A cikk letölthető PDF formátumban is.

Konszernjogi kapcsolatokkal a holland gazdasági életben igen gyakran találkozhatunk, a konszernek mindennapi résztvevői a gazdaságnak, jelentőségük is igen nagy. Mindezek ellenére a holland jogrendszerben nem találunk egy konszernekre vonatkozó koherens, átfogó szabályozást, hanem az egyes speciális jogterületeken fedezhetők fel a konszernekre vonatkozó rendelkezések, s például az uralkodó vállalatok felelősségére vonatkozóan legfőként a bírói gyakorlat által kimunkált elvek adnak iránymutatást.

A Holland kártérítési jog alapja a Polgári Törvénykönyv 6. Könyvének 162. § -a, amelynek értelmében a szerződésen kívüli károkozás 3 kategóriáját különböztethetjük meg

1. valamely jog megsértése,

2. valamely törvényes kötelezettség megsértése akár tevékeny magatartással akár mulasztással,

3. valamely jogszabályban nem rögzített magatartási norma megsértése akár tevékeny magatartással akár mulasztással.

A konszernjogi felelősség szabályozását illetően Hollandia tehát nem követte a német példát, amely a kötelezettségek, s a felelősség feltételeinek egy átfogó, egységes jogszabályba foglalt rendszerét valósította meg.

A felelősség kérdésével kapcsolatosan a holland bíróságok számos ítéletben megállapították az uralkodó vállalat felelősségét a függő vállalatot terhelő tartozások megfizetésére vonatkozóan. Az ítéletek szinte mindegyike a kártérítés harmadik kategóriáján alapul, s a bíróságok által megfogalmazott indokolás lényege mindig az volt, hogy az uralkodó vállalat az adott esetben megszegte azt a jogszabályban ugyan nem rögzített magatartási normát, amelynek betartására vonatkozóan a függő vállalat hitelezőivel szemben kötelezettsége állt fent.

Ezekben az esetekben a bíróságoknak lehetőségük van arra, hogy az adott eset konkrét körülményeinek figyelembevételével, akár újabb és újabb kötelezettségeket fogalmazzanak meg az ítéleteikben, s ezek alapján állapítsák meg a felelősséget.

Részvényesek felelőssége

Hollandiában a gazdasági társaságok két formája ismeretes:

az NV (részvénytársaság) és a BV (Kft.) Mindkét társasági forma jogi személyiséggel rendelkező társaságokat takar, s a társaságok tagjai, részvényesei személyesen nem felelősek a társaság tartozásaiért.

Az 1980-as évektől kezdődően azonban a holland bíróságok egyre kifinomultabb, magabiztosabb érvekkel alátámasztva hozták meg a részvényesek felelősségével kapcsolatos ítéleteiket.

A részvényesi felelősség általában szerződésen kívüli károkozáson alapul, s ezekben az esetekben a részvényesek felelősségét mindig az alapozta meg, tevékenységük valamely jogszabályban ugyan nem rögzített, de társadalmilag nem kívánatos magatartási normába ütközött. ( szerződésen kívüli károkozás harmadik kategóriája )

Azok az esetek amelyekben a Legfelsőbb Bíróság által is jóváhagyott okok alapján a részvényesek felelőssége a vállalat hitelezőivel szemben megállapítható volt, két nagy csoportra oszthatók:

1. az esetek egyik részében a részvényes mindenre kiterjedő, bizalmas belső információkkal rendelkezik a vállalatról, tulajdonképpen befolyása alatt tartja a céget, s ezt a pozícióját kihasználva a vállalattól anyagi javakat juttat saját magának, vagy egy másik függő vállalatnak, vagy bármely más módon csökkenti a hitelezők kielégítésének lehetőségét. (A holland joggyakorlat “OSBY-féle ügyek”-ként jelöli ezeket az ügyeket.)

2. az esetek másik csoportjára az jellemző, hogy a részvényes a vállalat minden ügyére, de különösen a hitelezőkkel való kapcsolattartás területére kiterjedően egy általános, széles körű ráhatást – beavatkozást gyakorol, és a hitelezőket abban a hiszemben tartja, számukra azt a látszatot kelti, hogy a vállalattal szemben fennálló igényeik , követeléseik kielégítése hiánytalanul meg fog történni. (Az ilyen típusú ügyekben a holland bíróságok az ún. Albada Jelgersma doktrína szerint jártak el, s ezzel jelzik az ide sorolandó eseteket is.)

A legtöbb esetben a probléma forrása az volt, hogy a hitelező szerződéses kapcsolatba került a vállalattal, a vállalat azonban a szerződés alapján őt terhelő kötelezettségeket nem tudta teljesíteni. Jellemző módon a részvényesek közül egy részvényes domináns befolyásoló szerep birtokosa volt, s ezt a részvényesi pozíciót nem egy magánszemély, hanem egy másik vállalat – az uralkodó vállalat töltötte be.

Osby-féle ügyek

Az Osby ügyben a svéd anyavállalatot a csődbe jutott holland leányvállalat egyik hitelezője perelte be szerződésen kívüli károkozás alapján. A tényállás lényege a következő: az anyavállalat

– amely egyébként 100%-os tulajdonosa volt a holland leányvállalatnak – nagy összegű hitellel segítette leányvállalatát, ám ezért cserébe “security interest”-et szerezett a leányvállalat valamennyi

– ideértve a jövőbeli vagyontárgyakat is – tulajdonára, vagyonára kiterjedően. Ez a tranzakció, amellyel tehát a leányvállalat valamennyi vagyontárgya biztosítékként lekötésre került, tulajdonképpen azt eredményezte, hogy azoknak az új hitelezőknek a számára, akik ettől a pillanattól kezdve nyújtottak hitelt a leányvállalatnak, gyakorlatilag már semmiféle olyan vagyontárgy nem állt rendelkezésükre a leányvállalat vagyonaként, amely a hitelezők kielégítésének alapjául szolgálhatott volna.

A Holland Legfelsőbb Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy amennyiben az uralkodó vállalat egy ilyen esetben a többi hitelező érdekeit teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, akkor természetesen mindig a konkrét körülményektől függően, de elképzelhető, hogy az uralkodó vállalat felelőssége a hitelezőkkel szemben szerződésen kívüli károkozás alapján megállapítható legyen. A felelősség megállapíthatósága különösen nyilvánvaló abban az esetben, ha az uralkodó vállalat olyan széleskörű, bizalmas, belső információkkal rendelkezett a tulajdonképpen irányítása alatt tartott vállalatról (amelynek vagyontárgyai ráadásul a “security interest” révén már tulajdonképpen az uralkodó vállalathoz tartoztak), hogy tudta, vagy tudnia kellett volna, hogy az újabb hitelezők minden bizonnyal komoly károkat fognak elszenvedni, hiszen igényeik kielégítésére – az esetleges látszat ellenére – a függő vállalatnál nincs fedezet, ám ennek ellenére nem tett semmit ami megakadályozhatta volna a hitelezők károsodását.

Ugyanez a gondolatmenet jelenik meg a Keulen/BLG-eset kapcsán is. Ebben az ügyben a bíróság megállapította, hogy az uralkodó vállalat felróható magatartást tanúsít a függő vállalat hitelezőivel szemben ha akkor kéri vissza a függő vállalatnak nyújtott kölcsönt, amikor a fizetésképtelenség veszélye már fennáll.

Az uralkodó vállalat ezen kötelezettsége abból a tényből fakad, hogy részvényesi minőségéből következően széleskörű belső információkkal rendelkezik a függő vállalat anyagi helyzetét illetően, mivel azonban az uralkodó vállalat ebben a helyzetben nem csak részvényese a függő vállalatnak, hanem egyben hitelezője is, ezeket az információkat nem használhatja fel oly módon, hogy az a többi hitelező érdekeinek súlyos károsodására vezessen.

Az ügyek ezen fajtáinál az uralkodó vállalatra úgy tekint a bíróság, mintha ő is egy hitelező lenne a sok közül s az e körbe tartozó tényállások közös jellemzésére a “vállalati javak jogtalan visszavétele” (unlawful withdrawal of assets) elnevezést alakította ki a gyakorlat.

Az Albada Jelgersma doktrína

Az e csoporthoz tartozó ügyekben az anyavállalat általában lehetőséget biztosít a csődközeli helyzetben lévő leányvállalata számára, hogy 3. személyekkel szerződéseket kössön, s ezeket a 3. személyeket abban a hiszemben tartsa, hogy igényeiket ki fogja elégíteni, azonban ennek tényleges megvalósulását az uralkodó vállalat már nem biztosítja.

Amikor a részvényes számára világosan előre látható, hogy a vállalat által megkötendő jövőbeni szerződések a partnerként szereplő harmadik személyek számára hátrányos, káros eredménnyel fognak járni, akkor a részvényest kötelezettség terheli arra vonatkozóan, hogy az ilyen szerződések megkötését, s így újabb adósságok keletkezését megakadályozza, vagy pedig, hogy az esetleg mégis felmerülő újabb kötelezettségek teljesítését biztosítsa.

Az Albada Jelgersma ügyben az “A” Kft. megszerezte az élelmiszerek nagykereskedelmével foglalkozó “B” Kft. üzletrészeinek 100%-át. Az eredeti elképzelések szerint az “A” Kft. lehetővé tette volna “B” Kft. részére, hogy üzleti tevékenységét továbbra is folytassa, amikor azonban kiderült, hogy “B” Kft. anyagi helyzete a vártnál sokkal rosszabb, akkor “A” Kft. nem nyújtott segítséget “B” Kft. – nem, s így “B” Kft. csődbe jutott.

“B” Kft. egyik beszállítója – “X” Kft., amely az akvizíció megtörténte után “B” Kft. egyik nagy hitelezőjévé is vált, nem jutott hozzá az őt megillető követeléseihez, s ezért pert indított “A” Kft. ellen.

A bíróság megállapította, hogy az akvizíciót követően “A” Kft. igen intenzíven belevonta magát “B” Kft. üzleti ügyeinek – különösen pedig a beszerzések területének – intézésébe s emellett nagy nyilvánosságot biztosított annak a körülménynek is, hogy megszerezte “B” Kft. üzletrészének 100%-át. A bíróság indokolása szerint tényként megállapítható, hogy “B” Kft. gazdasági helyzete az akvizíció időpontjában igen labilis, bizonytalan volt, s ezért “A” Kft. előrelátta vagy ha nem, akkor is előre kellett volna látnia azt, hogy ha az “X” Kft. továbbra is nagy tételben végez beszállításokat “B” Kft. részére, akkor ez nagy bizonyossággal “X” Kft. részére hátrányos eredménnyel fog járni, hiszen “B” Kft. rossz anyagi helyzete folytán, kötelezettségeinek nem tud eleget tenni.

A bíróság álláspontja szerint “A” Kft. felróhatóan járt el “X” Kft.-vel szemben akkor, amikor a konkrét körülmények tudatában továbbra is lehetővé tette azt, hogy “B” Kft. anyagi gondjai ellenére is még több és több árut vásároljon “X” Kft.-től, s ezzel a magatartásával szerződésen kívüli károkozást követett el.

Megfigyelhető, hogy míg az Osby-féle ügyekben az uralkodó vállalatra mint a függő vállalat egyik hitelezőjére tekintünk, addig az ügyek ezen típusainál az uralkodó vállalatot terhelő kötelezettségek abból a körülményből fakadnak, hogy az uralkodó vállalat a gyakorlati tapasztalatok szerint a függő vállalat “ár-nyék”-igazgatójaként tevékenykedett. Az ebbe a csoportba tartozó ügyeket közös névvel is illethetjük: “a jogellenes kereskedés esetei” (wrongful trading cases).

A jogellenes kereskedés szabályozási gyökereit Angliában találhatjuk meg, ahol az 1986-os Fizetésképtelenségről szóló Tv. 214. § -a értelmében a fizetésképtelen helyzetbe került vállalkozás igazgatója a bíróság által kártérítésre kötelezhető abban az esetben, ha az igazgató tudta, vagy fel kellett volna ismernie, hogy a vállalat fizetésképtelen helyzet felé sodródik, de ennek ellenére nem tett meg minden olyan intézkedést, amelyek segítségével a hitelezők veszteségeit csökkenteni lehetett volna.

Ezen rendelkezések szerint az “igazgató” kifejezés az ún. árnyék-igazgatót is magában foglalja. A Fizetésképtelenségi Tv. 251. §-a szerint: “árnyék-igazgatónak az a személy tekinthető, akinek az utasításainak, javaslatainak megfelelően a vállalat vezetői cselekedni szoktak, (de az a személy, aki szakértői minőségéből kifolyólag ad tanácsokat a vezetőknek – s ők ennek megfelelően cselekednek, pusztán emiatt nem tekinthető árnyék-igazgatónak.)”

Hollandiában nincs ugyan ilyen, az angolhoz hasonló, törvényben rögzített háttér, de ennek ellenére ismert az árnyékigazgató koncepciója, s igen gyakran alkalmazásra is kerül.

1998 júniusában a holland joggyakorlat egy újabb kötelezettség deklarálásával gazdagította az uralkodó vállalatot terhelő magatartási normák csoportját. A Stalt ügyben a bíróság megállapította, hogy az uralkodó vállalat felelősséggel tartozik a függő vállalat hitelezőjével szemben, ha a hitelező igényeinek kielégítésére azért nincs lehetőség, mert annak ellenére hogy az uralkodó vállalat a függő vállalat végelszámolási eljárásában aktív, intenzív szerepet játszott, nem akadályozta meg a konszernhez tartozó más cégek részére történő “kivételezett kifizetéseket”. Az ilyen típusú eseteket az ún. “szelektív fizetés eseteiként” definiáljuk (selective paymend).

A Stalt-ügy

A Stalt Kft. a curacao-i székhellyel rendelkező Forsythe Rt. uralkodó vállalataként működött.

A Forsythe Rt. a Coral Rt.-től bérbe vett egy hajót abból a célból, hogy Amerikából Angliába olajat szállítson. Az ígéretesnek tűnő olajüzlet azonban meghiúsult, s így a két cég tárgyalásokat kezdett bérleti szerződés felbontása céljából.

A Forsythe eredetileg beleegyezett hogy 394 000 $-t fizet a bérleti szerződésből fakadó kötelezettségei következtében. Azonban a fizetés nem történt meg, az ügy választott bíróság elé került, s ekkor a bíróság már 454 681 $, plusz kamatai megfizetésére kötelezte. Az ítélet ellenére a Forsythe a Coral Rt.-nek semmit sem fizetett, miközben a többi hitelező követeléseit többé-kevésbé kielégítette, s időközben a kereskedéssel is felhagyott.

A Coral Rt. szerződésen kívüli károkozás címén pert indított a Stalt Kft. ellen. A Coral Rt. azzal érvelt, hogy a Stalt Kft.-nek ügyelnie kellett volna arra, hogy a Forsythe Rt. végelszámolási eljárása során a cég vagyona valamennyi hitelező között, mindenfajta megkülönböztetés alkalmazása nélkül kerüljön felosztásra.

Az elsőfokú bíróság elfogadta a Coral Rt. érvelését, s szintén kiemelte, hogy a Stalt Kft. annak ellenére hogy a végelszámolási eljárás aktív résztvevője volt nem akadályozta meg, sőt elősegítette azon helyzet kialakulását, amelynek eredményeként a cég többi hitelezőjével ellentétben a Coral Rt. követelései teljes mértékben kielégítés nélkül maradtak. A bíróság álláspontja értelmében a Forsythe Rt. végelszámolásában való aktív részvételéből fakadóan a Stalt Kft.-t kötelezettség terhelte volna arra vonatkozóan hogy a fenti helyzet kialakulását megakadályozza.

A másodfokú bíróság ezzel ellentétes álláspontra helyezkedett, s véleménye szerint az uralkodó vállalatot semmilyen arra vonatkozó jogi kötelezettség nem terhelte hogy a függő vállalat hitelezőinek egyenlő, arányos kielégítését biztosítsa.

Az indoklás szerint nincs olyan jogszabály amely megtiltaná az adós számára, hogy egy ilyen esetben a hitelezők közül annak fizessen akinek akar, nincs tehát előírva a hitelezőkkel való egyenlő elbánásnak, az arányos kielégítésnek az elve. A Coral Rt. az ügyet a Legfelsőbb Bíróság elé vitte, s az megállapította, hogy a másodfokú bíróság indokolatlanul figyelmen kívül hagyott egy sor, az ügy megítélése szempontjából lényeges körülményt, melyek lényege a következő:

A tartozások kifizetése során nem pusztán egyes, a cégtől független hitelezőkkel kapcsolatban került sor kedvezőbb elbírálásra – s így kifizetésre is, hanem a lényeg éppen az, hogy a megkülönböztetett elbánásban részesülő hitelezői pozícióban levő cégek mind a Stalt Kft. által vezetett konszernhez tartoztak, s így felettük is, éppúgy mint a Forsythe Rt. felett az uralkodó vállalati pozícióban a Stalt Kft. állt, amely pontosan tudta, hogy ezen kifizetések eredményeképpen a Coral Rt. igényeit már nem lehet majd kielégíteni.

Az ítélet megállapította, hogy: »Tulajdonképpen annak a vizsgálata, hogy melyek azok a körülmények, amelyek fennállása esetén megállapítható, hogy a valamennyi tartozása kifizetésére képtelen adós megszegte a “hitelezők egyenlő elbánásának” elvét ebben az esetben mellőzhető. Ennek a kijelentésnek pedig az az oka, hogy egy valamely konszernkapcsolathoz tartozó cég, – mint a Forsythe is – magatartását, eljárását mindenképpen helytelennek kell minősítenünk, ha ennek lényege az, hogy a cég vagyona a végelszámolás elhatározásakor a hitelezők mindegyikének kielégítésére nem elegendő, s a cég (amely tehát a konszern függő vállalata is egyben) a hitelezők közül önkényesen, elsősorban vagy akár kizárólagosan csak azon hitelezők részére teljesít kifizetéseket, amely hitelezők ugyancsak az adott konszernkapcsolat részét alkotják.«

A hitelezők ilyen »egyenlőtlen elbánásának« a ténye csak akkor igazolható, tehát a konkrét esetben az alperesi cég csak akkor mentheti ki magát, ha bizonyítja hogy a megkülönböztetett bánásmód valamilyen jogszabályban rögzített elsőbbségi előíráson (statutory rules of priority) alapult, vagy azt, hogy a konszernhez tartozó cégekkel, mint hitelezőkkel szembeni kivételezett elbírálást a körülmények speciális jellege igazolni tudja.

A fent kifejtett gondolatmenetből kitűnik, hogy a bíróság tartózkodott attól, hogy egy a szelektív fizetésre vonatkozó általános érvényű szabályt fogalmazzon meg, inkább ezzel szemben a konszernjogi tényállások körére szűkítette a megfogalmazott kötelezettséget.

A Stalt ügyben megfogalmazott gondolatmenet nem minden előzmény nélküli, hiszen a bíróságok már korábban is hoztak olyan ítéleteket, amelyek lényegileg a vállalatok vezető tisztségviselőit terhelő azon kötelezettséget fogalmazták meg, melynek értelmében a hitelezők közötti önkényes különbségtétel egy csődközeli helyzetben a vezető tisztségviselő terhére felróható magatartást jelent. Mindazonáltal a Stalt-ügy volt az első, ahol a bíróság ezt a magatartási normát egy speciális konszernjogi tényállás esetén is alkalmazni rendelte.

A Stalt ügyet elemezve megállapíthatjuk, hogy amennyiben valamely konszernkapcsolat részét képező gazdasági társaság elhatározza a végelszámolását, s észleli hogy a még meglévő vagyona a cég valamennyi hitelezőjének kielégítésére nem elegendő, akkor nem teheti meg azt, hogy a hitelezői igények kielégítése során bármilyen előnyben részesíti az ugyanahhoz a konszernhez tartozó hitelezőket, hacsak ezt a kivételezett bánásmódot valamely jogszabályi elsőbbségi előírás vagy a körülmények speciális jellege nem igazolja.

A konkrét ügyek és az ítéletben megfogalmazott fenti gondolatmenettel kapcsolatosan a gyakorlat máris felvetett néhány kérdést:

1. Vajon a bíróság ítélete csak azokra az ügyekre vonatkozik, ahol a tulajdonosok az adott cég végelszámolását határozták el? Remélhetőleg nem. A cégeket terhelő ezen újonnan megfogalmazott magatartási normának akkor is érvényesülnie kellene, ha egy cég tovább folytatja a kereskedést, holott már nyilvánvaló, hogy a csődöt elkerülni nem tudja. Tehát a szelektív fizetés alapján történő felelősségre vonásnak helye lehet akkor is, ha a cég megszüntetésére vonatkozó formális döntés nem született meg ugyan, habár a cég gazdasági helyzetét figyelembe véve azt már meg kellett volna hozni.

2. A bíróság szerint a szelektív fizetés nem jogellenes, ha az valamely jogszabályi elsőbbségi előírás alapján történik. Ezzel kapcsolatban problémát jelenthet az, hogy amikor a vezető úgy véli, hogy az adott cég részére történő kifizetés jogilag elsőbbséget élvez, mindig viseli annak a kockázatát, hogy később kiderül, más igények még ennél is előbbre valók lettek volna.

Ajánlatos, hogy a komoly gazdasági problémákkal küzdő vállalatok esetében a vezetők ne játsszák el a felszámoló szerepét, hanem jelentsenek időben csődöt.

3. Vajon mit jelent a bíróság által használt speciális körülmények kategóriája ? Mielőtt erre a kérdésre választ adnánk, vizsgáljuk meg az összefüggést a holland csődtörvény hasonló célt szolgáló rendelkezéseivel.

A jogellenes vagyonkimentés (Fraundulent transfer) megakadályozása céljából a holland csődtörvény is tartalmaz különféle rendelkezéseket. A törvény mindenek előtt különbséget tesz az önként végrehajtott valamint az olyan tranzakciók között, amelyek megtételére vonatkozóan az adóst valamilyen jogi kötelezettség terhelte.

A törvény 42. §-a értelmében a felszámoló jogosult az önkéntesen végrehajtott tranzakciók érvénytelenítésére, amennyiben be tudja azt bizonyítani, hogy az ügylet mindkét résztvevője tudott, vagy legalábbis tudnia kellett volna arról, hogy az adott ügylet eredményeként a többi hitelező kisebb mértékben fog majd csak a követeléséhez jutni ahhoz képest, amit akkor kaptak volna, ha ez az adott ügylet nem jött volna létre. Abban az esetben, ha az adóst jogi kötelezettség terhelte, (akár jogszabály, akár szerződés alapján) az adott tranzakció lebonyolítására vonatkozóan, akkor ez az ügylet a törvény 47. §-a értelmében csak akkor érvényteleníthető a felszámoló által, ha az adóssal szerződő fél tudott arról, hogy az adós már csődöt jelentett, illetve akkor, ha az adott ügylet az adós és a másik szerződő fél közötti olyan együttműködés eredménye, melynek célja a többi hitelező megkárosítása volt.

Tehát a 47. § szerint egészen a csődeljárás megindításáig az adós a jogi kötelezettség alapján őt terhelő tartozások kifizetésekor – a fenti két kivétellel – annak a hitelezőjének fizet először, amelyiknek akar.

A felszámolót terheli természetesen annak bizonyítása, hogy az adott ügylet az adós és a másik szerződő fél közötti olyan együttműködés eredménye, melynek célja a többi hitelező megkárosítása volt.

A Stalt ügyben született ítélet többek szerint alátámasztja azt az álláspontot, amely szerint ha a csődközeli helyzetben lévő vállalat az egyes hitelezői követelések közül azokat részesíti előnyben , amelyek az ugyanazon konszernhez tartozó cégekhez tartoznak akkor vélelmezni lehet a felróhatóságot.

Akkor viszont mit jelent a “speciális körülmények” kategóriája? Ez valószínűleg olyan helyzetre vonatkozhat, amikor a kifizetés a konszernhez tartozó olyan cég részére történik, amely nélkülözhetetlen alkatrészeket szállít ahhoz a termékhez, amit már előre megrendeltek. Ha a sikeresen befejezett termék árából a többi hitelező is kielégítést nyer, akkor tulajdonképpen a szelektív fizetés még kedvező hatással is volt rájuk nézve.

A Holland Ptk. 6. Könyvének 162. §-a és a csődtörvény 47. §-a alapján indított eljárások tekintetében nagyon lényeges eltéréseket is találunk.

A 47. § csak akkor alkalmazható, ha a vállalat ellen már megindult a felszámolási eljárás, s csak a felszámoló az, aki a peres eljárás megindítására jogosult.

A jogügylet érvénytelenné nyilvánítása azt eredményezi, hogy a kifizetett összeget vissza kell fizetni a felszámolási vagyonba, s így ez az összes hitelező javát szolgálja.

A Coral Rt. nem várta meg, hogy a Forshyte csődöt jelentsen, hanem abban a pillanatban, amint világossá vált számára az, hogy a Forshyte nem fizet, pert indított a Stalt ellen a Ptk. alapján.

Ennek azért van jelentősége, mert, ha a Stalt Rt. felelőssége megállapítható a szelektív fizetésért, akkor a pénzt nem a Forshyte Rt.-nek kell visszafizetnie (mint ahogyan az a csődtörvény alapján bekövetkezne), hanem közvetlenül a károsult Coral részére kell a szelektív fizetés miatt elszenvedett veszteségeket megfizetnie!

A szelektív kifizetés és a vállalati javak jogtalan visszavétele között szoros kapcsolat mutatható ki, hiszen valahányszor egy adósság törlesztésre kerül, mindig áll valaki a másik oldalon is, aki elfogadja ezt a kifizetést.

A különbség a Keulen/Blg és a Stalt-ügy között abban ragadható meg, hogy a Stalt Rt. nem arra használta fel a pozícióját, hogy a saját követelésének visszaszerzését biztosítsa. A Coral Rt. éppen azt rótta fel a Stalt Rt.-nek, hogy – mint a Forsythe árnyékigazgatója – megengedte, lehetővé tette a Forsythe számára azt, hogy a Forsythe a konszernhez tartozó más cégek részére teljesítsen kifizetéseket.

Másik különbség a két eset között az, hogy a Stalt ügyben egy olyan kötelezettséget fogalmaztak meg a holland bíróságok, amely elsődlegesen csupán a vállalat ténylegesen megválasztott igazgatóját terhelik. A Stalt Kft.-t csupán azért lehetett felelősségre vonni ezen kötelezettség megszegése miatt, mert a leányvállalata ügyeibe való beavatkozásának szintje már olyan intenzív volt amelynek következtében árnyékigazgatónak minősült.

A fenti esetekhez szorosan kapcsolódik az Albada Jelgersma eset is, hiszen ebben az ügyben is egy olyan kötelezettségről van szó, amely eredetileg csak a leányvállalat formálisan megválasztott igazgatóira vonatkozik, hiszen nekik kell ügyelniük arra, hogy a leányvállalat ne vállaljon el olyan kötelezettségeket amelyeket nem fog tudni teljesíteni. Azonban a bíróságok álláspontja szerint, ha az uralkodó vállalat elég intenzíven belevonja magát pl. a leányvállalat beszerzési politikájának kialakításába, akkor az uralkodó vállalat is felelőssé tehető a fent említett kötelezettségek megszegése miatt. Igen szoros a kapcsolat a jogellenes kereskedés és a szelektív kifizetés esetei között, hiszen szelektív kifizetés természetesen csak akkor történhet, ha a vállalat nem hagyja abba a működését kellő időben.

Ezt az összefüggést is figyelembe véve igazán nem meglepő, hogy a Stalt ügyben a Coral Rt. egyszerre több oldalról is támadta a Stalt vállalatot. A Coral nem csupán a szelektív kifizetés elvével operált, hanem azzal is érvelt, hogy a Stalt felróhatóan járt el vele szemben akkor, amikor a bérleti szerződés felbontásáról szóló dokumentumot a Forsythe nevében aláírta, hiszen a Stalt Kft. akkor már tudta, hogy a Forsythe nem lesz képes eleget tenni azoknak a kötelezettségeknek, amelyek ebből az ügyletből fakadóan őt terhelik. A Holland Legfelsőbb Bíróság ezen az alapon is elfogadhatónak találta a Coral Rt. kereseti kérelmét, s így ismét megerősítést nyert az a gyakorlat, amely szerint azok az uralkodó vállalatok, amelyek intenzíven bevonják magukat a leányvállalatok ügyeinek intézésébe fel kell, hogy készüljenek rá, hogy a bíróságok az eredetileg csak a formálisan megválasztott igazgatót terhelő kötelezettségeket ezekre az uralkodó vállalatokra nézve is alkalmazni fogják.

A bizonyítási teher

A Stalt-ügy egyik igen lényeges kérdése, hogy vajon a Stalt Kft. intenzív befolyást gyakorolt-e a Forsythe cég ügyeinek intézésére vonatkozóan, intenzíven beleavatkozott-e a Forsythe működésébe egyrészt általános jelleggel, másrészt – s jelen esetben ez a fontosabb – különösen a Forsythe végelszámolását illetően?

Ezeket az állításokat a Coral Rt.-nek, mint felperesnek kell bizonyítania! Abban az esetben, ha a Coral Rt. nem tud elegendő bizonyítékot felmutatni állításainak igazolására, akkor a bíróságnak el kell utasítania a keresetét, hiszen a hivatkozott kötelezettségek megsértése csak a vállalat formálisan megválasztott, valamint árnyékigazgatóinak róható fel.

A Coral Rt.-nek tehát azt kell mindenek előtt bebizonyítania, hogy a Stalt Kft. tevékenysége alapján a Forsythe árnyékigazgatójának minősíthető, ennek sikeres bizonyítását követően azonban egy igen jelentős segítséget nyújt a holland bírói gyakorlat a felperesként eljáró károsultak számára: a Holland Legfelsőbb Bíróság a Stalt-ügy kapcsán is kifejtette azt, hogy amennyiben a felperes által előterjesztett bizonyítékok alapján megállapítható, hogy a Stalt Kft. intenzíven bevonta magát a Forsythe Rt. üzleti ügyeinek intézésébe (tehát árnyékigazgatónak minősül), akkor vélelmezni lehet azt, hogy amikor a szelektív kifizetések megtörténtek, akkor a Stalt Kft. pontosan ugyanolyan információkkal rendelkezett a Forsythe Rt. financiális helyzetét illetően, mint maga a Forsythe Rt. Ebből a gondolatmenetből viszont az is következik, hogy ha megállapítható az, hogy a Forsythe Rt. rendelkezésére álló információk alapján előre kellett volna, hogy lássa azt, hogy a szelektív kifizetés kárt fog okozni a Coral Rt. részére, akkor ez az állítás éppúgy igaz az árnyék – igazgatóként eljáró Stalt Kft.-re vonatkozóan is.

A bíróság fenti érvelése igen haladó gondolatokat tartalmaz, s egyben azt is jelenti, hogy az árnyékigazgatónak minősíthető uralkodó vállalatok nem menekülhetnek meg a felelősség alól azzal a gyakran hivatkozott állítással, mely szerint ők a leányvállalataik helyzetét illetően nem rendelkeztek elegendő információval.

Ez a gondolatsor mindamellett nem a Stalt ügyben jelent meg először, hiszen a Den Bosch-i helyi bíróság már 1993-ban hasonló gondolatokat fogalmazott meg. Ebben az esetben a leányvállalat ügyébe intenzíven beavatkozó uralkodó vállalatot a konszern egy olyan hitelezője fogta perbe jogellenes kereskedés alapján, aki a leányvállalattól nem jutott hozzá az őt megillető követeléseihez. Az uralkodó vállalat azzal próbált védekezni, hogy számára egyáltalán nem volt előre látható az, hogy a leányvállalatot csőd fenyegeti, hiszen a leányvállalat a nyári szabadságok ideje alatt egyetlen pénzügyi jelentést sem küldött meg az uralkodó vállalat részére.

A bíróság nem fogadta el az uralkodó vállalat védekezését, s rámutatott, hogy a leányvállalat az idők során eljutott egy olyan, gazdaságilag veszélyesnek minősíthető helyzetbe, amikor az uralkodó vállalatnak aktívan közre kellett volna működnie a leányvállalat felügyeletét illetően. Nagyon lényeges rámutatni arra, hogy ez az elv csupán azokra az uralkodó vállalatokra vonatkozik, amelyek előzőleg intenzíven bevonták magukat a leányvállalat ügyeinek intézésébe. Ezekben az esetekben az uralkodó vállalat nem menekülhet az információhiányra való hivatkozással a felelősség alól, hiszen pozíciójából fakadóan éppen hogy a leányvállalat gazdasági helyzetének a felügyelete is az uralkodó vállalatot terheli. Egyáltalán nem lényeges az, hogy vajon a leányvállalat katasztrofális gazdasági helyzete meglepetésként éri-e az uralkodó vállalatot. A kérdés ezzel szemben éppen az, hogy az uralkodó vállalat megengedhette-e azt, hogy ez a meglepetés bekövetkezzen.

A holland bíróságok álláspontja szerint attól az időponttól kezdődően, hogy az uralkodó vállalat átveszi a felügyeletet a leányvállalat ügyeinek intézése felett, s intenzív beavatkozása alapján árnyékigazgatóként kezd el tevékenykedni, az uralkodó vállalat egyben magára vállalja mindazokat a kötelezettségeket is, amelyek az igazgatói pozíció betöltésével együtt járnak, s ezek közül pedig az egyik igen lényeges kötelezettség az, hogy a leányvállalat gazdasági helyzetét illetően az igazgató mindig, folyamatosan – tehát adott esetben a nyári szabadságolásoktól is függetlenül – rendelkezzen a szükséges információkkal.

A fent bemutatott esetek úgy vélem, világosan jelzik azt, hogy a holland jogalkalmazók a speciális, jogszabályokban rögzített konszernjogi felelősségi szabályok hiányában is mennyire hatékonyan alkalmazzák az általános felelősségi szabályokat. Talán a magyar jogalkotók számára is példaértékű lehet az, hogy egy kreatív, a gyorsan változó körülményekre is reagálni képes bírói kar mennyivel nagyobb fokú védelmet jelent a leányvállalatok hitelezői részére, mint egy olyan rendszer, ahol speciális konszernjogi felelősségi szabályok részletes felsorolását találhatjuk (Németország), azonban a gyakorlat szintjén a konszernjogi felelősség törvénybe foglalt szabályai alapján az uralkodó vállalatok felelősségre vonásának lehetőségéről nem is nagyon beszélhetünk.

Hozzászólások

hozzászólás