A cikk letölthető PDF formátumban is.

I.

1. A magánjog összhangja az Alkotmánnyal

1.1. Az 1989. október 23-án kihirdetett alkotmány-módosítással gyakorlatilag új Alkotmány lépett hatályba hazánkban, ami az államnak, a jognak és a politikai rendszernek a korábbitól gyökeresen különböző, új minőségét vezette be, azzal a meghatározásával, hogy “a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam”. Alkotmányjogi értelemben ez a tartalma a “rendszerváltás” politikai kategóriájának. Vagyis a jogállamivá és demokratikussá tett Alkotmány tette lehetővé, hogy a forradalmi rendszerváltás alkotmányos keretek között menjen végbe, ez alapozta meg, hogy Magyarországon megvalósulhatott “a jogállami forradalom” paradoxona.

Az 1989. évi magyar Alkotmány-revízió – és annak legjelentősebb, 1990. évi módosítása is – alapul vette az európai alkotmányos demokráciák történelmileg kikristályosodott elveit és követelményeit. Ennek megfelelően – noha az Alkotmányszöveget mind politikai, mind szakmai alkotmányjogi alapon számos kifogás és kritika éri – a hatályos Alkotmány – mint az ország alaptörvénye – határozza meg a jogállami államszervezet alapvető intézményeit, ezek működésének fő szabályait, és ez tartalmazza az emberi és állampolgári jogokat, azok alapvető biztosítékaival együtt. Érvényesülése pedig az alkotmányosság garanciája.

Az alkotmányosságnak két összetevője van:

- az Alkotmány formális betartásának a követelménye, és az,

- hogy az Alkotmány értéktartalmának maradéktalanul érvényesülnie kell a teljes állam- és jogrendszerben, beleértve a jog megvalósulásának terrénumát, a jogviszonyokat is (Sólyom László: Alkotmányosság Magyarországon. Értékek és tények, in.: Nizsalovszky Endre Emlékkönyv, Bpest, 1994. 218. o.). Ezzel összhangban mondta ki a 11/1992. (III. 5.) AB határozat, hogy “A jogállam azáltal valósul meg, hogy az Alkotmány valóban és feltétlenül hatályosul. A jog számára a rendszerváltás azt jelenti, és jogi rendszerváltás kizárólag abban az értelemben lehetséges, hogy a jogállami Alkotmánnyal összhangba kell hozni, illetőleg . az új jogalkotást tekintve – összhangban kell tartani az egész jogrendszert. Nemcsak a jogszabályoknak és az állami szervek működésének kell szigorúan összhangban lenniük az Alkotmánnyal, hanem az Alkotmány fogalmi kultúrájának és értékrendjének át kell hatnia az egész társadalmat. Ez a jog uralma, ezzel lesz az Alkotmány valóságossá. A jogállam megvalósulása folyamat. Az állami szervek számára alkotmányos kötelesség ezen munkálkodni.” (ABH 1992, 80).

Az alkotmányossággal kapcsolatos e felfogásban egymás mellett találjuk a jogállamiság német értelmezését, amely az állami szervek jogszerű működését követeli meg, és az angolszász rule of law koncepcióját, amely azt is felöleli, hogy a polgárok alkotmányos jogaik biztos tudatában vannak, s hogy élnek is velük. Bibliai nyelven szólva: az Alkotmánynak “lámpásként”, azaz igazodási pontként kell irányt mutatnia az állami szervek működésének és az egész jogalkotásnak, másrészt “kovászként”, mintegy belefolyva az állam és a társadalom szöveteibe, erjesztenie kell a jogállamiság eszméjét az állami és a társadalmi élet minden területén és a polgárok életében, azaz a magánautonómia viszonyaiban is. Önmagában a formális alkotmányosság, azaz az Alkotmány normáinak formális betartása tehát nem elég, hanem az Alkotmány egész értékrendjének át kell hatnia az állam és a társadalom működésének egészét, minden részterületén, és meg kell valósulnia a polgárok társadalmi interakcióiban, jogviszonyaiban.

1.2. A rendszerváltást megalapozó és elindító alkotmányreform létrehozta az Alkotmánybíróságot az Alkotmány autentikus értelmezésére, továbbá a jogszabályok alkotmányosságának felülvizsgálatára és az alkotmányellenes jogszabályok megsemmisítésére. Az Alkotmánybíróság már korai határozataival világossá tette, hogy bármely politikai és jogalkotói törekvés kizárólag az Alkotmány keretei között valósítható meg, azaz működésének első perceitől kezdve nem hagyott kétséget az iránt, hogy keletkezési idejétől függetlenül minden hatályos jogszabálynak az Alkotmánnyal összhangban kell állnia, az Alkotmánynak meg kell felelnie, éspedig nemcsak formálisan, hanem inplicite hordozva annak értéktartalmát is.

Az Alkotmánybíróság – fennállásának tíz éve alatt – az Alkotmány valamennyi rendelkezését már értelmezte, határozataiban az alaptörvény minden paragrafusához fűzött magyarázatot, az Alkotmány formális normáinak autentikus szövegtartalmat adott. Ennek során az Alkotmánybíróság figyelembe vette a külföldi alkotmánybíróságok, az amerikai Supreme Court és az Európai Emberi Jogi Bíróság, mindenekelőtt Strasbourg joggyakorlatát. Az Alkotmánybíróság ezzel tudatosan törekedett arra, hogy részese legyen az európai emberi jogi jogharmonizációnak, egy alkotmányjogi jus commune kialakításának. Ennek során az Alkotmánybíróságot a teljes “európai lehorgonyzás” sürgős szándéka vezette, a már kikristályosodott európai jogállami értékek és elvek tekintetében úgy járt el, mint a római jog recepciója idején a római jogot átvevő és befogadó államok. Mindezekkel azonos súllyal támaszkodott ugyanakkor a hazai értékekre és hagyományokra, a hazai jogászság és jogtudomány felkészültségére.

1.3. Ebben az összefüggésben szükséges kiemelni, hogy az Alkotmány egyes rendelkezései normatartalmának kibontásakor az Alkotmánybíróság tevékenységében erőteljesen munkált a polgári jog szelleme. Nemcsak azért, mert az alapító alkotmánybírák többsége civiljogász volt, hanem mert a kontinentális országok többségében, így hazánkban is a klasszikus magánjog finomságában, kidolgozottságában – egész dogmatikájában – messze megelőzi a közjogot. Így a klasszikus magánjogi dogmatikának a befolyása az Alkotmánybíróság gyakorlatára ez ideig a kortársi alkotmányos kultúra recipiálásával legalábbis egyenértékű volt, amely a közjog- magánjog dichotómiája helyett inkább az átfedést, a szoros koherenciát állítja előtérbe az egész hazai jogrendszerben.

Ennek a ténynek gyakorlati jelentőséget a magánjog újrakodifikálása során az ad, hogy mind azok a klasszikus magánjogi intézmények, elvek és tételek, amelyek alkotmányértelmezésként és alkotmány-magyarázatként az Alkotmánybíróság gyakorlatában eddig már megjelentek, mintegy az Alkotmány autentikusan értelmezett szövegtartalmává váltak, így ezek az állam tevékenységére és jogalkotási folyamatára éppen úgy irányadóak, mint azok az alkotmányi tételek, amelyeket az Alkotmánybíróság kizárólag közjogi tartalommal töltött meg.

Számos más lehetőség közül ehelyütt példaként idézzük az Alkotmánybíróság 32/1991. (VI. 6.) AB határozatát, amely a rebus sic stantibus clausula analógiájára határozta meg azokat a feltételeket, amelyek mellett magánjogi jogszabály megváltoztathatja fennálló szerződések tartalmát (ABH 1991, 135-136). Ez a kodifikáció szempontjából azt jelenti, hogy a kódex enyhébb kondíciók mellett alkotmányosan nem teheti lehetővé a szerződési autonómiába való beavatkozást, mert az Alkotmánybíróság a kivételes szerződésmódosítás lehetőségének az Alkotmány alapján alkotmányos tartalmat adott.

Aki a jubiláló Alkotmánybíróság magánjogot érintő határozatait módszeresen áttekinti, annak fel fog tűnni, hogy a Polgári Törvénykönyv minden címéhez található már döntés, vannak ítéletek az alapelvekről, a személyekről, a tulajdonról, a szerződésekről, az deliktuális jogról, még az öröklési jogról is. Az Alkotmánybíróság gyakorlata tehát a polgári jog egészét felöleli, szemben más jogágakkal, ahol ilyen teljességgel még nem találkozhatunk (Sólyom László: Polgári jogi kérdések az Alkotmánybíróság gyakorlatában in.: Jogtudományi Közlöny 1994. 3. 99. o.). Ebből pedig az következik, hogy a készülő kódex rendelkezéseinek egyfelől az alkotmánybírósági határozatok alapján is el kell végezni az alkotmányossági próbáját, másfelől a kodifikáció során célszerű hasznosítani mindazokat a szempontokat, amelyeket az Alkotmánybíróság az Alkotmány és a magánjog összefüggésében már kimunkált.

1.4. A fentiekben kifejtettekből adódó álláspontunkat – első tézisként – az alábbiakban foglalhatjuk össze:

Az új magánjogi kódex egészének és minden részletének a hatályos Alkotmánnyal kell maradéktalanul összhangban állnia. A kodifiká-ció során az Alkotmány formális betartásának és az Alkotmány értéktartalmának egyaránt érvényesülnie kell. Az alkotmányt az annak autentikus értelmezésére hivatott Alkotmánybíróság határozataiban kifejtett szövegtartalommal kell a kodifikáció során figyelembe venni. Ennek során módszeresen ki kell munkálni és szükség szerint hasznosítani kell azokat az alkotmánybírósági határozatokat, amelyek az Alkotmány és a polgári jogösszefüggésében születtek.

1.4.1. Mert első tézisünk evidenciának látszik, még a következők kifejtését tartjuk szükségesnek:

A kodifikációnak a hatályos Alkotmány rendelkezéseivel kell összhangban állnia, vagyis nem vehető figyelembe a jogalkotás során olyan új alkotmány-koncepció, tudományos álláspont, esetleg európai uniós megoldás, amely a hatályos magyar Alkotmánnyal ellentétes. Így a kodifikáció csak annyiban állhat az 1997. évi Alkotmány-tervezet talaján is, amennyiben az a hatályos Alkotmánynak is megfelel. Más kérdés, hogy a kodifikáció – amennyiben ez szükségessé válik – kezdeményezhető alkotmánymódosítás, annak politikai realitását azonban előzetesen fel kell mérni és esetleges kudarcával is számolni kell.

1.4.2. A kodifikáció természetesen az Alkotmány kötelező minimum-szintjénél többet megfogalmazhat, amennyiben ez az alkotmányosság sérelme nélkül történik meg. Helyezkedhet tehát pl. arra az álláspontra, hogy az új Magánjogi Kódex a szociális piacgazdaság társadalmi modelljére épüljön, hiszen az Alkotmány nem kötelezi el magát a piacgazdaság semmilyen tartalmi modellje mellett [21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 119]. Nem teheti azonban meg, hogy egyes magánjogi alapintézményeket, pl. a tulajdonjogot elsőbbségi pozícióba állítsa pl. a természetvédelemmel szemben. Az Alkotmánybíróság ugyanis a környezetvédelmi status quo-t alkotmányosan oltalmazó határozatában kimondta, hogy: “az állam a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét nem csökkentheti” [28/1994. (V. 20.) AB határozat, ABH 1994, 134], ami azt jelenti, hogy az új kódex nem konstruálhat olyan dologi jogi szabályokat, amelyek a természetvédelem már elért szintjének a csökkentését eredményezhetik, vagy legalábbis annak veszélyét hordozhatják. A törvényszerkesztőknek tehát ezekre a látszólagosan marginális kérdésekre is kellő árnyalattal oda kell figyelnie.

1.4.3. A feltétlen összhang kívánalma csak a hatályos Alkotmány rendelkezéseivel való egybehangzásra vonatkozik. A kodifikációnak más törvényekkel való összhang megteremtésére nem kell törekednie. Az Alkotmánybíróság a 35/1991. (VI. 20.) AB határozatában elvi éllel mutatott rá arra, hogy meghatározott életviszonyok, illetőleg tényállások ellentétes törvényi rendezése önmagában nem jelent alkotmányellenességet. Az ilyen rendezés alkotmányellenessé csak akkor válik, ha az egyben az Alkotmány valamely rendelkezésének a sérelmével is együttjár (ABH 1991, 154). Ebből következik, hogy mindazokban a kérdésekben, amelyekben a kodifikáció a szabályozást a kódex szférájába vonja, a kódexnek elsőbbséget kell élveznie minden más törvényi szabályozással szemben, vagyis a törvényhozónak ezeket a kódexen kívüli rendelkezéseket kell törvénymódosítással a kódex-szel összhangba hozni.

II.

2. A kodifikáció magánjogi emberképe, a jogi személyek arculata

2.1. Az Alkotmánybíróság a halálbüntetésről szóló 23/1990. (X. 31.) AB határozatában kimondta, hogy: “ha egy Alkotmánybíróság életről és halálról dönt, tisztáznia kell emberképét” (ABH 1990, 104). Kézenfekvő, hogy a magánjognak is megvan a maga emberképe, hiszen bármely polgári jogi törvénykönyv paragrafusait olvasva a jogkereső érdeklődő előbb-utóbb egy absztrakt jogalanyra talál. Ilyen volt a római jogban a bonus et diligens faterfamilias, a jó és gondos családapa képe, korábbi magánjogunkban a “jó gazda”, a porosz ALR-ben a “Untertan”, a francia jogban a “bourgeois”, illetőleg a “homme prudent et prévoyant”, az előrelátó és okos férfi, vagy éppen a common law-ban a “reasonable man”. A hatályos magyar Ptk. paragrafusai között lézengő absztrakt jogalany Sólyom László találó kifejezésével nem más, mint egy “denaturált burzsoá”.

A legyengült “denaturált burzsoá” emberképe az eredeti Ptk.-koncepció paternalizmusán kifaragott emberkép, aki nem szerezhetett tulajdont, legalább is annyit nem, amennyit tudott és szeretett volna (Kecskés László: A civilisztikai és gazdasági jogalkotás irányairól in.: Magyar Jog 1991. 4. 199. o.), aki a semmisség jogkövetkezménye nélkül másik magánszeméllyel való kapcsolatában nem köthetett ki kamatos kamatot, vagy aki szerződéssel nem hagyhatta a limitár feletti nyereségét a bizományosnál és nem léphetett be önszerződőként a bizományosi ügyletbe stb.

A Ptk. eredeti konstrukciójában a társadalmi tulajdon/magántulajdon kettőségének felelt meg a gazdálkodó szervezet/magánszemély megkülönböztetése. A kódex a tipikus kereskedelmi jogi ügyleteket beemelte az egyes szerződések közé, s megkísérelte úgy szabályozni, hogy azoknak a kereskedelmi jogra jellemző sajátosságai csak a gazdálkodó szervezetekkel kapcsolatban érvényesüljenek, a magánszemélyeket viszont kógens tilalmakkal óvta a kereskedelmi ügyletek kockázataitól. Az “egyéni vállalkozó” megjelenése ebben az alanyi dichotómiában az ő pozícióját az “értelmezhetetlen” intézmények közé utalta. Ezt az anomáliát az

Alkotmánybíróság a Ptk.-nak a gazdálkodó szervezeteket felsoroló rendelkezése, a 685. § c) pontja megsemmisítésével az 54/1992. (X. 29.) AB határozatával megszüntette, egyúttal határozatában kimondta, hogy: “a polgári jogi jogalanyok között a vagyoni jogviszonyok körében tett megkülönböztetés – kellő súlyú alkotmányos indokok hiányában – alkotmányellenes.” (ABH 1992. 269). Bizonyos értelemben ezzel az alkotmánybírósági döntéssel indult el az új magánjog protagonistájának karakterizálása, természetesen alkotmányjogi alapon.

2.2. Az Alkotmánybíróság a magánjog új emberképe alkotmányos kontúrjainak kifaragása során a klasszikus polgári jog emberképéhez nyúlt vissza. Az öntudatos és bátran kockázatvállaló “Jhering féle római polgárt” tartotta szem előtt és az autonómia alkotmányellenes sérelmét látta abban, hogy magánszemély csak a semmisség terhe mellett merészkedhet a kereskedői kockázatok területére. A 73/1992. (XII. 28.) AB határozatában kimondta, hogy: “az új gazdálkodási körülmények között az áruforgalom és a piaci feltételek ismerete a jogok és kötelezettségek egyenlősége folytán minden üzletszerűen gazdasági tevékenységet folytató jogalanytól elvárható”. (ABH 1992, 308). Határozatában az Alkotmányt védő fórum arra is rámutatott, hogy a törvénymódosítás során indokolt lehet a “gyengébbek” védelme a magánjogban is, ezt azonban a semmisségnél enyhébb polgári jogi eszközök alkalmazásával kell a törvényhozónak megoldania. Az Alkotmánybíróság itt tehát arra mutatott rá, hogy az Alkotmánnyal összhangban áll a “gyengébbek” magánjogi védelme is, a gondoskodás azonban túlzott, aránytalan mértékű nem lehet. Ugyanezen az alapon semmisítette meg a 33/1992. (V. 29.) AB határozatával a társasházakról szóló jogszabálynak azt a rendelkezését, amely – paternalista szemlélettel – kötelezővé tette a társasházak részére felújítási alap képzését. Egyúttal határozatában rámutatott arra is, hogy ennek a konstrukciónak piackonform megoldása az, ha a hitelező ettől a biztosítéktól teszi függővé a hitelnyújtást (ABH 1992, 188).

A 61/1993. (XI. 29.) AB határozatában pedig az Alkotmánybíróság arra mutatott rá, hogy megváltozott az a gazdasági-társadalmi környezet, amelyben a Ptk. kamatos-kamatot tiltó szabálya érvényesült és megváltoztak azok a szerződéses kapcsolatok is, amelyeknek szabályozására ez a rendelkezés hivatott (ABH 1993, 360-631). A megújult magánjogi kapcsolatokban kialakult új magánjogi emberkép tehát: az öntudatos, autonóm, bátran kockáztató, saját ügyeit felnőtt módon intézni tudó emberkép, akinek nincs szüksége minden oldalról állami megtámasztásra, még kevésbé az állam gyámkodására.

2.3. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor már fennállásának első évében megfogalmazta saját Alkotmányon alapuló – emberképét. (ABH 1990, 103-105). Ez az emberkép: a minden ember egyenlő méltósága, azaz az élethez való joggal összhangban a méltósághoz való jog, amellyel az egyén az emberi nem méltóságából részesedik. A méltósághoz való jog az egyenlő jogképességet is jelenti, azaz a formálisan egyenlő esélyt. A méltóság oszthatatlan és redukálhatatlan, azaz az emberi státusz minimális feltétele, amely egyetlen embertől sem vehető el. Az ember méltóságánál fogva mindig alany marad, és nem válhat eszközzé vagy tárggyá. Ez az alapvető különbség az ember, mint személy és a jogi személy között, mert a jogi személyek teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs “érinthetetlen” lényegük.

Az Alkotmánybíróság a halálbüntetési, majd a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában, az ún. “abortusz határozatban” (ABH 1991, 268) kialakította ezt az ember- és személyképét – vagyis a minden ember egyenlő méltóságát – a jogrendszer egészét meghatározó jogalanyi minőségeként kell az Alkotmány alapján irányadónak tekinteni, így a jogalanyiságnak ez az alkotmányos felfogása a magánjog ember- és személyképének is minimális feltétele.

2.4. Annál is inkább, mert a modern magánjogban a tulajdon egykori – és “klasszikus” - funkcióját, az egyéni cselekvési autonómia megalapozását és garantálását, a “minden ember egyenlő méltóságú személy” történelmi vívmánya – anyagi hordozó nélkül – veszi át. Az emberi méltóság és az abból folyó személyiségi jogok a személy cselekvési autonómiáját immár tulajdon nélkül is, a puszta szabályozás által biztosítják.

Ezzel a modern magánjogban a személy méltósága és az abból fakadó egyéb személyiségi jogai emancipálódnak a vagyoni jogokhoz, azaz ma már egyáltalában nem igaz, hogy a magánjog elsősorban a vagyoni viszonyok és csak az azokkal összefüggő személyi viszonyok joga, hanem a személyi jog és a vagyonjog egyenlő rangú részei a magánjognak akkor is, ha a vagyonjog anyagában hipertrofizál a személyi joggal szemben. Ezt a szempontot a kodifikáció egyik alapkérdésének, az indító tézisek közé tartozónak tekintjük.

Elegendő e körben utalni arra, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a magánjog éppen a személyi jogok körében hasít ki egyre nagyobb szeletet a közjogból. És itt most nemcsak a közjogi jogi személyekre gondolunk, hanem azokra az Alkotmány alapján az autonómia körébe utalt jogviszonyokra, amelyek korábban a közjog szabályozási szférájába tartoztak. Az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítás szabadságáról szóló 30/1992. (V. 26.) AB határozatában hangsúlyozottan kiemelte, hogy a közvéleményt és a politikai stílust nem büntetőjogi eszközökkel kell formálni és a gyalázkodásra nem büntetés, hanem bírálat kell hogy feleljen, amely folyamatba tartozik az is, hogy számolni kelljen magas összegű magánjogi kártérítésekkel (ABH 1992, 180). Más határozatában, így a 19/1998. (V. 22.) AB határozatában az Alkotmánybíróság annak az álláspontjának adott hangot, hogy a polgárok szerződésszegő magatartásának szankcionálása, vagyis polgári jogi szerződésből – itt utazási szerződésből – eredő kötelezettség teljesítése elmulasztásának közjogi szankcionálása szabálysértéssé nyilvánítása – alkotmányellenes (ABH 1998, 440), vagyis a magánjog térhódítása érhető tetten a büntetőjog és a szabálysértési jog terhére is.

A demokratikus jogállamban tehát a magánjog – és főként annak személyi jogi része – a közjogból, a büntetőjogból, a szabálysértési jogból stb. egyre nagyobb területeket von el saját szabályozási körébe, ami azzal jár, hogy a magánjog emberképe nemcsak a magánszemély/kereskedő személyének összekapcsolásában, hanem a bourgeois/citoyen kettősségének folyamatos elhalványodásában is megmutatkozik. A magánjog autonóm polgára egyre nagyobb részt vállal a “köz” intézésében.

2.5. A fentiek alapján – részben az Alkotmányból is következően – a magánjog új emberképe – második tézisünkként - a következőkben körvonalazható:

A magánjogi kodifikáció emberképe az egyenlő méltóságú személy, akinek autonómiáját emberi méltósága garantálja, az öntudatos, józan, kockázatvállaló polgár, a mindennapi élet gyakorlatias embere, az előrelátó, felelős üzletember, aki autonóm módon vesz részt a közjogi közfeladatok ellátásában is.

2.5.1. A megrajzolt ideálkép, amely a kifejtettek szerint az Alkotmányból és az Alkotmánybíróság gyakorlatából is következik, voltaképpen a common law prototípusa: a reasonable man, aki emberi méltósága és öntudata alapján pragmatista, gyakorlatias szemléletű, aki a kockázat és az üzleti alku világában él és tevékenykedik, aki üzleti ügyeit ésszerűen bonyolítja, vagyis józan, létező, gyakorlatias hús- vér ember. A magánjognak ez az új emberképe kétségkívül már számol a polgároknak a vagyoni forgalomban való eligazodási képességével, iskolázottságával, üzleti jártasságával, egyszóval jogtudatával. Ezzel azonban az Európai Unióhoz való csatlakozás küszöbén már számolni is kell.

2.5.2. Az új magánjogi emberkép nem számol viszont azzal a realitással, hogy az emberi méltóság az autonómiát anyagi hordozó nélkül garantálja, amely viszont a piacgazdaság világában számos szociális egyenlőtlenséghez vezet. E körben a “gyengébbek” magánjogi védelmének alkotmányjogi megalapozásaként utalni kell a pozitív diszkrimináció alkotmányjogi tanára, amelyet az Alkotmánybíróság már nagyon korán, első határozatai között kidolgozott. A 9/1990. (TV. 25.) AB határozatban foglaltak szerint: “az azonos személyi méltóság jogából esetenként következhet olyan jog is, hogy a javakat és esélyeket mindenki számára (mennyiségileg is) egyenlően osszák el. De ha valamely – az Alkotmányba nem ütköző – társadalmi cél, vagy valamely alkotmányos jog csakis úgy érvényesíthető, hogy e szűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg, akkor az ilyen pozitív diszkriminációt nem lehet alkotmányellenesnek minősíteni.” (ABH 1990, 48-49).

A pozitív diszkrimináció intézménye alkotmányosan lehetővé teszi a magánjog emberképének megfelelő korrekcióját, a szociális szempontok, illetőleg bizonyos magánjogi kedvezmények kódexbeli tételezését, a “gyengébbek” védelmét, a kereskedői kockázatok és a rászorultságok összeegyeztetését az egyenlő méltóság és az “osztó igazság” alapján. A szociális egyenlőtlenségek kiigazítására nézve már megvan a magánjognak a maga megfelelő – és alkotmányosan támogatott – “eszköztára”, így a fogyasztói érdekvédelem, a tisztességtelen szerződési kikötésekkel szembeni oltalom, vagy a metajurisztika körébe vezető generálklauzulák, mint a jóhiszem és a tisztesség, a jóerkölcs, a méltányosság stb.

2.6. A jogi személyekre nézve az Alkotmányból más közvetlenül nem következik, minthogy a jogi személyeknek nincs méltósága, azaz nincs érinthetetlen lényege. Vagyis a jogi személyt a magánjog teljeskörűen szabályozása alá vonhatja. E körben mindössze azt szükséges kiemelni, hogy az Alkotmánybíróság már a 28/1991. (VI. 3.) AB határozatában kiterjesztette a diszkrimináció tilalmát, vagyis az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének alkalmazását a jogi személyekre is (ABH 1991, 90-91), ugyanakkor számos határozatában – így pl. a 65/1997. (XII. 18.) AB határozatában - kimondta, hogy nem jelent tiltott diszkriminációt az, ha az állam eltérő feltételrendszert és felelősséget állapít meg a jogi személyekkel, illetőleg a magánszemélyekkel szemben
(ABH 1997, 394).

Egyebekben a jogi személyek magánjogi arculatára nézve az Alkotmány a lehető legnagyobb szabadságot biztosítja. Garantálja e körben a politikus természetű alanyi jogok magánjogi szabályozását, így azt, hogy az egyesülési szabadság alapjoga alapján keletkező egyesületeket és más civil szervezeteket a magánjog szabályozási körébe vonja, csakúgy mint a közjogi arculatú jogi személyeket, a köztestületeket, amelyekkel kapcsolatban először az Alkotmánybíróság a 22/1994. (IV. 16.) AB határozatában mondta ki, hogy azok “közjogias jellegű”, közfeladat ellátására, közérdekű tevékenység folytatására is létrehozott jogi személyek (ABH 1994, 128), amelyeket törvény keletkeztet és a polgári jog szabályoz. De az Alkotmány alapján a magánjog – a kodifikáció monista elméletének megfelelően – “otthona lehet a különböző gazdasági társaságoknak és a kereskedő jogalanyoknak, amelyek a kodifikáció során a “gazdálkodó szervezetek” feleslegessé váló gyűjtőfogalma helyébe léphetnek (Vékás Lajos: Szükség van-e kereskedelmi magánjogra in.: Magyar Jog 1998. 12. 712. o.). Ebben az összefüggésben idéznünk kell az Alkotmánybíróság 33/1993. (V. 28.) AB határozatát, amely kifejtette, hogy az Alkotmány – a piacgazdaság deklarálásán túl – gazdaságpolitikailag semleges. Az Alkotmányból az állami beavatkozás nagysága, ereje, még kevésbé annak tilalma nem vezethető le. (ABH 1993, 168). A vállalkozás joga és alkotmányosan garantált szabadsága pedig a 21/1994. (IV. 16.) AB határozat szerint alanyi jogot teremt a vállalkozóvá válásra (ABH 1994, 120), amelynek formáit, jogi személyalakzatait a magánjog teljesen szabadon – a piacgazdaság modelljéhez és a magánautonómia viszonyaihoz illeszkedve – határozhat meg. A jogi szabályozásnak alkotmányos korlátja itt csak szélső esetekben van, az Alkotmány alapvetően támogatja a különböző társaságok, szövetkezetek “sokarcúságát”.

2.7. Ezek után a magánjog által képzett jogalanyok tekintetében az új kódex “jogi személyképe” a következőkben határozható meg:

Az Alkotmány garantálja és támogatja, hogy az egyesülési szabadság alapjoga, a szociális piacgazdaság alkotmányos feladata alapján, továbbá a közfeladatok mind szélesebb körű átvétele érdekében a magánjog a jogi személyeket a legszélesebb körbe és a privátautonómiát, valamint a gazdaságot a leginkább szolgáló módon és technikákkal a szabályozási körébe vonja.

2.8. Végezetül a magánjog személyképe összefüggésében még a következőkre szükséges rámutatni: az Alkotmányból következik, hogy a jogrendszerben a jogalanyok személyek. A hatályos joganyag megteremtette a jogalanyok egy bizonyos kórét jogi személyiség nélkül. Ennek a “hibrid” konstrukciónak a felszámolása a kodifikáció során feltétlenül indokolt.

III.

3. Az Alkotmány közvetlen hatása a magánjogra

3.1. Vékás Lajos professzor akadémiai székfoglalójában arra az álláspontra helyezkedett, és álláspontját imponáló érvrendszerrel, továbbá irodalmi apparátussal támasztotta alá, hogy az alkotmányos alapjogoknak a magánjogi jogviszonyok szereplői nem közvetlen címzettjei, vagyis nem közvetlenül vannak kötve az alapjogokhoz, hanem csak közvetve, a magánjog normáin keresztül (Vékás Lajos: A szerződési szabadság alkotmányos korlátai in.: Jogtudományi Közlöny 1999. 2. 56-59. o.). Nézete szerint a magánjogi jogalanyok nem közvetlen jogosultjai és kötelezettjei az alapjogokat megállapító alkotmányos tételeknek, mert azok címzettjei az állami szervek, mindenekelőtt a törvényhozó hatalom és a bíróságok. Eszerint az alkotmányos alapjogok mindenekelőtt a törvényhozóra és a polgári jogi jogviszonyokban ítélkező polgári bíróságokra hárítják a magánautonómia területén történő betartásukkal kapcsolatos felelősséget. Ezért a törvényhozó alkotmányos kötelessége olyan módon szabályozni a magánjogi forgalmat, hogy az az alkotmányos alapjogi követelményeknek megfeleljen.

Vékás professzor tanulmányában elismeri, hogy – különösen a német szakirodalomban – többen is képviselnek ezzel a nézettel ellentétes álláspontot, de saját koncepciójának a megalapozására – a tudomány képviselői mellett – a Német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatát is felhozza. Bár a tanulmány magát a problémát elsősorban a szerződési szabadság összefüggésében vizsgálja, álláspontunk szerint a magánjogi kódex újraalkotása során ezt a rendkívül fontos elvi kérdést a magánjogi jogviszonyok egészébe ágyazottan kell elemezni, és a kodifikáció alapkérdései között kell állástfoglalni az Alkotmány közvetlen vagy közvetett magánjogi jogviszonyokra való befolyása kérdésében. Ennek jelentősége ugyanis kézenfekvő: ha a magánjogi jogszabályoknak közvetítő szerepe van az alkotmányos alapjogok és a vagyoni forgalom szerződéses viszonyai, illetőleg egyéb magánjogi jogviszonyai között, akkor a kódexnek ezt a közvetítést meg kell tennie, vagyis ez a közvetítő szerep is a kodifikáció feladatává válik.

Ellenkező esetben viszont – ahogy ezt az Alkotmánybíróság a már idézett 30/1992. (V. 26.) AB határozatában az “alkotmányos büntetőjog” konstrukciója kialakításával megtette – az Alkotmány közvetlen hatásának elismerése mellett elegendő volna “alkotmányos magánjogot” alkotni, anélkül természetesen, hogy ezt az amúgy semmitmondó összekapcsolást, formulát a magánjogi kodifikáció használná.

3.2. A probléma – ahogy erre Vékás professzor is utal tanulmányában – alapvetően német gyökerű. Alighogy megkonstruálták 1949-ben a német alaptörvényt, és annak “csúcsára” az emberi méltóság érinthetetlenségét és a személyiség szabad kibontakozásához való jogot tűzték (Art. 1,2 GG), a tudomány az alkotmányos alapjogokat a polgári jogi személyiségvédelemmel nyomban összekapcsolta. Első helyen – Vékás professzor által is idézett – Nipperdey, a Német Szövetségi Munkaügyi Bíróság tiszteletre méltó volt elnöke és Helmuth Coing fellépése folytán megtörtént az általános személyiségi jog magánjogi elismerése közvetlenül az Alkotmány alapján, és Nipperdey elméletileg is kidolgozta az ún. “unmittelbare (absolute) Drittwirkung der Grundrechte” teóriáját arról, hogyan hatják át az alkotmányos alapjogok közvetlenül a polgári jogot, és hogy azok hogyan érvényesülnek nemcsak a közhatalommal szemben, hanem a magánjogi jogalanyok egymás közötti relációjában is (Nipperdey, H. C.: Die Grundprinzipien des Wirtschaftsverfassungsrechts, DRZ, 1950. 193. s köv. o., Coing, H.: Das Grundrecht der Menschenwürde, SJZ, 1947, 641. s. köv. o.). A szerzők álláspontjukat a későbbiekben továbbfejlesztették, cizellálták, és ezen az úton -majd a gyakorlat által is – a német jog megteremtette a BGB-ből hiányzó általános személyiségi jog alaptörvénybeli “pótlékát”, és szabad utat biztosított ahhoz, hogy a bírói gyakorlat sajátos jogfejlesztéssel a személyiségi jogok kiterjedt magánjogi védelmét valósítsa meg (Enneccerus, L./Nipperdey, H. C.: Lehrbuch des Brü-gerlichen Rechtes, mit Ergänzungen in Grundrechte IV 2, 747-748. o., Coing, H.: in.: Staudinger, J. v.: Kommentar zum Bürgerliches Gesetzbuch 11. Aufl. Berlin, 1967, Vorbem. 17. zu § 1. A praxis sem váratott sokat magára. Előbb a Szövetségi Munkaügyi Bíróság, utána a Szövetségi Felsőbíróság az emberi méltósághoz való jogot, mint általános személyiségi jogot fogta föl, amely alkotmányos alapjog közvetlenül polgári alanyi jogot alapít, s amelynek magánjogi oltalmazása ezzel bírói érdekmérlegelésbe került.

Ezzel a lépéssel a német jogtudományban és joggyakorlatban az alkotmányos alapjogok gyakorlásának és korlátozhatóságának – mondhatni súlyponti – problémája fokozatosan áttevődött a közjogból a magánjogba. A probléma azonban nem egyedülállóan német jelenség. Az USA-ban az alkotmánybíróságként is működő Supreme Court a Német Szövetségi Alkotmánybírósággal közel egyidőben tesztelte a vélemény- és sajtószabadság alkotmányos alapjogainak a személyiség védelmével való összefüggését, és helyezkedett mindkét felsőbíróság arra az álláspontra, hogy a vélemény- és sajtószabadság nemcsak az állam korlátozó hatalmával, befolyásával szemben védelemre méltó alkotmányos alapjog, hanem annak a magánjogi struktúrákban is meg felelően érvényesülnie kell. Az előbbi a “New York Times v. Sullivan” ügyben (376. U.S. 254, 84 S. Ct. 710.), az utóbbi az ún. “Lüth” esetben (BVerfGe 7, 198) az alapul szolgáló polgári bírói ítéleteket alkotmányellenesnek nyilvánította, mert azok a közérdekű véleménynyilvánítás szabadságát korlátozó tartalmat hordoztak. Az alkotmánybírósági döntések egybehangzóan regisztrálták: egyedül a rendes bíróságok kompetenciájába tartozik a személyiségi jogok és a kommunikációs szabadságjogok – és az egyéb alkotmányos alapjogok – konfliktusainak az eldöntése. Mind a tengerentúl, mind pedig a német jogalkalmazásban a leading cases után az alkotmányos alapjogok közvetlen magánjogi alkalmazása a bírói jogalkalmazásban gyakorlattá vált.

3.3. A magyar Alkotmánybíróság viszonylag korán, már 1991-ben az ún. abortuszhatározatában a következőket mondta ki: “A lelkiismereti szabadsággal ellentétes munkáltatói utasítás végrehajtását a dolgozó megtagadhatja. Ez az utasítás-megtagadás bírói jogvédelem alatt áll… ha a Munka Törvénykönyve nem teremtené meg a fenti hivatkozási alapot, a bíróság enélkül is alkalmazhatná a munkaügyi perben az Alkotmány 60. §-át a munkáltatói utasítás alóli mentesség megalapozására.” (ABH 1991, 273).

Az Alkotmánybíróság ezzel a döntésével az alkotmányos alapjogoknak a magánjogi jogviszonyokban való közvetlen behatását, illetőleg jelenlétét mondta ki, és ezt az álláspontját későbbi gyakorlatában is következetesen érvényesítette. A közvetlen alapjogi jelenlét illusztrálására egyetlen további példát érdemes felhozni az Alkotmánybíróság gyakorlatából. A 21/1996. (V. 17.) AB határozatában a következőket mondta ki: “A gyermeknek az a joga, hogy az állam részéről a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemben és gondoskodásban részesüljön [Alkotmány 67. § (1) bekezdés] az állam alkotmányos kötelességét alapozza meg a gyermek fejlődésének védelmére. Az államnak ez a kötelessége alkotmányos alapot nyújt arra, hogy a törvényhozó vagy a bíróság – elsősorban a nyilvánosság szférájában – a gyermek alapjoggyakorlását, ezen belül a gyermek egyesülési joga (Alkotmány 63. §) gyakorlását korlátozza.” (ABH 1996, 74). Ha az itt kimondottakhoz hozzátesszük, hogy az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Legfelsőbb Bíróság elnöke alkotmányértelmezéssel kapcsolatos indítványa alapján hozta meg, akkor a következtetés még egyértelműbb: a polgári bíróságok alapjogokat érintő kérdésben legfeljebb csak kikérik az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezését, de azok jogviszonybeli érvényesülése tekintetében – vagyis az alapjogok közvetlen jogviszonybeli jelenlétét illetően – döntési kompetenciával rendelkeznek.

Az, hogy magánjogi alanyi jogokká és kötelezettségekké transzformálódott alkotmányos alapjogok kérdésében és konfliktusában a polgári bíróságok jogosultak eljárni és dönteni, maguknak az alsóbb szintű bíróságoknak a gyakorlatából is egyértelműen kiderül. Erre nézve számos publikált és nem publikált bírói döntés is található ( Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog általános része Bpest-Pécs, 1998. 161-164. o.). Ezzel összefüggésben arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy a problémát végül is a hatályos alkotmányszöveg is rendezi, mert az Alkotmány 70/K. §-a értelmében az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők. A bíróság előtti érvényesíthetőség nyilvánvalóan feltételezi az alapvető jogok és kötelezettségek jogviszonybeli jelenlétét.

3.4. Tárgyilagosan fel kell hívni a figyelmet arra: az alkotmányos alapjogoknak a bíróságok Vékás professzor szerint is címzettjei, vagyis az Alkotmány nemcsak a jogalkotóra hárít kötelezettséget, hogy az alapjogokat a magánjogi jogviszonyok felé közvetítse, hanem a bíróságokra is. Csakhogy: ami a bíróságokra nézve kötelező, az a magánjogi jogalanyok számára is kötelezővé válik, a bíróságok ugyanis gyakorlatukban e jogok érvényesülését kényszerítik ki. Ha nem így lenne, a bíróságok az autonóm jogviszonyok alanyaitól olyan jogok és kötelezettségek teljesítését kérnék számon, amelyre nézve őket jogi kötelezettség nem terheli.

Ezt a nyilvánvaló ellentmondást dogmatikailag is feloldja az az alkotmányos követelmény, hogy az alaptörvény formális rendelkezéseinek és értéktartalmának nemcsak a jogrendszer egészét kell áthatnia, hanem annak a jogviszonyok sokrétű és bonyolult összességében is érvényesülnie kell. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy az alkotmányos jogállam a rule of law koncepcióját is felöleli, akkor következetesen el kell fogadnunk azt is, hogy a polgárok – egyebek között magánjogi jogviszonyaikban is – alkotmányos alapjogaik biztos tudatában vannak, és élnek is velük.

Nézetünk szerint jogfilozófiailag sem lehet más álláspontra jutni. Ha az Alkotmány az állam alaptörvénye, és igaz az a tétel, hogy a jogállam azáltal valósul meg, hogy az Alkotmány valóban és feltétlenül hatályosul, akkor nemcsak az állami szervek, köztük a bíróságok működésének kell szigorúan összhangban lenniük az Alkotmánnyal, hanem – ahogy ezt fentebb kifejtettük – az Alkotmány fogalmi kultúrájának és értékrendjének át kell hatnia az egész társadalmat, vagyis a magánjogi jogviszonyokat is. Ezt jelenti a jog uralma, ezzel lesz az Alkotmány valóságossá.

Vékás professzor – Canaris és más szerzők érvrendszerével megtámogatott – álláspontja szerint a “közvetlen hatás” azért is elfogadhatatlan, mert az alkalmazott alkotmányossági mércék, így például az “arányosság” vagy a “szükségesség” elve segítségével a magánjogi szerződések számos “indokolatlan” és “ésszerűtlen” kockázatvállalása utólag bíróilag korrigálható volna (Canaris, C-W.: Grundrechte und Privatrecht. Acp. 201-246.). Az ezzel ellentétes nézetünk szerint azonban ezek az elvek és kritériumok nem az alkotmányos alapjogok attributumai, hanem az alapjogok korlátozhatósága tesztjének módszertani szempontjai, amelyek címzettjei valóban csak a jogalkotás és jogalkalmazás szervei lehetnek.

3.5. A fentiekben kifejtettek alapján harmadik tézisünk a következőképpen fogalmazható meg:

Az Alkotmány alapjogi rendelkezései és formális szabályaiban kifejeződő értéktartalma a magánjogi jogviszonyokban közvetlen hatást fejtenek ki. Ennek folytán az Alkotmány konkrét rendelkezéseinek érvényesülését és e rendelkezésekben kifejeződő elveit a polgári bíróságok minden olyan esetben is közvetlenül alkalmazhatják, amely esetekben magánjogi jogszabály ezeket az alkotmányos szempontokat a magánjogi jogviszonyok irányában nem közvetítik. Ezért a magánjog alanyai jogviszonyaikban az Alkotmány alapjogi rendelkezéseihez is közvetlenül kötve vannak.

3.5.1. E tételből a törvényhozóra nézve azt a következtetést kell levonnunk, hogy a törvényhozó alkotmányos kötelezettsége oly módon szabályozni a magánjogi jogviszonyokat, hogy a szabályozás az Alkotmány alapjogi követelményeinek is megfeleljen. A kódex egyes rendelkezéseinek tehát közvetítő szerepet kell betölteni az alkotmányos alapjogok és a magánjogi jogviszonyok között. A szabályozásnak azonban nem teljesnek, csak koherensnek kell lennie.

3.5.2. Az alkotmányos alapjogok szempontjából a magánjogi jogviszonyok alanyait is közvetlen kötelezettnek kell tekinteni. Ott ahol a kódex, vagy a kódexen kívüli magánjogi szabály az Alkotmány valamely alapjogi rendelkezését, értéktartalmát hordozó elvét vagy tételét nem közvetíti a magánjogi jogalanyok felé, a polgári bíróságok közvetlenül az Alkotmány vagy az Alkotmánybíróság határozata alapján jogosultak – és kötelesek – a jogvitát eldönteni.

IV.

4. Az általános személyiségi jog

4.1. Az Alkotmánybíróság a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában a következőket mondta ki: “Az Alkotmánybíróság döntése az emberi méltósághoz való jog értelmezésén alapul. Ezt a jogot az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az alapvető jogok és kötelességek című fejezet élén, minden ember veleszületett jogaként deklarálja. Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot az ún. “általános személyiségi jog” egyik megfogalmazásának tekinti. A modern alkotmányok, illetve alkotmánybírósági gyakorlat az általános személyiségi jogot különféle aspektusaival nevezik meg: pl. a személyiség szabad kibontakozásához való jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként. Az általános személyiségi jog “anyajog”, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható” (ABH1990, 44-45).

A hatályos Ptk. 76. § -a szerint a személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti különösen a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése nemük, fajuk, nemzetiségük vagy felekezetük szerint, továbbá a lelkiismereti szabadság sérelme és a személyes szabadság jogellenes korlátozása, a testi épség, az egészség, valamint a becsület és az emberi méltóság megsértése. E törvényi konstrukciót a jogirodalomban többen az általános személyiségi jog sajátos megfogalmazásának tekintik, amelynek dogmatikai magyarázata az, hogy a törvényhely “különösen” kitétele a felsorolást exempflifikálja, vagyis a szabályban egy általános személyiségvédelem fogalmazódik meg egyes személyhez fűződő alanyi jogok kiemelésében.

Elméletileg ez az álláspont kikezdhetetlen, a kodifikáció során azonban – az idézett alkotmánybírósági határozatban kifejtettek szerint – generálklauzulaként – a svájci ZGB 28. cikkében foglaltaknak megfelelően – szükségesnek látszik az általános személyiségi jog tételezése. Nemcsak azért, mert ez az Alkotmányból következik, hanem azért is, mert a Ptk. példálózó felsorolása dogmatikailag hibás, ezáltal alkalmas arra, hogy félrevezesse a gyakorlatot. Noha a törvény az emberi méltóság tartalmát nem bontja ki, arról külön védelmi rendelkezést nem is tartalmaz, a felsorolásból, a szövegkörnyezetből és a példálózó jogok között e jog utolsó helyen állásából feltétlenül az következik, hogy a törvény az emberi méltóságnak más tartalmat tulajdonít, mint az Alkotmány.

Noha a szakirodalomban az Alkotmánybíróság méltóságfelfogását számos támadás éri (Törő Károly: Az alkotmánybíráskodás kérdőjelei in: Magyar Jog 1991. 5. 280. o., Zoltán Ödön: Az emberi méltóságról in: Magyar Jog 1996. 9. 531. o.), mindaddig, amíg az Alkotmány hiteles értelmezésére jogosult Alkotmánybíróság más álláspontra nem helyezkedik, a magyar Alkotmányból az emberi méltóságnak az a felfogása következik, amelyét az Alkotmánybíróság fent idézett határozatában megállapított. Ez pedig – az előző fejezetben kifejtettekre tekintettel – azt jelenti, hogy a törvényhozó a kodifikáció során az Alkotmány e tartalmi eleméhez is kötve van.

Pusztán utalni érdemes arra, hogy az Alkotmánybíróságnak az ún. halálbüntetési és abortusz-határozataiban az emberi méltóságról az Alkotmány alapján kifejtett álláspontja minden tekintetben összhangban van a második világháború utáni alapvető emberi jogi dokumentumokban foglalt méltóság-megközelítéssel, a modern európai alkotmányok méltóság-fogalmával, az Európai Unióban elfogadott alapjogi felfogással és a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság gyakorlatával. Ezek után nem látunk igazán okot arra, hogy az emberi méltóságot a személyiség teljességén belül olyan részjogosítványnak tekintsük, mint például a képmáshoz való jogot.

4.2. Az általános személyiségi jog kódexbeli helyfoglalását azért is indokoltnak tartjuk, mert számos személyhez fűződő jogot – amelyek a hatályos Ptk.-ban nem szerepelnek – az Alkotmánybíróság bontott ki gyakorlatában, éppen az emberi méltóság “anyajogából”, azaz az általános személyiségi jogból eredeztetve. Ezek közül első helyen érdemes megemlíteni az Alkotmánybíróság 15/1991. (IV. 13.) AB határozatát, amelyben az ún. információs önrendelkezési jog alkotmányos alapjogát és személyhez fűződő jogát, illetőleg e jognak különböző aspektusait bontotta ki (ABH 1991, 39). A határozatban a személyhez fűződő jog kibontása messze túlmutat a Ptk. hatályos rendelkezésén, ugyanakkor alkalmas arra, hogy a magánjogi jogviszonyokban az adatvédelem garanciális szempontjait illetően a bíróságok számára körültekintő és részletes megalapozást nyújtson.

Az Alkotmánybíróság az 57/1991. (XI. 8.) AB határozatában fejtette ki azt az álláspontját, hogy az általános személyiségi jog részét képezi az önazonossághoz és önrendelkezéshez való jog is. E jogok pedig azt is magukban foglalják, hogy mindenkinek a legszemélyesebb joga vérségi származását kideríteni, vérségi jogállását felkutatni vagy kétségbe vonni, illetőleg az, hogy vérségi származását senki ne tegye vitássá (ABH 1991, 57).

Több más alkotmánybírósági határozat felidézése helyett utalni kell arra, hogy a biológia és a genetika tudományának eddig soha nem látott rendkívüli fejlődése, továbbá az a tény, hogy az orvostudomány átlépte a maga hippokrateszi határait, folyamatosan olyan új kihívások elé állítja a magánjogot, azon belül a személyiségvédelmet, amely kihívások akárcsak néhány évvel ezelőtt is még elképzelhetetlenek voltak. Miután ezek a változások döntően a technika fejlődésével vannak összefüggésbe, a folyamat megállíthatatlan. Ezért a kérdéskört, illetőleg annak magánjogi vonatkozásait csak az általános személyiségi jogba ágyazottan tartjuk megoldhatónak, mert a technika fejlődése alapján és okán mindig újabb és újabb személyiségi jogok keletkeznek, amelyek teljes kodifikációja egyenesen lehetetlen.

Ide tartoznak a humán kísérletek, minden olyan törekvés, amely az emberi élet, illetőleg az emberi lény dologiasítására, tárgyiasítására irányul, az emberi szervek és szövetek feletti rendelkezéstől egészen a béranyaságig, illetőleg dajkaanyaságig. Újabb és újabb természetű kegyeleti jogok megjelenésével is számolni kell.

4.3. Az általános személyiségi joggal és a magánjogi személyiségvédelemmel összefüggésben indokolt felemlíteni az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) AB határozatát, amelyet a nem vagyoni kártérítés tárgykörében hozott. (ABH 1992, 192). Az Alkotmánybíróság ebben a döntésében az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből, az emberi méltósághoz való alapjogból eredően – vagyis az általános személyiségi jog eszméjét felhasználva – arra a következtetésre jutott, hogy ez a jogintézmény a személyiségi jogok megsértésére reagál, ebből következik, hogy magánjogi helyét is a személyhez fűződő jogok megsértésének jogkövetkezményei között kell és lehet megtalálni. A Ptk. időközbeni módosítása nem tette magáévá az Alkotmánybíróságnak ezt az álláspontját, a nem vagyoni kártérítést továbbra is a Ptk. deliktuális fejezetében hagyta és változatlanul kárfajtának minősítette.

A jogalkalmazói gyakorlatban azóta különféle zavarok érhetők tetten. A jogalkalmazók többsége ugyanis továbbra is a kárfogalom keretében azokra az elnehezülési kritériumokra vezeti vissza döntését, amelyeket az Alkotmánybíróság határozata, illetőleg utóbb a dereguláció hatályon kívül helyezett. A kizárólag kárfogalomban való gondolkodás az intézmény alkalmazását számottevően megnehezíti., mind a magánjog, mind az alkotmányosság szempontjából aggályossá teszi.

Mindezekre figyelemmel indokolt és szükséges az eszmei, erkölcsi kártérítés szankcióját – minthogy az nemcsak kompenzációs, de elégtétel funkcióval is rendelkezik – az új kódex személyiségi jogi fejezetében elhelyezni és a személyhez fűződő jogok megsértése szankciójaként szabályozni.

4.4. A fentebb kifejtetteket összegezve negyedik tézisünket az alábbiak szerint fogalmazzuk meg:

Az új magánjogi kódexben a személyiség átfogó magánjogi védelmére indokolt és szükséges megfogalmazni az általános személyiségi jogot. Az általános személyiségi jog az emberi méltósághoz való alkotmányos alapjognak, mint “anyajognak” a magánjogi megfelelője, így a méltósághoz való jog a személyhez fűződő jogok között külön – azok egyik “rész-jogaként” – nem tételezhető. Indokolt a kódexbe a legújabb személyiségi jogokat, köztük a “biológiai jogokat” felvenni. A nem vagyoni kártérítést – erkölcsi vagy eszmei elégtétel, jóvátétel vagy sérelemdíj elnevezéssel – a személyhez fűződő jogok szankciójaként szükséges a kódexbe felvenni.

Az alkotmányjogi hatásoknak a magánjog vagyoni részére vonatkozó kifejtése egy külön tanulmány tárgya lehetne.