A cikk letölthető PDF formátumban is.

2000. január 21-én az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán tartott előadást a BGB reformján dolgozó kodifikációs bizottság tagja, Hein Kötz egyetemi tanár a hamburgi Max Planck Intézetből. Az előadás témája a BGB reformja volt. Az alábbiakban ezt az előadást foglaljuk össze.

A BGB szövege, ami annak szerződési és kártérítési jogra vonatkozó részeit illeti, megalkotása óta – kivéve a bérleti jogviszony szabályait – gyakorlatilag nem változott. A BGB hatálybalépése óta eltelt idő önmagában is felveti a reform szükségességét. Bizonyos speciális területekre – például az általános szerződési feltételek alapján kötött szerződések, a fogyasztói hitelek és a házaló kereskedelem – külön jogszabályokat alkottak. Van olyan elképzelés, amely szerint ezeket a szerződési jogra vonatkozó külön jogszabályokat is inkorporálni kellene a kódexbe. A BGB hatálybalépése óta eltelt idő alatt a bírói gyakorlat adaptálta a törvényi rendelkezéseket a változó gazdasági és társadalmi körülményekhez. Ebből adódóan a mai jogalkalmazás számára elsőrendűvé vált a kommentárok szerepe. Maga a törvényszöveg másodlagos lett, a jog megismerésének forrása a kommentárirodalom. Jogpolitikai céllá vált olyan kódex létrehozása, amelyben az átlagos állampolgár is megtalálja az egyes jogviszonyokra vonatkozó szabályokat.

A BGB reformjára vonatkozó törekvések 1978-ban váltak igazán konkréttá. Az ezt követő tevékenység eredménye egy 24 elméleti és gyakorlati jogász által elkészített anyag lett, amely a “Vélemények és javaslatok a kötelmi jog átdolgozásához” címet kapta, s amelyet három kötetben, 1981 és 1983-ban meg is jelentettek. A kodifikációs munka a német igazságügy-minisztérium kezdeményezésére indult meg és célja eleve korlátozott volt: nem a BGB teljes reformjára, csupán a kötelmi jog átdolgozására terjedt ki. A kormányváltással 1993-tól a reform három területre szűkült: a szerződésszegésért való felelősség általános szabályaira, a szavatosságra és a szavatossági igények érvényesítésére nyitva álló határidők szabályozására. Az előadó hangsúlyozta, hogy a bizottság módosítási javaslatai éppen ezért erősen kötődnek a BGB rendszeréhez, a BGB sajátosságaihoz. A munka során a bizottság jog-összehasonlító módszert alkalmazott. A bizottság indítványának részletes szövegét 1992-ben kiadták (Abslußbericht der Kommission zur Überarbeitung des Schuldrechts). A BGB e részeinek reformját sürgeti az is, hogy Németországnak implementálnia kell az Európai Unió jótállási irányelvét is, ami csak a BGB vonatkozó rendelkezéseinek módosításával lehetséges.

Összehasonlító szemléletben vizsgálva a BGB szerződésszegésre vonatkozó rendelkezéseit, kiderül, hogy például a német jog és a common law közötti különbségek – annak ellenére, hogy az elvi kiindulópontok jelentősen eltérnek – nem olyan mélyek, mint amilyennek az első pillantásra tűnnek. A német jog szerint a szerződésszegéssel okozott kár megtérítésének alapja a szerződésszegő fél vétkessége, azaz vétkesség hiányában nem felel a szerződésszegő fél a szerződésszegéssel okozott károkért. A common law ezzel szemben nem követeli meg a vétkesség bizonyítását, a felelősség ilyen szempontból jótállás jellegű. Ugyanakkor a német és az angol bírói gyakorlat egyezően nem tekinti a vétkesség hiánya alapján kimenthetőnek a vételár megfizetéséért való felelősséget s egyezően nem tekinti az eredmény elmaradását kimenthetetlen felelősségnek meghatározott (orvosi, ügyvédi) tevékenységre irányuló jogviszonyok esetén (az eredmény elmaradásáért felelhet ugyanakkor az orvos például bizonyos plasztikai műtéteknél). Az angol jog a némethez hasonlóan nem teszi felelőssé az eladót abban az esetben, ha az adásvételi szerződés lehetetlenülése során őt gondatlanság sem terheli (s.7. Sale of Goods Act). A német jog számára sem idegen az angol jogban kiindulóelvként elfogadott szigorú felelősség, amelyet a BGB fajlagos szolgáltatás esetén ír elő (BGB 279.). A vétkességi alapú német felfogás kivételei és a common law által tükrözött helytállási jellegű alapelv alóli kivételek azt mutatják, hogy a két rendszer a konkrét helyzetek megítélésében és a gyakorlatban kevésbé különbözik egymástól, mint azt a kiinduló elvek sugallják.

A német szerződési jog további jellemzője, hogy nincs egységes szerződésszegés-fogalom. A BGB maga kétféle szerződésszegést ismer: a teljesítés lehetetlenné válását és a késedelmet. Ez a szerződésszegésért való kártérítési felelősség szempontjából jelentős hézagot eredményez – nem terjed ki például arra a helyzetre, amikor az eladó elmulasztja az áruhoz a megfelelő használati utasítást megadni, s a kár ennek a következménye. Ennek a hézagnak a kitöltésére a bírói gyakorlat a szerződésszegésért való felelősség további tényállásait fejlesztette ki (positive Vertragsverletzung).

Az előadó véleménye szerint a szerződésszegésért való felelősség elvi alapjának – vétkességi vagy jótállási (garancia) jelleg – meghatározása során az angol megoldást kellene preferálni. Ez azt jeleni, hogy nem fogadjuk el kimentésnek pusztán azt a tényt, hogy a hibátlan teljesítés érdekében a kötelezett minden tőle telhetőt megtett. Azaz a kötelezett nem azt ígéri, hogy minden tőle telhetőt megtesz a szerződés teljesítése érdekében, hanem a szerződés teljesítéséért főszabályként jótállási jellegű felelősséggel tartozik. A helyes kiindulópont tehát a jótállási elv.

Ez összhangban van mind az Egyesült Nemzeteknek az áruk nemzetközi adásvételéről szóló bécsi egyezménye (a továbbiakban: Bécsi Vételi Egyezmény), mind az UNIDROIT által megalkotott Nemzetközi Kereskedelmi Szerződési Alapelvek (a továbbiakban: Alapelvek) által alkalmazott megoldással.

Az Alapelvek 7.1.1. cikkelye a szerződés nem teljesítésének minősíti bármely szerződéses kötelezettség megsértését, ideértve a hibás teljesítést és a késedelmet is, ami azt jelenti, hogy az Alapelvek is egységes szerződésszegés-fogalom koncepcióra épülnek. Az Alapelvek 7.4.1. és 7.1.7. cikkelyeinek egybevetéséből megállapítható továbbá az is, hogy a szerződésszegéssel okozott kár megtérítéséért való felelősséghez nem szükséges a szerződésszegő fél vétkessége. A felelősség alól csak akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy a nemteljesítés olyan akadály következménye, amely ellenőrzésén kívül esett és arra a szerződés megkötésének időpontjában ésszerűen nem lehetett számítani.

A Bécsi Vételi Egyezmény 79. cikkelye értelmében a szerződésszegő fél csak akkor mentesül a szerződésszegéssel okozott kár megtérítéséért való felelősség alól, ha bizonyítja, hogy kötelezettségének elmulasztását olyan akadály okozta, amelyet el nem háríthatott, s ésszerűen nem is volt elvárható tőle, hogy a szerződéskötés idején ezzel az akadállyal számoljon, azt elhárítsa vagy következményeinek elejét vegye. Egyébként a Bécsi Vételi Egyezmény is egységes szerződésszegés-fogalmat használ: a 61. cikkelyben foglalt rendelkezéssel annak minősíti a szerződésben vagy az egyezményben meghatározott bármely kötelezettség teljesítésének elmulasztását.

A bizottság többsége a Bécsi Vételi Egyezmény konstrukcióját fogadta el, ami egységes szerződésszegés-fogalom alkalmazását és a vétkességen alapuló felelősség elvetését jelenti, a kártérítés mértékét pedig arra a veszteségre korlátozza, amelyet a szerződésszegő fél a károkozó magatartás időpontjában előre láthatott. Ezt a megoldást elsősorban az a kritika érte, hogy a nemzetközi kereskedelemben jól alkalmazható elvek nem feltétlenül adekvátak nem kereskedők ügyleteire is. Ezért a bizottság végül kompromisszumos megoldást javasol, amikor megtartja a vétkességi elvet, de a bizonyítási terhet a szerződésszegő félre helyezi s ugyanakkor a bíróságokra bízza annak eldöntését, hogy adott esetben a jótállási felelősség szerződéses vállalása megállapítható-e: ha igen, a szerződés alapján a kötelezettet terhelő felelősség az irányadó, s vétlenségét bizonyítva sem mentesülhet.

A reform harmadik területe a szerződésszegésből eredő igények érvényesítésére nyitva álló határidők szabályozása. A bizottság mindenképpen szükségesnek látta a jelenleg irányadó, jelentősen eltérő határidők egységesítését. Eszerint a határidő azonos lenne mindenfajta szerződésszegésből eredő igény érvényesítésére, függetlenül a szerződésszegés és az igény természetétől. A bizottság ezt a határidőt három évben látja célszerűnek meghatározni, amelyet szerződéssel legfeljebb egy évre lehet leszállítani, azaz a határidő semmi esetre sem lehet egy évnél rövidebb. Az előadó szerint továbbra is probléma marad az igényérvényesítési határidő kezdő időpontjának eltérése a szerződésszegésből eredő igények és a deliktuális kártérítési igények esetén.