A cikk letölthető PDF formátumban is!

I. Általában

1. Mindenekelőtt helyeselhető, hogy a Koncepció elkerüli a személyhez fűződő jogok alapvető elméleti kérdéseit taglaló irodalmi doktrínák szokásos hibáját, azaz nem téved a “személyiség”, az ember “nembéli lényege”, a “szabad önkiteljesedés”, és más hasonló fennkölt fogalmak kodifikációs kísérletének aknamezejére. A személyiség mibenlétére – helyesen – nincs mondanivalója, s megelégszik néhány közhelyszerű elvi megállapítással.2 A magunk részéről nem kívánhatjuk természetesen, hogy a személyiségi jogok pragmatikus, célszerűségi szempontú megközelítése3 tükröződjék a Koncepció indokolásában, ugyanakkor fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a Koncepció Első könyv IV. 1.1. és 2. pontokban kifejtett elvi alapozás – minden ideológiamentessége ellenére is – helyenként eléggé bizonytalan és következetlen. Ennek jellemző tünete pl., hogy a személyiségi generálklauzula szövegezése a Koncepció alternatív javaslatot tesz: “Az általános személyiségi jog a jelenlegi tartalommal, vagy a személyiségi jog legáltalánosabb jegyeivel kibővítve kell meghatározni.” A második lehetőség megvalósítására a IV. 1.2. pontban kifejtett magyarázat szerint “leginkább felhasználható a ,személyiség szabad kibontakoztatásához való jog’ fogalma.” Eltekintve most attól a körülménytől, hogy a “személyiség szabad kibontakoztatásához való jog”, mint alanyi jog biztosítása a jognak általában (s nemcsak a polgári jogunk) messze meghaladja a lehetőségeit, a javaslat már csak azért is elhibázott, mert személyisége csak az embernek van (lehet), a jogi személyeknek “csak” személyiségi jogai vannak, következésképpen a javaslatban felvetett alternatíva olyan “antropológiai” fogalmat adna a generál-klauzulának, amely már kiindulásában is értelmezhetetlen a jogi személyekre vonatkozóan. Az ellentmondás annál feltűnőbb, mert ezt megelőzően a javaslat maga is megállapítja, hogy “a személyiségi jog fogalmának meghatározásánál felmerülhet az Alkotmánybíróság gyakorlatából ismert emberi méltósághoz való jog, mint az általános személyiség egyik meghatározási módja. Ez esetben azonban a védelem nem vonatkozna a jogi személyekre.” (Koncepció: első könyv IV. 1. pont) Nos, az előbbi megállapítás maradéktalanul vonatkozik arra az esetre is, ha a “személyiség szabad kiteljesítésére” irányuló jogként próbálnánk definiálni az általános személyiségi jogot.

Mindezek tükrében elfogadható a IV. 1.2. pontban kifejtett magyarázat (bár ellentmond a javaslatként megfogalmazott alternatív megoldásnak!), amely szerint “az a megoldás tűnik helyesnek, hogy a Ptk. 75. §-ában foglalt rendelkezés változatlanul megmarad azzal, hogy a személyiség fogalmát a bírói gyakorlatban kell tartalommal megtölteni”.

2. A Javaslat a IV. 1.1. részében elvi éllel veti fel a Kódex személyiségi jogi fejezetének szerinte “nem megfelelő” szerkezetének problémáját. Álláspontja szerint a jelenlegi megoldás, miszerint az általános személyiségi jog [Ptk. 75. § (1) bek.] megfogalmazását követően az egyes személyiségi jogokat, mint a személyhez fűződő egyes jogosultságok megsértésének különös eseteiként példálózva, felsorolásszerűen határozza meg a törvény – elhibázott. Szerinte: “helyesebb lenne ehelyett az egyes személyhez fűződő jogokat önállóan meghatározni, mégpedig nem negatív megközelítéssel, hanem a személyhez fűződő jog pozitív meghatározásával”.

Eltekintve most attól a körülménytől, hogy a magunk részéről a védelem hatékonyságát illetően semmilyen különbséget nem vélünk felfedezni a jelenlegi megoldást figyelembe véve mondjuk a Ptk. 77. § (1) bek. (“Mindenkinek joga van a névviseléshez.” – “pozitív” meghatározás) és a 86. § (“A személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti különösen a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése…” – negatív, definíció) által definiált oltalom között, arra azonban mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a “pozitív” meghatározás gyakorlati, szövegezési problémái jóformán megoldhatatlan gyakorlati nehézségeket lesznek képesek okozni egy-egy konkrét, külön is nevesített személyhez fűződő jog esetén: pl. “emberi méltóság”, “becsület”, “jóhírnév” stb. A magunk részéről tehát szerényebb célt tűznénk ki a Javaslatban: ahol az nagyobb nehézség nélkül lehetséges, ott az új Kódex törekedjen az egyes, külön is nevesített személyiségi jogok tartalmi összetevőit illetően pozitív definíciókra, de ezek a konkrétságukat tekintve soha nem merészkedjenek a “kis” generálklauzulák általánossági szintje alá. Ellenkező esetben a szövegezés során olyan filozófiai, pszichológiai, antropológiai stb. fogalmakat kellene a törvény szövegébe legális definíciókként kodifikálni, amelyek mérhetetlenül megterhelnék a Kódex szerkezetét és végetérhetetlen polémiákra sarkallnák az egyes diszciplínák művelőit.

3. Nem értünk egyet a Javaslat IV. 1.3. pontjában foglalt megállapítással, amely szerint “nem tisztázott a Ptk. hatályos szövegében a személyhez fűződő jogok megsértése jogellenességének kérdése sem. … A törvényben a jogellenességet kizáró körülményekről kimerítően rendelkezni kell: a jogellenesség a sértett beleegyezése, a jogszabály engedése, a jogos védelem vagy a szükséghelyzet zárja ki (a Ptk. csak a sértett beleegyezéséről szól).”

Először is szögezzük le, hogy a jogellenesség alól kivételt biztosító felsorolt négy esetkör valójában egy: a másik három is a jogszabály engedésén alapszik, hiszen a sértett beleegyezése, a szükséghelyzet és jogos védelem is a Ptk. egy-egy konkrétan megjelölhető törvényhelye, még ha azok más összefüggésben is kerültek megfogalmazásra (főképpen a károkozás jogellenességének sajátos kizáró okaiként). Álláspontunk szerint ezeket a körülményeket, mint a jogellenességet megszüntető okokat teljesen felesleges külön megismételni a személyhez fűződő jogokkal összefüggésben, mert egyrészt minden kivételt biztosító szabályt át kellene szövegezni olyan formulává, amely alkalmazhatóvá tenné őket a személyhez fűződő jogok sajátosságainak területén (nem lenne könnyű feladat!), másrészt a “jogszabály engedése”, mint okcsoport már eleve olyan végtelen számú tényleges normatív tényállást foglal magában, hogy a fenti két szócskán kívül szinte semmi egyéb közös sajátosságot nem tudnánk felmutatni, ráadásul folyamatosan változnak is. Az ilyen általánosítás a törvény szövegében tartalmatlan, azaz felesleges!

Ugyanakkor megfontolásra érdemes a Javaslat által felvetett gondolat a sértett fél beleegyezését illetően. A hatályos törvény értelmében “a személyhez fűződő jogokat nem sérti az a magatartás, amelyhez a jogosult hozzájárult, ha a hozzájárulás megadása társadalmi érdeket nem sért vagy veszélyeztet. A személyhez fűződő jogokat egyébként korlátozó szerződés vagy egyoldalú nyilatkozat semmis.” A Javaslat a jelenleg hatályos 75. § (3) bek. szövegéből elhagyni indítványozza a “társadalmi érdek” figyelembevételét, mert álláspontja szerint a személyhez fűződő jogok természetéből fakad, hogy azok magukban foglalják a személy önrendelkezési szabadságát, tehát e jogokról való lemondás lehetőségét is.

Ugyanakkor a Javaslat megfogalmazója maga is érzi, hogy a személyhez fűződő jogok sajátos természete a jogosult ezek feletti rendelkezési jogát illetően valamifajta megszorítást mégiscsak indokolttá tesz. Ez helyeselhető, hiszen nyilvánvaló, hogy a személyiségi jogok azzal, hogy a személyek autonómiáját, annak külső hatásait igyekszik megoltalmazni mások szükségtelen mértékű zavaró behatásaitól, nemcsak az egyes szereplők individuális igényeit, hanem egyben közérdeket is szolgálnak: a magánjog alanyai társadalmi rendeltetésüket a tapasztalat szerint csak ezen jogosultságok birtokában képesek maradéktalanul betölteni, tehát elvesztésük a jogosultak részéről az egész társadalom potenciális deficitje is lehet. A Javaslat szerzője ezen felismeréstől sarkallva azt indítványozza, hogy az új kódex a kérdést a jogosult lemondásának tartalmi, terjedelmi korlátai felöl közelítse meg, s mondja ki semmisnek az olyan jogosulti jognyilatkozatot, amely “lemondást tartalmaz a jogvédelemről, pontosabban a lemondás olyan jövőbeli korlátozásának elfogadását jelenti, amelyek tekintetében a jogosult nem ismeri a korlátozás természetét, tartalmát.” (Javaslat IV. 1.3.b.).

A cél helyes, a megoldás vitatható. Hogy csak a legfontosabb ellenvetést fogalmazzuk meg: tekinthetjük egyáltalán jogügyletnek (szerződés ill. egyoldalú nyilatkozat) a jogosult olyan kijelentését, amelynek tartalmát, a korlátozás természetét a nyilatkozó nem is ismeri? Az ilyen nyilatkozatok az e fejezetben esetleg megfogalmazott külön szabály híján is alighanem érvénytelenek (esetleg nem létezők) lennének a kötelmi jog általános szabályai szerint, tehát a semmisség ilyen tartalmi megfogalmazása itt úgy tűnik felesleges. De szerencsétlen is, mert azt a képzetet kelti, hogy a jogosult csak a jövőre nézve és csak olyan személyiségi javairól nem mondhat le érvényesen, amelyek kapcsán az őt érő hátrányok egyenlőre még ismeretlenek számára. Ez akár azt is jelenthetné a gyakorlatban, hogy amennyiben a jogosultnak pontosan és részletesen tudtára adják, hogy milyen konkrét hátrányokkal és korlátozásokkal jár a helyzet reá nézve, akkor érvényesen kötelezhetné el magát mondjuk rabszolgának, vagy a szó klasszikus értelmében vett gladiátornak. Ezt biztosan nem akarhatjuk.

Megoldásnak két út kínálkozik. Az első szerint a nem jogosult hozzájárulásáról, sem annak tartalmi és terjedelmi korlátozásairól nem kell szólni, külön e fejezetben. Jelentené ez azt, hogy a személyiségi jogok felett a jogosultat megilleti a rendelkezési jog, továbbá a korlátok ettől még természetesen ugyanúgy fennállnának, hiszen a Bevezető rendelkezések viszonylag pontosan körülírják a jogok gyakorlásának mikéntjét a magánjog területén, továbbá a kötelmi jog definiálná a jogügyletek létének és érvényességének kritériumait, amelyeket az ilyen rendelkező cselekményekre is minden külön utalás nélkül alkalmazni kell. Nevezhetjük ezt az elegánsabb megoldásnak, hiszen kerüli a törvény szerkezetében felesleges ismétléseket.

A kevésbé elegáns, mondjuk így didaktikusabb megoldás megemlítené a jogosult hozzájárulását, mint a személyiségi jogok megsértésének jogellenességét kizáró körülményt, kifejezve ezzel a jogosult önrendelkezési szabadságát, de a szövegbe fel lehetne venni az “érvényesen” feltételt, valahogy így: “A személyhez fűződő jogokat nem sérti az a magatartás, amelyhez a jogosult érvényesen hozzájárult.” Ez a megoldás kifejezetten orientálná a joggyakorlatot, hiszen külön is felhívja a figyelmet arra, hogy a jogosult ilyen jellegű rendelkező cselekményei szükség esetén bírósági kontroll alatt állnak, s ha ez indokolt, az érvénytelenség jogkövetkezményei is alkalmazhatók a felek jogviszonyában. A megoldás rugalmas, könnyen idomítható a jövőben felmerülő esetleges igényekben, s magában foglalja a jelenlegi szövegezésen alapuló joggyakorlat elért eredményeit éppúgy, mint a Javaslatban foglalt megoldás alkalmazásának lehetőségét. Ezt követően a törvény jelenleg hatályos szövegének deklarációja, miszerint “a személyhez fűződő jogokat egyébként korlátozó szerződés vagy egyoldalú nyilatkozat semmis” – értelemszerűen felesleges, tehát elhagyandó.

4. Összefoglalva az általánosság eddigi szintjén megfogalmazható észrevételeinket, a következőket állapíthatjuk meg: Az új kódexnek a személyhez fűződő jogokról szóló fejezetében

a) deklarálnia kellene, hogy a törvény tiltja a személyhez fűződő jogok megsértését. Az általános személyiségi jog generálklauzulájában a személyiség lényegéről, e jogok akárcsak legáltalánosabb összetevőiről bármit szólni felesleges és elhibázott. A joggyakorlat és az elmélet dolga a tartalmi kimunkálás, a törvény ebben a kérdésben hallgasson;

b) ki kell mondani, hogy a személyiségi jogok bármilyen megsértése jogellenes, kivéve, ha törvény ettől eltérően rendelkezik. Ezzel feleslegessé válik a jogellenességet kizáró okok kimerítő felsorolása, s egyben tökéletesen elegendő is;

c) a jelenleg hatályos szöveg [75. § (2) bek.], amely szerint “a személyhez fűződő jogok védelmére vonatkozó szabályokat a jogi személyekre is alkalmazni kell, kivéve, ha a védelem – jellegénél fogva – csak a magánszemélyeket illeti meg” – teljesen felesleges és elvileg is hibás. Elvileg hibás, mert azt a látszatot kelti, hogy a jogi személyeknek valójában nincsenek személyiségi jogai, csak az embert megillető ilyen jogok nyújtotta védelmet kell kiterjesztően értelmezve alkalmazni reájuk is. A megszorítás (“. kivéve, ha a védelem – jellegénél fogva – csak a magánszemélyeket illeti meg.”) felesleges, miként arról is felesleges lenne rendelkezni, hogy egy néma embernek nem védhető a hangfelvételhez fűződő joga. A szóban forgó rendelkezés elhagyása tehát – szemben a Javaslat álláspontjával (Javaslat IV. 1.2. utolsó mondat) – indokolt lenne, erősítve a törvény szövegével is azt az elméleti felismerést, hogy a természetes személyek és a jogi személyek személyhez fűződő jogai lényegüket tekintve teljesen azonos minőséget képviselnek: funkciójuk azonos, azaz a személyek társadalmi rendeltetésük betöltéséhez szükséges autonóm mozgástér külső határainak biztosítása; d) ha a jogalkotó az előbbi három pontban kifejtett alternatívák közül az ott “didaktikus”-nak nevezett megoldást választaná, úgy a törvény mondja ki, hogy: “A személyhez fűződő jogokat nem sérti az a magatartás, amelyhez a jogosult érvényesen hozzájárult.” Az indokokat lásd fenn.

II. Egyes, külön is nevesített személyhez fűződő jogok

A Javaslat a IV. 2. főcímben a nevesített személyiségi jogok új rendszerével kapcsolatban fejti ki álláspontját a szerző: Észrevételeink az általa követett sorrendben:

a) A hátrányos megkülönböztetés tilalma

A Javaslat szerint “a személyek hátrányos megkülönböztetésének tilalmát az általános személyiségi jogot követően kell kimondani, kiterjesztve a tilalmat a társadalmi származás, az életkor, a vagyoni helyzet szerinti megkülönböztetésre.” Indokolásában a szerző kifejti, hogy a törvény hatályos szövege szerint a “példálózó jelleggel kiemelt diszkriminációs szempontok köre szűkös – az EU-irányelvekre is figyelemmel – további elemekkel kell bővíteni a felsorolást.”

A Javaslat által kifejtettekkel egyáltalán nem értünk egyet, mindenekelőtt elvi megfontolásokból s ezt megelőzően csak mellékesen állapítjuk meg, hogy a szóban forgó javaslat egyébként ellentmond a szerző által korábban kifejtett azon álláspontnak, miszerint “el kell kerülni, hogy az alkotmányos szabadságjogok közül azokat is a Polgári Törvénykönyv tartalmazza, amelyek megvalósulására a polgári jog eszközei nem alkalmasak.”

Bővebb kifejtés nélkül is nyilvánvaló, hogy a diszkrimináció tilalma olyan alkotmányos szabadságjog, amelynek garantálása elsősorban az állam alkotmányos kötelezettsége, s biztosítása – egyéb eszközök mellett – a jogrendszer egészének, minden jogágnak kitüntetett feladata. Nem vitás, hogy a személyek háborítatlan magánautonómiáját védő magánjognak itt is nélkülözhetetlen, ám messze nem elegendő hatékonyságú fegyvertára van. A diszkriminációval szembeni védelem tehát a legtipikusabb az a személyiségi jog, amelynek “anyajoga” nem a magánjog, tehát ha egyáltalán szükséges, akkor legfeljebb egy felsorolás részeként utalni elegendő rá, jelezve azt, hogy egyes, nem túl súlyos jogsértések esetén a Ptk. által biztosított szankciók kiszabása is elegendő önmagában, ill. más jogági jogkövetkezmények mellett kiegészítésként helyük lehet (főként kártérítés formájában).

Ellentmond a szerző önmagának azzal is, hogy korábban amellett tört lándzsát, hogy a “jelenlegi szabályozás helyett helyesebb lenne az egyes személyhez fűződő jogokat a jog tartalmára is kiterjedően meghatározni, s ehhez kapcsolni a sérelem eseteit.” (Javaslat IV. 1.) Nem véletlen, hogy a szóban forgó konkrét személyiségi jog esetén a Javaslat meg sem kísérli pozitív módon megfogalmazni a jog tartalmát, hiszen ez nyilvánvalóan lehetetlen.

Minderre tekintettel teljesen indokolatlannak tűnik a szerző kísérlete, hogy újabb három elemmel bővíteni javasolja (társadalmi származás, életkor, vagyoni helyzet) a tiltott diszkriminációs szempontokat: minden ilyen “bővítés” valójában korlátozást jelent, mert akaratlanul is a felsorolt szempontokra korlátozva orientálja a joggyakorlatot. Nem érv az EU-irányelvre való hivatkozás sem, hiszen a szóban forgó direktíva arra sem kötelezi a hazai jogalkotást, hogy a Ptk. keretében érvényesítse az abban megfogalmazott szempontokat.

Nem szól viszont a Javaslat egy alaposabb megfontolást érdemlő kérdésről, amelyet érdemes lenne végiggondolni. A Ptk. 76. §-a, amely a jelenleg hatályos változatban szól a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról (nem, faj, nemzetiség vagy felekezet szerint) kizárólag magánszemélyek, tehát emberek vonatkozásában tartja megvalósíthatónak a szóban forgó jogsértést. Nos nem szükséges különösebben élénk fantázia ahhoz, hogy számos, olyan életbeli tényállást el tudjunk képzelni, amelyben egy – főként a civilszféra különböző szervezetit: egyesületeket, alapítványokat stb. – jogi személyt érhet jogsértő módon hátrányos megkülönböztetés. Nézetünk szerint tehát indokolt lenne megvizsgálni, hogy a törvény fenntartsa-e a jelenlegi alanyi megszorítást, miszerint a hátrányos megkülönböztetés magánjogi delictumát csak természetes személy sérelmére lehet elkövetni.

Javaslatunk szerint tehát:

1. leghelyesebb lenne, ha az új kódex a szóban forgó nevesített személyiségi jogot egyáltalán nem tartalmazná, mert jellegét tekintve nem magánjogi, hanem alkotmányos szabadságjog; amennyiben magánjogi védelemre ilyen tényállások miatt szükség lenne, úgy a generálklauzula erre tökéletesen elegendő;

2. ha a vita eredményeképpen a diszkrimináció tilalmának az új kódexbe történő felvétele indokoltnak tűnik, úgy a jogosultság puszta említése, megnevezése untig elég, a jelenleg is csak példálózva felsorolt szempontok (nem, faj, nemzetiség, felekezet) mindenképpen elhagyandók, a “kevesebb” itt ugyanis tényleg “több”, mert nem orientálja a joggyakorlatot – akaratlanul is akár – egy szűkítő értelmezés irányába;

3. ha az előbbi 2. szerint döntünk, úgy megfontolandó, hogy a szóban forgó személyiségi jog a jövőben ne illesse-e meg a jogi személyeket is. Természetesen ezt külön kimondani nem szükséges, elegendő elhagyni a jelenleg hatályos 76. § szövegéből a “magánszemély” alany megjelölést.

b) Emberi méltóság, jóhírnév és becsület

A Javaslat szerint “az általános személyiségi elismerése mellett a törvényben nevesített személyiségi jogként kell meghatározni:

a) az emberi méltósághoz, ennek keretében a jóhírnévhez és a becsülethez … való jogot.” (Javaslat IV. 2.)

A szerző indokolása szerint “az emberi méltósághoz való jog keretében kell rendelkezni a becsület, valamint a jóhírnév védelméről (lényegében a jelenlegi tartalommal)”.

A fenti álláspont koncepcionálisan hibás. Míg a becsülethez való jog elvileg hozzákapcsolható az emberi méltóság elismerését kikényszeríthető, átfogóbb és elvontabb személyiségi joghoz, addig a jóhírnév védelme ebbe a sorba logikailag azért nem illeszthető be, mert a jóhírnevét nem csak a természetes, hanem a jogi személyeknek is védeni szükséges (sőt, tekintve erőteljes vagyoni érdekeltségüket ezen a téren, mondhatnánk: sokkal inkább szükséges!), viszont emberi méltósága és becsülete fogalmilag csak az embereknek lehet. A Javaslat által felállított egymáshoz rendeltség tehát tarthatatlan és súlyos zavart okozna.

Az elmúlt évtizedek magánjogi ítélkezési gyakorlata és egyes iránymutató irodalmi állásfoglalások eredményeként szilárdan kikristályosodottnak tekinthető a szóban forgó személyiségi jogok tartalmi váza. Emberi méltóságot
sértenek az olyan magatartások, amelyek megkérdőjelezik a jogosult emberi mivoltát, ill. elmulasztják, megtagadják azt a minimális és kötelező tiszteletet, amely embertársainkat pusztán emberi minőségük alapján megilleti. Hangsúlyoznunk kell, hogy itt az emberi méltóság magánjogi oltalmának tartalmáról van szó, ha a jogrendszer egészét vesszük szemügyre, úgy az emberi méltóság mérhetetlenül összetettebb, átfogóbb értékhalmazként áll előttünk. Ennek oka – kissé leegyszerűsítve – a Ptk. személyiségi generálklauzulájának léte, amely egy konkrét nevesített személyiségi joggá “fokozza le” az emberi méltósághoz való jogosultságot. Mindenesetre tény, hogy emberi méltósága csak az embernek lehet.

Az emberi becsület fogalmát, tartalmi összetevőit a magánjogi joggyakorlat a személy társadalmi értékelésében találta meg. Becsületsértő tipikusan a személyt érintő olyan közlés, gondolat kifejezésére alkalmas más magatartás, amely aránytalanul tiltó, indokolatlanul bántó, lealázó, lekicsinylő, lealacsonyító stb. Általában elmondhatjuk, hogy az olyan értékítéletek valósítják meg a becsület megsértését, amelyek kialakítása során a véleményt képviselő fél az értékítélet alkotás egyezményes, társadalmilag elfogadott szabályait megszegi, s ennek következtében lesz az a másról alkotott értékelése torz, sértő. A vélemény legsúlyosabb torzulásai már az emberi méltóság sérelmét is megvalósíthatják. Az általánosan elfogadott nézet szerint a becsülethez való jog is csak az embert illetheti meg.4

A jóhírnév magánjogi védelme a tartalmát illetően – köszönhetően a pontosan körülírt, látszólag példálózó, valójában szinte kimerítő negatív definíciónak – aggálytalan. Ugyancsak általánosan elfogadott álláspont, hogy a jogi személyek jóhírnevének védelmi igénye legalábbis egyenrangú az emberével.

Mindebből már látható, hogy a Javaslat koncepciója tarthatatlan. Ha a jóhírnévhez való jogot az emberi méltóság személyiségi joga alá rendeljük, mint egyik összetevőt, úgy az nem vonatkozhat a jogi személyekre. A becsülethez való jog elvileg megkonstruálható lenne úgyis, hogy egyes esetekben jogi személyeket is megillessen, ez azonban általánosan elfogadott álláspontnak vajmi kevéssé tekinthető. Külön felhívnánk a figyelmet arra a nehézségre, amellyel akkor találjuk magunkat szemben, ha a Javaslat koncepciójának megfelelően megkísérelnénk pozitív alanyi jogként, a tartalmi fő összetevőkre is kiterjedően a törvény szövegében definiálni a szóban forgó személyhez fűződő jogokat. Ez úgyszólván lehetetlen vállalkozás, ill. deficitje a gyakorlatban meghaladná a sovány előnyöket.

Összefoglalva:

1. a törvény mondja ki, hogy az “emberi méltóság megsértése egyben a személyhez fűződő jogok sérelmeit is jelenti. Bármilyen definíció-kísérlet az emberi méltóság tartalmát illetően a törvényben egyrészt lehetetlen, másrészt felesleges;

2. a becsület megsértését ugyancsak minősítése személyiségi jogsértésnek a törvény, de itt is tartózkodjék a reménytelen fogalommeghatározásoktól. Megfontolható, hogy az új kódex ne mondja ki expresses verbis, hogy a becsülethez való jog kizárólag az embert illetheti meg (szemben a jelenleg hatályos 76. § szövegével), nyitva hagyva ezzel a jogalkalmazás lehetőségeit egy fokozatos jogfejlesztésre a jogi személyek irányában, ha lenne ilyen igény;5

3. az előbbi kettőtől elkülönülten, lényegében a jelenlegi formájában szabályozható a jóhírnév védelme, azzal azonban, hogy a pozitív tartalmi definíciót illetően ez esetben is szkeptikusak lennénk. Megfontolható viszont, hogy a jelenleg hatályos szöveg [75. § (2) bek.] szerint a jóhírnév megsértését különösen az jelenti, hogy valaki más személyre vonatkozó, azt sértő, valótlan tényt, állít, híresztel . stb. Nézetünk szerint “sértő” csak az a vélemény, értékítélet lehet, amelyet másokról, a velük összefüggésbe hozható tények ismeretében kialakítunk, a tényállások önmagukban ezzel szemben vagy valósak vagy valótlanok (esetleg hamis színben vannak feltüntetve), tehát a védelemnek pusztán ezen kérdésre kellene koncentrálnia. Lehet, hogy eredetileg a jogalkotó az apróbb pontatlanságok, bagatell tévedések miatti jogérvényesítéseket kívánta ezzel kizárni, de aligha valószínű, hogy a minősítő jelző elhagyása (az új kódexben) tömeges perhullámot váltana ki. A javasolt elhagyással ezen túlmenően teljes összhangban teremtődne a tipikus jóhírnévsértő és a sajtó-helyreigazításra alapot adó törvényi tényállások között.

c) Az élethez, a testi épséghez és az egészséghez való jog

A Javaslat bővebb felvilágosítással nem szolgál az alcímben szereplő három nevesített személyiségi új kódexbeli helyét, szerepét stb. illetően, így ezekkel kapcsolatban reflektálni nem, csak saját álláspontunkat van lehetőségünk kifejteni. A törvény hatályos szövege a szóban forgó személyiségi jogokat a 76. § -ában, mint kizárólag a magánszemélyeket megillető jogokat másokkal együtt egyszerűen felsorolja. A Javaslat, minden más nevesített személyhez fűződő joghoz hasonlóan itt is azt indítványozza, hogy előbb meg kell határozni az adott jog fogalmát főbb tartalmi összetevőire is kiterjedően, majd rendelkezni kell a jogvédelem legfontosabb eseteiről”. Csak ismételni tudjuk magunkat: a szóban forgó személyiségi jogcsoport esetében mindkét törekvés meddő és felesleges, indokainkat már korábban kifejtettük, így utalunk azokra.

Védhető lenne az az álláspont is, hogy a jelen jogcsoport puszta említése is felesleges az új törvény szövegében, a generálklauzula nyújtotta oltalom önmagában is tökéletesen elég a magánjogban, hiszen itt döntően olyan jogosultságokról van szó, amelyek védelmében messze nem a magánjogé a főszerep. Ez valóban így van. Ugyanakkor a magunk részéről mégis indokoltnak tartjuk szerepeltetésüket, de csak megemlítve, felsorolva őket. Nézetünk szerint a törvény ezzel konkrét didaktikai fogódzót, pontos iránymutatást adna a kódex szerkezetileg egymástól meglehetősen távol elhelyezkedő jogintézményei között: a személyiségi jogok olyan, életben, testi épségben és egészségben vagyoni és nem vagyoni károkat okozó megsértése és a deliktuális felelősséget is szabályozó IV. (kötelmi) könyv között, hiszen a szóban forgó kárfajták igen jelentős súlyt képeznek a joggyakorlatban.

Erre tekintettel tehát a szóban forgó jogcsoportok – tartalmi kifejtés és lehetséges megsértésük bármiféle tipizálása nélkül – a törvény szövegéhez csupán felsorolásszerűen meg kell említeni.

d) A képmáshoz és a hangfelvételhez való jog

A képmás és hangfelvétellel kapcsolatos személyhez fűződő jogok körében a Javaslat elsőként azt állapítja meg, hogy az új törvényben “a bírói gyakorlatban kialakult normák” beiktatandók, s szerző ezek közé sorolja a tömegfelvételek mellett a közszereplés esetét is. Ez utóbbival kapcsolatban csak arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a nyilvános közszereplés esetét a 80. § (2) bek.-ben a ma hatályos Ptk. is tartalmazza. De indítsunk kicsit messzebbről.

A most hatályos törvény szövege [80. § (1) bek.] szerint “a személyhez fűződő jogok megsértését jelenti a más képmásával vagy hangfelvételével kapcsolat bármiféle visszaélés”. Ha a szóban forgó jogosultságot a kódexben új formulával kívánjuk megszövegezni, úgy a “visszaélés” szót mindenképpen elhagyni javasoljuk. A visszaélés kifejezés ugyanis azt a képzetet kelti, hogy mások képmással vagy hangfelvétellel kapcsolatos jogosultságait csak felróható módon, visszaélés-szerűen lehet megsérteni, ill. hogy a törvény csak az ilyen magatartásokat tiltja. Az új megfogalmazás ki kell fejezze a védelem objektív jellegét, azaz az elkövető szubjektív körülményeitől független oltalmi lehetőséget, pl. így: “A személyhez fűződő jogok megsértését jelenti a más képmásával vagy hangfelvételével kapcsolatos minden jogosulatlan magatartás”.

A (2) bekezdést is kijavítani javasoljuk, ugyanis a jelenlegi megfogalmazás szűkebb nyelvtani értelmezés mellett csak a kép vagy hangfelvétel engedély nélkül történő nyilvánosságra hozatalát minősíteni jogellenesnek. Szerintünk indokolt lenne kiegészíteni a szóban forgó bekezdést azzal, hogy érintett hozzájárulása nem csak képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához, hanem annak már az elkészítéséhez és bármilyen más módon történő felhasználásához is megkívántatna.

A Javaslat az ún. tömegfelvételek esetét a törvény új szövegében mint külön is említett kivételt szorgalmazza felvenni, amikor is a felvétel készítője sem a megörökítéshez, sem a felvétel felhasználásához nem köteles az érintettek hozzájárulását kérni. A kivétel törvényi kimondása szerintünk felesleges. Ha a felvétel valóban tömegfelvétel – a kialakult gyakorlat értelmében emberek csoportját mint sokaságot ábrázolja és átlagos érdeklődés mellett a nézők figyelmét nem az egyes egyének individuális sajátosságaira irányítja – akkor nézetünk szerint valójában nincsen képmás, hiszen nincs olyan konkrét személy, akinek a személyiségi jogai között a külső megjelenése védendő lenne, hiányzik a felvételből ugyanis az individualitás. A kialakult gyakorlattal természetesen maximálisan azonosulni tudunk, csak a róla szóló törvényi rendelkezést tartjuk helytelennek, a tömegfelvétel ugyanis nem kivétele a képmás engedélyhez kötött felhasználásának, hanem egyszerűen nem képmás, miként egy csendélet sem az.

Heves ellenkezést vált ki belőlünk a Javaslat másik indítványozott újdonsága, melyet a szerző a következőképpen fogalmaz meg: “Mondja ki továbbá a törvény, hogy nem minősül képmással való visszaélésnek a képfelvételnek hatósági eljárásban való felhasználása az igazság kiderítése végett.” Bár igyekszünk nagyon visszafogottan fogalmazni, mégsem tehetünk mást, mint hogy kimondjuk: a Javaslat hivatkozott indítványa alkotmányellenes, megengedhetetlen és káros, legalábbis a jelen, elnagyolt és pontosító magyarázatokkal meg nem indokolt(!) formájában. Tekintve, hogy a szerző nem tartotta szükségesnek a javasolt újítás megindokolását, csak találgatni vagyunk képesek, hogy mire is gondolhatott. Tény, hogy a Javaslat jelen formájában tarthatatlan, hiszen az alany, tárgy, érintett és címzett stb. megjelölése nélkül a Ptk.-ban adna egy körülhatárolatlan, pontatlan felhatalmazást a beszerzés eredetére tekintet nélkül minden képfelvétel hatósági felhasználásra úgymond “az igazság kiderítése végett”. Ez a megoldás legalább féltucatnyi hatályos törvény rendelkezésével ellentétes, köztük az Alkotmány és az adatvédelmi törvényt említhetjük elsősorban. A jogellenesen, az érintett tudta és beleegyezése nélkül került hang- és képfelvételek peres eljárásban bizonyítékként való felhasználását nem megengedő álláspontunkról külön tanul-mányban6 már részletesen szóltunk, az ott kifejtettekre most csak utalnánk. Itt annyit említenénk, hogy természetesen vannak olyan, az alkotmányosság követelményeinek megfelelő törvények, amelyek lehetővé teszik a titkos felvételek bizonyítási célú felhasználását (nemzetbiztonsági törvény, rendőrségi törvény stb.), vélhetőleg ezek valamifajta absztrakciója, kódexbeli általánosítása akart lenni a szerencsétlenül elnagyolt Javaslatba foglalt indítvány. Ha a szerző ezt a funkciót szánta neki, úgy még inkább aláhúznánk feleslegességét, hiszen a generálklauzula után elhelyezendő, általunk javasolt és már kifejtett rendelkezés értelmében “a személyhez fűződő jogok minden megsértése jogellenes, kivéve, ha törvény eltérően rendelkezik” formula untig elegendő, hogy utaljon arra, hogy a képmáshoz fűződő személyiségi jog vonatkozásában is lehetnek olyan konkrét, különböző törvényekben garanciális szempontból precíz pontossággal körülírt kivételes felhatalmazások, amelyek megengedhetik a képmás (vagy hangfelvétel) olyan jellegű elkészítését, felhasználását, mely esetekben az érintett hozzájárulása, beleegyezése hiányzik. A szóban forgó javaslat ellen tehát a leghatározottabban szót emelnénk és teljes elhagyását javasoljuk!

A Javaslat szerint “a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog körében szabályozni kell . a közszereplés eseteit” is. Mint már utaltunk rá, ezt valójában a jelenleg hatályos törvény 80. § (2) bekezdése megteszi, midőn kimondja, hogy “képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalában – a nyilvános közszereplés kivételével – az érintett személy hozzájárulása szükséges.” A magunk részéről a jelenleg hatályos szövegezést jobbnak tartjuk (“nyilvános!”), ha pedig mindenáron módosítani szándékozunk, úgy inkább annak kimondása tűnik indokoltnak, hogy ilyen esetben az érintett hozzájárulása már a felvétel elkészítéséhez sem szükséges.

A Javaslat nem említi, de mi fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy a törvény jelenleg hatályos 80. § (3) bekezdést – “az eltűnt, valamint a súlyos bűncselekmény miatt büntető eljárás alatt álló személyről készült képmást (hangfelvételt) nyomós közérdekből vagy méltánylást érdemlő magánérdekből a hatóság engedélyével szabad felhasználni” – kiegészíteni javasoljuk azzal a megszorítással, hogy a felhasználás célja és terjedelme ilyenkor kizárólag az eltűnt személy feltalálása, ill. a büntetőeljárás sikeres befejezése lehet. A kiegészítés magától értetődő, ezért látszólag felesleges, sajnos mégis előfordultak ezzel ellentétes, erre a jogszabályhelyre alapított eltérő célú és terjedelmű felhasználások még a közelmúltban is.

[A zárójel a jelen esetben valóban zárójel kíván lenni, azt fejezi ki, hogy a most következőkben kifejtettek nem tartoznak szorosan a Javaslat által felvetett indítványokhoz, de meglátásunk szerint a közeli jövőben sürgős végiggondolást igényelnek, viszont ez a jelen kereteket meghaladná. Az adatvédelmi jog és az (elsősorban a korábbi) adatvédelmi biztos offenzív gyakorlatára gondolunk, amely – főként a személyes adatok védelméről szóló új törvényjavaslat egyes rendelkezései tükrében – a képmás és hangfelvételhez fűződő személyiségi jogok “szőröstűl-bőröstűl” való bekebelezésére készül. A magunk részéről a problémát nem is igazán abban látjuk, hogy a “személyes adat” adatvédelmi törvénybeli definíciója olyannyira elnagyolt és pontatlan, hogy jóformán minden más személyiségi jog által védett nem vagyoni érdek beleértelmezhető – bár ez sem szerencsés -mert ha nem a szűkebb jogági sovinizmus munkál bennünk, könnyedén napirendre térhetünk afelett, “hogy a csak személyesen érvényesíthető személyiségvédelmi igények követelésén túl a sértett még a direkt alkotmányvédő ellátó szakombudsman aktivitását is igénybe veheti. Az igazi baj szerintünk abban van, hogy pl. a képmással és hangfelvétellel kapcsolatban az új adatvédelmi törvénytervezet anyagi jogi szabályokat, ill. a Ptk.-hoz képest új kivételeket állapít meg (pl. megfigyelőrendszerek felvételei, közszereplőkről nyilvános (!) helyen készült felvételek, közhitelű nyilvántartásokból szerzett személyes adatok nyilvánosságra hozatalának tilalma stb.) s ezek első pillantásra nyilvánvalóan nem hogy szervesen, de sehogy sem illeszkednek a Kódex, ill. más kardinális magánjogi törvények logikájába, rendszerébe. Jellemző rájuk leginkább az ad hoc jelleg, az adatvédelmi “csőlátás”, a rögtönzés. Ez megengedhetetlen. Nézetünk szerint a tisztánlátás érdekében a szóban forgó jogterület ilyen szemléletű alapos elemzése elkerülhetetlen.]

e) A magánlakáshoz és a jogi személy helyiségéhez való jog

A Javaslat a szóban forgó személyiség puszta említésén kívül tartalmilag semmit sem közöl ezek mibenlétére vonatkozóan. A magánlakás és a jogi személy céljaira szolgáló helyiségekhez fűződő jog, mint személyiségi jog megsértése a bírói gyakorlatban ilyen formában soha nem fordul elő, nem véletlenül, hiszen ezen helyiségekhez fűződő jogokat a birtokvédelem sokkal határozottabban, gyorsabban és eredményesebben képes megoltalmazni. Ilyen körülmények között ezért a magánlaksértés büntetőjogi és szabálysértési szankcionálása mellett a magánjogi védelem kettős – birtokvédelmi és személyiségi – jellegét fenntartani minden bizonnyal felesleges. Bizonyos – előre elképzelni is nehéz – extrém esetekben a generálklauzulából szükség esetén külön nevesítés nélkül is levezethető.

Javaslat: a szóban forgó jog nevesítése felesleges!

f) A titok és a személyes adat megőrzéséhez való jog

Ezen személyhez fűződő jogok vonatkozásában a Javaslat azt állapítja meg, hogy “a titokvédelem keretében a személyes adatok védelmének eseteire is utalni kell, az adatfeldolgozással elkövetett jogsérelem eseteit minden adatfeldolgozásra ki kel terjeszteni”. Nos, ez utóbbi kitétellel kapcsolatban csak félve jegyezzük meg, hogy a törvény jelenleg hatályos szövege [83. § (1) bek.] a javasolt “kiterjesztést” már megtette, amikor “a számítógéppel vagy más módon történő adatkezelés és adatfeldolgozás” esetköreiről rendelkezik. De nézzük a kérdést érdemben:

a) a két jogosultságcsoportot összekapcsolni semmiképpen sem szabad. A titkok különböző “ágazati” (magán, levél, hírközlési, postai, bank, adó, üzleti stb.) csoportjai és a személyes adatok teljesen különböző minőségű információk, ezért feltétlenül külön törvényhelyekben, egymástól függetlenül célszerű nevesíteni őket;

b) a titok különböző fajtái mára számos csoportot alkotnak, s a jóléti-kényelmi szolgáltatások terjedésével számuk vélhetőleg a jövőben is szaporodni fog. Ilyen körülmények között a Ptk.-nak a titokvédelem körében tulajdonképpen egy nagyon tömör, szikár, rövid titokvédelmi “általános részt” kellene csak tartalmaznia, összefoglalva azt a néhány általános közös szabályt, amely minden titokfajtára nézve egyaránt vonatkozik, s ezen túl esetleg utalni arra, hogy más törvények további részletes szabályokat állapíthatnak meg egyes “ágazati” titokfajtákra nézve;

c) a személyes adatok védelmével kapcsolatos személyiségi jog törvényben való elhelyezésével nagy óvatossággal kell bánni. Az bizonyos, hogy mint személyhez fűződő jogot önállóan, a titokvédelemtől függetlenül kell a törvény szerkezetében elhelyezni. A szabályozásnak – a fenti d) pont zárójelben kifejtett megfontolásokra tekintettel – ki kell fejezni, hogy az adatvédelem anyagi joga tisztán magánjogi, autonóm struktúrájú jogviszony, s mint ilyen a személyhez fűződő jogok egyike, azaz semmiféle szubszidiárius háttér vagy “anya”-jog jellege nincs. (A Ptk.-beli szabályozás során szerintünk nem kell tekintettel lenni arra, hogy az adatvédelmi biztos gyakorlata korábban ill. jelenleg miként értelmezi saját használatára a szóban forgó jogosultságot, az ő praxisának a kódexhez bizonyos értelemben semmi köze sincs. A már javasolt alaposabb elemzését az adatvédelmi anyagi jognak és a gyakorlatnak ettől függetlenül el kéne végezni.) A helyes megoldás alighanem az lenne, ha az adatvédelmi törvény legáltalánosabb, az adatalany számára alanyi jogként megfogalmazható alapvető rendelkezéseit átemelnénk a Ptk.-ba, de szigorúan csak azokat, amelyek abszolút szerkezetű és magánjogi jogosultságként megkonstruálhatók. (Pl. ilyen a betekintés joga, de nem ilyen a “készletre” való adatgyűjtés tilalma.) Alaposabb elemzés alapján – e nélkül csak intuitíve – elképzelhető, hogy az új Ptk. megkonstruálhatja a személyes adat fogalmára a saját definícióját, amely átfedés nélkül illeszkedik a többi “szomszédos” személyhez fűződő nevesített joghoz, ill. hogy elkerülhető az adatvédelmi törvény létére való puszta utalás is.

Összefoglalva: ebben a kérdésben külön tanulmányra lenne szükség.

g) A névviseléshez való jog

A Javaslat a puszta megemlítésen túl, semmi közelebbit nem tartalmaz a szóban forgó személyhez fűződő jogot illetően, így vélelmezhetjük, hogy a törvény jelenleg hatályos szövegén nem kíván változtatni. Ezzel nagyjából egyetérthetünk. Egyetlen, talán megfontolásra érdemes észrevételünk lenne.

A Ptk. 77. § (4) bekezdése szerint: “a tudományos, irodalmi vagy művészeti tevékenységet folytató – ha neve összetéveszthető a már korábban is hasonló tevékenységet folytató személy nevével – az érintett személy kérelmére saját nevét is csak megkülönböztető toldással vagy elhagyással használhatja a tevékenység gyakorlása során”. Egy meglepő, bíróság előtti jogérvényesítés szakába el nem jutott jogvita váratlan élességgel világított rá a teljesen szilárdnak hitt intézmény gyenge pontjára. A törvény azt a felet ruházza fel ezzel az igénnyel, aki az irodalmi, művészeti vagy tudományos tevékenységet korábban kezdte. Hogy működésének milyen visszhangja, ismertsége, elismertsége támadt – erre a szabályozás nincs tekintettel. Ad abszurdum: a szerzőt megilleti művének titokban tartására való jog is, így lehet, hogy a tevékenység megkezdéséről senki, még legszűkebb környezete sem értesül. Egy ilyen – készséggel elismerjük, hogy ritkán előforduló – esetben súlyosan méltánytalan lenne utóbb ilyen tevékenységet kezdő, ám e minőségében ismertségre szert tett azonos vagy összetéveszthető nevű pályatárssal szemben, ha ő lenne köteles a nevét megkülönböztetni. Megfontolásra javasoljuk tehát, hogy a szóban forgó esetben az elsőbbséget ne az említett tevékenységek folytatásának megkezdése, hanem a névvel elért ismeretség elsőbbsége eredményezze. Felvethető ellene persze, hogy ez bizonytalan jogfogalom, de a tapasztalat azt mutatja, hogy az egyes szakmák, tudományágak, műfajok stb. szakmai közvéleménye a kérdést nehézség nélkül képes eldönteni.

i) A “szabadsághoz” való jog

A szerző szerint ez a jog “kiterjed a gondolatok, a politikai meggyőződés, a lelkiismeret, valamint a vallás megválasztásának és gyakorlásának szabadságára. E joghoz tartozik az a rendelkezés is, amely szerint nem szabad senkit mozgásában, társadalmi kapcsolatainak megválasztásában korlátozni.” Nos, sommásan kijelenthetjük, hogy ha van jogosultság, amelynek semmi keresni valója nincs a Ptk.-ban, úgy az idézett tartalommal ez pontosan ilyen. A szerző mintha elfelejtkezett volna általános érvényű előfeltevéséről, hogy “el kell kerülni, hogy az alkotmányos szabadságjogok közül azokat is a Polgári Törvénykönyv tartalmazza, amelyek megvalósulására (sic!) a polgári jog eszközei nem alkalmasak.” Ezek mindegyike ilyen, ráadásul számuk a felsorolásban korlátlanul folytatható lenne. A szóban forgó – és még sorolható – értékek nem vitásan becses javai egy jogállam polgárának, de értékükön való kezelésüknek nem fokmérője, hogy közülük hányat sikerül bezsúfolni a magánjogi kódex személyiségi fejezetébe. Ráadásul – ahogy már korábban kifejtettük a diszkrimináció tilalma kapcsán – ezek a jogok oltalmukat csak másod- vagy sokadsorban kapják a magánjogtól, külön nevesített szerepeltetésük itt a joggyakorlatot helytelen irányba befolyásolhatja.

Javaslatunk tehát:

1. a szóban forgó “új” személyiségi jog (csoport!) a Ptk.-ból jelen nevesített formájában nyugodtan elhagyható, a nem vitásan előfordulható ilyen jellegű személyiségi érdeksérelmek orvoslásához a generálklauzulából a védelem – a szükséges mértékben – levezethető, vagy

2. a fejezet bevezető rendelkezései között általános szabályként elhelyezhető lenne egy jogelméleti megfontolást kifejező “hatásköri” szabály, amelynek értelmében a jogosult alkotmányos szabadságjogainak megsértése esetén, ha a jogsértés egyben a személyhez fűződő jogok sérelmét is megvalósítja(!), az egyéb törvényekben szabályozott igényeken túl a Ptk. nyújtotta védelmet is igénybe veheti. Ez utóbbi megoldás – noha kissé didaktikus – talán szerencsésebb lenne.

j) Sajtó-helyreigazítás, média, közszereplők

A Javaslat megállapításai szerint egyrészt a sajtó-helyreigazításhoz való jogra a Kódexben továbbra is szükség van (a sajtó objektív felelősségével együtt), másrészt a közszereplők esetén az előfordulható esetek sokfélesége nem teszi lehetővé személyiségi jogi helyzetünk különlegességének tükröztetését az általános normatív szabályokban, ezt továbbra is a joggyakorlatra kell bízni. A szerző egyik érvével sem értünk egyet, csak a végkövetkeztetéssel, hogy tudniillik a szóban forgó tárgykörben a jelen körülmények között az a leghelyesebb stratégia, ha az új kódex

koncepciója a kialakult status quo állapotát semmiképpen nem bolygatja meg. Az általunk elemzett fejezet, de talán az egész új kódex politikailag talán legkényesebb kérdései ezek, s minden bizonnyal az új törvény parlamenti elfogadását tenné kockára az, aki a szóban forgó jogterület gyökeres reformjára tenne javaslatot. Ne legyenek illúzióink: ebben a kérdésben minden parlamenti képviselő a szakértő jelmezében tűnne fel, ami az új kódex létére nézve lehet veszélyes, ha nem egyenesen végzetes.

Ugyanakkor nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy az alcímben foglalt jogintézményi kör a krónikus válság állapotában van, s ha nem is a legsürgetőbben, de a magánjog területén is számos orvosolandó probléma akad. Anélkül, hogy számba vennénk ezeket, jelezzük, hogy a jobbítás magánjogra, ill. a kódexre tartozó része is csak az egész jogterület (sajtójog, médiajog, hírközlés, adatvédelem, szerzői jog stb.) alapos, ilyen szemléletű elemzése alapján végezhető el, s majdnem biztosan akad majd közöttük olyan módosítási igény is, amely kétharmados támogatottságot követel meg a törvényhozásban.

Minderre tekintettel – érdemi kifejtés nélkül – az alábbi javaslattal élnénk:

1. ha van rá esély, politikai felhatalmazás (“pénz, paripa, fegyver stb.), hogy az új kódex kidolgozása ürügyén az egész szóban forgó jogterületet “tisztába” tegyük, úgy a javasolt átfogó elemzést el kellene végezni, s a belőle adódó tanulságokat a sajtó-helyreigazítási jog, közszereplők személyiségi jogai, média és személyhez fűződő jogok rendszerében az új Ptk.-ban is hasznosítani kellene;

2. ha az előbbire nem mutatkozik elszánás, úgy valóban a helyesebb – a jelen körülmények között – a kérdéskör függőben hagyása, azzal azonban, hogy magunk között evidenciában kell tartanunk, hogy a szóban forgó rész azonnal reformra szorul, ha ennek külső körülményei majd adottak lesznek. (Persze a “keep powder dry” elvi alapon a megalapozó elemzés műhelyhasználatra ekkor is elkészíthető!)

A fenti 2. alatt jelzett variáció esetén is lenne azonban egy szerény jobbító javaslatunk, nevezetesen, hogy a Ptk. jelenleg hatályos 79. § (1) bekezdését úgy kellene módosítani, hogy a sajtó ott felsorolt jellemző orgánumai körébe az internet sajtó(szerű) felhasználásait is fel kéne venni, egyértelművé téve ezzel, hogy a helyreigazítási kötelezettség szempontjából nincs közöttük lényegi különbség.

k) Kegyeleti jog

A Javaslat indítványozza, hogy “az új kódex módosítsa a kegyeleti jogra vonatkozó rendelkezéseket a bírói gyakorlatban történt változásokra figyelemmel.” Magyarázatként hozzáfűzi, hogy “egyrészt a túlélők önálló személyiségi jogaként nyer elismerést a meghaltat ért sérelem, másfelől szélesebb körben ismeri el a bíróság a hozzátartozók fellépését a sérelem orvoslására”. Ami a szerző első meglátását illeti szerintünk nem a bírói gyakorlat jogfejlesztése, hanem a Ptk. 85. § (3) bekezdésének jelenleg hatályos szövege az, amely a túlélők személyiségi jogaként deklarálja a kegyeleti jogot. Ha a szerző arra gondol, hogy indokolt kiemelni a szóban forgó személyiségi jogot a jelenlegi szerkezetéből (az igényérvényesítésről szóló 85. §-ból) és önálló, a többivel egyenrangú nevesített esetként deklarálni – úgy ezzel egyetértünk!

A másik felvetés, miszerint “szélesebb körben ismeri el a bíróság a hozzátartozók fellépését”, s ezt a fejleményt törvényben új szövegezéssel is ki kellene fejezni – nem tudjuk értelmezni. A jelenleg hatályos változatnál – “meghalt személy emlékének megsértése” – a sérelmes magatartások körét nem is lehet szélesebben megvonni, a hozzátartozók, ill. végrendeleti örökösök köre pedig ugyancsak adott.

Felvethető viszont – bár erről a Javaslat nem szól – hogy a 85. § (3) bekezdés második mondata jelenleg a közérdek sérelme esetén csak az elhunyt (megszűnt jogi személy) jóhírnevét sértő cselekmények esetén adja meg az ügyésznek a fellépés jogát. Nem tűnik indokolatlannak e lehetőség kiterjesztése más szóba jöhető kegyeletsértésekre is.

JEGYZETEK

1 A jelen dolgozat a Koncepciónak a Kodifikáció Főbizottság 2001. november 8-án tartott ülésén elfogadott szövegváltozata alapján készült.

2 “…a személyhez fűződő jogok védelme egyre inkább előtérbe kerül.” “.. .a polgárok és a közélet szereplői érzékenyen reagálnak a személyiségüket ért támadása.” “Az emberi méltóság, a becsület jogilag is felértékelődik.” stb. Koncepció IV. 1. 28. o.

3 Lenkovics-Székely: A személyi jog vázlata. Eötvös József Kiadó Budapest, 2001. 93-100. o.

4 Ezzel ellentétben: Meszlény: Személyjog és vagyonjog az új Polgári perrendtartásban. Különlenyomat a Grosschmid-Emlékkönyvből. Budapest, A Nyugat nyomdája 1912. 10. o.

“Itt van például a vallásos érzület: vajon nem sérthető meg valamely testületnek, mint ilyennek a vallásos érzülete, pl. az egyházé a püspök személyében? Vajon nincs-e megtámadva valamely nőegyesület női becsülete, szeméremérzete, ha azt állítják róla, hogy – bordélyház. Ha ezekre az esetekre Huber azt mondja, hogy itt a tagok becsülete van megtámadva, ez igaz; hiszen a testület nem áll egyébből, mint tagokból. De ha a sértés passzív alanyai a tagok a maguk összességében és csakis e minőségükben, akkor éppen az azonosság okából a sértés alanya maga a testület, s csak következetesek maradunk, ha a testület szerveit ez igény érvényesítésében is képviseleti joggal ruházzuk fel, – hiszen ez is magánjogi igény.”

5 L. a 4. lj.-ben i. m.

6 Székely: Jogosulatlanul készített kép- és hangfelvételek perbeli felhasználásáról. JK 1988. 7-8. sz. Bp.