az általánostól eltérő szabályozását indokolhatják, a visszatartásban és prevencióban, az igazságszolgáltatás tekintélyének megőrzésében, a saját felróható magatartásra előnyök szerzése végett való hivatkozás tilalmának érvényesítésében, továbbá a büntetésben állhatnak. Erősen kérdéses azonban, hogy a teljesített szolgáltatás visszakövetelésének megtagadása, és általában a szerződés érvénytelenségének magánjogi szabályozása valóban alkalmas-e ezeknek a céloknak a hatékony megvalósítására.

A visszatartás és prevenció központi eszköze a restitúciós igény megtagadása. Ennek hatékonyságával kapcsolatban az a kétely vethető fel, hogy az csak azt a kötelezettet tartja vissza a jó erkölcsbe ütköző szerződés megkötésétől, amelyik részéről a restitúciós igény felmerülhet.50 Azt a felet azonban nem, amelyik a teljesítés jogosultja: aki a szolgáltatást kapja, az a szabály eredményeként annak megtartásával számolhat. Számára a visszakövetelési igény megtagadása hátrányt semmilyen módon sem jelent. A teljesítés visszakövetelésének megtagadása ezért reá nézve visszatartó erővel egyáltalán nem bír. A restitúciós igény megtagadása ugyanakkor hatékony és szükséges eszköz lehet a már megkötött szerződések esetén a szolgáltatásban részesített személynek a szerződés teljesítésétől való visszatartásában. Ha neki a szolgáltatás visszaadásával kell számolnia, az a szerződésben vállalt tilos szolgáltatás elvégzésére ösztönözheti: a szolgáltatás visszaadása számára kevésbé vonzó alternatíva lehet, mint a maga részéről is a teljesítés.

Lényegében ugyanezek az érvek merülhetnek fel a saját felróható magatartásra való hivatkozás tilalma kapcsán. Önmagában a nemo suam turpitudinem tilalmának, a szolgáltatásban részesített fél előnyben részesítésével ebben a körben értékelhető jogpolitikai tartalma nincsen. Megfelelő hivatkozási alap lehet a szolgáltatás visszatérítésének megtagadásához, de csak annyiban van önálló szerepe és célja, amennyiben a szolgáltatás visszatérítésének megtagadása az adott helyzetben, az eset egyedi körülményei folytán ilyen önálló szerepet betölteni képes.

Az igazságszolgáltatás tekintélyének megőrzése feltehetően csak kevés esetben kerül valóban veszélybe, ráadásul a szerződés semmisségének alapjául szolgáló tényállás felderítése már bizonyos mértékig mindenképpen szükségessé teszi azt, hogy a bíróság az eset körülményeivel foglalkozzon. Ha például a bíróság mérlegelheti, hogy a restitúciós igénynek helyt ad-e vagy sem, már bele kell mennie a tényállás tisztázása érdekében a bizonyítási eljárás során az eset részletes körülményeibe. A bíróság tekintélyét nem a tényállás – elkerülhetetlen – tisztázása vagy az annak kapcsán felmerülő tények sérthetik, hanem az, amilyen kérelmet a bíróság elé terjesztenek. Az igazságszolgáltatás tekintélyét sértheti például, ha a bíróság olyan szolgáltatást értékel, amelynek természete ennek az értékelésnek a lehetőségével ellentétes. Olyan helyzetben azonban, amikor valaki pénzszolgáltatást igényel vissza, a bíróság tekintélye általában nem csorbul. Önmagában ezért a szolgáltatás visszakövetelésének megtagadását az igazságszolgáltatás tekintélyének megőrzése nem támaszthatja alá.51 A bíróság az eset körülményei alapján dönthet arról, hogy milyen kérelmeknek vagy indítványoknak ad helyt.

A büntetés nem lehet a magánjog elsődleges jogpolitikai célja, mert szabályai nem teszik lehetővé a büntetés egyediesítéséhez szükséges szempontok értékelését és ilyen eszközök alkalmazását. Azonban, még ha a büntetést a magánjog egyik lehetséges, bár korlátozottan érvényesíthető céljaként el is fogadjuk, kétséges, hogy a visszatérítési igény megtagadása a kétoldalú turpitudo eseteiben, a szolgáltatásban részesített fél jutalmazásával valóban megfelelő büntetési eszköz-e.

Összességében megállapítható, hogy a jó erkölcsbe és jogszabályba ütköző szerződésektől való visszatartás, a büntetés és az igazságszolgáltatás tekintélyének megőrzése – különböző mértékben – elfogadott jogpolitikai céljai lehetnek a tilos szerződések érvénytelenségére vonatkozó szabályoknak, és ezek a szempontok elsősorban az érvénytelenség következményei körében érvényesíthetők. Ezeknek a szempontoknak az érvényesítése az általánostól eltérő, különös szabályokat igényel. A teljesített szolgáltatás visszatérítésének megtagadása erre nem megfelelő eszköz.

7.3.2. Az állam javára való marasztalás továbbra is lehetséges alternatíva

Az állam javára való marasztalás nem a szocialista szabályozáshoz kötődő, piacgazdaságtól idegen jogintézmény. A restitúciós igény megtagadásának reális alternatívájaként merült fel már a II. világháború előtt, és elsősorban a gyakorló jogászok körében. A magánjogi “elkobzás” továbbá az új európai jogalkotásoktól sem idegen megoldási lehetőség. Legújabban a 2002-es angol Proceeds of Crime Act vezetett be magánjogi elkobzási rendszert, amely büntetőbírósági bűnösséget kimondó ítélet nélkül, főszabályként büntetőeljárástól, vagy annak eredményétől függetlenül is lehetővé teszi a jogellenes magatartással szerzett előny elvonását. Az elkobzást magánjogi szempontok alapján rendeli el a bíróság, ha bebizonyosodik, hogy valaki jogellenes cselekményt követett el (any matters alleged to constitute unlawful conduct have occured) vagy valaki pénzt jogellenes magatartás keretében akart felhasználni (any person intended to use any cash in unlawful conduct).52 A magánjogi elkobzást egy külön az erre a célra létrehozott intézmény, az Assets Recovery Agency kérelmére ítéli meg a bíróság.

Az állam javára való marasztalás a hazai joggyakorlatban jelentős mértékben visszaszorult, és részben ennek alapján az új Polgári Törvénykönyv koncepciója sem kívánja fenntartani.53 Az állam javára való marasztalás alkalmazásának visszaszorulását jól mutatja, hogy egy 1998-as ügyészségi jelentés adatai szerint 1995. szeptember 1-je és 1997. december 1-je között mindössze öt alkalommal lépett fel az ügyészség állam javára való marasztalást indítványozva, az állam javára marasztalt összeg összesen 24 millió forint volt, amelyből a bíróságok jogerősen elutasítottak 19 millió forintnyi igényt.54

Az állam javára való marasztalás alkalmazásának ez a jelek szerint desuetudot eredményező visszaszorulása feltehetően elsősorban a jogintézmény körüli bizonytalanságra vezethető vissza, amelyet mindenekelőtt két ok idézett elő. Az egyik ok a Legfelsőbb Bíróság 7. sz. Irányelvének hatályon kívül helyezése,55 amely több szempontból is bizonytalansághoz vezetett. Egyrészt az Irányelv hatályon kívül helyezése és a piacgazdasággal való összeegyeztethetetlenné nyilvánítása önmagában előre vetítette a jogintézmény megszűnésének reális lehetőségét, másrészt pedig kiiktatta azokat a szempontokat, amelyeket a gyakorlatnak az alkalmazás során követnie kellene. A másik ok az ügyészségnek a magánjog terén betöltött szerepének bizonytalanná válásában rejlik. Az ügyész polgári ügyekben való fellépésének lehetőségét jelentősen szűkítette az Alkotmánybíróság 1/1994. (I. 7.) sz. határozata, majd a Pp. ennek nyomán bekövetkezett 1995. évi LX. törvénnyel való módosítása.56 Az ügyészségnek a polgári ügyekben való szerepvállalása ennek következtében jelentős mértékben visszaszorult, és maga az ügyészi szervezet sem tűnik alkalmasnak ilyen funkció hatékony ellátására.

Az állam javára való marasztalással kapcsolatban megállapításainkat a következők szerint összegezhetjük. Az állam javára való marasztalás olyan jogintézmény, amely alkalmas arra, hogy a jó erkölcsbe ütköző szerződések jogkövetkezményeit az érvényesíteni kívánt jogpolitikai célok hatékony érvényre juttatásával rendezze. A piacgazdaságtól semmivel sem idegenebb, mint az alternatív megoldásként felmerülő megtagadása a restitúciós igénynek. A restitúciós igény megtagadása sem a piacgazdasággal való kompatibilitás, sem a tulajdon elvonására vonatkozó alkotmányossági elvek szempontjából nem támasztható alá jobban: a restitúciós igénynek a másik félnél való megtartása (a részére való juttatása) és az állam javára való elvonása között lényegi különbség ebből a szempontból nincsen.

Az állam javára való marasztalás hiányában csak a restitúciós igény megtagadása lehet alternatív megoldás, amelyre nézve – a jelenlegi legfelsőbb bírósági bírói gyakorlattal szemben – a jogirodalomban és a gyakorlatban is meggyőző érvek merültek fel. A szerződés semmisségére való hivatkozás alanyi korlátozása azonban önmagában nem elegendő eszköz a jó erkölcsbe ütköző szerződések érvénytelensége kapcsán felmerülő jogpolitikai szempontok érvényesítéséhez. Egyrészt azért, mert bírói mérlegelés nélkül csak a – már a II. világháború előtt elvetett – restitúciós igény merev megtagadására vezetne, a felek magatartásának összemérésére pedig a Ptk. 4. § (4) bekezdése nem megfelelő eszköz. Ezen enyhítene a restitúciós igény megítélése kapcsán a bíróságnak biztosított széles körű mérlegelési lehetőség, azonban a kétoldalú tupitudo által felvetett problémákat ez sem oldja meg.

Mindezek alapján álláspontom szerint az állam javára való marasztalás jogintézményének fenntartása indokolt. Hatékony működése érdekében azonban – a 7. sz. Irányelv hatályon kívül helyezésével megszűnt – megfelelő iránymutatást kell adni a jogalkalmazás számára, és újra kell gondolni annak intézményi kereteit, ide értve mindenekelőtt azt, hogy az ügyészség valóban megfelelő intézmény – vagy azzá tehető-e – az állam javára való marasztalás indítványozására vagy esetleg ezt a funkciót egy új vagy másik intézmény hatékonyabban tudná-e ellátni.

JEGYZETEK

1 Astrid Stadler: Gestaltungsfreiheit und Verkehrsschutz durch Abstraktion (Tübingen, Mohr, 1996) 146. o.

2 Időnként nehéz elhatárolni egymástól a szerződésre alapított és az attól független jogcímet, például ha a bérbeadó az egyébként semmis bérleti szerződés alapján bérbe adott dolgot követeli vissza, miközben a bérlő bért nem fizetett, nehéz eldönteni, hogy a kereset alapja a bérlő szerződésszegése vagy a tulajdonjogból eredő jogosítványok gyakorlása. ANSON’s Law of Contract (27th edition by J. Beatson, 1998, Oxford, Oxford University Press) 395. o. Ld. szintén Nelson Enonchong: Title Claims and Illegal Transactions (111 Law Quarterly Review Jan. 1995, 135) 136. o.

3 Vékás Lajos: Érvénytelen szerződés és jogalap nélküli gazdagodás (in: Liber Amicorum Studia E. Weiss dedicata, ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszék, Budapest, 2002, 289-318. o.) 303. o.

4 Uo. 306. o.

5 Földi András/Hamza Gábor: A római jog története és institúciói (5. átdolgozott és bővített kiadás, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2000) 1768

6 Konrad Zweigert/Hein Kötz: An Introduction to the Comparative Law (Transl. by Tony Weir, 3rd. ed., Oxford University Press, 1998, Oxford) 614. o.

7 A jogalap nélküli gazdagodásra (BGB 812. skk. §-ai ) vonatkozó szabályok eleve hivatottak az érvénytelen szerződés alapján történt teljesítés következményeinek rendezésére is.

8 MünchKomm/Lieb § 817 BGB Rn.

9. 19 Uo. Rn. 10.

10 Villányi a Reichsgericht gyakorlatát kritizálva mutatja meg a német bírói gyakorlat ellentmondását. “ha a turpis ügylet alapján az egyik fél ingatlan tulajdonjogának átruházását, a másik fél pedig az ingatlan pénzbeli ellenértékét követelheti, akkor a Reichsgericht szerint a telekkönyvi traditioval a tulajdonjog átszáll, és az átvevő ezenkívül, mint [létre nem jött követelést biztosító] tulajdonosi jelzálogot szerzi meg azt a jelzálogjogot is, amelyet az ellenértékkövetelés biztosítására az átruházó magának az ingatlanon egyidejűleg bekebeleztetett. Ezzel az átvevő a szolgáltatáson kívül az ellenszolgáltatást biztosító jelzálogot is megkapta. Ehhez járul még, hogy a vételárat az átruházó gazdagodási címen sem követelheti vissza.” Villányi szerint alig lehet kétséges, hogy ez a megoldás “a jog funkcionális zavarát mutatja: a felvetett esetben vagy az elvont traditio elve, vagy a két ügylet feltevése, vagy a turpis szolgáltatás vissza nem követelhetésének szabálya elkerülendő logikai utak.” Villányi (Fürst) László: A magánjog szerkezete (Budapest, Grill Kiadó, 1934) 50. és 51. o.

11 Hk-BGB/Schulze § 817 Rn 5.

12 Barry Nicholas: The French Law of Contract (2nd ed., Oxford, 1992) 133. o.

13 Ide tartozik a német, svájci, magyar szerződési jogi szabályok szerinti jó erkölcsbe ütközés is.

14 A probléma ezzel a megoldással az, hogy így a jog “vakon sújt le” valamennyi félre, s a felperes visszakövetelési igényének elutasításával a jó erkölcsbe ütköző szerződésből az alperes húz hasznot, aki a kapott szolgáltatást megtarthatja. Ez pedig önmagában vezethet olyan eredményre, amelyet a közfelfogás elfogadhatatlannak tart, és nincs összhangban a közérdekkel sem. Ennek illusztrálására Atiyah idézi például azt az angol döntést, amelyben a felperes olyan szerződés alapján követelte vissza pénzét, amelyet a bíróság jogellenesnek és ezért semmisnek minősített. A szerződés alapján – amelyet a felek Franciaországban a szükségállapot idején kötöttek, amikor az ilyen kölcsönügyleteket jogszabály tiltotta -, az ott élő angol felperes a szükségállapot feloldása és a törvényi tilalom megszűnése után font sterlingben visszafizetendő hitelt nyújtott az alperes részére, aki a kölcsönt nem fizette vissza. A hitelezési tilalomról mindkét fél tudott. Az angol bíróság a hitelező felperes keresetének nem adott helyt és így az a pénzét nem kaphatta vissza. Ezzel a jogellenes ügylettel az alperes gazdagodott. A döntés különösen azért ellentmondásos, mert valójában csak a francia alperes volt, aki saját államának jogát sértette, az angol felperes nem. Ld.: P. S. Atiyah: An Introduction To The Law Of Contract (Oxford, 1981) 259. o.

15 Andrew Burrows: The Law of Restitution (Butterworths, London/Dublin/Edinburgh, 1993) 333. o.

16 Graham Virgo: The Principles of the Law of Restitution (Clarendon Press, Oxford, 1999) 747. o.

17 ANSON’s Law of Contract 349. o.

18 Law Comission for England and Wales Consultation Paper 154 on Illegal Transactions (The Effect of Illegality On Contracts and Trusts), 7. 63.

19 ANSON’s Law of Contract (27th ed. Beatson) 389. o.

20 Erről még az alábbiakban bővebben lesz szó.

21 Law Commission Consultation Paper 154. 6. 6.

22 Vannak olyan magánjogi jogintézmények, amelyek hordoznak bizonyos represszív, büntető karaktert. Van olyan álláspont, amely szerint ilyen például a nem vagyoni kártérítés elégtétel adási funkciója, a személyiségi jogok megsértésének egyik szankciójaként az elégtétel-adás következménye. A német jogirodalomban például erősen vitatott, hogy a BGB
817. § 2. mondatában foglalt – a jelen dolgozatban is részletesen tárgyalt -
rendelkezés, amely szerint a jogalap nélküli gazdagodás címén nem követelheti
vissza a fél a vagyoni előnyt, ha az ő terhére is jó erkölcsbe ütköző magatartás esik. Canaris szerint például e rendelkezés nem büntetőjogias, mert hatása esetleges, amennyiben csak a már teljesítő felet sújtja, másrészt pedig nem is arányosítható. Schäfer a rendelkezés büntetőjogi jellege mellett érvel. A vitára és érvekre ld. Carsten Schäfer: Strafe und Prävention im Bürgerlichen Recht [AcP 202 (2002) 399-434. o.] 407. o.

23 Barna Ignác hozzászólása Schuster Rudolf előadásához. Schuster Rudolf Tur-pis causa és a polgári törvénykönyv javaslata, előadás MJÉ X. 1914., 19. o.

24 Vékás: i. m. 290. o. azzal, hogy a döntésekből ma nem olvasható ki egyértelműen, hogy melyek voltak a döntő szempontok, amelyek alapján a bíróság tulajdoni vagy kötelmi igénynek adott helyt.

25 Vö. az angol jogról írtakat a locus poenitentiae kapcsán.

26 A kötelezettség elvállalása elsősorban az értékpapírba (mindenekelőtt váltóba) vagy más absztrakt kötelembe (mint absztrakt tartozáselismerés) foglalt kötelezettséget jelentette.

27 Trócsányi József: Erkölcstelen ügyletek (turpis causa) (Budapest, 1909) 236. o. A bírói gyakorlat egyébként nem követte mereven a tervezetnek ezt a szabályát. Trócsányi például kritikusan idézi a Curia azon döntéseit is, melyekkel az a vadházasság okából történt tulajdon átruházására vonatkozó szerződést semmisnek tekintette, és a szerződés alapján történt tulajdonátruházás telekkönyvi törlését rendelte el, visszaszolgáltatva azt a kétoldalú turpitudo kapcsán állandóan követett joggyakorlat ellenére a felpereseknek. Uo. 228. o. Megjegyzi ugyanakkor, hogy a bírói gyakorlatban születnek általa helyesnek tartott, mérlegelésen alapuló döntések is. Az arányosítás és egyéniesítés követelményét fogalmazza meg a szegedi tábla azon két (1903-ban és 1904-ben meghozott) döntése, amelyekben a bíróság kifejti, hogy az állandó bírói gyakorlat szerint a törvény által tiltott ügyletből nem követelhető a kikötött szolgáltatás teljesítése, ebből azonban nem következik feltétlenül a visszatérítési igény kizártsága pusztán azért, mert a szolgáltatást a szerződő fél valamely tiltott eredmény biztosítása céljából nyújtotta. A bíróság szerint az eset összes körülményeinek figyelembevételével kell eldönteni, hogy van-e helye visszakövetelésnek vagy sem. [1903. G. 279. T. VIII. 622. valamint 1904. G. 1906. T. IX. 781., Vö.: Trócsányi: i. m. 239.o.] További, a restitúciós igénynek helyt adó bírósági gyakorlatra ld. Dálnoky Teleky Endre: Adatok a turpis causa kérdéséhez (Jogtudományi Közlöny, 1913/8. szám, 9. o.).

28 Schuster Rudolf: Turpis causa és a polgári törvénykönyv javaslata, előadás Magyar Jogászegyleti Értekezések, X. 1914. 13. o., Liebmann Ernő in: Bíráló vélemények a polgári törvénykönyv törvényjavaslatáról Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1914. IX. 59-62, 81. o.

29 Beck Salamon: Turpis causa – követelési jog? Jogtudományi Közlöny 1922/7. s. 52-53., s. 53.

30 Ld még Reichard Zsigmond: Az erkölcstelen szerződés a polgári törvénykönyv tervezetében (in: Jogtudomány Közlöny 1913. évi (48. évf.) 39. szám, 329-331. o., 329. o.

31 Schuster: Turpis causa… 16. o., Barna Ignác (Hozzászólás Schuster Ruílolf előadásához) 19. o., Doroghy Kálmán: A polgári törvénykönyv javaslata bizottsági szövegének 1510. §-áról, Ügyvédek Lapja 1916/46. 6. o., Schuster Rudolf Turpis causa esetén – visszakövetelési jog? Jogtudományi Közlöny 1922/6. sz. 42-43. o., 43. o. A probléma kezelésére Reichard Zsigmond is a visszatérítés méltányossági alapon való korrekcióját javasolja azzal, hogy “a helyes szabályozásnak azon kellene alapulni, hogy ez erkölcstelen szerződés és az ezzel egy tekintet alá eső, a közrendbe és a törvénybe ütköző szerződés semmisségének elve mellett a méltányosságnak is teret kellene engedni. Ha az erkölcstelen szerződés egyik oldalról sem foganatosíttatott, akkor a szerződés semmissége elégséges szabály. De ha foganatosíttatott, akkor gyakran a méltányosság követelménye, hogy bármelyik fél az előbbi állapot helyreállítását kívánhassa.” Reichard Zsigmond: i. m. 331. o. A visszakövetelési jog méltányossági alapon való elbírálása (és az állam javára való marasztalás) ellen [ Liebmann Ernő: A Tervezet és az erkölcstelen szerződések. (in: Jogtudomány Közlöny 1913. évi 48. évf. 41. szám 356357. o.), ahol szerinte a bírói gyakorlatot túl merevnek tartja, egyetlen megnyugtató álláspontnak az in integrum restitutio alkalmazását tekinti. A magánjogi elkobzás szerinte a magánjogtól idegen, büntető jogintézmény, a méltányosság elvének alkalmazása pedig ilyen esetekben jogbizonytalanságra vezet.], majd álláspontját megváltoztatva a méltányossági alapon való elbírálás mellett ld. még Liebmann Ernő: A turpis causa kérdéséhez (Jogtudományi Közlöny 1922/9. szám 67-68. o., 68. o.)

32 Beck S.: Turpis causa – követelési jog? 53. o., Almási Antal Magyar Jogász-egyleti Értekezések X. 1914. 23. o. (hozzászólás Schuster Rudolf előadásához), Fürst Mátyás Jogtudományi Közlöny 1913 évi (48. évf.) 32. 258. o. (Jogi különösségek), Schwarz Izidor: A turpis causának egyik esete és a kir. Kúria (Jogtudományi Közlöny 1916/27. szám, 237. o.), Doroghy Kálmán: A polgári törvénykönyv javaslata bizottsági szövegének 1510. §-áról Ügyvédek Lapja, 1947/47. szám 6-7. o., 7. o., korábban is Doroghy Kálmán: A polgári törvénykönyv javaslata bizottsági szövegeinek 1510. §-áról (Ügyvédek Lapja 1916/46. sz. 6-7. o.) 7. o.)

33 Liebmann Ernő: Az erkölcstelen ügyletek a Magánjogi Törvénykönyv javaslatában és a bírói gyakorlatban (in: Bíráló vélemények a magánjogi törvénykönyv javaslatáról (Franklin, 1929, 69-77. o.) 71. sk. o.

34 Az erkölcstelen ügyletet kötő váltóbirtokos az ellenérték fejében való forgatással vagyoni előnyhöz jut, miközben a váltóadós fizetésre lesz köteles a forgatmányossal szemben. Erre hívja fel a figyelmet Schuster [Schuster Rudolf- A turpis causának egyik esete és a kir. Kúria (Jogtudományi Közlöny, 1916/25. szám, 218-219. o) 219. o.] és Doroghy [Doroghy Kálmán: A polgári törvénykönyv javaslata bizottsági szövegének 1510. §-áról Ügyvédek Lapja, 1947/47. szám 6-7. o.]

35 Hamar Gyula: A polgári törvénykönyvjavaslat külön bizottsági szövegének 1510 §-áról (Ügyvédek Lapja 1941/42, 3. o.). 3. o.)

36 A Legfelsőbb Bíróság 7. sz. irányelve az állam javára marasztalás (a visszajáró szolgáltatás illetőleg gazdagodás elvonása) kérdéseiről a. és b. pont. Az Irányelv kiküszöbölte továbbá a kettős joghátránnyal való sújtás lehetőségét is, amikor úgy rendelkezett, hogy a büntető bíróság által elkobzott érték nem ítélhető meg az állam javára való marasztalás címén.

37 Zoltán Ödön: Adásvétel és csere (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1962) 119. o. Ugyanígy már az 7. sz. Irányelv előtt is követte a gyakorlat elkobzás esetén a kettős büntetés kizárásának elvét. Ha a büntetőügyben a büntető hatóságok a szerződés tárgyát elkobozták, a gyakorlat csak azzal a féllel szemben alkalmazott állam javára való marasztalást, akit az elkobzás nem érintett, de akinél az elkobzott tárgy ellenértéke ennek folytán megmaradt. A bírói gyakorlat ezekben az esetekben igazságos megoldásra törekedett, és abból indult ki, hogy ha az ügyészi indítványt mindkét féllel szemben elutasítanák, akkor az a fél (rendszerint a vevő), akit az elkobzás érint, veszít, miközben a másik (az eladó) nyer, hiszen megtartja a kapott vételárat. Ha mindkét féllel szemben helyt adna a bíróság a keresetnek, azaz “az eladót a vételárnak, a vevőt pedig a szerződés tárgya értékének az állam javára való marasztalásra kötelezné, ez ugyancsak igazságtalan eredményre vezetne, mert az eladó csak a kapott vételárat vesztené el, a vevő pedig a szerződés tárgyát, és emellett a vételárat még egyszer meg kellene fizetnie, az állam pedig a szerződés tárgyához és a vételár kétszeres összegéhez jutna hozzá, tehát végeredményben háromszoros értéket kapna. Ezért az látszik a legcélszerűbb megoldásnak, ha a bíróság csak az eladót kötelezi a kapott vételárnak az állam javára való megfizetésére.” Uo. 123. o.

38 Zoltán Ödön: Vállalkozási szerződés (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1963) 98. o.

39 Az Irányelv indokolása szerint az állam javára marasztalás lehetőségét a Ptk. 1959-ben elsősorban az állampolgároknak a tilos szerződések megkötésétől való visszatartása végett vezette be. Az állam javára marasztalás büntető jellegű szabályai nehezen illeszkedtek az egyenjogú felek viszonyait szabályozó polgári jog rendszerébe, a hagyományos polgári jogi szemléletbe. Ezért az állam javára marasztalás törvényi rendelkezéseinek alkalmazása a bírói gyakorlatban bizonytalanságokkal, szemléleti torzulásokkal járt együtt. Az állam javára marasztalás szabályainak alkalmazása egyébként is hosszú idő óta kivételes jelenség a bírói gyakorlatban, az ilyen szankció alkalmazására az ügyész csak elvétve tesz indítványt. Az állam szerepének módosulása, a piacgazdaság kibontakoztatása olyan jogszabályok megalkotásához vezettek, amelyek egészen szűk területre korlátozták az állam javára marasztalás alkalmazásának lehetőségét. (BH 1990/2. szám)

40 Vö: Nizsalovszky Endre: Az állam javára marasztalás – visszatérítés helyett (in: Magyar Jog 1958 március 75-79. o.) 75. o.

41 Kelemen gondolatmenete, mely szerint kétoldalú turpitudo esetén a visszatérítés megtagadása mellett szól az az érv is, hogy két jó erkölcsbe ütköző módon eljárt fél közül ráadásul a jóhiszemű és tisztességes eljárás elvét is sérti, aki még vissza is követeli szolgáltatását, még akkor sem elég meggyőző, ha a méltányossági elvet elfogadja korrekciós alapnak. Ld.: Kelemen László: Jóhiszeműség és tisztesség a magánjogban (Szeged, 1937) 142. o.

42 Uo. 77-79. o.

43 Asztalos László: A polgári jogi szankció (Budapest, 1966) 269. o.

44 Weiss Emilia: A szerződés érvénytelensége a polgári jogban (KJK Budapest, 1969) 120. o.

45 Eörsi Gyula: Az állam javára való marasztalás alapkérdései a Ptk. tervezetével kapcsolatban (in: Magyar Jog 1958. november 333-336. o.) 335-336. o.

46 Eörsi Gyula: A jogi felelősség alapproblémái – a polgári jogi felelősség (Budapest, 1961) 422. o.

47 A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata szerint “a szerződés jogszabályba ütköző voltából fakadó semmisség jogkövetkezményének alkalmazásánál nincsen jelentősége a semmisségi ok bekövetkezésével kapcsolatos felróhatóságnak” (BH 1994/362. sz.)

48 Kemenes István: A szerződés érvénytelenségének egyes kérdései a gazdasági szerződéses gyakorlatban (Polgári Jogi Kodifikáció IV. évf., 2002. évi 2. szám 7-27. o.) 18. o.

49 A bíróságot “az érvénytelenség hivatalból észlelésében és különösen a jogkövetkezményeinek megvonásában is szükségszerűen kötik ezek az elvek, még akkor is, ha ezek éppen ezeknek a szabályoknak a félretételét fogják eredményezni” Weiss: i. m. 206. o.

50 Ld. Paper of the SPTL Society of Legal Scholars, De Montfort Univerity, Leicester, Conference 2002 Contract and commercial law section 12 September 2002, Jacques Parry (a továbbiakban: Illegality Paper) 69.

51 Hasonló: Illegality Paper 73.

52 Proceeds of Crime Act 2002, s. 241. (3).

53 Ld. az új Polgári Törvénykönyv koncepcióját, Magyar Közlöny 2002/15/11. Negyedik Könyv (Kötelmi jog) Második rész B, III. 3. d.

54 Ig. 96/1998. sz.

55 Ld. a 21. számú Irányelvet a kötelmi jogi tárgyú irányelvek felülvizsgálatáról.

56 Ld. az 1995. évi LX. tv. 1. § és 31. §-át. Az 1995. évi LX. tv. 1. §-át egyébként azóta az 199. évi CX. tv. 174. § (1) bekezdésének j) pontja hatályon kívül helyezte.