A cikk letölthető PDF formátumban is!

A felróható károsulti közrehatás és a kárenyhítési kötelezettség jelentősége többek között abban áll, hogy e jogintézmény(ek) jelenti(k) az egyetlen kivételt a kártérítési jog ,mindent-vagy-semmit’ logikája alól, s így a teljes kártérítés elvének hatékony korlátját képezi(k).2 A modern kártérítési jogban elválik ugyanis a felelősség alapja, a felelősségi feltételek rendszere egyrészről, és a kár mértékére vonatkozó szabályok másrészről, s e két intézmény csak a fent említett ,mindent-vagy-semmit’ logika szerint kapcsolódhat össze. Amennyiben a felelősségi feltételek teljesülnek, a teljes kárt meg kell téríteni; a felróhatóság foka és egyéb felelősségi tényezők nem befolyásolják a kártérítés mértékét, ez utóbbi kizárólag az elszenvedett kár nagyságától függ (,mindent’). Ha azonban a felelősségi feltételek bármelyike (károkozó magatartás, ok-okozati összefüggés, felróhatóság vagy egyéb felelősségi mérce, vétőképesség illetve jogellenesség) hiányzik, még csak részleges kártérítés sem jár (,semmit’). Felróható károsulti közrehatás vagy a kárenyhítési kötelezettség megszegése esetén azonban a ,többé-kevésbé’ logikáját követő megoldásra, azaz kármegosztásra kerül sor.

A kármegosztás morális és dogmatikai alapjai egyértelműek a polgári jogban: egyrészt a teljes kár megtérítése ezekben az esetekben a ,venire-contra-factum-proprium’ elvének figyelmen kívül hagyását jelentené; másrészt pedig ha és amennyiben a ,casus-nocet-domino’ alapgondolatát elfogadjuk, miszerint a senkire át nem hárítható kárt a tulajdonosnak, károsultnak kell viselnie, akkor annál inkább rá kell terhelnünk a kár azon részét, amelyet ő maga (felróhatóan) okozott, vagy amely kárenyhítési kötelezettsége elmulasztásából fakad.3 A károsulti magatartás értékelését kívánja meg az egyenlő bánásmód alkotmányos elve is: az adott helyzetben általában elvárhatóság mércéjétől való eltérés semmilyen körülmények között, így károsulti minőségben sem maradhat következmények nélkül.

A nem vagyoni érdeksérelmek kompenzálása esetén nem különül el a kár összegének megállapítása majd utóbb annak (százalékos) megosztása a közrehatás ill. felróhatóság arányában a károkozó és a károsult között. A fenti körülmények figyelembevétele egy lépcsőben történik. A nem vagyoni érdeksérelmet más típusú (vagyoni) előnnyel kompenzálni hivatott és arra alkalmas összeg meghatározásakor a számos mérlegelési tényező egyikeként veszi figyelembe az eljáró bíró a felróható közrehatást ill. a kárenyhítési kötelezettség elmulasztását.4

I. Dogmatikai és jogpolitikai előkérdések

1. Homogén, vagy kettős jogintézmény?

Minden további elemzés előtt azt szükséges tisztázni, hogy a felróható károsulti közrehatás és a kárenyhítési kötelezettség vajon egységes, homogén jogintézmény-e, ugyanazon logika két aspektusáról van-e szó, vagy pedig éppen ellenkezőleg: két különböző jogintézményről, amelyeket csak és kizárólag azonos jogkövetkezményük, a kármegosztás kapcsol össze.

E két jogintézmény elhatárolása általában időbeli tényezők alapján szokott történni: a kár bekövetkezésében közrehatni csak a káresemény megtörténtéig lehet. Ezt az időpontot követően már a kárenyhítési kötelezettség elmulasztásáról beszélhetünk.5 E felosztás azonban legfeljebb didaktikai szempontból alkalmazható, hiszen számos olyan kivétel ismeretes, amelyek alapján a főszabály helyessége megkérdőjelezhető. Egyrészt a kár bekövetkezése időben elhúzódhat, az idő múlásával újabb és újabb vagyoni ill. nem vagyoni érdeksérelmek következhetnek be, válhatnak ismeretessé. E folyamatosan fellépő következmények károsulti ,katalizálása’ egyaránt tekinthető felróható közrehatásnak, ha a később bekövetkező károkat független tényezőnek tekintjük; ugyanakkor e magatartás az egész károkozási folyamat és az eldöntendő tényállás szempontjából a már bekövetkezett károk enyhítése elmulasztásának is minősíthető. Ebben az összefüggésben az elhatárolás szinte elveszíti jelentőségét, hiszen pusztán terminológiai, logikai kérdés, hogy melyik értelmezést fogadjuk el. További megkülönböztetési szempont lehet a közreható magatartás jellege: ha az tevékenység, aktív magatartás, akkor felróható közrehatásról beszélünk. A kárenyhítési kötelezettség elmulasztása ezzel szemben, ahogy az elnevezés is mutatja, mulasztás, vagyis passzív magatartás. Ez a megállapítás szintén csak korlátozottan lehet igaz: mulasztás is közrehathat a kár bekövetkeztében, nemcsak tevőleges magatartás; a kárenyhítési kötelezettség elmulasztása pedig felfogható aktív magatartásként is, mindez megint csak megközelítés kérdése (pl. ha a károsult nem tartja be az orvos utasításait a rehabilitációra, diétás étrendre vonatkozóan, az első közelítésben mulasztás, ugyanakkor formál logikai szempontból a türelmes rehabilitáció helyett túl korán elkezdett extrém sportok, a magyaros konyha klasszikus ételeinek rendszeres fogyasztása a kímélő étrend helyett miért ne lehetne felfogható olyan aktív magatartásként, ami közrehat a kár kialakulásában, nagyságában?). A felróható közrehatás is tekinthető mulasztásnak, a kár megelőzésére irányuló kötelezettség elmulasztásának, ahogy ezt pl. a Debreceni Ítélőtábla is megfogalmazza: “A II. rendű felperes a vezetői magatartása rossz megválasztásával a már létező kárveszélyes helyzetben a közvetlen károk kifejlődésének megakadályozását, azaz a kár megelőzését mulasztotta el.”6 Az elhatárolások kritikája és relatív értéke – a fentiek szerint – arra enged következtetni, hogy valójában egy jogintézményről van szó, s nem kettőről.

Hasonló következtetést lehet levonni a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma 36. számú állásfoglalásának indokolásából is. Az állásfoglalás egységesen kezeli és indokolja a felróható károsulti közrehatást a kár előidézésében, bekövetkezésében és súlyosbodásában. “A károsulttól elvárható magatartás elmulasztása kifejezésre juthat a kármegelőzés elhanyagolásában, a károkozás során tanúsított felróható magatartásban, a kárenyhítési kötelezettség elmulasztásában.”7 A kármegosztás alapja minden említett esetben a Ptk. 340. § (1) bekezdése.

A deliktuális felelősség körében egységes szabályozásról és felfogásról tanúskodik az új Polgári Törvénykönyv parlament elé terjesztett törvényjavaslata és Vékás Lajos által szerkesztett ún. szakértői tervezete. A T/5949 számot viselő törvényjavaslat 5:475. § (1) bek. és a szakértői tervezet 5:514. § (1) bek. szerint a károsult a kár elhárítása és csökkentése érdekében úgy köteles eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy a károsult e kötelezettségének nem tett eleget. A tervezet indokolása szerint a károsult fő kötelezettsége, hogy “az általa elszenvedett kárt ne fokozza, azaz hogy tevékenysége a kár elhárítására, csökkentésére irányuljon” 8 A már bekövetkezett kár enyhítésére irányuló kötelezettség indokolásbeli hangsúlyozásából még nem következik, hogy a tervezet a két jogintézmény elkülönítését szorgalmazná, éppen ellenkezőleg: a károsultnak a még be nem következett kár elhárítása is kötelezettsége. Ugyanakkor a törvényjavaslat 5:120. §-a a szerződésszegéssel okozott károk körében a két jogintézményt elkülöníti, az (1) bekezdés a közrehatás esetén a kármegosztást – felróhatóságtól függetlenül – a közrehatás arányában rendeli elvégezni. (Ennek oka azonban a szerződésszegésért való felelősség felróhatóságtól való elszakítása, s ezzel összefüggésben a károsulti és a károkozói oldal összehangolása.) A (2) bekezdés azonban a kárenyhítési kötelezettség megszegésén alapuló kármegosztást a felróhatóság feltételéhez köti.9

A fentiek alapján még mindig úgy tűnik, hogy a felróható károsulti közrehatás és a kárenyhítési kötelezettség elmulasztása dogmatikai szempontból nem két különálló jogintézmény. Jogkövetkezményük is ugyanaz: kármegosztás. E válasz azonban elhamarkodott lenne, mivel a kérdés nem választható el annak vizsgálatától, hogy vajon önálló felelősségi tényező-e a károsulti közrehatás és a kárenyhítési kötelezettség elmulasztása a károsulti (passzív) oldalon, avagy pusztán egyes károkozói (aktív) oldali felelősségi elemek – okozatosság, felróhatóság – ,tükörképei’. Amint ebben a kérdésben állást foglaltunk, a két jogintézmény egymás közötti viszonya, az elhatárolás jelentősége is egyértelművé válik. Mindez nem pusztán elméleti fölvetés, hanem komoly gyakorlati jelentőséggel bír: amennyiben azt állapítjuk meg, hogy a két jogintézmény nem önálló tényező és aktív felelősségi elemek tükörképei, akkor a kármegosztás is aszerint fog alakulni, hogy melyik aktív oldali elemhez kötődnek, azaz, vajon ugyanahhoz az aktív oldali elemhez kötődik-e a felróható közrehatás és a kárenyhítési kötelezettség elmulasztása. Ha igen, a kármegosztást egységes szempontrendszer szerint kell végeznünk. Ha nem, a kármegosztás alapja és módszere a két jogintézmény kapcsán eltérő lehet. (Elképzelhető, hogy a károsulti oldali jogintézmények egyszerre több aktív oldali felelősségi feltételhez is kötődnek. Ebben az esetben a kapcsolódás intenzitását kell vizsgálni: melyik aktív oldali elem van rájuk elsődleges hatással, melyik elem megfelelő alkalmazásával kell kezdeni a kármegosztást.)

2. Önálló jogintézmény(ek)?

A fenti értelemben tehát felvethető, hogy a felróható károsulti közrehatás és a kárenyhítési kötelezettség elmulasztása önálló felelősségi tényező. A károsult felelősségének: úgymond magával szemben fennálló, általános védekezési kötelezettségének megszegésén alapuló felelősségének alapja. Az uralkodó álláspont azonban elutasítja, értelmetlennek tartja ezt a megközelítést. Lábady Tamás szerint a kárt nem a károsult okozta “és ráadásul saját magával szembeni kártérítési felelősségről értelmetlen volna beszélni”, így a kárenyhítési kötelezettség elmulasztását a másik fél, tehát a károkozó kártérítési felelősségének körében kell és lehet értékelni.10

Osztjuk Lábady Tamás álláspontját. A felróható károsulti közrehatás – elnevezéséből következően is – a felróhatósághoz és az okozatossághoz kapcsolódik, e jogintézmények, felelősségi feltételek megjelenése a károsulti (passzív) oldalon. Valójában bizonyos okozatossági és felróhatósági kombinációk, együttállások jogpolitikai eredetű kiragadásáról és elkülönült szabályozásáról van szó. Sok esetben fordul elő, hogy a károkozó magatartás és a kár közötti ok-okozati összefüggés fennállása nem egyértelmű és nem megnyugtatóan elfogadható az eljáró bíró számára. Ennek számtalan oka lehet, ld. pl. a közreható természeti esemény (katasztrófa), az alternatív okozatosság, a megüresítő más ok, a károsult érzékenysége stb. esetcsoportokat.11 Gyakorlati és jogpolitikai szempontból jól elválaszthatók e körön belül azok az esetek, amikor az okozatosság fennállását valamilyen károsulti magatartás gyengíti. A tényállás ekkor általában könnyebben felderíthető, s a kármegosztás alkalmazása mindenképpen találkozik a társadalom igazságérzetével. Vagyis a felróhatóság és az okozatosság intézményéről történt leválás oka jogpolitikai, gyakorlati (jogalkalmazási) és nem dogmatikai természetű. Önálló vizsgálat tárgyát fogja képezni, hogy a kármegosztás a közrehatás, vagy a felróhatóság arányában történik-e de lege lata és történjen-e de lege ferenda, ami megmutatja, hogy a jogintézmény kapcsolata az okozatossággal vagy a felróhatósággal szorosabb-e.

A kárenyhítési kötelezettség kapcsán az okozatosság kérdése egyszerűbbnek tűnik, hiszen a kárenyhítési kötelezettség az egyes kárelemekhez kapcsoltan nevesíthető. Az egyes kárelemek kapcsán teljesítendő kárenyhítési kötelezettség megszegése nyilván az érintett kárelemek megtérítését zárja ki. Szembeötlő továbbá a kárenyhítési kötelezettségnek a kárfogalommal, a megtérítendő károk körével fennálló szoros összefüggése. A szabályok funkcionalitását tekintve közömbös ugyanis, hogy a megtérítendő károk körét határozzuk meg szűkebben, már ebben a logikai és dogmatikai lépcsőben kizárva azokat az elemeket, amelyek a károsult mulasztásával, mulasztásaival állnak összefüggésben; vagy pedig megállapítjuk a teljes kárt a lehető legtágabb értelemben, és azt mulasztásarányosan csökkentjük, kármegosztást alkalmazva. A megtérítendő károk köre, vagyis a kárfogalom és a kárenyhítési kötelezettség a szakirodalomban is gyakran együtt, összefonódva jelenik meg. A következmény ugyanaz pl. akkor, ha megtérítendő kárként csak az újbóli beszerzési értéket fogadjuk el, amennyiben a megjavítás költsége ezt az összeget meghaladná; de akkor is, ha a javítási költséget tekintjük kárnak és azt csökkentjük a kárenyhítési kötelezettség elmulasztására tekintettel, mondván: a károsultnak a megjavítás helyett újbóli beszerzés eszközlése útján kellett volna csökkentenie a kárt. Hasonlóképpen: szólhat az elmaradt vagyoni előny megállapítása is már eleve csak egy határozott időtartamra, mondjuk a kár bekövetkezését követő egy évre, de ugyanerre az eredményre vezet, ha a bíróság több évre vetítve egy nagyobb összeget állapít meg, ám arra az álláspontra helyezkedik, hogy a károsult nem tett eleget kárenyhítési kötelezettségének, amikor a kártérítési összeget nem a jövedelemtermelő eszköz helyreállítására fordította és jövedelemtermelő tevékenységét nem folytatta, s így egyévi összeget ítél meg.12

Sem a felróható károsulti közrehatás, sem pedig a kárenyhítési kötelezettség elmulasztása nem önálló felelősségi jogintézmények tehát, hanem a felróhatóság-okozatosság, illetve a felróhatóság-okozatosság-kárfogalom aktív oldali felelősségi elemek károsulti (passzív) oldali vetületei, tükörképei. Részben más jogintézményekhez kapcsolódnak, hiszen a kárfogalommal való összefonódás csak a kárenyhítési kötelezettség sajátja; részben pedig ugyanazon jogintézmények tükörképei (felróhatóság és okozatosság), de a két érintett aktív oldali elemet másként képezik le, ami különösen az okozatosság vizsgálatánál szembeötlő. A felróható károsulti közrehatás egy szál a komplex ok-okozati folyamatok valójában kibogozhatatlan szövedékében, a többi eredővel (releváns oknak tekintett cselekvéssel, eseménnyel, körülménnyel) szerves összeolvadásba kerülve valamennyi kárelemre, kárfajtára kihat, megállapítása esetén a kármegosztást valamennyi kártípus tekintetében következetesen el kell végezni. A kárenyhítési kötelezettség és annak elmulasztása általában jól elkülöníthetően egy (esetleg több) kárelemhez kötődik, az adott kárenyhítési kötelezettség és az elmulasztása miatt bekövetkezett kárnövekmény viszonylag könnyen azonosítható, egymáshoz egy-egyértelműen hozzárendelhető, egymásnak megfeleltethető. Összességében tehát azt a munkahipotézist lehet felállítani, mely szerint a felróható közrehatás és a kárenyhítési kötelezettség megsértése két külön jogintézmény, két önálló esetcsoportot képeznek nem jelentéktelen hangsúlyeltolódásokkal az okozatossághoz, a felróhatósághoz és a kárfogalomhoz való kötődésük tekintetében. A kármegosztás szempontjai, alapjai így eltérően alakulhatnak az egyiknél és a másiknál.

II. Felróható károsulti közrehatás

1. Jogalap: Ptk. 340. § (1) bekezdés, 345. § (2) bekezdés

A felróható közrehatás miatti kármegosztás jogalapja a Ptk. 340. § (1) bekezdése, annak ellenére, hogy a jogszabályszövegben kifejezetten nem szerepel a ,károsult felróható közrehatása’, mint szófordulat; ehelyett a kár elhárítására és csökkentésére irányuló kötelezettséget írt elő a károsult terhére a jogalkotó. Első olvasásra és a jogszabályszöveg nyelvtani értelmezése mellett a kár elhárítása is csak már bekövetkezett kár esetében jöhet szóba. Létezik ugyanakkor a kár elhárításának olyan tágabb értelmezése is, hogy mindenki lehetőleg kerülje a kárveszélyes helyzeteket, s ha önmagának okoz kárt, azt másra át nem háríthatja.13 A tény, hogy a 340. § (1) bekezdése nem tartalmazza explicite a felróható közrehatás kifejezést, a bírói gyakorlatban meg sem jelenik problémaként, s a bíróságok egyértelműen ezt a szabályt tekintik a kármegosztás alapjának felróható közrehatás esetén, ahogy ez a 36. sz. polgári kollégiumi állásfoglalásból is kitűnik. Az állásfoglalás szövegezése szerint “Ha a károkozó magatartás előidézésében, a kár bekövetkezésében, a kár súlyosbodásában az elvárható magatartást elmulasztó károsult is közrehatott, magatartásának következményeit maga viseli. Ez esetben a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdése szerint kármegosztásnak van helye.”14 A hazai polgári jogászok között volt olyan, aki észlelte a problémát, s azt a 340. § (1) bekezdésének analóg alkalmazásával javasolta megoldani.15 A Törvényjavaslat 5:475. § (1) bekezdése,16 valamint a szakértői tervezet 5:514. § (1) bekezdése a hatályos Ptk.-nak megfelelő szöveget tartalmaz. Veszélyes üzemi felelősség esetében a Ptk. 345. § (2) bekezdése a kármegosztás egyértelmű és speciális jogalapja. E szabály az új Ptk. törvényjavaslata szerint szerepelni fog a kódexben.17

2. A kármegosztás alapja: okozatosság v. felróhatóság; egyéb szempontok a kármegosztásban

Fejtörést okoz annak eldöntése, hogy felróható károsulti közrehatás esetén mit tekintünk a kármegosztás alapjának: a közrehatás (azaz okozatosság) arányát vagy pedig a felróhatóság arányát, illetve esetleg a kettőnek valamilyen kombinációját. Ha a közrehatás aránya a kármegosztás szempontja, akkor aszerint dönt a bíró, hogy a károsulti magatartás az okfolyamatban mekkora szerepet játszott: ha a kár bekövetkezéséhez vezető eseményeket, okokat együttesen 100%-nak tekintjük, akkor ezen belül hány százalékra tehető a károsulti magatartás aránya. Ebben az esetben a felróhatóság szerepe csak annyi, hogy eldöntsük: alkalmazunk-e egyáltalán kármegosztást, vagy sem. Ha a károsulti magatartást felróhatónak ítéljük, akkor igen, ám a porciózás maga már a közrehatás arányában történik. A másik lehetőség a felróhatóság foka, mértéke szerinti kármegosztás, vagyis nem a károsulti magatartás okfolyamatban betöltött szerepét, arányát vizsgáljuk, hanem aszerint osztjuk meg a kárt, hogy a károkozó és a károsult milyen mértékben tért el az adott helyzetben általában elvárható magatartástól; némiképp leegyszerűsítve: melyikük ténykedése mennyire volt súlyos. Ebben az esetben a vizsgálati sorrend fordított: az okozatosság tölti be azt a korlátozott és ,előszűrésre’ szorítkozó szerepet, mint az okozatosság-alapú megosztásnál a felróhatóság: ha a károsulti magatartás és a kár között nincs ok-okozati összefüggés, akkor kármegosztásra egyáltalán nem kerül sor.

a) a 36. és a 37. sz. Polgári Kollégiumi Állásfoglalások

A 36. sz. Polgári Kollégiumi állásfoglalás nem ad választ a fenti kérdésre, mivel indokolásából mindkét álláspont levezethető. Az állásfoglalás fent idézett megfogalmazásából és kifejezéseiből: ,a kár előidézésében, bekövetkezésében való közrehatás’; ,magatartásának következményeit maga viseli’; inkább az tűnik ki, mintha az okozatosság aránya, a közrehatás aránya lenne a százalékos kármegosztás alapja. Az okozatosság elsődlegessége vezethető le az alábbi idézetből is: “Ha a károsult e kötelezettségét (a kárelhárítási kötelezettséget, F. Á.) elmulasztja, vagy maga is a károkozás irányába ható magatartást tanúsít…, mulasztása a kártérítés mértékét befolyásolja, kármegosztásra vezet, mert a károsult lényegében maga is károkozó”,18 de méginkább a következő sorokból: “… a károsult maga viseli a kárnak azt a részét, ami abból származott, hogy az általában elvárható magatartást elmulasztotta. A jogellenes károkozótól kárának megtérítését csak az ezt meghaladó részében követelheti, vagyis közöttük kármegosztásnak van helye.”19 Ez utóbbi citátum valójában a fenti első álláspontot ismétli meg: mindenekelőtt megvizsgáljuk, hogy a károsult magatartása felróható-e, s ha igen, akkor az ebből származó – a származik ige ebben az összefüggésben az ok-okozati összefüggésre utal – károkat nem követelheti, vagyis a károkat ,származásuk szerint’, a közrehatás arányában kell megosztani.

Ugyanakkor a felróhatóság-alapú kármegosztás hívei is találnak muníciót az állásfoglalásban, többek között az alábbi, felróhatóság-arányos kármegosztást sugalló, mondatban: “. a károkozó sem kötelezhető a már bekövetkezett kárból nagyobb rész viselésére, mint ami a terhére felróható.”20 Az állásfoglalás végül megválaszolatlanul hagyja a kérdést: “Azt, hogy a károsultnak a károkozásban való közrehatása milyen mérvű, a bíróság mindig az adott tényállás mellett, az eset minden körülményére figyelemmel, a károsult részéről az adott helyzetben általában elvárható magatartás figyelembevételével állapítja meg.”21 Eszerint a kármegosztás aránya a közrehatás arányában történik, de a közrehatás arányának megállapítása során az is szerepet játszik, hogy mi az adott helyzetben általában elvárható magatartás, vagyis figyelembe kell venni a felróhatóságot is. E dodonai összegzés az okozatosság és a felróhatóság összemosásának látszatát is kelti, ami nem feltétlenül segíti a jogalkalmazói vagy elemzői tisztánlátást. A Ptk. 344. § (3) bekezdéséhez kapcsolódóik a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 37. számú állásfoglalása, amely a többes károkozáshoz kapcsolódó egyetemleges marasztalás mellőzése esetén értelmezi a közrehatás arányát. Amennyiben a károsulti közrehatást a többes károkozás egy sajátos eseteként fogjuk fel – aminek alátámasztására a 36. sz. állásfoglalásban is találunk érveket -, akkor a közrehatás arányát illetően iránymutatással szolgálhat a 37. sz. állásfoglalás, amely azonban a közrehatás arányát a felróhatóság arányához közelíti, szinte azonosnak tekinti-e két fogalmat: “. a közrehatás arányának meghatározásánál a magatartás felróhatóságát megfelelően értékelni kell.”,22 olvashatjuk az indokolásban. Ugyanitt szerepel, hogy “a kérdést a Ptk. 344. §-a (3) bekezdésének a kártérítési felelősségre vonatkozó egyéb rendelkezésekkel, így különösen a Ptk. 339. §-ával és 344. §-ának (1) bekezdésével összefüggésben való értelmezése útján, valamint a kártérítési felelősség körében érvényesülő elvek szem előtt tartásával kell megoldani.”23 Az állásfoglalás indokolása tartalmaz ennél határozottabb kijelentéseket is, mint pl. hogy elsősorban a károkozásban való közrehatás felróhatóságának van jelentősége és ezért a 344. § (3) bekezdés alkalmazásánál is ezt kell szem előtt tartani; vagy, ha valamelyik fél felróhatósága nagyobb, akkor rendszerint a közrehatásának mértéke is nagyobb, hiszen “a nagyobb mértékben felróható magatartás a károkozásban való nagyobb mértékű közrehatást is jelent; tehát éppen a felróhatóság nagyobb súlya emeli meg a károkozásban való közrehatás mértékét. Mindebből következően tehát közös károkozás esetén a károkozó magatartásoknak a közrehatás aránya szempontjából való értékelésnél a magatartások felróhatósága mértékének, tehát a közrehatás felróhatóságának van elsősorban jelentősége”.24 Ha elfogadjuk a 37. sz. állásfoglalás téziseit, továbbá azt az álláspontot, hogy a felróható közrehatás egy sajátos többes károkozás (amelyben az egyik károkozó történetesen maga a károsult), akkor alighanem a felróhatósági alapú kármegosztást kell elfogadnunk helyesnek, akár a Ptk. 344. § (1) és (2) bekezdése megfelelő alkalmazása alapján is, de vajon valóban így van ez?

b) Közzétett eseti döntések

A feltérképezett döntések legnagyobb csoportja mintha az okozatosság-alapú kármegosztást tekintené irányadónak. Az ítéletek egy kisebb hányadából nem szűrhető le, hogy a kármegosztás arányát a bíróság mely tényező alapján határozta meg; vagy azért, mert a tényezők egyikét sem nevezte meg és kitérő, átfogó fogalmakkal operált, vagy pedig azért, mert mind az okozatosságot mind pedig a felróhatóságot megnevezte a kármegosztás alapjaként. Végül, a vizsgált ítéletek harmadik csoportjában – s ezen döntések száma a legalacsonyabb – az eljáró tanács kifejezetten és határozottan a felróhatóság alapján végezte el a kármegosztást.

Az okozatosság-alapú ítéletek körében önálló alcsoportot képeznek azok a döntések, amelyekben a bíróság a felróható károsulti közrehatás mértékét olyan jelentősnek tartotta, hogy az alperes marasztalását teljes egészében mellőzte.25 Itt különösen jól megfigyelhető a felróható károsulti közrehatás, mint passzív oldali elem és az aktív oldali okozatosság vizsgálatának szoros összefüggése. Ha a kárt teljes egészében a felróható károsulti magatartás okozta, akkor nincs is feltétlenül szükség a 340. § alkalmazására, a kereset az ok-okozati összefüggés hiányára tekintettel is elutasítható.26 A Legfelsőbb Bíróság – többek között -egy 2001-ben született felülvizsgálati ítéletében elvi éllel mondja ki, hogy a károsult felróható közrehatása a károkozó felelősségét mérsékelheti, de ki is zárhatja, ha a jogellenes magatartás a károsulti önhiba nélkül a kárt nem idézte volna elő.27 Azokban az esetekben, amelyekben a felróható károsulti közrehatás miatt, a közrehatás arányát említve valószínűsíthetően okozatossági alapú kármegosztást alkalmazott a bíróság, szintén nem lehetünk bizonyosak abban, hogy az arányok meghatározása kimondatlanul nem a felróhatóság fokának figyelembevételével történt-e, hiszen az ítéletek indokolásai nem zárják ki kifejezetten ennek lehetőségét, csak éppen nem is említik.28 A vizsgált határozatok fő sodrától eltér és ezért kiemelendő a Legfelsőbb Bíróságnak egy több mint 30 évvel ezelőtt született ítélete, amely szerint a felperes 25%-ban volt okozója a bekövetkezett kárnak. A bíróság itt a ,közrehatás aránya’ fordulat helyett az ,okozatosság aránya’ kifejezést használta.29 Hasonló okból kell megemlíteni a Csongrád Megyei Bíróság egy közelmúltban közzétett döntését, amelyben az eljáró tanács ítéletének indokolásában kiemeli, hogy a Ptk. 340. §-a a károsult szempontjából nem felelősségi kérdés, “hanem arról van szó a károkozó oldalán, hogy a közrehatás mértékének megfelelő felelősségmentesülés következik be.”30 Ha nem ilyen fokban, de az okozatosság-alapú kármegosztás jeleként értékelhetők azok a döntések is, ahol a százalékos arányhoz kapcsoltan az okozatosságra utalva a ,visszavezethetőség’ fogalmát, a ,vissza-vezethető’, illetve a ,származik’ kifejezéseket használja a bíróság,31 amennyiben tudatos és pontos fogalomhasználatból indulhatunk ki.

A vizsgált határozatok körében elenyésző kisebbségben vannak azok az ítéletek, amelyek meghozatala során egyértelműen a felróhatóság arányából indult ki a bíróság. Ez az állítás azonban elveszíti igazságtartalmának jelentős részét akkor, ha a közrehatás arányára utaló ítéletek kapcsán megfogalmazott kételyeknek szabad utat engedve a fenti jelentős számú csoportot nem fogadjuk el egyértelműen az okozatosság-alapú kármegosztás bizonyítékaként. A felróhatóság-alapú kármegosztást tartalmazó ítéletekben hovatovább az eljáró tanácsok jóval határozottabban foglalnak állást a felróhatóság, mint alapvető rendezőelv mellett, mint azon ítéletek meghozói az okozatosság mellett, amelyek kapcsán okozatosság-alapú kármegosztást vélelmeztünk. Ugyanakkor, a felróhatóság-alapú döntések körének felmérése során figyelmen kívül kell hagynunk azokat a határozatokat, amelyek tényállása veszélyes üzemek találkozásán alapult, mivel ezekben az esetekben a 346. § (1) bekezdés kifejezett és speciális szabálya folytán valóban csak felróhatóság-alapú kármegosztás jöhet szóba.32 A vizsgált ítéletek mindegyikét a Legfelsőbb Bíróság hozta. Az indokolások szövegezéséből egyértelműen levonható a következtetés, hogy a kármegosztás a felróhatóság (foka, súlya) alapján történt: “a felperes … ilyen mértékben nem úgy járt el, ahogy az általában elvárható”33; “mivel az előbbiekben részletezett szerződésszegésben, illetve mulasztásban megnyilvánuló magatartások felróhatóságának arányát nem lehetett megállapítani…”34; “az elsőfokú bíróság a felperes férje felróhatóságának arányát a rendelkezésre álló adatok helyes mérlegelésével állapította meg…”35 Kiemelt figyelmet érdemel egy 2006-ban született és 2008-ban közzétett felülvizsgálati ítélet, amelynek előzményeként a jogerős ítéletet hozó bíróság a biztonsági öv becsatolásának elmulasztása kapcsán még a közrehatás arányát állapította meg 50%-ban, de a Legfelsőbb Bíróság már a felelősség mértékét vizsgálta és állapította meg 80-20%-ban az alperes biztosítottjára nézve terhesebben.36

A harmadik csoportba azokat a döntéseket soroljuk, amelyekből semmilyen következtetés sem vonható le a kármegosztás alapját illetően, hacsak az nem, hogy a kármegosztás alapja a bírói gyakorlatban bizonytalan. Az ide sorolt ítéletek egy részében a százalékos arányok vagy nem kapcsolódnak semmilyen jogi kategóriához, legalábbis kifejezett megfogalmazásban nem, vagy pedig valamilyen gyűjtőfogalomhoz, genus proximumhoz kapcsoltan jelennek meg, amelyből az okozatosság-alapú és a felróhatóságalapú kármegosztás egyaránt levezethető.37 Ezekben az esetekben a felek mulasztásainak, jogellenes magatartásainak összegző felsorolását a kármegosztás arányának megállapítása követi a felróhatósághoz vagy a közrehatási arányhoz történő hozzárendelés nélkül, e fogalmak említésre sem kerülnek.38 Az e körben elemzett határozatok másik részében az okozatosság és a felróhatóság együttesen jelenik meg, az eljáró tanács mindkettőt – gyakran elegyítve említi.39

c) Álláspontok a szakirodalomban

A szakirodalomban is többféle álláspont ismeretes. Az állásfoglalások oly mértékben sokfélék, hogy azt sem igazán lehet eldönteni, melyiket tekinthetjük uralkodó vagy többségi álláspontnak. Az egyik álláspont szerint a kármegosztásnak a közrehatás, az okozatosság arányában kell történnie; ebben a felfogásban a felróhatóság “csak” a kármegosztás előfeltétele: akkor kerülhet sor kármegosztásra egyáltalán, ha a károsult sem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.40 A Ptk. cserelapos kommentárjában az ellentétes álláspontot találjuk: “. a bíróság a két tényezőt egységben szemléli, nem választja el, de nagyobb szerepet juttat a felróhatóságnak.”41 A felróhatóság-alapú kármegosztás mellett teszi le a voksot Zoltán Ödön is: “A felróhatóság (vétkesség) foka jön tekintetbe a károsult saját felróható magatartása esetén bekövetkező kármegosztásnál [Ptk. 340. § (1) bek.]”.42 Bárdos Péter szerint a bíróságok a közrehatás mértékéből indulnak ki, ám ennek “a filozófiai okozatosság szemszögéből nincs értelme, hiszen egy kárt nem lehet kicsit vagy nagyon okozni, egy kárt csak okozni lehet.” Így csak azt lehet mérlegelni, hogy kinek a magatartása tűnik elítélendőbbnek: a közrehatás aránya valójában a hiba erkölcsi súlyát takarja. “Más szóval a közrehatásnak nincs mértéke, legfeljebb minősége van.”43 Maga Eörsi Gyula is többféle álláspontot fogalmaz meg. Egyrészt kiemeli, hogy a 340. § alkalmazási körében nem a vétkességek összevetéséről van szó, hanem azt kell vizsgálni, hogy “a kár melyik része származott az önhibából.”44 Más műveiben már egyértelműen a felróhatóság-alapú kármegosztás mellett foglal állást: “A kármegosztás aránya: a két magatartás hibáztatható voltának az aránya. Minél nagyobb hibát követett el az egyik a másikhoz képest, annál nagyobb arányban viseli a kárt (vétekarányos kármegosztás).”45

d) Az új Polgári Törvénykönyv javaslata és szakértői tervezete

Vékás Lajos a kodifikáció során, egy 2001-ben megjelent tanulmányában, a szerződésszegéssel okozott károk körében azzal a javaslattal élt, hogy a károsulti közrehatás esetében se legyen feltétel a felróhatóság, a károsult ,kimentésére’ ugyanazok az elvek vonatkozzanak, mint a károkozóra, vagyis a szerződésszegő félre. A közrehatás pedig “a szerződésszegő fél felelősségét arányosan csökkenti.”46 Lábady Tamás a Vékás tanulmányt megjelentető folyóirat ugyanazon számában a deliktuális felelősség körében alternatív javaslatot fogalmazott meg. Az elsőként szereplő normaszöveg szerint a kármegosztásnak nem (volt, illetve lett volna) feltétele a felróhatóság, annak aránya pedig a károsult magatartásából származó részhez igazodott volna. Meg kell jegyezni azonban, hogy a kodifikációs munkálatok és viták ezen fázisában még a kontraktuális felelősséghez hasonlóan a deliktuális felelősség objektív alapra helyezését, felróhatóságtól való elszakítását is javasolta a bizottság, amely javaslatot a későbbiekben elvetették. Az ekkori koncepcionális felfogással (felróhatóságtól független deliktuális felelősség) indokolta Lábady, hogy miért kell a deliktuális kármezőben is objektív alapra helyezni a károsulti magatartás értékelését.47 Megfogalmazta ugyanakkor a normaszöveg felróhatóságtól függő alakzatát is, mondván, a károsultat privilegizálni kell, hiszen őt a károkozó akarata ellenére ,rángatja bele’ a felelősségi jogviszonyba. A szerző ekkor nem teszi egyértelművé, hogy melyik megoldást tartaná helyesnek. Ugyanakkor e második alternatíva megfogalmazásából is a közrehatás-arányos kármegosztás modellje látszik kirajzolódni, a felróhatóság mint a károsulti magatartás figyelembevételének előfeltétele játszik szerepet.48

Az új Ptk. parlament részére benyújtott javaslatának 5:475. § (1) bekezdése, illetve a szakértői tervezet 5:514. § (1) bekezdése azonos szöveggel lényegében változatlan formában tartalmazza a Ptk. 340. § (1) bekezdését, ahogy ezt az indokolások kifejezetten le is szögezik. A kármegosztás alapját illetően tehát első ránézésre az új kódextől sem várhatunk érdemi segítséget.49 Ugyanakkor az Országgyűléshez benyújtott törvényjavaslat – a már említettek szerint – a szerződésszegéssel okozott károk kapcsán önálló szabályozást tartalmaz. Az 5:120. § (1) bekezdése szerint nem kell megtéríteni a szerződésszegéssel okozott kárt annyiban, amennyiben a károsult fél a kár bekövetkezésében közrehatott. A javaslat indokolása kiemeli: “A kár bekövetkeztében – az oksági folyamatban – való közrehatás szempontjából a károkozó és a károsult ugyanazon szigorúbb, objektív mérce alá esik.”50

e) A kármegosztás során figyelembe veendő egyéb szempontok Állásfoglalás

Mind a szakirodalomban, mind pedig a bírói gyakorlatban felmerült a kérdés, hogy az okozatosság és/vagy felróhatóság mellett figyelembe kell-e, lehet-e venni más szempontokat is a kármegosztási arány megállapítása során, mint pl. a felek gazdasági, szociális helyzete, az eset egyéb körülményei, vagy éppen a biztosíthatóság kérdése. Egy 1976-ban született ítéletében a Legfelsőbb Bíróság a kárviselés arányának megállapítása kapcsán, a jogsértés elhárítása érdekében kifejtett tevékenység és a vétkesség foka mellett, figyelembe venni rendelte az elkövetés módját és a terhelt személyi, vagyoni és jövedelmi viszonyait. A döntés még akkor is figyelemre méltó, ha büntetőügyben született, és a kár viselésének kérdése csak mellékesen elbírált polgári jogi igény volt.51 A Legfelsőbb Bíróság egy 1988-as ügyben pedig a biztosítás hiányát értékelte kármegosztás alapjául szolgáló tényként: “A rendelkezésre álló adatokból megállapítható, hogy a felperes súlyos közömbösséget tanúsított az általa raktározott áruk sorsával kapcsolatban, miután azokra semmiféle biztosítási szerződést nem kötött.” Igaz, itt a szerződésből fakadó speciális körülményekből nyomatékosan következett volna a biztosítás megkötése: “A szerződés 3. pontjából következően az alperes felhívta a felperes figyelmét a biztosítás szükségességére, és nyilván ez okból került a szerződés e pontjába az a megállapodás, hogy az áru a raktározó által nem lesz biztosítva.”52
A Fővárosi Ítélőtábla 2007-ben hozott ítéletében a 340. § (1) bekezdése alapján szintén a károsult terhére vette figyelembe, hogy a biztosítási szerződése módosításával, vagy egyéb biztosítással védelem alá helyezhette volna a károsodott építőanyagokat.53 A szakirodalomban Bárd Károly egy 1981-ben megjelent, vitairattal is felérő tanulmányában felveti a kérdést, hogy beszélhetünk-e “a biztosítás elmulasztásának felelősségéről?”, illetve, hogy “Önálló felelősségi elem-e a biztosítás elmulasztása?”.54

Álláspontom szerint a kármegosztás arányánál nem helyes figyelembe venni sem a károkozó, sem a károsult jövedelmi viszonyait, szociális helyzetét. A jogalkotó világosan pozicionálta a méltányosság helyét és szerepét a kártérítési jogban, hol a károkozó [Ptk. 339. § (2) bek.], hol pedig a károsult [ld. Ptk. 347. § (2) bek.] javára alkalmazandó méltányosságként. Amennyiben a jogalkalmazó ezen a világosan kifejezésre juttatott jogalkotói szándékon túlterjeszkednék, az nem csak méltányosság-alapú, kádi-bíráskodásszerű és így kiszámíthatatlan (esetleges) bírói gyakorlat irányába vinné el a kártérítési jogi igazságszolgáltatást, de a civiljogi dogmatika kereteit is szétfeszítené. Figyelmen kívül hagyná továbbá, hogy a kártérítés(i jog) elsődleges célja a reparáció illetve a prevenció, és nem egyfajta mikroszintű szociális alapú újraelosztás. Nehezebb a biztosítás hiánya, mint kármegosztási elem megítélése. Tény, hogy a biztosítási jog kezdetben a kártérítési jogra épült, a két jogterület határa mintegy féligáteresztő, szemipermeábilis hártyaként látszott működni: a kártérítési jogban dolgozták ki a dogmatikai kereteket és a fogalomrendszert, ezt vette át a biztosítási jog. A felelősségbiztosítást illetően még szorosabb a kapcsolat: a kártérítési (felelősségi) jog mutatja meg, hogy a biztosítónak helyt kell-e állnia a biztosított személy magatartásáért. Ugyanakkor a ,hártya’ a biztosítási jog felől nem áteresztő: a biztosítási jog nem befolyásolhatja a felelősségi jog fejlődését, nem alakíthatja át dogmatikáját. A fenti felvetés éppen ezt a klasszikus jogterületi szemipermeabilitást látszik cáfolni vagy éppen meghaladni. (Hasonlóképpen felvethető, hogy nem ítélnek-e másként a bírák annak ismeretében, hogy az alperes mögött a tőkeerős felelősségbiztosító áll, vagy éppen ő maga az alperes.). Bár a felvetés és az idézett bírói ítéletek érvelése logikusan hangzik, mégis az látszik helyesnek, ha a biztosítás megkötésének elmulasztását nem tekintjük felróható károsulti közrehatásnak. Ezt az álláspontot dogmatikai és jogpolitikai érvek egyaránt alátámasztják. Dogmatikai szempontból az okozatosság kérdését kell fölvetni: valóban azért szenvedte el a kárt a károsult, mert nem kötött biztosítást? Mivel a jogtudomány túllépett a ,conditio-sine-qua-non’ elméleten, azt is meg kell kérdeznünk: valóban a biztosítás hiánya a kár releváns, adequát, szerves stb. oka? Nemde inkább a károkozó magatartás? Ha az ok-okozatossági láncban a biztosítás hiányának elsődleges szerepet és jelentőséget tulajdonítunk, az nem más, mint az eddig ismert és elfogadott okozatossági elméletek félretétele. Másként fogalmazva: a kár a biztosítás hiányában is bekövetkezett volna, a biztosító utólag téríti meg kárt, de azt megelőzni, bekövetkezését megakadályozni nem tudja. (Kivéve, ha a kárfogalmat olymértékben elvontan tételezzük, hogy annak immár csak érintőlegesen van köze a konkrétan elszenvedett érdeksérelemhez, mert kizárólag az általános egyenértékessel kifejezhető pénzbeli értékkel azonosítjuk.) Jogpolitikai szempontból pedig erősen megkérdőjelezhető lenne egy olyan döntés, amely alapján a potenciális károsultaktól, vagyis mindenkitől fix-költségeinek növekedését várnánk el, mivel vagyontárgyait ,mások jóvoltából’ károsodás érheti. Ennek a gondolkodásnak, ha egyáltalán valahol, akkor is csak üzleti jogalanyok egymás közti viszonyaiban lehet helye, de véleményem szerint e körben is csak azokban az üzletágakban, olyan ügyletekhez kapcsolódóan, amelyekben a biztosítás megkötése általánosan elterjedt és szokásos, vagy a felek szerződése kifejezetten így szabályozza a kockázatviselést.

Végül: felróható közrehatás esetén a 340. § (1) bek. alapján az okozatosság-alapú (közrehatásarányos) kármegosztást tartjuk helyesnek. Amennyiben a károsulti magatartás felróható, akkor a kárviselés arányát a közrehatás-okozatosság mértékének, súlyának, arányának megfelelően kell megállapítani. Ehhez a tézishez akkor is ragaszkodni kell, ha az okozatossági arányok megállapítása igen nehéz, bizonyítékokkal nehezen alátámasztható és felelősségteljes bírói mérlegelésen alapuló feladat. A felelősségi jog dogmatikájából ez következik, de ez a megoldás áll közelebb a kötelmi jog egyre gyakrabban hangsúlyozott kockázatelosztó funkciójához is. Nem osztjuk Bárdos Péter álláspontját. Az egyes események és történések közrejátszásának súlya mind fizikailag, mind logikai szempontból, mind pedig jogilag felmérhető, értékelhető. Az okozatossági alapú kármegosztás a kártérítési jogot a ,mindent-vagy-semmit’ típusú gondolkodástól a ,többé-kevés-bé’ típusú gondolkodás felé mozdítja el, ami egy ilyen képlékeny és bonyolult jogterület kapcsán csak üdvözlendő, mert igazságosabb megoldásokhoz vezethet. (A teljes kártérítés elve valóban a ,mindent-vagy-semmit’ logikáján alapul, de a felróható közrehatás esete éppen egy kivétel a teljes kártérítés elve alól; áttörése, korlátja magának az elvnek.) Ezt látszik alátámasztani a Törvényjavaslat már hivatkozott 5:120. § (1) bekezdése, amely a szerződésszegéssel okozott károk előidézésében történő károsulti közrehatás esetében a közrehatás arányában rendeli elvégezni a kármegosztást. Ez a változtatás még akkor is és annak ellenére is figyelemreméltó, hogy a deliktuális felelősség körében a 340. § (1) bek.-nek megfelelő szabály maradna érvényben. A felróhatóság foka, súlya alapján történő kármegosztás tulajdonképpen nem jelent(ene) mást, mint a modern kártérítési jog által már meghaladott proporcionális (a vétkesség súlyához igazodó) felelősségi rendszerhez való részleges visszatérést.

3. Felróhatóság a károsulti oldalon, a károsulttól adott helyzetben általában elvárható magatartás

A felróhatóságot a károsulti oldalon ugyanúgy kell megítélni, mint a károkozói oldalon, legalábbis a kérdésfeltevést illetően: hogyan kell eljárnia, viselkednie egy átlagos, de gondos személynek saját érdekei védelmében. Az aktív oldali felróhatósághoz hasonlóan itt sem az érintett tudattartalmát vizsgáljuk (büntetőjogi értelemben vett szándékossági vagy gondatlansági viszonyulás magatartásának következményeihez), hanem azt a körülményt, hogy az objektivizált és tipizált mérce segítségével felállított magatartási kívánalomnak megfelelően járt-e el. Ha igen, akkor nincs alap kármegosztás alkalmazására, nemleges válasz esetén azonban (okozatossági-alapú) kármegosztásra fog sor kerülni.

Joggal merül fel a kérdés mind a bírói gyakorlatban, mind pedig a jogtudományban, hogy helyes-e, igazságos-e a károsulttal szemben ugyanazt a zsinórmértéket, ugyanolyan szigorú elvárhatósági szintet alkalmazni, mint a károkozóval szemben. Ha ez így lenne, akkor a részleteket illetően is azonos elvek mentén, azonos esetcsoportokat képezve járhatnánk el mint az aktív, károkozói oldalon, a felróható károsulti közrehatást a károkozói közrehatás, mint felelősségi-feltétel tükörképének tekintve az elvárások szigorúsága szempontjából. A bírói gyakorlat és a szakirodalmi szerzők döntő többsége ezzel ellentétes álláspontot foglal el. Eszerint, a károsult akarata ellenére került olyan helyzetbe, ami számára károsodással járt. Őt senki nem kérdezte meg, hogy beleegyezik-e a károkozásba, kívánja-e azt, kissé vulgárisan fogalmazva, hogy szeretne-e kárt szenvedni. A veszély és a károkozó magatartás leggyakrabban felkészületlenül, hirtelen, meglepetésszerűen éri a károsultakat, akiknek általában nincs idejük a lehetséges döntési alternatívákat felelősségteljesen, az összes következményre és ezek valószínűségére kiterjedően végiggondolni. Nem biztos tehát, hogy ki tudják választani azt a magatartást, amelyet tanúsítva nem válnak maguk is a kár részleges okozóivá. A károsulttal szemben ezért megengedőbb, kevésbé szigorú elvárhatósági mércét kell alkalmazni. A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 36. számú állásfoglalása mindezt ekképpen fogalmazza meg: “Az elvárhatóság megítélésénél figyelembe kell venni, hogy a károkozótól nagyobb mértékben lehet elvárni, hogy felismerje a kár bekövetkezésének lehetőségét, mint a károsulttól a károsodás veszélyének felismerését. A károsult számolhat azzal a következménnyel, hogy a károkozástól mindenkinek tartózkodnia kell, kivételes esetektől eltekintve tehát nem várható tőle a szokásokat meghaladó elhárítási készenlét.”55 Valójában nem is a felróhatóság eltérő alkalmazásáról, tartalmának megváltoztatásáról van szó, hanem az ,adott helyzet’ megfelelő értékeléséről. A károsult számára más az adott helyzet, így mást jelent esetében az elvárható magatartás is.

A fenti érveléssel némiképpen ellentétes azonban ugyanazon PK állásfoglalás egy másik tétele. Eszerint: “A polgári jogi viszonyokban a feleknek úgy kell eljárniuk, hogy magatartásuk testi épséget, életet és anyagi javat ne veszélyeztessen. A károsultnak ezért a kár megelőzése érdekében a kárveszélyes helyzeteket lehetőleg kerülnie kell. Ha ezt nem teszi, és kár éri, ennek következményeit maga viseli.”56 Bauer egy 1988-as tanulmányában a kockázatelosztási szemléletre hivatkozva úgy érvel, hogy pl. a megrendelő kötelezettsége megfelelő tartalékok beépítése saját gazdálkodó egységének gazdasági-műszaki folyamataiba annak érdekében, hogy ha a kötelezett késedelmesen szállít is, ez se okozzon jelentős zavart, ne vezessen számottevő károsodáshoz. Álláspontja szerint tehát gazdálkodó szervezetek egymás közötti viszonyait illetően a Ptk. 340. §-ából levezethető egy általános kármegelőzési, tartalékképzési kötelezettség.57 A generálklauzula absztrakciós szintjén nehéz következetesen állást foglalni tehát abban a kérdésben, hogy mennyiben terheli a jogalanyokat egyfajta általános kármegelőzési, veszélyelkerülési kötelezettség; másként, kissé sarkítva fogalmazva: mennyiben kell defenzíven viselkednünk, és folyamatosan rettegve, a minket fenyegető potenciális károkozók magatartását pásztázva élnünk mindennapjainkat. A kérdésre valószínűleg egy alacsonyabb absztrakciós szinten, esetcsoportokra bontva adható hozzávetőleges iránymutatás, amit végül minden egyes esetben a konkrét körülmények is befolyásolnak.58

4. Esetcsoportok

A bírói gyakorlatban több esetcsoport alakult ki, nem ismertetjük részleteiben ezek mindegyikét. Esetcsoportok a károkozó magatartás, illetve a közreható magatartás körülményei, mibenléte szerint képezhetők. Ilyenek például a virtuskodó fogadás, provokáció, együttitalozás, kölcsönös verekedés esetcsoportjai.59 Elgondolkodtató az ún. üldözéses jogesetek csoportja, ami legalább annyira felfogható általános okozatossági kérdésként, mint a felróható károsulti közrehatás problémájaként. Azokról a tényállásokról van szó, amikor pl. a rendőr szolgálati kötelezettségét teljesítve, vagy a házigazda vagyonát védve üldözőbe vesz valamilyen bűnelkövetőt – polgári jogi szempontból károkozót -, a tulajdonát védő házigazda esetében leggyakrabban betörőt, tolvajt. Az üldözés során azonban – a példa kedvéért nem közvetlenül az üldözött cselekvősége, keze által – megsérül (pl. elesik és lábát töri, a kerítésen átugorva beüti valamely testrészét stb.). Felvethető, hogy az üldöző sérülése egyáltalán ok-okozati összefüggésben áll-e az üldözött által tanúsított jogellenes magatartással. Amennyiben igenlő választ adunk, felmerül, hogy nem beszélhetünk-e felróható károsulti közrehatásról, különösen akkor, ha az üldöző a képességeit meghaladó kockázatot vállalt (a nyugdíjaskorú házigazda pl. akciófilmekbe illő akrobatikus mutatványok megkísérlése árán próbálja elfogni a menekülő betörőt). Úgy vélem, az üldözéses jogesetek kapcsán is figyelemmel kell lenni a fentebb általános érvénnyel kifejtettekre, miszerint, a károsulttal szemben kevésbé szigorú elvárhatósági mérce támasztandó az adott helyzet sajátosságaira tekintettel, így nem feltétlenül eredményez kármegosztást, ha az üldöző-károsult saját képességeit tévesen mérte fel. Kirívó esetekben, ha a kockázatvállalás nyilvánvalóan inadequát, sor kerülhet kármegosztásra a 340. § (1) bek. alapján.

Mind a közzétett ítéletek számát, mind pedig az elszenvedett károk súlyát tekintve igen jelentős a közlekedési balesetek esetcsoportja. A felróható károsulti közrehatás lehetőségei, fajtái itt is több alcsoportot képeznek. Az írás eltérő célkitűzése miatt eltekintünk a gépjárművek találkozásainak részletes elemzésétől és pusztán az egyes, gépjármű és nem-gépjármű szerencsétlen kimenetelű találkozása körében képezhető alcsoportok illusztrálására emelünk ki néhány közelmúltbéli esetet. A felróható közrehatás körébe sorolható a felperes vezetéstechnikai hibája, elsősorban is a sebesség nem helyes megválasztása akár vaddal való ütközésnél,60 akár az úthibák miatti balesethez kapcsolódóan,61 de a kivilágítatlan lovas kocsival való összeütközés,62 vagy az alperesi munkavállalók által avar- és szemétégetéssel okozott füstben haladás esetében is.63 Azon közúti és vasúti balesetek során, amelyek károsultja nem a járművet vezető személy, gyakran előforduló károsulti közrehatás az ittas befolyásoltság állapotában kifejtett (és okozatos) károsulti magatartás.64 Önálló alcsoportnak tekinthető a gépjármű utasának felróható magatartása. Legyen szó akár a biztonsági öv becsatolásának elmulasztásáról;65 a vezetés átengedéséről ill. akár csak a járműben utazásról annak tudatában, hogy a vezető alkoholos befolyásoltság alatt áll;66 vagy szélsőséges esetben a vezető (hölgy) vezetés közben is folytatódó szexuális indíttatású folyamatos fizikai érintéséről.67

Jól körülhatárolható esetcsoportba rendezhetők a szerződésszegéssel – különösen a hibás teljesítéssel – okozott károk bekövetkezésében való károsulti közrehatás esetei. E kategórián belül további alkategóriák képezhetők. Felróható közrehatásnak minősülhet, ha a károsult hibás tervet, anyagot bocsát a kötelezett rendelkezésére.68 Kármegosztást eredményezhet adott esetben a használati útmutató elolvasásának elmulasztása és ezzel összefüggésben a szerződés tárgyának rendeltetésellenes használata,69 illetve a szerződés tárgyának további használata, ha a károsult annak hibás voltát (fel)ismeri.70 Kármegosztásra vezethet a karbantartási kötelezettség elmulasztása is,71 illetve minden olyan károsulti magatartás, ami a károkozó szerződésszegő magatartásától függetlenül szintén közrejátszik a kár bekövetkezésében.72 Kérdéses, hogy vajon felróható károsulti közrehatásnak minősül-e, ha a jogosult (és későbbi károsult) a szerződés teljesítésével nyilvánvalóan alkalmatlan szakembert bíz meg.73 A választ illetően a felróható károsulti közrehatás általános elvei adhatnak némi eligazítást. A jogosult általában nem szakember (persze lehet ez másként is, ebben az esetben szigorúbb lesz a mérce), így nincs abban a helyzetben, hogy megítélje: az adott termék eladására, szolgáltatás nyújtására kínálkozók vajon rendelkeznek-e az ehhez szükséges szakértelemmel. A jogosultnak aligha lehet e tekintetben ellenőrzési kötelezettsége.74 Felróható károsulti közrehatást következésképpen csak akkor lehet esetleg megállapítani, ha az eset körülményeiből adódóan a jogosultnak nyilvánvalóan kétségei kellett, hogy támadjanak a kötelezett szakértelmét illetően. (Még ekkor is visszatetszést kelthet a ,tudhatta volna, hogy nem értek hozzá’ típusú érvelés a károkozó részéről. A károsulti közrehatás figyelembevétele ebben az összefüggésben a Ptk. 4. § (4) bekezdés 2. mondatában található ,saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat’ jogelvbe ütközőnek is tekinthető.) Nyilvánvalóan túlzó azonban Bauer állítása, aki szerint a károsult megszegi kárelhárítási kötelezettségét, ha szerződéses jogviszonyban a kötelezett szerződésszerű teljesítésében bízik.75 A szerző ezáltal a szerződési jog egyik alapelvét, a ,pacta-sunt-servanda’ elvét és az ahhoz kapcsolódó bizalmat kérdőjelezi meg, illetve áldozza fel a praktikus gondolkodás oltárán. Felróható károsulti közrehatásként értékelhető álláspontom szerint az ismerten nem szerződésszerű teljesítés elfogadása, átvétele jogfenntartó nyilatkozat nélkül. A hatályos Ptk. 316. § alapján az ilyen jogosulti magatartás valamennyi, a szerződésszegéshez kapcsolódó igény elveszítését eredményezi, de az új Ptk. javaslata és szakértői tervezete e szabályt már nem veszi át76, így az új kódex hatálybalépését követően a felróható károsulti közrehatás és az azon alapuló kármegosztás lehet az a jogintézmény, amelyen keresztül a Ptk. 316. §-ának alapvetően helyes és igazságos célja érvényesülni tud. (A szabály mögött meghúzódó alapgondolat, miszerint miért részesítse védelemben a jog azt a jogosultat, aki saját érdekei védelmében még egy jogfenntartó nyilatkozatot sem tesz, véleményem szerint nem veszített igazságtartalmából.) Szerződésszegéssel okozott károk esetében felróható károsulti közrehatásként vehető figyelembe a hiba közlésének elmulasztása, azzal való (felróható) késlekedés,77 a hiba kötelezetti orvoslásában való közreműködés hiánya, esetleg a hiba elhárításának akadályozása. A hatályos Ptk.-ban ilyen kötelezettséget állapít meg a 307. §, amelynek (3) bekezdése kifejezetten kötelezi azon károk viselésére a mulasztó jogosultat, amelyek a késlekedésével összefüggésben keletkeztek (hiba súlyosbodása és ezért a javítás költségeinek növekedése; a dolog időközbeni értékcsökkenése; leszerelési, szállítási többletköltség; újbóli helyszíni felvonulás költsége).78 Felróható károsulti közrehatásnak minősülhet a teljesítés ellenőrzésének, a szolgáltatás megvizsgálásának elmulasztása, amennyiben az ellenőrzés kifejezett szerződéses kötelezettség volt, vagy ennek hiányában is elvárható a jogosulttól. [Ld. a Ptk. 283. § (1) bekezdését a szerződések általános szabályai körében, valamint a 405. § (1) bekezdését az építési szerződés szabályai között.] Itt már csak azért is a kármegosztás lehet a megfelelő jogkövetkezmény, mert a törvény e mulasztásokat “közvetlenül nem szankcionálja, következményei csak közvetetten jelentkeznek.”79 Felróható károsulti közrehatásként kell figyelembe venni a jogosult közreműködőinek magatartását a 340. § (2) bek. alapján. Végül, felróható károsulti közrehatásnak minősülhetnek a jogosultnak a kötelezett szerződésszegésével összefüggésben hozott elhamarkodott és téves üzleti döntései is (pl. az üzem elhamarkodott bezárása, mondván, a károkozó úgyis megtéríti majd az elmaradt hasznot; vagy éppen az üzem idő előtti, áron aluli értékesítése), bár ez utóbbi, meglehetősen heterogén esetcsoport inkább már a kárenyhítési kötelezettség elmulasztásának körébe sorolható.

Végül egy olyan esetcsoport tárgyalására kerül sor, amely esetek nem feltétlenül sorolhatók a szűkebb értelemben vett felróható közrehatás fogalmi körébe. A károsult technikai környezetének, körülményeinek közrehatásáról van szó, a német jogi terminológia szerint a Betriebs- und Sachgefahr, üzemi és dologi veszély esetéről. A károsulti Betriebs- und Sachgefahr a német jogban nemcsak a durván a veszélyes üzemi felelősségnek megfeleltethető Gefährdungshaftung-gal (szó szerinti fordításban veszélyeztetési felelősséggel) állítható szembe, hanem mindennemű károkozás esetén kármegosztást eredményezhet.80 Tény, hogy a kár bekövetkeztében és annak mértékében közrehathatnak a károsult üzemi körülményei, pl. ha egy szoftverhiba miatt a gyártósor karjai összeütköznek, akkor a kár kialakulásában, nagyságrendjében s így összegszerűségében nem csekély mértékben hatnak közre az üzem működésének fizikai-technikai jellemzői, pl. az egyes gépelemek súlya, mozgásának sebessége stb. Kérdés, hogy e körülményeket figyelembe kell-e, lehet-e venni de lege lata és de lege ferenda a magyar kártérítési jogban. Tény, hogy a Betriebs- és Sachgefahr elemei már most is jelen vannak kártérítési jogunkban. Ilyen szabályt fektet le a Ptk. 346. § (2) bekezdése, amely a veszélyes üzemek találkozásakor – felróhatóság hiányában – a veszélyes üzem(ek) működésében fellépő rendellenességhez kapcsoltan rendelkezik a károk megtérítéséről. Sokatmondó a 38. sz. Polgári Kollégiumi állásfoglalás rendelkező része és indokolása a veszélyes üzem károsodásáról. Az indokolás legkarakteresebb mondata így szól: “Veszélyes üzem károsodása esetén tehát az üzembentartónak járó kártérítés megállapításánál nemcsak a károkozó felróható közrehatását kell vizsgálni, hanem értékelni kell az üzembentartó terhére az üzem veszélyességét is, amennyiben az a veszélyes üzem károsodásában közrehatott.”81 Mindkét említett intézmény egyértelműen a veszélyes üzemi felelősséghez kapcsolható. Kérdéses, hogy akár analógia útján, akár az okozatosság “megosztása” révén levezethető-e mindebből a hatályos jog alapján olyan jogalkalmazás, amely következetesen, minden károkozó magatartáshoz kapcsoltan kármegosztást alkalmaz, ha a kár bekövetkezésében és kialakulásában a károsult érdekkörében működő technikai (gépi) folyamatok is közrehatottak, méghozzá attól függetlenül, hogy ezek a technikai-gépi folyamatok egyébiránt – ha aktívan kárt okoznak – veszélyes üzemnek tekinthetők-e, továbbá attól is, hogy a károsult vagy közreműködői felróhatóan jártak-e el. Véleményem szerint a veszélyes üzemi felelősség létjogosultságát megalapozó közismert érvek a szóban forgó kérdés megválaszolása során is felhasználhatók, hovatovább a veszélyes üzemi felelősségen túlmutató, általánosítható iránymutatásnak is tekinthetők. A meghatározott technikai folyamatokat alkalmazó személy, ha károsult, ha károkozó, s általában nagyobbrészt ő képes befolyásolni ezek működését és így csökkenteni az e folyamatokból eredő károsodás kockázatát. Az elszenvedett károsodással összefüggésben is igaz, hogy a kockázatot (legalább részben) az viselje, aki a (károsodásban közreható) technikai folyamatok működésének hasznait élvezi. A technikai folyamatok közrehatásának egységes jogalkotói illetve jogalkalmazói elismerése szintén a kockázatelosztó szemlélet irányába tolja el a kártérítési jogot, ami egybeesik a szóban forgó jogterület társadalmi és jogi fejlődésének irányával. Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni, hogy a kármegosztás alkalmazásának lehetősége nagy valószínűséggel találkozik a társadalom igazságérzetével, így oldaná azt a jogalkalmazásban jelenlévő feszültséget, miszerint a kártérítési esetek – osztott okozatosság hiányában – csak ,mindent-vagy-semmit’ jelleggel dönthetők el. A technikai folyamatok közrehatásán alapuló kármegosztás következetes alkalmazása a teljes kártérítés elvének hatékony korlátozása is lenne, ami annál inkább kívánatos, mert a szerződésszegésekért való felelősségnek az új Ptk. törvényjavaslata és szakértői tervezete szerint a felróhatóság már nem lesz előfeltétele.82 Véleményem szerint a javasolt jogalkalmazási technika már de lege lata is alkalmazható, levezethető, akár a Ptk. 340. § (1) bek., 345. (2) bek. vagy 346. § (2) bek. megfelelő illetve analóg alkalmazásával, akár az okozatosság segítségével. Feltehetőleg lenne összefüggés, átfedés a veszélyes üzemnek, és a közreható technikai folyamatnak, mechanizmusnak tekintett esetkörök között, de az általános jellegű szabályozás (generálklauzúla) és annak a bírói gyakorlat általi kibontása következtében e két fogalmi kör nem feltétlenül lesz egy az egyben megfeleltethető egymásnak. Az átfedés e részlegessége üdvözlendő is, hiszen nem feltétlenül csak a veszélyes üzemi intenzitású folyamatok tudnak jelentősen közrehatni a kár bekövetkezésében. Mindazonáltal dogmatikai szempontból is helyes eredménynek tekinthetnénk, ha az aktív károkozási oldalhoz hasonlóan, ahol egyértelműen jelen van a felróhatósági alapú és a veszélyes üzemi alapú (technikai) felelősség, a passzív, károsulti oldal közrehatása esetén is egyrészt klasszikus értelemben vett felróható károsulti közrehatásról, másrészt pedig a technikai folyamatok közrehatásáról beszélhetnénk.

III. A kárenyhítési kötelezettség és elmulasztása

1. Jogalap, Ptk. 340. § (1) bekezdés, 356. § (1) bekezdés

A kárenyhítési kötelezettség elmulasztásának Ptk.-beli jogalapja kettős. Általános szabályként a kötelezettséget és elmulasztása esetén a kármegosztást a 340. § (1) bekezdése fedi le. Emellett figyelembe kell venni a Ptk. 356. § (1) bekezdését is, mely szerint baleseti járadék csak akkor követelhető, ha a keresetcsökkenés a károsultnak nem felróható. E szabályból a contrario levezethető, hogy a károsult maga is köteles a keresetkiesés csökkentésére a körülményei által lehetővé tett mértékben, s ha erre nem törekszik, a mulasztással érintett kár(rész) tekintetében nem fog kapni kártérítést. [Miután a 340. § (1) bekezdése inkább a kárenyhítési kötelezettséget emeli ki – kevésbé a felróható közrehatást -, a kármegosztás a szabály direkt alkalmazására alapítható. Analóg, megfelelő alkalmazás szükségessége – szemben a felróható közrehatással – nem merül fel.] A deliktuális felelősség körében a hivatalos Törvényjavaslat 5:475. § (1) bekezdése, valamint a szakértői tervezet 5:514. § (1) bekezdése a hatályos Ptk.-nak megfelelő szöveget tartalmaz. A Törvényjavaslat 5:120. § (2) bek. a szerződésszegéssel okozott károk körében külön nevesíti a kárenyhítési kötelezettség felróható megszegését, de a szabály szinte teljesen azonos tartalmú a fent hivatkozottakkal.83 A 356. § (1) bekezdése is része lesz az új kódexnek, ld. a Törvényjavaslat 5:482. § (1) bekezdését, ill. a szakértői tervezet 5:521. § (1) bekezdését.84

2. A kármegosztás alapja

A kármegosztás alapjával kapcsolatos kérdések részben a kárenyhítési kötelezettséggel összefüggésben is feltehetők. A probléma mindazonáltal kevésbé tűnik összetettnek, mint a felróható közrehatás esetében. Ennek oka a két jogintézmény eltérő természetében keresendő. A felróható közrehatás – mint láttuk – valamennyi kárelemre, kárfajtára kihat, hiszen a károkozó magatartáshoz, a károkozó folyamathoz kapcsolódik. A kármegosztást a megállapított arányban valamennyi kárelem esetében el kell végezni. A kármegosztás előkérdéseként kell eldönteni, hogy azt az okozatosság, vagy pedig a felróhatóság arányában végezzük-e el. A kárenyhítési kötelezettség – még ha ezen elhatárolás tökéletlen is – már bekövetkezett károkhoz kapcsolódik, és általában minden jogalkalmazási nehézség ellenére egyértelműen megjelölhető, hogy az egyes kártételekhez kapcsolódóan pontosan mire is terjed ki a kárenyhítési kötelezettség (s hol húzódnak határai), így a konkrét kárenyhítési kötelezettség elmulasztása melyik kárfajtára hat ki, melyik kárfajta tekintetében eredményezi a kármegosztást, azaz a kár vonatkozó része megtérítésének elmaradását. Egy talán túlságosan is általánosított példa szerint: a jövedelemtermelő eszköz (gépsor) helyreállításának hiánya az elmaradt vagyoni előny összegét csökkenti, mert az elmaradt vagyoni előny csökkentéséhez olyan, illetve az a kárenyhítési kötelezettség kapcsolódik, hogy a károsult jövedelemtermelő tevékenységét a lehető legrövidebb időn belül állítsa helyre. A mulasztás azonban nem hat ki a károsult személyi sérülésekkel kapcsolatban felmerült, társadalombiztosítás által nem fedezett egészségügyi kiadásaira. Ha a károsult közlekedési költségeit tudná csökkenteni oly módon, hogy autóbérlés helyett taxit vesz igénybe, és nem így jár el, az autóbérlés költségeit nem, vagy csak részben igényelheti. Ezen eljárása is csak a kötelezettséggel érintett kártételre hat ki, a többire nem. Mindezt általánosítva azt mondhatjuk, hogy a kárenyhítési kötelezettség esetében az ok-okozati összefüggés megítélése egyszerűbb. A kármegosztás elrendelése itt is az okozatosság alapján történik, de az egyes kárelemekhez kapcsolva, s ez mindenképpen mást jelent, mint a felróható közrehatás esetében, ahol is a kármegosztás a közreható magatartás súlya, az összokozatossághoz képest képviselt aránya, hányada a káresemény bekövetkezéséhez vezető összes releváns ok figyelembevételével kerül meghatározásra.

Hogyan modellezhető tehát a kárenyhítési kötelezettség elmulasztásához kapcsolódó kármegosztás: elsőként abban a kérdésben kell állást foglalni, hogy mire terjed ki a károsult kárenyhítési kötelezettsége. Ha ennek fényében nem teljesítette a kötelezettségét, akkor vizsgálni kell, hogy ez felróhatóan történt-e. (A kétlépcsős vizsgálat a gyakorlatban valószínűleg egy és ugyanazon gondolati művelet.) Ha igen, akkor alkalmazni kell a Ptk. 340. § (1) bekezdését: “Nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy a károsult e kötelezettségének nem tett eleget.” A jogszabály szövegezéséből következően a “kárnak azt a részét” kifejezés alatt a kárenyhítési kötelezettséggel érintett kárelem, kárfajta teljes egészét kell érteni, mint pl. elmaradt vagyoni előny (keresetkiesés, egyéb elmaradt vagyoni előnyök), dolog javítási költsége stb. A 356. § (1) bekezdés a contrario értelmezése alapján: ha a jövedelem-kiesés felróható, a baleseti járadék nem illeti meg a károsultat. Mindebből pedig az következik, hogy a felróhatóság további, másodlagos figyelembevételének nincs már helye a kármegosztás meghatározása során, vagyis a bíró nem rendelheti el (mégis) a kárenyhítési kötelezettség elmulasztása következtében fellépett, illetve el nem hárított kárnövekmény részleges megtérítését a felróhatóság arányára, fokára, súlyára tekintettel. A kármegosztás tehát kárelemenként, az egyes kárelemekhez kapcsolódó kötelezettségszegésekhez kötötten történik. Természetesen nem vonható el az érintett kárelem azon része, ami a kárenyhítési kötelezettség teljesítése esetén is fellépett volna (a fenti példák szerint: a jövedelemtermelő tevékenység elvárt helyreállításáig kiesett vagyoni előny, illetve az igénybe vehető taxiköltség összege.) Mindebből következően a kármegosztás alapjai, elvei mindkét jogintézménynél ugyanazok, azonos ezek figyelembevételének sorrendje is, a lényegi különbség a közrehatás totalitásában, illetve a kárenyhítési kötelezettség kárelemekre tagolt vizsgálatában jelenik meg.

3. Felróhatóság a kárenyhítési kötelezettséghez kapcsolódóan, a kármegosztás általános elvei

A felróható károsulti közrehatás körében elmondottak – különösen a szükségképpen enyhébb elvárhatósági mércét illetően – a kárenyhítési kötelezettség kapcsán is irányadók. Mivel a károsult nem önkéntesen került kárveszélyes helyzetbe, illetve jellemzően nem beleegyezésével szenvedett kárt, nem feltétlenül felróható, ha a védekezésnek, kárelhárításnak, – csökkentésnek nem a legmegfelelőbb módját választja.85 Eörsi álláspontja szerint a kivételes esetektől eltekintve számolhatunk azzal a szabállyal, hogy a károkozástól mindenkinek tartózkodnia kell, így senkitől sem várható el a szokásos gondosságot meghaladó elhárítási készen-lét.86 Ahogy a Legfelsőbb Bíróság másodfokú tanácsa egy 1982-ben közzétett eseti döntésben fogalmazott, a kárenyhítési kötelezettség nem lehet terhesebb, mint maga a kártérítési kötelezettség.87

Helytálló az a szakirodalomban is hangoztatott tétel, mely szerint a kárenyhítési kötelezettség elsődleges célja nem a károkozó mentesítése, így aránytalan, rendkívüli megerőltetést kívánó aktivitás nem várható el a károsulttól.88 Ennek következtében a károsultnak semmilyen olyan cselekvést nem kell felvállalnia, amely szokatlannak, az átlagosnál kockázatosabbnak tekinthető;89 nem köteles olyan magatartásra, amelynek a kifejtésével pl. saját jó hírnevét veszélyeztetné, vagy elhagyná a legalitás talaját. Általában azt kell tennie, “ami adott esetben egy értelmesen gondolkodó, rendes embertől elvárható” 90 “józan gazdasági számítás” alapján.91

A felsorolt általános keretfogalmakat az esetcsoportok és a konkrét eset összes körülményei töltik ki tartalommal. A szerződési jogban – különösen professzionális, üzleti tevékenységét gyakorló károsult esetén – magasabb lehet az elvárási szint. Almási 1929-ben megjelent művében leszögezi, hogy “a hitelező gondossági kötelezettségét annál nagyobb mérvűnek kell tekintenünk, minél inkább visszterhes alapú, vagy legalább is forgalmi jellegű jogokat gyakorol ő és annál kisebbnek, mennél rosszhiszeműbb és forgalomellenesebb az adós kötelemszegése.”92 Lukács Endre 52 évvel később megjelent cikkében hasonló álláspontot képvisel, véleménye szerint a kereskedő, üzletember károsultnak olyan intézkedéseket kell tennie, amilyeneket az ő helyzetében egy rendes, gondos kereskedőtől, üzletembertől el lehet várni, figyelemmel az áru, vagy szolgáltatás sajátosságaira, értékesítési, vagy megszerzési lehetőségeire stb. Fent idézett tézisével összhangban, e kötelezettség határát az üzletág szokásai, a károsult jó hírneve, a súlyos kockázatvállalás és a legalitás jelentik.93

4. Esetcsoportok

A csoportképzés alapja, szemben a felróható közrehatással, nem, vagy csak érintőlegesen a károkozó magatartáshoz, a kártérítési felelősségi tényálláshoz kötődik, hanem sokkal inkább az egyes elszenvedett kártípusokhoz igazodik. Előrebocsátandó azonban, hogy a kárfogalom (kárelemek), és a kártérítési módok egymástól való hermetikus elkülönítése aligha lehetséges, bár dogmatikai, logikai szempontból ez volna a kívánatos. (Elsőként megállapítjuk az elszenvedett kárt, majd ehhez, ezekhez hozzárendeljük a megfelelő kártérítési módot.) A gyakorlatban ezzel szemben a kárfogalom és a kártérítési módok összekapcsolódva jelennek meg, és kölcsönösen meghatározzák egymást. (Szükségképpen visszahat a kárfogalomra, a kár megállapítására pl. az a döntés, hogy a megsérült dolog esetében a kijavítás költségeit, vagy pedig a dolog beszerzési értékét kell-e megtéríteni; ez annak ellenére így van, hogy a beszerzési érték megtérítése ill. a kijavítási költség megfizetése a felszínes szemlélő számára csak két kártérítési módot jelent.) Ebből adódik, hogy a kárenyhítési kötelezettség határainak vizsgálata gyakran elválaszthatatlanul összekapcsolódik a kárfogalommal, egész pontosan a kárfogalom határaival. Az alábbi esetcsoportok elemzése során ezért szükségképpen érinteni kell azt a kérdést, hogy a jogrend, esetünkben a magyar polgári jog mely tételeket és milyen mértékben ismer el kárnak.

a) az egészség (és a munkaképesség) helyreállítása

A károsult egészségének helyreállítása nemcsak általában válik a javára, hanem polgári jogi szempontból is releváns, többek között a kárenyhítési kötelezettség körében. Különösen akkor, ha az egészség helyreállításával a munkaképesség is helyreállítható. Az egészség helyreállításának elmulasztását a kártérítési összeg megállapításakor a károsult terhére értékelik. Felvethető, hogy ez a polgári jogi relevancia nem ellentétes-e az alapvető szabadságjogokkal, az ember önrendelkezési jogával. A kárenyhítési kötelezettség szabályának alkalmazása nem fosztja meg a jogalanyokat önrendelkezési joguktól, szabad nekik lemondani egészségük helyreállításáról, ugyanakkor e döntésük (polgári jogi) következményeit vállalniuk kell, nem várhatják, hogy pusztán azért valaki más (a károkozó) finanszírozza létfenntartásukat, mert valaha károsodást szenvedtek, szemben sok más, szociálisan, egészségi szempontból hátrányos helyzetben lévő személlyel szemben, akik nem idegenkezűség végett kerültek hasonló helyzetbe. Természetesen mindez csak a kár azon részére vonatkozik, amely a károsult mulasztása miatt következik be, illetve nem csökken. A kárenyhítés nevesített kötelezettsége mellett más alapvető kártérítési jogi jogintézmények (pl. az okozatosság hiánya ezen károk tekintetében) is alátámasztják a fenti érvelést.

A károsultnak tehát közre kell működnie kezelésében, rehabilitációjában. Be kell tartania a kezelőorvos utasításait az életmód (pl. kímélő étrend) tekintetében. Szükség esetén – ha ez gyógyulásának előfeltétele -, kerülnie kell alkohol és más élvezeti cikkek fogyasztását, részt kell vennie a rehabilitáción, meg kell jelennie a kontrollvizsgálatokon. Alá kell vetnie magát a nem különösebben veszélyes és nem különösebben fájdalmas orvosi beavatkozásoknak, még akkor is, ha ezek kellemetlenséggel, kényelmetlenséggel és (kisebb) fájdalommal járnak. Kérdéses, hogy hol húzódik e kötelezettség határa, különös tekintettel a műtéti beavatkozásokra. A szakirodalomban hiába keresünk erre nézve egyértelmű iránymutatást. Nyilvánvalóan nem kell alávetnie magát a károsultnak az olyan operációnak, amely az életére nézve veszélyes, bizonytalan kimenetelű, vagy amellyel már esetében többször, de eredménytelenül próbálkoztak.94 Nem is biztos, hogy a jogtudománynak kell választ adnia a kérdésre, tekintettel arra, hogy valójában orvosi szakkérdésről van szó. Az orvosi indikációt és az orvosilag felmérhető, prognosztizálható kockázatokat kell elsősorban figyelembe venni. Mivel a felróhatóság kritériumából eredően nem csak az általában elvárhatóságot, hanem az adott helyzetet is figyelembe kell venni, nem lehet feltétlenül kizárni a vizsgálat köréből a konkrét károsult konkrét körülményeit, s e körben a szubjektív szempontokat sem (pl. hogy az elszenvedett sérelemre tekintettel mennyire várható el a károsulttól, hogy alávesse magát valamilyen beavatkozásnak. Nyilvánvalóan így kell döntenie életveszélyes elhárító műtét esetén.). A kérdés megválaszolása során – nevezetesen, hogy a károsult nem sértette-e meg kárenyhítési kötelezettségét azáltal, hogy valamilyen műtétbe nem egyezett bele – az orvostudomány szakismeretét, az egészségügyi törvényben lefektetett elveket kell elsősorban figyelembe venni, kisebb súllyal – nyilvánvaló indokoltság esetén – szerepet játszhatnak a károsult személyes körülményei is. Tovább nehezíti a döntést, hogy a műtéthez még egyértelmű orvosi indikáció esetén is kapcsolódik kockázat, ha más nem is, a narkózis és a fertőzés kockázata. A kárenyhítési kötelezettséggel összefüggésbe hozhatók az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben foglalt betegjogok, különösen a tájékoztatáshoz való jog (13-14. §§), hiszen megfelelő tájékoztatás hiányában aligha hozhat megalapozott döntést a kezelésbe, beavatkozásba való beleegyezés tekintetében a károsult, így elzárkózó döntése feltehetőleg nem lesz felróható. Másrészt felvethető, hogy nem jelenti-e az egészségügyi törvényben foglalt egyes betegjogok, így a gyógyintézet elhagyásához való jog (12. §), az önrendelkezéshez való jog (15-19. §§) és az ellátás visszautasításához való jog (20-23. §§) korlátozását a kármegosztás, mint polgári jogi jogkövetkezmény, hiszen az egészségügyi ellátásról való lemondás a kárenyhítési kötelezettség megszegéseként is felfogható a fent kifejtettek szerint. A felsorolt betegjogokat egyrészt maga az egészségügyi törvény is korlátozza. Másrészt a kárenyhítési kötelezettség, mint polgári jogi jogkövetkezmény nem korlátozza a károsultat (beteget) e jogok gyakorlásában, pusztán vállalnia kell döntésének valamennyi következményét, így adott esetben a kármegosztást is. Nem ez az egyetlen eset, amikor egy jogi tény több jogág szempontjából is releváns és minden jogág a saját szabályai szerint a saját jogkövetkezményeit illeszti ugyanazon jogi tényhez.

b) a keresetkiesés csökkentése, munkavégzés

A károsultnak hasznosítani kell megmaradt munkaerejét, az adott helyzetben általában elvárható magatartás követelményének megfelelően és annak elvárhatósági keretei között dolgoznia kell. Ahogy ez a Ptk. 356. § (1) bekezdés megfogalmazásából is kiderül: csak a neki fel nem róható okból bekövetkezett jövedelem-kiesést köteles megtéríteni a károkozó.

A munka jellege, a károsult képzettsége, végzettsége, életkora és egészségi állapota, valamint a sérülés súlyossága ismeretében lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy a károsultnak el kell-e vállalnia valamilyen munkát, s ha nem teszi, az felróható magatartás e. A képzettséget és a végzettséget illetően nyilvánvalóan nem kell olyan munkát vállalnia, ami szakképesítésének, végzettségének egyértelműen nem felel meg.95 A konkrét esetben ennek eldöntése rendkívül nehéz is lehet, hiszen elvárható-e például egy sérült tudóstól, bírótól, művésztől, hogy parkolóőrként munkát vállaljon? E munka nyilvánvalóan nem éri el azt az összetettséget, kreativitást stb., amit korábbi munkájuk során gyakoroltak, s amihez hozzászoktak. Ugyanakkor, senki sem várhatja, hogy a károkozó élete végéig eltartsa s így soha, semmilyen munkát ne kelljen végeznie. A károsult mentális állapotának sem tesz jót, ha nem végez munkát, amennyiben az egészségügyi állapota ezt lehetővé tenné.96 A kérdés nem feltétlenül egyszerű azokban az esetekben sem, ha legalább is elvileg volna lehetőség ugyanazon munka végzésére, csak más keretek között. A Legfelsőbb Bíróságnak egyik 1986-ban született és egy esztendővel később közzétett döntésében abban kellett állást foglalnia, hogy elvárható-e a gépjárműve hibája miatt azt használni nem tudó zongoratanártól, hogy e tevékenységét a szomszédos településeken gépkocsi hiányában is folytassa. E körben a bíróság azt rendelte vizsgálni, hogy a tanítványok lakóhelye közforgalmú járművekkel elérhető-e, s ha igen, akkor mennyi idő alatt, illetve, hogy az így kieső jövedelmet a lakásán adott magánórákkal kompenzálhatta volna-e, tekintettel lakáskörülményeire, s arra, hogy volt-e a felperes lakóhelyén igény zongoraórára.97 Az életkor azért lehet fontos, mert fiatalabb korban még nagyobb az ember alkalmazkodó képessége. Minél fiatalabb valaki, annál inkább elvárható tőle, hogy új képesítést szerezzen, átképzésen vegyen részt, vagy szakmát váltson.98 Eörsi összegző megfogalmazása szerint a “más munkaterületre való áttérés, átképzés, kiképzés csak a körülményekhez képest várható el.” E körülmények részben objektívek (munkaerőpiac, átképzési lehetőségek stb.), részben szubjektívek, a sérült személyében rejlők (a károsult megmaradt munkaképessége, személyi és családi viszonyai, tanultságának foka stb.).99 Zoltán az átképzésen való részvételt általános jelleggel, megszorítás és feltételek nélkül említi.100 Eörsivel egyetértésben hangsúlyozni kell, hogy a károsult kárenyhítési kötelezettségének határait illetően valóban helye van szubjektív szempontok figyelembevételének.

Nehezebb választ adni arra a kérdésre, hogy a károsultnak vajon lakóhelyet kell-e váltania, elvárható-e tőle, hogy az ország másik részébe, netán külhonba költözzön annak érdekében, hogy az elszenvedett károk ellenére munkát találjon. Minden bizonnyal nagyon érzékeny kérdésről van szó, különös tekintettel arra az általános elvre, hogy a kárenyhítési kötelezettségnek nem a károkozó helyzetének megkönnyítése az elsődleges célja. Nemleges válasz tűnik helyesnek a jelenlegi gazdasági-társadalmi helyzet ismeretében, figyelembe véve a magyar lakosság viszonylag alacsony mobilitását. (A probléma nyilvánvalóan csak akkor bír relevanciával, ha a konkrét esetben a károsult eredeti munkáját a károkozás következtében már nem tudja ellátni, s lakókörnyezetében nem, csak az ország egy másik szegletében adódik olyan munkalehetőség, amit sérülése ellenére el tud végezni.) Az Eörsi által elemzett (és egyetértését élvező) bírói gyakorlat szerint még az átképzésen való részvétel kapcsán sem várható el a károsulttól, hogy ideiglenesen elköltözzön, vagy az átképzés idejére rendszeresen vállalja az ezzel járó hosszabb utazást.101 Egy Petrik által elemzett 1981-es döntés szerint a szociális foglalkoztató igénybevételére is csak akkor köteles a károsult, ha az a lakóhelyén, vagy annak közelében található.102 Ennek ellenére úgy vélem, hogy a kárenyhítési kötelezettség szigorúbb felfogása, a lakóhely megváltoztatásának követelménye a konkrét tényállástól függően nem zárható ki, ahogy a fenti pontban foglaltak szerint az életmód megváltoztatása, az orvosi utasítások betartása és bizonyos magatartásoktól való tartózkodás is megkívánható a károsulttól. A gazdasági-társadalmi körülmények is megváltoztak, az állampolgároktól piacgazdasági feltételek között (károsodástól függetlenül is) nagyobb, de legalább is növekvő mobilitás várható el, hiszen az ország egyes részeiben munkaerőhiány van. A bírónak ugyanakkor nagyon gondosan kell mérlegelnie, s álláspontom szerint figyelembe kell vennie a károsult családi körülményeit is, hiszen e körülmények nagymértékben hozzátartoznak annak megítéléshez: mi az az adott helyzet, amiben az általában elvárhatóságot vizsgáljuk. (Egyedül él-e a károsult, vagy családban; nevel(nek)-e gyermeket, vagy sem; ha igen, a gyermek mennyi idős, kellene-e iskolát váltania, a károsult partnere is találna-e munkát az új lakóhelyen stb.)

A kárenyhítési kötelezettség határait részben maga a jogalkotó jelölte ki a Ptk. 356. § (3) bekezdésében, eszerint a jelentős testi fogyatékosság ellenére nyújtott rendkívüli munkateljesítmény már semmiképpen sem várható el a károsulttól, így annak eredményével nem lehet csökkenteni a kártérítés összegét. A munka jellege, a károsult szakképesítése és személyes adottságai, a sérülés jellege alapján dönthető el, hogy a károsult által végzett tevékenység jelentős sérülés ellenére kifejtett rendkívüli munkateljesítmény-e. A bírói gyakorlatot értékelő szakirodalom szerint ilyennek minősül, ha a károsult sérüléséből eredően főleg járása nehezült el, mégis elvégzi a mezei munkát;103 vagy ha annak ellenére korábbi munkáját végzi, hogy egyik lábát a károkozás (jellemzően baleset) következtében elveszítette. Rendkívüli munkateljesítménynek számít, ha a károsult korábbi munkakörét csak úgy tudja ellátni, hogy rendszeresen túlórázik.104 Az idézett szabály azt a tartományt jelöli ki, amelybe sorolt tevékenység már egészen biztosan nem várható el a károsulttól, de nem jelenti azt, hogy csak ez nem várható el tőle az adott helyzetben. Másként fogalmazva: nem arról van szó, hogy minden elvárható, ami nem jelentős sérülés ellenére nyújtott rendkívüli munkateljesítmény. A 356. § (3) bekezdése nem mentesít a fenti szempontok (milyen munkát kell elvállalni, átképzés, lakóhelyváltás) mérlegelése alól. A Ptk. 356. § (3) bekezdés szerinti szabály az új Ptk.-ban is szerepelni fog.105

c) az elmaradt (elmaradó) vagyoni előny csökkentésének egyéb esetei

A fenti esetcsoport a természetes személyek munkavégzést illető kárenyhítési kötelezettségére vonatkozott. Hasonlóképpen, a nem természetes személy jogalanyoknak is törekedniük kell a haszonkiesés csökkentésére. (Az alább ismertetendő esetkörök vonatkoznak azon természetes személyekre is, akik kereskedőként, egyéni vállalkozóként, szellemi szabadfoglalkozásúként, üzletemberként stb. nem kötött munkaidőben, munkaviszonyban tesznek szert jövedelemre.)

Jövedelem-kiesést okoz, ha a jövedelemszerző tevékenység eszköze (haszonállat, haszongépjármű, fagylaltozó, dísznövény-állomány) sérül, ill. semmisül meg. A károsult kárenyhítési kötelezettsége ezekben az esetekben a jövedelemtermelő eszköz helyreállítására, vagy más, jövedelemtermelő tevékenység megkezdésére terjed ki. A szóban forgó esetcsoport plasztikus példája a kárfogalom és a kárenyhítési kötelezettség összekapcsolódásának: a kárenyhítési kötelezettséget azon bírói gyakorlatból tudjuk levezetni, mely szerint elmaradt vagyoni előnyt csak a jövedelemtermelő tevékenység helyreállításának időszakára ítél meg a bíróság, mondván, az ehhez szükséges idő elteltével, és intézkedések meghozatala eredményeképpen a dologi kár fejében kapott kártérítési összegre, vagy más forrásra támaszkodva a károsult ismét szert tehet jövedelemre (mert vagy helyreállította az eszközöket, vagy pedig más tevékenység folytatásába kezdett). A tétel, miszerint a vagyoni előny csak a regenerálódási időszak alatt marad el, s így elmaradt vagyoni előny alatt csak az ezen időszakban kieső jövedelmet vagy más elmaradó bevételt kell érteni, funkcionálisan ekvivalens azzal a tétellel, hogy az elmaradt vagyoni előny tekintetében a károsult kárenyhítési kötelezettsége kiterjed a jövedelemtermelés helyreállítására, s ha ennek felróhatóan nem tesz eleget, a haszonkiesésnek csak egy részét, a re-generálódási időszakra eső részét ítélik meg neki kártérítésként. Az e körben legtöbbet hivatkozott – bár nem az első – jogeset a BH 1997. 332. számon közzétett, ,fagylaltozós’ döntés: az alperes által biztosított jármű nekiment a felperes által üzemeltetett fagylaltozónak és tönkretette azt. A bíróság a kárenyhítési kötelezettség mellett a jóhiszeműséget és a jogok társadalmi rendeltetésével összhangban történő gyakorlását is említve kimondta, hogy a károsult “köteles mindent megtenni annak érdekében, hogy további megélhetését mielőbb önerejéből, munkavégzéssel biztosítsa. Ez pedig kiterjed arra is, hogy a biztosítótól dologi kár címén kapott összeget erre a célra fordítsa.” Ha így tesz, a káreseményt követő évben már szert tehetett volna jövedelemre.106 A bíróság által képviselt álláspont a szakirodalomban is megjelenik,107 eszerint a ,regenerálódási időszak’ hossza (a jövedelemtermelő eszköz helyreállításának vagy más jövedelemtermelő tevékenység folytatására való felkészülésnek az időtartama) a jövedelemtermelő eszköz mibenlététől, a berendezés, üzem felszereltségétől és attól is függ, hogy pontosan minek a gyártása, termesztése, tenyésztése stb. történik a megsérült vagy elpusztult eszköz segítségével. Igavonó állatok és más haszonállatok esetében a korábbi szakirodalom 3-6 hónapot említ,108 a Ptk. újabb kommentárja a lehető legrövidebb időn belül tartja szükségesnek az elpusztult állatállomány pótlását, konkrét időtartam megjelölése nélkül.109
A jövedelemtermelő tevékenység helyreállításának átlagos vagy általános időtartama azonban csak egy a döntési szempontok közül. A bíróságnak a konkrét károsult konkrét lehetőségeit és a károkozáskor illetve azt követően fennállt piaci helyzetet, gazdasági körülményeket is mérlegelnie kell.110

A szerződésszegéssel okozott károkhoz kapcsolódik a fedezeti ügylet (adásvételi, szállítási szerződés esetén fedezeti vétel vagy eladás) kérdésköre, ami a kárenyhítési kötelezettséggel úgy függ össze, hogy köteles-e a károsult (a szerződésszegő fél szerződő partnere) a károk csökkentése érdekében fedezeti ügyletet kötni. Ha ugyanis sor került fedezeti ügylet megkötésére, akkor a kár a szerződésben kikötött ellenszolgáltatás és a paci ár különbözetére korlátozódik, s számos ezt meghaladó kártétel megelőzhető (pl. a szerződő fél által a szerződési láncolat további fokain elhelyezkedő szerződési partnereknek fizetendő kötbér vagy éppen kártérítés). Ha és amennyiben fedezeti ügylet kötését a károsulttól a kárenyhítési kötelezettség körében megköveteljük, úgy ennek elmulasztása esetén kártérítést nem követelhet, illetve ekkor is csak a fent megjelölt különbözet erejéig követelhet. Bár a fedezeti vétel, ill. eladás általában mint a vevő, megrendelő joga és nem mint kötelezettsége jelenik meg,111 Köles Tibor egyetértőleg idézi a Legfelsőbb Bíróság – már hatályon kívül helyezett – GKT 64/1973. sz. állásfoglalását, amely szerint szállítási szerződés esetén elvárható a megrendelőtől, hogy a gazdaságosság és a célszerűség követelményeit szem előtt tartva fedezeti vételt eszközöljön, különösen akkor, ha a szállító szerződésszegése a konkrét ügyben okozott hátrányokon túlmenően a jövőbeni piaci kapcsolatok létesítését is akadályozná vagy nehezítené.112 Annak ellenére, hogy a hatályon kívül helyezett állásfoglalás alapgondolata ma is helytálló, hovatovább a piacgazdaságra való áttéréssel még inkább nőtt a fedezeti ügylet jelentősége, s a jogügyleti kapcsolatok számának, volumenének ugrásszerű növekedésével elvárhatósága is, egyet kell érteni a Frigyes Béla által már 1932-ben idézett és ismertetett bírói gyakorlattal, miszerint a kárenyhítési kötelezettség határainak megállapítása során, nevezetesen annak eldöntésekor, hogy a károsulttól elvárható-e fedezeti ügylet megkötése, gazdasági lehetőségeit, pénzügyi helyzetét is vizsgálni kell.113

A sérült termelőeszköz pótlása és a fedezeti ügylet mellett számtalan egyéb helyzet is adódhat, amikor a károsultnak minden elvárható eszközzel törekednie kell a kár (esetünkben az elmaradt és elmaradó vagyoni előny) csökkentésére. Ilyen lehet például eszközeinek alternatív hasznosítása: pl. ha vetését tönkreteszik, elvárható a károsulttól, hogy a termőföldet másként hasznosítsa, abba más haszonnövényt vessen.114 Amennyiben a károkozó esemény többletmunkával, segéderő beállításával el-hárítható,115 a termeléskiesés, forgalomcsökkenés behozható, úgy ezt is meg kell kísérelnie.116 Személyszállító vagy teherfuvarozó cégek esetében a járatok sűrítésével, éppen nem közlekedő járművek újbóli üzembe állításával jelentősen csökkenteni lehet a fenyegető kárt és a károsultnak ezen intézkedéseket meg is kell tennie.117 Szigorúan az eset összes körülményeire tekintettel lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy a károsult köteles-e felhasználni megtakarításait, tartalékait, köteles-e valamilyen közbenső beruházást eszközölni a jövedelemtermelő tevékenység folytatása érdekében, illetve, vajon kiterjed-e kárenyhítési kötelezettsége arra, hogy hitelt vegyen fel a termelés folyamatossága érdekében. Minél inkább professzionális, stabil anyagi háttérrel rendelkező szervezetről van szó, annál szélesebb körű kárenyhítési kötelezettség terheli. Ugyanakkor e körben sem szabad figyelmen kívül hagyni a kárenyhítési kötelezettség általános elveit és határait: nem a károkozó mentesítése a cél, és a kárenyhítés nem lehet szigorúbb, mint a károkozó kártérítési felelőssége. Így biztos nem köteles a károsult jelentős kockázatú és nagyösszegű beruházást igénylő új vállalkozást indítani annak érdekében, hogy a károkat mindenáron csökkentse, enyhítse. Előfordulhat, hogy a károsult éppen a termelés leállításával tesz eleget kárenyhítési kötelezettségének: nem termel veszteséget, vagy selejtet, amennyiben a károkozó magatartásnak az intézkedés meghozatala nélkül éppen ilyen következményei lennének.118

d) a kárenyhítési költségek szükséges körben és mértékben való tartása

A kárenyhítési költségek kapcsán is elmondható: a kárfogalmat, a megtérítendő károk körét és a kárenyhítési kötelezettség terjedelmét nem lehet elszigetelten vizsgálni. De facto ugyanaz az eredmény, ha a jogalkotó, vagy a bírói gyakorlat a megtérítendő károk körét szűkíti, vagy pedig arra hivatkozással állapít meg alacsonyabb összeget, utasít el bizonyos kártételeket, hogy a károsult nem tett eleget kárenyhítési kötelezettségének. (Az utóbbi jogi megoldás talán annyival bonyolultabb, hogy a károsulti oldalon a felróhatóságot is vizsgálni kell. Igaz, a kárfogalmat szűkítő elvek kialakítása és az ehhez kapcsolódó mérlegelés sem feltétlenül egyszerű.) Mindezt a kárenyhítési költségekre vetítve: egyrészről megkövetelheti a jogrend, hogy a károsult szorítsa e költségeket a szükséges és arányos körre, összegre, s ha nem így tesz: nem tett eleget kárenyhítési kötelezettségének. Másrészről – s az új Ptk. ezt az utat látszik követni – ki lehet mondani akár a törvényben, hogy csak a szükséges, indokolt, arányos, gazdaságos költségeket köteles megtéríteni a károkozó.119 A szoros összefüggést vitathatatlanná teszi az a körülmény, hogy a kárenyhítési költségek esetén a károkozás és a kiadások bekövetkezése, eszközlése közé ,beékelődik’ a károsult döntése. A kárenyhítési kötelezettséggel összefüggésben a károkozót terheli annak bizonyítása, hogy a költség, kiadás nem felelt meg a szükségesség, célszerűség, gazdaságosság követelményének.120 Szigorúbban fogalmaz Pecze Dóra, szerinte a “csak a ténylegesen felmerült, feltétlenül szükséges, indokolt összegek vehetők figyelembe az ésszerűség és a méltányosság elvei szerint.”121 Eörsi külön kiemeli, hogy a fényűzési kiadások nem térítendők meg.122 A kárenyhítési kötelezettséggel összhangban, a költségek és kiadások indokoltsága körében szubjektív körülmények figyelembevételének is helye lehet.123 Azt kell megvizsgálni, hogy a kiadás eszközlésekor szükségesnek és arányosnak tűnt-e, nem volt-e a kár enyhítésére nyilvánvalóan alkalmatlannak tekinthető. A célszerű költekezés akkor is indokolt lehet, ha végül nem vezetett eredményre, vagyis utólag nem teszi aránytalanná és indokolatlanná a kiadást az a tény, hogy a kárt végül mégsem sikerült elhárítani, enyhíteni.124

(1) kárenyhítési kötelezettség dologi károk esetén, javítási költség v. beszerzési érték

Kiindulópontot a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 44. sz. állásfoglalása jelenthet, eszerint: “A károsult és a felelős személy viszonyának, valamint az eset körülményeinek és a törvényben előírt szempontoknak a figyelembevételével azt a kártérítési módot kell alkalmazni, amely a teljes jóvátétel elvének gyakorlati érvényesülését a legcsekélyebb sérelemmel és a legeredményesebben biztosítja.”125

Ugyan az állásfoglalás a kártérítési módok közötti választás elveit tartalmazza, mégis, általános jelleggel is levezethető belőle, hogy a kártérítés módjának meghatározásánál se a károsult, se a károkozó ne szenvedjen aránytalan sérelmet.126 Dologi károk esetében akár a javítási költség megtérítéséről, akár a beszerzési érték megfizetéséről van szó, a kártérítés mindkét esetben pénzbeli. Hogyan alkalmazandó mégis a PK 44. sz. állásfoglalásból levont általános következtetés a két kártérítési mód közötti választásra és ezzel összefüggésben a kárenyhítési kötelezettségre? Az aránytalan sérelem helyett a második világháború előtti szakirodalomban, különösen Marton műveiben, a költségek összeméréséről, aránytalan költségekről volt szó: a természetbeni visszatérítést utasítja el a szerző, ha az a károkozónak aránytalan nagy költséget okozna.127 Eörsi utal arra, hogy amennyiben a javítás aránytalan költségekkel jár, a bíróság ehelyett az értékcsökkenésnek megfelelő kártérítést ítélhet meg.128 Álláspontja szerint a személyes érdekek mellett társadalmi érdek is az, hogy a helyreállítás gazdaságosan menjen végbe. Úgy vélem, tekintettel a kárenyhítési költségek ésszerűségére és szükségességére, valamint a károsult kárenyhítési kötelezettségére, mindebből az következik, hogy a károsult a javítási, helyreállítási költségeket csak akkor követelheti, ha azok nem haladják meg a megsérült, vagy elpusztult vagyontárgy beszerzési értékét, illetve, választása szerint más esetekben is követelheti a javítási költségeket, de legfeljebb a beszerzési érték erejéig. Ezzel ellentétes megfontolás és gyakorlat burkoltan az előszereteti érték (praetium affectionis) elismerésére vezethet, ami nem lehet célja a modern kártérítési jognak. Milyen érvek szólnának minden esetben a konkrét vagyontárgy helyreállítása mellett: a megszokás, illetve a károsult racionális érvekkel aligha magyarázható ragaszkodása éppen a megsérült dologhoz, ez pedig valóban az előszereteti értékhez hasonlatos. Az ellentétes megfontolás már csak azért sem lenne helyes, mert olyan nem vagyoni érdeksérelmet részesítene védelemben (egy adott tárgyhoz való ragaszkodáson alapuló bánat és fájdalom, amit a tárgy elvesztése, megsérülése okoz, ami kétségkívül erősen szubjektív és nem vagyoni természetű érdeksérelem), ami nem személyiségi jogi jogsértésen alapul, vagy legalábbis nehezen lehetne összefüggésbe hozni bármilyen személyiségi jogi jogsértéssel, ami pedig a magyar polgári jogban a nem vagyoni érdeksérelmek kompenzálásának közös nevezője és szükséges feltétele.

A dologi károkhoz kapcsolódóan a kárenyhítési kötelezettség körében elvárható lehet, hogy a károsult mielőbb döntse el: a kártérítés milyen módját kívánja, részesíti előnyben, továbbá törekednie kell a helyreállítás, vagy beszerzés gyors lebonyolítására, csökkentve ezáltal a dolog sérülésével összefüggő következményes (közvetett) károkat.129 Ha a dolog megjavítása és a javítási költségek követelése mellett dönt, törekednie kell a legkedvezőbb javítási mód kiválasztására,130 ami akár arra is kiterjedhet, hogy maga a károsult köteles megjavítani a dolgot, ha rendelkezik (szervezeti jogalany károsult esetén: munkatársai rendelkeznek) az ehhez szükséges szakértelemmel és technikai felszereltséggel.131 Kárenyhítési kötelezettsége körében – ha nem a javítás mellett dönt – hasznosítania kell valamilyen úton-módon a residuumot, akár úgy, hogy a károkozó részére kiadja, akár úgy, hogy értékesíti. A maradvány értékét mindenképpen le kell vonni a kártérítési összegből, akkor is, ha a károsult fenti kötelezettségének nem tett eleget.132 Akár a javítás, akár a beszerzési érték mellett dönt a károsult, valószínűleg elvárható tőle, hogy vegye igénybe a rendelkezésére álló kedvezményes lehetőségeket, akciókat. Az eset összes körülményeinek ismeretében lehet eldönteni, hogy a károsult köteles-e a fentiek érdekében egyfajta piackutatást végezni, tájékozódni az árakról és lehetőségekről; köteles-e továbbá a mielőbbi helyreállítás érdekében tartalékait mozgósítani, hitelt felvenni (ld. előző pont) stb. E körülmények elemzésekor mindenképpen figyelembe veendő, hogy a károsult természetes személy, vagy szervezeti jogalany-e, a megsérült (vagy elpusztult) vagyontárggyal való foglalatoskodás szakmai üzleti körébe esik-e, vagy sem; szervezeti jogalanyok terén a szervezet nagysága és tevékenységi köre is fontos lehet.

(2) egészségügyi költségek személyi sérülés esetén

A személyi sérülésekhez kapcsolódó költségek indokoltságának fokmérője egyedül az orvosi indikáció, vagyis a károsult kárenyhítési kötelezettsége nem terjed ki arra, hogy bármilyen, orvosilag indokolt beavatkozásról, kezelésről, rehabilitációról, utókezelésről, gyógyszerről, gyógytornáról, speciális étrendről, gyógyászati segédeszközről, pszichológus vagy éppen logopédus igénybevételéről stb. lemondjon annak érdekében, hogy a kár összege kisebb legyen.133 Ellenkezőleg – ahogy a fentiekben láttuk – éppen azzal sérti meg kárenyhítési kötelezettségét, ha nem törekszik egészsége (és keresőképessége) helyreállítására. Nem minősíthető utólag nyilvánvalóan indokolatlannak az olyan beavatkozás, kezelés költsége, ami mégsem bizonyult eredményesnek, de igénybevételekor indokolt volt.134 Eörsi úgy fogalmaz, hogy a gyógyításra fordított költségek akkor is indokoltak, ha a gyógyulás orvosilag eleve reménytelennek látszik.135 Ez alatt nyilván azt kell érteni, hogy a károsult gyógyulása érdekében minden lehetséges eszközt be kell vetni, s ha állapotában javulás nem érhető el, akkor is indokolt a létfenntartásával, fájdalmának csillapításával kapcsolatos költségek megtérítése. A kárenyhítési kötelezettség végett nem kell lemondania a károsultnak akár költséges külföldi gyógykezelésről, vagy csak külföldön beszerezhető gyógyszerekről sem, ha a szóban forgó kezelés vagy orvosság csak így biztosítható a számára.136 A kárenyhítési kötelezettség így a személyi sérülésekhez kapcsolódó egészségügyi kiadások körében játssza a legkisebb szerepet.

A rendszerváltás előtti szakirodalomban komoly problémaként merült fel, hogy a károsult követelheti-e magánrendelésen kifizetett díjat, vagy pedig a kárenyhítési kötelezettség jegyében a társadalombiztosítás intézményeit (akkoriban SZTK) köteles igénybe venni.137 A kérdés az egészségügyi várólisták kialakulásával újból aktuálissá vált: jogosult-e a károsult magánklinikán, magánrendelésen igénybe venni valamilyen szolgáltatást, vagy pedig köteles a kárt enyhítendő a társadalombiztosítás által finanszírozott keretek között – azaz a sorát kivárva – kezeltetnie magát. Felvethető, hogy miért kerüljön előnyösebb helyzetbe az, aki károkozás (idegenkezűség) miatt szorul kezelésre, mint mindenki más, aki természetes élettani okokból betegedett vagy sérült meg. Ha ezt az érvelést követjük, akkor nyilvánvalóan arra kellene kötelezni a károsultat, hogy az ellátást a társadalombiztosítás keretei között vegye igénybe, ha kell, jóval később. Ez az álláspont azonban aligha lehet helyes. A károsult és az élettani okokból megbetegedett (vagy ,véletlenül’ megsérült) között éppen az a különbség, hogy az előbbi a károkozó magatartás hiányában valószínűleg nem került volna ilyen helyzetbe. Az a tény, hogy neki valaki más okozta a kárt, aki a polgári jog szabályai szerint az okozott kárért felelőssé tehető, kiemeli a sorsszerűen kezelésre, ellátásra várakozók köréből, hiszen a károsodás az élettel járó ,normális szintű’ megbetegedési és sérülési kockázatot meghaladóan érte. A felelősségi és kártérítési jog elveivel és céljaival összhangban áll, hogy a károkozó viselje annak kockázatát: kit, milyen fizikai adottságokkal károsított meg és az illető milyen kezelésre szorul. A várakozás semmiképpen sem indokolt, az esetek túlnyomó többségében orvosilag sem, az orvosi indikáció a mielőbbi kezelés, szükség esetén beavatkozás mellett szól, így a várólisták sem orvosi döntésen alapulnak, hanem az ellátórendszer hiányosságának negatív következményei. Végül, a kezelés, beavatkozás halogatásával a károsult akár meg is szegheti egyéb irányú kárenyhítési kötelezettségét, ami az egészség és a keresőképesség mielőbbi helyreállítására irányul. Minél később áll munkába a károsult, annál magasabb lesz a jövedelem-kiesése, amit szintén a károkozónak kell megtérítenie. Álláspontom szerint tehát alapvetően igénybe vehető magánrendelés, magánklinikai ellátás. E következtetést az eset körülményei, pontos szakorvosi megítélése, a költségek és kényelmetlenségek, egyéb fizikai tényezők (fájdalom, mozgáskorlátozottság mértéke) árnyalhatják.

A fentiek nem feltétlenül igazak az egészségügyi ellátáshoz esetlegesen kapcsolódó kísérőszolgáltatásokra. Nem feltétlenül illeti meg a károsultat az egyágyas, televíziós kórházi szoba. Védhető álláspont, hogy a kárenyhítési kötelezettség miatt, a költségek csökkentése érdekében a károsult nem jogosult luxus kórházi körülmények között lábadozni, vagy az említetthez hasonló feláras szolgáltatásokat igénybe venni. A német kártérítési jogban pl. azt vizsgálják, hogy a károsult vajon akkor is igénybe venné-e a szolgáltatásokat, ha sorsszerű megbetegedés, vagy baleset miatt került volna a kórházba, és a költségeket így nem háríthatná át egy harmadik személyre, nevezetesen a károkozóra. A kártérítési jognak ugyanis nem feladata szociális különbségek kiegyenlítése, nem feladata a károsultat jobb helyzetbe hozni, mint amilyenben a károkozás nélkül lenne.138
Ezen ún. önfinanszírozási teszt alkalmazásának nincs helye, amikor magáról a kezelés, ellátás igénybevételéről van szó, ld. ehhez a fent kifejtetteket, hiszen ezzel ellentétes álláspont a gyógyulás és a regenerálódás eredményességére is kihatóan diszkriminálna vagyonos és kevésbé vagyonos károsult között. (Az önfinanszírozási teszt alkalmazásától a kísérő körülményekre nézve is el kell tekinteni, ha azok elválaszthatatlanok az orvosi indikáció folytán okszerűen igénybe vett magánklinikai ellátástól, vagy éppen orvosi értelemben is szorosan összefüggnek a károsult gyógyulásával: pl. a gyors regenerálódás fokozott nyugalmat kíván, s ez indokolja egyágyas szoba igénybevételét.) A német állásponttal vitába szállva védhető lenne, hogy a jól szituált károsultat éppen azért nem illeti meg kártérítés a feláras szolgáltatások ellenértéke erejéig, mert azt önerőből is fedezni tudja. Ez a megoldás viszont ellentétes lenne a kártérítési jog individuális felfogásával: a károkozónak a konkrét károsult, konkrét kárát kell megtérítenie, a károkozónak kell viselnie annak kockázatát, hogy adott esetben egy vagyonos személynek okozott kárt; továbbá a kártérítési jogi célok (reparáció és prevenció) érvényesülését is hátráltatná. Összegezve: az önfinanszírozási teszt alapján, a kárenyhítési kötelezettségének eleget téve a károsult a kísérő szolgáltatások körében olyan színvonalú és árfekvésű szolgáltatások igénybevételére jogosult, amilyeneket ő maga is igénybe venne, vagy igénybe vett volna sorsszerű megbetegedés esetén, károkozás hiányában is.

(3) a kárenyhítés egyéb költségei

A különböző személyi és dologi károk csökkentéséhez, enyhítéséhez egyéb költségek is kapcsolódhatnak. A leggyakrabban említett esetcsoport a közlekedési költségek köre. Már a rendszerváltás előtti szakirodalom és bírói gyakorlat is elismerte kárként a gépkocsi javításának ideje alatt igénybe vett bérautó költségeit, még ha nem is korlátok és feltételek nélkül.139 Ugyanakkor az itt elemzett ítéletekben megjelent egy a károsultra nézve szigorúbb döntési tendencia is: eszerint a károsult csak akkor utazhat taxin, vagy bérelhet gépkocsit, ha tömegközlekedési eszközöket nem, vagy csak nagy nehézséggel tud igénybe venni; kárenyhítési kötelezettsége körében tehát köteles az olcsóbb tömegközlekedési eszközöket használni. Az idézett álláspont szerint az autóbérlés költségeit csak akkor kell megtérítenie a károkozónak, ha a jármű igénybevétele valamilyen társadalmilag elismert cél érdekében történik, pl. mert a jármű a károsult munkaeszköze és annak hiányában nem tud munkát végezni. Pusztán kényelmi szempontok nem teszik e kiadást indokolttá.140 A szóban forgó döntéseket a rendszerváltás utáni források is idézik.141 E felfogás elavultnak tekintendő. Lehetséges, hogy éppen a kárenyhítési kötelezettség teljesítése miatt kényszerül a károsult jármű, eszköz, berendezés igénybevételére annak érdekében, hogy jövedelemtermelő tevékenységét folytatni tudja.142 Ez a rendszerváltás előtti bírói gyakorlatból és szakirodalomból ismertnél szélesebb esetkört is felölelhet. Minden ilyen esetben ellentmondás lenne egyrészt a jövedelemtermelő tevékenység folytatásának megkövetelése, másrészt pedig annak elvárása is, hogy a károsult mindemellett a költségek alacsonyan tartására is törekedjék, vagyis úgy szerezzen ,pótberendezést’, hogy ezért nem is fizet semmit. Ami pedig a bérleti díjat illeti: ha valakinek a károkozás előtt rendelkezésére állt egy személygépkocsi, s így élvezte a mobilitás előnyeit, akkor ennek lehetősége a károkozás után is megilleti, vagyis nem helyes valamilyen társadalmilag elismert cél bizonyítását megkövetelni. A személygépkocsi fenntartása és használata önmagában társadalmilag elismert cél, a károsultat pedig olyan helyzetbe kell hozni, mint amilyenben a károkozás bekövetkezése nélkül lenne. Ha a károkozás elvonta a gépkocsihasználat lehetőségét, a károkozónak állnia kell a pótlás költségeit.143 Nyilvánvalóan nem jogosult a károkozó a megsérült gépkocsinál magasabb kategóriájú autót bérelni, mert ezzel megszegi kárenyhítési kötelezettségét, és a teljes költség megtérítése a káronszerzés tilalmába is ütközne. A kártérítés általános elveiből levezethető, hogy a károsult nem köteles minden esetben a károkozó javára takarékoskodni, így aligha várható el, hogy a sajátjánál alacsonyabb kategóriájú személygépkocsit béreljen.

Felvethető végül, hogy a károsult jogosult-e hitelt fölvenni életvezetését megkönnyítendő a kártérítési jogvita eldöntéséig, vagy éppen kárenyhítési kötelezettsége teljesítéséhez, vagy éppen ellenkezőleg: tartózkodnia kell a költségek további növelésétől, és saját tartalékait kell e célból mozgósítania, illetve rokonaitól, barátaitól kell kölcsönt felvennie. E kérdéshez kapcsolódóan nemigen található kiforrott bírói gyakorlat, olyan mennyiségű közzétett döntés, amiből általános következtetéseket lehetne levonni. Az elmaradt vagyoni előny csökkentése körében, a szervezeti jogalany károsultaknál vizsgáltuk, hogy a hitelfelvétel az üzleti tevékenység folytatása érdekében elvárható lehet. Ebben az esetben a hitel költségei (azaz a kamat) mindenképpen megilletik a károsultat. Természetes személy károsultak esetében valószínűleg nem lehet általános szabályt alkotni. A kárenyhítési kötelezettség határai e körben nyilvánvalóan a károsult anyagi helyzetétől, lehetőségeitől függenek. Nagy valószínűséggel a károsult és családja tartalékainak mozgósítása nem várható el. Ha a hitelfelvétel indokoltnak tűnik, kárenyhítési kötelezettsége jegyében a károsultnak fel kell szólítania a károkozót, hogy kívánja-e inkább ő finanszírozni azokat a költségeket, amelyeket a károsult hitelből tudna csak fedezni (és ezért a kamatot később, mint a kárenyhítés szükséges költségét tőle követelné).144

IV. Összegzés, tézisek

1. A vizsgált jogintézmények rendszertani besorolása és dogmatikai természete

a) A felróható károsulti közrehatáson és a kárenyhítési kötelezettség elmulasztásán alapuló kármegosztás a teljes kártérítés elvének fontos korlátja, kivétel(ek) a teljes kártérítés elve alól. E jogintézmények valamelyest árnyalják a kártérítési jog tárgyából eredő szükségszerű ellentmondásokat. Egyrészt, a kár bekövetkezésében közreható események komplex szövedékké fejlődő szálait kívánjuk felfejteni az okozatosság feltárása keretében, értékelvén az egyes közreható cselekvések és történések súlyát, jelentőségét. Másrészt, megkíséreljük felmérni, hogy e szálak, a kár bekövetkezésében egy logikus pillanat erejéig összefutva hogyan szaladnak ismét szerteszét, kárkövetkezmények hasonlóképpen bonyolult és nehezen áttekinthető láncolatát idézve elő. Okok és következmények: a kártérítési jogi relevancia határainak megvonása rendkívül nehéz, szilárd dogmatikai alapokat kívánó, és csak tökéletlenül végrehajtható feladat; különösképpen azért, mert a kártérítési jog vezérelve, a teljes kártérítés követelménye a ,mindent-vagy-semmit’ logikára épül. A felvetett kérdések természetének, az igazságosságnak inkább megfelel a ,többé-kevésbé’ típusú gondolkodás, ami lehetővé teszi a károk megosztását. A felróható károsulti közrehatás és kárenyhítési kötelezettség elmulasztása ilyen jogintézmény.

b) Sem a károsulti közrehatás, sem pedig a kárenyhítési kötelezettség (az aktív oldali felelősségi elemekhez képest) nem önálló jogintézmény, nem önálló dogmatikai kategória. Nem felelősségalapító tényállásokról van szó (hiszen a károsult saját magával szembeni felelősségéről beszélni fogalmi képtelenség), felelősség csak más jogalannyal szemben állhat fenn. A közrehatás és a kárenyhítés tágabb értelemben vett felelősségcsökkentő tényezők, a károkozó helytállásának mértékét hivatottak redukálni. Dogmatikai szempontból pedig károkozói (aktív) oldali felelősségi elemek (okozatosság, felróhatóság, kárfogalom) megfelelő alkalmazásai, tükörképei a károsulti (passzív) oldalon, amelyek jogpolitikai okokból, a jogalkalmazásban kristályosodtak ki önálló esetcsoportokként. E gyakorlati szempontú esetcsoportba rendeződés bizonyos felelősségi elemek gyakori együttállásaira vezethető vissza, pl. amikor az okozatosság zárt láncát éppen a károsult felróható magatartása szakítja meg, vagy téríti el a szerves fejlődés útjáról (felróható közrehatás), vagy a kár eszkalálódásához, növekedéséhez éppen a károsult mulasztása vezet (kárenyhítési kötelezettség megszegése).

c) A (felróható) közrehatás és a kárenyhítési kötelezettség – a számos hasonlóság és az azonosnak tekinthető jogkövetkezmény ellenére – (egymáshoz képest) két különböző jogintézmény. A kárenyhítési kötelezettség (és megszegésének kérdése) elválaszthatatlanul kapcsolódik a kárfogalomhoz, a megtérítendő károk határaihoz, szinte összemosódik azzal. A felróható közrehatás a kárfogalomhoz nem kötődik. A két jogintézmény közös jegye, hogy mindkettő a felróhatóság és az okozatosság, mint aktív oldali felelősségi elemek károsulti oldali vetülete. Eltérően alakul ugyanakkor dogmatikai kapcsolódásuk e két jogintézményhez, és másként történik a jogkövetkezmény alkalmazása, a kármegosztás is. A két jogintézmény tehát azért nem azonos, mert részben más kártérítési jogi fogalomhoz kötődnek, részben pedig másként kötődnek ugyanazon felelősségi elemekhez.

d) A felróható károsulti közrehatás esetében a károsult magatartása értékelésének előfeltétele a felróhatóság: a károsult sem úgy járt, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Ebben az esetben kármegosztást kell alkalmazni. A kármegosztást a közrehatás arányában, vagyis a károkozó és a károsult magatartása összevetését követően kell elvégezni annak fényében, hogy a felek magatartása mennyiben (milyen arányban és súllyal) járult hozzá a kár bekövetkezéséhez, amit logikai alapon és a kártérítési jogban elfogadott okozatossági elméletek alapján (adequát kauzalitás tana, szerves következmények stb.) kell eldönteni. (A szakirodalomban és a bírói gyakorlatban ismert a – jelen írásban elvetett – felróhatóság arányában történő kármegosztás is.) A felróható károsulti közrehatás egy szál az okozatossági szálak komplex szövedékében, az így (a legtöbbször százalékosan) megállapított kárviselési arány valamennyi kárelemre, kárfajtára kihat: a közrehatás arányában meghatározott százalékos arányban minden megtérítendő kártételt csökkenteni kell. Egyetlen kivétel a nem vagyoni károk köre. Itt százalékos kármegosztásra nem kerül sor, de a bíróság annak megállapítása során, hogy milyen összeg alkalmas a bekövetkezett nem vagyoni érdeksérelem más típusú előnyökkel való ellentételezésére, csökkentő tényezőként figyelembe veszi a károsult felróható magatartását, közrehatását is. A ,kártérítési összeg’ megállapítása e körben tehát egy lépcsőben történik, hiszen az csak becslésen, mérlegelésen alapulhat, a pontos összegszerűség előzetes megállapítása majd annak százalékos csökkentése fogalmilag hiányzik.

e) A kárenyhítési kötelezettség megszegése körében elsőként azt kell eldönteni: mire terjed ki, s ha a károsult e kötelezettségét nem teljesítette, azt felróhatóan tette-e. A két kérdés vizsgálata a gyakorlatban szinte elválaszthatatlanul összekapcsolódik. A kármegosztás itt is az okozatosság alapján történik, itt azonban már nem a károkozó folyamatba szervesen beágyazódva jelenik meg a releváns károsulti magatartás, hanem az egyes már bekövetkezett vagy ,bekövetkezőfélben lévő’ nevesíthető és elkülöníthetően érzékelhető kárelemekhez, kártípusokhoz kapcsolódik. Az ok-okozati összefüggés tehát egy-egyértelmű: általában könnyen azonosítható, hogy milyen kártípusok milyen kárenyhítési követelmény szem előtt tartását kívánják meg, s így az egyes ,parciális’ kötelezettségek elmulasztása mely kárelemekre hat ki oly módon, hogy a károsult e kárelemek tekintetében kártérítést egyáltalán nem kaphat. (Százalékos kármegosztásra a felróhatóság arányában tehát nincs lehetőség.)

f) A károsult esetében az elvárhatósági mérce – mindkét jogintézményt tekintve – kevésbé szigorú, mint a károkozóra nézve. Lényegesen eltér ugyanis az az, adott helyzet’, amiben a károsult és a károkozó magatartását vizsgáljuk. A károsult jellemzően nem önként, nem beleegyezésével került kárveszélyes helyzetbe, vagy szenvedett kárt. Folyamatos készültség, tartalékképzés károsodás esetére természetes személy jogalanyoktól aligha várható el, s nem tekinthető felróhatónak, ha a kár megelőzésének, elhárításának vagy éppen csökkentésének nem a legmegfelelőbb módját választják.

2. A károsulti közrehatás

a) A felelősségi oldali elemek megfelelő alkalmazása, a kötelmi jog kockázatelosztó funkciója és a proporcionális (vétkesség fokához igazodó) felelősség elvetése is a fent preferált okozatosság vagy közrehatás-arányos kármegosztást indokolja károsulti közrehatás esetén. A kármegosztás arányainak meghatározása során nem szabad figyelembe venni méltányossági szempontokat, mivel a jogalkotó a méltányosság helyét és szerepét a polgári jogban taxatív jelleggel (zártan) határozta meg, s eltérő jogalkalmazás a kártérítési jogi jogalkalmazás esetlegességéhez, kiszámíthatatlanságához vezetne. A biztosítás hiánya általában nem fogható fel károsulti közrehatásként; jellemzően szakmai-üzleti tevékenységi köreikben eljáró szervezeti jogalanyok esetében e szempont nem zárható ki teljesen, ha a kockázatelosztás e módja az adott ágazatban, üzleti gyakorlatban kifejezetten szokásos, gyakori, általánosan ismert és elfogadott, vagy a felek a kockázatelosztást a szerződésben kifejezetten így rendezik.

b) A felróható közrehatás bírói gyakorlatban kialakult esetcsoportjai (a teljesség igénye nélkül): kölcsönös verekedés, provokáció, virtuskodó fogadás; az ún. üldözéses jogesetek; közlekedési balesetek; a szerződésszegéssel okozott károk bekövetkezésében való közrehatás; végül a veszélyes üzem, tágabb értelemben véve: a technikai-gépi folyamatok közrehatása. Az ún. üldözéses eseteknél (a károsult üldözőbe veszi a károkozót, leggyakrabban a lakásába behatolt tolvajt, s az üldözés során megsérül) azt kell figyelembe venni, hogy a károsult korához, egészségi és lelki állapotához mérten arányos kockázatot vállalt-e, s ha nem, felróható-e neki, hogy képessége korlátait fel nem ismerve üldözőbe vette a károkozót, s ennek során további károkat szenvedett, illetve okozott saját magának.

c) A szerződésszegéssel okozott károk körében tipikus károsulti közrehatás lehet hibás terv, illetve anyag szolgáltatása; a szerződés tárgyának rendeltetésellenes használata illetve további használata a hiba felismerése ellenére; a teljesítés elfogadása a szerződésszegés ismeretében jogfenntartás nélkül (annak ellenére, hogy a 316. § az új Ptk.-ba nem kerül átvételre); a hiba közlésének ill. a hiba kiküszöbölésében való közreműködés elmulasztása; a teljesítés ellenőrzésének elmulasztása. Ha a károsult nem megfelelő szakembert vett igénybe szerződő partnereként, e körülmény miatt kármegosztásra csak akkor kerülhet sor, ha nyilvánvalóan kétségei támadhattak volna a kötelezett szakértelmét illetően és a kármegosztást az eset összes körülményei is nyomatékosan indokolttá teszik.

d) A felróható károsulti közrehatás mellett kármegosztást kell alkalmazni akkor is, ha a kár bekövetkezésében, növekedésében a károsult által üzemeltetett technikai-gépi folyamatok hatottak közre, függetlenül attól, hogy e folyamatok a bírói gyakorlat szerint veszélyes üzemnek minősülnek-e és attól is, hogy a károsult vagy közreműködői felróhatóan jártak-e el, vagy sem. E megoldás áll összhangban a kötelmi jog kockázatelosztási funkciójával és az érdekszféra-gondolattal is: a technikai folyamatok működéséből eredő kockázatot az viselje, aki e folyamatokból hasznot hajt, akinek a javára a mechanizmusok működnek.

3. A kárenyhítési kötelezettség

a) A kárenyhítési kötelezettség célja nem a károkozó mentesítése. A károsultra rótt kötelezettség sosem lehet terhesebb, mint a kártérítési kötelezettség. Aránytalan megterhelést, erőfeszítést kívánó, kiemelkedően kockázatos vagy a legalitás talajáról elrugaszkodó károsulti magatartás nem várható el. A károsulttal szemben támasztott elvárhatósági mérce magasabb a professzionális, szakmai-üzleti tevékenységi körében eljáró károsulttal szemben.

b) A kárenyhítési kötelezettség esetcsoportjai az egyes kárelemekhez kapcsolódnak: milyen magatartás várható el a jövedelem-kiesés, a kárenyhítési kiadások stb. csökkentése érdekében. A kárenyhítési kötelezettség határai a jogalkalmazásban sok esetben a kárfogalommal, a megtérítendő károk körével funkcionálisan azonos szerepet töltenek be. Végeredményében ugyanazzal a következménnyel jár, ha a bekövetkezett érdeksérelemnek csak egy részét ismerjük el a kártérítési jogban releváns megtérítendő kárként, mint amikor a kárfogalmat szélesebb értelemben tételezzük, majd a konkrét esetben a kárenyhítési kötelezettség megszegésének megállapítása mellett ugyanolyan összegben állapítjuk meg a kárt, mint ahogy azt szűkebb értelemben vett kárfogalom esetében tettük volna az első megoldás alapján.

c) Az egészség és ezáltal közvetve a keresőképesség helyreállítása minden károsult kötelezettsége, tekintet nélkül az egészségügyi törvényben foglalt egyes betegjogokra (kezelés visszautasításához való jog, önrendelkezési jog). E jogok nem szenvednek csorbát önmagában azért, mert gyakorlásukhoz a károsult számára hátrányos polgári jogi jogkövetkezmény kapcsolódhat. A tétel helyessége a jogági jogellenesség függetlenségének elvéből is következik. A határeseteket (műtét, bizonytalan kimenetelű kezelések, altatás kockázata, fertőzésveszély) az orvostudomány elvei, szabályai és tapasztalata alapján kell megítélni (amennyiben az eset körülményei kifejezetten indokolják, a károsult szubjektív körülményeinek figyelembevétele mellett).

d) A károsultnak az adott helyzettől függően csökkentenie kell jövedelemkiesését, a képzettségének, életkorának és állapotának megfelelő munkát bizonyosan el kell vállalnia. A Ptk. 356. § (3) bek. értelmében jelentős testi fogyatékossága ellenére rendkívüli munkateljesítményt nem kell nyújtania, ám ez nem azt jelenti, hogy minden más munkát el kell vállalnia. A hivatkozott szabály kijelöli a határt, mi az, ami már biztos nem várható el a károsulttól, de nem mentesít a fenti mérlegelés alól a tekintetben, hogy milyen munkavégzés várható el tőle. Az általános szintjén nem dönthető el, hogy a károsultnak alacsonyabban kvalifikált munkát is el kell-e végeznie. Adódhatnak olyan körülmények a konkrét esetben, amelyek igenlő választ indokolnak. Fiatalabb életkorban, enyhébb sérülés mellett inkább megkövetelhető az átképzésen való részvétel, ,profilváltás’ a károsult részéről. Lakóhelyének megváltoztatása csak kivételesen, akkor várható el a károsulttól, ha az új lakóhelyén biztos találna a fenti kritériumoknak megfelelő munkát és a költözés egyéni körülményeire tekintettel (család, partner munkalehetőségei stb.) sem jelentene számára aránytalan megterhelést.

e) Gazdasági tevékenységet folytató károsult köteles jövedelemtermelő képességét, tevékenységét a lehető legrövidebb időn belül helyreállítani: a megsérült vagy megsemmisült termelőeszközök javításáról, pótlásáról gondoskodni (akár hitelfelvétel útján is, ha a konkrét eset körülményei ezt indokolják). A szakmai-gazdasági tevékenysége körében eljáró károsulttól elvárható fedezeti ügylet (fedezeti eladás vagy fedezeti vétel) kötése. Ugyanebben az alanyi körben a károsult köteles eszközeit másként hasznosítani, ha erre van lehetősége; továbbá a munka- vagy termeléskiesést segéderő vagy tartalék-eszközök beállításával behozni; vagy pedig a termelést leállítani, ha a károkozó magatartással összefüggésben már csak selejtet vagy veszteséget termelne. Annak ellenére, hogy professzionális szervezeti jogalanyokkal szemben szigorúbb mérce támasztható, figyelemmel kell lenni a kárenyhítési kötelezettség általános elveire is, miszerint nem a károkozó mentesítése a kárenyhítés elsődleges célja.

f) A károsult köteles a kárenyhítés költségeit a szükséges körben és mértékben tartani. Dologi károk esetén a javítási költségeket csak a beszerzési érték erejéig igényelheti, ezzel ellentétes döntés az előszereteti érték megtérítését, más megközelítésben a személyiségi jogsértés intenzitását el nem érő nem vagyoni érdeksérelem kompenzálását jelentené. Általában a legkedvezőbb javítási, beszerzési mód mellett kell döntenie, de ha az ezzel járó várakozás aránytalan érdeksérelemmel jár reá nézve, választhatja a gyorsabb javítási módot.

g) Személyi sérülések esetén a kárenyhítési kötelezettség szerepe – a költségek kiszámítható körben tartását illetően – kisebb. Valamely kezelés, ellátás, rehabilitáció stb. igénybevételének megalapozottságáról kizárólag az orvosi indikáció alapján kell dönteni. A károsult nem köteles tartózkodni csak külföldön igénybe vehető ellátástól vagy csak külföldön beszerezhető gyógyszer vásárlástól sem pusztán azért, hogy a károkozónak kevesebb kártérítést kelljen fizetnie. A társadalombiztosítás alapján csak hosszabb idő elteltével igénybe vehető egészségügyi beavatkozás helyett (várólisták) választhatja a költségesebb, magánorvosi, magánklinikai szolgáltatást. Az átlagos színvonalat meghaladó kórházi és más hasonló szolgáltatások (egyágyas, televíziós kórterem stb.) költségét azonban csak akkor követelheti, ha ezek az orvosi szempontból indokolt egészségügyi ellátástól elválaszthatatlanok, vagy maguk is az orvosilag indokolt kezelés részei, a károsult állapotával, gyógyulásával közvetlenül összefüggnek. E költségek tekintetében – a fenti kivételektől eltekintve – alkalmazni kell az ún. önfinanszírozási tesztet: a luxusszínvonalú kísérőszolgáltatások költségét csak akkor köteles megtéríteni a károkozó, ha a károsult azokat sorsszerű megbetegedés vagy sérülés esetén saját költségére is igénybe venné.

h) Gépjármű sérülése esetén a bérelt autó bérleti díja mindig megilleti a károsultat, ha a kár bekövetkezését megelőzően élvezte a gépjármű nyújtotta mobilitás előnyeit. Meghaladottnak tekinthető a bírói gyakorlat, amely a bérleti díjat csak akkor rendelte megtéríteni, ha a károsult a kocsit valamilyen társadalmilag elismert célra (pl. munkavégzés) használta. A járműhasználat maga a társadalmilag elismert cél.

i) Ha a szervezeti jogalany károsulttól az üzleti tevékenység folytatása érdekében a hitelfelvétel elvárható, a hitel költségei (azaz a kamat) a károkozó által megtérítendő szükséges költségnek minősülnek. A károsultnak azonban fel kell szólítania a károkozót, hogy kívánja-e inkább ő finanszírozni azokat a költségeket, amelyeket a károsult hitelből tudna csak fedezni.

IRODALOMJEGYZÉK

Almási Antal: A kötelmi jog kézikönyve, I. kötet, 2. kiadás, Tébe, Budapest, 1929.; idézve: Almási (1929), oldalszám

Asztalos László: A polgári jogi szankció, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966; idézve: Asztalos (1966), oldalszám

Bauer Miklós: Felelősség és kártérítés de lege ferenda, in: Jogtudományi Közlöny 1988/5., 272-281., idézve: Bauer (1988), oldalszám

Bárd Károly, Vállalati kockázat, felelősség, biztosítás, in: Biztosítási Szemle 1981/7., 140-147.; idézve: Bárd (1981), oldalszám

Bárdos Péter: Kárfelelősség a Polgári Törvénykönyv rendszerében, HVG-ORAC, Budapest, 2001; idézve: Bárdos (2001), oldalszám

Eörsi Gyula: A jogi felelősség alapproblémái, a polgári jogi felelősség, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961.; idézve: Eörsi (1961), oldalszám

Eörsi Gyula: A polgári jogi felelősség kézikönyve, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1966.; idézve: Eörsi (1966), oldalszám

Eörsi Gyula: A közvetett károk határai, in: Emlékkönyv Beck Salamon születésének 100. évfordulójára – 1885-1985., szerk. Németh János – Vékás Lajos, ELTE ÁJK Polgári Jogi, valamint Polgári Eljárásjogi Tanszék, Budapesti Ügyvédi Kamara, Budapest, 1985., 59. skk.; idézve: Eörsi (1985), oldalszám

Eörsi Gyula: Kötelmi jog, általános rész, 24. változatlan kiadás, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003.; idézve: Eörsi (2003), oldalszám

Eörsi Gyula – Világhy Miklós, Magyar polgári jog I, 2. változatlan kiadás, Tankönyvkiadó, Budapest, 1965; idézve: Eörsi/Világhy/Szerző (1965), oldalszám

Frigyes Béla: Káronszerzés, in: Glossza Grosschmid Béni Fejezetek Kötelmi Jogunk Köréből című művéhez, szerk. Almási Antal et al., I. kötet, Grill, Budapest, 1932, 316. skk. old.; idézve: Frigyes (1932), oldalszám

Fuglinszky Ádám: A teljes kártérítés elve, kritikája és korlátai, in: Kisfaludi András (szerk.), Liber amicorum, Ünnepi előadások és tanulmányok Harmathy Attila tiszteletére, Budapest, ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszék, 2007., 201-218.; idézve: Fuglinszky (2007), oldalszám

Fuglinszky Ádám: Megy-e kártérítési jogunk az előreláthatósági klauzula által elébb? Felróhatóság, adekvát kauzalitás és előreláthatóság a szerződésszegéssel okozott következménykárok kezelésében, in: Görög Márta (szerk.), Acta Conventus de Iure Civili Tomus VII, Szeged, Lectum Kiadó, 2007., 225-261.; idézve: Fuglinszky (2007a), oldalszám

Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv Magyarázata, 1. kötet: 1.364. §§, KJK-KERSZÖV, Budapest, 2004.; idézve: Gellért/Szerző (2004) paragrafusszám, oldalszám

Gotthard, Peter: Wandlungen schadensrechtlicher Wiedergutmachung, Engel, Kehl – Straßburg – Arlington, 1996.; idézve: Gotthard (1996), oldalszám

Havasi Péter: A nemvagyoni kár bírói gyakorlata, in: Gazdaság és Jog, 2002/1., 11-14. old.; idézve: Havasi (2002), oldalszám

Kisfaludi András: Az adásvételi szerződés, 2. átdolgozott kiadás, KJK-KERSZÖV, Budapest, 2003.; idézve: Kisfaludi (2003), oldalszám

Kovács László: A vállalkozási szerződés, átdolgozott kiadás, KJK-KER-SZÖV, Budapest, 2001.; idézve: Kovács (2001), oldalszám

Köles Tibor: A szerződések joga, A gyakorló jogász kézikönyve 8. – sorozatszerkesztő: Petrik Ferenc, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1993.; idézve: Köles (1993), oldalszám

Köles Tibor: Polgári jog II., Kötelmi jog, Jogi szakvizsga kézikönyvek, Novissima, Budapest, 2004; idézve: Köles (2004), oldalszám

Lábady Tamás: Felelősség szerződésen kívül okozott károkért és a biztosítási szerződés az új Polgári Törvénykönyvben (vitaindító tézisek), in: Polgári Jogi Kodifikáció 2001/4-5., 40-53.; idézve.: Lábady (2001), oldalszám

Lukács Endre: A károsulttól elvárt magatartás kárának enyhítésére, in: Külgazdaság jogi melléklete 1981/11., 1-11.; idézve: Lukács (1981), oldalszám

Hermann Lange – Gottfried Schiemann: Schadensersatz, Handbuch des Schuldrechts in Einzeldarstellungen, Band 1, 3., neu bearbeitete Auflage, Mohr Siebeck, Tübingen, 2003.; idézve: Lange/Schiemann/Szerző (2003), oldalszám

Marton Géza: A kártérítés, in: Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog, III. kötet: A kötelmi jog általános része, Grill, Budapest, 1941.; idézve: Szladits/Marton (1941),

Marton Géza: A polgári jogi felelősség, TRIORG Kft., Budapest, 1992.; idézve: Marton (1992), oldalszám

Nagy Éva – Pecze Dóra: Polgári Jog II., jogi szakvizsga segédkönyvek, Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2004.; idézve: Nagy/Pecze/Szerző (2004), oldalszám

Nochta Tibor: A kármegelőzés polgári jogi eszközeiről, in: Jogtudományi Közlöny 1989/3., 126-130., idézve: Nochta (1989), oldalszám

Petrik Ferenc: A kártérítési jog, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991.; idézve: Petrik (1991), oldalszám

Petrik Ferenc: Szavatosság, Jótállás, Fogyasztóvédelem, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1995.; idézve: Petrik (1995), oldalszám.

Petrik Ferenc (szerk.): Polgári Jog: Kommentár a gyakorlat számára (cserelapos kiadvány), második kötet, HVG-ORAC, Budapest, 2002.; idézve: Petrik/Szerző (2002), paragrafusszám, oldalszám

Petrik Ferenc: Kártérítési jog, Az élet, testi épség, egészség megsértésével szerződésen kívül okozott károk megtérítése, HVG-ORAC, Budapest, 2002; idézve: Petrik (2002), oldalszám

Rózsa István: Szállítási szerződések megszegése, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1963.; idézve: Rózsa (1963), oldalszám

Salamonné Solymosi Ibolya: Hibás teljesítés a gazdálkodó szervezetek egymás közti szerződései körében (I. rész), in: Magyar Jog 1985/7., 613625.; idézve: Salamonné (1985), oldalszám

Újváriné Antal Edit: Felelősségtan, 7. kiadás, Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, Miskolc, 2002.; idézve: Újváriné (2002), oldalszám

Vékás Lajos: Javaslat a szerződések általános szabályainak korszerűsítésére -vitaindító tézisek az új Ptk. Koncepciójához – II. rész, in Polgári Jogi Kodifikáció, 2001/4-5.,. 3-14.; idézve: Vékás (2001), oldalszám

Vékás Lajos (szerk.): Szakértői Javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez, Complex, Budapest, 2008; idézve: Vékás/Szerző (2008), paragrafusszám, oldalszám.

Zoltán Ödön: Felelősség szerződésen kívül okozott károkért, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1961.; idézve: Zoltán (1961), oldalszám

N. N.: T/5949. számú törvényjavaslat a Polgári Törvénykönyvről, letölthető: http://www.parlament.hu/irom38/05949/05949.pdf, letöltés időpontja 2008. augusztus 20.; idézve: Törvényjavaslat (2008) paragrafusszám, oldalszám

JEGYZETEK

1 Kézirat lezárva 2008. augusztus 29-én, a közzétett bírói gyakorlat áttekintése 2008. június 30-ával zárult. A www.birosag.hu honlapon elektronikus formában közzétett határozatokat a bírósági portál szerinti azonosítószámmal – s amennyiben szerepelt a határozat közzétett változatán – bírósági ügyszámmal hivatkozzuk. Ld. http://www.birosag.hu/engine.aspx?page=anonim.

2 A teljes kártérítés elvéről és korlátairól ld. Fuglinszky (2007), 201 skk.

3 Lange/Schiemann/Lange (2003) 547 skk. old.

4 Ld. pl. a következő két döntést: Debreceni Ítélőtábla Pf. II. 20. 583/2007/4., közzétételi száma szerint DIT-H-PJ-2007-60; ill. Fővárosi Ítélőtábla: 6Pf.20.760/2007/7, FIT-H-PJ-2007-280. Vagy a szakirodalomban többek között: Havasi (2002), 14. old.; Petrik (2002), 264. sk. old.; Nagy/Pecze/Nagy (2004), 69. old.

5 Ld. pl. Csongrád Megyei Bíróság 1.Gf.40072/2001/4, BDT 2003. 791., ill. a szakirodalomban: Gellért/Kemenes (2004), 340. §, 1235. old.

6 Debreceni Ítélőtábla Pf.II.20.583/2007/4., DIT-H-PJ-2007-60. A két intézmény összekapcsolódásához és az elhatárolás bizonytalanságaihoz ld. még a BH 1981. 115. számon közzétett döntést.

7 PK 36, indokolás, 2. bekezdés

8 Vékás/Lábady (2008), 5:514. § (1), 1120., ugyanígy Törvényjavaslat (2008), indokolás az 5:475. §-hoz, 1263. old.

9 Törvényjavaslat (2008) 5:120. §: (1) Nem kell megtéríteni a szerződésszegéssel okozott kárt annyiban, amennyiben a károsult fél a kár bekövetkezésében közrehatott. (2) Nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét sem, amely abból származott, hogy a károsult a kárenyhítési kötelezettségének felróható módon nem tett eleget.

10 Vékás/Lábady (2008), 5:514. §, 1120.

11 Fuglinszky (2007a), 238. skk.

12 Ld. ehhez a BH 1996. 332. számon közzétett döntést ill. Bárdos (2001), 172. és Petrik (2002), 224. sk. elemzését.

13 Petrik (1991), 35., ugyanakkor Bárdos (2001), 63. vitatja, hogy a potenciális károsultakat általános kármegelőzési kötelezettség terhelné. Ebből azonban még nem következik, hogy a 340. § (1) bek. felróható közrehatásra történő alkalmazásával nem értene egyet.

14 PK 36, rendelkező rész, első mondat

15 Asztalos (1966), 99.

16 Törvényjavaslat (2008) 5:475. § (1) bek. 334.

17 Ld. Törvényjavaslat (2008), 5:491. §, 339.

18 PK 36. indokolás, 2. bekezdés

19 PK 36. indokolás, 4. bekezdés

20 PK 36. indokolás, 3. bekezdés

21 PK 36. indokolás, 5. bekezdés

22 PK 37. rendelkező rész

23 PK 37. indokolás, 2. bekezdés

24 PK 37. indokolás, 4-5. bekezdés

25 Ld. ehhez a szakirodalomban többek között Köles (2004), 153.

26 Pl. a gépjármű kulcsainak az értékmegőrző helyett a fürdő öltözőszekrényében történő elhelyezése, ha az autót ellopták, ld. LB. Pfv. VIII. 21. 573/2007/6. – LB-H-PJ-2007-124. Nem szerepel a Ptk. 340. §-ának említése a Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.647/2006/7 – DIT-H-PJ-2007-75 számú ügyében, amelyben a túlsúlyos felperes nem mozgott, rehabilitációjában nem vett részt, így egészségkárosodását maga okozta. Ha a felperes tudomással bírt arról, hogy nem egy 20 m2-es üzlethelyiséget, hanem egy 40 m2-es helyiség 1/2 tulajdoni hányadát szerezte meg, akkor a társtulajdonos hozzájárulásának hiánya miatt meghiúsult bérleti szerződése miatt nem követelhet kártérítést az eladó alperestől. Ld. LB. Pfv. VIII. 21. 258/2007/5 – LB-H-PJ-2007-106, ebben az ügyben a bíróságok hivatkoztak a Ptk. 340. §-ára, bár az érvelés ugyanaz, mint az előző ügyben. Szintén megjelenik a Ptk. 340. §-a egy a BH 1977. 74. számon közzétett legfelsőbb bírósági ítéletben, amely alapjául szolgáló tényállás szerint a felperes tévesen adta meg az alperes által legyártandó kapcsolók műszaki adatait. A kárt így kizárólag felperes okozta. (Ugyanígy, ld. BH 1975. 475. – hasonló tényállás alapján uí. BH 1988. 42. -: felperes kizárólag maga okozta a kárt a Ptk. 340. § alapján, mivel munkatársai elmulasztották vizsgálni az alperes nevében fellépő személy képviseleti legitimációját. Hasonlóképpen teljes mértékben önokozta kárról van szó, de a 340. § említésével a BH 1979. 247., BH 1980. 398., BH 1981. 467., BH 1982. 202, BH 1982. 430. valamint a BH 1986. 335. számon közzétett eseti döntésekben.)

27 BH 2003. 236. ügyszám: LB. Pfv. X. 20. 886/2001.

28 Felperes ellenőrzési kötelezettségének elmulasztását, mint a közrehatás arányát 40%-ra értékelte a bíróság abban az ügyben, amelyben palackozott fröccs gyártása hiúsult meg, ld. LB. Pfv. IV. 20. 614/2007/4 – LB-H-PJ-2007-94. A közrehatás arányát említi a Legfelsőbb Bíróság BH 2008. 61. számon közzétett felülvizsgálati ítélete a biztonsági öv becsatolásának elmulasztása kapcsán, de egy jóval korábbi, BH
1980. 98. számon közzétett ítélete is, amelynek tényállása szerint az állatok
pusztulásában 60%-ban közrehatott az a tény, hogy a károsult alkalmazottai nem
megfelelően hajtották az állatokat a vasúti sínek környékén. Szintén a
közrehatás arányát tekinti 30%-osnak a Legfelsőbb Bíróság abban a vadászbaleset
tárgyában indult ügyben, amelyben a felperes elhunyt házastársa nem megfelelő helyen tartózkodott (BH 2003. 320). 50%-osra értékelte a Legfelsőbb Bíróság az elhunyt közrehatását, amikor az az általa ismerten – széndioxid termelődése miatt – életveszélyes szőlőcefre-silóba beugrott (BH 2002. 306). A felperes által igénybe vett tervező hibája miatt is a közrehatás arányát állapította meg 50%-ban a Debreceni Ítélőtábla a Pf. II. 20. 087/2008/5. – DIT-H-PJ-2008-51. számon közzétett ügyben, a Pf. II. 20. 734/2007/5. – DIT-H-PJ-2008-37. sz. ítéletében pedig a fűtés és szellőztetés hiánya miatti közrehatás arányát határozta meg 15%-ban. Szintén a közrehatás arányát említi a Győri Ítélőtábla GYIT-H-PJ-2008-44. számon közzétett eseti döntésében, ahol a tényállás szerint a felperes közrehatása a verekedés kiprovokálásában állt. A GYIT-H-PJ-2007-58. sz. – szintén verekedős – ügyben kifejezetten is az ok-okozati viszonyra helyezte a hangsúlyt. A közrehatás arányát említi a Pécsi Ítélőtábla is abban az ügyben, amelyben a megrendelő nem megfelelő betonról gondoskodott a kivitelező számára (Gf. IV. 30. 104/2007/4. – PIT-H-GJ-2007-10). A közrehatás arányát vette alapul a Fővárosi Ítélőtábla, tekintettel arra, hogy a károsult ittas állapota 20%-ban közrehatott abban, hogy kiesett a vasúti kocsiból (6. Pf. 21. 621/2007/3 – FIT-H-PJ-2008-382). Ld. még az alábbi döntéseket, valamennyi esetben a közrehatás arányának kifejezett említésével: Legfelsőbb Bíróság: BH 1976. 61., BH 1977. 389., BH 1979. 79., BH 1989. 280., BH 1996. 34., BH 1997. 369., BH 2007. 409., Pfv. VII. 21. 330/2007/5. – LB-H-PJ-2009-19.; Fővárosi Ítélőtábla 9. Pf. 20. 071/2008/3. – FIT-H-PJ-2008-200.; Szegedi Ítélőtábla BDT 2006. 1413. számon közzétett döntése, amelyben a kazán nem megfelelő üzemeltetése 50%-os közrehatást eredményezett.

29 Mivel a rendeltetésszerű használatra nyilvánvalóan alkalmatlan berendezést üzembe helyezte és használta, ld. BH 1976. 121. Ld. még: a BH 1984. 363. számon közzétett eseti döntést (LB. Gf. II. 30766/1982), amelyben szintén arról van szó, hogy hány %-ban okozta a kárt az alperes magatartása illetve a felperes felróható magatartása.

30 Közzétéve BDT 2004. 972. számon, ügyszám: I. Gf. 40. 069/2002/3.

31 A BH 1982. 6. számon közzétett eseti döntés szerint a felperes kárának 30%-a vezethető vissza a felperes férjének szeszesital fogyasztására a strandbaleset előtt. Ld. BH 1981. 116.: a borecetesedés 50%-ban felperes hibás és szakszerűtlen borkezelési technológiájára vezethető vissza; ill. BH 1988. 330.: “a kár ebből származó részét nem kell megtéríteni.”

32 Ld. pl. Pécsi Ítélőtábla Pf. III. 20. 307/2007/7. – PIT-H-PJ-2008-28.

33 BH 1977. 209. – LB. Gf. IV. 30. 326/1976.

34 BH 1979. 162. – LB. Gf. V. 30. 855/1978.; ugyanebben a megfogalmazásban BH 1997. 196. – LB. Gfv. X. 33. 129/1995.

35 BH 1988. 227. – LB. P. törv. III. 20. 886/1987., hasonlóképpen egy korábbi szerződési jogi ügyben: BH 1977. 235. – LB. Gf. 31. 363/1974.

36 BH 2008. 61. – LB. Pfv. III. 20. 091/2006.; nehezebben értelmezhető a Legfelsőbb Bíróság Pfv. VIII. 21. 678/2007/6 – LB-H-PJ-2008-14. számon közzétett ítéletével helybenhagyott jogerős ítélet, amely a szerződésszegés(ek) súlya alapján állapítja meg a kármegosztás arányát.

37 Ld. BH 1975. 24. (LB. P. törv. V. 20. 103/1974): “A Legfelsőbb Bíróság mérlegelte a károkozás körülményeit, a peres feleket terhelő kötelezettségek elmulasztásának következményeit, közreható magatartásuk súlyát és jellegét, s mindezek alapján a kármegosztás mértékét a felperesre terhesebben 60-40%-os arányban állapította meg.” BH 1994. 332. (LB. Gf. IV. 32. 808/1992): “A Legfelsőbb Bíróság az eset összes körülményeket mérlegelés körébe vonva úgy ítélte meg, hogy a felperes kárának fele része az, ami saját mulasztására esik, s így kárának csak a fennmaradó részére tarthat az alperessel szemben igényt.”

38 Ld. BH 1980. 243. (LB. Pf. V. 21. 240/1979), a helybenhagyott elsőfokú ítélet szerint: “… a felperes néhai férje sem úgy járt el, ahogyan az az adott helyzetben általában elvárható. Ő volt az, aki a betonkeverőgép csatlakozóját nem a földelt konnektorba, hanem a garázsban található földeletlen konnektorba helyezte. Ebben közrejátszott nyilván az is, hogy ez időben alkoholos befolyásoltság alatt állott. Ehhez képest a felperesi jogelőd és az alperes felelősségét – utóbbira terhesebben – 60-40%-os arányban állapította meg.” BH 1993. 751. (LB. Gf. VI. 32298/1992.): “Arra a körülményre tekintettel, hogy a felperes elmulasztotta a törvény szerint őt terhelő folyamatos ellenőrzési kötelezettségét, a Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 340. § (1) bekezdésének alkalmazásával kármegosztást alkalmazott, az alperesre terhesebb 80-20%-os arányban.” BH 2001. 273. (LB. Pfv. VIII. 20. 295/1999.), a helybenhagyott elsőfokú ítélet szerint: “Ú.Z. a felperes képviseletében eljárva kárenyhítési kötelezettségének nem tett eleget, mert elvárható lett volna tőle, hogy sérülésének ambuláns ellátását követően értesítse a román partnert a történtekről, és vele az üzlet megkötéséről egy másik közeli időpontban egyezzen meg. Ezért 50%-os kármegosztást alkalmazott.” BH 2002. 487. (LB. Pfv. VIII. 22. 536/1999.), a helybenhagyott elsőfokú ítélet szerint: “A gépkocsiban hagyott kulcsra és forgalmi engedélyre figyelemmel az alperesre terhesebb 30-70%-os kármegosztást alkalmazott.” EBH 2004. 126. (LB. Pf. III. 24. 900/2002.): “A felperesnek ezt az ésszerűtlen döntését egybevetve azzal, hogy az alperes ennek következményeit miként háríthatta volna el, indokolttá tette, hogy az alperes kártérítő felelősségét a másodfokú bíróság az elsőfokú közbenső ítélettől eltérően, 50%-ban állapítsa meg.” Debreceni Ítélőtábla Pf. II. 20. 617/2007/4. – DIT-H-PJ-2008-24.: a bíróság “Tekintettel volt arra, hogy a felperes a 2004. évi felújítási tervben szereplő kötelezettségének nem tett eleget, mint ahogyan a 2000. évben bekövetkezett véghasználat utáni felújítási kötelezettségét is csak bírságok kiszabása után a 2004. évi engedélyezett sarjaztatásos módszerrel, késedelmesen teljesítette. A kármegosztás arányát e szempontok alapján a felperesre terhesebben 60-40%-ban határozta meg, Fővárosi Ítélőtábla 6. Pf. 21. 163/2007/3. – FIT-H-PJ-2008-218.: “Ezért az ítélőtábla a kármegosztás arányát az I. rendű felperes súlyosan kifogásolható magatartására figyelemmel, a felperesekre terhesebb 25-75%-os arányban állapította meg…”. Ld. még BH 1979. 180., BH 1990. 276., BH 1996. 91., Fejér Megyei Bíróság Pf. 20. 174/2001/3 – BDT 2002. 682.

39 Ld. az alábbi példákat: BH 1976. 506. (LB. Gf. VI. 32. 062/1975): “. a Legfelsőbb Bíróság a felperes közrehatását is megállapította és a kártérítés mértékének megállapításánál ezt a körülményt figyelembe vette. A jelen esetben az alperes mulasztása súlyosabb.” BH 1987. 248 (LB. Gf. I. 30. 900/1986): “E közrehatás mértékét a Legfelsőbb Bíróság nagyobb súllyal vette figyelembe . A magatartások felróhatóságát ilyenképpen mérlegelve a Legfelsőbb Bíróság a II.r. alperesre terhesebb 80-20%-os kármegosztást találta alkalmazhatónak.” BH 1991. 209. (LB. Kft. I. 25. 180/1990): “.a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a kár bekövetkezése mindkét fél magatartására visszavezethető, nagyobb részben azonban az alperes magatartására vezethető vissza. Ezért a Legfelsőbb Bíróság 1/3 és 2/3-ad arányban látta indokoltnak a felperes és az alperes közötti kármegosztás alkalmazását, a felek magatartásának felróhatóságára is figyelemmel.” Igen karakteres példa: BH 1992. 242 – LB. P. Törv. III. 20. 652/1991: “A Legfelsőbb Bíróság a peradatok együttes és gondos mérlegelése alapján, az eset körülményeire is figyelemmel arra a meggyőződésre jutott, hogy a károsodás alapvető oka éppen A. S. súlyosan közreható, felróható magatartása volt, ezért a kármegosztás arányát az I. r. alperesre kedvezőbb 20-80%-ban határozta meg.” Csongrád Megyei Bíróság 1. Gf. 40. 038/2001/4 – BDT 2001. 541.: “A károsult felperes felróható magatartását (mulasztását) az összes körülménnyel összefüggésben vizsgálva és mérlegelve a másodfokú bíróság álláspontja szerint az alperesre terhesebb 75-25%-os kármegosztás látszik indokoltnak.” Szegedi Ítélőtábla Pf. III. 20. 501/2007/6 – SZIT-H-PJ-2008-6.: “A felperes néhai leánygyermeke hatodmagával foglalt helyet a gépjármű utasterében, az általa is tudottan jelentősebb mennyiségű alkoholt fogyasztott és a gépjárművet vezető beavatkozóval. Emellett nem alkalmazta a biztonsági övet sem, így megállapítható, hogy felróható magatartást tanúsított, és ez mindenképpen összefüggésben volt a káreseménnyel, hiszen a jármű túlterheltsége miatt következett be a baleset. A kármegosztás aránya a felróható közrehatás súlyához igazodik, annak megállapításánál szigorúbb mértéket kell alkalmazni a károkozóval, mint a károsulttal szemben, mert a fokozottan veszélyes tevékenység folytatása felróhatóság nélkül is megalapozza a felelősséget. Mindezen szempontokat mérlegelve és értékelve a másodfokú bíróság álláspontja szerint a vagyoni károk tekintetében a károkozóra terhesebb 60-40 %-os kármegosztás az indokolt.”.

40 Szladits/Marton (1941), 380. Az előidéző okok közrehatásának mértékére alapít Rózsa (1963), 241. Petrik (1991), 39. sk. Eörsit idézve kifejezetten hangsúlyozza, hogy nem a vétkesség összeméréséről, hanem a károkozás mértékéről van szó; ugyanígy Petrik (1995) 75.: “A felek magatartását egybevetve a kár előidézésében való közrehatásuk arányát kell megvizsgálni, és ennek megfelelően kell a kárt megosztani.”; Ld. még Gellért/Kemenes (2004), 340. §, 1234. sk.: “A károsult szempontjából ismét nem felelősségi kérdésről, hanem a károkozó oldalán a közrehatás mértékének megfelelő felelősség-mentesülésről van szó.”

41 Petrik/Harmathy (2002) 340. §, 576. old.

42 Zoltán (1961), 32. sk.

43 Bárdos (2001), 55. sk.

44 Ld. Eörsi (1966), 159.

45 Eörsi/Világhy/Eörsi (1965), 565., ill. uő. (2003), 282.

46 A kimentés feltétele a kodifikáció e fázisában a szerződésszegő fél ellenőrzési körén kívülálló, el nem hárítható akadály, amellyel a szerződéskötés idején a károkozónak nem kellett számolnia. Vö. Vékás (2001), 8.

47 “Ha a károkozó magatartás előidézésében, a kár bekövetkezésében, a kár súlyosbodásában a károsult is közrehatott, magatartásának következményeit maga viseli. Nem terheli kártérítési kötelezettség a károkozót a kárnak a károsult magatartásából származó részéért.” Lábady (2001), 47. A felróhatóságtól független deliktuális felelősséghez ld. uő. (2001), 42.: “Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. A károkozó mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kár az adott helyzetben elháríthatatlan volt.”

48 Lábady (2001), 47.: “Ha a károkozó magatartás előidézésében, a kár bekövetkezésében, a kár súlyosbodásában az elvárható magatartást elmulasztó károsult is felróhatóan közrehatott, magatartásának következményeit maga viseli. Nem terheli kártérítési kötelezettség a károkozót a kárnak azért a részéért, amely abból származott, hogy a károsult nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.”

49 Ld. Törvényjavaslat (2008), 5:475. §, 339. és 1263., illetve Vékás/Lába-dy (2008), 5:514. §, 1120.

50 Törvényjavaslat (2008), 5:120. § (1) bek., 221. és 929. sk.

51 BH 1977. 227. – LB. B. törv. IV. 1560/1976.

52 BH 1989. 190. – LB. Pf. III. 20. 750/1988.

53 Fővárosi Ítélőtábla 9. Pf. 21. 246/2007/3. – FIT-H-PJ-2008-48.

54 Bárd (1981), 141.

55 PK 36, indokolás, 3. bekezdés. A szakirodalomban ugyanígy többek között Zoltán (1961), 36. és Petrik (1991) 36. Bárdos (2001), 63. is azon a véleményen van, hogy a törvényalkotó feltehetően nem kívánt általános kármegelőzési kötelezettséget deklarálni. Egy példa a közzétett bírói gyakorlatból: BH 1989. 115 – LB. Gf. IV. 30. 670/1988, a Legfelsőbb Bíróság szerint nem elvárható az ABC boltot üzemeltető felperestől, hogy a hétvégi zárvatartás alatt gondoskodjék a hűtők felügyeletéről, hiszen nincs ilyen előírás vagy gyakorlat, és erre apparátus hiányában nem is képes.

56 PK 36, indokolás, 1. bekezdés

57 Bauer (1988), 278.

58 Ld. pl. BH 1996. 34. – LB. Pfv. 22. 899/1994.: a havas, csúszós úton téli időszakban elvárható a gyalogosoktól, hogy különösen fokozott óvatossággal és körültekintően közlekedjenek. A felperes balesetét okozó hó-maradvány egy felnőtt ember lépésével átléphető volt. A felperes nem így tett, közrehatását 25%-ban látta megállapíthatónak a Legfelsőbb Bíróság. Ugyanakkor a Szegedi Ítélőtábla Gf. III. 30. 120/2008/7. – SZIT-H-GJ-2008-41. számon közzétett ítélete szerint a felperes vállalhat fuvarozói tevékenységet akkor is, ha csak egy, a szerződéses kötelezettség teljesítésére alkalmas járműve van (és nincs tartalékszerelvény).

59 Két szemléletes példa a közelmúlt közzétett táblabírósági gyakorlatából, mindkét ítéletet a Győri Ítélőtábla hozta. GYIT-H-PJ-2007-58.: a verekedést az elhunyt sértett (felperesi hozzátartozó) kezdeményezte, a károkozó alperes igyekezett kitérni a konfliktus elől, ám végül a jogos védelmi helyzet szükségesség-arányossági követelményét túllépte, ami ijedtségére és menthető felindulására volt visszavezethető. A bíróság a károsulti közrehatást 40%-ban állapította meg. Egy későbbi ügyben (közzétételi száma GYIT-H-PJ-2008-44) 55%-ban állapította meg a felperes közrehatását a bíróság, mivel alperes házastársával szerelmi viszonyt létesített és a bántalmazás napján alperes tilalma ellenére tartózkodott az alperes kizárólagos tulajdonában lévő családi házban. Ezzel a magatartásával felperes provokálta ki a tettlegességhez vezető vitát.

60 Ld. BH 1995. 574 – LB. Pfv. III. 21. 510/1994.: a felperesre terhesebb 70-30%-os kármegosztást az indokolta, hogy a felperes télen, hajnali időpontban, szemerkélő esőben, néhány napja vásárolt gépkocsiban, csekély vezetői gyakorlat mellett sebességét nem a körülményeknek megfelelően választotta meg és a vad láttán pánikba esett.

61 BH 1979. 180. – LB. P. törv. V. 20. 795/1978.: a bíróság 50%-ban állapította meg a felperesi közrehatást abban a balesetben, amit a közút elhanyagolt állapota és a sózás, csúszásmentesítés elmaradása okozott. A felperes télen, reggeli órákban, csapadékos időben, csúszós úton 90100 km/h-s sebességgel vezetett.

62 Ld. BH 1977. 44. – LB. M. törv. II. 10. 034/1976: a kivilágítatlan lovas kocsin közlekedő felperes és a sebességet helytelenül megválasztó alperes 50-50%-ban viselte a kárt.

63 A Debreceni Ítélőtábla Pf. II. 20. 583/2007/4. számú, DIT-H-PJ-2007-

60. számon közzétett ítéletében 70%-ban állapított meg károsulti közrehatást. A füstben a kerékpárost kerülő másodrendű felperes nem a füsttel borított útszakasz által megkövetelt módon vezette a gépkocsit, így a már létező kárveszélyes helyzetben a közvetlen károk kifejlődésének megakadályozását, azaz a kár megelőzését elmulasztotta. Elsőrendű felperes közrehatása pedig abban állt, hogy az általa is érzékelt veszélyhelyzetben csak a sebesség csökkentésére – és nem megállásra – szólította fel a gépjárművet vezető másodrendű felperest.

64 Ld. pl. 1977. 146. – LB. P. törv. V. 20. 313/1976.: az alkoholos állapotban nem a kijelölt átkelőhelyen áthaladó felperes közrehatását 20%-ban állapította meg az elsőfokú bíróság, a másodfokú bíróság a keresetet elutasította. A Legfelsőbb Bíróság a felperesre terhesebben 2/3-1/3 arányban döntött a kármegosztásról. 20%-os arányban látta megállapíthatónak a bíróság a felperes közrehatását a Fővárosi Ítélőtábla 6. Pf. 21. 621/2007/3. sz. – FIT-H-PJ-2008-382. számon közzétett ítéletében, amely tényállása szerint a lakodalomból visszatérő felperes alkoholos állapotban esett ki a vonatszerelvényből.

65 BH 2008. 61. – LB. Pfv. III. 20. 091/2006.: az eset érdekessége, hogy a jogerős ítéletben a bíróság 50%-os közrehatást állapított meg és a felülvizsgálati bíróság szállította le az arányt 20%-ra, mondván, a vezetőnek figyelmeztetnie kellett volna utasát a biztonsági öv használatára, így az alperes e tekintetben is nagyobb mértékben felelős.

66 BH 1997. 183. – LB. Pfv. III. 20. 912/1994.: ebben a konkrét ügyben nem nyert megállapítást ugyan, hogy a felperes tudomással bírt volna a vezető alkoholos befolyásoltságáról, de a bíróság elvi éllel mondta ki, hogy ha valaki e tény ismeretében száll be a járműbe, az felróható károsulti közrehatásnak minősül.

67 BH 1992. 242. – LB. P. törv. III. 20. 652/1991.: az eset nemcsak a jogi megítélés szempontjából tanulságos. Az elhunyt felperesi hozzátartozó közrehatását a jogerős ítéletet hozó másodfokú bíróság 50%-ban találta megállapíthatónak, mivel a felperesi hozzátartozó alkoholos állapotban simogatta, csókolgatta az alperest, s maga is a kormányhoz kapott, amikor az alperes egy téves kormánymozdulatot kívánt korrigálni. ,A Legfelsőbb Bíróság törvényességi óvás keretében a felperesi hozzátartozó súlyosan közreható, felróható magatartása miatt a kármegosztás arányát 80%-ban határozta meg.

68 Amennyiben ezek a törvény alapján nem zárják ki eleve a hibás teljesítés jogkövetkezményeinek alkalmazását, így a kártérítést is. Ld. Ptk. 305/A. § (1) bekezdés.

69 Ld. pl. a BH 1977. 31. – LB. Gf. IX. 32. 625/1973. számon közzétett legfelsőbb bírósági ítéletet. A tényállás szerint – bár a használati útmutató nem volt teljes körű – mégis, utalt a vegyszer felhasználásakori száraz időjárási viszonyok lehetséges következményeire. A felperes, mint mezőgazdasági nagyüzem maga is rendelkezik hozzáértő szakszemélyzettel, így a közrehatás mértéke 50%-ban állapítható meg. Szintén 50%-os közrehatást állapítottak meg a BH 1979. 162. – LB. Gf. V. 30. 855/1978. sz. ítéletben. A generálkivitelező alperes a felperes hibás teljesítésével okozott kár bekövetkezésében oly módon hatott közre, hogy a kazán üzemeltetése a kezelési utasításban előírtaktól eltérően történt. A gázbeömlést követően a kazánt le kellett volna állítania. Igen szemléletes a Szegedi Ítélőtábla Gf. I. 30. 363/2004 számú – BDT 2006. 1413. számon közzétett ítélete, amely szerint a kazánhoz mellékelt gyártói használati útmutató tartalmazta a hűtővízre vonatkozó tisztasági előírásokat, s a vízminőség rendszeres ellenőrzése a károsult megrendelő feladata volt, nem pedig a karbantartási feladatokat ellátó vállalkozóé. S mivel a kazán tönkremenetelét hibás hűtővíz alkalmazása okozta – amit karbantartóként a vállalkozónak is észlelnie kellett volna ugyan -, a bíróság a közrehatás arányát 50-50%-ban határozta meg.

70 Ld. Petrik (1995), 74., ill. pl. a BH 1976. 121. – LB. Gf. V. 30. 086/1975. számon közzétett döntést: felperes, mint a pulykanevelésben nagy tapasztalatot szerzett megrendelő maga is észlelte a tervhibát, nevezetesen, hogy a szerződés tárgyát képező trágyakihúzó-berendezés szarvasmarha-istállóhoz készült és a pulykatenyésztésben nem alkalmazható. A bíróság a közrehatás arányát 25%-ban állapította meg. Ld. még a BH 1979. 245. – LB. GF. III. 31. 207/1978. számon közzétett eseti döntést, amelyben a bíróság a Ptk. 340. § alkalmazásával teljes mértékben mentesítette az alperest a felelősség alól, mivel a felperes a liszt erős vegyszerszagát már az áru beérkezésekor észlelte, és ennek ismeretében keverte össze más liszttel, s a szennyezett lisztet a hiba ismerete ellenére felhasználta. Ennek fényében érdekes a Legfelsőbb Bíróság a BH 1993. 751. – LB. Gf. VI. 32. 298/1992. számon közzétett döntése, amely tényállása szerint felperes munkatársai a szemmel látható szennyezettség ellenére sem ellenőrizték a leszállított étkezési sót, ami fa- és drótdarabokkal volt tele. A felróható közrehatás arányát a bíróság itt mindössze 20%-ra tette.

71 Ld. még a szakértői tervezet 5:154. § (1) bekezdését, mely szerint, ha a dolog meghibásodásában a karbantartási kötelezettség elmulasztása is közrehatott, a költségeket közrehatása arányában a jogosult viseli, ha a karbantartásra vonatkozó ismeretekkel rendelkeznie kellett. Ugyanígy Törvényjavaslat (2008) 5:150. §, 230. és 992. Mind a javaslat, mind pedig a szakértői tervezet indokolása általánosít, s bár a normaszövegben kifejezetten csak a karbantartási kötelezettség elmulasztása szerepel, az indokolás a nem rendeltetésszerű használat következményeit említi.

72 Ld. BH 1976. 120. – LB. Gf. V. 32. 413/1974.: alperes szerződésszegése mellett felperes is közrehatott a kár (légtechnikai ill. folyadék-kering-tető berendezés meghibásodása) bekövetkezésében, mivel a gondos üzemeltetést elmulasztotta: a PVC légcsatornákat túlfűtötte és a csöpögő savat sem fogta fel edényben. Közrehatása a PVC légcsatornák tekintetében 25%-os, a betonkorróziót illetően 70%-os volt. Ld. továbbá BH 1981. 116. – LB. Gf. V. 30. 080/1979.: a szerződés tárgyát képező toronypince kivitelezése kapcsán valóban tervezési és kivitelezési hibák merültek fel, de a kár bekövetkezésében (borecetesedés) – a felperes helytelen borkezelési technikája is közrehatott, a bíróságok álláspontja szerint 50%-ban.

73 Már Frigyes is felveti a Glosszában, ld. Frigyes (1932), 314.

74 Ld. BH 1976. 413. – LB. Eln. Tan. G. törv. 30. 434/1976.: nem elvárható a tervezői kapacitás igénybevételére szerződő felperestől, hogy ellenőrizze: az alperes a lefoglalt kapacitást megfelelő rendelésekkel ki tudja-e tölteni. A szerződő fél nem tehető felelőssé a másik szerződő fél nyilatkozatainak megalapozottságáért.

75 Ld. Bauer (1988), 278.

76 Ld. a szakértői tervezetet, Vékás/Vékás (2008), 804. oldal: A 316. §-ban foglaltakat a piacgazdasági szemlélet ellenére túl szigorúnak tartja, hangsúlyozza, hogy az igény elveszítéséhez kell lemondó nyilatkozat a polgári jogban, s a teljesítés elfogadása a szerződés ráutaló magatartással történő módosításának is tekinthető. Érveivel nem feltétlenül lehet egyetérteni. A piacgazdasági szemlélet és a kötelmi jog kockázatelosztó funkciójának előtérbe helyezésével éppen egy felelős, a saját ügyeiben agilisan eljáró jogosult-ideáltípus állna összhangban. Tekintettel továbbá a jognyilatkozatok tartalom szerinti értelmezésének elvére, s arra, hogy a 316. § szerint csak a szerződésszegés tényleges (pozitív) ismerete vezet az igényvesztéshez, elvárható ismeretének hiánya nem, a 316. § nem tekinthető túl szigorúnak. Jogi végzettséget nem igénylő, a józan ész követelményével összhangban álló elvárás a nem szerződésszerű teljesítés kifogásolása. A speciális szabály előnye a ráutaló magatartással történő szerződésmódosítással szemben az egyértelmű jogi helyzet, ami perjogi szempontból is egyszerűbbé teszi az eset eldöntését, hiszen a szerződésszegő félnek kell bizonyítania, hogy a másik fél a szerződésszegésről tudott. A hivatalos törvényjavaslat nem tér ki kifejezetten a kérdésre, egyszerűen hiányzik a 316. §-nak megfelelő norma.

77 Ld. már Almásinál (1929), 178. Petrik (1995), 74. Érdekes a BH 1988. 411. – LB. Gf. III. 30. 099/1988. számon közzétett eseti döntés, amelyben a Ptk. 340. §-át a szavatossági igények érvényesítésének elmulasztása miatt alkalmazta, mondván, a károk így elháríthatók lettek volna.

78 Petrik (1995), 52.

79 Kovács (2001), 108. Ugyanígy Gellért/Harmathy (2004), 283. §, 1029. Korábban Salamonné (1985), 623. Néhány szemléletes példa a bírói gyakorlatból: Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV. 20. 614/2007/4. – LB-H-PJ-2007-94., a fröccs ügy: a helybenhagyott jogerős ítélet szerint a felperesnek kára 40%-át kell viselnie, mivel – a szerződésben foglaltak ellenére -nem gondoskodott a gyártás ellenőrzéséről, nem tudta és nem is akarta felvállalni a hibás termék elkülönítését, a gyártást kipróbálás, próbagyártás nélkül kezdte meg, a meghibásodás pontos adatait pedig nem rögzítette. Legfelsőbb Bíróság Pfv. VII. 21. 330/2007/5. – LB-H-PJ-2007-413.: felperes 50%-ban hatott közre a kár bekövetkezésében, többek között azáltal, hogy a munka szakszerű elvégzését nem ellenőrizte, a munka felfüggesztését követően a munkaterület őrzéséről nem gondoskodott, ahogy az akadályoztatott építési ellenőr helyettesítéséről sem. (A nyitva-hagyott árok az eső következtében átázott, az alapok alatt talajtörés jött létre, minek következtében a falak és a födém megrepedt, további súlyos károkat okozva.) Egy 1976-ban közzétett döntésében (BH 1976. 506. – LB. Gf. VI. 32. 062/1975.) a Legfelsőbb Bíróság 1/3 arányban állapította meg a felperesi fővállalkozó közrehatását, mert az alvállalkozó alperes hegesztő munkálatait nem ellenőrizte, s így a szőnyegpadló károsodása miatt kárt szenvedett. Ld. Pécsi Ítélőtábla Gf. IV. 30. 104/2007/4. – PIT-H-GJ-2007-10.: a megrendelő – amellett, hogy a szállító valóban nem megfelelő betont szállított – maga sem gondoskodott a fagyvédelmi teendők elvégzéséről, az általa kivitelezett medencék felfagyásai részben erre vezethetők vissza. Közrehatását a bíróságok 57%-ban állapították meg. Csongrád Megyei Bíróság 1. Gf. 40. 118/1997/4. – közzétéve a BDT 200. 128.: a felperesnek nyilvánvalóan észlelnie kellett volna, hogy az alperes az adóbevallást nem megfelelően készíti el, ideértve a társadalombiztosítási járulék bevallásának elmaradását is. Szintén Csongrád Megyei Bíróság 1. Gf. 40. 069/2002/3. – BDT 2004. 972.: felperes nem tett eleget minőségi és mennyiségi ellenőrzésre irányuló kötelezettségének, holott észlelnie kellett, hogy az áru csomagolásán nem lett feltüntetve a márkaelnevezés. Súlyos mulasztása az áru szúrópróbaszerű, legalább szemrevételezés útján történő ellenőrzésének mellőzésében állt, amit a bíróság 50%-ra értékelt.

80 Tárgyalása a német szakirodalomban rendkívül gazdag. Egyik legrészletesebb elemzését ld. Lange/Schiemann/Lange (2003), 558. és 563.

81 PK 38, indokolás, utolsó bekezdés

82 Törvényjavaslat (2008), 5:117. §, 220. és 965. skk.; Vékás/Vékás (2008) 5:121. §, 808. skk.

83 A károsulti közrehatás és a kárenyhítési kötelezettség szétválasztásának oka valószínűleg az, hogy mivel a szerződésszegésért való felelősség objektív alapú lesz, nem lesz előfeltétele a felróhatóság, úgy ezzel összhangban a károsulti közrehatást sem csak felróhatóság esetén kell majd a károsult terhére figyelembe venni. A Törvényjavaslat szerint a kárenyhítési kötelezettség megszegése miatti kármegosztásnak továbbra is előfeltétele marad a felróhatóság. Ld. Törvényjavaslat (2008) 5:120. §, 221., 969. sk.

84 Törvényjavaslat (2008), 5:482. § (1), 332., 1270., Vékás/Lábady (2008) 5:521. § (1), 1125.

85 Közzé nem tett bírósági ítéleteket idézve Petrik (1991), 38., uő. (2002), 77., 80.

86 Eörsi (1966), 158.

87 BH 1982. 103. – LB. Gf. II. 31. 030/1980.

88 Nochta (1989), 129., Petrik (1991), 39., Nagy/Pecze/Nagy (2004), 23.

89 Például egész biztosan nem kell a felperesnek a hibásan teljesítő alperestől vásárolt balesetveszélyes gépkocsijával közlekednie annak érdekében, hogy ne szenvedjen el jövedelem-kiesést magánórái elmaradása miatt. Ld. BH 1987. 121. – LB. P. Törv. III. 20. 360/1986.

90 Ld. Lukács (1981), 11.

91 BH 1987. 450. – LB. Gf. II. 30. 023/1987.

92 Almási (1929), 179.

93 Lukács (1981), 11.

94 Zoltán (1961), 37., 121., Eörsi (1966), 198., Petrik (1991), 38., uő. (2002), 81. Az utókezelésen való részvételi kötelezettséget illetően ld. Petrik/Köles (2002), 356. §, 636. Az élvezeti cikkek kerülését és a felelősségteljes károsulti magatartást illetően Petrik (1991), 199. elemez egy szemléletes esetet, amely tényállása szerint a felperes begipszelt lábát terhelte, mankó, illetve bot nélkül járt és ittas állapotban az árokba esett. Köles Tibor a “részegeskedő állapot fenntartását, fokozását” általában említi a kárenyhítési kötelezettség megszegéseként. Ld. Petrik/Köles (2002), 356. §, 635. A BH 1977. 105. számon közzétett LB. P. Törv. V. 20. 174/1976. ügyszámú esetben a károsult már hét sikertelen műtéten esett át az ügy elbírálásának időpontjáig. Egy újabb műtét nyilvánvalóan olyan testi és idegi megterhelést jelentett volna számára, hogy az az általános társadalmi felfogás szerint sem volt tőle elvárható, különös tekintettel arra, hogy a beszerzett orvos-szakértői vélemény szerint sem volt arra biztosíték, hogy nyolcadik műtét sikeres lesz.

95 Frigyes (1932), 311. a bírói gyakorlatot elemezve úgy foglal állást, hogy a károsult csak a hivatásának megfelelő munkát köteles elvállalni.

96 Eörsi (1966) 199.: álláspontja szerint elvárható, hogy a volt szakmunkás, mint segédmunkás, éjjeliőr, kapus stb. beosztást vállaljon.

97 Mivel a korábban eljárt bíróságok e körülményeket nem vizsgálták, a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Ld. BH 1987. 121. – LB. P. Törv. III. 20. 360/1986.

98 Ld. Zoltán (1961), 119. sk., Gellért/Benedek (2004), 356. §, 1369.

99 Eörsi (1966), 198.

100 Zoltán (1961), 117.

101 Eörsi (1966), 198.

102 Petrik (2002), 242.

103 Ld. Petrik (2002), 245. sk.

104 A bírói gyakorlatot ismertetve Újváriné (2002), 193.

105 Ld. Törvényjavaslat (2008), 5:482. § (3) bek., 336., 1270., ill. uí. a szakértői tervezet: Vékás/Lábady (2008), 5:521. § (3) bek., 1125.

106 BH 1997. 332. – LB.Pfv.IV.22.738/1995. A szakirodalomban többen is ismertetik, ld. pl. Bárdos (2001), 172., Petrik (2002), 224. sk. Ld. még a BH 2007. 301. – LB.Gfv.XI.30.293/2006. sz. eseti döntést, amely tényállása szerint repülőgéppel végzett vegyszeres permetezés tette tönkre a károsult dísznövényeit, ám ezek egy gazdasági év alatt regenerálódhattak volna.

107 Zoltán (1961), 102. sk.

108 Eörsi (1966), 87. egy még a Ptk. hatályba lépése előtti eseti döntést idézve négy hónapban jelöli meg az elpusztult ló pótlásához szükséges időtartamot. Világhy Miklóssal írt tankönyvében pedig egy 3-6 hónapos átlagos időtartamot említ, igaz, a gazdaság átszervezésére vonatkozóan, vagyis más gazdasági ágazatokra nem feltétlenül tekinti irányadónak. Ld. Eörsi/Világhy/Eörsi (1965), 555.

109 Gellért/Benedek (2004), 355. §, 1359.

110 Elvi éllel mondta ki a Legfelsőbb Bíróság a BH 1991. 315. – LB. P. törv. I. 21. 118/1990 sz. eseti döntésében, amelyben az elhullott üsző pótlási lehetőségeinek vizsgálatára (és új eljárásra) utasította a másodfokú bíróságot. Figyelemre méltó a Szegedi Ítélőtábla Gf. III. 30. 120/2008/7. – SZIT-H-GJ-2008-41. sz. ítélete: az alperes által elismert és megfizetett kártérítési összeg, valamint a rendelkezésére álló hitelkeret még fel nem használt része segítségével a felperesnek reális lehetősége lett volna a balesetben totálkárossá lett nyerges vontató pótlására, illetve, ha nem is tett így, kárát enyhíthette volna valamilyen más gazdasági tevékenység gyakorlásával. Elvetette ugyanakkor az Ítélőtábla azt az alperesi védekezést, mely szerint a fuvarozási tevékenység folytatásához nem elegendő, ha a vállalkozó mindössze egy, a feladat elvégzésére alkalmas járműszerelvénnyel rendelkezik.

111 Ld. Rózsa (1963), 220., Kisfaludi (2003), 245.

112 Köles (1993), 244. Ld. a következő példákat a ’80-as évek közzétett bírói gyakorlatából. BH 1982. 103. – LB. Gf. II. 31. 030/1980.: az axiálventillátorok átvételének megtagadása esetén a károsult szállító köteles megkísérelni a termék értékesítését. BH 1983. 365. – LB. Gf. II. 31. 578/1981.: a megfelelő (azonos tárgyú) fedezeti beszerzés érdekében adott esetben az is elvárható a károsulttól, hogy “megfelelő belföldi, szükség esetén külföldi piackutatást” végezzen. A bíróság nem tekintette fedezeti vételnek más fajtájú (és drágább árfekvésű) szilvaoltvány beszerzését. BH 1987. 311. – LB. P. Törv. III. 20. 920/1986.: a Ptk. 340. § (1) bek. alapján elvárható lehet, hogy a károsult szállító az át nem vett tojás értékesítését megkísérelje, figyelemmel az értékesítéssel együttjáró többletkiadásra is.

113 Frigyes (1932), 312.

114 Elemzi Petrik (1991), 39.

115 Petrik (1991), 38. említ egy a hetvenes években hozott – és közzé nem tett – döntést, amelyben a bíróság azt vizsgálta, hogy az átmeneti időre munkaképtelenné vált fuvaros nem tudta volna-e folytatni tevékenységét kisegítő személy bevonásával. Ld. ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság LB. Pfv. VIII. 22. 146/2006/3. számú, LB-H-PJ-2008-12. számon közzétett eseti döntését: a rendszeresen a konzervgyár részére fuvarozó felperesnek objektíve nem volt lehetősége súlyosan károsodott járműve pótlására (ilyen típusú gépjárművet a megyében tartósan bérelni de facto nem lehet), s mivel szerződéses kötelezettsége a fuvarok teljesítése mellett a rendelkezésre állás volt, erre nézve nem, vagy csak jelentős veszteséggel tudott volna más vállalkozótól bérgépjárművet (vezetővel együtt) igénybe venni. Ez nem volt tőle elvárható.

116 Ld. pl. BH 1984. 197. – LB. Gf. I. 30. 158/1982: a kukorica csőtörő-adapter késedelmes szállítása esetén is felperesnek meg kellett volna kísérelnie a termés betakarítását más módszerekkel, pl. kézi szedéssel, vagy ún. részes betakarítási formában.

117 Rózsa (1963), 224. sk., Eörsi (1966), 78.

118 A kárenyhítési kötelezettség határait is elemzi a BH 1987. 450. számon közzétett – LB. Gf. II. 30. 023/1987 sz. eseti döntés: nem megfelelő fűtőértékű gáz szállítása miatt a felperes leállítatta színescserép gyártását. A bíróság szerint nem szegte meg kárenyhítési kötelezettségét, mivel az alperes által hiányolt (kárenyhítési indíttatású) többlettermelés a termelő-berendezés fokozott elhasználódását eredményezte volna, továbbá, mivel szezonális árucikkről van szó, felperes raktárra termelt volna. Így a károsult éppen azzal tett eleget kárenyhítési kötelezettségének, hogy nagyobb hőigényű termékeinek gyártását kellő időben leállította és így nem termelt selejtet. Ld. még a LB-H-PJ-2007-26. közzétételi számú és LB. Pfv. VIII. 21. 012/2007/5 ügyszámú felülvizsgálati ítéletet. Ebben az ügyben a bérbeadó alperes és az általa alapított társaság megszegte a felperes (bérleti) szerződésében kikötött kizárólagos jogosultságát pénzváltási tevékenység folytatására, s maga is pénzváltási tevékenységet gyakorolt, minek következtében felperes vállalkozása veszteséges lett. Ebben az esetben is a tevékenység beszüntetésével tett eleget a károsult a kárenyhítési kötelezettségének, ellenkező esetben a veszteség, a kár növekedett volna. A már hivatkozott ,fröccs’ esetben (LB. Pfv. IV. 20. 614/2007/4. – LB-H-PJ-2007-4.) is helyes döntés volt a termelés és értékesítés leállítása, miután kiderült, hogy a szénsavas alkoholos ital különböző, a gyártási technológiára és egyéb hiányosságokra visszavezethető okoknál fogva emberi fogyasztásra alkalmatlan. Felperes így meggátolta a kár és az üzleti presztízsveszteség növekedését.

119 Törvényjavaslat (2008), 5:478. § c), 335. 1267.: “a károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges célszerű és ésszerűen indokolt költségeket” az indokolás szerint az ésszerűség a racionalitás objektív tapasztalatokon nyugvó vonatkozását jelenti. Ugyanezzel az indokolással, de a normaszövegben csak a “szükséges” megszorító jelző szerepel, Vékás/Lábady (2008), 5:517. § c), 1123.

120 Petrik (1991), 194. Sikerrel bizonyította az alperes abban az ügyben, amikor a felperes német állampolgár hazaszállítatta a balesetben megsérült utánfutóját, bár annak értékét ismerte, így azt is tudta, hogy ez hogyan viszonyul a kiemelkedően magas hazaszállítási költséghez. Az aránytalanság első ránézésre felismerhető volt, hiszen az utánfutót Magyarországon is meg lehetett volna javítani. A felperes nem tett eleget kárenyhítési kötelezettségének, a bíróság 50-50%-os kármegosztást alkalmazott. (Közzé nem tett döntés, elemzi Petrik (2002), 81.)

121 Nagy/Pecze/Pecze (2004), 78.

122 Eörsi/Világhy/Eörsi (1965), 593.

123 Eörsi (1985), 60., Újváriné (2002), 187. a helyi szokásokat, családi kapcsolatokat említi példaként.

124 Ld. Eörsi (1966), 90., Gellért/Benedek (2004), 355. §, 1360.

125 PK 44, indokolás, utolsó bekezdés

126 Petrik (2002), 223.

127 Szladits/Marton (1941), 392., uő. (1992), 167.

128 Eörsi (1966), 96.

129 Ld. ehhez a Debreceni Ítélőtábla Pf. II. 20. 087/2008/5. számú – DIT-H-PJ-2008-51. számon közzétett ítéletét: a felpereseknek a vízügyi szakvélemény kézhezvételét követően (amely szerint a telken annak mély fekvése miatt csak nagyságrendben nagyobb költségekkel lehet építkezni és elkerülni a vizesedést) máshol kellett volna építkezniük, amire a biztosító kifizetése miatt az anyagi lehetőségük is meglett volna. A károsult kötelezettsége az állagmegóvás is, ezt állapította meg – többek között – a Legfelsőbb Bíróság LB. Pfv. VIII. 20. 445/2008/4. – LB-H-PJ-2008-184. sz. ítéletében: ideiglenes tető alkalmazása helyett a felperes csak ponyvatakarást alkalmazott a tűzben jelentősen megsérült épületen, amit emiatt le kellett utóbb bontani.

130 Petrik (1991) 194.: a leggyorsabb és a leggazdaságosabb kijavítási módot egymás mellett, egyenrangúként említi. Az is előfordulhat, hogy a gazdaságos kijavítási mód nem éppen a leggyorsabb. Ekkor a károsult gyors kijavításhoz fűződő érdekére, az így megelőzhető további következménykárok nagyságrendjére és az eset egyéb körülményeire tekintettel kell állást foglalni abban, hogy a kárenyhítési kötelezettség kiterjed-e a gazdaságosabb, de lassabb javítási mód választására. Eörsi (1966), 97. még szigorúbban fogalmaz: csak akkor jogosult a károsult nem a legolcsóbb javítási mód mellett dönteni, ha a várakozás reá nézve súlyos érdeksérelemmel járna. Megjegyzi azonban, hogy a bíróságok nem folytatják az általa javasolt gyakorlatot. Gellért/Benedek (2004), 355. §, 1364. szerint a károsultnak a leggazdaságosabb megoldást kell választania, azt azonban nem fejti ki, hogy pontosan mit ért ezalatt.

131 Ez azonban csak akkor jelentene kárcsökkenést, ha a károsult csak az önköltségi árat követelhetné. A szakirodalomban általában képviselt nézet szerint azonban a károsultat megilleti a javítás piaci értéke, díja, vagyis az az összeg, amit harmadik személyek felé a szóban forgó javítási munkálatok elvégzése esetén kiszámlázna. Ld. Eörsi (1966), 97., a bírói gyakorlatot ismertetve Petrik/Köles (2002) 355. §, 634/1., Petrik (2002), 235., Gellért/Benedek (2004) 355. §, 1364. Bárdos (2001), 28. szerint ilyenkor a megtakarításokra is figyelemmel van a bírói gyakorlat.

132 Zoltán (1961), 99.

133 A mozgássérült személygépkocsi költsége is követelhető a károkozótól, a kommentárirodalom szerint azonban, ha a jármű hazai viszonylatban prémium-gépkocsinak számít, akkor csak részben térítendő meg. Gellért/Benedek (2004), 355. §, 1361 sk. A károsult követelheti lakása átalakításának költségeit, hogy kerekesszékkel is tudjon közlekedni, de új lakás vásárlásának költségeit nem, hiszen a kártérítési jognak nem feladata, hogy a károsultat olyan javakkal lássa el, amelyekkel a károsodás előtt sem rendelkezett, ld. ehhez a Petrik által idézett, közzé nem tett legfelsőbb bírósági ítéletet: Petrik (2002), 232.

134 Gellért/Benedek (2004), 355. §, 1360.

135 Eörsi (1961), 434.

136 Eörsi (1966), 93. Más véleményen 1961-ben Zoltán (1961), 116.

137 Ld. az Eörsi (1966), 93. által idézett, már-már megmosolyogtató esetet, amelyben a bíróság komoly elemzés tárgyává tette, hogy a hivatásos gépkocsivezető károsult, aki az országot járja, és sok emberrel kapcsolatba kerül, köteles-e több hónapot várni a társadalombiztosítás által finanszírozott műfogsorra, vagy kisiparos fogtechnikushoz fordulhat. A bíróság megtéríteni rendelte a privát fogtechnikusi költségeket.

138 Ehhez az ún. ,önfnanszírozási teszthez’ ld. többek között Gotthardt (1996), 101. sk.

139 Petrik (1991), 30. sk. egy 1978-ban hozott döntést elemez: a gépjármű javítási ideje alatt felmerült bérleti díjat megítélte a bíróság. A szóban forgó, BH 1979. 160. számon közzétett jogesetben azonban azt is kimondta a bíróság, hogy a bérleti díj, mint közvetett kár nem érvényesíthető korlátlanul, vizsgálni kell a károsult gépkocsiját javító szervek körét és kapacitását, a gépjármű típusát, a gépjármű javításának szükséges időtartamát.

140 Petrik (1995), 75. Ill. ld. uő. (2002), 81.: ismertet egy közzé nem tett jogesetet, amely tényállása szerint az állatorvosi feladatokat több egymástól viszonylag távol eső községben ellátó felperes bér-gépkocsit vett igénybe. A bíróság a kiadást indokoltnak tekintette.

141 Bárdos (2001), 34., Petrik (2002), 81. Gellért/Benedek (2004), 355. §, 1361. sk. old. Ld. még a BH 1996. 38. – LB. Pfv. II. 20. 568/1995. sz. felülvizsgálati ítéletet: a károsult gépkocsija olyan kis mértékben sérült, hogy az új sárvédő beszerzéséig használhatta volna a járművet, a bérgépkocsi igénybevétele így nem volt indokolt, a bérleti díjat nem követelheti.

142 Bárdos (2001), 29.

143 A káronszerzés tilalma miatt le kell vonni az erre tekintettel megítélt kártérítési összegből a károsult megtakarításait az autóbérlés idejére. Elképzelhető, hogy az autóbérlés mégis ésszerűtlen és indokolatlan kiadásnak tekinthető pl. a lízingdíjjal szemben, ha a (szervezeti jogalany) károsultnak szüksége van a gépjárműre és a kezdőrészlet előteremtése nem jelent számára anyagi, gazdasági helyzetével arányban nem álló terhet. A Győri Ítélőtábla döntésének tényállása szerint a havi bérleti díj 300 000, a lízingdíj ezzel szemben 70 000 forint volt. (Ld. Gf. II. 20. 294/2007/4. – GYIT-H-GJ-2008/16.)

144 Indokoltnak tekintette a hitelfelvételt a Debreceni Ítélőtábla DIT-H-PJ-2008-37. számon közzétett Pf.II.20.734/2007/5. sz. ítéletében: felperesek a Ptk. 306. § (3) bek. alapján javíttatták meg az ingatlant, ehhez vettek fel hitelt.

Hozzászólások

hozzászólás