A cikk letölthető PDF formátumban is.

A tartási és életjáradéki szerződések magyar szabályozása és gyakorlata a vizsgált külföldi (német, osztrák, svájci) jogi megoldásokhoz képest kevésbé piaci kiindulópontú, így a szerződési szabadság tartalmilag nagyobb korlátozás alá esik. A külföldi megoldások az életjáradéki szerződést helyezik előtérbe. A családjogi kapcsolaton, illetve efféle törvényes kötelezettségen alapuló tartási kötelezettségvállalás inkább mögöttesen létezik, azaz lehetőség van ilyen alapon szerződéskötésre, de ezt nem, vagy csak felületesen szabályozzák, és azt nem a kötelmi jog különös részében helyezik el, hanem meghagyják a családjog keretén belül. Egyéb – tehát nem családjogi kötelezettségen alapuló – szerződéses tartást csak a svájci szabályozás nevesít “Verpfründung” néven. Az ismertetett külföldi életjáradéki szerződések [“Leibrenten(vertrag)”] sajátossága, hogy azokat harmadik személy javára is meg lehet kötni, és ez a kedvezményezetti helyzet külön (engedményezési) szerződés megkötése nélkül biztosítható. Ezért a külföldi életjáradéki szerződések szerkezete hasonlít a biztosításéhoz, jelenleg a magyar életbiztosítási szerződéssel mutatnak közös elemeket. Az összehasonlítás okán is felmerülő alapvető kérdés az, vajon megvan-e a hazai igény arra, hogy a tartási és életjáradéki szerződés jelenlegi szabályozását és gyakorlatát megbontsuk.

I. Bevezetés

Jelen tanulmányban a tartási és életjáradéki szerződések hatályos szabályozásának és a kialakult bírói gyakorlatnak a külföldi (német, osztrák, svájci) jogi megoldásokkal való összevetésére vállalkozom. Leginkább arra törekszem, hogy kiemeljem a magyar szabályozás vélhetően továbbra is fenntartandó elemeit, s rámutatok azok előnyeire. Megvizsgálom a piacgazdaság és az Európára általánosan igen jellemző elöregedés, a kedvezőtlen demográfiai adatok egyik külföldi tünetkezelési lehetőségét, a magyartól különböző tartalmú életjáradéki szerződéseket. Ezek az öngondoskodás és a szűkebb család létalapjának garanciájaként is felfoghatók.

II. A tartási szerződés

Ebben a részben a tartási szerződéssel foglalkozom. Azért tartom indokoltnak, hogy ez legyen a kiindulópont, mert a jelenleg hatályos Ptk. és a mögötte meghúzódó hagyományok (ekkor még “ellátási” szerződésként) is ezt az utat járták. Ez persze nem jelenti annak a kérdésnek az elvetését, hogy érdemes-e megmaradnunk továbbra is a tradicionálisan a tartási szerződéshez igazított, ahhoz képest csak a speciális járadéki szolgáltatásban különböző magyar életjáradék fogalmánál, vagy egy inkább piaci szemléletre is építő álláspontra kell helyezkednünk.

A tartási szerződés szabályozásának elsődlegességét az idős és törődött emberek családjogon alapuló ingyenes tartási kötelezettsége és az ellátott/eltartott által ezért hálából mégis juttatni kívánt általában jelentős értékű ellenszolgáltatás gyakori előfordulása indokolta. A törvényi és a szerződésen alapuló tartás közötti szűk mezsgye megvonásának szükségessé válása (különösen rokontartás hiányában), továbbá a hagyományos paraszti közösségek életmódja is a tartási szerződés részletes törvényi szabályozását segítette elő. A pénzforgalom ideológiai okokból is korlátozott volta, a személyes ápolásra, gondozásra szorulók helyzete, a barterügyletek meghatározó szerepe nem engedett teret az életjáradéki szerződés előretörésének. Ez az életforma a XX. század végére a rendszerváltással és az urbanizációs folyamatokkal indult csak olyan változásnak, ami az életjáradéki szerződés külön szabályozását és a tartási szerződésről való leválasztását vonhatja maga után.

1. A tartási szerződés fogalma

A tartási szerződést, bár nem teljeskörűen, de megfelelően definiálja a Ptk. 586. § (1) bekezdése1. A definíció azért nem teljes, mert csak a kötelezetti magatartásra utal, a jogosult fő-, illetve mellékkötelezettsége csak az 587. és az 590. §-ok értelmezésével, valamint a visszterhesség (megdönthető) vélelméből adódik. A kötelezett tartási kötelezettségének mértéke generálklauzula jellegű, azonban a “megfelelő tartási kötelezettség” a bírói gyakorlatban kielégítő értelmezési keretet nyert. Ezért e definíció a jövőben is megtartható.

“A tartási (öröklési) szerződés érvényességének egyébként nem feltétele, hogy az eltartott a létminimumhoz szükséges anyagiakkal se rendelkezzék, és egészségi állapota miatt ápolásra, gondozásra szoruljon. A Ptk. 586. §-ának (1) bekezdésében meghatározott – a perbeli esetben is irányadó – “megfelelő tartás” egyrészt átlagos színvonalú és mértékű, másrészt az eltartott körülményeihez, vagyis a korához, anyagi helyzetéhez, egészségi állapotához és egyéb szükségleteihez igazodó tartást jelent. Az ilyen jellegű szerződésnek az sem feltétele, hogy az eltartó a saját háztartásában maga gondoskodjék az eltartott valamennyi szükségletének kielégítéséről. A szerződés érvényességét nem érinti, illetőleg nem rontja le az sem, ha a tartás ismérveinek egyik vagy másik eleme nagyobb mértékben, a többi esetleg csak kevésbé érvényesül. Irányadónak azt kell tekinteni, hogy a megvalósuló tartás az eltartott körülményeihez és szükségleteihez képest megfelelő legyen, és azzal az eltartott is meg legyen elégedve. ” (BH 1989/7. sz. 272. )

Egy időben későbbi eset, a BH 1995/6. sz. 347. is hasonlóan rendelkezik a mérték és a viszonyítási pont vonatkozásában.

2. A szerződő felek

Az 1977. évi IV. törvénnyel történt módosításig a Ptk. csak a természetes személy által saját háztartásában teljesítendő tartási kötelezettségvállalást engedte meg, ami az addig jellemzően rokonok közötti tartással adekvát is volt. Ám a körülmények megváltozása folytán felmerült az igény arra, hogy jogi személy is vállalhasson ilyen kötelezettséget. A vizsgált bírói gyakorlat szerint ennek a kiterjesztésnek továbbra is megvan a helye, hátránnyal nem járt. Emellett szól a diszkrimináció tilalmának alkotmányos elve is, ami jelen esetben a szerződési szabadság egyik aspektusának, a partnerválasztás szabadságának a kiteljesítését is jelenti az ellátásra vállalkozók szélesebb körének az engedélyezésével.

Helyes ugyanakkor az a visszterhesség vélelmét megtörő speciális szabály is, ami a közeli hozzátartozók viszonylatában, ha a körülményekből más nem következik, a tartás ingyenességét deklarálja. Itt az ingyenességet mind a jogalkotó, mind a kialakult gyakorlat, mind a Ptk. előtti hagyomány a törvényes rokontartás és a szerződéses tartás szűk mezsgyéjére, egybeérésére vezeti vissza. A bírói gyakorlat támpontot adott a közeli hozzátartozó fogalmának kialakításához is, ami aztán az “élettárssal” is kibővülve a Ptk. záró rendelkezéseinek részévé vált [685. § b) pontja]. Ennyiben tehát a családjogi tartásnál szélesebben értelmezhető a jogügyleten alapuló ingyenes tartás kötelezetti köre. Ez azonban élettársak között sem zárja ki a visszterhes tartási (itt: öröklési) szerződés megkötésének lehetőségét, de a tartás mértéke magasabb kell legyen, mint közeli hozzátartozónak nem minősülő személy kötelezettségvállalásánál (BH 1990. 157., BH 2002. 268. ). Ez utóbbi két eset példaként állítható a “körülményekből más nem következik” fordulatra is.

3. A szerződés közvetlen és közvetett tárgya

A szerződés közvetlen tárgya a kötelezetti oldalon a megfelelő tartási kötelezettség huzamos, időszakonkénti nyújtásában áll. “A tartás mindannak a szolgáltatását jelenti, ami a jogosult létfenntartására, társadalmi állásához és életviszonyaihoz mérten szükséges. Az élelmezésen kívül különösen kiterjed tehát a lakás, fűtés, világítás, mosás, ruházás, betegség esetében a gyógykezeltetés, ápolás és gondozás nyújtására, valamint a – qui alit, sepelit elvhez képest, – a tisztességes, – azaz az elhalt társadalmi állásához illő eltemettetésre. “2 Ez a meghatározás lényegében az Mtj. 1469. §-a, noha az a fűtés, a világítás és a mosás követelményét nem állítja. Az akkori bírói gyakorlat alapján, ha a halotti tor az adott vidéken szokás volt, annak a költségét is az eltartó állta, továbbá az Mtj. 227. §-ában rendezett rokontartás analóg alkalmazása megkívánta a még nevelésre, iskoláztatásra szoruló kiskorú ezen költségeinek fedezését is, ha és amennyiben a rokontartás családjogon alapuló, szerződésen kívül eső ingyenes kötelezettsége valamely okból nem érvényesült.

A közelmúlt (1953-2006) bírói gyakorlata a tartás kötelezettségét a fentiekhez igen hasonlóan kezeli. Azonban eltérés mutatkozik a saját háztartásban való tartás követelményében, ami napjaink igényeihez igazodva már nem feltétlen követelmény. Igen gyakori, hogy a jogosult saját ingatlanában marad (a kötelezett őt ott látja el), és a kötelezettnek haláláig sem bérleti, sem használati jogot nem enged – ami a tartási/életjáradéki szerződést összemossa a tartalmilag amúgy is utaló szabállyal rokonított öröklési szerződéssel -, vagy pedig csak élethosszig tartó haszonélvezeti jog kikötése mellett teszi ezt.

A tartás fogalmába a mai bírói gyakorlat is mindig beleérti az eltemettetés költségeit3, a többi, Ptk. által nevesített kötelezettséget (gondozás, gyógyíttatás, ápolás) azonban nem kezeli szigorúan nélkülözhetetlen elemként4. A tartás fogalmával kapcsolatban adódó lényegi kérdés: mi az, ami még nem elégíti ki annak fogalmi követelményeit, azaz húzható-e érvényes határ a tartási és a Ptk.-ban nevesítetlen, de gyakori gondozási szerződés között. A hazai bírói gyakorlatban erre csak orientáló jellegű választ találtam. Azaz a bíróság nem fogadta el tartási jellegűnek azt a szerződést, ami csak a jogosult betegsége esetén nyújtott gondozás, ápolás és eltemettetés kikötésében állt, azonban az élelmezésről és a lakhatás biztosításáról nem rendelkezett (BH 1968/2. sz. 5608. ). Nem minősül tartási szerződésnek a szóban ígért, általánosan megfogalmazott ellátás (BH 1963/7. sz. 3623/I. ), valamint az otthonházban pénz fejében nyújtott ápolás, gondozás sem (BH 1997. 592. ).

Az elhatárolás fontosságát a tartási szerződéshez rendelt speciális kívánalmak indokolják: az érvényességi kellékként megkívánt írásbeli forma, a szerződésmódosítás, a megfelelő kielégítés és az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés garanciális elemei. Ha e speciális követelményeket a gondozási szerződésre is elő akarjuk írni, akkor elkerülhetetlen annak nevesítése a jövőben. Ezt azonban meglehetősen nehézzé teszi, hogy a tartás fogalmának általános meghatározása lehetetlen vállalkozásnak tűnik; az esetről esetre kialakított és a gyakorlat által részletezett, viszonylag egzakt elhatárolási szempontrendszer pedig még hiányos. Érdemes lehet jogalkotási szempontból megfontolni a gondozási szerződés bevezetését a tartási szerződésre utaló szabály alkalmazásával. Ezzel kapcsolatban ugyan felmerülhet az a további probléma, hogy akkor a gondozás és az ápolás közötti lényegi különbséget is meg kellene ragadni, amit még szintén nem tett meg a gyakorlat. Elképzelhető egy olyan megoldás is, hogy a tartási szerződés részelemeit exemplifikatív jelleggel tüntetjük fel5; kérdés persze, hogy ez mennyire vezet a szolgáltatás határainak elmosásához még akkor is, ha a felek ezt önállóan is meghatározhatják.

A tartás mértéke kapcsán kialakított bírói gyakorlatról már volt szó. Ehhez azonban még érdemes hozzáfűzni azt a – később más aspektusból is értelmezhető – kockázati vagy szerencse elemet, ami a szolgáltatás időtartamának bizonytalansága okán a mértékben is megjelenik. Azt azonban a bírói gyakorlat leszögezi, hogy a tartás csak a jogosult létfenntartási szükségletének fedezésére szolgálhat, nem lehet üzleti jellegű, a jogosult alaptalan gazdagodását elősegítő.

A tartás személyes jellegével kapcsolatban megváltozott a bírói gyakorlat annyiban, hogy azt nem kezeli olyan strict kívánalomként, mint régen. A korábbi gyakorlatra utal a fentebb idézett Kelemen László által írt tanulmány, ahol a szerző mind a kötelezetti, mind a jogosulti oldalon személyes kötöttségről ír6. Ehhez képest a bírói gyakorlat mára elfogadta a részben teljesítési segéd igénybevételével biztosított tartást, ha az a jogosult érdekeit nem sérti. A tartási/életjáradéki szerződés jogosulti oldalán viszont, úgy tűnik, a szolgáltatás személyes elfogadása, igénybevétele továbbra is ugyanúgy megkövetelt, a bírói gyakorlat ma sem fogadja el a harmadik személy javára való kikötést.

(Vö. BH 1995/12. sz. 711. )

Harmadik személy csak mint jogutód léphet a kötelembe akkor, ha az eredeti jogosult a tartási és/vagy életjáradéki szerződés kapcsán támasztott per folyamán meghalt. Ebben az esetben a jogutód perbelépéséig az eljárás félbeszakad. (Vö. BH 1988. 103., BH 1999. 116., BH 1999. 310. ) Elekor a tartási/életjáradéki szerződés a jogutóddal folytatandó per lezárásaként szűnik meg akként, hogy a bíróság nem az in integrum restitutio szabályait alkalmazza, hanem a megfelelő kielégítés követelménye szerint jár el. Egyébként azonban jogosulti pozícióban változás, jogutódlás nem következhet be. Ehelyütt nem tekinti jogi értelemben vett változásnak a bíróság azt az esetkört, amikor a több jogosult (tipikusan házastársak) javára kötött tartási/életjáradéki szerződés egyik jogosultja meghal. A másik jogosultra nézve a megkötött szerződés külön módosításra vagy megszüntetésre irányuló kereseti kérelem hiányában továbbra is – az eredeti tartalommal – fennmarad. (Vö. BH 1999. 116. )

A célkötelmi, bizalmi jelleg az, ami miatt a gyakorlat a jogosult személyéhez kötött szolgáltatás esetén a Ptk. -ban rendelt engedményezési tilalmat és a főszabály szerinti beszámítás kizártságát sem engedte áttörni. (Vö. Ptk. 328. § (1), (2) bek. és 297. § (1) bek., PK. 34. sz. ) A bírói gyakorlat a tartási és életjáradéki szerződések célkötelmi jellegéből tehát nem engedett, noha az életjáradéki szerződések esetén volna társadalmi igény a jogosult személyéhez tapadó szemléletmód esetleges átformálására, mert ott más a bizalmi kötöttség, és a szolgáltatás tárgya és nyújtásának módja is kevésbé speciális7. A tartási és gondozási szerződések személyhez kötöttségének feloldását az átruházhatóság, illetve örökölhetőség, megterhelhetőség szempontjából továbbra sem látom indokoltnak. Még akkor sem, ha azok szerződésmódosítással életjáradéki szerződéssé alakulnak át; hiszen a tartási szerződést a felek kifejezetten a jogosult tartásának céljából, az ő szükségleteihez igazodóan kötötték.

Ha pedig azon gondolkodunk, hogy nyíljon-e lehetőség a tartásnak harmadik személy javára szóló kikötésére a szerződő fél ellenszolgáltatása fejében, akkor óhatatlanul további kérdések is felmerülnek, amikre korántsem biztos, hogy kielégítő válasz adható. Ilyen további kérdés, hogy a tartást a jogosult haláláig, vagy a kedvezményezett halálához igazodva is el lehessen-e vállalni. Ha az utóbbi megoldást választjuk, ami kedvezményezett kijelölésének megengedettsége esetén a jogintézmény e formájának funkcionális lényege – hasonlóan a később röviden vázolt, a svájci “Verpfründung” kapcsán kialakított bírói gyakorlathoz -, akkor további kérdés is adódik. Ez a kérdés arra irányul, hogy a harmadik személy javára szóló szerződés általános szabályainak alkalmazására kerüljön-e sor, vagy pedig ennek egy korlátozottabb, speciális változatára. Ha az előbbi megoldást választjuk, akkor a tartási és a külföldi típusú, illetve a régi magyar jogszabálytervezetekben megjelenő életjáradéki szerződések között csak ugyanazt az érdemi különbséget fogjuk találni, mint a jelenleg hatályos Ptk. -ban: a szolgáltatás tárgyát. 8 Igaz, ez a hatályos Ptk. -hoz képest némileg fordított helyzethez vezetne, hiszen így már nem az életjáradéki szerződés lenne meglehetősen önállótlan, funkció nélküli jogintézmény, hanem a tartási. Főleg akkor, ha a svájci gyakorlatot követnénk abban, hogy a tartási szerződés közvetett tárgya pénz- és terményjáradék is lehet (vö. a “Verpfründung”-ról írtakkal). Ha viszont a harmadik személy javára szóló szerződés speciális, korlátozott szabályát kodifikáljuk (lásd a svájci megoldást), akkor a személyhez tapadó jelleg és az elhatárolás lehetősége megmarad. A svájci megoldás mellett -tehát, hogy a felek eleve meghatározott kedvezményezett javára kötnek tartási szerződést, akinek személye a tartási igény személyhez tapadó jellege okán a későbbiekben már nem változtatható meg, s a szerződés időtartama a kedvezményezett életfogytához igazodik – elképzelhető még a harmadik személy javára szóló szerződés általános szabályainak olyan speciális korlátozása is, hogy a kötelezett méltányos érdekeit akként vesszük figyelembe, hogy kedvezményezett későbbi kijelölését, vagy a kedvezményezett személyébeni változtatást is megengedjük, de csak a kötelezett beleegyezésével. Ezen megoldások nem tennék önállótlanná sem a tartási, sem az életjáradéki szerződés jogintézményét, és következetes bírói gyakorlat mellett a bizalmi jellegben mutatkozó különbségek a tartási szerződés életjáradéki szerződéssé való átváltoztatása esetén is megmaradnának.

A hatályos Ptk. alapján a meghatározott jogosult létfenntartásának biztosítására kötött szerződés tartamát tekintve a jogosult életére korlátozódik; kivéve, ha a felek ennél rövidebb időre szerződtek, ami a diszpozitív szabályozás értelmében megengedett. Jelenleg a jogosult élethosszát időben meghaladó szerződés azonban nem köthető, (pontosabban, az jogszabályba ütközőként semmis), illetve a körülmények alakulása folytán a határozott időre kikötött szolgáltatás, és így a szerződés, a jogosult korábban bekövetkezett halálával automatikusan megszűnik. Ettől eltérő törvényi rendelkezés az ingyenes tartási és életjáradék szerződések esetén a kötelezett halála folytán való megszűnés, ami a szerencse elem mindkét pozícióra történő hatását jelzi. A szerencsejelleg kötelezetti oldalon sem jelenthet aránytalan tehernövekedést, ahogyan azt a bírói gyakorlat is egybehangzóan elismeri. Lényegében ezt küszöböli ki mind a szerződésmódosítás bármely fél oldalán való jelentkezésének jogos lehetősége, mind a kötelezetti oldalon bekövetkezett szűk körű quasi jogutódlás [Ptk. 586. § (4) bek. ]. A kötelezetti oldalon ugyanis csak akkor történik jogutódlás, ha az eredeti kötelezett haláláig az általa nyújtott tartás az ellenszolgáltatást nem fedezi, s a jogutódi felelősség ekkor is csak az örökség erejéig terjedhet. Ezt a jogutódlást a bírói gyakorlat sosem tágította sem személyi, sem terjedelmi szempontból (BH 2000. 404. ).

A tartási/életjáradéki szerződések szerencsejellegével a bírói gyakorlat behatóan foglalkozott, főként az uzsora, a nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközés és a feltűnő értékaránytalanság tilalma kapcsán. A bírói gyakorlat olyan irányba fejlődött, hogy önmagában a súlyos, esetleg gyógyíthatatlan betegség és az időskor nem zárja ki a szerződés megkötését, illetve azt nem teszi a jóerkölcsbe ütközés tilalma alapján semmissé, kivéve, ha a felek szerződéskötéskori helyzetéből ez nyilvánvalóan következik. Például, ha a hivatásánál, vagy rokoni kapcsolata okán a jogosult súlyos, gyógyíthatatlan állapotával tisztában lévő fél köt előreláthatóan rövid ideig és kevés megterhelést jelentő tartásra szerződést értékes ellenszolgáltatás fejében. Mindemellett azt is vizsgálni kell, hogy a gyógyíthatatlan betegnek van-e módja egyébként tartáshoz, gondozáshoz jutni, mert a jóerkölcsbe ütközés megállapíthatóságának túl tág alkalmazása oda vezetne, hogy éppen az arra leginkább rászorulók maradnának ellátás nélkül. (BH 1975/5. sz. 220, BH 1989/6. 230. sz, BH 1995/3. sz. 158, BH 1998. 591, BH 2001. 111, BH 2002. 267. )

A tartási és életjáradéki szerződések feltűnő értékaránytalanságra és uzsorára való hivatkozással sem támadhatók meg sikeresen, illetve semmisségük megállapítására ezen az úton nincs lehetőség. A bírói gyakorlat már az 1960-as években erre a helyeselhető álláspontra helyezkedett azon az alapon, hogy e szerződések megkötésükkor is eleve bizonyos kockázati elemet rejtenek magukban, és ezért ekkor még lehetetlen tudni, illetve megállapítani a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő értékaránytalanságát, vagy az ilyen jelleggel történő helyzetkihasználást. (Vö. BH 1963/11. sz. 3769. )

A tartási szerződés jogosulti oldalon a fokozott együttműködési hajlandóság mint mellékkötelezettség mellett a szerződő felek akaratától függően kíván meg főkötelezettségként visszterhet, vagy pedig a szerződés ingyenességét tételezi. Ingyenesség általában rokoni kapcsolatokban, vagy közeli bizalmi viszonyoknál a kötelezett számára kevesebb megterhelést jelentő tartási szolgáltatásnál fordul elő. Manapság azonban tipikusabb az ellenszolgáltatás fejében nyújtott tartás; ezt figyelembe véve javasolható lehet, hogy ugyan diszpozitív jelleggel, főszabályként visszterhes legyen a tartási/életjáradéki és a gondozási szerződés. Ellenszolgáltatásként ingó (általában bútor, berendezési tárgy, illetve ritkán készpénz), ingatlan (a hagyomány alapján “kikötmény”9) tulajdonjogának átruházása, vagy esetleg bérleti jog gyakorlásának átengedése jöhet szóba. Ez utóbbi az eltartott halála utáni időszakra érvényesen csak az eltartott személytől különböző tulajdonos hozzájárulása és egyéb jogszabályi feltételek együttes megléte esetén köthető ki (BH 2001. 118). Ezen feltételek miatt a bérleti jog megosztása vagy átengedése a bérleti jog jelenleg hatályos szabályai miatt csak az eltartott személy életében jelent biztos ellenszolgáltatást a kötelezett számára. Haszonélvezettel terhelt ingatlan használatának, bérleti jogának részbeni vagy teljes átengedése szintén az eltartott élettartamáig köthető ki érvényesen, a jogosult halálával a haszonélvezettel terhelt dolgot vissza kell adni a tulajdonosnak [vö. Ptk. 157. § (4) bek, 159. § (4) bek. és BH 1972/12. sz. 7292. ].

Az ellenszolgáltatással kötött tartási és életjáradéki szerződések bírói megítélése módosult annyiban, hogy a PK. 89. sz. értelmében az eredetileg nem ingyenesen kötött szerződést akkor is visszterhesnek kell tekinteni, ha a kötelezetti szolgáltatás nem érte el, illetve nem haladta meg az ellenszolgáltatás szerződéskötéskori értékét. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Legfelsőbb Bíróság eltért attól a Kúriára is jellemző hagyománytól, ami a tartási szolgáltatást meghaladó részben az ellenszolgáltatás vagyoni értékét a kötelesrész alapjának kiszámításánál figyelembe vette. Emiatt a kötelesrész védelmére ilyen alapon már nincs lehetőség; ez szintén e szerződések szerencsejellegét erősíti. (Vö. BH 1965/8. sz, BH 1968/9. sz. 5802, PK. 89. sz. ) A gyakorlat azonban továbbra sem zárkózott el attól, hogy e szerződés szín-leltségét vizsgálja, és megállapítsa a semmisséget akkor, ha a felek tényleges akarata nem tartási szerződés megkötésére, hanem a kötelesrész elvonására irányult (vö. BH 2001. 475. ). Ehelyütt adódik azonban a kérdés, hogy a kötelesrész érvénytelenségre hivatkozással plauzibilisen mennyire védhető meg, azaz a bíróság megfelelően vizsgálni tudja-e egy szerződés színleltségét. Vagy ez utóbbi olyan nagy mértékben a felek akaratának el nem várható mélységű vizsgálatát igényli, ami a bíró feladatát túlságosan is megnehezíti? Ezért megfontolandó, hogy többletgaranciaként valamelyest mégis érdemes volna visszalépni. Ez számomra nyitott kérdés, megválaszolása függ attól is, hogy a jó szándékú és jóhiszemű tartási szerződést kötő felek, főként az esetleg aránytalanul nagy terhet vállaló kötelezett helyzetét ez a visszalépés mennyiben lehetetlenítené el. Némiképp hasonló problémák merülhetnek fel a tartási szerződés esetleges fedezetelvonó jellege kapcsán, aminek megállapításától a bíróság szintén nem zárkózott el, igaz, az általam vizsgált esetek közül nem mondott ki ilyen alapon relatív semmisséget. (Vö. EBH 2003. 849. )

4. A szerződés érvényességi kelléke, valamint az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzés

Tartási és életjáradéki szerződést érvényesen csak írásban lehet kötni. Az írásbeli formát a könnyebb bizonyíthatóság és a nagyobb értékű (sokszor ingatlant mint közvetett tárgyat jelentő) ellenszolgáltatás mellett a tartási kötelezettség részletes ismertetésének és kölcsönös elfogadásának egyértelművé tétele indokolja. Ez utóbbi különösen a bizalmi viszony megromlása, illetve a nem szerződésszerű teljesítés vizsgálata szempontjából nyer jelentőséget. További alakszerűség nem érvényességi kellék.

Ingatlan tulajdonjogának átruházásához a Ptk. 117. §-a az érvényes jogcímen kívül megkívánja az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzést is, amihez már nem elég az egyszerű okirati forma. Ingatlan átruházásakor javasolható lehet a jogosult és a kötelezett érdekét figyelembe véve az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzés kötelező törvényi előírása, ez tehát szigorítást jelentene a jelenlegi törvényi szabályozáshoz képest. Ennek jelentősége mind a jogosult, mind a kötelezett, valamint harmadik, nem közvetlenül az alapjogviszonyban érintett személy oldaláról is értékelhető. A kötelezett oldaláról a várományi jog, illetve a szelvényjoggal terhelt tulajdonjog igazolhatósága folytán, jogosulti szempontból pedig a tartási szolgáltatás nyújtásának teljesítési biztosítékaként. A harmadik, ingatlan vételébe bocsátkozó személy oldaláról pedig a dologi adóssá válás negatívumaként. A végrehajtásra vonatkozó szabályok szerinti kielégítés lehetőségét, és a kikötmény továbbértékesítése esetén a jogosultnak a tartási szerződéstől különböző új tulajdonossal mint dologi adóssal szembeni igényeit akkor volna érdemes mindenegyes ingatlan átruházásával járó tartási/életjáradéki szerződésnél az ingatlannyilvántartásba való kötelező bejegyzéssel megtámogatni, ha az alapjogviszony alanyainak a védelmét kívánjuk előtérbe helyezni. Ez ugyan az ingatlanforgalmat némileg elnehezítené, de a jellemzően idős, beteg eltartott személy érdekeit jobban védené. Ez a módosítás azonban mindenképpen mérlegelést igényel attól függően, hogy az eltartott személy, vagy harmadik személy és ehelyütt a piac érdekét kívánja-e előmozdítani a jogalkotó.

A tartási szerződés módosításának feltételeivel a bíróság sokszor foglalkozott. Dogmatikailag is helyes álláspontjáról számos határozat (amelyekből különösen is a mindkét fél érdekét figyelembe vevő követelmények és az in integrum restituciótól eltérő elszámolási rendszer kimondása emelendő ki) és a PK. 78. tanúskodik. Az ezekben kifejtettek fenntartása mindenképpen indokolt, még akkor is, ha az életjáradéki szerződés szabályainak átalakítására sor kerül. Nyilvánvalóan az eredetileg tartási szerződésként létrejött, majd a bíróság által kérelemre életjáradéki szerződéssé módosított kötelem tartalmi szempontból az életjáradéki szerződés szabályainak megváltozása esetén is különbözően kezelendő, mintha eredetileg is tartási szerződés jött volna létre. Ugyanis az ab ovo életjáradéki szerződés sokkal inkább piaci jellegű és kevésbé személyhez kötött, mint a módosítással kialakult forma. Úgy vélem, a két szerződés közötti átjárhatóságot ezen lényegi jellemző elem mellett egy körültekintő bírói gyakorlat képes kezelni.

A szerződésmódosításnál a bírói gyakorlat helyesen élt azzal a Ptk. által biztosított speciális lehetőséggel, hogy a tartási szerződés életjáradéki szerződéssé pusztán a huzamos jelleg miatt a felek viszonyaiban bekövetkező mind
személyi, mind tárgyi váltózás esetén átalakítható. Tehát nem kívánta mega Ptk. általános szabályai szerinti (vö. Ptk. 241 §.) szerződésmódosítás többletfeltételét a bármelyik fél oldalán bizonyíthatóan bekövetkezett lényeges
érdeksérelmet. Ezaz álláspont nemcsak a szerződés az amely kölcsönös bizalmi jellege folytán plauzibilisen a legsérülékenyebb. A szerződés módosítására ezért a bíróság akkor is lehetőséget látott, ha az csak a jogosult oldalán jelentkező, a szerződésszerű teljesítést ugyan meg nem kérdőjelező hangulatváltozás, sértődékenység miatt lehet megfontolható. Ez esetben a bíróság fokozottan figyelembe veszi a másik fél érdekét is azzal, hogy annak anyagi ellehetetlenülésére a jogosulti oldalon jelentkező igényváltozás nem szolgálhat, s ilyenkor a szerződés megszüntetésére is lehetőség nyílhat. Helyes az a mérlegelési szempontrendszer is, amit a gyakorlat a módosítás kizártságával kapcsolatban a súlyos, gondozásra szoruló, esetleg mozgáskorlátozott jogosult érdekeit figyelembe véve kimondott. (Vö. BH 2000. 491. )

A fentiekben vázoltak nem zárják ki a szerződés általános szabályok szerinti, a felek közös megegyezésén alapuló, akár az írásbeli formától eltérően szóbeli vagy ráutaló magatartással való megszüntetését sem, tekintettel a diszpozitivitásra, valamint a Ptk. 218. § (3) bekezdésére. A szerződés egyoldalú megszüntetésére is van mód, akkor, ha ezt a felek szerződésükben lehetővé teszik (felmondás, elállás kikötése bizonyos feltétel vagy időtűzés esetén). Azonban ellenkező szerződési kikötés hiányában a felek közötti nézetkülönbség esetén az egyoldalú felbontásra, elállásra nincs sem jogszabályi, sem a bíróság által elfogadott lehetőség. Utóbbi esetben csak a bíróságnak van szerződést módosító, illetve megszüntető joga.

A Ptk. 589. §-a a kialakult és helyeselhető bírói gyakorlatra tekintettel egészében fenntartható. Igaz ez az imént hivatkozott szakasz (3) bekezdésére is, amely a felek megfelelő kielégítéséről rendelkezik a szerződés megszüntetése esetén. Ez egy, az in in-tegrum restitúcióhoz képest, különös szabály, aminek értelmezési keretéről a bíróság sokszor rendelkezett. A határozatok következetes álláspontról árulkodnak.

5. Röviden a svájci “tartási szerződésről” (“Verpfründung”)10

A magyarhoz hasonló tartási szerződést sem a német, sem az osztrák polgári törvénykönyv nem szabályoz, a svájci kötelmi jog és a gyakorlat azonban ismer egy gyökereiben megegyező, de a gyakorlat által jelentősen kitágított, az életjáradéki szerződéshez (“Leibrentenvertrag”) közelítő jogintézményt “Verpfründung” néven. Fogalma a következő: tartási szerződéssel az eltartott, maga vagy egy kedvezményezett harmadik személy élethosszig való tartása és ápolása fejében (a gyakorlatban a készpénz szolgáltatása is elfogadott) vagyonát vagy egyes vagyontárgyai átruházását, esetleg készpénzt ígér az eltartónak. Amennyiben az eltartót a jogosult örökösévé teszi, úgy e szerződésre az öröklési szerződés szabályait kell alkalmazni, ám az továbbra is élők közötti szerződésnek minősül. Az eredeti szabályozás a harmadik személy javára való szerződéskötésről nem rendelkezik; azt a gyakorlat alakította ki, hasonlóan az életjáradéki szerződéssel tartalmilag megegyező pénzbeli szolgáltatáshoz. Ezt a szerződési formát Svájcban is leginkább a közeli hozzátartozók alkalmazzák, nem ritkán egy államilag is elismert gondozó intézetre bízva a teljesítést. E szerződések azonban fokozatosan visszaszorultak, helyüket és szerepüket egyre inkább az idősekről, betegekről való egyéb állami, illetve biztosítási jellegű magángondoskodás vette át.

A tartási szerződés érvényességi kelléke főszabály szerint az öröklési szerződésnek való formai megfelelés, ami az adott kanton által feljogosított hivatalos személy/közjegyző és két tanú előtti szerződéskötést jelenti.
Kivételesen elegendő az egyszerű okirati forma akkor, ha a kötelezett egy államilag elismert gondozó intézmény.

A jogosult ingó vagyontárgyai átruházás esetén dologi biztosítékkal már nem rendelkezik a tartás követelésér, ingatlan átruházásakor azonban törvény által biztosított joga van arra, hogy átruházott ingatlanát zálogjoggal terhelje. Ez azonban csak lehetőség, aminek hiányában az eltartó csődbe kerülése esetén a jogosult beáll a hitelezői sorba és kielégítést csak a megmaradt vagyonból kereshet a kötelezett által nyújtandó tartási szolgáltatás pénzbeli értékének erejéig. Azonban az ingatlan visszaszerzésére már általában nincs módja. Tehát a svájci jog is osztja a jelenleg hatályos magyar szabályozás álláspontját, ami szintén az ingatlanforgalmat segíti elő, s nem annyira az eltartott érdekvédelmét, noha lehetőséget ad erre is.

A tartás tartalmát és mértékét alapvetően a szerződés tartalma, a felek akarata szabja meg, a lakhatás, az ápolás, a gondozás és az orvosi kezelés költségei benne foglaltatnak a szükséges tartás fogalmában. A harmadik személy javára történő szerződés megengedettsége a magyar jogban jelenleg kizárt, ezt a svájciak megengedik, de csak akként, ha a szerződő felek eleve így kötnek szerződést és a kedvezményezett meghatározott. A későbbiek folyamán azonban itt sincs mód a tartási igény átengedésére, engedményezésére, hanem az a jogosult (vagy harmadik személy mint jogosult) személyéhez tapad. Ez egyben azt is jelenti, hogy a tartási szerződés a jogosult/kedvezményezett halálával itt (ti. Svájcban) is megszűnik. A kötelezett halálával azonban nem, mert a tartás kötelezettsége általában átszáll az örökösökre, kivéve, ha a jogosult érdekeivel ez ellentétes. Ebben az esetben a jogosult az éppen esedékes teljesítési időszakban jogosult egyoldalú felmondásra olyan feltételek mellett, ahogyan arra az eltartó csődbe kerülése esetén is joga volna. A felek a szerződést közösen is megszüntethetik és meghatározott, törvényi keretekben rögzített időbeli feltételek betartásával a szerződés egyoldalú megszüntetésére is sor kerülhet. A felek közti vita esetén a megszüntetésről és az elszámolásról itt is a bíróság dönt. A szerződést életjáradéki szerződéssé kérelemre azonban csak akkor változtathatja át, ha a szerződésszerű tartás nem teljesíthető és egyéb lényeges körülmények ezt indokolják. Ilyen lényeges körülmények a szolgáltatás lehetetlenülése (a jogosult elutasító magatartása önmagában nem elegendő), és a teljesítés terhének lényeges megnövekedése, ekkor a megszüntetésnek is helye van. Az átváltoztatás helyett a szerződést meg kell szüntetni, ha azt a jogosult azért nem kívánja, mert a kötelezett a tartási kötelezettségét is gondatlanul megszegte, vagy ha a járadék megfizetésére időszakonként, a teljesítési határidőben nem lehet számítani.

A kötelesrész védelme szempontjából sajátos lehetőséget biztosít a svájci öröklési jog. Lehetővé teszi, hogy a jogosult halála után a hagyatékból kötelesrészre jogosultak pert indítsanak a kötelezettel szemben, annak megállapítása iránt, hogy az általa nyújtott szolgáltatások értéke nem érte el a jogosult által nyújtott ellenszolgáltatási értéket. A sikeres megtámadás egyben azt is jelenti, hogy a tartási szerződést a bíróság ajándékozással vegyes szerződésnek tekinti, s így az az ajándék miatt nem válik alkalmassá teljesen a kötelesrész alapjának elvonására, mert abba a bíróság által ajándékként megítélt rész beleszámít. (Vö. OR 523, 3 és ZGB 527, 3-4).

Ami a svájci mintából megfontolásra érdemes, az a magyar gyakorlathoz igen hasonló szerződésmódosítás mellett is, az életjáradéki szerződés önállósítása, leválasztása a tartás és a gondozás fogalmáról. Kérdés persze, hogy mennyire tenné elhatárolhatatlanná a két jogintézményt, az az egyébként a régi magyar magánjogban11 is ismert tartási forma, ami lényegileg pénzbeli járadék szolgáltatását is elismerte tartásként. A harmadik személy javára kiköthető tartás azonban lehetséges, hogy magyar igényeket is támaszt, esetleg ebben az irányban is el lehetne indulni úgy, hogy a svájci gyakorlathoz hasonlóan a tartás személyhez kötöttségét alapvetően meghagynánk. Kétségtelen, azonban, hogy ez a magyar tartási jogban, hagyományban eddig még idegenjogi megoldás, ami nyilván buktatókat is magában rejthet.

6. Rövid összefoglalás a tartási szerződésről, illetve esetleges kodifikációjáról

A tartási szerződés elemzése alapján az alábbiak szögezhetek le. A tartási szerződés jogintézményét az új Ptk. -ban is fenn kell tartani, főszabályként (diszpozitív jelleggel) visszterhesen, mivel erre társadalmi igény mutatkozik. A jelenleg hatályos szabályozás kisebb korrekcióját azonban érdemes elvégezni. Ilyen kisebb módosítás a gondozási szerződés nevesítése, és e vonatkozásban utaló szabályként a tartási szerződés szabályai alkalmazásának előírása. A gondozás fogalmát nem szükséges tételesen megadni, azt a bírói gyakorlat fogja esetről esetre kialakítani.

Célszerű lehet továbbá az ingatlan tulajdonjogának átruházása fejében történő tartási és gondozási szerződéseknél az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzés kötelező jellegű előírása, de ellenkező, piacra építő szempontrendszer preferálása esetén meg kell tartani a hatályos szabályozásban szereplő megengedő megoldást.12

A kötelesrész védelmének érdekében vissza kell hozni egy, a régi bírói gyakorlaton alapuló, de esetleg időben korlátozott megoldást. Azaz lehetővé kell tenni a fedezetlen ellenszolgáltatás értékének a kötelesrész alapjába történő beszámítását – a piaci, forgalmi szempontok miatt azonban időben korlátozottan.

Továbbá a tartási és gondozási szerződésről – a szerződésmódosítási lehetőséget kivéve – le kell választani az életjáradéki szerződést, és az utóbbinál a külföldi mintákat is alapul véve meg kell bontani a szigorú személyhez kötöttséget, és biztosítani kell a harmadik személy javára történő szerződéskötést. A tartási és a gondozási szerződés esetében is meg kell vizsgálni, hogy mutatkozik-e társadalmi igény a szerződő féltől különböző harmadik személy, kedvezményezett kijelölésének jogszabályi lehetővé tételére. Amennyiben igen, úgy át kell gondolni, hogy a tartási szerződés önálló jogintézményként a továbbiakban hogyan tartható fenn (harmadik személy javára szóló tartási szerződés speciális szabályokkal).

III. Az életjáradéki szerződés

Az életjáradéki szerződés hatályos jogunkban a tartási szerződéshez képest lényegileg csak a szolgáltatás tárgyában különbözik (meghatározott pénzösszeg vagy terménymennyiség időszakos szolgáltatása). Tipikusan a tartási szerződés átalakítása az, ami életjáradéki szerződéshez vezet, eddig legalábbis még nem tapasztalható jelentős igény az öngondoskodás eleve életjáradéki szerződéssel való biztosítására. Ennek egyrészt oka lehetett az életjáradéki szerződés céljának kedveződen, ideologikus megítélése13, másrészt a biztosítási jognak a külföldi fejlődéshez képesti elmaradottsága is.

A biztosítási jog sajátos formáját, az életbiztosítást a személyes kötöttségtől viszonylag elszakítottan kezelt életjáradéki szerződéstől sokszor igen nehezen lehet elhatárolni. Az elhatárolás kérdésével a régi magánjogi irodalom is foglalkozott. Az alábbiakban ennek rövid ismertetése után a német dogmatika által kifejlesztett harmadik személy javára szóló szerződés fogalmát és az életjáradéki illetve biztosítási szerződésekben való alkalmazhatóságát elemzem. Majd rátérek a svájci, az osztrák és a német életjáradéki szerződés szabályozásának és gyakorlatának vázlatos, a lényeges elemekre koncentráló ismertetésére. Ezt követően a magyar jog szempontjából is megvalósítható életjáradéki szerződés módosításával kapcsolatban vonok le következtetéseket.

A jelenleg hatályos életjáradéki szerződéssel – tekintettel arra, hogy ebben a vonatkozásban a tartási szerződés szabályait kell megfelelően alkalmazni – a továbbiakban nem foglalkozom. Annyit azonban mégis kiemelek14, hogy noha a kialakult bírói gyakorlat nem törte át a személyhez kötöttség jogszabályi vonatkozásait, az életjáradéki szerződések személyhez tapadó jellegét gyengébbnek tartja, mint a tartási szerződésekét (BH 1996. 534. ), ami sok esetben annak a garanciáját is jelenti, hogy a felek közötti bizalmai viszony megromlása ellenére a tartási szolgáltatást pénz-, illetve terményjáradékkal helyettesíteni lehessen (BH 2000. 105., BH 2002. 14. ) elkerülve a szerződés megszüntetését. Ez a megközelítés kiindulópontul szolgálhat a vizsgált külföldi gyakorlatban igen elterjedt piaci szemléletű életjáradéki szerződés befogadására.

1. Magyar magánjogi előzmények

“Életjáradéki szerződés alatt azt az egyoldalú vagy kétoldalú kötelmi szerződést értjük, melynél fogva a hitelezőnek, az adósnak vagy harmadik személynek életfogytáig, esetleg a hitelező életének bizonyos szakára időnként visszatérő meghatározott vagyoni szolgáltatást köteles az adós a hitelezőnek nyújtani. (Raffay: Magyar Magánjog tankönyve, harmadik kiadás 337. a. )”15

Az idézetből kitűnik, hogy egy, a jelenleg hatályos életjáradéki szerződéstől eltérő, a külföldihez közelítő fogalom már ismert volt a XIX. század végén Magyarországon. 16 E definíció azonban lényegében az életbiztosítási szerződés akkori (és a mai, hatályos!) fogalmára is ráillik, igaz, ma a biztosítási szerződések esetében nem annyira a járadékfizetés, hanem inkább az egy összegű fizetés a jellemző17. A Kt. 498. szakasza pontatlanabbul fogalmaz RAFFAY-nál: a biztosító “ellenérték (díj)” fizetése ellenében “bizonyos összeg fizetésére kötelezi magát” (… ). Ez a megfogalmazás még kevesebb támpontot ad a disztinkcióhoz. Ezért a bírói gyakorlat és a jogirodalom fokozottan törekedett a két jogintézmény elhatárolására

A bírói gyakorlat a biztosítási szerződés fogalmi elemének tekintette a biztosító kockázatviselését. (Vö. Budapesti Tábla I. G. 88/1896, Kúria P. IV. 345/1917. ) Ez a kockázatviselés a szerződő fél oldalán bekövetkező váratlan esemény folytán felmerült kár enyhítését jelenti a biztosító részéről. Úgynevezett biztosítási esemény lehet baleset, haláleset, vagyonban való károkozás, vihar, munkaképesség elvesztése stb. Az életjáradéki szerződés önmagában nem, hanem csak akkor tekinthető életbiztosítási szerződésnek (járadékbiztosítás), ha a járadék fizetését vállaló oldalán megtalálható ez a kockázatviselés. Kockázatviselés hiányában nincs biztosítási jelleg, az életjáradéki szerződés szerencse jellege nem tekinthető a biztosítási értelemben vett kockázatnak, ekkor csak a tőke feltétel nélküli, azonnali, időszakonként visszatérő, járadéki formájú szolgáltatásáról beszélünk. (Életbiztosítási szerződéshez) “az kell, hogy a véletlentől függjön a járadékot viselő fél kötelezettségének olyan súlyosodása, amiből kifolyólag ő esetleg ráfizet az ügyletre. “18 A biztosítási szerződéshez, illetve egy biztosítási jellegű (életjáradéki) szerződés biztosítási szerződésként kezeléséhez egy további kívánalomként is társul a bírói gyakorlat szerint az, hogy a szolgáltatást nyújtó fél biztosítási társaság legyen, vagy legalábbis ilyen tevékenységet jogszerűen nyújthasson.19

A vázolt elhatárolás a jelenleg hatályos jog szempontjából is irányadó, és egy esetleges életjáradéki szerződés módosítása sem változtathat ezen. Ha az életjáradéki szerződés rugalmas jogintézménye bevezetésre kerül, különös tekintettel kell lenni arra, hogy a biztosítási jelleget magán hordozó életjáradéki szerződés legalább ugyanazokkal a garanciális elemekkel rendelkezzen, mint a biztosítási szerződés (például: fogyasztóvédelmi szabályok, külön kiemelten is a fokozott tájékoztatási kötelezettség, PSZÁF felügyeleti joga). Ezt külföldön, hasonlóan a régi magyar magánjoghoz, utaló szabállyal oldották meg, azaz ezekre a biztosítási jellegű életjáradéki szerződésekre a biztosítási jog szabályait rendelték alkalmazni.20

2. A harmadik személy javára szóló szerződés és alkalmazhatósága az életjáradéki valamint a/z (élet)biztosítási szerződésekben

Az alábbiakban csak a jogintézmény kulcsmotívumait emelem ki, sem kialakulási folyamatáról nem írok, sem részletes problémaközpontú elemzésbe nem bocsátkozhatom. 21

A harmadik személy javára szóló szerződés jogintézményének lényege az, hogy egy harmadik személy számára a két, tőle különböző szerződő fél szerződése folytán valamilyen szolgáltatás nyújtása történik, s ehhez az előnyhöz, joghoz a harmadik személy külön szerződéskötés, illetve engedményezés vagy megbízás nélküli ügyvitel nélkül jut hozzá.

A harmadik személy kijelölhető a szerződés megkötésének időpontjában, vagy egy későbbi időpontban, de kijelölés hiányában azzal analógnak tekintendő joghatást vált ki egy bemutatóra szóló kötvény harmadik személynek való átadása is. Annak tekintetében, hogy e harmadik személy a javára szóló szerződésben biztosított jogot mikor szerzi meg, alapvetően a szerződés rendelkezései az irányadók. A felek szerződéses kikötése hiányában a törvényi diszpozitív szabályok alkalmazására kerül sor. Más elvi, elméleti alapon áll a diszpozitív szabályozás mikéntje szempontjából a Ptk., a BGB és a Code Civil. A BGB lényegében nyitva hagyja a kérdést azzal, hogy az eset körülményeitől teszi függővé az ígérettevő rendelkezési jogának megszűnését; a francia jog ezt az időpontot a harmadik személy kifejezett hozzájárulásának megadására teszi. A magyar jog az értesítési elv talaján áll, azaz a harmadik személy a szerződésből eredő jogával attól kezdve rendelkezik, ha valamely fél22 őt a szerződésről értesítette. Persze ez utóbbi ebben a formában akkor áll, ha a javára szerződő fél időközben nem nevezett meg más kedvezményezettet, eredeti rendelkezését nem vonta vissza, nem tűzött (időbeli) feltételt, a visszavonás jogát a maga számára a továbbiakban nem tartotta fenn. Ha az ekként joggal rendelkező harmadik személy e jogot visszautasítja, az visszaszáll a javára szerződő félre.

A harmadik személy javára szóló szerződés konstrukciója igen alkalmas a másról való gondoskodás szerepének a betöltésére; valószínűleg ezért fejlődött együtt az életbiztosítási szerződéssel és hathatott a vizsgált külföldi, illetve régi magyar magánjogi (jog)rendszerek életjáradéki szerződésére is. Mindkét esetben igény volt/van ugyanis arra, hogy harmadik személyek életkörülményeinek fenntartásáról könnyen, a szolgáltatás nyújtásának szorosan személyhez kötött jellegét megbontva is gondoskodni lehessen. Ez a személyhez kötöttségi elv azonban ezekben az esetekben sem bizonyosan bomlik meg a maga egészében. Kedvezményezetti oldalon életbiztosítási szerződés esetén nincs mód jogutódlásra, a kedvezményezett örökösei számára előny a kedvezményezett halála esetén e szerződésekből nem származhat, mivel az életbiztosítás a kijelölés tekintetében a halál folytán hatályát veszti. (Ez mind a magyar, mind a vizsgált külföldi jogokban így alakul. ). Ez a hatálytalanság az ígérettevő (a jogosult) által újabb kijelöléssel orvosolható lehet, de ez a jogosult ellenkező akarata esetén a kedvezményezett örököse(i) számára nem feltétlen garancia. Ha a jogosult a hatálytalanságot ismételt kijelöléssel egyáltalán nem orvosolja, a szerződés ettől nem szűnik meg, de a harmadik személy javára szóló jellegét elveszti és a meghalt kedvezményezett jogai visszaszállnak az ígérettevőre. Az ígérettevő oldalán alanyváltozásról akkor beszélhetünk, ha az ígérettevő személye (mai szóhasználattal a szerződő fél) különbözik a biztosítottétól, akinek a személyéhez a tulajdonképpeni biztosítási esemény tapad. Ebben az esetben a biztosított az ígérettevő beleegyezésével a szerződésbe bármikor beléphet, de belépés hiányában is az ígérettevő érvényesen a biztosított beleegyezése nélkül kedvezményezettet nem jelölhet, ez esetben a kedvezményezett ipso iure a biztosított lesz, illetve halála esetén annak örököse. Ha az ígérettevő biztosított meghal, és kedvezményezettet a szerződésben egyáltalán nem jelölt, illetve ebbéli rendelkezését visszavonta és bemutatóra szóló kötvényt sem adott át valamely harmadik személynek, akkor a biztosított örökösei tekintendők kedvezményezettnek (tehát a kedvezményezett nem tekinthető a biztosított jogutódjának (vö. Kúria 1889. jan. 8. 1262/88. sz. ), számára csak a biztosítási esemény folytán esedékes biztosítási összeget adja ki a biztosító, és a biztosítási szerződés ezzel meg is szűnik. Az öröklési jog szabályai alapján ekként meghatározható kedvezményezett(ek) által kapott összeg – jogutódlás kizártsága miatt – nem válik a hagyatéki vagyon részévé: ez a gyakorlat már a XIX. sz. -tól töretlen (vö. Budapesti Tábla P. T. 234/1885. )

A fentebb vázolt bonyolultnak tűnő – három, esetleg négypólusúvá is váló – a kötelmi jogban tipikusan jellemző relatív szerkezetet áttörő konstrukció ilyen szerteágazóan csak életbiztosítási szerződésnek minősülő (élet)járadék szolgáltatásakor jelentkezik. “Egyszerű” életjáradéki szerződésekre plauzibilisen az a jellemző, hogy az életjáradékra jogosult maga lesz a szerződő fél is, ebben az esetben a szerződés kétpólusú. Ez akkor fordul elő, ha az életjáradék szolgáltatását a jogosult saját magának tartja fenn, és nem jelöl kedvezményezettet23, nem ad át harmadik személynek egy, a kötelezett által kiállított bemutatóra szóló járadéklevelet, illetőleg az életjáradékot másra nem ruházza át. Ha viszont kedvezményezettet jelöl, akkor ehelyütt is látszólag vagy ténylegesen (a feleknek a rendelkezési jogról való rendelkezésétől függően) háromoldalúvá válik a kötelem. A régi magyar és a külföldi életjáradéki szerződések az életbiztosítási szerződésekhez képest bizonyos szempontból rugalmasabbak, mivel az életjáradéki szerződés nemcsak a jogosult (életbiztosításnál a biztosított) haláláig, hanem az adós vagy valamely harmadik személy haláláig is kiköthető. Ha a szerződést nem a jogosult személyéhez tapadóan, az ő haláláig kötötték, hanem az adós vagy egy harmadik személy haláláig, akkor a jogosult időközbeni halála esetén a járadék átszáll annak örököseire is ellenérték fejében kikötött szolgáltatásnál, kivéve, ha van ezt kizáró szerződési kikötés. A Ptk. -t megelőző magyar jogszabályter-vezetek24 értelmezéséből csak az életjáradéknak a jogosult örököseire való átszállása olvasható ki és nem a szerződéses pozícióban beálló jogutódlás. Nincs mód a szerződéses pozíció öröklésére a vizsgált külföldi jogokban sem, mert a szerződéses pozíció öröklése, vagy átruházhatósága, megterhelhetősége sértené az ún. “Stammrecht”-koncepciót. (E fogalomról az alábbiakban írok. ) A járadékszolgáltatás átruházására, öröklésére stb. azonban lehetőség van, mert az ún. “Einzelleistungen” fogalma alá eső szolgáltatások nem személyhez kötöttek.

3. Röviden a svájci, osztrák és német életjáradéki szerződések lényeges elemeiről

A svájci jog az ún. “Verpfründung” jogintézménye mellett önállóan szabályozza az életjáradéki szerződést (“Leibrentenvertrag”) is. 25 Az életjáradéki szerződés szerencse jellegére a jogintézmény elhelyezése (a játék és a fogadás után szerepel) is utal. Az életjáradéki szerződés sajátosságát, a “Verpfründung”-hoz hasonlóan az adja, hogy lényegében két jog egybekapcsolódásán alapul. Az életjáradéki igény mint “Stammrecht” tulajdonképpen egy absztrakt, egységes, élethosszig tartó, átruház-hatatlan, örökölhetetlen és megterhelhetetlen, csőd esetén a végrehajtás alá vonható vagyontól elkülönülő, személyhez kötött jogosultság. Emellett áll az egyes, nyújtandó szolgáltatások összessége (“Einzelleistungen”), ami magát a konkrét, időszakosan szolgáltatandó pénz, vagy azzal helyettesíthető ingó (tipikusan élelmiszer) járadékszerű szolgáltatását jelenti. (Ahogyan az a “Verpfründung”-nál látható volt, ott is lehet a szolgáltatás tárgya pénzösszeg, de a természetben nyújtandó tartás is ide sorolandó. ) Ezek az időszakonként, huzamosan nyújtandó járadékjellegű szolgáltatások – a már esedékes és a jövőbeli egyaránt – természetükben alapvetően különböznek a “Stammrecht”-től: nem személyhez kötöttek, ezért átruházhatók, megterhelhetők és a csődeljárás alá is vonható vagyon részei. Ezt a jelleget a felek akaratuk szerint azonban közelíthetik a “Stammrecht”-éhez, de ilyen szerződési kikötés hiányában annak jogi sorsát e jogosultságok nem osztják. Életjáradéki szerződés a bírói gyakorlat szerint tehát csak a két jog egybekapcsolódása esetén jön létre,

de ha ezenfelül a szerződés egyéb olyan elemet hordoz, ami egy vagy több, más nevesített szerződés alá való besorolást is lehetővé tesz, akkor vagy a túlnyomó részt jellemző elem alapján való szerződést, vagy vegyes szerződést állapít meg a bíróság. Ha azonban a “Stammrecht” és az “Einzelleistungen” egybekapcsolódása hiányzik, járadékfizetésről ugyan lehet beszélni, de jogcíme nem életjáradéki szerződés, illetve azzá alakított “Verpfründung”, hanem egyéb szerződés az alapul szolgáló magatartás és jogcím alapján. Tipikus jogcímek: bérlet, kölcsön, munkaszerződés, adásvétel, ajándékozás vagy vegyes szerződések, illetőleg végintézkedés, kártérítésként megítélt járadék, nyugdíjbiztosítás, özvegyi nyugdíj stb. (Életjáradéki szerződés szükséges és elégséges eleme a “Stammrecht-koncepció”, más szerződésnek, egyéb jogcímnek ez csak lehetséges, de nem szükséges eleme. )

Életjáradéki szerződést mind ingyenesen, mind visszterhesen csak írásban lehet kötni. A szerződéses kötelem lehet két, illetve három személyes, utóbbi akkor, ha a szerződést harmadik személy javára kötik. A szolgáltatás szempontjából a felek akarata a döntő. A szolgáltatás vonatkozásában egyébként csak diszpozitív szabályokat találunk: ha azt a szerződés nem rendezi, a járadékot félévente előre kell leróni, a már lerótt szolgáltatást visszakövetelni nem lehet, az életjáradék ellenkező kikötés hiányában a jogosult élete fog)táig jár, de megengedett a járadékszolgáltatásnak valamely harmadik személy, illetve a kötelezett életfogytáig való kikötése is. Ha az utóbbi két esetben a jogosult az előtt hal meg, akinek a haláláig a szolgáltatás nyújtását kikötötték, akkor az eredetileg őt megillető járadék kétség esetén átszáll az örököseire. Ez azonban csak a járadékszolgáltatás átszállása, örökölhetősége és nem a jogosulti pozícióban mint szerződési pozícióban bekövetkező jogutódlás. A kötelezett, illetve ha a járadék valamely harmadik személy haláláig volt kikötve, akkor annak halála után az életjáradéki szerződés megszűnik.

Az életjáradéki szerződés kötelezettjének csődbe jutása esetén a jogosult/a kedvezményezett igényeit tőkekövetelésként érvényesítheti. Követelése értékének meghatározásakor a nevezett életjáradéknak a csőd bekövetkezésekor szolgáltatandó értéke irányadó, aminek megfizetésére egy adagos (“szolid”) hitelintézet is vállalkozna.

Az OR 516-519. §§-ait kell alkalmazni azokban az esetekben is, ha az életjáradék szolgáltatásának nem életjáradéki szerződés a jogcíme. Természetesen ekkor az adekvát jogcím szerint minősített szerződés speciális szabályait kell elsősorban alkalmazni, és az életjáradéki szabályoknak csak az analóg alkalmazására kerülhet sor az adott szolgáltatás vonatkozásában. Ettől a konkrét tényállás függvényében eltérhet az életjáradéki szerződéssel vegyes szerződések esete. Az OR az 516-519. §§-ok alkalmazása alól egyetlen esetben tesz kivételt. A biztosítási jellegű, biztosítási ügyletnek minősíthető életjáradék szolgáltatására a biztosítási jog külön szabályait kell alkalmazni. Azonban e vonatkozásban a biztosítási törvény (WG) nem tartalmaz külön rendelkezést, így mégis az OR vonatkozó rendelkezéseinek alkalmazása jön szóba azzal, hogy a WG-be ütköző, azzal ellentétes rendelkezések nem alkalmazhatók. 26

Az osztrák jog az életjáradéki szerződést a kockázati vagy szerencse elemet tartalmazó szerződések körében szabályozza. 27 A szerződés fogalma: aki valamely személy mint jogosult számára, annak pénzben vagy pénzben meghatározható dologban nyújtott szolgáltatása fejében egy meghatározott személy életfogytáig (ez lehet maga a jogosult, vagy az adós, vagy valamely harmadik személy) évenként meghatározott járadékot szolgáltat, az életjáradéki szerződés teljesítésére kötelezi magát. 28 A járadékszolgáltatás (idő)tartama ahhoz a személyhez igazodik, akinek életfogytáig a szolgáltatás nyújtásában a felek megállapodtak. 29 A járadékot kétség esetében negyedévente előre kell leróni. Az életjáradék szolgáltatását kikötő szerződés megtámadására nincs joga sem a járadékra jogosult hitelezőinek, sem törvényes tartásra jogosult gyermekeinek, de a hitelezők a járadékból kielégítést kereshetnek, gyermekei az őket megillető tartás erejéig a járadék nélkülözhető részére igényt támaszthatnak.

Az osztrák bírói gyakorlat az életjáradéki szerződést a konkrét esettől függően adásvételi, csere, munka, ajándékozási vagy biztosítási szerződésként is minősítheti. A szerződés jogi természetét mindig az alapul szolgáló causa, magatartás (“Kausalverhältnis”) adja. Ajándékozással vegyes életjáradéki szerződést akkor lehet megállapítani, ha a jogosult által ellenszolgáltatásként lerótt tőkeösszeg valószínűsíthetően a szolgáltatandó járadék összege alatt marad, és a kötelezett ajándékozási szándéka legalább részben szintén megállapítható. Ingatlanért havonta lerótt pénzszolgáltatás adásvételi szerződésnek minősül. Ha a havi rendszerességgel nyújtott pénzszolgáltatásért kölcsön és lakásbérlet jár, a szerződést szintén adásvételnek kell minősíteni, illetve a szerződés vegyes szerződéssé az adásvételi elemek meghatározó szerepének megállapításával minősíthető. Az életjáradék szolgáltatás tartási jellegét akkor lehet megállapítani, ha a felek akaratából ez következik, ez egyben a szerződéses szolgáltatás személyhez kötött jellegének megállapíthatóságát is meghatározza.

Az osztrák bírói gyakorlat ismeri ugyan a fentebb elemzett “Stammrecht-koncepciót”, de döntéseiben az adott esetben jellemző jogilag értékelhető magatartás jogcímének vizsgálata került előtérbe, a “Stammrecht” megmaradt a jogirodalomnak. Kiemelendő még, hogy az osztrák jog a tartási szerződést ugyan nem nevesíti, de ismeri annak sajátos formáját, az ún. “Ausgedinge” intézményét. 30

A német szabályozás31 lakonikus. Az életjáradéki szerződésről a BGB egyáltalán nem rendelkezik, csak az életjáradékról. Az életjáradékot fizetési módként adja meg, amelynek szerződéses kikötéséhez érvényességi kellékként írásbeli formát rendel. A járadék időszakonkénti szolgáltatására itt is negyedéves diszpozitív rendelkezést találunk. S bár az életjáradék, “Leibrente” etimoló-giailag a “Lebensrente” szóra vezethető vissza, az életjáradék a felek akaratától függően nem szükséges, hogy a jogosultat életfogytáig illesse.

A szabályozás lakonikussága tág teret engedett a bírói gyakorlatnak és a jogirodalomnak. Nem egyértelmű, hogy az életjáradék jogi jellegét végül kifejezi-e a “Stammrecht-koncepció”. A “Reichsgericht” és a “Bundesgerichtshof’ a “Stammrecht” fentebb, a svájci gyakorlatnál kifejtett absztrakt megfogalmazását és személyhez kötöttségét helyezi előtérbe, a jogirodalom egy része azonban ezt félrevezetőnek és fölöslegesnek tartja, és ehelyett a hangsúlyt az életjáradékot eredeztető konkrét jogcím vizsgálatára és elhatárolására helyezi. Ez utóbbi inkább hajlik arra, hogy önmagában az életjáradéki szerződést csak igen szűk körben lehet megállapítani, tulajdonképpen csak akkor, ha más szerződéstípus jogcímként egyáltalán nem jöhet szóba. Az életjáradéki szerződés létjogosultságát tehát nem a “Stammrecht”-ből nyeri, hanem ez egy sajátos kötelmi jogi jogügylet, aminek lényegét a kockázattelepítés, illetve elosztás (“Risikoverteilung”) adja. Ugyanis az életjáradéki szerződés, a főként családi jogon alapuló tartáshoz képest, elszakad a jogosult személyes szükségleteitől annyiban, amennyiben nincs kötelező tartási elem; noha a legtöbbször az életjáradék szerződéses kikötését éppen valamely jogosult tartása, gondozása motiválja. Az “egyszerű” életjáradéki szerződések szerepét Németországban egyre inkább a biztosítási jellegű gondoskodási formák váltják fel.

A vázolt, dogmatikailag kevésbé egyértelmű helyzet valószínűleg abból ered, hogy a BGB az életjáradék fogalmát definitive nem ügyleti formához kapcsolva, hanem fizetési módként adta meg szemben a svájci és az osztrák joggal. Azonban a gyakorlatban ez a dogmatikai különbség nem vezet eltérő eredményre a svájci és az osztrák gyakorlathoz viszonyítva. A szabályozás helyéből és a gyakorlatból a szerencse elem itt is kiolvasható, a szolgáltatás személyhez kötöttségének elve rugalmasan alkalmazott, harmadik személy javára szóló szerződést érvényesen ki lehet kötni, a felek érdeke és akarata került az előtérbe.

4. Következtetések a magyar életjáradéki szerződés szabályozása szempontjából

Az életjáradéki szerződések külföldi megoldásai lényegileg megegyeznek. Alapelv a szabályozás és a gyakorlat terén a szerződő felek akaratának és a szerződési szabadság elvének a lehetőség szerinti legnagyobb érvényesítése. Ez úgy tűnik, megfelel mind az öngondoskodás kívánalmának és a rokoni vagy egyéb közeli kapcsolatban álló felek terhei enyhítése iránti társadalmi igénynek is, mindemellett a piaci szabályozással sem megy szembe, tág teret enged a személyhez kötöttség elve rugalmas kezelésének.

Mindezek alapján a magyar jogban is javasolható az életjáradéki és tartási szerződések szabályainak és jogintézményének a különválasztása, az életjáradéki szerződés önálló funkciójának és fogalmának a megteremtése, a harmadik személy javára szóló életjáradéki szolgáltatások szerződésben történő vállalásának engedélyezése, valamint a szolgáltatás vonatkozásában az alanyváltozás és a jogutódlás lehetőségének megengedése az eredeti vagy a felek által a szolgáltatás tekintetében is módosított tartalommal. Ez a svájci mintához hasonlóan, megfelelő bírói gyakorlat mellett a tartási szerződés életjáradéki szerződéssé való módosítását sem lehetetlenítené el, és jobban megfelelne a fokozottan jelentkező (öngondoskodási igényeknek. Ehhez azonban elkerülhetetlen az életjáradéki és az életbiztosítási szerződéseknek egymásra tekintettel megvalósított együttes felülvizsgálata és módosítása építve a magyar magánjogi jogirodalom helyes felismeréseire.

JEGYZETEK

1 Ptk. 586. § (1) Tartási szerződés alapján az egyik fél köteles a másik felet megfelelően eltartani. Tartási szerződést kötelezettként jogi személy is köthet.

2 A tartási szolgáltatás meghatározását Dr. KELEMEN Lászlótól idéztem. Vö. “Ellátási és életjáradéki szerződés”, In: SZLADITS Károly (szerk. ): Magyar Magánjog IV. kötet, Kötelmi jog különös rész, Budapest, Grill, 1942, 399. o.

3 Az életjáradéki szerződéssé átváltoztatott, az eltemettetésre is kiterjedő tartási szerződés ellenkező rendelkezés hiányában szintén tartalmazza az eltemettetési kötelezettséget. BH 1971/9. sz. 6879.

4 Vö. a tartás mértékénél már hivatkozott BH tartalmával.

5 Ezt az utat választotta az Mtj. 1469. §-a, a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezetének első szöveg változata 1519. §-a, a második szövegváltozat 1220. §-a és az Apáthy-féle javaslat 727. §-a is.

6 KELEMEN: i. m.: 400-401. o.

7 Természetesen ez csak akkor áll, ha a tartási és/vagy a gondozási szerződés közvetett tárgya ab ovo nem pénz-, illetve terményjáradék.

8 Ezzel tehát elveszne a szolgáltatás személyhez tapadó jellege miatti megkülönböztetés, aminek megléte vagy hiánya a tartási és a régi magyar/külföldi életjáradéki szerződések közötti lényegi elhatárolási szempont.

9 Vö. Mtj. 1471. §-a és a Magyar Polgári Törvénykönyv tervezete 2. szövegének 1222. §-a.

10 Art. 521-529. OR kiegészítve a gyakorlattal, amihez lásd GUHL, Theo: Das schweizerische Obligationsrecht, 8. Aufl., Zürich, Schulthess, 1991, 573-580. o., valamint GAUCH-AEPLI-CASANOVA: Schzueizerisches Oll, Besonderer Teil, 3. Aufl., Zürich, Schulthess, 1993, 347-352. o.

11 Vö. Mtj. 1475. §-a, a Magyar Polgári Törvénykönyv Tervezete második szövegének 1226. §-a.

12 Az Mtj. 1471. §-a értelmében, ha a tartási szolgáltatás ellenszolgáltatása ingatlan átengedése (kikötmény), akkor az ekként ingatlanhoz jutó eltartó köteles beleegyezni abba, hogy az eltartott, azaz a jogosult a tartáshoz való jogát az ingatlan tulajdonjogának átruházásával egyidejűleg az ingatlan-nyilvántartásba bejegyeztethesse, ellenkező szerződéses kikötés hiányában az ingatlan új tulajdonjogát csak a kikötménnyel (tartási joggal) együtt, egyidejűleg lehet a nyilvántartásba bejegyezni. Ezt a megoldást tükrözi a Magyar Polgári Törvénykönyv Tervezetének második szövege 1222. §-a is. Úgy tűnik tehát, hogy a régi magyar magánjog az alapjogviszony alanyainak a védelmét helyezi előtérbe és nem annyira az ingatlanforgalmi követelményeket. Igaz, a kikötmény egyidejű bejegyzéséhez való eltartói hozzájárulási kötelezettség csak akkor kötelezettség, ha arra a jogosult erre igényt tart, tehát nem abszolút jellegű, ellenkező szerződési kikötést engedő szabályról van tehát szó, ennek hiányában, illetőleg kétség esetén azonban mégis az egyidejű bejegyzési vélelem az irányadó. Ettől a vélelemtől a jelenleg hatályos Ptk. megfogalmazása eltér, amennyiben az 587. § (1) bekezdésében az szerepel: “Ha a jogosult tartása fejében a tulajdonában lévő ingatlant a kötelezettre átruházza, a tartási jogot az ingatlan-nyilvántartásba be lehet jegyezni. ” Az általam dőlttel kiemelt megengedő megfogalmazás önmagában nem bír azzal a “bejegyzési kötöttséggel”, mint az Mtj., illetve a Tervezet második szövegváltozatának kiemelt szakaszai. Ezen az eltérésen jogpolitikai szempontból is érdemes elgondolkozni és világos döntési, preferenciális szempontok alapján kell megfogalmazni az új Ptk. vonatkozó szövegét.

13 Az életjáradéki szerződés szerepének, jellegének tudatos félreértése, értelmezése az 1950-es évek ideológiai alapállását tükrözi. Az idézendő szöveg alapján érthetővé válik az életjáradéki, de akár a biztosítási szerződések tudatos elsorvasztására irányuló szándék. “Kialakul a kapitalista tartási és életjáradéki szerződés sajátos célja: a jövedelem munkanélküli megszerzése, a vagyon munkanélküli jövedelmének a fokozása, és ami mindezzel egyértelmű: más személyeknek, ha nem is közvetlenül kizsákmányoló, de kizsákmányolásszerű kihasználása. Ez az elérni kívánt célnak az egyik oldala, amelyet szervesen egészít ki a másik oldal: a szerencse megjátszásá-val gyorsan, könnyűszerrel, munka és fáradság nélkül vagyont szerezni. ” HEGYHÁTI István: “A tartási és életjáradéki szerződés sajátosságai”, In: Jogtudományi Közlöny 1959/XIV. sz., 535. o.

14 Kiemelésre érdemes lehet még az életjáradéki szerződések körében a pénzszolgáltatás értékének (köz)gazdasági változások miatti értékváltozása, illetve a viszonylagos értékállandóság követelménye okán a szerződésmódosításra való igény etekintetbeni bírói elismerése (BH 1977/5. sz. 194. ).

15 Ezzel a hivatkozásai kezdi témánk szempontjából is fontos tanulmányát HEVESI Illés. Vö. “Életjáradéki szerződés és életbiztosítás”, In: Jogtudományi Közlöny, 1924/2. sz. 13. o. Lásd még RAFFAY Ferenc: A Magyar Magánjog Kézikönyve II. kötet, 3. kiad., Győr-Budapest, Pannónia, 1909., 337(-339). o.

16 Mind az Apáthy-féle tervezet, mind a Magyar Polgári Törvénykönyv Tervezet első és második szövegváltozata, mind az Mtj. tartalmaz rendelkezéseket az életjáradék vonatkozásában. Egyedül az Apáthy-féle tervezet törekszik az életjáradéki szerződés fogalmának kifejezett megadására (igaz, ez a definíció sem alkalmas önmagában az életjáradéki szerződésnek és az életjáradék szolgáltatásnak egyéb jogcímen való elhatárolására). A többi tervezet esetében a jogalkotó a definíció kialakítását a bírói gyakorlatra, illetve a jogtudományra bízta és csak az életjáradék szolgáltatás elvállalását kodifikálta. Apáthy-féle tervezet 721. §: “Az életjáradékszerződésnél fogva, a járadékadó valamely személy élettartamán át, időszakonként visszatérőkig teljesítendő szolgáltatásra – életjáradékra, – a járadékvevő pedig bizonyos pénzösszegnek, vagy pénzérték szerint meghatározott dolognak – járadék tőkének – szolgáltatására köteleztetik. Az életjáradék pénzben vagy más helyettesíthető dolgokban állhat. ” Kiemelendő még a 722. §: “Az életjáradék kétség esetében, a járadékvevő élettartamára igértnek tekintetik, és annak örököseire át nem megy. Ha az életjáradék a járadékadó, vagy egy harmadik személy élettartamára igértetett, az kétség esetében, a járadékvevő örököseire is átmegy. ” A 724. § első bekezdése: “Az életjáradék megszűnik annak halálával, a kinek az élettartamára igértetett. “A 725. § arról rendelkezik, hogy az “életjáradékszerződés” fogalmi szabályait (721-723. §§), akkor is alkalmazni kell, ha az életjáradék szolgáltatása nem “életjáradékszerződésen”, hanem ajándékozási szerződésen alapul, vagy az hagyományként rendeltetett. A 726. § alapján a biztosítási ügyletnek tekintendő “életjáradékszerződésre” a Kt. vonatkozó szabályait kell megfelelően alkalmazni. Az Apáthy-féle tervezet nagyobb hangsúlyt helyez – a külföldi jogi szabályozáshoz hasonlóan – az életjáradéki szerződések szabályozására, mint az ellátási (tartási) szerződésekére. Az életjáradéki szerződés szabályai közé (721-726. §§ és 728. §), csupán egy paragrafust (727. §) ékel be, ami az ellátási szerződésre vonatkozik, ez jellegében éppen a jelenleg hatályos magyar szabályozás metodikájának a fordítottja.

A Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezetének első szövege az “életjáradék-szerződés” fogalma alatt (1521-1525. §§) az életjáradéki szerződés fogalmát nem adja meg, hanem csak az életjáradék szolgáltatásáról rendelkezik. 1521. § és az 1522. § első bekezdés: ” A ki életjáradék szolgáltatására van kötelezve, kétség esetében a hitelező élete fogytáig köteles azt szolgáltatni. Az adós vagy harmadik személy élete fogytáig kötelezett járadék kétség esetében átszáll a hitelező örököseire, ha az adós ellenérték fejében, nem száll át, ha ingyen vállalta el a kötelezettséget. A járadék pénzben vagy egyéb helyettesíthető dolgokban állhat. ” E tervezet indokolása (Indokolás a Magyar
Általános Polgári Törvénykönyv Tetvezetéhez,
IV. kötet, Kötelmi jog, Budapest, Grill, 1902, 221-226. o. ) szerint az életjáradéki szerződés minősítési kérdését, fogalmát a bírói gyakorlat és a jogtudomány fogja kialakítani. Az igazság azonban az, hogy ezzel mindezidáig mindkettő adós maradt, s azok az elszórtan fellelhető esetek, amik az életjáradéki szerződés más szerződéstől való elhatárolását kívánták volna meg, nem nagyon voltak jellemzőek a XIX. században, és az életjáradéki szerződés hagyományos fogalmának elenyészése miatt, azóta sem azok. Mindezek mellett is viszonylag sok eset található, ahol az életjáradék, vagy a tartás szolgáltatásának jogcíme atekintetben volt vitatott, hogy az életjáradéki / ellátási, illetve ajándékozási szerződésen alapul-e. Az ellátási illetve életjáradéki szerződés contra ajándék kapcsán a Kúria döntései nem mindig következetesek. Különösebb (publikált) indokolás nélkül állapítja meg a Kúria az 1897. máj. 4. 1520. Dt. 3. VIII. 122. döntésében: “Az oly szerződés, mely szerint valaki javait azon feltétel alatt ruházta át, hogy az átvevő őt holtig tartani lészen köteles, nem tekinthető visszterhes szerződésnek, hanem ajándékozásnak. ” Úgy vélem, ez az álláspont alapvetően hibás, még akkor is, ha a szolgáltatott tartás, vagy életjáradék értéke nem fedezte a jogosult által átruházott javakat. Ellátási vagy életjáradéki szerződésnek minősült viszont a Kúria gyakorlata szerint az a szerződés, amelynek értelmében az ellenszolgáltatást jelentő ingatlan tulajdonjoga a jogosult haláláig tartó haszonélvezettel akként ruháztatott át, hogy a tartás/életjáradék ne az ingatlan jövedelméből (amit a jogosult a saját javára fenntartott), hanem a kötelezett vagyonából szolgáltassák (Kúria 10419/1893. sz. ). A visszteher megítélése szempontjából logikailag azonos, igaz, az átruházott vagyon által fedezett szolgáltatás okán ajándékozásnak minősülő, esetek: Lfi. 1871. máj. 23. 3129. P. X. valamint Lfi. 1873. okt. 29. 9004. P. X. 10. Szintén azonos logikai alapon áll a Kúria 1892. márc. 30. 3611/91. Dt. XXXIII. 18. sz. döntése: “Követelések átruházása ajándéknak nem tekinthető, ha annak ellenértékekép az átruházónak eltartása vállaltatott el.” Kifejezetten az életjáradék és az ajándékozás között tesz különbséget a Nagyváradi Törvényszék 1886. jún. 15. 2715. Ü. L. 86. 37. sz. döntése: “az életjáradék ismérve az, hogy az az illető fél által visszteherképp fizetendő”. Ezekből az esetekből az következik, hogy az ajándékozási szerződés mint tartási vagy életjáradék szolgáltatási jogcím és az ellátási, illetve az életjáradéki szerződések mint ugyanezen szolgáltatásra irányuló jogcímek közötti lényegi különbség a kötelezett által nyújtott szolgáltatás ingyenessége, illetve visszterhessége. Ez intuitíve is helyes álláspontnak tűnik, azonban a korábban, a hatályos tartási szerződésről írottakból, különösen is a kötelesrész elvonásának veszélye kapcsán írottakból következtethetően a minősítés sokszor egyáltalán nem könnyű. És ezzel még mindig nem adtuk meg az életjáradéki szerződés mint sajátos jogcím, causa viszonylag teljes körű, önálló ismérveit. A járadék kártérítéskénti megítélése kapcsán sem került sor a jogcímek érdemi elhatárolásra, igaz ez dogmatikai szempontból sokkal kevésbé problematikus, magától értetődőbb, mint az ajándékozás esetében (vö. “Szegzárdi” Törvényszék 1899. dec. 19. 4071. ). Az életbiztosítástól való elhatárolásról relevanciája miatt az alábbiakban a főszövegben írok, de ehelyütt kiemelem, hogy az életjáradéki szerződés fogalmi meghatározása szempontjából a biztosítási jellegről való értekezések sem adnak, már amennyire ez lehetséges, teljeskörű szempontrendszert.

A Tervezet érdeme viszont (az Apáthyéhoz képest), amit aztán e tervezet második szövegváltozata (lásd annak 1228. §-át) és az Mtj. (1477. §) is megtart, hogy az adós vagy harmadik személy élete fogytáig kikötött életjáradék kétség esetében csak akkor száll át a jogosult (hitelező) örököseire, ha az életjáradék szolgáltatása ellenértékfejében vállaltatott el. Ezen esetkör helyes megokolása a fentebb hivatkozott Indokolásban a következő (vö. 224. o. ): “Ha az életjáradék visszterhes szerződéssel egyenesen az adós vagy egy harmadik személy élettartamától tétetett függővé, a nélkül, hogy a járadék tartama egyébként meg volna határozva, – joggal tehető fel, hogy a szerződők az életjáradékot a hitelező halálával megszűntnek tekinteni nem akarták, mert különben ez irányban határozottan intézkedtek volna vagy a járadékot kifejezetten a hitelező élettartamától tettek volna függővé. Magától értetődik, hogy ez általában csak arra az esetre állhat, ha az adós vagy a harmadik személy a hitelezőt túlélte. A T. (Tervezet – a szerző) tehát csakis az érdekelt felek vélelmezhető akaratát emeli érvényre, midőn a jelzett esetben a járadékot a hitelező örökösei részére is fenntartja. Ha az adós ingyen vállalta el a járadék szolgáltatásának kötelezettségét, a most jelzett esetekben sem volna indokolható és különösen ellenkeznék a méltányossággal, hogy kétség esetében a hitelező örökösei előnyére kivétel tétessék az általános szabály alól, mely szerint az életjáradék csak a hitelező személyét illeti s az ő élete tartamára szól. ” S még egy, az Indokolásból kiemelendő lényegi mondat a 225. oldalról: “Természetes, hogy ha a jogosult a járadék esedékességének időpontját megéri és azután hal meg, a járadékra való igény az örököseire száll át. ” Az itt kiemeltek az életjáradéki szerződés személyhez tapadó jellegének esetleges megbontása okán voltak relevánsak. Úgy vélem, ezen megoldásokra érdemes és lehet támaszkodni az életjáradéki szerződés új fogalmának kialakítása során.

A Tervezet második szövegváltozata (1228-1231. §§) és az Mtj. (14771480. §§) lényegi eltérést nem tartalmaznak a Tervezet első szövegváltozatához képest.

17 Ez az állítás azonban némi korrekcióra szorul, a kockázati elem megléte folytán a nyugdíjbiztosítás, vagy a baleseti járadék mint időszakos és huzamos szolgáltatás is biztosítási jellegű. A személybiztosítások köre egyébként a kötelező vagy önkéntes, illetve az állami vagy magánbiztosítási jelleg miatt amúgy is széles körű, de ebből ehelyütt csak az önkéntes és magánjellegű életbiztosításra térek ki, mert az életjáradéki szerződéssel ennek azon típusai rokoníthatók, amelyekben az időszakonkénti díjfizetéssel szemben időszakonkénti, tehát járadéktípusú biztosítási összeg kifizetésére kötelezi magát a biztosító. Az elhatárolási pontot ezek alapján nem a biztosító szolgáltatásának mikéntjében (egyösszegű azaz ún. tőkebiztosítás, vagy időszakonkénti járadék, azaz járadékbiztosítás) keresendő, hanem a biztosítás fogalmi elemében: a kockázatban, ami nem egyenlő a szerencse elemmel, noha kétségtelen, hogy ez az elem mind az életjáradéki, mind a biztosítási szerződések sajátja.

18 HEVESI I.: i. m. 13. o.

19 Ezt az elhatárolási szempontrendszert sokan és sokszor kérdőjelezték meg, mert a vagyonbiztosításokra (régebbi fogalommal kárbiztosítás) valóban áll ez a kockázati elem és kárelosztási kockázatviselés a káresemény bekövetkeztének bizonytalansága miatt, azonban a biztosítási szerződések másik ágára a személybiztosításra, ennek is kiemelten tárgyalt formájára, az életbiztosításra ez ilyen egyértelműen nem mondható ki. A tisztán haláleseti életbiztosítási szerződésekben ugyanis nem a halál bekövetkezte mint olyan a bizonytalan, hanem csak annak időpontja, de ez a kétkedők (pl. APÁTHY István, NEUMANN Ármin) szerint inkább tekinthető szerencse elemnek, mintsem olyan biztosítási elemnek, eseménynek, ami a biztosítási jelleg megalapozásához szükséges kockázat, vagy veszélyviselés megállapításához elegendő. A mérvadó nézet és az ezen alapuló életbiztosítás biztosítási besorolása azonban elveti a biztosítási jelleg megkérdőjelezését, igaz, elismeri, hogy többnyire az életbiztosítási szerződés takarékossági eleme lép előtérbe, ami kifejezetten e típusú szerződések specialitása.

Részletesen és mérvadóan elemzi a biztosítási ügylet lényegét és az életbiztosítást NAGY Ferenc. Lásd: NAGY Ferenc: A Magyar Kereskedelmi Jog Kézikönyve, Budapest, Athenaeum, 1884. 607-621. o. és 656-666. o., valamint ugyanezen mű hetedik, átdolgozott 1909-es kiadásának vonatkozó fejezetei. Ebből röviden tartalmilag kiemelendő, hogy az életbiztosításra is jellemző a biztosítás alapeszméje, azaz a nagyobb tömegre való felosztás itt is érvényesül. (Ez a NAGY által biztosítási eszmének nevezett alapeszme, azaz a kárelosztás elve a fentebb kiemelt kockázatviseléshez képest némileg más megközelítési módról árulkodik, ami, úgy vélem, jobban betölti az elhatárolás lényegi ismérvének a szerepét. ) Ez a biztosítási elem kiegészül
egy takarékpénztári elemmel, ami azonban nem önálló ügylettel, hanem magával az életbiztosítási szerződéssel keletkezett. A biztosítási díjban nem pusztán a biztosítás díja, hanem egy, a biztosító által elkülönítetten kezelendő takarékpénztári betét is benne foglaltatik. Ez a betét a díjtartalék részeként érintetlen marad, s kifizetésre csak a biztosítási esemény (pl. halál, adott életkor elérése vagy e kettő alternatívan) bekövetkeztekor kerül a kamataival együtt. (Vö. 1909-es kiadás 441-444. o. ) (A takarékpénztári betét kiszámításának és a díjfizetésnek összefüggéseit NAGY az 1884-es kiadásban is elemzi, lásd: 612-614. o. ) Az életbiztosítás lehetséges fajtáinak részletes elemzését adja CSABAY Dezső (Általános biztosítástan, Budapest, KJK, 1971., 333-367. o, ). CSABAY az életbiztosítást a biztosítási szolgáltatások alapján tőke- illetve járadékbiztosítási csoportra bontja NAGY-gyal megegyezően, s a biztosítás célja szempontjából a járadékbiztosítás három formáját különbözteti meg (360-361. o. ).

20 Az Apáthy-féle tervezet 726. §-a és a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezet első szövege 1525. §-a tartalmilag megegyezően kimondja, hogy ha az életjáradéki szerződés biztosítási ügylet, akkor az a Kt. hatálya alá esik, azaz a biztosítási szerződésekre vonatkozó szabályokat kell ebben az esetben alkalmazni. Kérdés az, hogy a hatályos életjáradéki szerződés és a kodifikálandó életjáradéki szerződés ilyen külön kimondott kitétel nélkül is (életbiztosítási szerződésnek minősül/minősíthető-e, ha a biztosítási jelleg a sajátja, azaz ha a biztosítási tevékenység fol)tatására jogosult kötelezett kockázatviselése (és ezáltal a kárelosztásos kártelepítés!) fennforog. Véleményem szerint igen, így ezen szabály kimondásának inkább garanciális jellege van, ami persze egyáltalán nem elhanyagolható elem.

21 A harmadik személy javára szóló szerződést érdemben, kritikai szempontok előtérbe helyezésével tárgyalják, Karl LARENZ, Theo GUHL és SCHUSTER Rudolf. Vö. GUHL, Theo i. m. 162-169. o., LARENZ, Karl: Lehrbuch des Schuldrechts, I. Band, Allgemeines Teil, 14. Aufl., München, Beck, 1987, 217-234. o., SCHUSTER Rudolf: “Harmadik személy javára kötött szerződés és az életbiztosítás”, In: Jogtudományi Közlöny, 1910/51-52., 446-447. o. és 456-458. o. A jogintézmény érdemi és mélyreható vizsgálatára és vitájára a Magyar (Altalános) Polgári Törvénykönyv Tervezetének szövegezése kapcsán is sor került. Ehhez lásd’ A Magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezetének főkérdéseire vonatkozó bizottsági tárgyalások, III. kötet, Kötelmi jog (közzéteszi: M. Kir. IM), Budapest, Pesti Könyvnyomda Rt. -Grill, 1909-10., 12-17. o., valamint Indokolás a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezetéhez, III. kötet, Kötelmi jog, Budapest, Grill, 1901. 194-215. o., továbbá A Magyar

Általános Polgári Törvénykönyv Tervezetének további tárgyalását előkészítő Főelőadmány és a Tervezetre vonatkozó Bírálati anyag, VI. kötet, Kötelmi jog (közzéteszi: M. Kir. IM), Budapest, Grill, 1905., 152-172. o.

22 A “valamely fél” rendelkezés a hatályos Ptk. -ra vonatkozik. E Ptk. -t megelőzően az értesítést csak az ígérettevő tehette meg érvényesen.

23 Az életjáradék, illetőleg az életjáradéki szerződésből keletkező ezen szolgáltatás személyhez kötöttségével kapcsolatos régi magyar bírósági döntésekből érdemes kiemelni a következőket. “A személyhez kötött életjáradék nem ruházható át, de az, a ki valakinek az eltartására életjáradékot rendel, feltétel gyanánt megállapíthatja, hogy az életjáradék az illetőnek személyéhez van kötve, mely esetben annak gyakorlata, vagyis az annak fejében kapott összeg iránti jog másra ép úgy át nem ruházható, mintha az illető tartás nem készpénzbeli egyenértéke szolgáltatik ki. Jogérvényes lehet olyan korlátozás, hogy az csak személyhez kötöttnek tekintendő és azt másnak a járadékot adó fizetni nem tartozik. ” (Kúria I. G. 588/1902. ) Az előbbivel tartalmilag azonos: “Aki valakinek eltartására életjáradékot rendel, feltétel gyanánt megállapíthatja, hogy a járadékot az illető személyéhez köti, mely esetben annak gyakorlása, vagyis az annak fejében kapott összeg iránti jog másra nem ruházható át. ” (Kúria I. G. 395/1900. ) E döntésekből a contrario következik, hogy érvényes lehet a járadékszolgáltatás személyhez kötöttségének a (szerződéses) megbontása is.

24 Lásd a 16. lábjegyzetben írtakat.

25 Vö. Art. 516-520. OR, továbbá GUHL i. m. 573-580. o. Valójában azonban az OR sem határozza meg az életjáradéki szerződés fogalmát, hanem azt a bírói gyakorlatra bízta a jogalkotó.

26 Azaz, a VVG általános szabályait alkalmazni kell, és az ezzel ellentétes kikötés semmis.

27 Vö. §§ 1284-1286. ABGB, valamint SCHWIMANN, Michael (hrsg. ): ABGB Praxiskommentar, Wien, Verlag Orac, 1990.

28 Életjáradéki szerződés az osztrák jog alapján tehát csak visszterhesen köthető.

29 Az ABGB ugyan nem rendelkezik arról, hogy életjáradéki szerződést harmadik személy javára is meg lehet kötni, ez azonban következhet annak logikai értelmezéséből, hogy a szolgáltatás valamely harmadik személy életfogytáig is elvállalható. Kérdéses persze, hogy mennyire plauzibilis az, hogy a valamely meghatározott harmadik személy fogalma alatt a kedvezményezettől különböző, a szerződésből egyébként jogot nem szerző személyt is érteni lehessen. Ez véleménem szerint elképzelhető, tulajdonképpen ahhoz hasonló helyzetet eredményez, mint mikor az életbiztosítási szerződést kötő fél személye különbözik a biztosítottétól és a kötelemben esetleg egy kedvezményezett is szerepel.

30 A gyakorlat és a hagyomány ismeri a tartás speciális formájaként, a törvényben sosem nevesített “Ausgedinge” intézményét, ami tipikusan a vidéki parasztság körében terjedt el, mert fő célja a paraszti vagyon megőrzése, egyben tartása, ekkénti átörökítése volt. Ezért és a tartási jelleg okán sem volt lehetőség az “Ausgedingére” jellemző személyhez kötöttség oldására. (Vö. SCHWIMANN,: i. m. 1051-1054. o. )

31 Vö. §§ 759-761. BGB, Palandt Bürgerliches Gesetzbuch, 61. Aufl., München, Beck, 2002, JAUERNIG-SCHlEcHTRIEM-STÜRNER et al.: BGB, 7. Aufl., München, Beck, 1994, DÖRNER-EBERT-ECKERT et al.: BGB Handkommentar, Baden-Baden, Nomos, ULMER, Peter (ed. ): Münchener Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch, 5. Band, München, Beck, 1997.