A cikk letölthető PDF formátumban is.

Franciaország fontos történelmi eseményként ünnepli idén polgári törvénykönyve, a Code civil születésének 200. évfordulóját. Ebből az alkalomból Franciaországban és szerte a világon tudományos konferenciákon, szemináriumokon méltatják a híres tör-vénymű érdemeit, s megpróbálják megfejteni örök ifjúságának titkát. Nem tűnik ugyanis magától értetődőnek az, hogy egy törvénykönyv kétszáz éven keresztül képes szolgálni egy ország gazdasági, vagyoni viszonyainak szabályozását, miközben szó sincs arról, hogy a szabályozott viszonyok változatlanok lennének. A titok pedig csak mélyebb lesz attól, ha arra is gondolunk, hogy a Code civil hatását nemcsak szülőhazájában fejtette ki, hanem bizonyos értelemben export-termék is vált belőle.

Az ünnepi rendezvénysorozat egyik állomása volt az a konferencia, amit az Európa Tanács a Cour de cassation-nal és a francia Igazságügyi Minisztériummal közösen szervezett Strasbourgban, 2004. október 21-22-én. A konferencián elhangzottak rövid ismertetése, a legfontosabb gondolatok kiemelése talán a magyar közönség számára sem érdektelen, hiszen az új Ptk. kodifikációs munkálatainak közepette nem árt odafigyelni a külföldi tapasztalatokra, s különösen nem ártana, ha sikerülne kifürkészni a nagy titkot: hogyan lehet időtálló, a társadalmi és gazdasági változásokhoz történelmi korokon keresztül is alkalmazkodni képes kódexet alkotni. Bár Magyarország ez irányban tett első “kísérletét” az 1959. évi IV. törvénnyel nem nevezném kudarcnak, hiszen ez a törvény – igaz, számos módosítással megerősítve és ugyanakkor bizonyos értelemben meggyengítve – képes volt kezelni az 1960-as és ’70-es évek gazdaságirányítási reformjait, majd az 1980-as, ’90-es évek teljes társadalmi, gazdasági és politikai rendszerváltozását, s ekként megélt már 45 évet, most úgy tűnik, hogy az új Ptk. kodifikációjának eredményeként arra, hogy hazánk is megünnepelhesse Polgári Törvénykönyvének 200 éves születésnapját, még több mint 200 évet kell várnunk. Már ha egyáltalán lesz ilyen esemény, s a közös európai jogalkotás nem szívja fel magába a polgári jogi viszonyok szabályozását, s ezzel nem oldja föl magában a nemzeti polgári törvénykönyveket.

Érdekes módon a konferencia egyik központi kérdése is ez utóbbi dilemma volt. Ha nem is állították a szervezők a középpontba, szinte minden megszólalás mögött ott bujkált a kérdés, hogy vajon még hány évet ad az ünnepeltnek a sors. Így aztán a konferencia – bár apropója a 200. évforduló volt – mégsem jogtörténeti témákkal foglalkozott, hanem a jelenre, s még inkább a jövőre koncentrált. Ezt a tudatos választást a rendezvény címe is egyértelműen kifejezésre juttatta. A hivatalos cím ugyanis így szól: “A Polgári Törvénykönyv és Európa: behatások és modernitás”. Nos, hát milyen behatásokkal is kell számolnia a Code civilnek?

A bevezető előadást tartó francia igazságügyi miniszter két – egymással rokonságban álló – tényezőt emelt ki. Egyrészt felhívta a figyelmet arra, hogy bár a francia Polgári Törvénykönyv megtermékenyítőleg hatott sok más állam jogalkotására, mégsem lehet csupán egyirányú hatásokról beszélni. A francia jogalkotásnak is figyelemmel kell lennie a nemzetközi jogfejlődésre, s ennek eredményeit meg kell jelenítenie saját jogában is. Ezzel összefüggésben hozta szóba azt a követelményt, hogy meg kell erősíteni a kódexben a polgári jogokat és azok biztosítékait. A Code civilre ható másik kiemelt tényező az európai jog. A miniszter arról a törekvésükről számolt be, hogy az Európai Unió szintjén megfogalmazódó, implementálást igénylő olyan követelményeket, amelyek a kódex által szabályozott területet érintik, a kódex rendszerébe való beillesztéssel kívánják átültetni saját jogukba. Felhívta a figyelmet arra, hogy veszélyeket rejthet magában az EU-jog túlzottan leegyszerűsített átvétele.

A másik nyitó előadást szintén politikus, a német igazságügyi miniszter tartotta, aki a Code civilnek mint a forradalom szülöttének legnagyobb érdemét abban vélte fölfedezni, hogy egységesítette a széttagolt feudális jogot, s egyben olyan új értékeket is rögzített, mint a tulajdon szentsége vagy a szerződési szabadság. Technikai értelemben a kódex vívmányaként a rendszerezett jog megteremtését említette, s ebben az értelemben a Code civilt még ma is a kodifikáció követhető modelljének tartotta.

Az első plenáris ülés előadója Horatia Muir Watt, a Paris I. Egyetem Összehasonlító Jogi Intézetének igazgatóhelyettese volt, aki általánosságban a kodifikációt a jog civilizációs folyamataként írta le, s a Polgári Törvénykönyv korabeli jelentőségét éppen abban látta, hogy a jog immár nem titkos és misztifikált, a köznép számára hozzáférhetetlen szabályanyag, hanem megismerhető és számonkérhető normák rendszere, amely polgári értékeket rögzít. Ebben az értelemben a Code civilt a jog és a nép szimbiózisaként jellemezte, s utalt arra, hogy a kódex a nemzet egységét és önazonosságát is megtestesítette. Ahogy a törvénykönyvnek a megalkotásakor is egyik központi feladata volt az emberi jogok törvényben való rögzítése, a modern kódexek is hasonlóképpen el kell, hogy lássák ezt a feladatot. De természetesen a modern korban az emberi jogok is más tartalommal telítődnek, a törvénykönyvnek tehát ezeket a modern emberi jogokat kell tükrözniük. Fölvetette az előadó azt a kérdést, hogy miként kétszáz évvel ezelőtt a demokrácia és a gazdasági versenyképesség záloga a kodifikált polgári jog volt, nem kell-e a formálódó egységes Európában is az egységes polgári jogi szabályozást célul kitűzni annak érdekében, hogy az Európai Unió demokratikus és versenyképes működését biztosítani lehessen. A választ az összehasonlító jogtudomány módszerét alkalmazva próbálta megközelíteni. Azt elemezte, hogy vajon a kodifikáció nem hátráltatja-e a kodifikált joggal “terhelt” országok versenyképességét, s utalt azokra a tudományos nézetekre, amelyek szerint a common law rendszere rugalmasabb, s ezért a gazdasági versenyben, illetve a jogrendszerek versenyében is előnyt élvez. Ezzel a nézettel szemben azonban annak az álláspontjának adott hangot, hogy nem a szabályozás formája, vagyis nem a kodifikált jog léte önmagában tehet kevésbé versenyképessé egy országot, hanem sokkal inkább a szabályozás tartalma. Ha tehát igaz is lenne, hogy a common law rendszerek hatékonyabbak, ennek okát nem a kontinentális jogrendszerek kodifikált voltára lehet visszavezetni, s ezért a megoldás sem a kodifikáció mint módszer elvetése lehet, hanem a kodifikált jog tartalmának tökéletesítése.

A témához kapcsolódó szekcióüléseken elhangzottakból válogatva kiemelést érdemel Jean-Pierre Spitzer (Párizsi Ügyvédi Kamara) gondolata, aki arra hívta föl a figyelmet, hogy az európai jogharmonizáció sajátos ingamozgást végez. Kezdetben, a gyors siker érdekében a harmonizáció szektorálisan, sporadikusan történik, aminek határozott hátránya, hogy a harmonizálandó jog nem rendelkezik egységes fogalomrendszerrel, aminek következtében a bíróságok az egységesnek szánt jogot is a saját fogalmaikkal próbálják értelmezni, s ekként az egységes jog elérhetetlen maradt. Ezt felismerve kezdték meg az 1980-as évek végén a már elért eredmények alapelvi szintű kidolgozását, ám ez a cél – az előadó szerint – a kibővített Unióban elérhetetlenné vált, a folyamat tehát megakadt. Álláspontja szerint az Európai Bíróság működése sem garantálhatja a jog harmonizációját, hiszen ez a fórum csak az európai jog értelmezésére jogosult. Ha tehát valamikor lesz egységes európai polgári jogi szabályozás, akkor lehet szó egységes értelmezésről is.

Joao Calvao Da Silva, a Coimbrai Egyetem professzora szerint a közös európai Polgári Törvénykönyv létjogosultsága meglehetősen kétséges. Szerinte a nemzeti Polgári Törvénykönyvek a nemzet egységének kifejeződései. Ebben az értelemben azonban az Európai Unió nem alkot egységet, hiszen elismert alapelve a kulturális pluralizmus. Ha pedig a jogot is a kultúra részeként fogjuk föl, akkor a nemzeti jogok pluralitását is fenn kell tartani. Ennek megfelelően az Európai Unió visszalépett az egységes európai Ptk. gondolatától, s szerényebb célként a nemzetközi ügyletekre alkalmazható, a felek önkéntes kikötésével működésbe lépő szerződési jog kidolgozása van napirenden. A fogyasztóvédelmi jogról szólva az előadó annak a véleményének adott hangot, hogy annak az Európai Uniótól származó, implementálást igénylő szabályait is az általános polgári jogi szabályokat tartalmazó kódexbe kell beépíteni, ellenkező esetben fennáll a veszélye annak, hogy a fogyasztóvédelmi szabályokat a szerződési jogi szabályoktól függetlenül kísérlik meg értelmezni és alkalmazni. A fogyasztó fogalmával kapcsolatban jelezte, hogy veszélyesnek tartaná e fogalomnak a természetes személyeken kívüli körre való kiterjesztését.

A második plenáris ülés témája az emberi jogok nemzetközi fejlődésének a Code civilre gyakorolt hatása volt. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának alelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy az emberi jogokat szabályozó nemzetközi jogforrások, illetve az emberi jogi ügyekben folytatott nemzetközi bíráskodás szükségszerűen visszahat az egyes államok jogalkotására. Ha például az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapítja azt, hogy valamely tagállam jogszabálya emberi jogot sért, akkor nyilvánvalóan a tagállamnak módosítania kell kifogásolt jogszabályát. Jogalkotás nélkül is bekövetkezhet a szélesebb értelemben felfogott jog változása, hiszen az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata közvetlenül is hat a tagállamok bíróságainak gyakorlatára, s ily módon is biztosíthatja az emberi jogok kiteljesedését.

A második témához kapcsolódó szekcióülések megállapításai közül említést érdemel az a gondolat, hogy amikor egyes államok az azonos nemű személyek házasságkötését fontolgatják, akkor számításba kell venniük, hogy lépésük jelentős nemzetközi magánjogi problémákat vethet föl, hiszen az ilyen házasságokhoz fűződő jogkövetkezményeknek az elismerése olyan államokban, ahol az azonos neműek nem köthetnek házasságot, legalább is kétséges lehet. Nem magától értetődő például az, hogy elismernék az azonos nemű házastársak egymás után való öröklési jogát olyan államban, ahol az azonos neműek házassága nem elismert.

A harmadik plenáris ülés a kodifikáció technikájával foglalkozott. Nicolas Molfessis, a Paris II. Egyetem professzora mégis azzal az egyáltalán nem technikai jellegű, s a konferencián már visszatérően megfogalmazott kérdéssel kezdte előadását, hogy vajon van-e létjogosultsága az Európai Unión belül a nemzeti Polgári Törvénykönyveknek, s ha igen, akkor vajon Franciaországnak van-e oka új kódex megalkotásán gondolkodni. Az első kérdéssel kapcsolatban ő is adottságként kezelte azt a tételt, hogy az Európai Unióban jelenleg nincs napirenden közös Ptk. kidolgozása. Ami pedig Franciaország teendőit illeti, az volt a véleménye, hogy akkor van szükség új Ptk.-ra, ha új társadalom alakul ki. Ebből pedig számára az a következtetés adódik, hogy Franciaország megtarthatja 200 éves Polgári Törvénykönyvét, s új törvény helyett inkább a meglévő, s meglehetősen elburjánzott jogszabályok rendszerbe foglalása, s ennek eredményeként a dereguláció a sürgető feladat. Ezzel kapcsolatban viszont fölvetődik az a kérdés, hogy kinek a feladata lenne ez: a parlamenté vagy a kormányé. Az előadó e kérdés kapcsán egy csapdahelyzetet tárt a hallgatóság elé. A jogszabályok nagy száma kódexben való konszolidációt követelne. Bár elvileg a törvénykönyv megalkotása nyilvánvalóan a parlament kompetenciája lenne, a parlament azonban éppen a túlburjánzott szabályozás miatt képtelen megoldani ezt a feladatot. Ezért áttértek arra a módszerre, hogy a konszolidációs célú kódexek kormányzati szintű bizottságokban készülnek. Bár viták merültek fel ennek a megoldásnak az alkotmányosságát illetően, végül a módszert nem találták alkotmányellenesnek. A “ki kodifikáljon” kérdését követte az a kérdés, hogy “mit is kell kodifikálni”. Az előadó véleménye szerint elvileg helyes követelmény az, hogy a kódex-szerű szabályozás az adott szabályozási tárgyra vonatkozó valamennyi szabály összefoglalását kívánná meg, de elismerte rögtön azt is, hogy ez a gyakorlatban sokszor megvalósíthatatlan. További kérdésként tárgyalta az előadás, hogy vajon csak a már kialakult jogot szabad-e kódexbe önteni, vagy új, idegen elemeket is meg lehet-e honosítani a törvénykönyvben. A gyakorlat azt mutatja, hogy például az Európai Unió jogának követelményei nem egyszer a francia jog számára idegen anyagként jelennek meg, s mégis indokolt azokat új elemként a Code civilbe beilleszteni. Ez ugyanakkor azzal a kockázattal jár, hogy minél több speciális szabályozás kerül be a kódexbe, annál inkább csökken a törvénykönyv általánossága. Ezt azonban az előadó még elviselhető árnak tartotta, hiszen – mint mondotta – a cél nem a Code civil dicsőségét fenntartani vagy visszaállítani, hanem egy működő jogot kialakítani.

A harmadik témához kapcsolódó szekcióülések egyike már majdnem “futurisztikus” elemeket villantott fel a hallgatóság előtt. Több előadás foglalkozott ugyanis a kodifikációs munka információs technológiai támogatásáról. Itt számítógépes prezentációt láthattunk a francia Belügyminisztériumban kidolgozott számítógépes programról, amely a kodifikációs tevékenység számítógépes kezelését hivatott segíteni. E program – amennyire a számítástechnikában kevéssé jártas krónikás meg tudja ítélni – valóban professzionális segítséget nyújt a kódexek szövegének naprakész karbantartásához, a szövegösszefüggések kezeléséhez, a jogszabályhelyek közötti utalások számontartásához. Talán érdemes lenne nálunk is elgondolkodni azon, hogy nem lehet-e a jogszabályalkotási tevékenység szakmai színvonalát ilyen eszközzel is javítani. Tudom persze, hogy e felvetéssel szemben azonnal kételyek merülhetnek fel – mint ahogy a konferencián is megfogalmazódtak. Egy hozzászóló utalt arra, hogy a Code civil egyik lényeges jellemzője, hogy emberi értékeket közvetített, amire a “gépesített jogalkotás” nyilvánvalóan nem képes, vagyis fönnáll annak a veszélye, hogy a számítógéppel készített jogszabályokból éppen ezek az értékek fognak hiányozni. Veronique Tauziac, a téma egyik előadója válaszában hangsúlyozta, hogy természetesen nem arról van szó, hogy gépekre bíznánk a jogalkotást, hanem a számítástechnika pusztán technikai segítséget nyújt e tevékenységhez. Ez pedig azért lehetséges, mert a kodifikáció maga is egy információs rendszer, s azért szükséges, mert a jog egyre bonyolultabbá, komplexebbé válik, s egyre nehezebb a hagyományos eszközökkel való kezelése.

A szóban forgó szekcióban előadást tartott Friedrich Lachmayer professzor a Bécsi Egyetemről, akinek az a tájékoztatása váltotta ki a legnagyobb érdeklődést a közönségből, ami szerint Ausztriában a jogszabályok nyomtatott és elektronikus formában is megjelennek, s az elektronikus változat is hitelesnek számít.

Nyilvánvaló, hogy a kétnapos konferencia minden lényeges gondolatát nem lehet egy rövidke beszámolóban közreadni – már csak azért sem, mert a párhuzamosan futó szekcióülések mindegyikén nem lehettem jelen. Ennek ellenére levonható az az általános következtetés, hogy a konferencia előadói és résztvevői számára egyértelmű, hogy a kodifikáció kora nem járt le. Továbbra is szükségét látják annak, hogy a jog rendezett, logikusan felépített és ekként könnyen megismerhető törvénykönyvek formájában jelenjen meg. Ezt az igényt a 200 éves Code civil – megfelelő fejlesztéssel – továbbra is képes lesz szolgálni. E szerint tehát kívánhatunk további sok boldog születésnapot!