A cikk letölthető PDF formátumban is!

Elolvasván dr. Boytha György javaslatát a sérelemdíjról, majd később kitűnő, tudományos igényű dolgozatát – két személyes emlék jutott eszembe. Az első az 1970-es évek elejéről, a szerzői jogi törvény kommentárjának1 együttmunkálkodó elkészítéséről, amikor Boytha Györggyel – ki nem mondott – szövetséget vállaltam a szerzői jogot tulajdonként valló felfogásokkal szemben, hirdetve a szerzői jog olyan egységét, amely a szerző személyi jogait (droit moral) és vagyoni jogait foglalja egységbe. Íme, a személyiségi jogok milyen jól megférnek a vagyoni jogokkal! (Ez a könyv egyébként azt is eszembe juttatta, hogy a törvény a szerzői jog megsértésének következményeiről is egységesen rendelkezik, nem téve különbséget a két részjogosítvány között, arról már nem is szólva, hogy ez a könyv az elsők között tette szóvá a nem vagyoni kár megtérítésére vonatkozó szabályozás hiányát a Ptk.-ban és a szerzői jogban.2

A másik – e tanulmány keltette – emlékem már egyoldalúan személyes, abból az időből való, amikor – ugyancsak a ’70-es évek elején – a Polgári Törvénykönyv átfogó felülvizsgálata során magam is rácsodálkoztam a nem vagyoni kár intézményére, először nem látva abban mást, mint egy jókora fából készült vaskarikát, s próbáltam magamnak is megmagyarázni, hogy a személyiség értékei miképpen konvertálhatóak vagyoni értékké, kifejezhető-e a bekövetkezett hátrány pénzben, és az immateriális hátrányokozás esetén mi a tartalma a kár fogalmának?3 A köd lassan feltisztul, s közel 30 év elmúltával már a helyes választ is sejtem.4

Mi a gondom a sérelemdíj bevezetésével? Elsőként maga az elnevezés.

Az elnevezés

A sérelemdíj elnevezés ebben a formájában: félrevezető. A sérelem ugyanis lehet vagyoni is (valakinek a sérelmére elkövetett tolvajlás, testi sértés stb.), a pontos kifejezés tehát: a nem vagyoni sérelem díja.5 (A sérelemdíj szóösszetétel száz éve nem fordul elő a magyar tételes jogban, utoljára a XIX. századi büntető perrendtartás 576. és 589. §-a szerint – az ártatlanul elítélteknek járó – sérelemdíjat jelölték e szóval, amely kiterjedt a fogva tartással okozott vagyoni és nem vagyoni károkra.) Több, mint száz éven át a jogtudomány zavartalanul használta a nem vagyoni kár kifejezést. Miért is zavartatta volna magát? A “nem vagyoni” jelző a fogalmat félreérthetetlenné teszi, ugyanis a “kár” valóban a vagyonban, a vagyoni jogokba okozott sérelmet fejezi ki, a “nem vagyoni kár” viszont már nem hagy kétséget afelől, hogy itt alapvetően másról van szó. Ez a jogban nem szokatlan megoldás, nevezetesen, hogy jelzős szerkezettel képezünk merőben más fogalmat. Ilyen például a jogi személy (a természetes személy nyomán), amelytől senki nem kéri számon, hogy a jogi személy éppen hogy nem élő személy, nincs keze, lába, tudata.Nem szokatlan az sem, hogy a jog analógiai útján a fogalom tartalmát merőben más jellegű elemekre is kiterjeszti (pl. a lopás fogalmát az áramlopásra). A lényeg nem ebben van, hanem abban, hogy a nem vagyoni kár fogalmát milyen tartalommal töltjük meg. Sajnálatos, hogy a sérelemdíj esetében erről nagyon keveset tudhatunk meg.

(A “díj” fogalma már szót sem érdemel, ez ugyan valamely pozitív cselekedet elismerését fejezi ki, mégis ha a fájdalomdíj meghonosodott nyelvünkben, miért a sérelemdíjat kifogásoljuk?)

A nem vagyoni kártérítés valóban nem pontos kifejezés, hiszen a személyiségében megsértett személy a nem vagyoni kárért pénzbeli (vagyoni) kárpótlást kap. A mai tárgyi jog mellett is helyesebb ezért “a nem vagyoni kár megtérítésé”-ről, illetőleg kárpótlás iránti igényről szólni, s az új törvényben meg kellene találni az ide illő kifejezést.7

Elszakadás a kártérítési felelősségtől

A nem vagyoni kár megtérítése állítólag azért önellentmondásos konstrukció, mert a nem vagyoni sérelmeket egy kalap alá veszi a vagyoni hátrányokkal, és a nem vagyoni érdekcsorbulások pénzbeli orvoslását jogunk mindmáig a kártérítés rendszere felől közelíti meg.

Kár lenne tagadni, hogy a nem vagyoni kár megtérítésének intézménye a vagyoni kártérítés kebelében, abból többé-kevésbé kiszakadva fejlődött ki. Ez így volt a római jogi injuriák esetében (az injuria nemcsak a nem vagyoni kárpótlás őse – ahogy azt néhány tanulmányban olvashatjuk -, hanem az ember személyének megsértését magándeliktumként szankcionálta, ideértve a különböző súlyú testi sértéseket). Hasonló volt a fejlődés a common-law-ban is, ahol a defamation, illetőleg (Amerikában) a policy felhasználásával a tárgyi valóságot (a vagyont, az emberi testet) megillető jogi védelmet terjesztették ki a nem vagyoni sérelmekre. A közös gyökereket nem lehet tagadni. A kérdés most már az, hogy a nem vagyoni kárért való felelősség intézményének teljesen meg kell-e tagadnia szülőanyját? Boytha György tanulmánya helyesen érzékelteti azt az útkeresést, amely a common-law országokat, valamint a német-francia törekvéseket jellemezte. (Csak érdekességként jegyzem meg az amerikai privacy jog kialakulásának jellemző esetét, amikor a levéltitok megsértését a levélíró tulajdona megsértésének minősítették, azzal az indokkal, hogy a levél tartalma a szerző munkájának gyümölcse, eredeti tulajdona.)

A német-francia jogfejlődésben a közös gyökér még nyilvánvalóbban kimutatható. A francia Code civil bármilyen kár helyreállításáról rendelkezik, a német BGB is együtt rendelkezik az élet, a test, az egészség, a szabadság, a tulajdon vagy másféle jog megsértéséből eredő kárról [823. § (1) bek.].

A személyiségi jog védelmében leginkább élenjáró Svájc polgári joga sem különböztetett korábban a személyi és vagyoni sérelem között (az Obligationenrecht 55. §-a mindkét fajta sérelem orvoslására szolgált), míg az 1911. évi Zivilgesetzbuch már külön szabályozta a személyiségi jog védelmét (28. §).

Ezekben az országokban sem okoz különösebb zavart, hogy az intézmény elnevezése is utal a vagyoni kárral való kapcsolatokra (a francia jogban: dommage moral, a németben: Nichtvermögenschaden, Entschädigung). A common-law fogalomrendszere is a vagyoni tort-okhoz kapcsolódik.

A common-law országokban a személyiségi jogok védelmének önállósodása nagyobb erőfeszítések árán következett be (már ha önállósodásról egyáltalán beszélhetünk). A privacy of property védelmében egységesen a vagyonvédő tort-ok alkalmazására kerülhet sor, s ennek érdekében a tulajdon fogalmát a végsőkig feszítik.8

A személyiség védelme megmarad a tulajdon által közvetített privacy keretében, s különösen Angliában álltak ellen a tulajdontól való elszakadásnak, a defamation megőrizte objektivítását.9 Amerikában viszont az elszakadás látványosabb volt, így a névjog és a képmáshoz való jog védelmének eszközeként a “false light cases”-t felhasználva perelnek.10

Önmagában a közös gyökerek, meg a hagyomány ellenére is el lehetne szakítani a sérelemdíjat a vagyoni kártérítéstől. Csak nem tudom, hogy miért kellene megtagadni a közös dogmatikát, azt, hogy mindkét intézmény dogmatikai szerkezete azonos: a felelősség megállapításához szükség van jogellenességre, hátrányokozásra (ez lehet vagyoni, és nem vagyoni hátrány), okozati összefüggésre (a magatartás és a hátrány között), végül felróhatóságra (illetőleg az objektív felelősség kimutatására).

A nem vagyoni kár megtérítése esetén is vizsgálni kell a) felróhatóan járt-e el az okozó, illetőleg objektív felelősséggel tartozik-e; b) van-e okozati összefüggés a hátrány és az ezt okozó magatartás között; c) hogyan alakuljon a felelősség módja, valamint a kárpótlás mértéke (így a kárpótlás egy összegben, vagy járadékkal történjen, mikor esedékes a megítélt pénzösszeg, mennyi az elévülés ideje, milyen esetekben következik be jogutódlás stb.).

Nem véletlen, és nem a hagyományokhoz való csökönyös ragaszkodás, hogy a nem vagyoni sérelem megtérítése egymásra tekintettel létezik szinte mindenütt a világon, s ahol van eltérés, ennek oka leginkább az, hogy a személyiségi jogok védelme még korlátozott.

Az élő jog védelmében

Boytha György helyesen utal a mai törvényi szabályozás ellentmondásosságára, ami valóban a legrosszabb megoldás, amit a jogalkotó a nem vagyoni kár szabályozására kitalálhatott (1993. évi XCII. tv.). A kártérítéstől eltérő felelősségi formát elrejteni a felelősség módjáról és a kártérítés mértékéről szóló 355. §-ban -ez több mint rövidlátás. Ebben Boythának igaza van. Szerencsére itt is igazolódott az alapigazság (“az élet bölcsebb a jogszabálynál”), a bírói gyakorlat nem zavartatta magát, és a nem vagyoni kár megtérítésével kapcsolatban bölcs, méltányos, elvileg sem kifogásolható gyakorlatot alakított ki, amit lehetne javítani, de nem lenne szabad mindent elölről kezdeni. A bírói gyakorlat egy ponton nem tudott szabadulni a törvény szorításából: a Ptk. 84. § (1) bekezdése szerint alkalmazandó 339. § (1) bekezdés értelmében a kártérítés feltétele a kár bizonyítása, tehát nem vagyoni kár esetében is meg kell kívánni a nem vagyoni hátrány igazolását. (Hozzáteszem, hogy a legutóbbi gyakorlat már ezen is enyhített, bizonyos súlyú személyiségi sérelem esetén adottnak veszi, hogy a sérelem lényegénél fogva hátrányt okoz, s külön bizonyítást nem kíván meg.)

Az élő jog nem igazolja Boytha azon megállapítását, hogy a személyi jogsérelem pénzbeli orvoslása még nem nyert jogunkban kellő elvi alapon megkülönböztetett és a személyiségi érdekek sérelméhez igazodó szabályozást.

A bírói gyakorlatban – és a bírói gyakorlatra jelentős hatást gyakorló jogirodalomban – kialakultak a nem vagyoni kár megtérítésének világos feltételei. Ezek között legjelentősebb a jogellenesség és az immateriális kár fogalmának tisztázása volt. (A felelősség másik két eleme: a felróhatóság és az okozati összefüggés megegyező a kártérítés feltételeivel.)

A bírói gyakorlat legfőbb erénye, hogy elvi következetességgel érvényre juttatja: a nem vagyoni kárpótlás kizárólag a személyiségi jog megsértésére reagál.11 A felelősség feltételei közül a jogellenesség az, ami a nem vagyoni kárpótlást a kártérítéstől alapvetően megkülönbözteti. Ennek ellenére a jogellenesség tartalmáról – bár ez sok mindenre választ adna – a jogirodalomban kevés szó esik.

Mit véd tehát a személyiségi jog? A válasz látszólag egyszerű: a személyiséget. De hogyan határozatjuk meg a személyiséget? “A személyiség az egyes emberi lény teljes szellemi struktúrája, fejlődése bármely adott fokán. Felöleli az emberi jellem minden összetevőjét: az intellektust, a temperamentumot, a készséget, erkölcsiséget és minden olyan attitűdöt, amely benne élete során kiépült.”12 Ez kitűnő meghatározás, a jognak azonban ennél többre van szüksége.

Felfogásom szerint a személyiség meghatározott életminőséget jelent, nevezetesen azt, hogy

- az ember, szabadon rendelkezik önmaga felől, továbbá

- megilletik az emberhez méltó életfeltételek.

a) A személyiségi jogban az ember szabadsága a legáltalánosabb értelemben azt jelenti, hogy mindenki maga rendelkezhet önmaga – magatartása, cselekedetei és gondolatai – felől.

Az ember önmaga felöli rendelkezésének egyes mezőit – ezen általánosságnál részletesebben is – meghatározhatjuk, így a testi kapcsolatok, a tartózkodási hely, a nézetek, a vallás, az erkölcs megválasztásának szabadsága természetesen ehhez az életminőséghez tartozik.

b) Az emberhez méltó életfeltételek az emberi test épségére, egészségére, valamint az ember testi és szellemi működéséhez szükséges további – nem vagyoni – értékekre vonatkoznak, amely megléte nélkül nincs személyiség.

Vannak értékek, amelyeket a jog nevesítetten is véd, így az emberi test épsége és egészséges működése, az ember által kialakított személyes élettér (beleértve a fizikai környezetet jelentő magánlakást), az ember külső megjelenése, mind fizikai valóságában (a képmás, a hang), mind a társadalomban róla kialakult kép minősége, az ember egyenlősége, a mindenkit azonos mértékben és módon megillető emberi személyiség.13

A nem vagyoni kár a személyiségi jog megsértése következtében az emberi személyiség testi vagy lelki életminőségének hátrányos megváltozása. Megállapításához vizsgálni kell a magatartás nyomán bekövetkező állapotot, nevezetesen, hogy az emberi személyiség életminőségének csökkenése megállapítható-e, a jogsértés alkalmas volt-e olyan testi vagy lelki trauma kiváltására, ami a személyiség életminőségét sértette. A nem vagyoni kár (hátrány) bekövetkezését nemcsak a külső (a külvilágban észlelhető) hatás esetén lehet megállapítani. A személyiség életminőségének súlyos sérelme bekövetkezhet úgy is, hogy a sértett a jogsértést belső hatásként éli meg úgy, hogy környezete arról tudomást sem szerez. A személyiség életminőségének hátrányos változása kifejeződhet személyiségzavarban, pszichikai fájdalomban, kisebbrendűségi vagy megalázottsági érzés kialakulásában, lelki válságban, a személyiséget körülvevő társadalmi-természeti környezetnek a személyiségre hátrányosan megváltozásában.14

Mind a jogellenesség, mind a nem vagyoni kár megállapításakor tehát a személyiség életminőségének állapotából, s mindkét elem esetében a személyiség – valamilyen fokú – sérelméből kell kiindulni. Nem képzelhető el olyan jogellenesség, ami a személyiségét érintetlenül hagyja. A sérelem és az okozott hátrány között valóban lehet fokozati különbség, azonban a gyakorlatban ez többnyire ki sem mutatható. Nem érzem tehát a súlyát annak, amivel a sérelemdíjra való áttérést indokolják, nevezetesen, hogy megállapításához nincs szükség immateriális hátrány okozására. Vajon a személyiségi jog sérelmére szükség van? És az mikor állapítható meg?

A személyiségvédelem általános és feltétlen eszköze

Milyen értéket képvisel az élő jog, amit a sérelemdíj bevezetésével – gondolatom szerint – fel kellene adnunk.

A személyiségvédelem minőségének egyik lényegi jellemzője, hogy a nem vagyoni kárért való felelősség a személyiségi jogok megsértésének általános és feltétlen jogkövetkezménye-e, vagy reprezentatív jellegű jogintézmény.

A jogintézmény reprezentatív jellege megnyilvánulhat abban, hogy a) nem vagyoni kárpótlás csak meghatározott személyiségi jogok megsértésekor igényelhető; b) méltányossági klauzula beiktatásával csak meghatározott – az uralkodó közfelfogás szerint bizonyos értékszintet elért – személyiségek tarthatnak igényt nem vagyoni kárpótlásra (az érintetlen nő, az elismert üzletember, művész stb.); c) meghatározott súlyú jogsértés válthat ki ilyen jogkövetkezményt. A Polgári Törvénykönyv előtti magyar magánjog az a) és b) megoldást együtt alkalmazta. A Ptk. 1977. évi novellája a c) megoldást választva a felelősséget meghatározott többletkövetkezmény beálltához fűzte, nevezetesen ahhoz, hogy a károkozás a károsultnak a társadalmi életben való részvételét, vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti, illetőleg a jogi személynek a gazdasági forgalomban való részvételét hátrányosan befolyásolja. E megoldásokon már túljutottunk, ma már követelmény, hogy a nem vagyoni kárpótlás a személyiségvédelem általános és feltétlen eszköze legyen.15

A személyiségi jog személyhez kötöttsége nem terjedhet addig, hogy a személy minősége határozza meg a jog minőségét (értékét) is. Az “értékét vesztett” (pl. a súlyos baleset folytán életfunkcióiban korlátozott, a külvilágot nem észlelő) személynek is teljes értékűek személyiségi jogai, és a jog nem korlátozott védelmére tarthat igényt.

Ez az álláspontunk – amit a legújabb bírói gyakorlat is megerősít – eltér a Polgári Törvénykönyvet megelőző bírói gyakorlat felfogásától, ami a jogsértés bekövetkezését az adott személyiséghez mérten állapította meg. Az általunk vallott felfogás szerint a személyiség olyan általános emberi értéket fejez ki, amelynek védelme is általános kell, hogy legyen. A személyiséget ért sérelem bekövetkezésének megállapítását tehát nem lehet a személyiség valamely elemére korlátozni (pl. a testi épség védelmére), valamint nem lehet a személyiség értékelésétől függővé tenni a védelmet. E felfogást több legfelsőbb bírósági eseti döntés is alátámasztja. Így a szellemi-értelmi képesség teljes elvesztése, s az ennek nyomán kialakuló belátási képesség teljes hiánya sem zárja ki a jogsérelem bekövetkezését és a nem vagyoni kár megállapítását.16

A személyiség ugyanis olyan általános emberi értéket fejez ki, amelynek védelme is általános kell, hogy legyen. “A személyhez fűződő jogok körében érték minden, amit az ember maga annak tart. A torz képű ember a képmásának védelmét ugyanúgy igényelheti, mint a híresen szép arcú filmsztár. A testi épség megsértése ugyanolyan súllyal esik latba az öreg, beteg embernél, mint a délceg sportolónál. A jog, a bíróság itt nem vizsgálhatja, hogy általános társadalmi mérték szerint védelemre érdemes-e a személyiségi jog.17

Az egyenlő személyiség elvének az általános személyiségvédelem, tehát a nem vagyoni kárpótlásra való egyenlő jog felel meg.

A nem vagyoni kárpótlás feltétlen volta és általánossága a több mint két évtizede kialakult élő jognak egyik legjelentősebb eredménye. A polgári jog több területén indokolt visszatérni a klasszikus magánjogi gyökerekhez. A nem vagyoni kárpótlás nem ilyen. A XIX-XX. század fordulóján a nem vagyoni kár megtérítésére vonatkozó szabályok kezdetlegesek, az erre vonatkozó nézetek bátortalanok voltak. A sérelemdíj felvázolt tartalma is azt a félelmet ébreszti bennem, hogy visszatérünk a Ptk.-t megelőző magánjog személyiségi jogvédelmi rendszerének reprezentatív jellegéhez. Boytha helyesen ismeri fel, hogy az Mtj. 1114. §-a szerint a pénzbeli juttatás alapeszméje nem a kár, hanem a méltányosság.18 Az ehhez történő visszatérés jegyében a tanulmány a sérelemdíjra való igényt a méltányosság jogelve alapján látja megállapíthatónak, amelynek során a bíróság mérlegelésének ki kell térnie “a sértett személyi körülményeire, köz-és magánéleti helyzetére, életvitelére, foglalkozására (… ) a jogsértő és a sértett vagyoni körülményeire”. Tehát sérelemdíjra csak az tarthat igényt, aki a méltányosság szempontjainak megfelel.

Ez bizony feladása a kárpótlás feltétlen jellegének. Visszatérés a XX. század eleji helyzethez, amit már a nemzetközi jogfejlődés tendenciái is meghaladtak.19

Hogyan tovább?

A nem vagyoni kár megtérítéséről az új Ptk.-ban kifejezetten rendelkezni kell. Az intézményt a személyiségi jogokról szóló részben indokolt elhelyezni, úgy, hogy a szabályozás – bizonyos elemek megfelelő alkalmazása tekintetében – utaljon a vagyoni kártérítésre. Ezen megoldás tekintetében a Ptk.-t előkészítő munkabizottság már több javaslatot is megtárgyalt.

A sérelemdíj bevezetésére vonatkozó javaslat már sokat finomodott felmerülése óta, szerzői árnyaltabban fogalmaznak. Így nincs már szó arról, hogy ez a szankció objektív jogkövetkezmény legyen, sőt a Ptk. koncepció legutóbbi változatában kifejezett utalás történik arra, hogy a felelősség alóli kimentésre, – s több más körülményre is – a kártérítésre vonatkozó rendelkezéseket kell a sérelemdíj esetében is alkalmazni. Mindez azonban nem segít azokon az alapvető gondokon, amit az előzőekben megkíséreltem felvázolni.

S mindezeken felül továbbra is kérdés: a törvényalkotó miért hagy fel egy kiépített, jól működő jogintézménnyel, s miért kezd egy bizonytalan sorsú új felépítésébe?

Erre én sem tudok válaszolni.

JEGYZETEK

1 A szerzői jog kézikönyve (szerk.: Benárd Aurél-Tímár István) KJK, 1973.

2 Benárd Aurél, im. 349.

3 Petrik: A törvényszerkesztő dilemmái, I-m. Magyar Jog 1978/1-3.

4 Petrik: A személyiség jogi védelme, a sajtó-helyreigazítás, HVG-Orac, 2001. (továbbiakban: Petrik 2001.)

5 A Polgári Törvénykönyv 1914. évi Javaslat 885. § és az Mtj. 1114. §-a is a “nem vagyoni sérelemért” járó elégtételről rendelkezett.

6 Ilyen kifejezés a “szellemi tulajdon”, amit mint jogdogmatikai irányt el lehet utasítani, attól még világszerte bevett kifejezés, s senki nem arra a dologra gondol, amelyen a szellemi alkotás megjelenik.

7 Magam a kárpótlás kifejezést szívesebben használom írásaimban. Boytha szerint ugyan a “kárpótlás” kifejezést jogunk más vagyoni összefüggésekre használja – nem tudom, hogy milyen összefüggésekre gondol. Nem is szólva arról, hogy a “díj” szó milyen sok összefüggésben szerepel a jogban.

8 Kalven: Privacy in Tort Law, Law and Contemporary Problems, 1966.

9 Sólyom: A személyiségi jogok elmélete, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1983. 210-211. o.

10 Wade: Defamation and the Right of Privacy, Vanderbilt Law Review, 1962. 1093. o.

11 Ezen a megállapításon nem változtat az sem, hogy van a Legfelsőbb Bíróságnak egy-két – Boytha által is idézett – eseti döntése, amely ezzel ellentétes. Nem ezek fejezik ki azonban a bírói gyakorlat irányát.

12 Narren, H. C.-Carmichael L.: Elements of human psychology: Boston, 1930.

13 Petrik 2001. 41-43. o.

14 Petrik 2001. 208-209. o.

15 Petrik: A nem vagyoni kárpótlás a személyiségvédelem általános és feltétlen eszköze, Magyar Jog, 1992.

16 Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 20. 343/1982., Legfelsőbb Bíróság P. törv. III. 20. 703/1989.

17 Petrik: Perben a joggal, 1978., Minerva, 264. o.

18 Ez a felfogás jelenik meg Marton Géza nem vagyoni kárral kapcsolatos fejtegetéseiben is.

19 Az osztrák Legfelsőbb Bíróság, amely az 1811. évi ABGB szerinti méltányos fájdalomdíj szorításából igyekszik kitörni, most jutott el addig, hogy az a sérült is igényt tarthat fájdalomdíjra, aki a fájdalmat nem tiszta tudattal éli át (agyműködése korlátozott), objektív felelősség esetén is sor kerülhet fájdalomdíj megállapítására, a közeli hozzátartozó elvesztése is megalapozhatja a fájdalomdíj iránti igényt, stb. (Uttó György: A kártérítési jog reformja az Európai Unió egy tagállamában, Ausztriában, Bírák Lapja, 2002/2. 96. o.) Az általános és feltétlen nem vagyoni kár megtérítése mellett ezek a kérdések fel sem merülhetnek.